– A nyíregyházi patológiáról vetette a sors az óvodák felé. Ez hogy történt?
– Három testvérem volt, Hajdúszoboszlón nőttem fel. A legvadabb Rákosi-érában, 1953-ban érettségiztem, és orvosnak készültem. Nem vettek fel az orvosi egyetemre, mivel édesapámat egy koncepciós perben elítélték: az volt ellene a vád, hogy lázított egy gyűlésen – pedig nem is volt ott. Nyíregyházára mentem férjhez, és ott a kórház kórszövettani laboratóriumában tudtam elhelyezkedni. A főnököm, Gerlei Ferenc tanár úr nemzetközi szaktekintély volt. Nagy betűkkel íratta fel a falra ezt a klasszikus latin mondást: „Hic locus est ubi mors gaudet succurrere vitae”, „Ez az a hely, ahol a halál örvendve siet az élet segítségére” – a patológia ugyanis az élők gyógyítását segíti. Örömmel olvastam a Képmásban, hogy ugyanez a gondolat köszön vissza Csókay András idegsebész hozzáállásában is: ő először halottakon próbálja ki az agyműtétek fogásait.

Bár nagyon szerettem a munkámat, de el kellett jönnöm onnan benzol- és xilolallergia miatt. Véletlenek nincsenek, csak Isten logikája működik. Pályát kellett változtatnom, és mivel a gyerekeket nagyon szerettem, és édesanyám óvodáskorú gyermekek otthonában dolgozott, úgy gondoltam, óvónő leszek.

– Hogyan érezte magát, amikor egy csendes labor után belecsöppent a nyüzsgő óvodai közegbe?
– Levelező szakon végeztem el Szarvason az óvóképző főiskolát, és fél évvel az államvizsga előtt gyakorlatra küldtek. Nagy, negyvenes létszámú gyerekcsoportok voltak akkoriban az óvodákban. Amikor az ember még rutintalan, nem tud jól fegyelmezni, akkor még nem tudja, hogy milyen apró trükkökkel lehet a gyerekeket arra indítani, hogy önként lépjenek ki egy rossz cselekvésből.

Nekem volt egy kis manófigurám, mindig ott lapult a zsebemben, amely kiváló figyelemelterelésnek bizonyult.

De nehezebb esetekkel is találkoztam: pszichés problémákkal, amikor például a gyerek önmagát büntette azzal, hogy a fejét a falba verte – akkor le kellett ásnom a szakmám pszichológiai alapvetéséig, hogy a saját elvárásaimnak megfelelően tudjak teljesíteni. 1963-ban diplomáztam óvónőként. Öt évvel később megszereztem a képesítést ahhoz, hogy óvodai módszertant taníthassak, és hozzám jöttek a hallgatók gyakorlatra. Van egy mappa a számítógépemen, az a címe, hogy „Én mindig boldog óvónő voltam”, abba gyűjtöttem össze az óvodákkal kapcsolatos fotóimat.

– Ezek szerint sikeresnek értékeli a munkáját.
– Hamar vezetővé váltam, és 1972-ben Munka Érdemrendet kaptam az Országházban. 1968-tól 1971-ig az új óvodai nevelési program bevezetését megelőző kísérleteket én végeztem Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Úgy képzelje el, hogy régen demonstráción alapult az óvodai nevelés: félkörívesen ültettük le a gyerekeket, és középre állva, vagyis centrálisan szemléltettünk. Képzelheti, milyen nehéz volt a hároméveseket félkörben leültetni, és rávenni őket, hogy figyeljenek a szemléltető képre, bevonni őket kérdés–feleletbe… Abszolút nem illett a gyerekek képességeihez. A későbbi, új nevelési programban a kiscsoportban mi csak kezdeményeztünk tevékenységeket, és ha a gyereket érdekelte, akkor csatlakozott. Irodalmi sarkot alakítottunk ki a meséléshez, az éneklést-zenélést is csak kezdeményeztük, egyedül a testnevelés volt kötelező.

– Min múlott az, hogy boldogan tudott foglalkozni az ovisokkal, és nem égett ki lelkileg?
– Azon múlt és múlik ma is, hogyan tud az ember „odalépni a gyerekek mellé” úgy, hogy közben fölemelje őket, és vidáman, humorral, nem elsősorban fegyelmezéssel nevelni.

A fegyelem a nevelés eredménye, nem a nevelés eszköze.

Persze azért vannak olyan gyerekek, akikkel nagyon küzdelmes boldogulni, pedig az is feladatunk, hogy mindenki jól érezze magát az óvodában. Volt egy túlmozgásos tanítványom, akit az apja otthon veréssel nevelt, ezért ő is verte a gyerekeket. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy erről beszámoltam a szüleinek, emiatt otthon még jobban kikapott. Akkor azt mondtam neki: „Kössünk szövetséget, soha többé nem mondom el a szüleidnek, hogy itt rosszalkodtál, de arra kérlek, hogy ne verekedj.” Mindig megpróbáltam lekötni az energiáit és a figyelmét mással. Amikor nyugdíjba mentem, éppen a búcsúztatóm napján az egyik kolléganőm elment az orvoshoz, mert a jogosítványát meg kellett hosszabbítani. Kérte, hadd menjen be soron kívül, mert a vezető óvónője búcsúztatójára oda kellene érnie. „Ki a vezető óvónő?” – kérdezte az orvos. „Harcsa Tiborné.” „Kati néni? Ő volt az én óvónőm.” Megkérdezte tőle, hol lakom. Már épp indultam volna az óvodába, amikor csengettek. Egy szép, magas férfi jelent meg egy szál gerberával. „Ugye nem tetszik megismerni?” – kérdezte, és elmosolyodott. És én a szeméről ráismertem: az egykori renitens ovisom volt. Később eljött még hozzám, és jót beszélgettünk.

 

– A szövetségeseivé tette a gyerekeket…
– Egy kislány az óvodában mindig úgy viselkedett, mint egy kis szent. Mindig csak jót tett, szépen játszott, énekelt, mindig körülöttem volt – az édesanyja viszont panaszkodott, hogy otthon nem lehet bírni vele. Ebből jöttünk rá, hogy bent az óvodában nagy megfelelési vágy él benne, ezért teljesen visszafogja magát, otthon viszont kitombolja az indulatait.

Nem az a legjobb tehát, amikor valaki kisangyalként viselkedik az óvodában, lehet egy kicsit rosszalkodni.

– Előfordult, hogy ellentétbe került egy-egy szülővel?
– Az élet legegyszerűbb és legnehezebb kérdését egy apuka tette fel nekem egy szülői értekezleten, amikor arról volt szó, hogy nagyon agresszívek a gyerekek: „Tessék nekem megmondani, hogy akkor most bárányokat vagy farkasokat neveljünk?” Alig tudtam válaszolni, valami ilyesmit dadogtam: „Olyan embert kell nevelnünk, aki együtt tud érezni a másikkal, de azt nem hagyja, hogy a másik bántsa.” De az az igazság, ma sem tudom a megfelelő választ, pedig ma is aktuális a kérdés. Hol a középút? Nincs, vagy nehéz megtalálni.

– Ott van bennünk a bárány is és a farkas is, ha tetszik, ha nem, kezdenünk kell velük valamit.

– Sok pszichológus azt állítja, hogy a szeretet velünk született tulajdonság, de ez nem igaz.

Az agresszió képessége például velünk születik, mert az életösztönhöz tartozik. A szeretetet jó esetben érezzük, tapasztaljuk, jólesik és viszonozzuk. A szeretetet tanuljuk, mint ahogy az érzelmi intelligencia és a viselkedéskultúra sem velünk született adottságok.  A gyereknek nem szabad azt mondani, hogy „rossz vagy”, mert elhiszi, és azzal azonosul – csak azt szabad mondani, hogy amit tettél, az rossz volt. Azért állítalak a sarokba, hogy gondold át, miért nem szabad ezt még egyszer megcsinálni. Mindig meg kell indokolni, hogy minek mi lesz a következménye.

– Nekem úgy tűnik, a neveléspszichológiai tudása megelőzte a korát.
– Az óvodapedagógiai képzésen tanítottak nekünk lélektant, miközben máshol a tudományos szocializmus elmélete szerint azt tanították, hogy lélek nem létezik. Micsoda kettősség ez! Irtották a vallásos nevelést. Azért is tudtam olyan nehezen összegyűjteni később a magyar kisdedóvás történetének emlékeit, mert a Rákosi-korban elrendelték, hogy el kell égetni az óvodák udvarán a múltra vonatkozó jegyzeteket, emlékeket; vagy pedig a nagyobb városokban, mint például Nyíregyházán is, a zúzdába vitték teherautókkal a régi szemléltetőeszközöket, mese--és verseskönyveket. Csak óvodák padlásairól vagy öreg óvó nénik szekrénye aljából kerültek elő kordokumentumok, mert megőrizték fiatalságuk emlékeit.

Létrehoztam egy helytörténeti jellegű óvodatörténeti gyűjteményt Nyíregyházán, ezt 1992-ben múzeummá nyilvánították, ráadásul országos hatókört kapott, mert csak ez biztosította a széleskörű anyaggyűjtést. 1995-ben az Óvodatörténeti Múzeum átköltözött Martonvásárra, a magyar kisdedóvás megalapítójának, Brunszvik Teréznek a kedves városába.

– Miért kezdett óvodatörténeti dokumentumokat gyűjteni? Hogyan jött ez az ötlet?
– Akkoriban a nyíregyházi Körte utcai óvoda vezetője voltam, százéves volt az épület, a hódfarkú cserepek megrepedeztek, és beázott a tető. Felmentem a padlásra a mesterrel körülnézni, és a szarufában elrejtve találtam egy barna zsákot, abban tíz régi, óvodai szemléltető képet és vékony papírokra írt keresztény és patrióta szellemiségű gyerekversikéket. Ez hívta fel arra a figyelmemet, hogy van nekünk múltunk is.

A Kelet-Magyarország című újság közzétette, hogy gyűjtök óvodatörténeti emlékeket.

Micsoda látszólagos véletlen, hogy egy Budán lakó óvó néni megjavított cipőjét a suszter épp abba az újságlapba csomagolta be, amin az én felhívásomról tudósítottak!

Ő elolvasta, és levélben megkeresett: felajánlotta édesanyja 1879-es óvónői-tanítói oklevelét! Szegénykém Celux-szal ragasztotta meg a régi okiratot, ami nagy kár volt, ezért el kellett vinnem az Országos Széchényi Könyvtár papírrestaurátori osztályára, hogy rendbe hozzák.

– Meséljen el még egy meghatározó eseményt a gyűjtőútjairól!
– Egy szeged melletti kis faluból ment nyugdíjba egy óvónő, aki emlékezett rá, hogy a fáskamrában, egy dobozban megvannak még a Fröbel-eszközök kockái. Szorongva utaztam oda, mondtam, hogy miért jöttem, a dajka néni előhozta a dobozt, amely tényleg tele volt Fröbel-kockákkal – azokat a kis fadarabokat nem volt kedvük eltüzelni. Két hatalmas szatyorban, vonaton hoztam el. Véletlenek nincsenek, csak az Isten logikája működik – újra csak ezt tudom ismételni.

 

– Nagyon termékeny női életút az öné, hiszen a termékenység nemcsak biológiai lehet, hanem lelki, spirituális is.
– Érzelmileg sok óvodásom vált a gyerekemmé. Jelezték is néha a szülők, hogy „a gyerek pont úgy gesztikulál, olyan szavakat használ, mint Kati néni”. Úgy fogtam fel, hogy Isten a sok óvodást adta nekem kárpótlásul a saját helyett.

– Hogyan állt maga mögött a férje?
– Tibor empatikus, szeretetet sugárzó és szeretetre méltó ember volt.

Nem állítom, hogy nem voltak konfliktusaink, de mindig úgy állt mellettem és mögöttem, mint egy oszlop, akibe kapaszkodni lehet.

A számolási segédeszköznek szánt háromszáz tökmagot velem együtt festette, egyik felüket kékre, a másikat pirosra. Amikor látta, hogy mennyire szívügyemmé vált a múzeumi gyűjtőmunka, felajánlotta, hogy a vezetői pótlékomat és a jutalmaimat költsem erre. Jött velem Kisvárdára, amikor egy hatalmas tablót kellett elhoznunk a múzeum számára, kilógott a kocsi csomagtartójából, rongyot kellett a végére kötni. Mondta is, hogy ilyenre őt senki más nem tudta volna rávenni…

– Adódott nehézsége a szocialista időkben abból, hogy gyakorló katolikus?
– Nem nézték jó szemmel. A nyíregyházi templomba jártam, de feltűnést kerülve, a főbejárat melletti szélfogóban, a sötét sarokban álldogáltam. Egyszer az egyik óvodásom jött ki a templomból az anyukájával és felkiáltott: „Kezitcsókolom, Kati óvó néni!” – ettől mindjárt nyilvánosságra került az ottlétem.

A művelődési osztályvezető behívatott és azt mondta: „Elvtársnő, döntse el, templomba akar-e járni, vagy óvónő akar-e lenni!”

Én óvónő akartam lenni, de a hitemhez is hű akartam maradni, ezért a férjemmel környező falvakba, Újfehértóra, Rakamazra jártunk misére. Vezető óvónőként mindig be akartak léptetni a pártba, de én sosem voltam párttag, se akkor, se a rendszerváltás után.

– Nagyon érdekel engem, hogy melyik a kedvenc mesekönyve.
– Fésűs Éva „Csupafül” című mesekönyvét már 1968-ban felolvastam folytatásokban a nagycsoportosaimnak. Szép erkölcsiség, szeretet és játékosság van benne. Kedvenc verseskönyvem pedig Gazdag Erzsi „Mesebolt”-ja. Az óvodapedagógusnak és a tanítónak különösen igényesen kell beszélnie, mert a pici gyerekkor tőmondatai után az első összetett mondatokat, jelzős szerkezeteket az óvodában tanulja a gyerek.

Nem nekünk kell leszállni a „tökjó” szintjére, hanem legalább öt szinonimát kell tudnunk mondani helyette a gyerekeknek: pompás, csodálatos, kiváló, ragyogó, nagyszerű.

– Ennyire fontosnak gondolja ezt az életszakaszt?
– A tudás alaptárát adja az óvodai nevelés. Ne intsük csendre a gyerekeket, amikor kérdezgetnek, hanem feleljünk nekik. Negyvenhárom éves szakmai pályafutásom végén írtam egy összegzést. Abban a szülőknek azt tanácsoltam, hogy a gyerekükre ne „fordítsák” vagy „áldozzák” az időt – mert abban valami mártíromság van –, hanem „szenteljék” neki. Napi három együtt töltött órát kértem a szülőktől a gyereküknek. Ez lehet olyan is, hogy amíg a konyhai munkát végzi, a gyerek mellette van és beszélgetnek. És ha ebből csak húsz percre ölbe veszi, simogatja a kisgyerekét, csak rá figyel, csak neki beszél, nagyon sokat tesz a személyiségfejlődéséért. Ha megszokják ezt a húszperces–félórás napi beszélgetést, a gyerek később nem fogja a „mi volt ma az iskolában?” kérdésre azt felelni, hogy „semmi”.

– Milyen emberi attitűd segítette a pályáján leginkább?
– Az empátia és a humor. Úgy neveltek a szüleim, hogy egyik munkahelyemen se legyek a „szürkék hegedőse” – mindig a többet, a jobbat keressem, arra törekedjek.

Gizikének beadni a nyugtatömböt, mert az övé betelt, és gyűjteni kell az egyházi hozzájárulást. Perselypénz külön zacskóban, azt még majd megszámolják, viszik a bankba. A délutáni hittanórához a füzetem, matricák a gyerekeknek. Ebédelni nem lesz időm, szendvics bekészítve, két megmosott alma, palack víz. A fülhallgatót a mobilhoz ne felejtsem, muszáj lesz telefonálnom, még elkap a rendőr. A papír, amire összeírtam, kit kell felhívni a kocsiból. Irodanap lesz. Nem tudom, sikerül-e új bádogost találni, Feri felmászott, és azt mondta, teljesen ki van rohadva a templom esőcsatornája oldalt, nem csoda, hogy esőben ömlik onnan a víz. Feláztatja a falat, már így is penészedik. Hívom a püspököt is, megint a titkárába ütközöm majd, de előbb-utóbb kihajtom belőlük, színt kell vallaniuk, lesz-e felújítás, és mikor. Nem várom meg, amíg fejemre dől ez a kóceráj. És akkor még a szomszéd falukról nem is beszéltünk, mindenhol kéne kalapálni az épületeken.

Bezártam a plébánia ajtaját, és átfutott a fejemen, hogy már megint nem jutott időm megnézni az evangéliumot, pedig elmélkedni akartam róla a kocsiban. Annyiszor megfogadtam, hogy a prédikációkat nem az utolsó pillanatban rakom össze huszárrohammal, hanem érlelem a héten. A gyerekek hittananyagába is elkelne még egy-két ötlet, ha csak a száraz teológiát adom le, a fene megette az egészet. Vonzani kéne őket, nem tonnányi plusz tanulnivalót zúdítani a nyakukba. Persze mindig belemegyünk a beszélgetésbe, és kiderül, hogy mindent értenek. Szerintük a szentek azok, akik nagyon magasan vannak, és átjön rajtuk a fény. Jó, a színes üvegablakokra gondolnak, de szebben nem lehet elmagyarázni. Vagy hogy egy nagytesó mindenható, bármikor megverhetné a kicsit, elszedhetné a játékait, de mégsem teszi. Meg hogy az eredendő bűn olyan, mint amikor ott áll egy tányéron valakinek a csokija, és hiába tudom, hogy valakié, folyton csábít, hogy megegyem. Elférne egy részletesebb óraterv, hogy legyen mit félredobni, ha beindul a kölkök agya.

Bevágódom a kocsiba, bedugom a fülhallgatót, hogy tudjak telefonálni. Először a püspöki hivatal, úgyis hívogatni kell majd. Nem, először a bádogos, az égetőbb. Anyám hívott tegnap, vissza kéne csörögni, még megsértődik. Na de mit hívogat engem ennyit az anyám? Mintha neki tartoznék elszámolással... Anyuci jó kis fiacskája! „Tudjátok, lányok, a fiam pap, komoly hivatás, szent hivatás, úgy aggódom, se éjjelem, se nappalom! Nagyon rendes gyerek, én neveltem, gondolhatjátok, de rengeteg a kísértés, a támadás. Néha aludni se tudok miatta.” Huh, ezeket a játszmákat még mindig nem játszottam le? Te jó ég! És mit mondjak neki, ha hívom? Megnyugtathatom, hogy minden rendben, de azzal hazudok. Viszont ha elkezdem taglalni a pártoskodást, hogy az előző plébi hívei meg vannak sértve, folyton keresztbetesznek, akkor jön a sóhajtozás meg a féltés. Ha villamosmérnök lennék, minden tervleadást személyes ügynek venne? Vagy csak ez a szakma vonzza, hogy mindenki belekotyogjon...

Huh, megint felidegesítettem magam, pedig még el sem indultam. A szemközti házban meglebben Rózsika függönye, ő részletes nyilvántartást vezet a vendégeimről, ki mikor jön, mikor távozik, különösen ha nőnemű egyén bukkan fel a láthatáron. Fogadok, stopperral csekkolja, mennyi időt szöszmötöl a pap az autójában, mielőtt elindulna, nem csoda, ha aztán az atya elkésik mindenünnen. Oké, most hagyom abba! Leállítom a motort, bekapcsolom a mobilt, szép lassan végigízlelgetem az evangéliumot.

Azt mondja, nem szolgálhatunk két úrnak, hoppá. Jól esik, jókor jön. A püspök épp múltkor beszélt a tevékenység eretnekségéről: mindig én akarom megoldani, a világért nem várnám be, mit akar Isten. Valóban ő követeli meg tőlem ezt a sok sertepertélést? Teréz anya azt mondta a nővéreinek, amikor újabb kórházat nyitottak, hogy „hűha, most még több dolgunk lesz, még többet kell imádkozni”. Nem csinálom jól a dolgokat, csinálhatnám sokkal jobban, de nem is azt várod el, hanem hogy veled legyek. Nem az alkalmasokat választod ki, hanem a kiválasztottakat teszed alkalmassá. Lehunyom a szemem, és fürdök a jelenlétben. Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.

Kocogás hallatszik az ablakon. „Atya, jól van?” Ágnes néni vastag szemüvegén keresztül, ijedten kukucskál a kocsi belsejébe. Mit csinál, ugye, egy plébános az indulásra kész kocsijában, lehunyt szemmel? Ó, köszönöm, tessék a kilincsre akasztani, biztos nem romlik meg, amíg hazaérek. Igen, nagyon szeretem a töltött káposztát, szuper. Igaz, van kulcsa, nyugodtan tessék bevinni, tudja, hol a hűtő, külön hálás vagyok, ha berakja.

Összekapom magam, Uram, irgalmazz, és most gyerünk, leteszem a mobilt a mellettem lévő ülésre. Hirtelen új szemmel látom az egészet. Hiszen ott Jézusnak kellene lennie, én meg telepakolom a helyét a tennivalókkal. Miért ne tarthatnám fenn ezentúl azt az ülést őneki? Beszélgetnénk, kérdezhetném, együtt utaznánk. Kiszállok, a hátsó ülésre pakolok mindent, nem igaz, hogy nem tudok megállni öt percre szendvicset enni. Az iskolai cuccokat is ráérek ott előszedni. A feladandó levelek, a perselypénz, mind hátrébb való. Tartsuk már a rangsort! Indítok, rámosolygok, mehetünk. Egész másként indul a nap.

Aztán jön a daráló, csúszás, mindenhonnan egy kicsit kések, dugóba keveredek az útfelújítások miatt, egyik helyről esem a másikra, a diákok komiszak, felcsattanok, aztán szégyellem magam. A bádogost nem lehet elérni, nyomozni kezdek egy másik után, nem egyszerű jó mestert találni. A püspökségen leráznak, nagyon sok most a hivatali munka, fáradjak majd be személyesen, nem tudnak időpontot adni, csörögjek egy hónap múlva. A levelekkel épp elérem a postát zárás előtt, jött egy új adag fontos intéznivaló. Gizikét nem találtam otthon, vagy csak süket, mint az ágyú, hiába zörgettem, pedig nagy hangon ment a tévé.

Kifulladva érek vissza a kocsimhoz, ott látom Jézust az anyósülésen, szomorkás mosollyal, ölében a levelek, a pénz, a sulicuccok, az uzsonna maradéka. Bocsáss meg, Uram, holnap újra kezdjük!

Igazi kincsekre lelhetünk, ha a munkahelyi és iskolai mókuskerékből kiszakadva sikerül hozzálassítani fontos teendőinktől zaklatott pulzusunkat a nyár lusta folyásához, és sikerrel eljutunk a választott nyaralóhelyre, magunk mögött hagyva a készülődés feszült napjait – vagy ha csak otthon ernyedünk el, végre félretéve kicsit a háztartással járó, sosem szűnő, nyomasztó feladatokat. Ilyenkor alkalmat találhatunk arra, hogy eltávolodjunk picit az életünktől. A távlatos gondolkodás, a kellő perspektíva pedig nemcsak a nagy tudományos felismeréseknek kedvez, de megkopott Isten-kapcsolatunk vagy kiüresedett emberi viszonyaink új életre keltéséhez is lehetőséget adhat.

Egy nyugágyból gyerekesen cseresznyemagokat köpködve, tekintetünkkel a gomolygó felhőkben elveszve, vagy lehunyt szemmel egy strand zsongását hallgatva újraárazhatjuk életünk darabjait.

Nem kell kifinomult lélekbúvárnak lenni, hogy rájöjjünk, milyen sokat jelent egy ötévessel homokvárat építeni, egy kamasszal fűben heverészve rötyögni, szüleinket végre figyelmesen végighallgatni, vagy házastársunkkal valami bolondosat csinálni, olyat, ami egy középkorú, megállapodott családanya képéhez a mindennapok táncrendjében talán már nem is „illik”.

És mégis, a mindennapjainkban ezekre a fontos dolgokra alig-alig akad időnk, figyelmünk, készségünk. Mert túl sok a zaj körülöttünk, és túl komolyan vesszük mások elvárásait, vagy épp a magunk szabta mérték nem arányos.

De a nyár tükröt tart.

Meglehet, kilengett a lelki ingánk valamerre: talán túlzottan belefeledkeztünk munkahelyi ügyeinkbe, elhanyagolva szeretteinket, barátainkat, kiszúrva a mellettünk élők szemét valami kompromisszumos félig-jelenléttel, együttlétet mímelve, gondolatban közben főnökünknek válaszokat szövegezve vagy magunkban cikkeket fogalmazva. A nyár más ritmusába feledkezve viszont észrevehetjük, ha a belső mércénk szerint valahol elbotlottunk: ha nem álltunk ki valaki mellett, mert magunkat féltettük az igazság kimondása helyett, ha másokra fogtuk saját hibáinkat, vagy ha saját érdekeinket a másik ember elé helyeztük. Lehet, hogy túlzott érzelmi energiákat fektettünk felesleges dolgokba, vagy épp túlzott elvárásokat támasztottunk mások vagy magunk irányába. De akár rabjaivá is válhattunk valaminek: pénznek, szépségnek, egészségnek, rögzült szokásainknak. A nagy lótás-futásban bizony hitünk is felszínessé válhatott: üres szokássá, babonasággá, élő Isten-kapcsolat helyett. Mennyi buktató, göröngy az élet zakatolásában! De a madárcsicsergésben talán felsejlenek ezek az aprócska részletek, amelyekben – tudjuk – diadalt ülve maga az ördög bújik meg.

Olyan jó, hogy a nyár most is felkínálja éltető gyümölcseit: a barack és a dinnye lédús harapása mellett a még zamatosabb lelki megújulás esélyét!

Az élmények hajszolása mellett hagyhatunk időt erre a belső újjászületésre is, és nemcsak a lekvárt tehetjük el télire, de a nyár kínálta lelki javakat is: megerősödött kapcsolatainkat, az erkölcsi tisztánlátás erényét és belső tartásunk megújult erejét.

Bizony jöhetnek nehezebb napok, amikor életmentő lehet, ha van mihez nyúlnunk, van tartalékunk – úgyhogy élvezzük a nyár kínálta ajándékokat, és töltekezzünk!

Sajgó Szabolcs sj. például a – nomen est omen – Szabadság hídon misézik július 28-án 9 órakor. A szentmise a Szabihíd projekt része, igazán jó alkalom arra, hogy belekóstoljunk a jezsuiták által felkínált szabadságba, ami hidat épít Isten és ember, ember és ember között.

Már csak azért is érdemes élni ezzel a lehetősséggel, mert a Mária utcai Jézus Szíve Templomot tatarozzák – igaz, a jezsuita nyolcasként emlegetett, 20 órakor kezdődő, népszerű ifjúsági szentmise már amúgy is olyannyira megtelt, hogy azon a templom állványozatlan állapotában sem lehetett volna leejteni egy tűt sem.

Éppen ezért a jezsuiták kísérleti jelleggel bevezették a város legkésőbb, 22 órakor kezdődő szentmiséjét. Aki ezt szeretné kipróbálni, feltétlenül keresse meg az állványerdőben az ország első virtuális perselyét. A jezsuita szentmiséken ugyanis nem perselyeznek, mert Szent Ignác még a XVI. században megtiltotta, hogy az imádság pénzcsörgéssel keveredjen. Mivel azonban a Jézus Szíve Templom nem plébánia, egyházi adót nem szedhet, cserébe viszont egy rakás kulturális és lelki programot tart, szervez, rendez. A templom fenntartásához, a programok megrendezéséhez lehet hozzájárulni a bankkártyás adományokkal, 500-1000-3000 forintos értékben.

A bankkártyás fizetésről, illetve a Jézus Szíve Templom felújításáról itt olvashat bővebben. A Szabihídon megtartandó szentmiséről a Facebook-eseményben találhat további információkat.

Szlovénia már akkor lenyűgözött, amikor először jártunk arra. Úgy éreztem, itt minden megvan, amit Európában és az európai tájban szeretek: lélegzetelállító hegyek és mediterrán tengerpart. Gazdag történelmi múlt, régi várak, ódon hangulatú utcácskák és az érintetlen természet. Burek, hogy a balkáni ízvilág is meglegyen, és krémes, hogy a Monarchia ízei is visszaköszönjenek. I feel SLOVEnia – olvasom a turistáknak szánt brosúrákon, és tényleg, ez szerelem volt első látásra.

Idén júniusban eltöltöttünk néhány napot a szlovén fővárosban, megnéztük a ljubljanai várat, hagytuk magunkat eltévedni az óváros girbegurba utcáiban, beültünk egy folyóparti étterembe, és lenyűgözött a vasárnap délelőtti régiségpiac is a rakparton.

Ez a település nem véletlenül lett Európa zöld fővárosa 2016-ban. Rajongtunk érte, és közben egy kicsit irigyeltük is a szlovénokat…

Magyarország és Szlovénia ugyanabban az évben, 2004-ben csatlakozott az EU-hoz, akkor mindkét országban gyerekcipőben járt a szelektív hulladékgyűjtés. Azóta a hazai helyzet szerencsére sokat változott, de kétségtelen, hogy még lenne mit tenni. Ljubljanában viszont az elmúlt években sikerült csúcsra járatni ezt a sztorit: földalatti szelektív hulladékgyűjtő pontokat és házhoz menő gyűjtőrendszert építettek ki. A belvárosban sétálva mi magunk is láthattuk, hogy a házak előtt komposztládák vannak, de ami még ennél is utópisztikusabb egy átlag magyar turista számára, hogy a szlovének még a temetői mécseseket és az elszáradt virágokat is külön gyűjtik. Azt tapasztaltuk, hogy a helyiek be is tartják a szabályokat, és minden a megfelelő kukákba kerül. Semmi „úgyis összeöntik”, meg hasonló kártékony mondatok… Persze igazságtalan a párhuzam, és én nem is szeretem azt szajkózni, hogy bezzeg külföldön minden jobb. Mert ha mások a gyökereink, máshogyan fejlődünk.

Szlovéniában történelmi hagyományai vannak a természetvédelemnek, az itt élők már nemzedékek óta tiszteletben tartják azt, amit ajándékba kaptak.

 

Hatalmas parkolók vannak a fővárosban, Ljubljana óvárosi része gyakorlatilag autómentes övezet, gyalogoshidakkal és bérbicikli-hálózattal. Azzal, hogy „kénytelenek voltunk” letenni az autót a Tivoli mellett, óhatatlanul átvettünk egy más ritmust: bár a belváros hemzsegett a turistáktól, mégis, valahogy úgy éreztük, egy kicsit lelassultunk. Gyaloglás közben más arcát mutatja a város: látni a precizitást, ahogy reggelente újra és újra elrendezik a terítékeket az éttermek teraszain a pincérek. Le lehet állni beszélgetni a merev részeg árussal, aki egy ördöglakatot próbált ránk tukmálni, és mindezt összekötötte volna egy kis magyartanulással. Nagyon elszánt volt, annak ellenére, hogy már folyton összeakadt a nyelve. Magyarul nem tanult meg, mi nem vettünk tőle semmit, pedig még a „Good bye, if you buy” szóviccet is bevetette…

A művészetek szerelmesei sem csalódnak a városban: felkereshetik a Nemzeti Galériát vagy a Modern Művészetek Múzeumát, a népi hagyományok tisztelőit pedig az Etnográfiai Múzeum várja. Játékos kedvű felnőtteknek és (örök) gyerekeknek pedig a Csodák Palotája kínál izgalmas időtöltést.

A szlovének szerint, amikor Isten kirázta zsákjából a világot, a tarisznya egyik sarkában benne maradt egy aprócska morzsa. Ezt a kis morzsát a későbbi Európa közepére szórta, magas hegyeket, tengert és pazar természeti gazdagságot ajándékozva a területnek – ebből a morzsából született Szlovénia.

Lehet legyinteni, hogy ez csak mese – ahogy számunkra sajnos még mesébe illő az a felelős, környezettudatos gondolkodás, amit úton útfélen megtapasztaltunk Ljubljanában. Lehet keresni a kifogásokat, hogy itthon, Magyarországon miért nem lehet egy kicsit így élni, sok-sok zöld megoldás közepette. Sóhajtózni a klímaváltozáson, és posztolni valamit a műanyagmentes júliusról. Vagy úgy dönteni, a sokadik Kínában gyártott hűtőmágnes helyett ezúttal egy elhatározást hozunk haza magunkkal: azt, hogy ezentúl más szemlélettel éljük tovább a hétköznapjainkat.

Állítsuk meg az ételpazarlást!

„Egyszer megmaradt a szendvicse az egyik osztálytársamnak, nem tudta megenni. Ekkor gondoltuk, hogy talán még jó lehet valakinek” – meséli Bence.

 

A Fazekas Gimnázium tanulóinak célja, hogy egyre profibbak legyenek, így a nyári házi feladataik között szerepel a honlap teljes rendszerének megújítása, de emellett természetesen nagy figyelmet fordítanak arra is, hogy kezdeményezésük minél több emberhez eljusson. Távlati tervük, hogy pontosan kidolgozzák a jelenleg még béta verzióban működő oldal leghatékonyabb rendszerét.

„Rengeteg új technológiát kell elsajátítanunk. Azt szeretnénk, hogy a béta verziónál sokkal professzionálisabb legyen a honlapunk – javítunk a designon, tervezünk, csinosítunk” – árulja el Ambrus.

De mégis, hogyan működik ez az egész?

Az, aki hozzám hasonlóan ételt szeretne felajánlani, gyors regisztrációt követően könnyedén megteheti.

A Felajánlások fülre kattintva minden adatunk egyértelműen felvihető; én magam négy friss zsemlét, almát és banánt vittem fel a rendszerbe. A Rendelések menüpontnál a fő szűrő a távolság szerinti keresés; az alapbeállítás a tartózkodási helyünktől számított 20 km-es sugár, itt jelennek meg a felajánlott ételek. A távolságot persze tetszés szerint lehet szűkíteni vagy bővíteni. Az ötletgazdák (és megvalósítók) szerint ideális működés mellett a felhasználók öt-tíz perces séta után ételhez juthatnak, de ehhez a mostaninál sokkal több regisztrált felhasználónak kellene lennie. A megrendelők a honlap jelenlegi fázisában e-mail cím alapján tudnak kapcsolatot teremteni a felajánlókkal. Ezért, ha ételt adományoznánk, a leírásban érdemes megadni pontos címünket is, ugyanis még csak a megadott hosszúsági és szélességi koordinátákat küldi el a weboldal, ami nem feltétlenül adja meg pontos tartózkodási helyünket. Fontos még, hogy érdemes olyan helyet megadnunk, ahol napközben sokat tartózkodunk.

 

Együtt könnyebb!

Az utóbbi időben közös munkát kezdeményezve három szeretetszolgálat is megkereste Bencééket. Ezek a szervezetek szintén készen állnak arra, hogy felajánlásokat tegyenek, ugyanis őket is számtalanszor megkeresik.

A középiskolások több olyan marketingszakemberrel is kapcsolatban állnak, akik üzleti tanácsokat adnak számukra, és a brandépítés mellett például arról is tárgyalnak, hogyan válhat kezdeményezésükből startup vállalkozás.

„Nagyon sok jó ötlet vész el csak azért, mert publicitás nélkül elsikkad. Nekünk szerencsénk van, hogy érdeklődnek irántunk, ám jelenleg még sok a jogi kérdés, nem látni például, hogyan lesz belőlünk startup” – avat be a részletekbe Ambrus.

Tanulás vs. munka

És hogy mit szólnak az eddigi sikereikhez a még csak tizenöt éves tanulók szülei? Ambrus szerint eleinte természetesen többször megkapták tőlük, hogy a honlapon ügyködés mellett néha azért tanulniuk sem ártana… „Bizony, van olyan, amikor kevesebbet alszunk. A tanulás mellett sokkal kevesebbet tudunk foglalkozni az oldal fejlesztésével, mint szeretnénk, de úgy tűnik, a nyári szünetben a közeljövőben elvégzendő munka nagy részét be tudjuk fejezni”.

Még kevés az oldalra visszatérő felhasználó, Ambrusék szerint napi két-három felajánlás érkezik, és ezeket az ételeket általában meg is rendelik – az én zsemléim sajnos nem keltek el...

A srácok jövőbeli elképzelései között az is szerepel, hogy ételek mellett használati tárgyak, ruhák is kerüljenek a lehetséges felajánlások közé, hogy az ökológiai lábnyomot ilyen módon is csökkentsék.

Ötletnek nem rossz.

Járja az országot, kemencét épít és süt, és ahová csak tudja, elviszi a kemencék és a gasztronómia szeretetét. Póta István története nem mindennapi. A ma Vándorkemencésként ismert mesterember gépészmérnöknek tanult, sokáig az informatika területén dolgozott, később a kemencék építésében teljesedett ki az élete.

„Valójában a váltás nem is volt akkora, mint amilyennek elsőre tűnik. Korábban számítógépeket szereltem össze, hálózatokat építettem, javítottam. Vagyis az informatika hardver részével foglalkoztam, elsősorban mindig is a manualitás érdekelt. Mérnökként végiggondolja az ember, hogy mi miért történik. Tapasztaltam, hogy mindennek megvan a maga logikája, még a kemencéknek is.

 Vagyis, ha az ember megtalálja a miérteket, akkor működik; igaz ez a számítógépekre, a kemencékre és az egész életre is.

Más szempontból viszont nagy ugrást jelentett a váltás, hiszen a számítástechnika inkább helyhez kötött, a kemenceépítés viszont jóval több fizikai munkát is igényel. A két pálya azonban sok szempontból hasonló, az építés gyökere valószínűleg ott van bennem.”

Egyedi stílus

Póta István eredetileg nem kutatott új hivatás után, csak kíváncsiságának köszönhetően sok mindent kipróbált, a kemenceépítés pedig szinte véletlennek köszönhetően kúszott be az életébe: „Főiskola után kerestem a helyem, párhuzamosan autókat is javítottam, egy nagy multinacionális cégnél is dolgoztam, közben pedig elkezdtem felújítani a házamat, utána segítettem az öcsém házát felépíteni, majd miután azt is befejeztük, kivitelezőként maradtam az építőiparban.”

A váltás nem egyik pillanatról a másikra történt, a kemenceépítés fokozatosan vált a hivatásává.  „A kétezres évek közepén, a válság környékén az informatika területén az egyre szűkülő piac miatt nehéz volt a megélhetés. Közben pedig elkezdtem kemencéket építeni, amit nagyon élveztem, tetszett, hogy szabad levegőn lehetek. Azóta a házak elmaradtak, csak a kemencék épülnek.”

 

„A kemenceépítés alapjait két székely embertől tanultam, azonban mára kialakult a rám jellemző stílus, például az ívek, a kovácsoltvas ajtó és az enyhén lapított félgömb tűztér, aminek köszönhetően süt igazán jól egy kemence.”

A kemencék közösségépítő hatása

Egy kemence nemcsak arra alkalmas, hogy ételt készítsünk benne, hanem a közösségépítő ereje is nagy, hiszen mindig köré gyűlnek az emberek. István már több mint 200 kemencét készített el az elmúlt tizenkét évben. „Megéreztem, hogy az építés folyamata csak az enyém, az alkotás közben tudok igazán a jelenben lenni. Ráadásul pozitív visszajelzéseket kapok azzal kapcsolatban, amit csinálok. Tetszenek a kemencéim, és ízlik az étel, amit készítek bennük. A két terület elkezdett együtt működni, egymást erősítették. A kemencéket a tapasztalataim alapján alakítottam, hogy minél jobban lehessen bennük sütni, a rendszeres használat során pedig egyre ízletesebb ételek születtek.”

Póta István mobilkemencével is szívesen megy, ahová hívják, fesztiválokra, születésnapokra, céges rendezvényekre, ahol kenyérlángost, pizzát, csülköt, oldalast készít. Szívesen engedi szabadjára fantáziáját, így sütött már például hízott kacsamájat mangóval, fehér boros struccot vagy lazacos kenyérlángost is.

Diploma utáni szakma

István életében a gasztronómia már gyerekkorától jelen volt. Kicsiként sokat állt édesanyja mellett a konyhában, aztán a főiskolai vizsgaidőszak alatt az jelentette számára a pihenést, hogy csoporttársaival főztek valamit. Később családot alapított, és természetessé vált, hogy ő főzött otthon, mert ez kapcsolta ki.

Úgy véli, a kétkezi munkától nemesedik az ember, mert alázatot tanul.

Szerinte sokan azért nem választanak szakmát, mert korábban nem becsülték meg azokat, akiknek nem volt diplomája. A diploma megszerzése nem más, mint bizonyíték; a tanulás képességét bizonyítja. „Aki elvégzett egy egyetemet vagy főiskolát, később ki kellene tanulnia egy szakmát, ha úgy adódik. Sokan nem olyan munkát végeznek, amiben igazán jól érzik magukat, még azt sem ismerik fel, hogy boldogtalanok.” István szerint ez azért van, mert könnyebb beledugni a fejünket a homokba, mint szembenézni valamivel, ami csak rajtunk múlik.

Pár évvel ezelőtt még kifejezetten bosszantott az, hogy a kisgyerekes ismerőseimmel egyszerűen nem lehet két mondatnál többet váltani egyhuzamban. Minden második mondatot egy „Vigyázz, ne verd be a fejed!”, „Azt nem lehet megenni!” vagy ehhez hasonló vezényszavak követtek, de ami még inkább zavart, az a „Nézd, milyen ügyes!”, „Milyen cuki…” és társaik voltak. „Igen látom. De nincs életveszély, befejezhetem végre, amit elkezdtem neked mondani?” – persze ez utóbbi így sosem hangzott el, de azért kimondatlanul is ott érződött a töredékes dialógusban.

Bele kellett törődnöm, hogy miután egy-egy akrobatamutatvány megtörte a beszélgetést, az a téma utána már halott volt, irányt váltott a társalgás, és újra a gyerekre terelődött a szó.

Amióta nekem is gyermekem született, rádöbbentem, hogy időről időre én is ugyanebben a buborékban élek, és ez a felismerés kicsit fájdalmas volt. Persze, nem baj, hogy így van – feltéve, ha az ember szeretné szépen lassan elkoptatni maga mellől azokat az embereket, akik kicsit sem értik ezeket a jeleneteket.

Múlt héten kimenőt kaptam néhány órára – a férjem vigyázott a kisfiunkra –, elmentünk anyukámmal szandált venni. Amikor beléptünk a cipőboltba, teljesen megszédültem. Hatalmas területen rengeteg cipő: kis és nagy; lapos és magas; férfi és női; cipő cipő hátán. Úgy tűnhetett, még sosem jártam cipőboltban, ami csak annyiban igaz, hogy azóta valóban nem jártam cipőboltban, amióta a fiam megszületett. Teljesen zsibbasztóan hatott, hogy nincs egy támpont, nincs mire fókuszálni: ijesztő, de valahol felszabadító is volt. Akkor értettem meg, hogy valószínűleg az anyasággal együtt a fejünkbe kódolódik egy újfajta szemlélet, amely a gyereket teszi meg minden más mércéjének, fizikai és elvont értelemben is.

Egyszerűen a gyermekünk a viszonyítási alap. Olyasmi, mint a tengerészeknek az Esthajnalcsillag: irányt ad, megmutatja, mi fontos és mi nem.

Ebben a természeti törvényben megnyugodva egy kicsit elnézőbb lettem magammal szemben is.

A gyerextázis állapota tehát nem feltétlenül ördögtől való dolog. A gyerekek bűvkörébe kerülve olyan emberekkel is hosszasan el lehet beszélgetni a pisis pelusokról és az altatás fortélyairól, akikkel korábban semmilyen közös témátok nem volt. Így a – remélhetőleg csak ideiglenesen – elmaradozó ismerősök helyett csatlakoznak olyanok az életünkhöz, akik ugyancsak saját buborékukban tartózkodnak, addig, amíg mi a miénkben.

Háromévesen döntöttem el, hogy táncosnő leszek ugyanis egyik éjszaka, amikor már rég az ágyban lett volna a helyem, nem bírtam elszakadni a tévétől. Éppen „A fából faragott királyfi” című táncjátékot vetítették – innentől kezdve menthetetlen voltam. Azt éreztem, hogy semmi mást nem akarok mostantól, csak táncolni. Otthon is kijelentettem, eljátszottam és hittem, hogy balerina leszek. Az utcában lakó gyerekeket már ekkor elkezdtem tanítgatni. A szüleim nem rajongtak az ötletért, de látták, hogy komolyan gondolom – viszont Jánoshalmán semmit sem tudtam kezdeni ezzel az álommal.

„Hamarosan felvételi lesz az Állami Balettintézetben, Budapesten!” – közölte velünk szüleim egyik jóbarátja. Remegve utaztam fel anyukámmal, tízéves voltam ekkor. Fel is vettek, de nem volt több hely a kollégiumban Budapesten, és kicsi voltam még ahhoz, hogy albérletbe költözzek. Azt mondták, várjak egy évet.

Egy évig otthon zokogtam, és igen látványosan szenvedtem. (nevet) Nagyon hosszúnak tűnt az az egy év. Folyton balerinákat rajzolgattam, és mindenhova felírtam, hogy balettos leszek.

Egy év múlva ráléphettem az útra, amire vágytam, de a kollégiumi évek iszonyú kemények voltak. Én voltam az egyik legkisebb, a nagyobbak sokszor kegyetlenül bántak velünk. Hazajutni is csak kéthetente lehetett, mert szombat délelőtt is óráink voltak. De tudtam, ha törik, ha szakad, én ezt akkor is végigcsinálom. A körülmények, a szigor és a bánásmód miatt már tizenegy évesen elkezdtem felnőni. Egyszerűen muszáj volt.

Minden nehézség ellenére imádtam csinálni, mert már akkor éreztem legbelül, hogy az egyik legfantasztikusabb dolog az életben, ha az ember képes legyőzni önmaga korlátait, félelmeit, és ha szenvedéseken keresztül is, de nap mint nap fejlődik.

Tánc közben a tükörben mindennap szembesültünk önmagunkkal, a hiányosságainkkal, a mestereink szidalmaival, ami általában sírásban végződött, de utólag hálás vagyok ezért a szigorért, mert egy életre megtanultam kitartóan dolgozni, lelkileg pedig nagyon megedződtem. Már tizenkét éves korunktól szerepeltünk az Operaházban és az Erkel Színházban a különböző balettekben és operabetétekben. (Diótörő, Hattyúk tava, Csipkerózsika, Aida, Háry János, Faust…) Csodálatos élmény volt kisgyermekként a hatalmas színpadi falak között belülről látni a kulisszákat, a színpadot, megtapintani a díszleteket, és az általunk csodált művészeket testközelből érezni, velük együtt szerepelni! Ha erre gondolok, és felidézem az emlékeket, ma is érzem azt a jellegzetes Operaház- és Erkel-színpadillatot! Imádtam a Diótörőben a kislányokat és kiskatonákat táncolni, de a legizgalmasabb az volt, amikor a nagy és kényelmetlen egérjelmezben kellett feljönni a süllyesztőből.

 

Amit nehéz volt megszokni, azok a színpadi reflektorok és az emelések. Könnyen elveszíti az ember az egyensúlyát a színpadon, ha a szemébe világítanak egy forgásnál, balansz-állásnál. Illetve én elég magas vagyok, már kiskoromban is magasabb voltam a társaimnál, ami igencsak frusztrált az emeléseknél, de szerencsére a partnereim megnyugtattak, hogy nem fognak „ledobni”. (mosolyog)

Hat éve táncoltam a Győri Balettben, amikor egy baleset véget vetett annak, ami az egész életet jelentette nekem. Egyetlen pillanat volt, mégis az egész életemre kihatott.

Egy spárgaugrásból rosszul érkeztem. Megrepedt a lábközépcsontom, majd még tovább erőltettem, és eltört. Ezt követte egy sikertelen műtét, amelynél elvágtak egy ideget. Huszonöt éves voltam ekkor. Azóta is rendszeresen fáj a jobb lábam. Mára hozzászoktam a fájdalomhoz és megtanultam együtt élni vele, de sokáig még visszagondolni is féltem erre a pillanatra.

A sérülés után mély depresszióba zuhantam. Úgy éreztem, mindennek vége. Nem láttam a lehetőségét annak, hogy ezt az egészet valaha is elfogadjam, feldolgozzam, azt hittem, hogy ehhez nincs bennem elég erő. Féltem az újabb naptól, a fájdalomtól.

Az egyetlen dolog, amit imádok és amihez értek, soha többet nem lehet az enyém. Mihez kezdjek ezután, mi lesz így velem? Ki leszek?

A tánc meghatározott engem és az életem. Hála Istennek, a családom és a férjem nem engedték el a kezem, akármilyen nehéz is volt velem. A sors pedig egy csodával segített át ezen a krízisen. Kiderült, hogy állapotos vagyok. A fókuszom teljesen a babavárásra terelődött, bár a lábam nem javult. Úgy jöttem ki a depresszióból, hogy elkezdtem másra figyelni, a bennem megfogant új életre! Ez volt az életem egyik legdurvább és legkeményebb időszaka. Minden erőmre szükségem volt, és ekkor jöttem csak rá, hogy van erőm, hogy sokkal több van, mint hiszem. Minden olyan hirtelen történt! Egy éve házasodtunk össze Péterrel, azt is „lóhalálában” tettük a rengeteg fellépés miatt, majd megtörtént a baleset – és rá egy évre meg is született az első lányunk, Zsófi. Sokáig éltünk távkapcsolatban a párommal, mert ingáztunk Budapest és Győr között. A házasságunknak szinte jót tett a balesetem, mert így visszagondolva nem is tudom, mi lett volna, ha továbbra is csak képeslapokat küldözgetek a férjemnek a külföldi fellépéseinkről, és hát egy balerinánál a gyermekvállalás sem egyszerű, hisz a karrier szempontjából sosincs ideális időpont. Amikor beletörődtem, hogy már nem fogok többé visszatérni a baletthez, elkezdtem élvezni a kismamaság időszakát.

A fájdalmam helyére a törődés, a gondoskodás, a kislányomra fordított figyelem került.

Zsófi négy hónapos volt, amikor elkezdtem újra a tánc felé fordulni, és mivel a győri évek alatt elvégeztem a táncpedagógus szakot, a tanítás lett a mentsváram. Férjem felújíttatott egy balett-termet, ott kezdtem el gyerekeknek balett foglalkozásokat tartani. A táncolás és a tanítás egyébként két különböző dolog. Attól, hogy valaki jó táncos, nem biztos, hogy tanítani is tud. De bennem szüleim révén ott volt a pedagógiai véna. Anyu és a férjem is segített, támogatott. Hol az egyikük, hol a másikuk vigyázott Zsófira, ha mennem kellett.

Én igényeltem, hogy mehessek, dolgozhassak. Muszáj volt kitalálnom, hogy mi az, amiben még jó lehetek, amiben az örömömet lelem. Szerintem egy család akkor működik jól, ha a nő, az anya is boldog otthon.

Nekem ehhez szükségem volt valamilyen formában a táncra is, nem tudtam lemondani róla. Alapvetően optimista ember vagyok, de elmondhatatlanul nehéz volt elfogadni, hogy a lábfejem már sosem lesz a régi. Mindennap megharcoltam ezzel az érzéssel, az elfogadással. Csak azért is táncolni akartam! A tanítás egyedül nem volt elég!

Nyáron volt egy kéthetes tánckurzus, ahol ismerkedni lehetett különböző egzotikus táncműfajokkal és azok mestereivel. Kipróbáltam mindent: indiai, afrikai, argentin táncokat. Így ismertem meg a flamencót. Itthon viszont nem volt lehetőség arra, hogy flamencót tanuljak. Na, sebaj, már annak is örültem, hogy van végre valami, ami tetszik, és meg is tudom csinálni.

 

Egy év múlva ismét volt egy ilyen kurzus, ahol egy bécsi táncmesternek, Gertraud Maarnak megtetszett, ahogyan táncolok. Ő volt a megmentőm, ő lett az első mesterem, szinte beforrtak általa a „sebeim”. Újra kinyitotta nekem azt a kaput, amin hosszú éveken keresztül csak dörömböltem, és ahova annyira vágytam, hogy újra bejuthassak. Tanított, segített, edzett, újraépített szavakkal és kemény fizikai munkával, majd meghívott, hogy menjek ki Ausztriába kurzusokra, és lépjek fel az ő együttesében. Nyolc éven keresztül sokat jártam ki hozzá fejlődni, előadni. 1998-ban pedig felkerekedtünk az egész családdal – hisz akkor már a második lányom, Panka is hároméves volt, Zsófi pedig nyolc –, és együtt nekiindultunk Spanyolországnak, ahol én két hónapig intenzív tanfolyamokon vettem részt Sevillában.

A flamenco egy nagyon komplex tánc: érzelmileg is összetett, lábtechnikája rendkívül virtuóz, ritmikája bonyolult, és mindehhez egy más ritmusú kar- és kézfejmozgás koordinációja kerül.

Igaz, hogy technikailag egyáltalán nem könnyű, de mivel minden érzelmet ki lehet vele fejezni, minden ember meg tudja találni benne saját magát, azt az érzést, amit szívesen kiadna magából. A flamenco egy önkifejezési mód, három fő eleme a gitár, az ének és a tánc. Élő zenére táncolni katartikus élmény. Sokan jönnek olyanok, akik önbizalomhiánnyal küzdenek. A mozdulatok, a zene, a ritmus által észrevétlenül eltűnnek hiányosságaink, és helyére új érzetek, magabiztosság, büszkeség kerül! A flamenco az egyik legjobb módszer arra, hogy kihúzd magad, hogy merd felemelni a tekinteted, tartást és erőt ad, ahogy nekem is annyi mindent visszaadott! (mosolyog)

Gyertek, megmutatok nektek három alaplépést itthon, ahol a koreográfiák is megszületnek!

A Hold kultúrtörténeti vonatkozásait lexikon-terjedelmű felsorolásba lehetne foglalni, hiszen az ókori mitológiák történeteitől elkezdve Beethoven Holdfény szonátáján és Georges Méliès Utazás a Holdba című 1902-es filmjén keresztül a Pink Floyd Dark Side of the Moon lemezéig minden kor művészeit alkotásra sarkallta. Érdekes, hogy amíg a művészetben a Hold kiapadhatatlan ihletforrásként működik, addig a Holdra lépés – sőt, maga az űrkutatás is – az emberek közötti versengés egyik leglátványosabb formája lett.

Erre reflektál az óbudai Vasarely Múzeumban nyílt „Holdmúzeum 1969. Művészet és világűr”-című kiállítás. Pontosabban: a Holdra szállás körüli és az azt követő időszakban keletkezett Hold- és űrtémájú képzőművészeti alkotásokat felvonultatva igyekszik bemutatni, hogy miként reagáltak a huszadik század második felének neves művészei erre az égi jelenségre. Azért is különösen izgalmas ez a terület és ez a korszak, mert ekkoriban már nem csak távcsövekkel csodáltuk meg a távoli bolygót, hanem fizikailag is egyre közelebb kerültünk hozzá, mígnem 1969. július 20-án amerikai asztronauták megtették azt a bizonyos kis lépést.

Az űrművészet bemutatása a holdraszállás 50. évfordulóján nem is lehetne aktuálisabb, ugyanakkor ez a műfaji besorolás számos kérdést vet fel, hiszen igencsak sokrétűen értelmezhető maga a fogalom is. Bár Orosz Márton kurátor a posztmodern- és kortárs művészet vonatkozó alkotásait állította a kiállítás középpontjába, láthatunk ókori egyiptomi holdisten-megformalást egy Honszu-amulett formájában, és egy manierista Diana-Luna ábrázolás is helyet kapott a termekben.

Ezzel együtt talán izgalmasabb részét képezik a Holdmúzeumnak azok a műtárgyak, amelyeknek szélesebb körben ismert, popkulturális vonatkozásai (is) vannak. Ilyen például David Bowie „Space Oddity” című albuma, amelynek lemezborítóját maga Victor Vasarely tervezte.

 

A kiállítás címadó darabja az 1969-ben készült, nagyító alatt megtekinthető Moon Museum, egy SIM-kártya méretű kerámia lapocska, amelynek eredeti példányát az Apollo 12 titokban vitte magával és hagyta a Holdon, és amelyet Robert Rauschenberg, Andy Warhol, Forrest Myers, John Chamberlain, David Novros és Claes Oldenburg humoros, litografált rajzai díszítenek. A festmények mellett különböző installációk és interaktív műalkotások is helyet kaptak tehát. Így például Frank Malina luminokinetikus képei, amelyek a beléjük épített gépezet segítségével a bolygók mozgását imitálják, vagy Lakner Antal űrruhája, amit bárki felpróbálhat. Utóbbi érdekessége, hogy a súlytalanság állapotát a szkafander levétele után tapasztalhatja meg a vállalkozó kedvű látogató, amikor megszabadul a több tíz kilós nehezéktől.

A termeken végighaladva szembetűnően modern hatást keltő műalkotásokkal találkozunk. A kiválogatott művek ugyanis a rajtuk szereplő galaktikus miliő, űrhajósok, gépek és szerkezetek miatt nagyon elütnek a megszokott, múzeumoktól „elvárt” műtárgyak világától, és ösztönösen felcsigázzák az ember érdeklődését. A tárlókban az űrkorszak sajtójának tudósításai elevenítik fel, mekkora szenzáció volt akkoriban egy-egy világűrrel kapcsolatos hír. A fentebb már említett külföldi művészek mellett a kiállítás anyagának nagy részét magyar művészek reflexiói teszik ki, akiknek műveit éppen ezek a korabeli tudósítások segítenek kontextusba helyezni.

A kiállítás remekül mutatja be, hogy ahány kor és ahány művész, annyi különbözőféleképpen megfogalmazott viszonyulás a világító égitesthez. Míg a Hold a régi időkben egy-egy vallás elemét képezte, és inkább mitológiai vonatkozásai kerültek előtérbe, a tudomány fejlődésével, az emberiség egyre alaposabb megfigyelési lehetőségeivel párhuzamosan megváltozott a kapcsolatunk a Holddal. Ami korábban elérhetetlen misztikumnak látszott, mostanra elérhető lett, olyannyira, hogy kiváltságos embertársaink ténylegesen meg is érinthették, és az egész világ láthatta, milyen valójában a felszíne. Mivel a felszínét borító porból és kőzetből mintákat is hoztak, ma már bárki közelről szemügyre veheti ezeket a tárgyi emlékeket. Egy aprócska darab holdkőzet például ezen a kiállításon is látható, csakúgy, mint egy holdjáró autó makettje.

A kiállítást a művészetkedvelők mellett a műszaki beállítottságú látogatók is élvezettel fogják bejárni, és a gyerekek számára is izgalmakkal teli kalandozást ígér a tárlat.

 „Holdmúzeum 1969. Művészet és világűr”. Vasarely Múzeum Budapest, megtekinthető  szeptember 22-ig.