Minél magasabbra nő valaki szellemi értelemben és hatásában, azaz minél nagyobb figyelmet kap, annál többen azonosulnak vagy helyezkednek szembe az általa képviselt stílussal, emberi habitussal, kimondott gondolatokkal. Ákos pedig igen „nagyra nőtt”, és nem sztárcsináló irodák termékeként, hanem lényegében önerejéből és az őt támogató családtagjai, barátai, zenésztársai támogatásával, „self-made-manként”. Megedződött az őt érő kritikáktól és támadásoktól, és folyamatosan erőt merít több százezres (nem tévedés a szám!), többgenerációs rajongótáborának szeretetéből. Így alkotó és előadói kedve nem csökkent, hanem egyre feljebb tette a színvonalat jelző képzeletbeli lécet zenei igényességben, stúdiótechnikában, hangszerelésben, színpadtechnikában. A négy-ötévente megjelenő stúdióalbumok (a frissen megjelent „Idősziget” a 13.) és a közte kiadott hét koncertlemez ünnepet jelentenek az alkotóknak.

A pater familias-komplexusban „szenvedő” Ákos (ő jellemezte így magát gunyorosan) „Felemel” című dalát két éve meghalt édesapja emléke ihlette, a hozzá készített videoklip megidézi korhű környezetben Ákos gyerekkorát, szülei fiatalságát.

„Apaságról és fiúságról szól ez a dal: valaki bennünk folytatódik, és nem kell megijedni, mert majd mi is folytatódunk valakiben, ha Isten megsegít. Ebben a dalban Anna lányom vokálozik velem, ami még tovább emeli számomra a dal erejét, értékét.” Szereti egy asztalhoz leültetni, közösségként összefogni zenésztársait is, különösen hosszabb utazások idején. Ez nyilvánult meg a videoklip forgatásakor is, amikor együttesének tagjai elhozták a forgatásra édesapjukat vagy már elhunyt édesapjuk fényképét, a végén pedig összeállt a teljes csapat, valamennyiük gyermekével együtt. Ákos legidősebb lánya, Anna hiányzott csak a képről, éppen osztálykiránduláson volt külföldön – pedig ő immár művészként is szerepet kapott az albumon: az „Elhiszem” című szám dallamát Anna, szövegét Ákos írta, és duettként adják elő.

A szöveg szakrális tartalmú, mert „Annának sokat jelent, fontos ez a téma. Ő kamaszos lázadásként nem istentagadó heavy metált hallgat, hanem egy órával előbb fölkel, és Szentírást olvas és jegyzetel” – jellemezte lányát Ákos, és ez alkalmat adott neki, hogy hallgatóságával megossza szülői tanulságait, érzéseit. „Kezdetben apa a Jóisten: felemel, elbír, visz, beültet az autóba, apa megmondja, apa okos – egészen addig, amíg eljön a kamaszkor, amikor apa az, »akinél hülyébbet még nem láttam«. A kamasz mindent a fonákjáról néz, mindent megtagad; akit addig hősnek látott, az lúzer…” Ezeken túlesve azonban a felnőtt gyerekek visszatalálnak szüleikhez és szüleik értékrendjéhez. Pedig a gyerekkoruk nem volt egyszerű, mert apjuk hírnevének az árnyéka rájuk is vetődött, hiába próbálták megóvni őket ettől: ha egy társaságban szerették vagy gúnyolták őket, nem tudhatták, hogy önmagukért vagy az apjuk miatt kapják. Nagy büszkeség Ákos számára, hogy 21 éves Marci fia eljött hozzá a stúdióba, leült mellé, és végighallgatta új dalait, a 17 éves Anna pedig vele énekel.

„Ott voltam a születésüknél, és most önálló, felnőtt emberek – ez nagyon nagy érzés, csak egy apa élheti át, de ebben a lemezben ez is benne van” – mondta elfogódott meghatottsággal.

Négy dalt már ismer és szeret a közönség a „Hazatalál” című középlemezről – bár így, átemelve és kissé átdolgozva más jelentést kapnak. Melléjük társul még tíz új szerzemény. Ákos a dalokat és a mellékelt fotóalbumot egységnek tekinti, úgy olvassa, mint egy regénynek a fejezeteit. „Életem eddigi legfontosabb lemezéről van szó, amelyben minden benne van, amit most tudok – ez persze nem jelenti azt, hogy mindenkinek tetszeni fog, de a kezdeti visszajelzések, kommentek és kritikák nagyon jók.”

Ákos rengeteg díjat kapott már – legutóbb épp a Petőfi Zenei Díjkiosztón az Év férfi előadója-címet ítélte neki a szakmai zsűri és a közönség, immár másodszor. „Kedves dolog, már pusztán a férfi is” – reagált rá szokott ironizáló humorával. Ám igazi díjának a közönsége szeretetét tartja. „Egyszer valakinek panaszkodtam, hogy milyen kockázatos a dupla Aréna-koncert, de a menedzserem nyomatja, pedig nekem a szimpla is elég lenne… Erre az ismerősöm letorkolt: »Most mit nyavalyogsz? Van, akinek az a problémája, hogy egyszer hogyan töltse meg közönséggel a pinceklubot. Na, az tényleg probléma.«”

Ha egyszer szakértőt keresnék arra, hogy egy hosszú alkotói és előadói pályafutás során hogyan lehet megőrizni a megújulási képességet és a lelkesedést, elsőként Ákosra gondolnék.

„Eltörpül minden más amellett, hogy várják a számaimat és teltházasak a koncertjeink. Azt csinálhatom, amit szeretek – foglalja össze érzéseit, de mielőtt túlságosan idealizálná saját helyzetét, vissza is áll két lábbal a földre: –​​​​​​​ Persze minden mű ki van téve a kritikának, és a dicséretektől az ember óriásnak érzi magát, az elmarasztalás pedig fáj.”

Az árkokat, főleg a világnézeti indíttatásúakat betemetni persze nem lehet, ezt tapasztaljuk, mert nyüzsögnek benne az emberek – ahogy Ákos is énekli –, „de akad, amit mindenki megtehet, te is átugorhatod, átrepülheted.” Akkor már nem a megosztó vagy vonzó személyiség lesz a lényeg, hanem csak a mű, amely megszületett.

– A dokumentumfilm fő témája a gondoskodó férfiszív. Miért kérdőjeleződött meg önben, hogy a férfiak is képesek arra az odaadásra, amit jellemzően a nőkkel azonosítunk?
– Amikor a kérdés megközelítésén gondolkodtam, rájöttem, hogy a „Hűség” korszerűtlen film lesz. Manapság ugyanis minden az egyéni célokról és sikerekről szól, például arról, hogyan kell legyőzni másokat, versenytársakat vagy kollégákat – a segítségnyújtás a rászorulóknak ezzel szemben kevés embert motivál. Habár a teljesítménykényszer a nőket is érinti, én a férfiaknál dominánsabbnak éreztem mindezt. Kevés olyan esetről hallottam, hogy egy férj odaadóan ápolná a feleségét.

– Hogyan talált rá a film főszereplőire, a péliföldi idősek otthonában élő Kora házaspárra?
– A feleségemmel (Gáspár Judit, a film producere – a szerk.) közzétettünk egy felhívást, hogy olyan párokat keresünk, ahol az asszony Alzheimer-kórral küzd. Többségében nők jelentkeztek, ami azzal is magyarázható, hogy férfiak körében gyakrabban fordul elő ez a betegség, így többnyire a feleség kerül a gondozó szerepbe. Antallal és Annával végül egy közös ismerősünk révén sikerült felvennünk a kapcsolatot.

– Milyen volt velük forgatni? 

– Körülbelül tíznaponta látogattuk meg őket az otthonban, és ilyenkor együtt éltünk a szereplőkkel. A kameraválasztással és a stáb kis létszámával törekedtünk rá, hogy a jelenlétünk a legkevésbé se legyen számukra zavaró.

Nem is filmesként érzékeltek minket, hanem emberekként, akik részt vesznek az életükben. Benyomásom szerint Anna sokszor megismert minket, máskor viszont mintha álomból ébredt volna, nem tudta, kik vagyunk és miért jöttünk.

– Miért pont Alzheimer-kóros betegeket keresett a filmhez?
– Régóta foglalkoztatott, mi marad meg belőlünk, ha elveszítjük az emlékeinket. Az emlékezés fontosságát a hétköznapokban is gyakran tapasztalom: egyetemi tanárként sokszor merült fel bennem a kérdés, hogyan épül be hallgatóim személyiségébe a nekik átadott tudás. Identitásuk részévé vált-e az óráimon szerzett ismeret, s ha igen, akkor hogyan? Anna történetén keresztül világossá vált számomra, hogy az emberi identitást nem a gyakran csak információhalmaznak tartott tudás, hanem az emóciók felől kell megközelítenünk: az érzelmeink tesznek azzá, akik vagyunk.

Anna, amikor már nem tudott beszélni, magához szorította férje kezét, így köszönve meg neki a törődést. Ez a gesztus az érzelmek mindenekfelettiségét hirdeti: bár az emlékek eltűntek, az érzés, ami összekötötte őket, továbbra is megmaradt.

– Mi mindenben mutatkozott még meg a közös emlékeiket elfeledő Anna személyisége?
– Legerősebben a gondoskodó attitűdben, amellyel a körülötte lévőkhöz fordult: mindig igyekezett úgy alakítani a helyzetet, hogy a másiknak kedvezzen, még ha nem is ismerte fel az illetőt, például amikor meglátogatta egy barátnőjét, és hamarabb el akart menni, nehogy a terhére legyen. De az unokájával szemben is ugyanígy viselkedett: nem evett a tőle kapott süteményből, mert tudta, hogy a kislány is szereti azt.

– Feleségével ellentétben Antal ritkán fejezte ki érzelmeit. A film egyik megható jelenetében aztán, egy párizsi utazást felidézve elsírja magát, miközben Anna mosolyogva nézegeti a róluk készült régi fényképeket.
– Ilyen a férfiszív: megpróbálja fenntartani egy statikus érzelmi állapot látszatát, de hogy a lelke mélyén mi zajlik, azt senki sem tudhatja. Antalon azt éreztem, folyamatosan küzd, hogy helyt tudjon állni, de előttünk sosem mutatta ki gyötrődését, ezért villámcsapásként ért minket a kitörési kísérlete az állandóságból, amikor úgy határozott, hogy elköltözik az idősek otthonából. Ugyan voltak pillanatok, amikor ilyen heves érzelmek uralkodtak el rajta, később azonban minden visszaállt a megszokott kerékvágásba.

– Meddig viselhető az a teher, amit egy alzheimeres ápolása jelent?
– Mivel csak a Kora házaspár történetét követtem nyomon, ezért nem tudok általános választ adni erre a kérdésre. Bár a film csupán az utolsó stádiumot mutatja be, az otthonba költözésük előtt Antal hosszú évekig ápolta egyedül Annát, az Alzheimer-kór ugyanis évtizedek alatt alakul ki, és a beteg állapotának súlyosbodásával a hozzátartozók helyzete is egyre nehezebbé válik.

Ez nem úgy működik, hogy eldöntöm, erős leszek és az is maradok, mert lesznek pillanatok, amikor megbicsaklok, és olyankor minden borul.

– A film végén Antalék megismerkednek egy másik házaspárral, akik közül a férj szenved Alzheimer-kórban. Mi a szerepe az ő feltűnésüknek?
– Egyrészt a fordított felállás miatt tükröt tartanak a két főszereplőnek, másrészt ráébresztenek, hogy Anna halálával nem szűnik meg az Alzheimer problémája, hiszen rajta kívül még rengeteg ember él ezzel a betegséggel. (Világszerte félmilliárd, Magyarországon pedig megközelítőleg 100 000‒500 000 ember érintett – a szerk.)

– Számított rá, amikor megírta a forgatókönyvet, hogy Anna a forgatás ideje alatt meghal?
– Nem, engem csak az vezérelt, hogy láthassam és láttathassam azokat a dolgokat, amik meghatározták a házaspár kapcsolatát. Azt azonban nem tudtam, hogyan végződik a történet.

– Hogyan alakult ezt követően Antal sorsa?
– Telefonon továbbra is tartjuk a kapcsolatot, és úgy érzem, sikerült letennie az utolsó évek terhét. Azóta Anna emlékét megőrizve próbálja teljessé tenni az életét: jobban oda tud figyelni magára, például kezeltette a csípőproblémáját, amit felesége ápolása idején halogatott, emellett sok időt tölt utazással.

– A „Hűség” tévéfilmes verzióját a díszbemutató napján a legjobb rövid dokumentumfilm kategóriában díjazták a IV. Ars Sacra Filmfesztiválon. Mik a további tervei az alkotással?
– Mindenekelőtt szeretném hasonló fesztiválokra nevezni, amelyeknek beleillik a versenyprogramjába. A szakma képviselői után pedig a magyar közönség is láthatja; a hazai mozik várhatóan 2020-ban tűzik műsorra.

Almát szemétért

Az alsós olvasókönyvemben szerepelt egy kárpátaljai magyar népmese, amelyben a gazdag ember fia két szekér almával útra kelt, hogy megkeresse szíve választottját. A hetedik faluig meg sem állt, ahol aztán a piac közepén árulni kezdte a portékáját, de nem pénzért, hanem szemétért. A gazdag lányok vitték a temérdek szemetet, cserébe a finom almáért, de a fiúnak nem tetszett egyikük sem, így tovább ment.

Végül már csak egy almája maradt, a legszebb és a legpirosabb. Ekkor jelent meg a szegény lány, akinek alig volt egy kevés szemete a kosara aljában. A fiú pont ilyen feleséget keresett, összeházasodtak és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Akárhogy is törtem a fejem, nem igazán tudtam hova tenni ezt a mesét. Egy Baranya megyei kis falucskában, később egy kiskunsági komfort és szemétszállítás nélküli tanyán élő, tízgyermekes család kislányaként furcsa volt, hogy ami nekünk természetes, az másnak ekkora érték. Természetesen híre sem volt még akkor az ökológiai lábnyomnak, a zero waste mozgalomnak, de a reduce-reuse-recycle hármasáról sem sejtettünk semmit. A szüleim Budapest belvárosából költöztek vidékre, hogy visszatérjenek a természethez, és maguk termeljék meg, amire szükségünk van. Édesanyám a sváb asszonyoktól megtanulta a zöldségtermesztés, a kenyérdagasztás, a befőtt- és lekvárkészítés titkát, édesapám pedig ellátta az állatokat, akiknek a nyári hőségben mi forgattuk a szénának valót, ők pedig friss tejet adtak, amiből magunk készítettük a túrót, a tejfölt és a sajtot. Izgalmas kaland volt az életünk, de néha vágyakozva gondoltam a tanyánktól gyalogszerrel elérhetetlen távolságban lévő boltra, ahol friss élesztő kapható, amivel teljesen más, és számomra finomabb a kenyér íze, mint a nyári melegben megsavanyodott öregtésztával.

Miért is lenne ezért akkora ár az élesztőpapír csomagolása, vagy a boltba való eljutás során felhasznált benzin?

Bár nem beszéltünk róla, igazán környezettudatos nevelést kaptunk, felnőttként mégis természetesnek tűnt, hogy a kis családom szükségletei és a kényelmünk kerüljenek a figyelmem középpontjába. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az individualista társadalmi beállítódás mennyire könnyen elsodorhatja az embert, és milyen tudatosnak kell lenni ahhoz, hogy ne mindig az újabbat, a nagyobbat, a modernebbet és a szebbet hajszoljuk.

Közelség és szemléletesség

Hiába tudjuk, hogy az életmódunkkal hihetetlen mértékben szennyezzük a környezetünket, és a változtatás nem tűrne halasztást, különböző énvédő mechanizmusok segítségével igyekszünk távol tartani magunktól a tényeket. A tagadás révén nem kell szembenézni a terhes felismerésekkel, amiben az is a kezünkre játszik, hogy az igazán súlyos problémák tőlünk távol zajlanak (sarki jégsapkák és gleccserek olvadása, emelkedő tengervízszint, gyakoribb viharok és tornádók, növény- és állatfajok kihalása), és egyelőre nincsenek ránk közvetlen hatással. A közelség ténye a pszichológia szerint alapvetően meghatározza, hogy az adott ügy érzelmileg mennyire mozgat meg, illetve cselekvésre motivál-e bennünket. Amíg a probléma nem a közvetlen környezetünkben történik, a kisujjunkat se mozdítjuk meg.

Arról, hogy miért érezzük magunkat tehetetlennek, bővebben az októberi Képmásban olvashat. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT. 

– Mi a jó a főzésben? Fontosnak tartja, hogy egy nő megtalálja az örömét a táplálásban, a körülötte lévő emberek gondozásában?
– A főzés azon túl, hogy kreatív elfoglaltság és aktív kikapcsolódást nyújthat, egyfajta – ma divatos szóhasználattal élve – szeretetnyelv. Egy ösztönös, non verbális kommunikációs eszköz. A terített asztal pedig fontos színhelye (lehetne) életünknek, ahol napi egy órára megállhatunk, egymásra figyelhetünk. Ez szépen hangzik, de rengeteg háziasszony számára a főzés, a család napi táplálása sokkal inkább nyűgös rutinfeladat, amelyet a lehető leggyorsabban, legkényelmesebben, kész és félkész termékekkel szeretne letudni – hozzáteszem, sokszor teljesen érthetően. Még akkor is, ha ennek következményei egyre világosabbak.

– Milyen következményekre gondol?
– A feje tetejére állt világra. A nagy rohanásban hajlamosak vagyunk a legfontosabbról, családunk és a magunk egészségéről megfeledkezni. Ostoba reklámok elhitetik velünk, hogy a mosógépünk „egészsége” fontos, vigyázzunk rá. De arra már nincs se időnk, se képességünk, hogy megnézzük, a gyerekeinket mennyi feldolgozott cukorral, módosított szénhidráttal, élelmiszer-ipari adalékkal tömjük.

A késztermékek rendszeres fogyasztásával nem tudjuk kontrollálni, mit eszünk meg.

Az eredményt pedig jól lehet érzékelni szemmel is az utcán, iskolákban, strandokon, másrészt az egészségügyi adatokban, például a cukorbetegség terjedésének számaiban. Így fordulhat elő, hogy vannak jómódú családban felnőtt gyerekek, akik nem tudnak késsel, villával enni, mert otthon nem esznek főtt ételt, hanem leginkább házhoz rendelt pizzát, azt pedig lehet kézzel is fogyasztani. A napi szintű egyszerűbb otthoni főzésnek nem kellene plusz tehernek lennie, ezen felül fontosak az ünnepek is. Legyen az évnek több olyan periódusa, amire a konyhában is máshogy készülünk! Akár sok-sok órás főzéssel, ami örömet ad.

– Mivel etessem akkor a családom?
– Ha a családom a legfontosabb számomra, gondoskodom arról, hogy minőségileg jól tápláljam.

Mielőtt bárki szociális érzéketlenséggel vádolna: nem arra gondolok, hogy csak akkor lehetek jó anya, ha a legdrágább élelmiszert veszem meg. Pont az ellenkezőjét állítom: a legolcsóbbat kell megvenni, az alapanyagot. A szezonális alapanyag és az otthoni elkészítés kombinációjánál nem létezik olcsóbb és jobb táplálék.

– Ma már nincs élő tápanyag a boltokban a zöldséges pulton túl. Reális az, hogy olyan ételt főzzünk, amely minden hozzávalójában háztáji és vegyszermentes?
– Azt gondolom, ez napi szinten kivitelezhetetlen. A háziasszonyoknak nem az a feladata, hogy mindennap, minden hétvégén menjenek ki a biopiacra és csak ott vásároljanak (persze törekedjenek rá minél többször). A feladat az, hogy amikor bemegy a számára legközelebb eső boltba, az alapanyagokra koncentráljon, amelyekből saját maga készíthet ételt.

– Gasztronómiai szenvedélye a Dolce Vita blogban is testet öltött, amely kifejezetten olaszos blogként indult 13 évvel ezelőtt, amikor kisgyermekes anya volt.
– Igen, nagyobbik fiam születésekor kezdtem el írni a Dolce Vita blogot. Olasz szakon végeztem, korábban is sokat utaztunk Olaszországba, a szerelem adott volt. Akkoriban a valódi olasz gasztronómiát még nem ismerték Magyarországon. Mára kitágult a látókörünk, egyre többet tudunk a világ étkezési kultúrájáról.

Tizenöt éve azonban csak a kecsöpös pizzát, a milánói makarónit és a párizsis-tejszínes carbonarát ismerte az átlagos fogyasztó.

Hosszú évek alatt az utazások során megismertem a hagyományait nem feledő, helyi értékekre fókuszáló, rendkívül változatos olasz konyhát, amely ráadásul gyors és praktikus. Ennek a hagyománynak a népszerűsítésére, az eredeti olasz fogások bemutatására indítottam a Dolce Vita blogot, amely a recepteken túl kultúrtörténeti érdekességeket, útibeszámolókat is tartalmaz. Mivel a bölcsészkaron a nyelvészet és azon belül az etimológia volt a szívem csücske, utánajártam, hogy például egy olasz étel vagy alapanyag neve mely régió dialektusa alapján, ebből következtethetően milyen közvetítéssel kerülhetett a magyar nyelvbe.  

– Emellett hogyan talált rá a képi ábrázolás örömére? Ezeket a recepteket úgy fotózta, mintha az ember belépne egy kis olasz étterembe, leülne az asztalhoz, és éppen ott lenne tálalva, terítve.

– Egy ételtől elválaszthatatlan a kinézete. A recept pedig olyan műfaj, amit vonzóvá tenni csak úgy tudsz, ha megmutatod. Betűk alapján nehéz elképzelni.

Édesapám grafikusként dolgozott, a férjem pedig festőművész és grafikus. Nekem nincs tehetségem a rajzoláshoz, a fotó jóval könnyebb, az ételfotózás pedig az egyszerű téma ellenére kreatív ága az alkalmazott fotográfiának. Amikor egy új ételt találok ki, akkor egyrészt érzem az ízeket, vele párhuzamosan pedig megjelenik bennem a fogás vizuálisan is. Óriási elismerés számomra, hogy „Főzd magad!” könyvem Szép Magyar Könyv-díjat kapott!

– Ma már nem csak olaszul főz. Önhöz köthető a 160 grammos szénhidrátdiéta népszerűsítése.
– A rohanó élet rajtam is kifogott: nőként ma sokkal több feladatnak kell eleget tennünk, mint évtizedekkel korábban. Nehéz ennek megfelelni, és semmi elítélendő nincs benne, ha valaki kudarcot vall. Én magam sem tudtam azzal a szituációval mit kezdeni, hogy kisgyerekeim vannak, mellette dolgozok, folyamatosan rohanok, nincs időm a párkapcsolatomra, a családomra, olykor magamra. Ezt a folyamatos frusztrációt gyakran stresszevéssel próbáltam enyhíteni. A nagy rohanásban pedig soha sincs rendszer, csak összevisszaság.

– Ahhoz, hogy a túlzott vagy összevissza evést meg lehessen állítani, előbb fel is kell ismerni a problémát… Sokszor ez nem könnyű.
– Pedig ez az alapja az egész diétámnak: a saját motiváció. Probléma, hogy ma az étkezésünk egész más funkciót tölt be, mint amit kellene. Más módon műveljük, például a kocsiban egy szendvicset gyorsan elmajszolva, munka közben, otthon tévé előtt ülve. Az étel azonban így nem táplál, főleg azzal együtt, hogy milyenek is ezek az ételek.

A 160 grammos étrend azt ajánlja, hogy egyél rendszeresen, háromóránként keveset.

Azzal, hogy reggel megiszunk egy kávét rohanva, pörgünk egész délelőtt, majd délutánra majdnem éhen halunk, ezért eszünk valami óriási nagyot, teljesen felborítjuk az anyagcserénket, és ez kihat a hormonrendszerre is. Bukik, borul minden. Az étkezésnek újra meg kellene találni a szerepét és megadni a módját legalább arra a 30 percre – este, ha tehetjük, még hosszabb időre.

A vacsora különösen fontos. Ez az új könyvem témája is. Napi szintű probléma: este van, fáradtan jöttem haza, tanultam a gyerekkel, és kellene valamit ennünk is. A vacsora a hétköznapoknak az egyetlenegy olyan pontja, amikor egy család találkozhat és egy órára leülhet közösen az asztalhoz. Lehet, hogy luxusnak tűnik, de ez az az idő, amikor meg tudom a gyerektől kérdezni, hogy mi volt a legjobb a suliban, mi történt a többiekkel aznap. A „Villámvacsorák” gyűjteménybe igyekeztem olyan recepteket összeállítani, amelyek gyorsan elkészíthetők úgy, ha van otthon megfelelő alapanyag (a könyvben ehhez is van segítség, egy bevásárlólista).

A legrövidebb idő alatt elkészíthető vacsorarecept ötperces, ennyi idő alatt nem keresem ki a pizzafutár telefonszámát sem. Öt perc férjen bele, mert amíg a többiek megterítenek, én gyorsan összedobom a vacsorát a konyhában.

Az olvasóktól hálás visszajelzéseket kapok, mert sok olyan ötlet van a könyvben, amelyet be tudnak illeszteni ők is a családi mindennapokba.

Az ideálisnak tartott gyermekszám azt mutatja, hogy egy átlagos család belső életére nézve mekkora a „helyesnek”, „jónak” tartott gyermekszám. (A tervezett gyermekszám a már meglévő és a még kívánt gyermekek együttes számát jelenti.)

A kutatásban részt vevők szerint az ideális gyermekszám 2,6, a tervezett gyermekszám pedig 2,3 – ezek a népesség újratermelődéséhez szükséges 2,0 feletti értékek.

A férfiak közt valamivel magasabb azok aránya, akik kettő (43,2%), illetve három vagy több (43,2%) gyermeket szeretnének, mint a nőknél (40% ill. 37%). Az alapfokú végzettségűek közel fele és a felsőfokú végzettségűek több mint 40%-a szeretne három vagy több gyermeket, míg a középfokú végzettséggel rendelkezők fele két gyermekre vágyik. Azok között, akik egyáltalán nem szeretnének gyereket, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők vannak a legtöbben (6,9%).

Ha korcsoportok szerint nézzük, a 18–31 évesek fele, míg a 32–45 évesek 32,5%-a gondolkodik nagycsaládban. A 32–45 évesek közül a legtöbben (43,4%) két gyermeket szeretnének, ennek oka az is lehet, hogy az életkor előrehaladtával csökken a meglévők mellett még tervezett gyermekek száma.

Bizakodásra ad okot, hogy a gyermekvállalási korban lévő magyarok több mint fele (54%) szeretne öt éven belül gyermeket; a gyermektelenek több mint kétharmada szeretne családot alapítani; és a már gyermekesek közel fele is gondolkozik újabb kistestvér érkezésében. Ha korcsoportok szerint vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a 18–31 éves korosztály 67,5%-a tervez gyermeket az elkövetkezendő öt évben, míg a 32–45 évesek 50,9%-a. Ha pedig végzettség szerint, akkor kitűnik, hogy a felsőfokú végzettségűek 64%-a tervez gyermeket a következő öt évben, a középfokú végzettségűek 58%-a, az alapfokú végzettségűeknél viszont ez az arány megfordul, a csoport kisebbik része, 46% tervez gyermekvállalást.

Ha a KINCS felmérésének eredményeit összevetjük korábbi kutatások eredményeivel, láthatjuk, hogy az elmúlt másfél évtizedben mind az ideális, mind a tervezett gyermekek száma összességében nőtt. A Kopp Mária nevéhez fűződő, a magyarok lelkiállapotát vizsgáló Hungarostudy kutatásokban részt vevő, 35 év alatti fiataloknál 2006-ban 2,07–2,08 volt a tervezett gyermekek átlagos száma, 2013-ban ez visszaesett 2,04-re.

A KSH Népességtudományi Kutatóintézet Demográfiai Portré című 2018-as kiadványa szerint az ideális gyermekszám és a tervezett gyermekszám döntően stabil maradt a 2001 és 2016 közötti időszakban. Az ideális gyermekszám értéke 2016-ban 2,2 volt mindkét nemnél, a tervezett gyermekszám értéke pedig 2,0 a nők és 1,9 a férfiak körében.

A gyermekvállalási kedvet mutató teljes termékenységi arányszám is 20%-kal nőtt a 2010-es 1,25-ös értékről 1,49-re, ami a második legnagyobb növekedés Európában.

Látható, hogy Magyarországon – Nyugat-Európától eltérően – nincs visszaesés a gyermekvállalási tervekben, a fiatalok átlagosan továbbra is több mint két gyermeket terveznek (2,3). Az pedig, hogy az ideálisnak tartott gyermekszám még ennél is magasabb (2,6), jelzi, hogy a magyarok továbbra is család- és gyermekpártiak.  

Készült a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) együttműködésével. 

– Nem igényel ellentétes tulajdonságokat a diplomáciai élet protokollja, szervezeti kötöttsége és a gasztronómia kísérletező nyitottsága?

– Mindkét szakma a kommunikációról is szól, nem véletlen, hogy sok megbeszélés épp a konfliktust oldó fehér asztal mellett zajlik. Nem ismerek még egy olyan gasztronómiához hasonlatos műfajt, amelynek segítségével ilyen könnyen és gyorsan le lehet bontani a kulturális különbségekből adódó falakat. Amivel vadidegeneket ennyire közel lehet hozni egymáshoz, még akkor is, ha nem beszélik egymás nyelvét. A gasztronómia különlegessége, hogy van egy komoly fizikai valósága és egy jelentős kulturális és érzelmi háttere, emiatt segít a diplomáciában is.

– És az arányokra mindkét szakmában nagyon kell figyelni…

– Igen, de arra az életben mindenhol.

– A hasonlóságok ellenére azért egy hivatalos munkaebéd nem arról szól, hogy valaki kedvére kóstolgat.

– Ez igaz, de az együtt étkezés létrehoz egy közös nyelvet. A diplomáciai tapasztalatom pedig nagyon sokat segít olyan helyzetekben, amikor például külföldön 200‑300 ezer embernek kell bemutatni a magyar konyhát, képviselni az országot egy könyvfesztiválon vagy egy gasztronómiai rendezvényen. Egy nemzetközi főzőbemutatón az én felelősségem, hogy kedvet tudok-e csinálni ahhoz, hogy Magyarországra jöjjenek és megismerjenek minket.

– Mennyire kell ismerned az adott országot, a helyiek ízlését, hogy meg tudd szólítani az ottani közönséget?

– Mindig utánajárok. Egy közép-európai ország kultúrája nyilván sokban hasonlít a miénkhez, de például a Távol-Keletre komolyan fel kellett készülnöm. Főleg a gasztronómiából, de azon keresztül sok területhez hozzá lehet férni. Igyekszem valami kis hasonlóságot találni, és arra építeni, mert így sokkal könnyebb megnyitni a közönséget. Például három évvel ezelőtt Tajvanon – ahol a magyar konyháról szóló angol nyelvű szakácskönyvemet mandarin nyelven adták ki – Magyarország volt a díszvendége a nemzetközi könyvfesztiválnak.

Csirkepörköltet készítettem galuskával, és ezt egyrészt kis darabokra vágtam, hogy evőpálcikával meg tudják enni, másrészt azért is választottam ezt, mert az egyik régió egyik falujában pont olyat készítenek, mint a mi galuskánk. Az a neve, hogy macskafüle.

Így a tajvani közönségnek is rögtön volt egy érzelmi kapaszkodója a konyhánkhoz.

– Diplomataként fontos feladat a rendszerbe és az adott szituációba simulás, mondhatni az észrevétlenség; a gasztronómiában viszont branddé vált a neved, sokszáz recept, könyvek, műsor, blog kapcsolódik hozzá. Könnyen alkalmazkodtál ehhez? Tudatos építkezés volt, vagy ösztönös döntésekkel jutottál ide?

– Nem terveztem a pályaváltást. Egyszer csak ott találtam magam egy döntési helyzetben, teljesen új terepen. A szellemi szabadság, amit ez ad, a mai napig a legnagyobb luxus számomra: az ötleteimet megvalósíthatom, nem vagyok egy gépezet része, nem csak azt tehetem meg, amit a hierarchia vagy az intézményrendszer enged. Új érzés volt, hogy az ambíciómon és a szorgalmamon múlik a dolgok nagy része.

Az elején hihetetlen tempóban szinte minden fontos dolog megtörtént velem: szakácskönyvek, saját napi tévéműsor… talán túl gyorsan is. Aztán amikor már komoly együttműködő partnereim is voltak, elkezdtem előre tervezni; a legjobb barátnőm, Hajós Szandra, aki amolyan menedzserszerepben is mellettem állt, sokat segített a célok, az állomások megtervezésében.

– A családodban kitüntetett hely volt az étkezőasztal?

– Igen, ma is az. Mindkét nagymamám sokat főzött, az anyai, a kunmadarasi a falusi kulináriát képviselte; volt náluk minden: szőlő, állatok, talán az eceten és a són kívül mindent maguk termeltek meg. Az apai nagyanyám pedig egy igazi pesti polgári konyhát vitt, ott tanultam meg minden hétköznapi magyar ételt. A szombati nagy családi ebédeken eleinte csak segédkeztem, aztán ahogy idősödött, már csak ült a konyhában, és én csináltam a nagyját, amikor pedig már nagyon lerobbant és nem tudott kijönni, a fotelből irányított. Ízre mindent pontosan ugyanúgy készítek, mint ő. A tőle tanult ikonikus ételek a főzelékek, a töltött paprika, és van egy egreses töltöttkáposzta-receptje is…

– És hogy lépett be ebbe a tradícióba a kísérletezés?

– Rengeteget utaztam, sokat éltem külföldön, erre a stabil alapra onnan jöttek az új ötetek. Tapasztalatokat, új technikákat, fűszereket, saját fantáziákat gyúrtam össze. Például egy főzeléket sokkal jobban szeretek modernül elkészíteni: nem teszek már bele lisztet, hanem saját magával sűrítem és sok zöldfűszerrel ízesítem, színesen tálalom. Ugyanakkor eszembe sem jut egy falusi közegben szójaszószt használni, még ha illene is az ételbe. A csirkepörkölt típusú ételeknél is a hagyományosra esküszöm.

Vannak szent, átírhatatlan receptek. Megpróbáltam például sokkal jobb minőségű alapanyagokból megfőzni a nagymamám rizskochját rizottórizsből, jobb minőségű tejjel. És persze nem olyan lett… vissza kellett térnem az eredetihez.

– Nem érzelmi okai voltak, hogy jobban ízlett a régi?

– De, nyilván ez is szerepet játszik a családi receptek mozdíthatatlanságában. Egy-egy ízben benne van az egész konyha, a nagyszülők, a család emléke.

– A nagyszüleid megérték a gasztronómiai sikereidet?

– A kunmadarasi nagypapám a blogot még igen, anyukám mutatta meg neki, tartogatok is egy bejegyzést 2006-ból vagy 2007-ből: a kunmadarasi sütőtökreceptemhez íratott be anyukámmal egy kommentet, hogy „Most már nekem is főzzél valami finomat, sok puszi: A sütőtökkirály”. Annyira megható, hogy ez ma is ott kering az éterben. Sajnos a nagy pályaváltást már egyikük sem érte meg, de kíváncsi lennék, mit szólnának hozzá, mert azon még a szüleim is meglepődtek. Itthon a gasztroblog műfaja, sőt egyáltalán a gasztronómia, akkor még gyerekcipőben járt, csak később fedeztük fel, hogy minden ételhez, minden recepthez kapcsolódik emberi történet, kultúra, gazdaság, mezőgazdaság is. Az elmúlt években a főzés státusza és megítélése rengeteget változott, de amikor 2009-ben pályát váltottam, még az sem volt egyértelmű, hogy nőként egyáltalán milyen utam lehet ebben a hivatásban. A profi séfszakma fizikailag és mentálisan is kemény embert kíván, a munkaidő pedig egyáltalán nem családbarát.

– Az otthoni főzés szakmai megítélése került egy alsóbb polcra, pláne, ha egy nő képviseli?

– Egyrészt sosem pozicionáltam magam profi séfként, mindig hangsúlyozom, hogy én egy világlátott, profi háziasszony vagyok. Kicsit hídként is működtem a séfek és a háziasszonyok között, akár abban, hogy a professzionális recepteket, az éttermi főzést lefordítottam „konyhanyelvre”. Persze a séfek is rendesen leteszteltek az elején, de hál’ Istennek elfogadtak. Egyébként számukra is értékes az otthoni főzés, bár ott általában a feleségek főznek.

– Ez a fajta hídszerep engedi a jellegzetes karaktert? A receptjeidről felismerhető vagy?

– Abszolút. Szokták mondani, hogy vizuálisan és ízvilágban is felismerhető a gasztronómiai filozófiám. Sok fűszert szeretek használni, zöld és egzotikus fűszereket is; fontos számomra, hogy szép legyen egy étel, és hogy kontrasztos legyen, történjen benne valami váratlan: egy ropogós falat, egy érdekes íz, citrom vagy valamilyen meglepő fűszer. A nemzetközi tapasztalataimat igyekszem integrálni a hétköznapi magyar konyhába, hogy az ötletes és változatos legyen.

– Van népszerűsítő stratégiád azok számára, akik nem szeretnek főzni?

– Az a legnagyobb kihívás. Sok olyan sikeres értelmiségi nő van a környezetemben, akik utálnak főzni. Egyrészt én emiatt senkit nem ítélek el, másrészt azt gondolom, mindez csak azon múlik, van-e benne sikerélménye. Meg kellene ismerniük öt-hat alapreceptet, amelyet könnyű elkészíteni, ami mindig jól sikerül, amivel lehet villantani akkor is, ha nem hozták otthonról a főzés szeretetét és tudományát.

Ilyen mondjuk egy krémleves, egy tökéletes salátaöntet, egy főzelék, egy jó sültcsirke, egy lisztmentes csokitorta.

Ezek mindig szuperül sikerülnek, jól néznek ki, bombabiztosan működnek. Pont ezeket gyűjtöttem egyébként össze a Főzőiskola-sorozatomban, amit a nagy sikerre való tekintettel, hat évvel a megjelenése után, idén újra kiadunk. Tíz éve az a küldetésem, hogy az otthoni főzés örömét közvetítsem, és ennek komoly ereje és varázsa van. Ha egy gyerek nem ebben nő fel, de néha megtapasztalja, látni lehet, milyen nagy élmény számára egy-egy terített asztal melletti, igazi beszélgetés. Nálunk a családban az összes fontos bejelentés és konfliktus mindig a családi asztalnál történt. Apukám ma is nagyon jól főz. Az öcséméknél gyerekek is vannak, ott is nagyon fontos a családi asztal.

– És ha valaki nem szeret enni?

– Azzal nehezen tudok azonosulni. Hogy valaki mennyire szeret enni és milyen ételt szeret, rengeteg dologtól függ, például a családi háttértől, az élményektől, amelyeket átélt.

– Gondolom, külföldön mindig megkóstoltad a helyi ételeket. Sokunkból hiányzik ez a kalandvágy. Bevallom, én például sokszor igen elszántan és kalandvágyón indulok neki, de mire a rendelésre kerül a sor, azon kapom magam, hogy az ismerős ételt választom…

– Utazáskor kizárólag a helyi ételeket kóstolom meg, hiszen hihetetlenül érdekel az ország kultúrája, aminek a gasztronómia az egyik legfontosabb része. Ráadásul azon keresztül az adott nemzethez és az emberekhez is sokkal közelebb tudok kerülni.

– De gondolom, a jó választás nem kis előkészületet igényel.

– Igen, komolyan megtervezem, rendesen utánanézek az értékeléseknek, és helyi gasztronómiával foglalkozó ismerősöket, séfeket, szakújságíró-barátokat is megkérdezek, elég jó kis nemzetközi kapcsolatrendszerem van. De nyugodtan kérdezze meg bárki például a taxisofőrt, hogy a helyiek hova járnak legszívesebben. Azzal a hellyel nagy baj nem lehet. Én a turistacsapdáktól viszolygok leginkább.

– Melyik nemzet konyháját szereted leginkább?

– Mindig azét, amelyik éppen aktuálisan a legjobban érdekel, és amelyikben elmélyedek. A közel-keleti vagy a török konyha örök kedvenc, ezekben imádom, hogy rengeteg fajta kis adag ételt tesznek ki, és mindenki mindent eszik, kóstol. Tavasszal Dél-Koreában jártam, lenyűgözött, hogy van az asztalon egy nagy tál nagyon jó minőségű rizs, és mellette tíz-tizenöt tálkában mindenféle étel: egy kicsi leves, savanyított és párolt zöldségek, pici hús, kovászolt káposzta, csípős fermentált káposzta, és minden falat rizshez vesznek valamelyikből. A magyar konyhához hasonlóan ők is sok káposztát, csípős paprikát, sertéshúst esznek, kimondottan közel áll az ízlésünkhöz, ugyanakkor egy nagyon egészséges konyha.

– Milyennek látod a magyar konyhát?

– Nagy rajongója vagyok, és érzelmileg maximálisan kötődöm hozzá. Nálunk a hús–krumpli vonal és a laktatóbb ételek a sztárok, a gulyás és a pörköltfélék a turistavonzó mágnesek – még a külföldi Michelin-csillagos séf is ezt akarja először megkóstolni. A mi felelősségünk, hogy jót mutassunk belőle. Aztán jöhetnek a főzelékek – mindig könyörgök a külföldi séfbarátaimnak, hogy segítsenek kitalálni rá egy kicsit „szexibb” nemzetközi szót, amivel jobb marketinget tudnánk neki csinálni. A levesekben nagyon jók vagyunk, az összes levesünket imádják a külföldiek; és ott vannak még a töltött zöldségek: paprika, káposzta, tök, a desszertekről nem is beszélve. Ha egy külföldivel már eljutunk a pirospaprikás ételek utáni körhöz, akkor jönnek számára az igazán meglepő és vonzó dolgok, hiszen kiderül, hogy a magyar konyha igazából micsoda multikulturális olvasztótégely, és mennyi minden hatott rá. Az erdélyi konyha például hihetetlen trendi lehetne. A mai modern gasztronómia hívószavai jellemzik: hiperszezonális, természetközeli, zöldségközpontú, nagyon inspiráló. Aztán ott van az alföldi parasztkonyha, a monarchiabeli, francia, zsidó, örmény, cigány hatások…

A magyar konyhát a nemzetközi szaksajtó a 2016-os budapesti Bocuse D’Or szakácsolimpia óta – amelyet Széll Tamás megnyert – kezdi igazán felfedezni.

Akkor 300‑400 gasztronómiai szakember járt itt. Először jöttek kíváncsiskodni a séfek, aztán hozták a családjukat, követte őket a gasztromédia, amely egyre nagyobb figyelmet szentel nekünk. Rengeteg külföldi újságírót, stábot kalauzolok, látom, ahogy évről évre nő az érdeklődés irántunk. Három-négy olyan amerikai fiatalt is ismerek, akiknek a nagyszüleik mentek ki, és most kezdik felfedezni a magyar gyökereiket: magyar éttermet nyitnak, magyar szakácskönyvön dolgoznak. Ez szerintem két éven belül kiteljesedik, és ezeknek köszönhetően a magyar konyha nemzetközileg is nagyon vonzó és divatos lesz. Az elmúlt évben már-már ingázó életet éltem Budapest és Kunmadaras között, sokat járok a régi nagyszülői házba. Elkezdtem intenzíven felfedezni magamnak a környéket is: a környező falvakat, a Hortobágyot, a Tisza-tó szépségeit. Szeretem az Alföldet, és egyre közelebb kerülök a falvak lélektanához és valóságához. Nagyon érdekel, hogyan lehetne a falusiakat újra visszavezetni a főzéshez és a konyhakerthez. Rengeteg kiváló termelő és helyi termék is akad, de sokszor még a szomszéd faluban sem tudnak róla. A régi, tájjellegű recepteket is fel lehet frissíteni, hogy mai szemmel is értelmezhetőek és izgalmasak legyenek. Sok tervem és ambícióm van.

– Elmúlnak a nyári, kora őszi színek, utazások, élmények. Az őszi, szürkébb hétköznapokat hogy töltöd meg ízekkel?

– Sok zöldség, sok szín, kevés hús. Minden szombaton reggel megveszem a Lehel piacon azt, aminek épp szezonja van, és abból főzök, legszívesebben leveseket, főzelékeket, salátákat. Hétköznap leginkább zöldséges, könnyebb, egészséges fogásokat készítek, hétvégén pedig jöhetnek a lassabb, hedonistább ételek, nagy klasszikusok, sütések.

– És mit eszel egy ilyen hosszú napon, mint a mai, amikor fotózás van vagy egy rendezvény, ahol nem készül étel?

– Akkor sajnos nem eszem egész nap. És éppen ezért a gyenge pontom nekem is az esti étkezés, azt kéne megállni.

– Az otthoni főzés környezetkímélő alternatívája az előre csomagolt és házhoz rendelt ételeknek is.

– Sokat mondogatom, hogy a főzés és a piacozás a legkörnyezetkímélőbb megoldás. Amin nekem is tudatosan kell még dolgoznom, az az, hogy hajlamos vagyok magam túlvásárolni, főleg nyáron. Sok mindenre viszont figyelek, például hogy lehetőleg ne adjanak műanyag zacskót. Nem vagyok álszent, de igyekszem megtenni, amit lehet. A másik jelentős lépés a PET-palack minimalizálása: jó szűrőkancsóm van, ami hirtelen mindent megoldott. Amit még tudok tenni, hogy az összes zöld maradékot és nyesedéket fölhasználom. Komposztálni nem tudok, Budapesten nincs kertem, sem tyúkjaim, de például a koreai konyhából megtanultam, hogy nincsenek levágott zöld levelek. A feleslegből kovászolnak, savanyítanak, a zöldeket palacsintába sütik, átforgatják egy kis zsiradékon, ahogy spenótot vagy pestót készítenek. Felhasználom az újhagyma szárát, a karalábélevelet, a sárgarépa zöldjét. Ahogy az állatokat orruktól a farkukig hasznosítja a hagyományos magyar feldolgozás, a növényekkel is meg lehet ezt tenni.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Egyáltalán nem tudtam, vajon milyen érzéseket, viselkedést vált majd ki az apámból az, hogy ennyi idő után egyszer csak megkeresem őt. Mint ahogyan azt sem tudtam, hogy egyáltalán nyitott lesz-e arra, hogy felvegye velem a kapcsolatot. Sajnos benne volt a fejemben az a forgatókönyv is, hogy lehet, hogy a történetnek fájdalmas vége lesz: újra eltol majd magától, és át kell megint élnem, hogy nem kellek neki, nem vagyok elég jó, elég méltó a szeretetre.

Közel egy évbe telt, mire túlléptem a saját belső félelmeimen. Tudtam, hogy az a legfőbb célom, hogy megkeressem az apámat, és ehhez próbáltam is segítségül hívni minden olyan eszközt, ami előre vihet ebben a folyamatban. Mindezek mellett az élet is megerősített abban – találkozások által és gondolatokon keresztül –, hogy a jó úton járok és tényleg meg kell keresnem az apámat. Majd elérkezett 2015 augusztusa, ami mérföldkőnek számít az életemben. Hosszas halogatások után végre tollat ragadtam, és megírtam az apámnak az első levelem, amelyből szeretnék megosztani itt néhány sort:

„Szia!
…Nagyon sokszor eljátszottam már azzal a gondolattal, milyen is lesz egyszer levelet írni Neked. Sokszor átfutott a fejemben, vajon lesz-e egyáltalán valamikor olyan, hogy egyszer… Attól, hogy mind a ketten úgy élünk és úgy teszünk, mintha a másik nem létezne, még ugyanúgy mindketten létezünk, és én sokszor gondolok Rád. Jó lenne tudni, hogy vajon Te is szoktál-e rám gondolni, az egyetlen gyerekedre, a fiadra.
Hiszek abban, hogy soha sincs késő arra, hogy a dolgokat visszatereljük a „normális” mederbe és elkezdjünk újra beszélni... Én most úgy döntöttem, hogy magam mögött hagyom a félelmeimet, és megteszem Feléd az első lépést... Hiszem azt, hogy az előttünk álló idő még akkor is, ha nehéz lesz, közelebb fog minket hozni egymáshoz és ahhoz, hogy megismerjük egymást... Ne hagyd, hogy a benned lévő félelem vagy bármilyen harag most legyőzzön... Várom válaszodat.
Fiad, Zsolti”

Nem tudtam, hogy vajon fogok-e valaha is választ kapni a levelemre, és ha igen, mikor. De tudtam, hogy megtettem mindazt, ami ebben a helyzetben tőlem telhető, és a többi már az apámon múlik. Titkon azonban nagyon vártam a válaszát, de nem mertem egyáltalán beleélni magam a történetbe, mert féltem a csalódástól, attól, hogy nem fog válaszolni.

Szinte pontosan egy hét telt el a levél feladását követően, amikor megkaptam apám válaszlevelét.

Emlékszem, aznap este, amikor hazaértem, egy ajánlott szelvény várt a postaládámban, és a levél feladójánál az apám neve szerepelt. A levelet azonban csak másnap este tudtam átvenni a kerületi postán. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor kibontottam a borítékot, a kezembe vettem az apám levelét, és elkezdtem azt olvasni. Ahogyan írta is, nagyon örült a megkeresésemnek, és ő is szeretett volna minél hamarabb megismerni és találkozni velem.

Az első levelezésünket követő néhány héten belül aztán felhívtam őt telefonon, de a személyes találkozásig még időre volt szükségem. Ahogyan az első levelének kézhez vétele, úgy az első telefonbeszélgetésünk is örökre beleégett az emlékezetembe. Nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy vajon milyen is lesz majd az első beszélgetésünk. Vajon mit fogunk tudni mondani egymásnak? Milyen lesz a hangja? Majd vettem egy nagy levegőt, és tárcsáztam a számát. Hallottam, ahogyan kicseng a telefon, és a hatodik csörgésre valaki beleszólt a kagylóba. Az apám volt az. Teljesen átlagos dolgokról beszélgettünk. Mintha csak az egyik haverommal beszélgettem volna.

Ahogyan teltek-múltak a hetek, a kapcsolatunk tovább épült. Szépen lassan, lépésről lépésre. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ebben az időszakomban többen is voltak körülöttem, akik segítették az utamat. Akik ott voltak, amikor támogatásra és meghallgatásra volt szükségem, és akiknek bármikor mesélhettem a bennem lévő kérdésekről, kétségekről vagy épp félelmekről, amelyek elkísértek az apám megkeresésének útján.

Az első személyes találkozásunkra 2016 augusztusában került sor, 29 évvel azután, hogy legutoljára láttuk egymást. Nagyon tisztán emlékszem erre az augusztusi napra. Verőfényes szombat reggel volt, amikor reggel eldöntöttem, hogy még aznap leutazom vidékre az apámhoz. Egy közeli parkba mentünk beszélgetni múltról, jelenről, jövőről és a miértekről…

Ott, azon a padon egy dolgot végérvényesen eldöntöttem magamban: ami az anyám és az apám között a múltban történt, azon szeretnék túllépni. Mert az, ami velük akkor és ott volt, az az ő életük, az ő történetük és az ő döntésük, amire nekem semmi ráhatásom nem volt. Viszont a jelenemre és a hétköznapjaimra már van.

Felnőtt férfi vagyok, önálló gondolatokkal és érzésvilággal. És ez az én életem és az én döntésem, hogy szeretném megismerni az apámat, és a saját tapasztalataim alapján szeretnék róla kialakítani egy képet.

Ezzel az írásommal és a történetemmel arra szeretném felhívni az olvasók figyelmét, hogy nem minden, elsőre talán lehetetlennek és megoldhatatlannak tűnő helyzet megváltoztathatatlan. Természetesen vannak megváltoztathatatlan helyzetek is, és az én történetem is alakulhatott volna másképp, kevésbé pozitívan. Ahogyan azt korábban is írtam, én a magam feladatát megtettem. Írtam neki, ezzel megléptem irányába az első lépést. Ezt nem tehette meg senki más helyettem. Soraimat édesanyám egy gondolatával szeretném zárni, ami nagyon sokszor segített nekem az eddigi életem során:

„Ha valaki meg sem próbálja a lehetetlent, sokszor elszalaszthatja a lehetségest.”

És tényleg, ez mennyire igaz! Kívánom, hogy adjon nektek is erőt a történetem pozitív alakulása és ez a mondat is. És ne feledjétek, hogy a változás és változtatás lehetősége mindenki számára adott, a kérdés csak az, hogy merünk-e hinni benne és hogy van-e bennünk kellő bátorság ahhoz, hogy megtegyük a változás felé vezető első lépést.

Látszólag átlagos koraőszi hétköznap délután a borsodi megyeszékhelyen: fiatalok kortyolnak régimódi kapucsínót egy újhullámos kávézóban, nyugdíjas hölgyek bámészkodnak a belvárosi fagyizó asztalaitól. De valami „nem stimmel”: az ifjak nem a telefonjaikat nyomkodják, hanem lelkesen beszélgetnek, az idősek a megszokottnál egy fokkal csinosabbak. Máris megértjük, mi történik, amint az óránkra pillantunk, és gyakorlatilag velük egyidőben indulunk a Művészetek Házához. Mindenki a 16 órás filmre siet. A diákok előttünk a tegnap esti mozi sztoriját elemzik, a nénik mögöttünk azzal büszkélkednek, melyikük hogyan tette gyorsan rendbe a kertjét, hogy időben ideérjen. Megvan a bája annak, hogy mindezt a vörös szőnyegen sorakozva hallgatjuk.

Lassan megtelik a mozifesztivál Pressburger-terme. A Mennyországnak kell lennie: ez már Elia Suleiman názáreti születésű palesztin rendező alkotásának címe. Fura szórenddel, mintha a cím válasz volna a kérdésre, amelyet a mű feszeget: mi az a hely, amit az otthonunknak érezhetünk? Elia maga a főszereplő is, aki Palesztinából elindulva új hazát keresne, de akár Párizsban, akár New Yorkban próbálkozik, újra és újra ugyanazt a Palesztinát leli meg, amit elhagyott. Minden a hazájára emlékezteti. A poétikus hangvételű, kevés párbeszéddel operáló – helyenként már-már burleszkszerű film – tele van szimbólumokkal, a jelentésükön már a nézőtéren ülve elkezd agyalni az ember, és még napokkal később is jutnak eszébe lehetséges értelmezések. Zseniális, elvont és zseniálisan elvont jelenetek követik egymást. Megannyi szárnyas: angyalok, madarak, repülők, mellettük földhözragadt karakterek alakítják a meglepő és mulatságos eseményeket, amelyek az impulzusokat mintegy megfigyelőként magába szívó Elia szeme – és kamerája – előtt peregnek. A mű itt-ott türelmet igényel, de másutt meghálálja azt: képkockái nyomot hagynak a nézőben. És további kérdést: vajon kell-e hajszolnunk azt, amit hajszolunk, vagy így is, úgy is ránk talál?

Ahogy a CineFest 2019-ben immár tizenhatodik alkalommal talált rá a magyar filmrajongókra. Nem csoda, hogy sokan várják kíváncsian szeptember közeledtével, miután versenyprogramja csupa friss bemutatót tartogat. Az adott év és a közelmúlt legfontosabb fesztiválfilmjei mellett persze magyar klasszikusok, filmtörténeti mérföldkövek is érkeznek a fesztivál négy termébe.

Nemzetközi filmvásárt, fórumokat, kiállításokat, közönségtalálkozót és számtalan filmszakmai eseményt tartanak a rendezvény keretében. Esténként zenei programokon lazíthat a közönség, bár maga a mozizás sem túl stresszes élmény, hacsak nem kőkemény drámába vagy megrázó dokumentumfilmbe fut bele az ember, amire mondjuk van esély egy nemzetközileg is ennyire sokszínű kínálatból. Budapesttől ugyan csupán két órát kell utazni Miskolcig, mégis mintha egy kicsit az egész világot bejárnánk, annyi felől annyiféle nézőpontot varázsol elénk a CineFest.

A következő, Saint Frances című amerikai film főszereplője például egy Bridget Jones-típusú egyedülálló, harmincas hölgy, aki a történet elején nem tudja hova tenni magában a koránál fogva egyre időszerűbb gyermekvállalás kérdését. Az elgondolkodtatva szórakoztató 106 perc elteltével nagyot fordul vele a világ, miközben mi, nézők a következő – nem éppen egyszerű – témákban is kapunk bőven emésztgetni valót: abortusz, azonos neműek párkapcsolata és közös gyermeknevelése, (bőr)színek és (bár sebzett, de jó) szívek találkozása. Bridget – mert ez a főhősnő neve is – felnőttként egy kisgyermektől tanulja meg saját magáról és az életről is a legtöbbet, mi pedig – belül megint az álláspontunkat fogalmazgatva különböző morális kérdésekről – lélekben gazdagodva távozhatunk a vetítésről. Másnap megint lesz a kávézóban, aki a kapucsínója mellett – telefonnyomkodás helyett – erről a filmről fejti majd ki a véleményét a társainak, az biztos! És akkor már megérte eljönnie Miskolcra, ahol valamennyi vetítés ingyenes. Van is sorban állás, de nem pánikszerű, és be lehet férni a filmekre, nincs „heringeffektus”. Az eseményt a helyiek a magukénak érzik, de nem sajátítják ki: már-már családias vendégszeretettel fordulnak a messzebbről érkezők felé is.

Ha sikerül kifogni egy kellemes, napsütéses nyárutót (idén sikerült), akkor a filmnézés pompás kiegészítője lehet egy kirándulás a Bükkben. A friss levegőről visszatérve a hangulatos, villamosos, sétálóutcás-kirakatos Szinva-parti belvárosba jólesik megpihenni a moziteremben. A filmek közül a kedvencünkre mi is szavazhattunk, a szakmai díjakról pedig filmrendezőkből, hollywoodi díszlettervezőből (J. Dennis Washington – filmjei például: Menekülés a győzelembe, Állj mellém!, A szökevény), egyetemi professzorból, Oscar-díjasból (Deák Kristóf – 2017, Mindenki című kisfilmért), Golden Globe-zsűritag újságíróból (Barbara Gasser), Müller Péter Sziámiból és Denis Côté elnökből (kanadai rendező) álló zsűri döntött.                  

Idén a legjobb filmnek járó Pressburger Imre-díjat és az Art Mozik Nemzetközi Szövetsége (CICAE) zsűrijének díját is a Monos című dráma nyerte, amely a kolumbiai polgárháborút idézi meg kamaszok szemszögéből. A döntnökök szerint ez az erőszakos, mégis igen emberi történet egyúttal a háború értelmetlensége elleni kiáltvány.

A fesztivál Nagydíjában és a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége (FIPRESCI) díjában részesült A világítorony, a kiváló Willem Dafoe és Robert Pattinson főszereplésével. A zsűri „vakmerő és sodró lendületű utazásnak” nevezte a filmet „a mitológia, a pszichoanalízis és a folklór világába”. Díjazták a legjobb kisjáték- (Ato San Nen), illetve dokumentumfilmet (Chris, a svájci), a CineNewWave újhullámos díjat pedig Füzes Dániel Szokásjog című filmje nyerte el. A hazai animációs műfaj Dargay Attila-díjas ifjú tehetsége – eddigi munkái alapján – Hegyi Olivér, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem végzős diákja lett. A Teherán: A szerelem városa című mozi a Nemzetközi Ökumenikus Zsűri díját vihette haza – más erényei mellett – univerzális, vallásközi üzenetéért. A közönségdíjat a nézők a Kontroll nélkül című német alkotásnak szavazták meg. A szülők nélkül felnövő, agresszív kilencéves kislány sorsáról szóló szívszorító történettel hamarosan külön cikkben is foglalkozik a nyomtatott Képmás.

Fürjes Balázs, Budapest és a fővárosi agglomeráció fejlesztéséért felelős államtitkár elmondta nekünk, hogy az egyetem épületeinek tervezésére meghirdetett országos építészeti tervpályázat bíráló bizottságának elnökeként mi tetszett meg neki legjobban a nyertes pályázatban. 

– Nehéz kiemelni egy dolgot. A kompozíció egészében is rendben van, és a részletekben is nagyon sok finomság rejlik. Múlt és jövő nagyon izgalmas randevút adott egymásnak például a főépületben: a modern igazodott a régi, Farkasdy-féle műemléképület stílusához, nem akarta azt elnyomni, miközben van saját értéke a modern vonalnak, nem alárendelt szerepet tölt be. Nagyon tetszik a Tudásközpont (MOME UP) épületének homlokzati megoldása: a nyílászárókat egy kopolitüveg héj fedi, amelynek homokfúvott paneljei gondoskodnak az épületbe jutó fény szabályozásáról. Egyébként ez a kreatív újraértelmezése egy eddig csak ipari épületeknél alkalmazott megoldásnak. Aztán zseniálisnak tartom a MOME BASE épületet, amelynek nincs tartópillére, az alsóbb szintek födémje a legfelső födém utófesztített, monolit vasbeton gerendájára van felfüggesztve. Az épületnek üvegfalai vannak, szóval nagyon légies az egész. Egyébként hála Istennek nehéz döntés volt kiválasztani a nyertest, a huszonkét beérkezett pályamű között volt három-négy igazán kiváló, de két nap után konszenzusra jutott a zsűri. Külön öröm, hogy az elképzelések és a megalkotott valóság fedik egymást. 

Közép-Európában egyedülálló új campus született a XII. kerületben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, a főváros, a Hegyvidéki Önkormányzat és a kormány szoros együttműködésének köszönhetően. Az új épületegyüttes helyet ad egy XXI. századi igényeket kielégítő innovációs kutatóközpontnak is, és teret biztosít a piaci együttműködésnek. Olyan nagyvállalatok, mint a GE, a Mercedes, a Philips, az Electrolux és a Rába együtt dolgoznak a MOME-val többek között új termékek fejlesztésén és koncepciótervezésen. 

– Közép-Európában egyedülállóan nagyvonalú campus jött létre: impozáns építészeti megoldások, ultramodern hang- és filmstúdió, a korhűen felújított, reprezentatív Gondűző villa – mindezek egy másfél hektáros közpark gyűrűjében. Úgy tűnik, többről van itt szó, mint egy új egyetemi épületkomplexum felépítéséről. 

– A MOME egy világszínvonalú, a hagyományokra építő, korszerű dizájnegyetem, amelybe fektetni egyet jelent Budapest, Magyarország és a magyar kreatív ipar, a magyar dizájnközösség erősítésével. Ahhoz, hogy a rendkívül tehetséges magyar fiatalok sikeresek legyenek ezekben az ágazatokban, az kell, hogy világszínvonalú oktatást és világszínvonalú technikai feltételeket biztosítsunk nekik – mi ezt tudjuk hozzátenni az ő alkotómunkájukhoz. A magyar kormány pedig úgy gondolta, érdemes az egyetem mellé állni, ez a befektetés nekünk megéri. Figyeltünk a környezetünkre is: sok helyen légkondicionálás helyett a falakba és a födémbe épített fűtés-hűtés működik – ez környezetkímélő megoldás –, napelemek gyűjtik az energiát a Tudásközpont tetején, és az építkezés során összesen mintegy tizenhatezer növényt, bokrot, cserjét ültettünk, hogy zöldítsük a várost. Egyébként a beruházásnak a bruttó 21,4 milliárd forintos teljes költsége a költségvetést átlagosan csak évi kevesebb mint fél ezrelékkel terhelte. Sehonnan nem kellett forrásokat elvonnunk, a gazdasági növekedés fedezte ezeket a költségeket. 

– Kerületi önkormányzat, főváros és kormány – és jelen esetben egy egyetem – más projektekben is ilyen elszántan működnek együtt? 

– Abban hiszek, hogy nagy dolgokat csak összefogással lehet véghezvinni, és ebben Tarlós István főpolgármester úrban és Pokorni Zoltán polgármester úrban partnerre találtam. Ha a városvezetés a kormánnyal való háborúzást tekinti fő céljának, akkor nehezebb ilyen horderejű dolgokat megvalósítani.   

A MOME új koncepciójában a hagyományos oktatói termek mellett megjelennek az otthonterek és a teakonyhákhoz kapcsolódó coffice-ok. Ezek a közösségi terek azt a célt szolgálják, hogy a hallgatók valódi alkotó közösségben kereshessék útjukat, kísérletezhessenek, inspirálhassák egymást, illetve a hallgatók és az oktatók között is élő, alkotótársi viszony jöhessen létre. Épültek teljesen új műhely- és oktatási épületek a campuson, de megőrizték az egyetem két emblematikus, történelmi épületét (a MOME Master épületet és Gondűző villát). 

Különleges statikustervezői bravúr a MOME BASE, az alapképzés helyszíne. A lebegés illúziójának kulcsa, hogy a legfelső födém két hatalmas utófeszített monolit vasbeton gerendájára függesztették fel az alsóbb szintek födémjeit. Ennek eredményeképpen nincsenek oszlopok, pillérek az épület tereiben. A teherbírás érdekében a több mint 2 méter magas gerendák belsejében elhelyezett kábelt a beton megszilárdulása után fezsítik meg. Ilyen megoldással Magyarországon még nem épült épület.

Támogatott tartalom.

Idebenn Varsányi Ágota olvasójegye a kesztyűtartóban, amikor vetted a kocsit, vissza akartad adni neki, megkeresni őt, nem mintha nem járt volna le az olvasójegy réges-régen, inkább Varsányi Ágotát akartad látni, ki ő és miféle, nem mintha nem lenne mindegy, de mégis, két évvel fiatalabb nálad, szinte ugyanaz az évjárat, már ha jelent ez bármit.

Odakinn kutyát sétáltatnak, vajon gyerek helyett vagy gyerek mellett, hát mi közöd a mások gyerekéhez, a mások kutyájához, csak a ruha, ami rajtuk van, egyhavi fizetésed, na de költenéd-e erre a havi fizetésedet, ha megtehetnéd, nem, mi?

Idebenn karcolás a bársonyos autóplafonon, amikor a fenyőfát betetted, ott gubbasztott az anyósülésen, vitted haza, a gyerekek nem tudtak róla, angyalnak lenni olykor: felsérteni a világ mennyezetét.

Odakinn valaki csikorog, játssza az eszét, játssza, hogy erősebb mindenkinél, mindennapi virtusunkat add meg nekünk ma, pörög a kerék, neki telik, nyomot hagyni, nyomot az aszfalton, kicsit nyomigyerekes, de te sem vagy semmivel felnőttesebb, ha elhiszed, hogy bármi jel marad utánad. Gumikörök az aszfalton. Betű a papíron.

Idebenn ételfoltok az üléshuzaton, fél kézzel, vezetés közben nyelni a falatokat, nyelni a kilométereket, töltekezni, tele szájjal rádióból ömlő retró dalokat gajdolni, miközben odakinn a táj tele szájjal ordítja a létezést. Hogy lehet egy felhő ennyire felhő, egy dűlőút ennyire dűlő és ennyire út, egy barázda százszázalékosan önazonos a barázdaságával? Szinte parázna, ahogy kitárulkozik, ahogy várja a magot.

Odakinn vonszolják a nyomort, leülnek vele a luxus küszöbére loncsosan, menekülő tekintettel, reciklálják a földről szedett csikkek dohányát egy bádogdózniba, újrasodorják az életüket, új papír, új füst, új tűz, új hamu. Én se leszek más minőségű hamu, csak olyan, mint a parázsló dohányrúd végén szürkéllő maradvány. Mind ugyanabban a hamutartóban végezzük.

Idebenn kényelmetlen így is meg úgy is, forgok az ülésen, pihennék, ólom a fejem, de hol a nyakam törik ki, hol a hátam fáj, hova tegyem a lábamat, izzadok, nem alvásra kitalált kocsi, bár ha nincs hol aludni, nyilván ez is jobb, mint. Nyikorog a térdem, kattog, kiakad, széjjelrázta finommechanikáját a sokezer lehajtott kilométer, amely ezt a kocsit is szétszedi lassan, de biztosan, lengéscsillapító-csere, az én lengéscsillapítóimat velem együtt cserélik.

Odakinn ugyan hány mozdulat tartalmaz nyomelemekben szerelmet, fiú a lány füle mögé simít egy tincset, szendvicsből kölcsön-harapás, pár kávékorty a másik poharából, megtisztítani saját pólóval a másik szemüvegét, kinyomni felkarján egy pattanást, amihez nem fér hozzá. Az én szerelmem most szállt ki a kocsiból, anyukát támogatva, megvárom őket itt, úgyis hullafáradt vagyok, pihenek, míg a sorszámot húzzák, a sorukat várják, kínosan jólöltözötten, térdre rendezett kistáskával, feszülten lesve a felvillanó számjegyeket, megértést keresve az ügyintéző tekintetében.

Idebenn egy cigaretta nyoma az italtartó mellett, megolvasztotta a műanyag burkolatot, az előző tulaj nem dohányzott, azt érezni lehetne. Mi a története ennek az egyetlen ciginek? Ki gyújtott rá idebenn csak azért is, bosszantásból, vagy épp elviselhetetlen fájdalmát enyhíteni, ki csattanhatott fel: ebben a kocsiban te nem dohányzol, azonnal kiszállsz!

Odakinn mobilozás-foszlányok... Hozok akkor a múltkori kínaiból... Egyszerűen kicsinál, de észre sem veszi... Nagylángon futtasd meg, vigyázz, oda ne kapjon... Nem állunk most úgy anyagilag, felejtsd el, kicsim... Leárazva rendeltem a neten, ha nagy tételben veszed, baromi olcsó... Többféle kezelésen átestem azóta, egészen jól vagyok, csak a hányinger tör rám néha, de ez a legkevesebb... Kisfiam, kinek beszélek, talán a falnak?... Mert ő mindenkinél okosabb, egyszer valaki jól pofán vágja, meglepődne, asszem...

Idebenn a rádió felett pirosan virít a csekk, be kell fizetni, tizenöt napon belül vagyok, de ha még halogatom, kicsúszom az időből, exponenciálisan növekszik az összeg. Ez a piros virítás másra is emlékeztet, nem szoktam parkolást mulasztani, de akkor, a temetés napján, feketébe öltözötten, a templom előtt eszembe se jutott, hogy hétköznap délután van, hogy csak nekünk állt meg az idő, csak nekünk pirosbetűs, csúfondárosan kiabált rám a szélvédőről a mikuláscsomag.

Odakinn egy jól öltözött, kedvesnek kinéző család modern balettet táncol, keringőznek a járdán négykerekű bőröndjeikkel, anya, apa, öcsi, hugi. A gyerekek pörgetik a kofferokat, vagány mulatság, apuka hirtelen idegbe jön, odaront a kislányához, kirángatja kezéből a bőrönd húzóját, ráförmed, zmeg anyádat, ne szórakozz ezzel, a ká életbe. Detonáció a semmiért, feszültséglevezetés, a lányka rettegő tekintete, anyuka közönye, miközben ő is szóba kerül a képzelt, csak szavakban létező aktus kapcsán. A szó elszáll, a gyerekagyba lerakódó betontömbök megmaradnak. Miféle meredélyek partján járkálunk vakmerően?

Idebenn nyílik a kocsiajtó, megjöttek, kérdem, mi van, hogy ment a banki ügyintézés, nem ez a kérdés valójában, anyuka szemében a hiány, most így, a temetés után, kérdés, mi lesz vele, lassanként elnyeli a határozatlanság, vagy új életre kel, és magabiztosan hajózik tovább, hátra se pillant.