Ám ahogy végigtrappoltunk a bajor kisváros főutcáján, tapasztaltuk, hogy 2019 júliusában a Wagnerre épülő identitást szembeszökően letarolta egy, az egész belvároson áthúzódó afrikai kitelepülés: szenegáli konyha, nigériai divat, tam-tam dobok, aranyos, szurokfekete kisgyerekek sokasága, és persze az Amnesty International „nélkülözhetetlen” sátra adta a zavarba ejtő kulisszát az Ünnepi Játékok miatt idesereglők számára. (Tudni kell, hogy a Wagner-ünnepre jegyet vásárolni 5–10 évnyi várólistát és évenkénti rendelési megerősítést feltételez, sok rajongó szó szerint kihal a jegyigénylők közül, a főpróbákra pedig – ugyancsak többéves várakozás után – főképp csak a zenei szakemberek juthatnak be.) A német és az európai kultúra e szakrális tere ma – a Willkommenskultur jegyében – távoli kultúrákra fókuszál: Afrikává alakított főutcájával mintegy görbe tükröt tart az identitásválsággal küszködő európai civilizáció elé.

 

De most nem is erről szerettem volna írni, sőt, még csak nem is a Parsifal-előadásnak az identitásokon való túllépésre kihegyezett rendezéséről, vagy a zsidóüldözésre asszociáló, egyébként kiváló „A nürnbergi mesterdalnokok”-előadásról. Sokkal inkább Wagnerre mint zseniális üzletemberre fókuszálnék, aki műveire építkezve olyan családi vállalkozást indított el, amely a mai napig komoly befolyást és kiváló megélhetést ad az utódoknak.

A mester ugyanis a kompozícióira komponált színházzal és az odaálmodott, máig sikerrel működő Ünnepi Játékokkal nemcsak önmaga számára állított emlékművet, hanem leszármazói életét, anyagi biztonságát is jó időre elrendezte.

Wagner tűzön-vízen keresztül létrehozott egy olyan színházat, amely az ő tervei szerint, az ő műveinek hű bemutatására épül – a géniusz tiszteletére, közadakozásból és uralkodói adományokból. Feleségével – Liszt Ferenc lányával, Cosimával – adományokért végigjárta Európát, hogy megvalósíthassa grandiózus álmát: „A Nibelung gyűrűje” című, négy részből álló operasorozatának előadását a mű bemutatására alkotott színházban. A házaspár szívóssága eredménnyel járt, ahogy Wagner írta, a színház „minden köve kettejük vérétől volt vörös”. 1876. augusztus 13-án a tetralógia első darabja, „A Rajna kincse” premierjén gördült fel először az új teátrum függönye.

A magyar Richter János vezényletével előadott mű nézői között ott volt Friedrich Nietzsche, Liszt Ferenc, Csajkovszkij és Edvard Grieg is. (Meg Vilmos német-római és a Habsburg-ági brazil császár is, és még sokan mások…)

 

Bár az előadássorozat deficites volt, Wagnerék nem adták fel a vállalkozást. Először csak A Nibelung gyűrűjét, azaz a négyrészes Ringet adták elő nyaranta, de közben Wagner utolsó művét, a Parsifalt is már kifejezetten ehhez az akusztikához írta, ide teremtette. A zeneszerző 1883-as halála után Cosima, a Wagner-hagyaték akkurátus őrzője, „Bayreuth királynője” aztán szép fokozatosan színre vitte itt a legtöbb Wagner-operát és zenedrámát, és – bár sokan rossz szemmel nézték, ahogy férje kizárólagos szellemi örököseként lépett fel – felvirágoztatta a fesztivált.

A színház és a köré épülő vállalkozás azóta is a Wagner-család irányítása alatt működik.

Cosima 1907-es visszavonulása, majd 1930-as(!) halála után Wagner fia, Siegfried Wagner karmester-zeneszerző vezette a Fesztiválszínházat. Korai halála után felesége, Winifred Wagner, Siegfried szép angol özvegye vette át az irányítást. Kiváló nemzeti szocialista kapcsolatai és Hitlerrel való bizalmi viszonya miatt a második világháborút követően bíróság elé állították és eltiltották a színház igazgatásától, így őt fiai, a Wagner-unokák: Wieland és Wolfgang Wagner követték a sorban, akik merész újításokat vezettek be, és ennek köszönhetően a fesztivál, az „Új Bayreuth” feltámadt poraiból.

Azóta újabb generációváltás következett be: a zeneszerző dédunokái vették át a családi stafétabotot. Némi kardcsörtetés után kiegyezett a két féltestvér, Eva és Katharina Wagner, és közösen vezették a bayreuth-i Fesztiválszínházat 2015-ig, amikortól már csak Katharina végzi a fesztivál irányításával járó feladatokat.

 

A Wagner-leszármazottak kulturális befolyása és az üzleti vállalkozás sikere törtetlen, ma is évente mintegy 58.000 jegyet adnak el a nyári fesztiválra, és a zenei élet kiválóságai láthatóak a színpadon.

A zeneszerző művei halhatatlanok; a Wagner-rajongók és a kultúrsznobok rendíthetetlenül állnak sorba a belépésért, a család pedig továbbra is kiválóan él a nagy ősből. Egy valami elől azonban – minden igyekezete és precizitása ellenére – még maga Wagner sem tudott kitérni: a rendezők minden korszakban a maguk képére formálják műveit. Napjaink Bayreuth-jában nyilvánvalóan egy nemzetek és vallások feletti elképzelés a meghatározó; a német összetartozás és a Parsifal keresztény áhítata helyett ez a globális, illetve a német nép háborús bűnösségét még mindig felemlegető világkép uralkodik.

De Wagner nem adja fel. Folytatás következik.

Mert Dél-Koreát magánemberként sem lehet csak úgy „félvállról venni”. Dél-Korea nyit, terjeszkedik, jelen van. Egy hozzávetőleg magyarországnyi területű ország – ötször annyi lakossal –, amelyik államilag, tudatosan felépített stratégia mentén, emberi energiát és pénzt nem kímélve dolgozik azon, hogy ismerjék, elfogadják és szeressék. Nemcsak diplomáciailag, hanem emberileg.

Korea alulról építkezik, voltaképpen rajongótábort épít. Sikeresen.

Bűvkörébe vonja az embert, megmutatja sokszínű, egzotikus arcát, megtanítja értékeit, hogy egyre többen értsék és érezzék, mit is jelent valójában ez a kis ázsiai félszigeten élő nemzet az őt körülvevő országóriások (Kína és Japán) között. Engem is beszippantott, amikor egy tudományos-kulturális program (Cultural Partnesrship Initiation) keretében öt hónapot tölthettem Szöulban, a Néprajzi Múzeum helyi testvérintézményében, a National Folk Museum of Korea falai között.

 

Kevés olyan ország van, amelyik ennyire fejlett és innovatív. Kevés olyan ország van, amelyik ennyire tradicionális, hagyományaihoz, gyökereihez, szokásrendszereihez hű.

És kevés olyan ország van, ahol ez a feszítő kettősség – tradíció és innováció – ennyire jól megférne egymás mellett, sőt kiegészítené egymást, lényegét adná a helynek. Még érdekesebb mindez annak fényében, hogy óriási az ugrás az 1940-es, 1950-es évek Koreája és a ma Koreája között. Ennek eredményeként pedig óriási a szakadék a generációk élettapasztalata között. A nagyszülők szocializációs tere az évekig tartó háború, szegénység, éhezés, nélkülözés világa volt, míg az unokáké, dédunokáké az importált amerikai kultúra és az élet szinte minden területén jelen lévő okoseszközök, a technika világa.

Meghatározó identitásőrző elemek élnek a koreai tudatban, ezek egyike a színesen variálható tradicionális viselet – a hanbok –, amelyet a mindennapokban már nem hordanak, mégis alapvetően koreai és a világ felé tudatosan kommunikált jelkép. Nemzetközi ismertségét nem csupán a magyarországi TV-csatornákon is egyszerre két-három, párhuzamosan futó koreai történelmi filmsorozat biztosítja, hanem az üzletileg is prosperáló hanbok-kölcsönző hálózat Szöul belvárosában. Ugyanis a még teljesebb „Korea-élmény” elérése érdekében az arra utazó turista bérelhet hanbokot néhány órára, fél vagy egy teljes napra, hogy abban járva a kevés megmaradt történelmi városrészt vagy a modern fővárosi utcákat, még mélyebben átérezze, milyen lehetett itt az élet évszázadokkal ezelőtt. Ez már önmagában is jó játék, de a rendszer még ennél is ügyesebben lett kitalálva, ugyanis ha valaki ilyen kölcsönzött hanbokban jelenik meg bizonyos nemzeti műemlékeknél, múzeumoknál, akkor kedvezményesen vagy teljesen ingyenesen tekintheti meg azt.

 

Így naponta több ezer turista különböző közösségi oldalak segítségével, szelfik sokaságán szórja szét világszerte és ismerteti meg ezt a jellegzetes viseletet a külvilággal. A turisták akaratukon kívül maguk is terjesztőivé válnak a tradicionális koreai kultúra egy szeletének – és még fizetnek is érte.

A látható külső jegyek mellett élnek azok az elemek is, amelyek évszázadok folyamán a keleti ember viselkedéskultúrájába tudat alatt beivódtak és tovább öröklődnek generációról generációra. Hiába változnak az idők, hiába lesznek a fiatalok egyre modernebbek és trendibbek, ezek a viselkedésformák, kulturális kódok megmaradnak. Meglepődik az európai, amikor gondolataiba mélyedve, elbambulva álldogál másodmagával, némán egy egyetemi kollégium liftjében, majd az ismeretlen fiatalember kiszállás előtt hirtelen derékig hajol köszönésképpen.

Persze feltételezhetnénk, hogy ez a férfitól szólt a nőnek, a helyitől az idegennek, a fiatalabbtól az idősebbnek – tehát mindez csupán udvariassági forma, magyarul formaság. De nem. Szertefoszlik ez a feltételezés, amikor néma szemtanúi leszünk a zsúfolt metróaluljáróban két vagány kiskamasz találkozásának, akik szemmel láthatóan a mai kor gyermekei hátracsapott baseball sapkában, rojtos, szaggatott farmerben, valamelyik K-pop együttes menő pólójában. Majd az elköszönéskor a két fiú kézfogás, pacsi vagy egyéb csoportidentitást jelző kézmozdulat helyett mélyen meghajol egymás előtt, és úgy indul tovább a maga útjára.

Apropó, lift. Sokáig azt hittem, hogy a kilencedik emeleten lakom, amíg rá nem ébredtem, hogy Koreában a számolás logikusan eggyel kezdődik, így az én kilencedik emeletem is csupán a nyolcadik.

De nemcsak az emeletek számánál van ez így, hanem az évek számánál is. Hiszen ki mondaná egy csecsemőre, hogy nullaéves? Így ha valaki életkora esik szóba, mindig elhangzik a koreai és a nemzetközi kora is, ami – lévén, hogy a váltás itt nem az illető születésnapján, hanem a naptári év fordulóján történik – akár két évvel is különbözhet egymástól.

Egy helyi muzeológus elmesélése szerint évekkel ezelőtt a szöuli Nemzeti Múzeum munkatársai felmérést végeztek koreai látogatóik körében, hogy mi fejezi ki számukra leginkább a „koreaiságukat”, nemzeti identitásukat, mire a legbüszkébbek, ha a nemzeti himnusz, zászló, térkép, emblematikus épületek stb. közül választhatnak. A nyertes egyértelműen a hangul, a koreai abc lett, amely egy nagyon tudatosan, átgondoltan megszerkesztett, tudományosan és szimbolikusan is többrétegű jelentéstartalommal bíró írásmód. Nagy Szedzsong király utasítására alkották meg koreai tudósok a 15. században. A kulturális vezetés egy önálló múzeum létrehozásával válaszolt a felmérés eredményére: 2014-ben nyitotta meg kapuit a koreai nyelv és írás tiszteletére a Nemzeti Hangul Múzeum, amely mind a hazai, mind a nemzetközi múzeumlátogató számára lebilincselően érdekes és látványos, emellett múzeumi szakmai szemmel is a főváros egyik legkiválóbb múzeuma.

 

Más ázsiai országokhoz hasonlóan Dél-Korea a születésszámok tekintetében is hasonult a nyugati mintához. Egy 2018-as statisztika szerint átlagban 1,33 gyermek jut egy koreai nőre (Magyarországon ez 1,4).

Talán ezzel is magyarázható, hogy az ország vezetése számos területen odafigyel a felnövekvő generációkra (pl. iskolán kívüli tanulás, oktatás, nevelés), valamint ezáltal a családokra, kellemes és hasznos programkínálatot tárva a gyerekes szülők elé.

Ennek egyik példája a gyerekmúzeumok gyakorisága és népszerűsége. Szinte minden múzeumnak van egy különálló, önálló szakembergárdával rendelkező, innovatív és meglehetősen interaktív gyerekmúzeuma, amely informál, oktat, nevel, érzékenyít az adott témakörben, és nem mellesleg – a szülők megkönnyebbülésére – órákig leköti a gyerekeket.

 

Már a gyerekmúzeumok szintjén is megjelennek bizonyos – az ország vezetése által folyamatosan napirenden tartott – politikai témák, amelyek közül a legismertebb: Észak- és Dél-Korea egyesítésének kérdése.

Kormányzati szinten egyértelmű az ügy melletti elköteleződés: ezt mutatja az Egyesítési Minisztérium léte, vagy például Dél-Korea legészakibb vasútállomása is, amely – mintha Csipkerózsika-álmát aludná – éppen úgy ki van építve, felszerelve és folyamatosan karbantartva, mint az ország bármely más vasútállomása, készen arra, hogy egy remélt határnyitás esetén azonnal kifuthasson onnan az első vonat észak felé.

 

Ha viszont a mindennapok emberét kérdezzük, már sokkalt differenciáltabb a kép. Vannak, akik emocionálisan vagy őszinte patriotizmussal közelítenek a témához, mások objektív, gazdasági szemlélettel. Akárhogyan is, valahogy mindenki állást foglal, mert ahogy az egész országot nem, úgy ezt a kérdést sem lehet félvállról venni.

Dél-Korea tehát folyamatosan nyit és terjeszkedik szellemi értelemben. Öt hónap nem elég Koreából, de hét másodperc elég, hogy beleszeressen bárki.

Temetésén meglepődött a család, amikor megtelt a kis falusi temető hívatlan vendégekkel: innen is, onnan is érkezett egy kórus, jött még néhány pap, szerzetes vagy apáca, meg persze a rokonok, barátok is szállingóztak az ország minden csücskéből, de főként a környező baranyai városokból, falvakból.

Miniszterelnököt nem búcsúztatnak úgy, ahogy az én nagymamámat, ezt a kis falusi öregasszonyt búcsúztatták, akik szerették.

Mert sokan szerették, nagyon sokan, jó volt a közelében lenni, nekünk, unokáknak főleg, mert amikor csapatostul nála nyaraltunk, a friss kifli illatára ébredtünk. Ha megerősítő, jó képet keresek a múltamban, akkor őt látom a nagy konyhaasztal mellett, fehér tűpettyes kék ruhában, amint végigsimít eres kezeivel a ropogós fehér kötényén, miközben hajdan makacsul göndör haja, ami a gyerekek születésével egyre szelídebb, egyre egyenesebb lett, rakoncátlanul röpköd mindig derűsen ragyogó homloka körül.

Ezt nem tudtam megtanulni tőle, a lélek derűjét, ami a sajátja volt mindannak ellenére, ami megtörtént.

Feleségül ment egy háromgyermekes özvegyemberhez, szült még hat gyermeket – anyámat például a világháború kellős közepén. Szép házukat a falu közepén előbb a németek, majd az oroszok foglalták el, de a műhelyt, ami a család megélhetését biztosította volna, végül a magyarok vették el. Közben ő díszmagyart varrt mind a kilenc gyereknek, sujtásos bocskait és kötényt, pártát, mellényt tiszta, égszínkék selyemből, arany zsinórozással, a jó ég tudja, honnan varázsolta elő hozzá az anyagot; a nagypapa kabátjából pedig kosztümöt szabott a lányoknak, legyenek csinosak a kollégiumban. Ha egy szem cukor került a házhoz, azt kilenc fele vágta, hogy mindegyik gyereknek jusson, és habár tizenketten ültek mindennap asztalhoz, mindig feltett plusz egy terítéket a Jézus nevében érkezőnek – amire bizony sűrűn akadt vendég. A derű és a humor mindennek ellenére végigkísérte az egész életét, még a halála előtt nem sokkal is tudott úgy nevetni, hogy a könnye potyogott. Valami elképzelhetetlenül hatalmas bizalommal élt: minden jó úgy, ahogy van, az élet éppen olyan, amilyennek lennie kell. Nem kínozta, hogy mi lett volna ha, mi lehetett volna, ami végül nem lett, mi lehetett volna úgy jobb, ahogy nincs.

Tudott úgy szeretni, hogy azt hittem: én vagyok a kedvenc unoka, s csak miután elment, beszéltük ki a számtalan unokatestvéremmel, hogy mindannyian ebben a boldog meggyőződésben éltünk.

Meg is fogadtuk, hogy ha lányunk születik, biztosan Anna lesz. Nekem sikerült először, kétség nem fért hozzá, hogy az elsőszülött gyermekemet Annának kereszteljük. Égi pártfogója Szent Anna – úgy hiszem, fehér tűpettyes kék ruhában, ropogós fehér kötényben, szemüvege mögött huncutul nevetős tekintettel kíséri őt odafentről.

Véronique Garnier-Beauvier óriási őszinteséggel írja le azt a lelki utat, amelyet immár nagymamaként bejárt gyermekkora rémes emlékeivel. A legnagyobb teher számára ebben a folyamatban a magány volt. Már gyermekkorában sem tudta senkivel megosztani fájdalmát. Amikor szüleinek finom célzásokat tett arra, mit tesz vele családjuk egy pap-barátja, olyan erős hárítás volt a válasz, hogy nem is próbálkozott tovább. Egy pap személye ugyanis megkérdőjelezhetetlen volt. Családi jó barátként el-elkísérte autóútjaira, sétáira, ekkor vált „játékszerévé”.

Véronique egyetlen vágya a felejtés volt, egészen addig, amíg az egyház vezetése nem kezdett el nyíltan beszélni erről a témáról. De bizalmát teljesen elveszette az egyházban, a papokban, és egyáltalán az „atyaság” képében, ezáltal Istenben is. Folyamatosan küzdött azzal, hogy Istent atyának szólítsa.

Nagy felejtési vágyában változást az hozott, amikor saját gyermekei már felcseperedtek, és egy egyházi óvodában kezdett el dolgozni. Bizalmi kapcsolata a vezetőjével és a gyerekek jelenléte gyógyította azt a sebet, amely saját gyermekségén esett. A bizalom csírája mintha duzzadni kezdett volna a lelkében. Gyakran ölébe vett egy-egy gyereket, eszébe jutott Jézus, aki magához ölelte őket, és rájött, hogy ha önnön gyerekkorát befogadja, akkor magát Jézust fogadja be. Visszaengedte gondolataiba önmagát mint gyermeket, akit annyira el akart felejteni.

 

Amikor a római katolikus egyházban elkezdtek nyíltan beszélni a gyermekek ellen elkövetett erőszaktételekről, benne is felszakadt ez a régi seb. Erős vágyat érzett lelkében arra, hogy bocsánatot kérjenek és bocsánatot adjon.

Így vette fel a kapcsolatot a nancy-i érsekkel. Lépésről lépésre történtek vele gyógyító események: egy bocsánatkérő levél, több beszélgetés. E találkozások elején előjöttek benne a régi rémálmok, ezért iszonyatosan nehéz volt az, hogy bizalmat szavazzon egy egyházi személynek. Felfedezte, mennyire fontos üzenet a neve: Veronika. (Hagyományos magyarázat szerint a vera /igaz/ és az ikon /kép/ szavakból ered, és Jézus arcképére utal.) Lassan haladt lelkében afelé, hogy megláthassa Istent, akiről azt gondolta, hogy elhagyta őt, hűtlen atya volt. Talán az egyik legfontosabb lépés a bizalom visszanyerésében az volt, hogy az érsek meghallgatta, újra és újra megajándékozta a figyelmével.

Korábban, éveken át képtelen volt arra is, hogy a szentostyában ne valamilyen perverziót lásson. Úgy gondolta, nincs más ott, mint egy ember, aki hazudik, aki teljesen mást él meg, mint amit magából megmutat, vagyis visszaél hatalmával. Mindig azt gondolta, hogy Jézus maga is erőszakos. Ekkor a tékozló fiú története került elé, amely példázat az Atyáról. Vajon amikor a tékozló fiú hazatért, milyen volt az atya, aki visszafogadta gyermekét? Lukács evangéliumának 15. része meggyőzte arról, hogy ez az atya nem élt vissza atyai hatalmával. Isten tehát nem erőszakos. Tehát nem maga az Isten volt, aki mindazt vele megtette, amit attól a paptól elszenvedett.

Ez a különbségtétel – Istennek és a pap személyének a szétválasztása – óriási lépés volt a gyógyulás felé.

Ha egy pap, akiben megbízik a gyerek, kihasználja, erőszakot tesz rajta, akkor az a gyerek nem lehet többé gyerek, kötelezően átkerül a felnőttek közé. Titkolóznia kell, és végtelen magányba süpped, mert senki nem érti meg, még a szülei sem, és nem mondhatja el titkát. Véronique idős korában jutott el arra a felismerésre, hogy Isten előtt mégis gyermek lehet.

Egyszer véletlenül a vonaton leült vele szemben egy szerzetes. Úgy érezte, valahogy el kell mesélnie neki mindazt, ami vele történt. Akkor az a pap csendben végighallgatta, és a szemében könnyeket látott. Valaki vele sírt! Meglátta a vele síró egyházat. Olyan sokáig hallgattak ezekről a bűnökről, és némaságra kényszerítették őt is. A megbocsátás azonban lehetetlen szavak nélkül. A hallgatás nem a bocsánat tere.

A megbocsátás folyamata csakis akkor indulhat el, ha elkezdünk beszélni, és feladjuk a tabukat.

Ugyanakkor irtóztatóan hosszú a bocsánat útja. Meg kellett bocsátania a szüleinek is. Még a felfedezés is nehéz volt számára, amikor rájött, hogy a szívében haragszik a saját szüleire, amiért nem védték meg őt. De azután talán még nehezebb volt saját magával szembenézni és önmagának megbocsátani, aki néma volt, aki hagyta mindazt, ami megtörtént. Ráadásul az ember sokáig képtelen megbocsátani, és ha ezt nem hagyják, ha ezt siettetik, akkor nincs bocsánat. Így ír: „Kérem Önöket, adjanak arra időt, hogy ne bocsássak meg! És egy napon talán megpróbáljuk… (a megbocsátást)” (123. oldal)

A könyv nagy tételmondata ez: Ha nem adunk időt a meg nem bocsátásnak, akkor ezzel elvesszük a bocsánat terét is.

Nagyon érdekes a könyv vége. Az igazi fordulatot lelke vigasztalódásában az jelentette, hogy felfedezte a síró Istenszülőt. Mária sír ebben a világban, sok helyen és sokféleképpen látták már könnyeit. Ott állt tehát Véronique abban a közösségben, amelyben vele mindaz megtörtént, ami gyerekkorát rémálommá alakította – de valaki sírt vele. Látta például az orléans-i egyházközséget sírni azért, ami történt az egyházban. Ez a szolidáris, síró jelenlét adta vissza a feltámadott Jézusba vetett hitét.

Véronique Garnier-Beauvier: Au troisième jour: De l'abîme à la lumière. Abus sexuels au sein de l'église... Peut-on s'en relever? (Harmadnapon: Homályból a világosságra. Szexuális abúzus az egyházban – fel lehet ebből állni?) Édition Artege, 2017.

Dévény Anna, Panni néni közel negyven évig tökéletesítette módszerét. Egész életét ennek szentelte, akkor sem adta fel, amikor szakmai támadások kereszttüzében kellett dolgoznia. Mindvégig hitt abban, hogy különleges feladattal bízta meg a Teremtő. Igaza lett, módszerének eredményei elvitathatatlanok, amit ma már szakmai elismerések sora is bizonyít. De vajon Panni néni halála után sikerül-e megőrizni a módszer tisztaságát, tovább vinni az örökséget? Az Alapítvány Széll Kálmán téri központjában Mézám Zsuzsanna DSGM-szakgyógytornásszal beszélgettem.

Zsuzsanna: Szinte napra pontosan két éve, hogy Panni néni már nincs itt fizikailag velünk, de miközben dolgozunk, „érezzük őt”, olyan, mintha a szelleme továbbra is belengené ennek az épületnek a falait. Nagyon hiányzik mindannyiunknak.

– Kiknek és miben segít a Dévény-módszer?

Zsuzsanna: A hozzánk kerülő gyerekeket két nagy csoportra osztanám: az egyikbe a koraszülöttek és a súlyosabb idegrendszeri vagy ortopédiai sérült gyerekek tartoznak. A másik csoport, a többség azokból áll, akiknél apróbb eltérések, rendellenességek tapasztalhatók. Ezeket látja a szülő, a védőnő, a gyermekorvos, de bíznak benne, hogy ki fogja nőni, hisz minden gyerek más ütemben fejlődik. Sajnos az a tapasztalatunk, hogy ezeket az apró hibákat nem növik ki. 

Ha a gyermek izomzata feszes vagy túl laza, a testtartása aszimmetrikus, az izom-, ín- és kötőszövetrendszerben feszülések, zsugorodások vannak, eltérő lehet a gyermek mozgásfejlődése, ami később sok problémát okozhat. 

A mozgásfejlődés ugyanis szorosan összefügg a kognitív képességek fejlődésével. Ezek az „apró hibák” elfedve ugyan, de ott maradnak a gyermekben, majd aztán később, iskolás korban mutatkoznak meg igazán. Az érintett gyerekek nehezen ülnek egyhelyben, állandóan ficánkolnak, gondot okoz számukra a tábláról a füzetbe másolás, sok köztük a diszlexiás, diszgráfiás vagy egyéb tanulási nehézséggel küzdő gyerek. Ők egyébként nagyon intelligensek lehetnek, csak nem tudnak a képességeiknek megfelelően teljesíteni. Hatalmas a felelősségünk, hogy észrevegyük, ha a gyermek a mozgása mellett egyéb, például látás- vagy hallásfejlesztésre is szorul.

A kezelőhelyiségbe lépve egy mosolygós anyuka, Nikolett fogad minket, karján gyönyörű, egy év körüli kislányával. Előzetesen már megtudtam, hogy Zsófika jóval korábban született a vártnál, ami a családot nagyon megviselte. Nikolett fontosnak érezte, hogy saját történetük elmesélésével hasonló helyzetben lévő szülőknek segítsen.

– Hogyan kerültek kapcsolatba a Dévény Anna Alapítvánnyal?

Nikolett: Zsófi a 25. hétre született, három és fél hónapot töltöttünk különböző kórházakban. 770 grammal jött a világra, és nagyjából 30 centi volt. Már a Péterfy Kórházban is javasolta az egyik doktornő, hogy miután kikerülünk, feltétlenül keressük fel az Alapítványt, de szerencsére édesanyám is rengeteget hallott és olvasott Dévény Anna munkásságáról. Úgy éreztük, hogy magunkra maradtunk, miután hazaengedtek minket a kórházból. 

Nagyon nagy segítség lett volna, főleg az akkori lelkiállapotunkban, ha valaki a kezünkbe nyomott volna néhány telefonszámot, és tájékoztatott volna arról, hogy a koraszülött kislányunknak pontosan milyen segítségre lenne szüksége. 

Novemberben kerestük fel végül az Alapítványt, és januárra kaptunk vizsgálati időpontot.

– Zsófika milyen állapotban volt akkor?

Nikolett: Amikor jelentkeztünk az Alapítványhoz, mi már láttuk Zsófin, hogy nem úgy mozog, mint a testvére ennyi idősen. Nagyon nehezen, sőt egyre nehezebben mozgatta a fejét, nem támaszkodott az alkarjára, és mi sem tudtuk behajlítani a kis karját. A koraszülött babák korrigált korát nézzük: október közepén kellett volna születnie, de július elején érkezett. Tehát most egyéves, de úgy kell rá tekinteni, mint egy nyolc és fél hónapos babára, ezen a szinten kell tartania a mozgásának, a figyelmének, a beszédfejlődésének.  Bárhova vittük korábban kontrollra, mindenhol azt mondták, hogy a korrigált korához képest minden rendben van, de mi ebben egyáltalán nem voltunk biztosak.

– Zsuzsanna, az első felmérésen mit tapasztalt?

Zsuzsanna: Amikor Zsófika vizsgálatra érkezett, részemről szerelem volt első látásra. Egy nagyon picike, elesett kisgyereket láttam. 

Jóformán csak balra tudta fordítani a fejét, nem csoda, valószínűleg hason fekve az inkubátorban csak erre volt lehetősége a lélegeztetés miatt. 

Nagyon szerettem volna segíteni nekik. Nekem is vannak gyermekeim, át tudom érezni ezt a kiszolgáltatott helyzetet, amikor az ember legféltettebb kincséről, a gyermekéről van szó.

 

Nikolett: A bizalom azonnal kialakult, titkon mi is reméltük, hogy Zsuzsihoz kerülünk. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor hívott, hogy hetente egyszer ő fogja kezelni Zsófit.

Zsuzsanna: Zsófika korrigáltan volt három hónapos, amikor elkezdtük a terápiát. Az a tapasztalatunk, hogy a korán elkezdett kezelésekkel jobb eredményt érhetünk el. A korai életkorban nagyobb az idegrendszer regenerációs képessége, amely az ezt követő hónapokban lassan csökken.

– Január óta eltelt fél év, hol tart most Zsófi?

Nikolett: Az első két kezelés után már át tudta fordítani a fejét. Otthonra is adott jó tanácsot Zsuzsi. Az egyik az volt, hogy hasra fektetve tegyünk a hóna alá egy összehengergetett törülközőt. Mi magunktól nem nagyon tudtuk, hogyan segítsünk neki, fogalmunk nem volt, hogy a háta, a válla vagy a karja feszül-e, vagy egyszerre mind. Zsuzsi tanácsának hála, a második kezelésre már úgy jöttünk, hogy ha nem is sokáig, de Zsófika ki tudta támasztani magát az alkarján. Nagyon kellettek ezek a gyors eredmények ahhoz, hogy mi is picit megnyugodjunk.

– Mi volt a következő mérföldkő?

Nikolett: Szinte minden kezelés után két nappal csinál valami újat Zsófi. Látványos volt, amikor elkezdett nyúlni dolgokért, amikor már szépen megtartotta a fejét hasonfekvésben. Egy nehézkes mozgásból örömmozgás lett. Ma már szívesen izeg-mozog, ügyes is, erős is. Szeret ide járni, sose sír, Zsuzsival nagyon jó a kapcsolatuk. Akkor szokott csak „balhézni”, ha kimegyek a mosdóba. Ilyet korábban nem csinált. Furán hangzik, de ennek nagyon örülök, hisz a szeparációs szorongásnak, a kötődésnek ez a szintje megint csak a fejlődés jele.

– Nem minden baba viseli ilyen jól a kezeléseket. Ha sírnak, mi annak az oka?

Zsuzsanna: Nagyon óvatosan kezeljük a gyermekeket, de az izomzat fokozott feszességeit, zsugorodásait meg kell szüntetni. Ez nyilván okoz némi kellemetlenséget a gyerekeknek. Igyekszünk mindig azzal a minimális erőkifejtéssel dolgozni, ami a kezelés hatékonyságához szükséges, de felesleges fájdalmat nem okoz. Az idegrendszeri stimuláció, amit Zsófikánál végzek, biztosan fájdalmatlan.

Nikolett: Mi is sokat foglalkozunk otthon a Zsuzsitól kapott házi feladatokkal. Hál’ Istennek Zsófi már nincs lemaradva, nagyjából ott tart, ahol a korrigált kora alapján tartania kell. Egy hete kúszik. 

– Kezelése előre láthatóan meddig tart?  

Zsuzsanna: Amíg meg nem tanul önállóan, szabályosan járni. Amint szépen elkezd mászni, kap egy hosszabb szabadságot, néhány hetet. 

A nagy mozgásfejlődési mérföldköveknél szeretünk időt adni arra, hogy a baba az adott mozgásformát begyakorolja, tökéletesítse. 

Nem kell siettetni a mozgásfejlődést, a mozgások minősége a fontos, de mindig résen kell lennünk: ha egy mozgásforma megkésve, szabálytalan kivitelben történik, akkor segítenünk kell.

 

– A kezelések, különféle terápiák „tengerében” hogyan lehet biztos benne egy szülő, hogy épp a Dévény módszer lesz gyermeke számára a leghatásosabb?

Zsuzsanna: A Dévény-módszer a mozgásrehabilitáció minden területén sikeresen alkalmazható, de legnagyobb eredményeket a csecsemők mozgásfejlesztésében tudunk elérni. Szájhagyomány útján csodálatos történeteket hallanak egymástól a szülők, emellett egyre több neurológus, ortopédszakorvos, gyermekorvos, védőnő is ajánlja a módszert. 

Az Alapítványban kezelt gyermekek 80%-a tökéletes mozgású gyermekké válik. 

A 20%-ba tartozó gyermekeknek további fejlesztésre van szükségük, illetve ide tartoznak a súlyos ortopédiai elváltozással vagy idegrendszeri sérüléssel született gyerekek, akiknek az állapotában csak kisebb javulást tudunk elérni, vagy az izomzsugorodások kialakulását tudjuk megelőzni.

– Hosszú a várólista? 

Zsuzsanna: A jelentkezéstől számítva egy-másfél hónapot kell várni a felmérésre, utána viszont azonnal be tudjuk osztani kezelésre a gyereket, ha szüksége van rá.

– Mennyibe kerül egy kezelés? 

Zsuzsanna: A kezeléseket a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK), az Alapítvány fenntartását az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) támogatja. 

Emellett pályázunk, és cégek, magánszemélyek is támogatják az Alapítványt, de a szülők felajánlásaira is szükségünk van a működéshez. 
Azoktól, akik megengedhetik maguknak, négyezer forint hozzájárulást kérünk kezelésenként, de kérelemre ez csökkenthető. Erre nemcsak a budapesti központunkban, hanem már az ország 13 pontján is van lehetőség.

– Hamisítják a módszert? Hogy lehet elkerülni a kóklereket?

Zsuzsanna: Sajnos gyakran kapunk negatív visszajelzést a szülőktől olyan „terapeutákkal” kapcsolatban, akik nem szerepelnek az Alapítvány névjegyzékében, tehát nem DSGM-szakgyógytornászok. Mi azonban csak az általunk ismert kollégákért tudunk felelősséget vállalni. Ha felhívják a központi telefonszámunkat, szívesen adunk információt a hozzánk tartozó szakemberekről. A DSGM-szakgyógytornász képzésben hatalmas a túljelentkezés, kétévente csak 26 terapeutát tudunk képezni. A felvételizőknek komoly rostán kell átjutniuk, és előnyben részesítjük azokat a gyógytornászokat, akik olyan településről jelentkeznek, ahol még nincs vagy kevés a DSGM-szakgyógytornász. 

– Dévény Anna, Panni néni többször is nyilatkozta, hogy nagyon reméli, lesznek, akik viszik majd tovább a zászlót, és képesek lesznek megőrizni a módszer tisztaságát. Erre lát garanciát?

Zsuzsanna: Egyértelműen igennel tudok erre válaszolni. Dévény Anna ugyanis nagy figyelmet fordított arra, hogy maga köré gyűjtse azokat az elhivatott, a módszerrel szemben alázatos szakembereket, akik majd folytatni tudják az ő művét. Elsősorban kiemelném Hubikné Klein Margitot, az Alapítvány jelenlegi szakmai vezetőjét, aki az első gyógytornász volt Dévény Anna mellett. Nekünk, utódoknak hatalmas feladatunk a módszer tisztaságának megőrzése mellett az is, hogy tudományosan alátámasszuk Dévény Anna korát messze megelőző meglátásait. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy ismerhettem őt!

 

A helyes mozgásfejlődés szakaszait bemutató füzet innen letölthető.
A Dévény Alapítvány telefonszáma: +36 1 355 53 92 vagy +36 30 998 32 52

Léder Lászlóval kifejezetten jó a személyes kapcsolatom, és a véleményemet vagy éppen kritikusabb észrevételeimet is mindig megosztom vele, amiket ő minden esetben nyitottan kezel. Amikor elmondta, hogy nekikezd egy apakönyv megírásának, izgalmasnak tartottam, hogy vajon melyik részét fogja meg a témának, merthogy manapság egyáltalán nem könnyű az apaságról írni. A korábbi korok egyes mintázatai ma már nem működnek, sőt, mérgezőkké váltak, míg az új apaszerep nem kellően megrajzolt, merthogy a semmiből kell azt létrehozni – méghozzá nagyon is valóságos, az egyén (apa) szintjén is jelen lévő ellenszélben.

A Tisztelt Olvasó most talán visszahőköl, hiszen úgy vélheti, hogy „minden rendben van” – de amíg azt halljuk, hogy „egy apának nincsen lelkifurdalása, ha egész nap dolgozik”, vagy éppen az orvos vagy tanár szóba sem áll vele a „küldje be anyát” félmondaton túl, az apák szülés utáni depressziójának kérdése pedig inkább indulatokat vált ki megértés és aktivitás helyett, addig bizony semmi sincs rendben.

S noha az apatéma egyre nagyobb teret nyer a blogszférában is – vannak, akik komoly láthatóságot építettek föl így –, ám én egyre kiábrándultabban követem ténykedésüket, mert gyakran vagy a bárgyú cukiskodás, vagy éppen valamilyen érthetetlen okból a férfiak/apák alázása jelenik meg aktivitásuk nyomán.

Azért fontos Léder László munkája, mert e könyv nem keresi az olcsó népszerűséget, nem bánt meg senkit, hanem tisztán és érthetően részletezi az „apát” és az ő körülményeit.

Hiánypótló: de miért?

A könyv bemutatója után azt írtam: Léder megírt egy igazán jó és főleg hiánypótló apakönyvet. Azért hiánypótló, mert nem csupán mellőzi a lamentálgatást és az önsajnálatot, hanem mert a szerző elképesztő energiát fektetett abba, hogy megismerje s így megismertesse az olvasókkal is az apákkal összefüggő nemzetközi tudást. Erre pedig minden lehetősége meg is volt, ugyanis a nemzetközi apakutatások eredményei félelmetes mennyiségben állnak rendelkezése, amelyek egészen pontosan leírják, hogy vajon mi is történik egy férfival az apává válás idején. Spoiler: már a gyereke születése előtt ráhangolódik a gyerkőcre, s persze kiderül az is, hogy miközben sokan szeretik láttatni az ellenkezőjét, a férfi – az apa – is mélyen érző lény, tele örömmel és persze félelemmel is.

 

Nincs elég hazai adat

Sajnos a nemzetközi tudásanyag tükrében látszik igazán, hogy noha napjainkban Magyarországon a kommunikáció szintjén igencsak népszerű az apatéma, de az első és utolsó igazán komolyan vehető apakutatás 2011-ben jelent meg Spéder Zsolt demográfus jóvoltából. Lédernek így nem igazán volt hová nyúlni, ám ezt is elegánsan oldotta meg, hiszen a könyve tele van valódi apák valódi örömeivel és valóságos problémáival, a gyerek születéskor megélt boldogságtól kezdve egészen a mellőzöttség okozta szomorúságon és dühön át. Sajnos egész társadalmi alrendszerek működnek úgy évtizedek óta, hogy abban az „apa” nem létező személyként van elkönyvelve.

Megcáfolja a káros apamítoszokat

A szerző összesen nyolc apamítoszt cáfol meg – például „egy apa legyen kemény”, „apa nélkül is menni fog”, „ha már lehet vele focizni, jöhet apa is” –, olyan mérgező, de a társadalmi működésben kitapinthatóan jelen lévő sztereotípiákat, amelyek apák százezreinek keserítik meg életét hosszú évtizedek óta.

Lehet persze indulatos tagadásba menekülni – sokan meg is teszik –, de érdemesebb inkább kimenni a játszótérre és a munka után odasiető apákkal váltani pár őszinte szót. Léder a sokak fejében élő neandervölgyi képét szedi ízekre, adatok mentén bemutatva a pszichés és hormonális változásokat, a jó apa-gyerek kapcsolat mibenlétét és személyiségfejlődésre gyakorolt fontos hatását, lányok és fiúk esetében is. Bemutatja a napi kihívásokat (igen: privát élet, énidő, igény a sportra, felőrlődés egyszerre több munkahelyen, a házasságot érő kihívások és az azokra adott válaszok), gondolatait élvezhető és sokszor humoros stílusban tárva az olvasó elé.

A könyv egyszerre csal mosolyt az ember arcára és a könnyeket a szeme sarkába, mert bármennyire is nehéz egy ilyen folyamaton végigmenni – akár egy generációnyi időn át –, a pontos diagnózis híján elmaradt a megbeszélés, s így a megoldás válik elérhetetlenné.

Léder könyve ébresztőt fúj. De mindezt milyen elegánsan teszi: nem „harcol”, nem „vádaskodik”, nem mutat ujjal vélt vagy valós ellenségekre (aminek azért manapság nagy keletje van), hanem kutatási adatkon alapuló, de nagyon sok élő történet feldolgozásával mutatja be az apák helyzetét, vágyait, nehézségeit, örömeit.

Nőknek, anyáknak, férfiaknak, apáknak, nagyszülőknek, döntéshozóknak, munkaadóknak egyaránt kötelező olvasmány.

A 20. század húszas éveiben, az akkori elit ízlésének megfelelően továbbra is a historizmus határozta meg az utca- és városképeket Magyarországon. A közvélemény modernizmusra hangolásában Borbiró Virgil játszott vezető szerepet, aki a Vállalkozók Lapja mellékletéből Tér és Forma címmel önálló folyóiratot szervezett 1928-ban. Húsz éves működése alatt ez a lap határozta meg a magyarországi modernizmus kánonját. Persze nem volt ez azért olyan egyszerű menet.

„Először jelentős ellenállásba ütköztek nálunk a modernista elképzelések – mondja az Ybl-díjas építész, Nagy Iván. – Olyannyira, hogy az első kiállítást a hatalom be is záratta.”

„A politikacsinálók veszélyes baloldali elhajlókat, gyanús figurákat láttak a Bauhauslerekben, és szó mi szó, volt is ebben némi igazság.”

„A magyarországi politika kétségkívül megkésve és kedvetlenül fogadta a modernista építészek ötleteit, így aztán a harmincas évek közepéig nem is kaptak valódi lehetőséget itthon – teszi hozzá a korszakot kiválóan ismerő művészettörténész, Kovács Dániel. – Nálunk ezért Németországhoz képest jó tízéves késéssel készülnek el az első modernista középületek. A kezdeti ellenkezést idővel egyfajta lelkesedés váltja fel a sajtóban. Korszerű csőbútorokról, napfényes terekről és a tetőteraszok áldásairól kezdenek cikkezni, az évtized végére azonban a szélesebb közvélemény számára – de az építészeknek is egyébként – egyértelművé válik, hogy itt az ideje továbblépni.”

Mi viszont lépjünk most inkább egy kicsit vissza az időben. Mielőtt a hazatérő Bauhauslerek számbavételéhez fognánk, fontos pár szó ejtenünk az 1922 és 1925 között Weimarban élő Bortnyik Sándor szerepéről is, aki bár közvetlenül nem kapcsolódott be Németországban az iskola munkájába, annak működését közelről figyelte, 1928-ban pedig megalapította a magyar Bauhausnak is nevezett Műhelyt. Az itthoniak közül ennek a független művészeti iskolának a felfogásában köszöntek vissza a leginkább Gropius gondolatai. Az 1938-ig működő intézmény tanulói között megtaláljuk a később a brit animáció egyik legfontosabb alakjaként kitűnő John Halast vagy Victor Vasarely-t is.

Egy lakás a jövő múzeuma

A Bauhaus eszméit Magyarországra hozók közül Molnár Farkast ildomos elsőnek említenünk, az itthoni progresszíveket tömörítő CIRPAC-csoport vezető alakja volt ugyanis a harmincas évek első felében a modernizmus leglelkesebb hazai híve.

 

Odáig ment a modernizmus népszerűsítésében, hogy a Gellérthegy nyugati oldalán 1929-ben épült otthonát – mint a jövő múzeumát – hétvégenként bárki számára látogathatóvá tette.

A Delej-villa volt az egyik első modern lakóház a budai Hegyvidéken. Molnár 52 négyzetméteres lakását azokkal a csillogó csőbútorokkal rendezte be, amelyeket egykori bauhaus-os kollégája és jó barátja, Breuer Marcell tervezett.

Breuer bauhaus-os pályáját az asztalosműhelyben kezdte, majd tervezett acélvázas épületet, készített modulrendszerbe foglalható szekrényelemeket. Legfontosabb újításaként azonban csővázas ülőalkalmatosságait tartják számon, amelyeket a saját kerékpárja ötletéből merítve alkotott. A hajlított és nikkelezett acélcsőből készült, vászonnal borított Vaszilij-székei a Bauhaus egyik legszebb és legsikeresebb termékének számítottak. Kényelmükről voltak messze földön híresek, még ha egy anekdota szerint az idős Breuer már csak munkatársai segítségével tudott is kikászálódni a maga tervezte csúcsmodellből. Az iskola bedöntése után Breuer egy szűk évig itthon próbálkozott, ám mivel a Bauhaus-diplomáját nem fogadta el az építészkamara, elhagyni kényszerült az országot, hogy Walter Gropius-szal Massachusettsben nyisson az Egyesült Államok családiház-építészetét alapjaiban felforgató irodát.

A terméskövet és fát üveggel, betonnal és parafával kombináló épületeinek többségét a mai napig használják a világ legkülönbözőbb pontjain. Magyarországon azonban egyetlen Breuer-tervezte épületet sem találunk.

Molnárhoz és Breuerhez hasonlóan Pécsről származott Forbát Alfréd is. Gropius jobbkezeként tartották számon, az iskolaalapító weimari irodájában tevékenykedett. Tervei mások mellett Weimarban, Szalonikiben és Berlinben valósultak meg, de rövid ideig a Szovjetunióban is dolgozott. A harmincas években készíthetett néhány épületet a szülővárosában, mivel azonban úgy érezte, nem sikerült teljes mértékben elfogadtatnia a modernizmus elveit az otthoniakkal, Svédországba emigrált.

A vörösmarti születésű, tragikus sorsú Berger Otti a textilműhelyben Klee és Moholy-Nagy tanítványa volt. A sikeres mestervizsgát követő diplomabuliján sokác népviseletben mosolygott a kamerába. A második háború kitörése előtt egy évvel már nemzetközi hírnevű textilművész volt, ám ahelyett, hogy az Új Bauhaust és Chicagót választotta volna, hazatért, hogy beteg édesanyját ápolja. 1944-ben Mohácson jelentkezett a deportálandók közé, és Auschwitzban veszítette életét.

 

Bauhaus-hallgató volt az itthon elsősorban Sztálinváros építőjeként ismert Weiner Tibor is. A harmincas években a Szovjetunióban dolgozott, majd Párizsból a fasizmus elől Chilébe menekült, 1950 januárjától pedig Dunaújváros építését vezette. 1953-ban Ybl-díjat kapott „a szovjet építőművészet megismertetése és az építészetelmélet terén kifejtett munkássága” elismeréseként.

Az égető lakáshiány orvossága

De mi történt azt megelőzően, hogy a vas és az acél országa lettünk, az ország esztétikumát pedig a munkásság – elképzelt – ízléséhez hangolták volna?

A szociálisan érzékeny, a szegénységre és kiszolgáltatottságra reflektáló Bauhaus eszméi iránt itthon – paradox módon – elsőként a felső- és középosztály tagjai kezdtek érdeklődni.

Először magánvillákat húztak fel a modern elvek szerint, ám a harmincas évek második felében már komolyabb megbízásokra is sikerrel pályáztak a progresszív elveket valló építészek.

„A költségcsökkentés ígérete, ami kitűzött cél is volt, természetesen nagyban segítette a modernizmus ügyét – hívja fel a figyelmemet Nagy Iván. – A racionalitás elve szerint működő szakszervezetek és önsegélyező társaságok számára vonzó lehetett a funkcionalisták ajánlata, ezért egyre többen vettek részt a beruházásokban fejlesztőként. A belülről építkező, a lényegre koncentráló, jól működő tereket kreáló építészetben az égető lakáshiány felszámolásának legfontosabb lehetőségét látták meg.”

A kísérlet tán legismertebb bizonyítéka Budapest II. kerületében, a „kis telek, nagy ház” koncepciója mentén, 1931-ben épült fel. A 22 lakást magában foglaló Napraforgó utcai lakótelepet a köznyelv „Bauhausként” tartja bár számon, ám a szakértők szerint mindössze három épülete visel magán igazi modernista jegyeket. Pedig a Napkelet 1932-ben a következőképp áradozott az épületegyüttesről:

„A modern házak hatalmas ablakai a Nap éltető sugarait várják, bárhonnan jöjjön is az, úgy vannak építve, hogy befogadhassák. Napfény és levegő, tisztaság és egyszerűség, praktikum és mindezekből folyó egészség kell a mai embernek.”

 

„A fővárosban meglepően sok helyütt fordulnak elő kisebb-nagyobb blokkokban modernista épületek – mondja Klaniczay János, a Budapest 100 programkoordinátora. – Az újonnan megnyitott utcákat hasonló ízlés mentén építették ugyanis be. Ezek közül a Barát utca talán a legegységesebb, de említhetjük a Fejér György utcát, a Galamb utcát, a Gyöngyház utcát, a Hollósy Simon utcát vagy a Bajcsy-Zsilinszky közt, de a Vas utca és a Rákóczi út sarkán is található egy modernista együttes. A leghíresebb tömbnek viszont Újlipótváros és a Napraforgó utcai mintalakótelep számít. Van továbbá egynéhány kifejezetten szép modernista városképi egység is, így a Móricz Zsigmond körtér félköríves háza, illetve a pasaréti templom és buszmegálló együttese, a Lupa szigeten pedig egymás mellett találunk Kozma Lajos- és Forbát Alfréd-tervezte épületeket.”

Modernista középületek Budapesten

Feltűnhetett talán az olvasónak, hogy eddig jellemzően lakóházak kerültek szóba példaként. A középületek terén ugyanis nem történt itthon igazi áttörés. Az ország első modernista egyházi épülete, a főleg olasz hatásokat mutató városmajori Jézus szíve-plébániatemplom Árkay Bertalan tervei alapján készült el, 1933-ban. A főváros jelentős modernista középületei között említhetjük még a Rimanóczy Gyula tervei alapján, 1937-ben felépült Postás nyugdíjasotthont, az ugyancsak Rimanóczy tervezte Mester utcai rendelőintézetet és a fentebb már említett Pasaréti téri autóbusz-végállomást is. Egyedi építési feladatot jelentett a margitszigeti Palatinus strand megtervezése, amelyet Janáky István oldott meg, vagy a Kelenföldi Erőmű bővítése, amely Borbiró Virgil tervei alapján készült, a pestújhelyi kórház személyzeti épületét pedig – az OTI megbízása alapján – Fischer József és Molnár Farkas tervezték.

Többen amiatt nem jósoltak hosszú jövőt a mozgalomnak, mert úgy látták, mindenhova szinte ugyanazt építik: „fehér kockaházat ablakokkal”. És tulajdonképpen igazuk lett.

A CIRPAC felbomlásához is részben az vezetett, hogy a résztvevők kifogytak az ötletekből, vagyis maga a szakma jelentette ki, hogy a korai modern építészet időszaka a harmincas évek végére lejárt. Nagyjából ezzel párhuzamosan hasonló véleményre jutott a szélesebb közvélemény is.

A negyvenes évek elejére aztán – jórészt politikai nyomásra – teret nyert Magyarországon a német, illetve olasz gyökerű tradicionalista modernizmus. A II. világháborút követő években a jobboldali politikai berendezkedéshez kötődő építészek java elhagyta az országot; többen viszont hazatértek azok közül, akik ismerték a Bauhaus elveit, ám korábban nem volt lehetőségük itthon dolgozni. A háborút követő néhány átmeneti évben tehát az érett modern vált egyeduralkodóvá nálunk, a negyvenes évek végén pedig térségünk többi országához hasonlóan minket is elért a szocreál fordulat.

Élettel teli hagyaték

A mai napig élnek a modernizmus által lefektetett alapelvek: az egészséges lakókörnyezet biztosítása, a lakás könnyű megközelíthetősége, esztétikuma, tisztasága és praktikuma – ezek a törekvések kitörölhetetlenek az építészeti gondolkodásból.

Ennek kapcsán eszünkbe juthat a Bauhaust útjára indító Walter Gropius egy gondolata:

 

A kiérdemelt halhatatlanság jele lehet, hogy napjainkban presztízst és büszkeséget jelent modernista házakban lakni. Ezt mutatta legalábbis Klaniczay János szerint az idei, 9. Budapest100, amelynek keretében az érdeklődők a Bauhaus nyomába eredhettek.

 

„Kovács Dániel segítségével egy nagyjából 220 címet tartalmazó listát állítottunk össze – avat be a rendezvény módszertanába Klaniczay János –, amelyre a Bauhaus-centenárium kapcsán kerültek fel épületek. Amint nyilvánossá tettük a gyűjtést, egyből telefonhívásokkal és e-mailekkel kezdtek bombázni olyan házakból, amelyek nem szerepeltek nálunk. Ők is szerettek volna ugyanis bemutatkozni. Ennek az szerintem az üzenete, hogy a lakók tisztában vannak vele, milyen minőségű épületben élnek, és büszkék is erre. Joggal.”

Klaniczay kedvenc idei története a Margit körút 15–17. szám alatt található, úgynevezett Dugattyús-ház lakóközösségéhez fűződik. Május első hétvégéjén négyezren nézték meg a Domány Ferenc és Hofstätter Béla tervei alapján készült épületet, és az ott lakók közül néhányat annyira meghatott az emberek szépre való nyitottsága, hogy néhány érdeklődőt az otthonukba is beengedtek. A Dugattyús-ház lakói Facebook-csoportot is alakítottak, és az épület közös részeinek használatáról kezdtek egyeztetni. Sőt, a Duna túloldalán, Újlipótvárosban található másik Domány–Hofstätter-mű, a Dunapark-ház lakásainak tulajdonosait is meghívták magukhoz vendégségbe. Elvégre minden ház érdekes. Kivált akkor, ha egymás mellett élők helyett igazi lakóközösségek teszik élővé.

– Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Zselyke vagy Zsejke? – ezt a kérdést a minap tette fel egy olvasó.
– Mindkettő helyes, engem „j”-vel anyakönyveztek, de sok reptéri és egyéb hivatali bonyodalom származott már abból, hogy máshogy írták a nevemet. Ettől eltekintve hallgatok mindkettőre.

– Nem csupán a neved, a szüleid is Erdélyből származnak. Sok más sorstársukkal együtt a nyolcvanas évek végén jöttek Magyarországra. Mit jelent számodra az erdélyi örökség?
– Erdély az a föld, amiből a gyökereim táplálkoznak, az egész identitásomat meghatározza. A szüleim nagyon erős hátteret biztosítottak nekem azzal, hogy sokat beszéltek a családunk erdélyi örökségéről. Számunka is fontos a férjemmel, hogy a gyerekeink tudják, honnan jöttek, talán így könnyebb lesz azt is kitalálniuk, hogy merre tartanak. A kislányunkkal rovásírás kártyákkal játsszunk, lovagolni visszük, felolvassuk neki a magyar költők gyerekverseit. De arról is beszélünk neki, hogy milyen érdekes és szeretnivaló a világ sokszínűsége.

Szerintem a haza és a nagyvilág szeretete megfér egymás mellett.

Amikor Lisszabonban éltem, rajzoltam az utcán, hogy megismerjem a város igazi arcát, és közben portugál, brazil, zimbabwei, nepáli barátokra találtam, akikkel aztán együtt „váltottuk meg a világot” egy pohár ginjinha társaságában, a Tejo-folyó partján. Azért élveztem annyira az egészet, mert úgy lehettem egy kicsit kozmopolita, hogy közben végig tudtam: van a világon egy hely, ahol mindig otthon lehetek. 

– Vállalod a kisebbségi identitást, amikor tartozhatnál a többséghez?
– Szerintem nem tartozhatnék a többséghez. A határon túli identitás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy azzá váltam, aki most vagyok, hálás vagyok érte.

– Mi késztetett arra, hogy az újságírói pályát válaszd?
– Valami már egészen pici korom óta hajtott, hogy odamenjek, hogy megkérdezzem; egyszerűen mindent tudni akartam. A szüleimtől kaptam egy játék újságíró-készletet tízéves koromban. Még az illatára is emlékszem, kék műanyagból készült eldobható fényképezőgép, egy távollátó és egy írógép volt benne, ami nagyszerűen működött. Kincsként őriztem, folyton csak írtam, kerestem a „jó sztorikat”.

Kommunikáció szakra is nagyon célirányosan mentem, alig vártam, hogy végre a szakmámhoz kapcsolódó tárgyakat hallgathassak. A médiaszakon szerzett tudásomat szerettem volna megtámasztani egy egészen más típusú tudással, ezért elkezdtem a jogi karon a nemzetközi igazgatási szakot is, ahol megkaptam a munkámhoz szükséges jogi és diplomáciatörténeti alapokat. Persze szerencse is kell a boldoguláshoz: egy kiváló tudósító karolt fel az egyetemi évek alatt, és végül is ennek köszönhetően tölthettem hét évet a televíziózás varázslatos világában. Mellette írtam és rádióztam is, amit szintén imádtam. Az újságírás a hivatásom, életem végéig ezt akarom csinálni.

 

– Létezik olyan a mai világban, hogy független, objektív és árnyalt újságírás?
– Hiszek abban, hogy objektív újságírásra kell törekednünk mindig, és újságíróként felelősségünk van abban, hogy ne a „libsizés” és a „NER-lovagozás” szintjén menjen a kommunikáció.

Mindig is úgy gondoltam, hogy árnyalás nélkül valójában nincs is igazság.

Az egyik orgánum a korrupciógyanús ügyekről nem tudósít, a másik egy szót sem szól a kormány érdemeiről. Sok írásból süt, hogy a szerző nem az igazságot keresi, hanem csak a saját igazát szajkózza. Ez persze hirtelen nagy népszerűséget hoz, de szakmai fejlődéssel sajnos nem jár. Nagyon nehéz most az olvasók dolga. Az egyik oldalról kapják a csupa jót, a másikról csak a rosszat. Soha nem volt még ennyi elérhető információ a világban, mégis úgy érzem, igazából nehéz tájékozódni.

– Mindezeknek fényében, miként látod hazánk sajtóhelyzetét?
– Szerintem a sajtó most komoly hitelességi problémával küzd, ami nagy baj, hiszen a munkánk alapja az, hogy igazat írunk, nem pedig az, hogy manipuláljuk az olvasókat. Az látszik, hogy az online médiával maga a közlés részben átalakult valami futószalagon gyártott, műanyagízű, instant dologgá, mert ma már az emberek azonnal és gyorsan szeretnék kielégíteni a híréhségüket. A rövidhírek és mémek alapján kialakított erős véleményformálás szerintem ennek a folyamatnak a negatív hozadéka.

Ma már inkább a „gyors és hatásos” cikkek a népszerűek, nem pedig a kemény kutatómunkát igénylő, alapos tényfeltárások. Ennek ellenére én nagyon sok jó újságírót ismerek, akik kiváló anyagokat publikálnak, így a jelenlegi palettán szerencsére találok olyan cikkeket, amelyeket nagyon szívesen olvasok.

– Milyennek látod az újságírás jövőjét?
– Kíváncsi vagyok. Problémának látom, hogy nagyon sok orgánumnál túlsúlyban vannak a pályakezdő fiatalok, és ezért egyre nehezebb az új generációnak olyan szakmai vezetőt találnia, akitől elleshet bizonyos fortélyokat, mint például stílust, formát, etikát. Nekem mázlim volt, mert az egyik legjobb „mester” mellé sodort az élet, amikor Szabó Anett szerkesztője lettem. A mai napig, ha bizonytalan vagyok valamiben, hozzá fordulok.

– Te mit tanítanál a következő újságíró-nemzedéknek?
– Számomra az volna a fontos, hogy az új generáció tudja: a sajtónak nem feladata, hogy politikai érdekeket szolgáljon, bármelyik oldalról is legyen szó. Hogy a szerkesztői szabadság és a konstruktív vita fontos.

A mi feladatunk az, hogy tájékoztassuk az embereket, és olyan gondolatokat ébresszünk bennük, amelyeket később tovább tudnak gondolni, hogy aztán hiteles információk alapján döntsenek a jövőjükről.

Kulcsfontosságú lenne, hogy a jövő újságírói ne csak a lájkokat hajtsák, hanem érezzék ezt a felelősséget.

– Két éve született meg kislányod, Csengele. Mit jelent számodra édesanyának lenni, illetve miként változott meg az életed az anyává válással?
– Egy új világot kaptam, szebb lett tőle minden. Sokszor nem is értem, hogy tudtam 26 évig élni nélküle.

 

– Mit tartasz fontosnak egy 21. században felnövő gyermek nevelésében?
– Egyszer láttam egy karikatúrát. Mindkét kép egy hajléktalant ábrázolt és egy anyukát a kisfiával. Az első képen az édesanya rámutat a hajléktalanra és így szól: „Ha nem tanulsz, úgy végzed, mint ő.” A másodikon pedig az anya azzal a tanáccsal fordul a fiúhoz, hogy „ha tanulsz, az olyanokon is segíthetsz majd, mint ő”. Én a második anyuka szeretnék lenni.

– Ennek mi a kulcsa szerinted?
– Nem vagyok szakértő, de én a hatékony kommunikációban hiszek.

Szerintem elengedhetetlen, hogy minden életszakaszban legyen egy közös nyelv, amelynek a közvetítésével a szülő és a gyerek egymáshoz tud szólni.

Ez minden életkorban más csatornán történik, de fontos, hogy mindig álljon egy erős kommunikációs híd köztünk. Csengele még nem beszél, de sokat táncolunk, játszunk, olvasunk együtt. Nekünk most ez a közös nyelvünk, amin keresztül száz százalékig megértjük egymást. Szerencsés vagyok, nem egyedül nevelem, úgyhogy a férjem iránti szerelmem kimutatása legalább olyan fontos számomra, mint az, hogy Csengele érezze, őt mennyire szeretem.

– Hogyan látod Magyarországot tíz év múlva – és ebben vajon mi lesz a te szereped?
– Szeretném, ha tíz év múlva Magyarország egy olyan hely lenne, ahol Csengele szívesen él. Sok jó és rossz döntés született a rendszerváltás óta, de a Dunakanyart tíz éve is imádtam és harminc év múlva is imádni fogom. Úgy érzem, hogy képtelen lennék nem szeretni ezt az országot, úgyhogy szívesen dolgozom érte. Ami engem illet, szeretnék még sokat tanulni, tele vagyok tervekkel, mert mindig van hová fejlődni. Remélem tíz év múlva egy varázslatos helyen fogok ülni.

Egy olyan szerkesztőségben, amely attól hangos, hogy az újságírók nem értenek egyet egymással, és olyan cikkeket publikálunk, amelyekre tíz év távlatából visszatekintve is azt mondhatjuk: volt értelme megírni.  

Maga a vőfély szó az 1300-as évekből ismert, a vőfély a vőnek (vőlegénynek) a segítője. A lakodalomban e mellett különféle tisztségek voltak: vőlegény, násznagy (ma tanú), nyoszolyóasszony, szakácsasszony, násznép. Varga Máté nemcsak vőfélyként, hanem a Hagyományok Háza munkatársaként is mesél a lakodalom kultúrtörténetéről: „Régen a hajviseletben is megnyilvánult, hogy valaki lányból asszonnyá vált: az addig copfba kieresztett hosszú haja helyett fel volt kontyolva, és főkötőt kapott. A násznagyné kontyolta fel a menyasszonyt. Ebből jön a »hajadon« szó, amely lányt jelent, és a »bekötötték a fejét« szólás, amely asszonyra utal.”

A falusi társadalomban a többség ugyanazt gondolta egy jó lakodalomról. Két egyforma lagzi akkoriban sem volt, de a nap menetrendjét mindenki ismerte.

„Érdekesség, hogy Székelyföldön a vőfélyt gazdának hívják. Hagyományosan több feladata volt, például felügyelte, hogy a pincéből mennyi bort adjanak ki. Vannak vidékek, ahol van nagyvőfély és kisvőfély, aki a vőlegény barátja. Konkrét feladata volt pl. a hívogatás: bekopogott a házakba, elmondta a hívogató rigmust, kapott egy kendőt a vőfélybotra, ez jelezte, hogy a háziak elmennek a lakodalomba. Közben megkínálta a kulacsából őket, a háziak pedig visszakínálták. Szegény kisvőfély mire végigért a faluban, általában nem volt már szomjas.”

Keményvonalas hagyományok, modern játékok vagy totális káosz?

Máté rávilágít, hogy vőfélynek „régen vagy egy rátermett falusi embert, amolyan félhivatásos vőfélyt, vagy családtagot választottak, aki lehetett nagybácsi, keresztapa vagy fiatal férfirokon. Ma már bárkiből lehet vőfély, aki magát annak nevezi, de ez nem jelenti azt, hogy jó is.” Nála egy baráti felkérés adta az első indíttatást: „Szokták kérdezni, hogy van-e ilyen OKJ-s képzés. Természetesen nincs, belesodródtam, s mivel én néprajzot végeztem, pontosan tudtam, hogy vőfélynek lenni nem könnyű feladat. Van egy fontos rendezvény, Földesen rendezik a Kárpát-medencei Vőfélytalálkozót, amikor is Gyimestől a Nyugat-Dunántúlig és Felvidéktől Délvidékig összejönnek az emberek…

Két nap alatt ennyi vőfély egy helyen, gondolhatod, van egyfajta hangulat!

De ez egyben szakmai fórum is. A találkozó fontos témája, hogy ma, 2019-ben hogyan kerülhetnek be a lakodalomba kiveszőfélben lévő hagyományelemek, ezekre ki milyen trükköt talál ki, hogyan lehet elegánsan beilleszteni ezeket a modern esküvőkbe.”

Varga Mátéhoz hasonlóan Matus Gábor ceremóniamester története is egy kollegája esküvőjével kezdődött. Az ő eredeti szakmája színész. „A vőfély és a ceremóniamester lényege ugyanaz: gondoskodni arról, hogy a pár és vendégei a lehető legjobban érezzék magukat. Mindkét stílus képviselőinek irányítani kell és kordában kell tartani az esküvő teljes egészét. A vőfélyről elsőként mindenkinek egy paraszt bácsiforma jut eszébe, aki nagyokat kurjongat, vicceseket mond és pajzán játékokat játszat. Ez mára megváltozott.

Még mindig létezik a klasszikus vőfély, de modernizálódtunk. Megmaradtak a versek, kikérők, búcsúk, szokások, viszont kicsit ’polgáribb’, urbánusabb lett a stílus. Egy ceremóniamester pedig mindig visszafogottabb, nem annyira harsány, mint vőfély kollégája.

Leginkább szállodai, éttermi helyszínekhez kérik fel őket, ahol nem rímekben kommunikálnak a vendégekkel, hanem más retorikai eszközöket alkalmaznak. Engem mindkét formában meg szoktak bízni. Sőt! A két stílust sokszor ötvözni is szoktam!”

 

Varga Máté vőfély hozzáteszi, hogy „felnőtt egy olyan generáció, amelynek a tagjai már nem kötődnek semmilyen szinten a falusi hagyományokhoz, nem érzik igényét – legalább is azt hiszik! De aztán általában rájönnek, hogy mégis hiányoznak nekik az ünnephez valamilyen rítusok, szokások. Esküvői zenész, fotós kollegák szokták mondani: ha nincs se ceremóniamester, se vőfély, az a legrosszabb. Szétesik a csapat, nincs koordináció, esetlenség és káosz alakul ki.”

Végtelen számú eshetőségre kell számítani egy esküvőn

A jó irányítóképességnek jó emberismerettel is kell párosulnia, erős problémamegoldó készség és határozott kommunikáció kíséretében. A vőfélynek és a ceremóniamesternek is együtt kell „lüktetnie” az esküvővel. Máté úgy látja, a vőfély akkor hibázik, „ha túl sok, magát előtérbe helyezi, túlzásba esik a vicceskedéssel. Én abban hiszek, hogy hátulról kell irányítani az eseményeket.”

„A jó ceremóniamester empatikus, figyelmes, igényes és szórakoztató, szeretettel műveli ezt a felelősségteljes hivatást. Mert bizony ez nem munka, annál sokkal több: hivatás.” – ezt már Gábor teszi hozzá, és rávilágít, hogy mindennek az alapja egy működőképes, izgalmas, színes forgatókönyv. „Persze, ha front van vagy tikkasztó hőség, és a vendégek passzívak, esetleg monszun jellegű zuhé jön, akkor bele kell nyúlni az előzetes menetrendbe. Ha kell, drasztikusan. Táncversenybe hívni őket, tombolasorsolást rendezni (mert mindig van nálam három tömb tombola), friss levegőre hívni őket, ahol csillag alatti csókcsata következhet. Ha kell, igenis fel kell pörgetni az esküvőt, vagy visszaterelni egy kedvező ritmusba.”

Bizony, a legváratlanabb helyzetekre is spontán jól kell reagálni. Ilyen eset volt, amikor egyszer a hétrészes menyasszonyi torta a konyhában összerogyott, és három szint a falon végezte…

Gábor ekkor közbeavatkozott: „Átalakítottuk négyrészessé. Csak annyit súgtam a menyasszonynak – aki persze észrevette a hiányt –, hogy így még dekoratívabb lett a torta. A legkomolyabb talán az volt, amikor egy kis tavas helyszínen ünnepeltünk, ahol a stégről kellett bevinni az ötéves kisfiúnak a gyűrűt. A gyűrűpárna masnija viszont kioldódott, amire a gyűrűk voltak felkötve. Az egyik gyűrű le is esett róla. Mint valami filmben: a gyűrű a stég hajópadlóján pattogott, felcsendült, amikor is én utánavetettem magamat. Sikerült még vízbeesés előtt elkapnom a gyűrűt! A nadrágom viszont a varrásnál szépen felfeslett. De cseppet sem bántam!”

Tájak és szokások: menyasszonyperzselés és -lopás

Egy esküvő függ a társadalmi közegtől, de közben két városi és két falusi esküvő is teljesen másmilyen tud lenni, mondja Máté: „Én már panellakásból is kértem ki menyasszonyt. Kikéréskor először előhoznak egy öregasszonyt vagy egy kislányt, múltkor egy kecskét hoztak elő, nagyon mókás volt, de idővel csak kiadják az igazi menyasszonyt.”

 

Minden tájegységre más és más szokások jellemzők, amelyeket az ott élő emberek büszkén tartanak életben, sőt, sok helyütt még ragaszkodnak is hozzájuk. „Egerbe megyek legközelebb, ott megőrződött egy tényleges régi szokás, menyasszonyperzselésnek hívják. Hajnali tűzugrás, olyan, mint Szent Iván-éjkor, csak itt a menyasszonynak kell a szalmatűzön átugrania; egészségvarázsló mágikus ereje van. Érdekes, hogy Erdélyben a vacsorafogások között tánc van és mulatság. És mindent ellopnak: a menyasszonyt, a csokrot, a menyasszony cipőjét, a vőlegényt… és ezekhez mindig egy-egy játék párosul.”

Gábor is járja az országot, a legemlékezetesebb élményei közül idézi:

„Csodálatos látvány a gyertyafénykeringő éjfélkor, amikor a vendégek és a pár meggyújt egy-egy gyertyát. Körbeállják őket, ők keringőznek, miközben elfújják a gyertyákat. Így táncolnak át a házas életbe.

Ez a szokás sokfelé él még manapság is, legtöbbször az alföldön találkozom vele.” A modern világban nem ördögtől való dolog modern elemekkel vegyíteni ezeket a régi szokásokat, ahogy Gábor is teszi: „Aktivizálni szoktam a vendégeket. Ilyen lehet a bevállaló kártya írása, amikor felajánlanak valamilyen ’szolgáltatást’ a pár részére, vagy a palackposta, amikor üzeneteket írnak, amiket a pár 10–15 év múlva olvas el. Olyan tevékenységeket is ajánlok, amelyek megmaradnak emlékként. A polaroid fényképes emlékkönyv is nagy sikert szokott aratni.”

Az új játékok és feladatok mellett a jó vőfélynek ma küldetése, hogy fenntartsa a hagyományt, hogy megmutassa az embereknek, igenis lehet ízlésesen és jól használni ma is a régi szokásokat.

Máté: „A magyar nép hagyományai értékek, amelyek a ma emberének is sokat tudnak adni. Ilyen maga az egész táncházmozgalom, ahol a falusi kultúrát – népzenét, táncot, dalokat – beemeltük egy városi közegbe, és működik. Ez igaz a lakodalmi szokásokra is, sok minden állandó. Tipikus kérdés szokott lenni, hogy legyen-e kikérő-búcsúztató, mert a pár nem szeretné, hogy az egész násznép lássa az édesanyát sírni. De miért ne sírjon? Megható és szép pillanata lehet ez annak a napnak, egy szép emberi momentum. A párok egy része megúszósra akarja az esküvőt, ez a modern ember habitusával függ talán össze. Én ilyenkor megpróbálom őket afelé terelni, hogy valami hagyományos elem mégiscsak legyen benne, mert az a tapasztalat, hogy nem bánják meg, sőt, örömöt látok az arcokon. És ez engem is feltölt.”

A kiállítás a jelenleg rekonstrukció miatt zárva tartó Iparművészeti Múzeum színfalak mögött zajló aktív munkáját mutatja be az ezredforduló óta bekerült és az utóbbi két évtizedben restaurált műtárgyakon keresztül.

A múzeum legtöbbünk számára a kiállítást jelenti, holott valójában jóval árnyaltabb és sokszínűbb szakmai munkát képvisel. A Várkert Bazárban megvalósuló tárlat az Iparművészeti Múzeum mindennapi működésébe enged betekintést. Többek között olyan kérdésekre ad választ, hogy mivel foglalkoznak a muzeológusok, milyen szaktudásra van még szükség egy múzeumban… Mi kerül egy gyűjteménybe? Mennyi ideig tart a restaurálás és egy kiállítás előkészítése? Végül miért nem lehet megérinteni, kipróbálni vagy éppen felpróbálni a műtárgyakat?

A kiállított műtárgyak az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből valók.

A sokszínű gyűjtemény a 17. századtól egészen napjainkig tartalmazó különlegességeket vonultat fel, a változatos műtárgyak segítségével rávilágít arra, hogy a múzeumi munka minden egyes darab esetében jelentős hozzáadott értéket képvisel. A tárlatot csak még érdekesebbé teszi, hogy a kulisszák mögé enged bepillantást azzal, hogy bemutatja a színfalak mögött zajló aktív munkát az utóbbi két évtizedben restaurált műtárgyak közül kiválasztott darabok, valamint fotók segítségével.

Cím: Várkert Bazár, Testőrpalota | 1013 Budapest, Ybl Miklós tér 2.

Nyitva tartás: kedd-vasárnap 10.00-17:30.