– A tanulás a gyerek feladata – mondják sokan, mégis ott ülnek mellettük mindennap. Miért?

– Valóban, a tanulás nem a szülő feladata és felelőssége, és az együtt tanulás nagyon megterhelheti a szülő–gyermek kapcsolatot. Gyermekünket támogathatjuk, de nem vehetjük át a felelősséget, mert onnantól kezdve keverednek a szerepek: a szülőnek lesz egyre fontosabb a teljesítmény, a házi feladat, a dolgozat eredménye, egyre többet fog beletenni az iskolai munkába, a gyermek pedig egyre kevesebbet. A gyermek gyámoltalanná, önállótlanná válik, és szép lassan teljesen átadja a tanulás felelősségét a szülőnek. Azzal tehetünk a legtöbbet, ha visszaadjuk a tanulás felelősségét gyermekünknek – még akkor is, ha rövidtávon visszaesést eredményez.

– Kinek a feladata megtanítani a gyermeket tanulni?

– Az iskoláé. Az alsós tanárok többsége viszonylag jól meg is teszi, tanulásmódszertani eszközöket, lépéseket, analógiákat mutatnak – az alapkészségek fejlesztésénél mindez tantervi feladat: előveszed a füzeted, aláhúzod a kérdést, hogyan írj vázlatot egy történetből, hogyan állj hozzá egy matematikafeladat megoldásához. A felsősök viszont magukra maradnak: a tananyag mennyisége miatt sokszor a szaktanárok csak azzal foglalkoznak, hogy a tárgyukat valamilyen szinten leadják – még azt sem mondhatni, hogy megtanítják. Elvesznek a módszertani lépések, a vázlatok esetlegessé válnak, a gyermekek elkezdenek „elveszni”. 

– Még valamit az iskolák számlájára kell írnunk...

– …az iskolák ugyanis csak egyféle metódusban gondolkodnak, miközben a gyerekek különbözőképpen tudnak tanulni. A gardneri intelligencia nyolcféle, az iskolarendszer ebből csak kettőre, a verbális képességekre és a logikai-matemaikai készségekre alapoz.

A mai gyermekek zöme nem ezen a két csatornán tanul, hanem a vizualitást és a mozgást tekinti elsődlegesnek. Egy cselekvő intelligencia fele haladunk, és az iskolák ezzel még nem tudnak mit kezdeni.

Pedig sokszor apró trükkök nagyon szép eredményeket hoznak. Nagy élmény egy gyermek számára, amikor kiderül: nincs vele baj, csak más intelligenciatípus. Amikor leesik neki (és a szüleinek), hogy azért izeg-mozog állandóan, és azért kell a kezébe fognia mindig valamit, mert mozgásos intelligenciája van. Sokkal sikeresebb lesz, ha fel-alá sétálhat vagy labdadobálással tanul verset, esetleg ritmizál vagy elénekli, mintha egyhelyben ülve tanulna. Nagyon fontos megtalálni minden gyermek saját tanulási csatornáját, erősségeit, mert különben rengeteg energiát és időt veszít a nem hatékony tanulással, és nem marad kapacitása elmélyülni abban, amit szeret.

Aki rendszeresen több mint két órán át tanul, ott biztosan érdemes megvizsgálni: vajon megfelelő módszertannal tanul-e, mert valami biztosan nem hatékony.

A másik nagyon fontos dolog: ebben a korban még nem tudják beosztani az idejüket.

– És azt kinek kellene megtanítania nekik?

– Kisiskolás korban a legtöbb gyermek napközis, ott beosztják helyettük az időt, megmondják, mit és milyen sorrendben kell megtanulni, sőt, legtöbbször együtt tanulnak a napközis pedagógussal, tehát elvileg kapnak módszertani segítséget. A felsősök viszont ritkábban napközisek, sokszor eljátsszák a délutánt, és fogalmuk sincs, egyes leckék elkészítéséhez mennyi időre volna szükségük. A különórák miatt vannak napok, amikor esélytelen a tanulás, ők mégis azt hiszik, belefér. Nincsenek eszközeik: heti tervező, napirend. Mi ebben segítünk nekik, és ebben tud a szülő is.

– Konkrétan miben tudunk nekik segíteni?

– Először is a megfelelő környezet megteremtésével. Ezalatt a testi-lelki aspektust értjük: idegesen, éhesen-szomjasan, kimerülten nem lehet tanulni. Tudunk segíteni bizonyos rutinok megtanításával: megbeszélni vele, hány órakor tanuljon, együtt megnézni, milyen feladatai vannak, melyik sürgős, melyik nem, melyik készül el gyorsan és melyik igényel több időt, és eszerint felállítani egy sorrendet.

Kezdetben tehát segíthetünk megtervezni a tanulási időt, akár naponta és feladatról feladatra, mindaddig, amíg nem megy önállóan.

Úgy, ahogy korábban megtanítottuk, hogyan pakolja be mosogatógépet vagy elsősként az iskolatáskáját: először megmutatjuk, majd együtt csináljuk, utána fokozatosan átadjuk neki a feladatot, és mi csak leellenőrizzük, majd teljesen rábízzuk. És ha néha hiányzik valami, akkor gyermekünk szembesül azzal: legközelebb érdemes jobban odafigyelnie.

– Dolgozatírásra, vizsgákra felkészülésben hogyan tudunk segíteni?

– Mi olyan technikákat szoktunk tanítani nekik, amit a szülők is meg tudnak mutatni nekik: olvassa végig a kérdéssort, először azt oldja meg, amit biztosan tud, majd azt, aminek a legnagyobb a pontértéke, stb. Mindig húzza alá a kérdést, hogy utána visszanézze: mire válaszolt. Arra is biztatjuk őket: folyamatosan tanuljanak, ne kampányszerűen. Nagyon szeretjük a gondolattérképet – a legtöbb gyermeknek segít. Minden leckénél javasoljuk ennek elkészítését és azt, hogy utána szabaduljon meg a tankönyvi szövegtől. Témazárónál is csak azt vegyék elő, nem kell újra elolvasniuk az egész tankönyvet. Az iskolában sajnos az írásbelik vannak túlsúlyban, kevés a felelés, ezért a szóbeli vizsgahelyzetekre is mindenképpen fel kell készíteni őket.

Fontos: ne tegyünk nagyobb terhet a gyermekre, mint ami egyébként is van rajta. Óhatatlanul van vizsgadrukk, de a helyén kell kezelni. Alsóban még a szülők, tanárok kedvéért tanulnak a gyerekek, és a szülői, tanári ambíciók nagyon megterhelőek tudnak lenni. Ekkor is nagyon fontos a megfelelő környezetet biztosítani, a drukk csökkentése érdekében pedig szorongáscsökkentő eszközöket, lazító technikákat is megtaníthatunk.

– És mi az, amit semmiképpen ne tegyünk?

– Ne erőltessünk. A szülő alapvetően nem korrepetitor, hanem anya és apa. Én sem tudtam soha tanulni a fiammal, nem voltunk kompatibilisek, túl sok érzelmet tettünk bele és pillanatok alatt összevesztünk. Egy érzelmileg feszült helyzetben pedig nem marad energia a tanulásra.

Van, aki apával, van, aki anyával tud tanulni, és van, aki egyikkel sem, mert nem tudja elviselni, hogy az anya-apa szerepből tanítóvá váltunk.

Ilyenkor szükség van külső személyre. Ha valaki anyagilag nem tudja megengedni a magántanárt, akkor keressen egy rokont, ismerőst vagy nagyobb gyereket.

– Hasonló címmel és témában írt már egy könyvet. Mi a lényegi különbség az akkori és az új kötet között?

– Részben a saját élettapasztalataim. Miután az elsőt megírtam, rengeteg helyre meghívtak, ahol valamiféle tragédia történt. Sajnos a hazámban számtalan helyen történnek tömeges gyilkosságok, iskolai lövöldözések, de jártam például Japánban is, a földrengés után. Egy dolog olvasni a fájdalomról és elméleti-filozófiai értekezést írni róla, ami inkább jellemző az első könyvemre, és egy másik dolog találkozni a fájdalommal, és megpróbálni gyakorlati választ adni rá.

– Az elméleti megközelítéshez is tett hozzá valami újat?

– Talán azt, hogy a fizikai fájdalom egyfajta „szükséges” rossz, olyan jelzőrendszer, ami az életben maradásunkat szolgálja. A leprásokról szóló részekben írok arról, hogy milyen problémákhoz vezet, ha az ember nem érzékeli a fájdalmat. Különbséget teszek a fizikai fájdalomérzet mint a szervezet hasznos jelzőrendszere, és az érzelmi fájdalom mint lelki teher között. Fiatalabb koromban könnyűnek tűnt a fájdalmakat erősségük szerint rangsorolni: egy törött láb kisebb fájdalommal jár, mint egy rákos megbetegedés, de egy többezer embert sújtó földrengés még ennél is rosszabb.

Ma már máshogy látom ezt: annak, aki éppen szenved, mindenfajta fájdalom nagyon is erős és valóságos, függetlenül attól, hogy depressziótól szenved, rákkal küzd vagy épp a drogfüggő gyermeke miatt aggódik.

A fájdalom nem olyan dolog, amit egy univerzális képlettel megragadhatunk. Amit viszont biztosan megtanultam, és amire ebben a könyvben koncentrálok, hogy miként segíthetünk elviselhetőbbé tenni a küzdelmet egymás számára, és mi az, amivel csak még nagyobb terheket rovunk a másikra.

– Van-e egyéb olyan téma, amit időszerű lenne másként kezelni vagy megközelíteni nekünk, keresztényeknek?

– A könyveim többsége két téma körül forog, az egyik a már említett szenvedés, a másik a kegyelem. A kegyelem Isten szeretetének, az ember iránti végtelen együttérzésének gyönyörű üzenete, keresztényekként ezt kellene terjesztenünk és képviselnünk. Helyette azonban gyakran lenézünk másokat, erkölcsileg felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat, vagy épp egymás közt marakodunk. Jézus nem erre hívott minket, nem ilyen példát adott nekünk. Sajnos olyan egyházi környezetben nőttem fel, ahol ezeket a fontos témákat nem kezelték hitelesen. Egy időre el is távolodtam az egyháztól, és velem együtt nagyon sokan választják ezt az utat. De végül visszatértem.

Szeretnék pozitív képet festeni az egyházról és a kereszténységről, de hiszem, hogy ennek egyetlen járható útja, ha őszintén magunkba tekintünk, és foglalkozunk azokkal a dolgokkal, amikben változnunk kell.

– Mi térítette vissza?

– A hitnek akkor van értelme, ha azt érezzük, hogy a tartalma az igazságot, a valóságot tükrözi, visszhangozza.

Amiben felnőttem, az az életet és Istent is eltorzult formában mutatta be: e földi hon nem a mi hazánk, csak jussunk át összeszorított foggal a „túloldalra”, és közben lehetőleg minél kevesebb kapcsolatunk legyen a világgal. Én ezzel szemben egyre inkább rácsodálkoztam a világ szépségére és jóságára. Rájöttem, hogy mindez Isten remekműve, és vágytam arra, hogy megismerjem a mögötte rejlő Művészt.

Isten azt akarja, hogy átéljük e világ szépségét, az élet nyújtotta örömöket, és nem ráncolja össze a szemöldökét, amikor ezt tesszük. Arra buzdít, hogy bontakoztassuk ki magunkban mindazt, amiért egyáltalán megalkotta az emberi fajt. Isten eltorzított képe helyett ráleltem a szépség, a magasztosság, a hála és a szeretet Istenére. Ezt az Istent pedig Jézus testesítette meg a legtökéletesebben, és én az ő követője akartam lenni.

Újságíróként nagyon sokféle emberrel találkoztam, beleértve sztárokat, hírességeket, akik a magazinok címlapjain szerepelnek, és minél inkább beleláttam az életükbe, annál kevésbé irigyeltem őket. A legtöbb nagyon szerencsétlen, nyomorult életet él. Ezzel szemben mély benyomást tettek rám azok az emberek, akik a rivaldafényen kívül szolgálnak másokat, legyen szó leprás betegekről vagy az emberkereskedelem áldozatairól. Úgy tűnik számomra, hogy ezek az önzetlen segítők teljes életet élnek, ők tudják, mi az igazi életöröm és elégedettség. Szóval az hozott vissza, hogy megláttam a különbséget egy torzított istenkép és a valóságban csodálatosan megmutatkozó Isten között.

– Ezek szerint, ha kényelmes az életünk, nem szenvedünk szükséget, akkor lelkileg nagyobb veszélyben vagyunk?

– Visszatekintve gyakran azt látom, hogy az élet igazságtalan. Az én helyzetem nagyon különbözhet a tiédtől, óriási különbségek származnak abból, hová születünk földrajzilag, vagy a családi és anyagi körülményeinket tekintve. Ezek fölött nincs hatalmunk, egyszerűen csak megtörténik velünk. Vannak, akik gyönyörűnek vagy okosnak születnek, és vannak, akik nem. Vannak, akik alapítanak egy céget, és milliárdosokká válnak, és vannak, akik belebuknak. A lényeg, úgy gondolom, hogy mindenkinek azzal kell sáfárkodnia, amit Isten rábízott. Úgy tűnik, vannak emberek, akiknek megadatik, hogy az örömmel és élvezettel sáfárkodjanak, míg másoknak a fájdalommal és a szenvedéssel kell kezdeniük valamit, mint például azoknak a szülőknek, akiknek beteg gyermekük születik, és egész életüket ennek áldozzák, gyakran anélkül, hogy tudnák, az a beteg gyermek felfog-e bármit a sok törődésből és gondoskodásból.

A tapasztalataim mindenesetre azt mutatják, hogy azok az emberek, akiknek a szenvedésből, a kudarcból jut ki inkább, hajlamosabbak Isten felé fordulni, mint azok, akiknek a sikerből és az élvezetből. Az Ószövetség is erről szól. Prosperáló, békés időkben a zsidó nép rendszeresen megfeledkezett Istenről, hiába a próféták állandó figyelmeztetése. Aztán jöttek az ínséges, háborúkkal sújtott vagy rabságban töltött idők, amikor újra eszükbe jutott Isten. Talán ez a magyarázat arra, miért olyan üresek a templomok mostanság Európában, és persze az Államokban. Manapság egy csomó csábító lehetőség adódik a vasárnap délelőtt elütésére, semmint misére vagy istentiszteletre menni. Az önkényeztetés sokkal népszerűbb, mint mások szolgálata. Isten viszont nem erőszakolja magát ránk, ő oda megy, ahol hívják, ahol szükség van rá.

Újságíróként sok ilyen helyre eljutottam, például Dél-Amerikába vagy Afrikába, ahol az emberek képesek akár az életük kockáztatása árán is szolgálni. Isten kárpótolni tudja az embert az átélt fájdalomért, de a megúszott fájdalomért nem.

A szenvedő ember imája olyan intenzív, hogy előbb-utóbb meghallgatásra talál, és amikor utólag visszatekint a nehéz, megpróbáltatást jelentő időkre, rájön, hogy akkor fejlődött a legtöbbet. Az emberek többsége vallja, hogy a kríziseikből nőttek ki a legértékesebb dolgok, mert ezek elvezették őket Istenhez.

– Megosztaná velünk egy olyan személyes tapasztalatát, ami közelebb vitte Istenhez?

– Volt egy életveszélyes sérülésem 2007-ben. Éppen egy könyvemmel turnéztam, és kanyargós hegyi utakon jártam, amikor az autóm lefordult az útról és ötször megpördült maga körül.

Amikor megvizsgáltak, kiderült, hogy a látható sérüléseken túl szilánkosra tört az egyik nyaki csigolyám, méghozzá úgy, hogy egy csontszilánk életveszélyesen közel került az egyik nyaki ütőérhez. A helyi kisváros orvosa azt mondta, Denverbe kéne szállítaniuk a sebészetre, de ha az a csontszilánk átfúrta az eret, nem érek oda élve. Újabb vizsgálatot kért, amit Ausztráliába küldtek ki analízisre, hogy megállapítsák a csontszilánk pontos helyét, illetve, hogy lássák, az ér megsérült-e.

Hét órát töltöttem sínbe rögzítve, tudva, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok. Utólag azt gondolom, mindenkinek át kéne élnie valami hasonlót, mert az élet dolgai más megvilágításba kerülnek, addig súlyosnak tűnő problémák teljesen jelentéktelenné válnak. Három kérdést tettem fel magamnak abban a néhány órában, az első az volt, hogy kiket szeretek, melyek a legfontosabb kapcsolataim. A második kérdés az volt, vajon mit értem el életemben, visszatekintve mit tartok igazán értékesnek. A harmadik pedig, hogy készen állok-e arra, ami rám vár.

Rájöttem, hogy életem hátralévő részében minden napomat e három kérdés fényében kellene megélnem. Annyira el tudja vonni a lényegről a figyelmünket, hogy hogy áll a frizuránk, elég csinos-e a ruhánk, vagy mennyire jó az autónk. Engem sokszor az izgatott, hogy hány könyvet adtam el, idén kevesebbet, mint tavaly, ajjaj! De amikor egy hajszál választ el a haláltól, ezek a kérdések értelmetlenné válnak. Végiggondoltam a házasságomat, és a problémák, amelyek egykor megmászhatatlan hegynek tűntek, visszatekintve csak vakondtúrások voltak. Ezért a tapasztalatért utólag nagyon hálás vagyok.

– Mik az írói tervei?

– Azt hiszem, az írók nem mennek nyugdíjba soha, de azért lelassultam kissé. Elhatároztam, hogy bár van vagy húsz másik téma a fejemben, egy könyvre fogok koncentrálni ezután, és az egy memoár lesz, vagyis annak foglalata, hogy milyen nyomokat szeretnék hagyni magam után. Két éve kezdtem, és elég messze jutottam már vele, de ez egy új műfaj nekem, ezért sokat kell dolgoznom rajta. A másik pedig, hogy tudatosabban választom meg, hova megyek, mivel töltöm az időmet. Évente négy nemzetközi utat vállalunk a feleségemmel, az alapján döntünk, hogy hol találjuk meg leginkább Istent, és hol tehetnék leginkább neki tetsző szolgálatot.

Szeretem Kelet-Európát, úgy érzem, az én kissé szkeptikus attitűdöm és üzenetem sokkal inkább táptalajra talál itt, mint az Államokban, ahol írók ezrei hirdetik a „légy mindig boldog” spiritualitást, amit én magam nem igazán tartok hiteles tapasztalatnak az életben.

– Mi a benyomása Magyarországról, a magyar emberekről, van-e valamilyen speciális üzenete számunkra?

– Magyarország nagyon gyorsan változik, Ukrajnából és Fehéroroszországból ideérkezve sokkoló a különbség, a kívülálló számára teljesen felzárkózott a Nyugathoz. A magyarok élvezhetik a szabadságot, úgy, ahogy az említett országokban élő emberek nem. A szabadság nagyszerű dolog. Ugyanakkor a Nyugat felé fordulásnak is megvan a veszélye. Kultúránk az élvezetről, a hírnévről, a gyarapodásról szól. Az üzletek már itt is tele vannak luxuscikkekkel, amelyek arra kísértenek, hogy elhiggyük, ezek a legfontosabb dolgok az életben.

Pedig valójában azért vagyunk itt, hogy jóban legyünk magunkkal, hogy másokat szolgálhassunk, és hogy terjeszthessük Isten üzenetét szeretetről és együttérzésről.

Ezeket az üzeneteket nem találjuk meg a médiában, amely teljes egészében uralja a nyugati kultúrát, és az önkényeztetésről meg a társadalmi megosztottságról szól. Azt gondoljátok, a politika megosztja a társadalmatokat? Nálunk, Amerikában ugyanez a helyzet. Szóval azt tanácsolnám, hogy ne kövessétek vakon a Nyugatot, mert az zsákutca. Jézus az evangéliumokban többször, többféleképpen kifejezi, hogy ha egyre többet és többet akarsz az életből, elvéted a lényegét, ha azonban kész vagy odaadni másokért, megtalálod.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra  ITT. 

A kiállításhoz készült meghívón Eszter édesapjának ajánló sorait olvasom: „Miért koromsötét az űr, amikor telis-tele van fénylő csillagokkal? Ha a világegyetem végtelen, akkor éjszaka is mindenfelé világosnak kellene lenni! Ez az Olbers-paradoxon, amire a tudomány nem tudja a választ. A művészeknek meg nem dolguk, hogy válaszokat keressenek. Elég, ha fényt tartanak a sötétségben.” (Varga Szilveszter)

Nem vagyok műértő, művészettörténész. Egy vagyok a millió emberből, aki megáll egy kép előtt, és ott helyben érzéseire hallgatva gyönyörködik vagy halad tovább. Eszter festményei kíváncsivá tesznek. Elképzelem a képek születését, a tervezést, vázlatokat, a festékeket, azok illatát, szinte látom magam előtt Eszter mozdulatait.

– Hogyan jött létre ez a különleges témájú kiállítás? Tudom, hogy kisgyermekkorod óta szívesen és szépen rajzolsz, festesz, szobrászkodsz.

Finom mozdulatokkal igazítja meg haját, ahogy gondolatait rendezi.

Mindig mosolyog, ahogy beszél, derűje ragadós, jókedvem növekszik.

– Az ötlet, hogy több embernek megmutassam azt, amivel foglalkozom, pár hónapja született meg. Egy idő után már annyi képem készült, hogy többen kérdezték, tervezek-e kiállítást. Addig csak legyintettem rá egyet, de amikor már több barátnak is készítettem képeket, elgondolkodtam: lehet, hogy valakit tényleg érdekel, amit csinálok? Így elhatároztam, hogy megmutatom az alkotásaimat.

– Nem lehetett egyszerű a kiállításod megszervezése.

Most kicsit felnőttesebbé válik, de vidám macskaszeme csillog.

– Így van, ezt most tanulom. Nem jöhetett volna létre barátaim és családom segítsége nélkül. Ők az én támogatóim és első kritikusaim. Amikor vázlatokat készítek, majd megfestem a képet, nekik mutatom meg először.

– Modell után dolgozol?

– Kezdetben fotókat használtam, másoltam. Vonzanak a különleges arcok, arckifejezések, tekintetek. A portrék és kéztanulmányok érdekelnek leginkább. Szépen lassan alakult ki az önálló alkotás, egy bennem felderengő kép vászonra festése. Sok tanulmányrajz előzi meg a végleges művet, türelmesnek és alaposnak kell lennem. Ha kezemben lesz a biológusdiplomám, festészeti és grafikusi ismereteimet is szeretném tanulmányokkal megerősíteni.

– Hogyan találtad meg ezt a kellemes hangulatú helyet?

– Ez sem véletlen! Anyukám szeret itt vegán ételeket vásárolni – nagyon finomak –, mondhatnám, törzsvendég. Ő álmodta meg, hogy itt a falakon legyenek a festményeim, és a tulajdonosok azonnal beleegyeztek. A barátaim szépítették meg a megnyitó napját, Mira és Dominik adták az igényes zenei hátteret. Fantasztikusan oldott hangulat volt. Mindenki eljött, aki fontos nekem, mesélhettem a képeimről, érzéseimről. Szép este volt.

– Ugye jól tudom, hogy nem ez volt az első kiállításod?

Eszter felélénkül.

– Nem bizony! Az első Biatorbágyon volt, egy csodás helyszínen. Életem nagy élménye! Riport készült velem, és több festményem is elkelt. Ezután következett egykori iskolám, a Fasori Evangélikus Gimnázium.

– Hogy fogadták egykori diákjukat?

– Mindenki gratulált, és a rólam készült riport megjelent az iskolai újságban, amelybe valaha én is írtam cikkeket. Különös érzés volt, amikor egy olyan lány gratulált nekem, aki hatodikos volt, amikor én végzős, és emlékezett rám. Egykori tanáraim, iskolatársaim visszajelzései fontosak nekem. Meleg szeretet vett körül.

– Hol lehet megnézni eddig elkészült alkotásaidat?

– Az ismert közösségi oldalakon bárki megtalál, aki keres, mindenkinek nagyon örülök. Létrehoztunk egy virtuális galériát is, ahol a most kiállított képeimet is láthatják az érdeklődők.

– Mi az, ami a festészeten kívül foglalkoztat?

– Nagyon érdekel a ruhatervezés, varrás, díszítés. Terveim közt szerepel, hogy legközelebb én tervezem meg és készítem el zenész barátaim fllépőruháját.

– Hogyan oldod meg, hogy ennyi érdekes tevékenység közt ne vesszél el?

– Fontos a helyes sorrend felállítása és a jó időbeosztás. Csak ennyi a titok.

– Milyen közeli terveid vannak?

– Januárra tervezek egy új kiállítást, ez még meglepetés. Szeretném minden eddig elkészült munkámat bemutatni.  Remélem, több közülük gazdára is talál. Közben dolgozom, hiszen festékre, vászonra van szükségem, és nem titok, hogy az igényes megjelenést nyújtó keretezés sem olcsó. Természetesen szorgalmasan tanulok, hogy az álmaim valóra válthassam. Fontos, hogy kedves barátaimmal is minél több időt töltsek. Hálás vagyok mindenkinek, aki széppé és tartalmassá teszi az életemet.

Eszter elköszön, fontos megbeszélésre megy. Azon kapom magam, hogy fülig érő szájjal szinte ugrándozom a trolimegállóig. Feltöltődtem.

A magzat az anyaméhben töltött utolsó három hónapban már meghallja a különféle „zajokat”, beszédet, zenét. Az erős hanginger már a 28–29. terhességi héttől, úgynevezett tájékozódási reakciót hoz létre benne, vagyis megmozdul, rúgkapál. Ez a terhesség utolsó hónapjaiban rendszeresen megfigyelhető. A méhen belül a magzat hallja édesanyja hangját, szívverését, és mire világra jön, már ismerősek számára ezek a hangok.

Születéskor az újszülött hallása majdnem olyan teljes, mint egy felnőtté, hallásküszöbe viszont alacsonyabb, ezért a váratlan, ismeretlen hangoktól megriad, ám nyugodtan alszik a hangos, de állandó zajok között. Az újszülöttek szívesen hallgatnak ütemes, monoton zajokat, lágy dallamokat, melyek nyugtatóan hathatnak rájuk. Szabályosan ismétlődő ingerre, a kezdeti mozgást, nyugtalanságot követően megszokási reakció alakul ki. Ezért sokszor a mosógép, a hajszárító, a porszívó zúgására akár álomba is ringathatja a gyermeket. Természetesen azért sokkal jobb, ha a monoton „zaj” inkább lágy, andalító muzsika, egyenletes beszéd vagy énekhang. Nem véletlen, hogy az altató dalok, mesék megnyugtatják, álomba segítik a gyermeket.

A kisbaba egyébként reagál minden hangra, figyeli, ha beszélünk hozzá, éneklünk neki. Ha lassan, magasabb hangon és ritmikusan beszélünk, még élénkebben figyel ránk.

A kisbaba mások hallgatásán keresztül jut el korai szókincsének megformálásához, de már jóval azelőtt megérti a szavakat, hogy ő maga képes lenne utánozni azokat.

Árulkodó jelek

A hallásmagatartás egészséges fejlődésének ismerete, nyomon követése a nagyothallás, esetleges süketség felismerésben rendkívül fontos. Ezért már az újszülött osztályon megtörténik az újszülött hallás vizsgálata. Ennek ellenére a későbbi hetekben a szülőknek is figyelniük kell, hogyan reagál a csecsemő a különböző hangingerekre; fordítja-e a fejét a zajok irányába. A „pislogó reflex” segítségével is megbizonyosodhatnak gyermekük hallásáról. Ha csettintenek, vagy tapsolnak a csecsemő füle mellett – elkerülve, hogy maga a mozgás megzavarja a kicsit –, azonnal pislogással válaszol a hangra. Egy másik könnyen elvégezhető teszt; álljon gyermeke mögé, úgy hogy ő ne lássa önt, és zörgessen papírt, vagy kulcscsomóval keltsen zajt. A gyermeknek erre meg kell fordulnia, keresnie kell a zajforrást. 

Mivel a szülők vannak állandó kapcsolatban a csecsemővel, leggyakrabban ők veszik észre, vagy feltételezik a hallás zavarát, amikor öt-hat hónapos csecsemőjük keveset, vagy egyáltalán nem gügyög, nem fordítja a fejét a hang irányába, és úgy tűnik, hogy viszonylag erős zajok sem zavarják.

Magatartása közönyösnek, egykedvűnek tűnik. A gagyogást, gügyörészést – mint reflextevékenységet – a nagyothalló csecsemő is elkezdi, de hangja fokozatosan elszíntelenedik, elsivárosodik. A beszéd kialakulása rendszerint késik. A halláscsökkenésben szenvedő gyermek inkább vizuális beállítottságú, feltűnően keresi, figyeli a beszélő szájmozgását. A lassan kialakuló beszéd akusztikailag is eltér a megszokottól, jellemző rá a monotónia, a rossz szóhangsúly, a magas hangszín, a halk vagy túl hangos beszéd. A kiejtés zavara is megfigyelhető, elsősorban a sziszegő hangok helytelen képzése észlelhető, gyakori a selypítés. A nagyothalló kisgyermekek viselkedése, magatartása gyakran megváltozik, zárkózott, mogorva, máskor makacs, figyelmetlen benyomást keltenek.

A hallászavarok formái

A nagyothalló gyermek kivizsgálásával, kezelésével és gondozásával az audiológia foglalkozik. A gyermekek mintegy 3%-a kezelésre szoruló nagyothalló. A hallászavaroknak két formája ismeretes.

Vezetéses zavarban a hanghullámok átvezetése, továbbítása, ill. felerősítése károsodott. Az elváltozás a hallójáratot, a középfület érinti. A leggyakoribb okok a hallójárat-elzáródás (csontkinövés, fülzsírdugó) idült középfülgyulladás, fülkürthurut, vagy tartós fülkürt elzáródás (nagy orr, -garatmandula). Vezetéses hallászavar esetén a szakorvosok gyógyszeres vagy műtéti úton törekszenek a hallás javítására (orrcseppek, a garatmandula eltávolítása, a középfülgyulladás és az orrmelléküregi kóros folyamatok kezelése, fülműtét, hallásjavító műtétek).

Idegi eredetű nagyothallás esetén a belsőfül, a hallóideg vagy a központi pályák károsodnak. Öröklött, máskor toxikus okok idézik elő. Méhen belüli fertőzés, a szülés során vagy a fejlődés korai szakaszában elszenvedett fertőző és egyéb betegségek következménye is lehet. Idegi eredetű nagyothallás esetén főleg a magas hangok, a súgott beszéd hallása zavart. Az ilyen jellegű halláskárosodás esetén hallókészülék adása és logopédiai úton való hallásfejlesztés javasolt.

A hallászavar legcsekélyebb gyanúja esetén, késedelem nélkül feltétlenül meg kell vizsgáltatni a csecsemőt egy fül-orr-gégésszel. A korai felismerés nagyon fontos, mert jó hallás nélkül a gyermek nem tanul meg beszélni.

Az orvosi vizsgálat hallótesztekkel történik, illetve megalapozott gyanú esetén eszközös hallásvizsgálatot is kell végezni. Amennyiben a hallászavar igazolódik, minél korábban hallókészülék alkalmazása szükséges.

A világon rengeteg Juditot és Holofernészt ábrázoló festmény van, de Firenzében, az Uffizi Képtárban található talán a legérdekesebb. Két eltökélt, kíméletlen tekintetű nő leszorítja a rettegő férfit, és egy karddal elvágják a torkát. A jelenet brutalitása, a hóhérok arckifejezése szokatlan volt a XVII. század elején, amikor egy tizennyolc éves lány megfestette. Az sem mindennapos, hogy egy ilyen fiatal festőnő ennyire érett technikával, gyakorlott ecsetvonásokkal alkosson. De a kép története még ennél is tanulságosabb.

Róma egyik jó nevű és sokat foglalkoztatott festőjének, Orazio Gentileschinek volt egy lánya, Artemisia. Kamaszkorára veszélyes keveréke lett a szépségnek és a kivételes tehetségnek. Apjával együtt dolgozott, tőle tanulta a festészetet is. A természete zabolátlan volt, állítólag zilált hajjal, merész dekoltázzsal járkált, és a férfiak előtt kifejezetten kihívóan viselkedett. Érezte is az apja, hogy előbb-utóbb baj lesz, ezért gondosan őrizte, szinte bezárta a házába.

Kivételt akkor tett először, amikor festőtanítót keresett a számára, hogy még tovább fejlessze a lánya tudását. Oraziónak volt kik közül válogatnia, mert a kor Rómája hemzsegett a nagy művészektől, ő pedig szinte mindegyiküket ismerte; Caravaggióval például rendszeresen együtt iszogatott. A választása végül régi barátjára, Agostino Tassira esett. A harmincas éveiben járó férfi hírneves festőművész volt. A leggazdagabb római uraknak és a pápának is teljesített megbízásokat. Formabontó, az emberi szemet becsapó műveit a mai napig tisztelettel mutogatják a turistáknak. Szabad bejárást kapott a Gentileschi-házba, és rendszeresen kettesben is maradt Artemisiával.

Amikor a lány tizenhét éves volt, a férfi egyszer berántotta egy szobába, és megerőszakolta. Artemisia nem mert szólni az apjának, mert pontosan tisztában volt vele, hogy a becsületét már semmilyen módon nem szerezheti vissza. Az ellentmondásos viszony még hónapokig folytatódott, mert Tassi – hogy mentse a menthetőt – megígérte, hogy elveszi a lányt feleségül.

Erre persze nem került sor. Orazio is tudomást szerzett a lánya megerőszakolásáról. Felháborodott levelet írt a pápának. Az iromány máig fennmaradt, és pontosan tükrözi a kor felfogását. Szó sem esik benne Artemisia szenvedéseiről, a panasz kizárólag az apát érinti. Igazságtételt követel, amiért megkárosították, amiért megbecstelenítették a lányát, lehetetlenné tették, hogy rendesen kiházasítsa, tulajdonképpen megrongálták a tulajdonát képező értéktárgyat. A vád nem is maga a nemi erőszak volt – ezt a bűncselekményt a kor igazságszolgáltatása a mai formájában nem ismerte.

Az egyetlen bűn, amit Tassi elkövetett, az volt, hogy a lány deflorálása és értéktelenné tétele után nem volt hajlandó becsületből feleségül venni. Orazio ezen az alapon indított pert a volt barátja ellen.

Artemisia a per idején festette meg Judit és Holofernész bibliai történetét, és így már könnyebben érthető, miért ebből a szokatlan, sajátos szemszögből ragadta meg a jelenetet. Sokan kifejezetten nemes bosszúnak tekintik ezt a művet, csakúgy, mint sok későbbi alkotását is.

Az eljárás hónapokig elhúzódott, mivel a vádlott mindent tagadott, és rengeteg tanúval bizonygatta az ártatlanságát. Időközben kiderült, hogy megerőszakolta a saját sógornőjét is, sőt, a saját barátjától, Orazio Gentileschitől nemcsak a lánya becsületét rabolta el, hanem festményeket is lopott tőle. Az is napvilágra került, hogy semmiképpen nem házasodhatott volna meg, mivel volt már felesége. A bíró az ítéletet végül az akkori törvényeknek megfelelően hozta meg: kínvallatásnak kellett döntenie. Azt kellett bebizonyítani, igazat mond-e a lány, így őt fogták vallatóra. A törvény által nők számára előírt legenyhébb módszert alkalmazták: zsinórt tekertek az ujjai köré, és addig feszítették, amíg úgy gondolták, hogy már biztosan az igazat mondja. Tassit – mint neves festőt – nem lehetett megnyomorítani, főleg, mert a férfiak számára a zsinórba fa- és fémdarabok is voltak fűzve, amelyek tönkretették volna az értékes kezet.

Artemisia kitartott, így a törvény értelmében is igazat mondott. Bebizonyosodott az erőszak, Tassit pedig elítélték. Több nő megerőszakolása és lopás miatt eltöltött néhány hónapot egy római börtönben, és öt évre kitiltották a városból, ezt persze nem tartotta be. Sok nagy hatalmú embert ismert, komoly baja nem eshetett.

 

Artemisia és családja viszont örökre meg volt bélyegezve. El kellett költözniük Rómából. A lányt gyorsan kiházasították. A perben őket képviselő ügyvéd öccse, egy jóképű, de nem túl sikeres festő vette feleségül. Az esküvő teljes titokban zajlott egy templom oldalkápolnájában. Firenzébe költöztek, ahol a fiatal, de már sok keserű tapasztalaton átment festőnő merőben új oldaláról mutatkozott be. Ettől kezdve ugyanis habozás nélkül kihasználta minden kedvező adottságát. Korabeli leírások alapján lélegzetelállítóan szép volt, megdöbbentően okos és tehetséges. Minden pénzét drága ruhákra költötte, és naponta nagyúri hölgyként vonult végig a városon. Ugyanazt csinálta, mint az összes akkori festő: gazdag megrendelőket, befolyásos mecénásokat keresett. Hamarosan már a Medici‑családnak dolgozott, és bejáratos lett a legfelső firenzei körökbe.

A tragédia továbbra sem kerülte el ezt a makacs tehetséget. Négy gyereket szült, de csak egyetlen kislánya maradt életben. A férjétől elhidegült, valószínűleg elváltak, majd Artemisiának – nem tudni, kitől – született még egy gyereke.

Költséges életmódja miatt persze hamar eladósodott, és bár egy ideig festményekkel fizetett, hamarosan tovább kellett állniuk. Ettől kezdve Itália-szerte sok helyen dolgozott, sőt, más országokba is eljutott. Mindenütt szívesen látták. Egy ideig az apjával együtt alkotott Londonban, ahol a királynak, I. Károlynak az udvarában is kapott megrendeléseket. Levelezett Galileo Galileivel, a francia királyi udvarnak dolgozott. Igazi sztárrá vált a XVII. századi Európában.

Mindeközben pedig kialakította saját, senkiével össze nem téveszthető festői stílusát. A szenvedést, a tragédiát a saját hasznára fordította. Sok festményén ábrázolt erős, bosszúálló nőket, legyőzött, megalázott férfiakat. Az akkor már szinte unalomig ismételt bibliai jeleneteket új tartalommal töltötte meg. Zsuzsánna nem kihívó, hanem védekezik az erőszakos vénemberek ellen, Jáel eltökélten ver szöget az alvó Sziszera halántékába (ez a kép egyébként Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban van), Alexandriai Szent Katalin pedig győzedelmesen tartja a magasba a szöges kerék szilánkját. A bátor dac sem hiányzott belőle: egyik festményén – „A tehetség allegóriája” címűn – a saját testét használta modellnek olyan kihívóan meztelen pózban, hogy a tulajdonos évekkel később egy másik festővel festetett drapériát a szemérmetlennek tartott aktra.

 

 

Hatvanas éveiig alkotott. Művei között ugyanúgy találhatunk elkapkodott rutinmunkákat, mint igazi nagy műveket. Időről időre előkerül egy-egy új festménye, és azt sem könnyű megbecsülni, hány bukkan még fel, mert több beosztott festőt alkalmazó vállalkozóként sok alkotását alá sem írta. A halálának sem a helye, sem az ideje nem ismert. 

 

 

 

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra  ITT. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„A 67 éves maszáj asszony, Nepapa Kishoivan mindennap öt órát gyalogolt 30 éven át, hogy a családja ne haljon szomjan” – éppen vacsorát készítettem, amikor fél füllel meghallottam ezt a mondatot egy Kenyáról szóló dokumentumfilmben. Akkor még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, lefoglalt a szokásos esti program. Aztán később, amikor lefekvés előtt a zuhany alatt álltam, hirtelen eszembe jutott a kenyai asszony, aki az egész életét vízhordással töltötte, úgyhogy spórolni kezdtem. Megnyitottam a csapot, a hajamra engedtem egy kis vizet, majd elzártam, aztán újra és újra. Figyeltem, ahogy a víz vastag sugárban folyik a lábam előtt, egyenesen le a csatornába, a szennyvízbe. Vajon Nepapa hány órát gyalogolt, hogy annyi vizet szerezzen a családnak, amennyit az imént egy mozdulattal kiengedtem a csapból?

A világban nem mindenki olyan szerencsés, mint én, 844 millió embernek nincs közvetlen hozzáférése tiszta vízhez, és becslések szerint évente mintegy 17 millió nő szül olyan kórházban, ahol még kézmosásra sincs lehetőség.

Pakisztánban és más aszály sújtotta területeken egyre több drogbanda állt át az illegális vízkereskedelemre, mert lassan értékesebbé válik, mint az arany. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen az édesvíz elengedhetetlen az élethez, és hiába megújuló erőforrás, a kőolajhoz hasonlóan korlátozottan áll rendelkezésünkre. Vagyis ha valaki többet használ, akkor a másiknak kevesebb jut, és ez sokszor fegyveres konfliktussá fajul.

Upmanu Lall, a Columbia Egyetem professzora szerint a vízkészletek elégtelensége elsősorban azokban a régiókban jelent gondot, ahol eleve küszöbön áll a háború. Ugyanakkor, ahol valamilyen más okból harcolnak, ott a kiépített ivóvízellátás válik a konfliktus egyik első áldozatává. A különféle népcsoportok között 1980 óta kirobbant fegyveres összecsapások 23 százalékának hátterében az ivóvízhez való hozzáférés problémája állt.

A víz nem folyik, a vér viszont igen

„Korábban búzamezők terültek el a tó felé vezető út mentén, megszámlálhatatlan hajó ringatózott a vízen, és hatalmas halpiacok voltak” – így nézett ki a Csád-medence néhány évtizede egy helyi lakos szerint.

A tó 40 év alatt elveszítette felületének 90 százalékát, ezzel párhuzamosan a régióban élők száma a ’70-es évektől 7 millióról 30 millióra duzzadt.

Azok, akik már nem tudnak megélni a halászatból, a mezőgazdaságban keresnek munkát, de a pásztorok és a farmerek közötti állandó feszültség miatt egyre nehezebb boldogulni. Az előbbiek, a részben a túllegeltetés következményeként kialakuló elsivatagosodás hatására új területre hajtják az állataikat, ahol már élnek földművelők, akik értelemszerűen nem szívesen osztoznak az egyébként is szegényes erőforrásokon. Ráadásul a Boko Haram nevű iszlamista terrorszervezet is állandó fenyegetést jelent a régióban. A terroristák elfoglalják a földművelők területeit, kisajátítják a kutakat, és rettegésben tartják a lakosságot. Ez csak egyetlen példa a megszámlálhatatlan konfliktus közül (Dél-Afrika, Dárfúr, India, Pakisztán, Szíria, Gázai övezet stb.) amely a víz körül alakult ki, és amely sokakat kényszerített menekülésre.

Egyetlen csöpögő vízcsap havonta kb. 170 liter vízveszteséget jelent!

Szakértők szerint a fejlett ipari országok jelenleg két-háromszor annyi vizet használnak, mint amennyit a természetes vízkörforgás biztosít, világszerte pedig a vízvezetékrendszerek, csőtörések vagy szivárgások miatt a szállított víz 30 százaléka vész el. 

Nyilván a világ politikai döntéshozóinak és a tudósoknak van a legnagyobb szerepük abban, hogy az új technológiák bevonásával tartós megoldás szülessen a vízválság kezelésére. Mi, hétköznapi emberek annyit tehetünk, hogy takarékoskodunk a vízzel és nem szennyezzük.

Nem folyatjuk feleslegesen, nem öntünk sütőzsírt vagy környezetkárosító vegyszereket a lefolyóba, megcsináltatjuk a csöpögő csapot, esetleg felfogjuk az esővizet (vagy a kád vizét), hogy kiváltsunk néhány WC-öblítést, és ami a legfontosabb, a gyerekeinket is arra tanítjuk, hogy becsüljék meg a vízkincsünket. Mivel a klímaváltozás a vízhiány egyik legjelentősebb kiváltó oka, azzal segítünk a legtöbbet, ha környezettudatosan élünk. Hiszen a vízválság már rég nem csupán egy horrortörténet, amivel a kicsiket ijesztgetik, amikor úgy felejtik a csapot, hanem a jelenkor egyik legégetőbb, megoldásra váró problémája. Egyik fogyatkozó erőforrásunk sem jelentett élet-halál kérdést, egészen mostanáig. Egy biztos, a víz korlátlan rendelkezésre állását nem vehetjük többé magától értetődőnek, és ha nem teszünk valamit, hamarosan hiába nyitjuk meg a csapot.  

Ki számít népszerű írónak? Egy olyan szerző, akinek szavára sokan figyelnek, művei jelentős példányszámban kelnek el. A sztáríró tízezres nagyságrendű követői táborral rendelkezik a közösségi oldalakon, de offline jelenléte is meghatározó: meg tud tölteni egy színháztermet, a Könyvhéten kígyózó sorok várják, hogy belefirkantson valamit új kötetébe. Műveit lefordítják idegen nyelvekre, képes betörni a külföldi piacra. Ezért sem mindegy, miről ír egy népszerű szerző, mit emel ki a jelen fontos kérdései közül.

Grecsó Krisztián véleményformáló író. Ráadásul a Verát a kritika elkezdte ifjúsági regényként kezelni. Előfordulhat, hogy otthon az anyuka elolvassa Tátraiék életét, és az előszűrés után a kamaszlány kezébe kerül a könyv.

A Vera több generációt szólít meg, célközönsége elég széles: nők, anyák, fiatal kamaszlányok. Én azért vettem a kezembe, mert kétlányos apukaként már előre készülök gyermekeim kamaszkorára, tanárként pedig az izgatott, mivel gazdagodhat egy fiatal gimnazista és rajta keresztül a vele gyakran együtt olvasó szülő a friss Grecsó-regénnyel. Merjem-e ajánlani apaként, tanárként szülőknek, diákoknak, lányaimnak?

A regény központi kérdése az örökbefogadás. Mi tartja össze a családot? Mitől lesz több a család, mint szülők és gyermekek vér szerinti köteléke? Milyen volt a családom múltja? Mennyire valódi az a szülő–gyerek kapcsolat, amelyben élek?

Ehhez hasonló kérdésekkel szembesülhet szülő és kamasz. Grecsó könyve ifjúsági regényként ügyesen orientálja a fiatal olvasót a család mibenlétének kérdése felé, éppen abban az életkorban, amikor a kortárs közösség válik fontosabbá.

 

Az örökbefogadás mellett a másik lényeges, aprólékosan ábrázolt probléma a regényben a kamaszodás. Az iskolai felvilágosításokon és az otthoni feszengős nagybeszélgetéseken kívül kevés az olyan hiteles fórum, ahol érzelmi és gyakorlati kapaszkodót kaphat egy tizenéves lány a benne zajló folyamatok megértéséhez. Miért lázadok a szüleim ellen? Miért bizsereg olyan furcsán a testem, ha egy szimpatikus fiú közelében vagyok? Kik a valódi barátaim? Ilyen és ehhez hasonló kérdések köré épül a Vera. Különös, hogy a kamaszlányok kérdéseire egy férfi író könyve adhatja meg a választ. Egy olyan regény, amelyik tisztában van az akcelerációval, vagyis azzal, hogy az érzelmi-biológiai érés ma a lányoknál korábban kezdődhet, mint évtizedekkel ezelőtt.

Grecsó Krisztián az első szerelem mellett kitér az első nagy lázadásra, az első menstruációra, az első nagy szerelmi csalódásra és sok más kamaszos határátlépésre is. Egy kamaszodó lány szülei ezáltal ahhoz kapnak segítséget, hogy elképzeljék, mi játszódhat le gyermekük fejében.

Nem elhanyagolható szempont a Vera esetében, hogy több oldalról mutatja be a bullying (az iskolai zaklatás) témáját. Egy pillanatban a címszereplő, Vera ráébred arra, hogy ő tulajdonképpen megalázta, érzelmileg zaklatta egyik osztálytársát. Ez éppen akkor világosodik meg számára, amikor őt közösítik ki és ő válik áldozattá. A zaklató és a zaklatott közötti vékony mezsgyéről gyakran megfeledkezünk, de a fiatal olvasó, vagy akár az aggódó szülő a könyv által a diákok világába belepillantva szembesülhet az osztályteremben, akár éppen a tanórákon zajló bullyinggal.

Ez a három kiemelt probléma is mutatja, hogy Grecsó Krisztián jól bánik azzal a felelősséggel, ami a népszerűséggel együtt jár. Mindemellett az olvasók megismerhetik a Kádár-rendszer végének, az 1980-as éveknek a mindennapjait, az elfojtásra ítélt családi titkok működését és egy kicsit Szegedet is – igaz, utóbbi marketingfogásnak bizonyul, hiszen a napfény városa inkább mellékesen felvillantott díszlet, mint valódi téma, így a tetszetős borító könnyen összezavarhatja az olvasót.

Nyugodtan oda lehet tenni a Verát az egykori csíkos és pöttyös könyvek mellé, és az sem véletlen, hogy a regény mottójában az Abigélt és A Pál utcai fiúkat idézi meg a szerző. Mindkettőt, sőt mindhármat érdemes gyerek- és felnőttfejjel is elolvasni, hiszen kamaszként és szülőként egyaránt formálódunk. Ideális esetben szülő és gyermek együtt beszéli meg a Vera tanulságait, ami esélyt teremt az iskoláról, barátságról, családról és kamaszodásról folytatott, konfliktusmentes társalgásra. Gátak szakadhatnak át.

„A Balaton már gyerekkorom óta fontos szerepet tölt be az életemben. A déli parton, Siófokon kezdődött minden a Nemzeti Színház üdülőjében: óriási nyarak voltak azok, hosszú heteket töltöttünk lent sok színésszel, színházi dolgozókkal, és persze ott voltak mindenkinek a gyerekei, unokái, akik hordákba verődve naphosszat együtt lógtak. A hozzám közel álló brigádhoz tartoztak Cseke Péter és Sára Bernadette lányai, Sára és Dorka; Koós Olga unokája, Bakos Fanni; Körtvélyessy Zsolt lánya, Kinga vagy Mihályi Győző gyerekei, Dávid és Barbara. Olyanok fordultak ott meg, mint Benedek Miklósék és fiuk, a ma már jól ismert háromszoros olimpiai bajnok Benedek Tibi, akit ott tanítottak meg úszni.”

A színészüdülő a siófoki hajógyári szigeten volt, ahol napközben rendesen folyt a munka, reggel 6-kor már dolgoztak a lángvágóval a munkások. „Át kellett menni a hajógyár területén, hogy elérd az üdülő területét. Egy érdekes, elszigetelt világ volt, ahol a kis csapatommal voltak különféle játékaink. Az egyik ilyen, hogy kincseket kellett gyűjteni: amikor elmentek a munkások, akkor beszabadultunk a hajógyárba, elbujkáltunk, konténerekből gyűjtöttük a kincseket, a rugószerű fémforgácsokat. Volt réz, ezüst és arany színű, mindig hasonlítgattuk, kié ér többet… A másik nagy játék az István, a királyos volt. Egy nagyon hosszú felfordított csónakot használtunk rámpának, és akkor a tákolt színpadunkon két oldalról jöttünk fel előadni a rockopera dalait, torkunk szakadtából énekeltük, hogy ’Felkelt a napunk, István a mi urunk…’ A nagy szerelmeink pedig általában a szomszéd Mahart kikötős vitorlástáboros fiúk voltak… ment a harc, hogy ki melyiket stoppolja le.”

 

Ez a miliő es persze az ott szerzett élmények annyira összekovácsolták a hajógyár kincskereső csapatát, hogy barátságuk a mai napig tart.

Későbbi élményeiket már a Balaton túlsó partján gyűjtötték. „A szüleim vettek egy házat Paloznakon, amely akkoriban még nem volt olyan felkapott, mint most. Olyan érdekes, valahogy most nőttem fel hozzá, hogy van egy balatoni nyaralónk, ahová bármikor lemehetek, ahol csönd van és erdő. Ezt három-négy éve érzem át igazán, azóta a szívem csücske az egész környék… az északi part, a Káli-medence, a Balaton-felvidék. Most élvezem igazán, hogy egyedül is le lehet menni, nem kell feltétlen hozzá társaság, család vagy barátok. Semmi más nem tölt fel ennyire.”

A Veszprém megyei Paloznak község alig 400 lelket számlál, ám nyáron igencsak felpörög az élet. A Bakony déli lábánál fekvő település Csopakkal határos. A két meghatározó tevékenység itt a borászat és a turizmus, jó pár éve itt rendezik meg a népszerű Paloznaki Jazzpikniket, de számos más kulturális és sportrendezvény is itt talált otthonra. „Megnyílt egy szuper menő étterem, a Sáfránykert, amit én is szeretek, emellett a Homola pincészet szervez olyan programokat, mint a »DJ a szőlőben«. Múltkor tapasztaltam, hogy a kis utcám, ahol általában senki nem jár, tele van autókkal és már nem szomjas emberekkel.”

„De ez csak pár nap egy évben, ki lehet bírni, és az ilyen rendezvények gyarapodása inkább pozitív, azt jelenti, hogy fejlődik a falu.”

 

Édesapja, Trokán Péter színművész is – aki jelenleg a szombathelyi Weöres Sándor Színházban játszik – sokat tartózkodik Paloznakon. Onnan tavasztól őszig könnyebben eléri a színházat, második otthonként tekint rá. Ahogy Nóri is.  „Szokták kérdezni, hogy megyek-e nyaralni valahova. Most egész nyáron át, egészen októberig forgatjuk a »Tanár« című sorozat új évadát, nem jut sok időm a pihenésre. Úgy érzem, hogy ha csak két-három napot is lent tudok tölteni, az is nyaralás! Kimegyek a kertbe, leszedem a friss bazsalikomot az ebédhez, vagy elviszem a kutyát sétáltatni az erdőbe. Eljött az az idő, hogy már az tölt fel, ha el lehet menekülni, a szabadnapjaimon nem Budapesten keresem, hogy hová tudnék elmenni bulizni, nem a nyüzsi érdekel már, hanem a csendes nyugalom.”

— Elkéstek-e már azok, akik ebben az esküvőszezonban szeretnének egybekelni, de még nem jelezték házasságkötési szándékukat az anyakönyvvezetőnél?
— Semmiképp, de kicsit nehezebb dolguk van azoknak, akik az utolsó percben jelentkeznek be, ugyanis kevesebb szabad időpont közül válogathatnak. Mivel a bejelentkezéskor fölvett jegyzőkönyv egy évig érvényes, ezért a legtöbb pár jóval korábban jelzi házasságkötési szándékát. Egyébként a törvény azt írja elő, hogy a házasulandóknak minimum 30 nappal a házasságkötés tervezett időpontja előtt meg kell jelenniük az anyakönyvvezetőnél. A 30 napos várakozási idő alól egyedül a jegyző adhat felmentést.

— Milyen esetekben?
— Különösen indokolt esetekben, például külföldi kiküldetés esetén. A házasulók valamelyikének közeli halállal fenyegető egészségi állapota esetén pedig a bejelentést követően a házasság azonnal is megköthető.

Nálunk a jegyző akkor is ad felmentést, ha a pár gyermeket vár, és az utolsó pillanatban dönt úgy, hogy az apasági nyilatkozattétel helyett inkább összeházasodik. Ugyanis a városvezetés mindenekelőtt támogatja a házasságot.

— Milyen papírokra van szükség a házasságkötéshez?
— Magyar állampolgároknak — amennyiben első házasságra készülnek — érvényes személyigazolványra, születési anyakönyvi kivonatra, lakcímkártyára. Elváltnak a jogerős válási ítéletet, özvegynek pedig az elhunyt házastárs halotti anyakönyvi kivonatát kell bemutatnia. Külföldi állampolgárok esetében kicsit bonyolultabb a helyzet, ugyanis az ő személyes anyagukat fel kell terjesztenünk a Kormányhivatalba, hogy ellenőrizzék, megfelelőek-e az iratok. Ennek ügyintézési határideje 60 nap.

— Milyen akadályai lehetnek a házasságkötésnek?
— Ha a felek közeli rokonok, vagy egyikőjük még tizenhat éven aluli. A törvény szerint tizenhat éves kortól lehet házasodni, de tizennyolc éves korig gyámhivatali engedély szükséges hozzá. Az is akadály, ha fennáll egy másik házasság, vagyis csak akkor lehet újra házasodni, ha a bíróság jogerősen fölbontotta a korábbi köteléket.

— Melyik korosztály házasodik manapság?

— A KSH adatai szerint 1991 és 2016 között több mint nyolc évvel emelkedett mind a nők, mind a férfiak átlagéletkora az első házasságkötéskor.

Az 1990-es évek elején gyakori volt a 20 év alatti lányok házasságkötése, az átlagéletkor 22 év volt. Az ezredfordulóra ez a szám 25 évre emelkedett. 2016-ban többnyire 30 évesen vagy annál idősebben kötöttek házasságot a párok.

— Érzékeli-e a kormány családpolitikai programjának hatását a házasulási kedvre?
— Érezzük a pozitív változást, az emberek egyre jobban hisznek, bíznak a jövőjükben. Hét éve végzem ezt a szép hivatást, látom a házasságkötések számának folyamatos növekedését.

 

— Hogyan készülsz az esküvőkre?
— Már akkor figyelem a párt, amikor megjelennek a jegyzőkönyv felvételére. A házasságkötés előtt egy-két héttel még egyszer leülök mindenkivel, és átbeszéljük a szertartást az első perctől az utolsóig. Megnyugtatom őket: mindent mondok vagy mutatok, amit tenniük kell. Nem lehet elrontani, kimondják az igent, és minden rendben van.

Mindig meghallgatom, mit szeretnének, milyen zenét, milyen jellegű beszédet. Megkérdezem azt is, van-e esetleg tabutéma, amit ne érintsek a beszéd során. Kérem őket, hogy meséljenek magukról, hogyan ismerkedtek meg, mi a hobbijuk. Igyekszem pár perc alatt minél több információt gyűjteni, hogy személyes lehessen a beszédem. Nincs két egyforma pár, így két egyforma szertartás sem lehet.

— Mik a trendek manapság? Milyen kéréseik vannak a pároknak?

— A szertartásnak egyetlen kötelező eleme van: fölteszem a kérdést, hogy kívánnak-e házasságot kötni, és ők igennel válaszolnak. A többi megbeszélés kérdése.

Most például lesz egy olyan szertartásom, ahol a polgári esküvőt megelőzi az egyházi, és a pár azt kérte, itt már ne legyen gyűrűhúzás. A beszédben szülőköszöntést majdnem mindenki kér. Sőt, ha a nagyszülők is jelen lesznek a szertartáson, javasolni szoktam, hogy őket is köszöntsék, nagyon jólesik nekik. Ha idősebb a pár, nem élnek már a szülők, de vannak gyermekeik, akkor őket is bevonom egy köszöntő erejéig. Gyakori kérés a közös életet jelképező gyertya meggyújtása vagy a homokszórás: különböző színű homokot öntenek össze egy üvegbe vagy képkeretbe, amely szintén az együvé tartozást fejezi ki. Manapság egyre divatosabb a faültetés, sokan saját szülőföldjükről hozzák a földet. A fát később saját kertjükben is elültethetik, gondozhatják.

— Mi az a kérés, amelyre már inkább nemet mondasz?
— Például pillangóröptetést és hasonlókat már nem szívesen vállalok.

— Melyek voltak a legkülönlegesebb helyszínek?
— Vezettem már szertartást az Öreg-tó partján, az Angolkert fái között, a Tatai vár udvarán, az Esterházy-kastély teraszán, az Agostyáni Arborétumban, golf pályán és stégen is.

A stégen a szél befújta a vízbe a házassági anyakönyvi kivonatot. Pecabottal próbáltuk kihalászni, de nem sikerült. Végül az egyik tanú hozta ki csónakkal.

— Van-e kedvenc szerződ, akit szívesen idézel, vagy akitől ihletet merítesz beszédeidhez?
— Ma például Pál apostol Szeretethimnuszából idéztem. Mindenki ismeri ezeket a sorokat, ebben az ünnepélyes pillanatban azonban mégis máshogyan hangzanak. Szívesen olvasom Márai Sándor és Müller Péter írásait. Ha találkozom olyan gondolattal, amelyet érdemes megjegyezni és továbbadni, akkor leírom, és elmondom az arra alkalmas párnak. Azt a szertartást azonban nem szeretem, ami telis-tele van idézettel. Tanácsot soha nem adok, ezt már az elején megfogadtam, de a szerelemről, szeretetről szívesen beszélek.

 

— Milyen tulajdonságokkal rendelkezik a jó anyakönyvvezető?
— Kiemelten fontos a jó beszédkészség. Legyen empatikus, kedves, jókedvű, rugalmas, precíz. Nem mindegyik tanulható. Vagy rendelkezik valaki ezekkel a tulajdonságokkal, vagy sem, itt nem lehet pókerarcot vágni.

— Előfordult-e, hogy meghiúsult az esküvő?

— Körülbelül ezer esküvőt tartottam már, de nemet még soha senki nem mondott.

Olyan előfordult, hogy a pár két nappal a szertartás előtt megjelent és lemondta – nagyon fiatalok voltak. Még mindig jobb, hogy előtte gondolják meg magukat, mint hogy néhány év múlva elválnak. Arra is volt már példa, hogy a bejelentkezéskor derült ki, a férfi még házas, nem volt jogerős a válási ítélet. Egy szimpatikus ötven év körüli férfi pedig többször is kimondta az igent: először nekem, aztán a mennyasszonynak, majd a szülőknek, gyerekeknek és a vendégeknek is szépen sorban.

— Manapság egyre többen veszik igénybe a szertartásvezetők szolgáltatásait. Mi ennek az oka?
— A szertartásvezetők vállalkozók, akik — nem kevés pénzért — gyakran elviszik a házasságkötést a show irányába. Sajnos, sokszor valótlant híresztelnek rólunk: nem megyünk ki külső helyszínre és nem veszünk figyelembe bizonyos kéréseket, holott ez nem igaz. A szertartásvezetők OKJ-s tanfolyamot végeznek. Az egyik ilyen képzést hirdető cég oldalán olvastam a következőket: „A legfontosabb a hiteles színészi alakítás, hogy a résztvevők biztosak legyenek abban, hogy valódi szertartást látnak”.

Tulajdonképpen hazugsággal indítják a pár életét: címer nélküli vállszalaggal állnak ki, és levezetik – érvénytelenül – ugyanazt a szertartást, amelyet az anyakönyvvezető, megtévesztve a jelenlévőket.

De a szertartásvezetők által semmilyen családjogi aktus nem jön létre, a párnak mindenképp el kell mennie az anyakönyvvezetőhöz, ha érvényes polgári házasságot szeretne kötni.

Ugyanis a polgármesteri hivatal alkalmazottjaként ő felel annak törvényességéért, ő adja ki a házassági anyakönyvi kivonatot és jegyzi be az elektronikus anyakönyvbe.

A házasságkötés nem lehet üzlet! Mert úgy éppen a lényeg tűnik el: két ember örök hűséget fogad, mert szeretnék jóban és rosszban együtt leélni az életüket.

Valamiért azt gondoltam, manapság csak a wellness és a kényelmes semmittevés vonzza az embereket. Ehhez képest péntek estére ki lehetett volna tenni a „megtelt” táblát a kemping bejáratára. A lakók Európa számos országából érkeztek: a magyarok voltak többségben, de sok német turistával is találkoztunk. Rajtuk kívül franciák, olaszok, lengyelek, csehek, dánok, belgák, hollandok, osztrákok egyaránt pihentek a magyar tenger partján. Bandázó tinik, gyermekes családok és nyugdíjasok is voltak szép számmal.

A mosogató környéke mindig remek lehetőséget teremtett egy kis tereferére az itt lakókkal. Először egy idősebb hölgy köszönt oda hozzánk. Mint kiderült, Németországból érkezett, hogy két hónapot a Balatonon töltsön. Mivel úgy érzi, a magyar klíma jót tesz az asztmájának, az élettársával húsz éve rendszeresen jár a magyar tenger partjára. Másnap ugyanitt futottam össze egy ötven év körüli, rutinos kempinglakóval. Míg én műanyag tányérokon egyensúlyozva vittem a mosatlant a vizes blokkhoz, ő egy profi, szűrőbetétes műanyag vödröt használt erre a célra. Korábban ő is sokat sátrazott, de az elmúlt években lakókocsira váltott, mert úgy érezte, kiöregedett ebből a műfajból.

Mások azonban nem osztották a véleményét, a mellettünk lévő sátorban például egy hatvanas úr tanyázott. Reggelente hosszasan hallgattuk a horkolását. Egy ötödik X-ben járó motoros pár szintén egy egyszerű sátorban aludt éjszaka, napközben pedig mindketten a fák közé kifeszített függőágyaikban pihentek. No és a hölgy reggel egy igen rövid hálóingben fésülgette a haját, míg mások pizsamában, alsógatyában vonultak a vizes blokkok felé.

Ahogy megfigyeltem, a kempingezők nem a szégyenlősségükről híresek, hiszen a tusolást, a fogmosást is ismeretlenek közelében kellett végezni.

Az „Élni és élni hagyni” jelmondat itt kimondottan aktuális volt, engem ez a fajta szabadságérzet vett le leginkább a lábamról.

Amikor átléptük a kemping bejáratát, valahogy rögtön megéreztem, hogy itt nem kell azon görcsölnöm, vajon ki mit gondol rólam. Ez nagyon felszabadító volt.

Esténként olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy giccses romantikus filmben lófrálnék. Bár az egyik lakókocsi előtt három kamasz megállás nélkül a telefonját nyomkodta, több helyen is előkerültek a gitárok, egy idősebb házaspár pedig egy csomag kártyát vett elő. A tárcsákon, grillrácsokon ínycsiklandó illatot árasztottak a készülő vacsorák. Fényfüzérek, szolár lámpák is gondoskodtak a kellemes hangulatról, s mint utóbb kiderült, ezeknek sötétedés után is hasznát vettük.

 

A kisfiaink is nagyon élvezték ezt a „nomád” életformát. Lelkesen hancúroztak a sátorban, rohangáltak a friss levegőn, lubickoltak a habokban. Az egyik szomszédunk is kisgyermekekkel érkezett, de ők velünk ellentétben bérelt lakókocsival keltek útra, és már több kempingben is megfordultak, mire lehorganyoztak mellettünk. „Szeretünk kempingezni – mondta az édesanya. – Három gyermek mellett hatalmas előnyt jelent, hogy nem kell előre lefoglalnunk a helyet. Áprilisban úgysem tudnám előre, júliusban vajon beteg lesz-e valamelyikük. Mielőtt megszülettek a gyerekek, már jártunk itt a férjemmel. Az északi part mélyebb vize viszont nem igazán gyerekbarát. A gyerekek délután még szoktak aludni, a lakókocsiban viszont nincs klímánk, napközben meleg van odabent. A nappali fény és a kinti zajok miatt sem tudnak napközben pihenni, így este korán kidőlnek. Menetközben kiderült, hogy ötünknek túl kicsi a lakókocsi. Legközelebb körültekintőbben fogunk választani.”

Egy negyvenes házaspár két kiskamasz lánnyal érkezett. Amióta nagycsaládosok lettek, rendszeresen kempingeznek, mert a gyerekek élvezik, hogy a szabadban tölthetik az egész napot. „A sátrazás legnagyobb előnye a kedvező ár – meséli az édesanya. – Amióta felfújható matracokat vettünk, a kényelemre sem panaszkodhatunk. Mindig igyekszünk olyan sátorhelyet választani, ami közel van a vizes blokkhoz. Persze mint mindennek, a kempingezésnek is van hátulütője. Ilyen például a közös WC- és tusolóhasználat. Emellett az időjárásnak is ki vagyunk szolgáltatva. Az éjszaka például azt hittem, elvisz a vihar, de szerencsére jól vizsgázott a sátrunk, és nem áztunk be.

Az elmúlt évek alatt megtanultuk, hogy alaposan fel kell készülnünk, mielőtt elindulunk otthonról. A férjem mindig ír egy listát azokról a holmikról, amiket feltétlenül magunkkal kell hoznunk. Bakik persze mindig becsúsznak.

Idén új elosztót kellett vennünk, mert elfelejtettük bepakolni a meglévőt. Kávéfőzőt hoztunk, de a bögréink otthon maradtak. Mivel az egészségügyben dolgozom, számomra az a legfontosabb, hogy alapvető gyógyszer, kötszer, fertőtlenítő mindig legyen nálunk.” A család lábasoknak és alapvető élelmiszereknek sem volt híján, az utánfutóról előkerülő kellékekkel pedig reggelenként az apuka tejbegrízt, rántottát és palacsintát készített.

Amikor étkezésre került a sor, meglehetősen zöldfülűnek éreztük magunkat: míg mások főtt és sült étellel kényeztették magukat, mi többnyire szárazat ettünk, mert nem tudtuk, hogyan kerülhetjük el a hangyák invázióját, és fazekakkal, serpenyőkkel sem készültünk.

Legközelebb már rutinosabban – és valószínűleg több csomaggal – fogunk útnak indulni, mert hogy újra át szeretnénk élni a kempingezés örömét, ahhoz kétség nem fér.