A legenda szerint Juan Manuel de Rosas (1793–1877, argentin diktátor) szakácsnője egy lábosban cukros tejet felejtett a tűzhelyen, amit a mate teához melegített. Órákkal később barna édes krémet talált az edényben, melyet ura és annak vendége jó étvággyal elfogyasztott. Ebből a feledékenységből kedvelt édesség született, ami azután elindult „hódító útjára”. Latin-Amerika szinte minden országában megtalálható ez a karamellkrém. Eredetét minden ország magáénak tudja, amiből néha viták is támadnak. 2003-ban Argentína jelölte a krémet, mint argentin nemzeti édességet az Unesco Világörökség listájára. Ez ellen hevesen tiltakozott Uruguay, hivatkozva arra, hogy ez az ő nemzeti édessége. Az Unesco ezidáig nem döntött a kérdésben, viszont a tejes édesség máshol is népszerű. A Leche asada (sült tej) a Kanári-szigetek egyik specialitása. A Flan, amelyet vízfürdőben főznek meg, Portugáliában és Spanyolországban ismert. A Creme caramell ezeknek a finomságoknak francia rokona, de hívják Creme brulee-nek is.

Dulche de Leche

Ha dobozos sűrített tejet tudunk valahol vásárolni, az a legegyszerűbb megoldás ehhez a recepthez. Egy edényt megtöltünk a ¾-éig vízzel, és forraljuk. A sűrített tejet beleállítjuk a forrásban levő vízbe bontatlanul, és 2–3 órán át főzzük lassú tűzön (kis hőfokon). Ezután óvatosan kinyitjuk (forrón kinyitva spriccel, várjunk kicsit), és lehűtjük. A főzés idejétől függ, milyen sötét és sűrű lesz a karamell állaga. Nagyon finom süteményekbe töltve vagy fagylaltra csurgatva.

Hozzávalók:
– 2,5 dl 3,5 %-os tej
– 250 ml cukor
– 1 tk szódabikarbóna
– 1 vaníliarúd

A cukrot, tejet, szódabikarbónát és a vaníliarúd kikapart belsejét tegyük egy nagy lábosba. Magas hőfokon forraljuk fel, de vigyázzunk, ki ne fusson, és keverjük, amíg világos barna színű lesz és karamellizálódni kezd.
A lángot vegyük le alacsony hőfokra, és keverjük folyamatosan, amíg besűrűsödik.
Ha a krém lágy karamell színű és vastagon bevonja a fakanalat, kész (kb. 60 perc).
Ebből az adagból kb. 4 dl lesz

Levendulás crème brûlée

Hozzávalók 8 adaghoz:
– 2,5 dl tej
– 2,5 dl tejszín
– 10 dkg cukor
– 4 db tojássárgája
– 2 db tojás
– 4-5 levendulavirág
– 4 dkg barnacukor

A sütőt 150 fokra előmelegítjük, a tepsibe 2 cm magasan vizet töltünk. A tejet és a tejszínt levendulavirággal felforraljuk, hozzákeverjük a cukrot, és 10 percig állni hagyjuk. A tojássárgáját és az egész tojásokat folyamatos keverés mellett hozzáadjuk a levendulás tejszínes tejhez, majd leszűrjük, és pár percig ismét pihentetjük. Kis porcelántálakba töltjük, 2-3 cm magasságig. A kis tálakat beleállítjuk a vizes tepsibe, és sütőben 50 perc alatt szilárdra gőzöljük. A sütőt elzárjuk, még 10 percig bent hagyjuk. Ha lehűlt, barnacukorral meghintjük, és karamellizáljuk (flambír pisztollyal égethetjük a tetejét vagy külön készítjük a karamellt, és ráöntjük kanállal.

Flan

Hozzávalók 6 személyre:
– 2 x 7,5 dkg cukor
– 5 dl tej
– 4 tojás
– ½ rúd vanília

Elkészítjük a karamellt: felteszünk 1 dl vizet 7,5 dkg cukorral, fakanállal gyakran megkeverjük. A krémhez felforraljuk a tejet 7,5 dkg cukorral és a félbevágott vaníliarúddal. A 4 tojást felverjük, majd a tejhez adjuk. (Kevés tejet a tojáshoz adva keverjük bele a többibe, hogy ne csapódjon ki!) A karamellt, porcelán- vagy üvegtálba öntjük, majd a tojásos krémet ráöntjük. 180 fokra melegített sütőbe akkora edény teszünk, hogy a krémes tál beleférjen, vizet öntünk köré, és 20–30 percig hagyjuk gőzölődni. Akkor van kész, ha hegyes kést szúrva az édességbe nem ragad rá a krém. Kivesszük, hagyjuk kihűlni, és tálra borítva tálaljuk. 

A cikk a Képmás magazin 2012. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– A 40–60-as korosztályról tudjuk, hogy felnőtt érzelmi mechanizmusrendszerrel, hasznosítható tapasztalatokkal rendelkeznek, a személyiségük többféle aspektusban működik: szülő, házastárs, munkavállaló. Összességében érettek az élet különféle kihívásaira. Mindez mégsem jelent mindenkinél védelmet. Ennek több oka van. Az egyik, hogy olykor meglepő módon – mint a tinédzsereknél – megjelenik az azonnali érzelmi szükségletkielégítés. Erre kiválóan alkalmas a sok lájk és a minél több ismerős, hiszen ezek azonnal bezsebelhető pozitív mutatók. Ha valakinek van 40–50 aktív ismerőse, számíthat arra, hogy egy „náthás vagyok” poszt után azonnal 30 dédelgető üzenet jön. Pedig elvileg egy felnőtt ember, ha megfázik, befekszik az ágyba, fog egy könyvet, és megvárja, hogy meggyógyuljon, tehát a nehézségeivel felnőtt módon küzd meg.

A másik ok a csillámporos állapotábrázolás vágya a reális helyett. Sokan, ha van egy pocsék napjuk, akkor is képesek készíteni magukról egy „isteni” szelfit.

A felnőttre is igaz: szeretné a saját közegében olyan releváns figurának mutatni magát, aki jól csinál mindent és jól is mennek a dolgai, és muszáj azt kommunikálnia, hogy az élete remek.

De ebben az érzelmi folyamatban nemcsak rivalizáció, hanem a tudattalan elégtétel igénye is jelen van. Vagyis, ha a többieknek rossz érzésük lesz attól, hogy nekem milyen szép az élet, az engem jó érzéssel tölt el. Minden regisztrált profil egy én-prezentáció, amelyet miközben előállítok, a többiekét is nézem. Amikor pedig azt látom, hogy a régi barátnőm lefogyott 20 kilót, és a gyerekét felvették, akkor hirtelen átélem: neki jobban megy.

– Ezt hívja egy pszichológus szofisztikált rivalizációnak?
– Igen. Ez a tudattalanban megbúvó irigység nagyon is működik. A „Te is édes vagy, de nézd meg ezt a képet rólam!” érzelmi folyamatban az X generáció is markánsan tudja bántani a másikat. Hát még, ha valakiben ténylegesen dúl az irigység! Van, aki vissza-visszatérve nézegeti az ismerőseit, akikről tudja, hogy jól megy nekik, de valójában azt fürkészi, hogy talál-e hibát. Ilyenkor a meglévő érzelmek konvertálódnak az online térbe.

Irigykedem, mert az ismerősöm gazdag, majd észreveszem, hogy mintha kicsit hízott volna, de ez az átmeneti jó érzés nem segít az irigységen, csak tíz másodpercig, amíg nézem a képet.

Lehet, hogy utána mint egy kis kapszula, még rövid ideig működik, de a valódi, meglévő, mélyből táplálkozó irigységérzést nem szünteti meg. A felnőttek között titkos koalíciók alakulnak, privátban leveleznek: „Nézd már meg, ugye, milyen szörnyen néz ki?” A 40–50-es nők a pletykálkodás szemránckrém-helyettesítő hatását használják. Lehet úgy nézegetni mások életét, hogy hibát keresek, de úgy is, hogy a saját önsorsrontásomat dagasztom.

Szorongó alaptermészettel a közösségi oldalakon látható jelenségek arra adnak muníciót, hogy azt mondhassam: nekem ez sincs, meg ezt se tudom. Miután a saját depresszív állapotomat felduzzasztottam, már következik is a megelégedettség érzése: na ugye, hogy joggal vagyok rosszul? Mindemellett az egész szükségessége mögött ott áll a feszültségek kicsatornázási lehetősége. Azonban, mivel ez nem történik meg, még feszültebben állunk föl és ülünk oda másnap.

A Facebookra legtöbben azért megyünk fel – hasonlóan a tinikhez –, mert hajt minket a „megnézem, mi van” érzése. A csoporthoz tartozás és a másokkal törődés természetes szociális igény. Csak épp most a saját gépünk előtt, otthon ülve működik ugyanez az érzésünk.

Ez régen offline körülmények között nagyon jól ment. Az X generáció a mai napig szereti a „small talk”-ot, vagyis hogy kicsit beszélgessen a zöldségesnél és a postán, de ez kezd kiszorulni. A közösségi oldalak ezt is helyettesítik.

Tehát az a szándék, hogy körülnézzen a neten, az ember természetéből fakad, de a szociális igényen túl van ebben egy nagy adag exhibíció, rivalizáció és voyeurizmus.

– Az utóbbi három tűnik a mumusnak.
– Nyilván nem a szociális igénnyel van a baj. Jó hír, hogy ezek kontrollálhatók. Rengeteg ember van, aki hetente csak egyszer megy fel a Facebookjára. Van, aki kéthavonta posztol vagy még ritkábban, ők azok, akiknek az összes szociális vegyértékük le van kötve. A közösségi oldalakon persze egy kicsit ott kell lenni, főleg azoknak, akiknek gyerekük van, meg akik úgy érzik, kell, hogy legyen digitális lábnyomuk.

A 40–60 közöttieknek, bár ez egy széles korsáv eltérő életfeladatokkal, ha párkapcsolati zűrjeik vannak, akkor remélhetik, hogy ebben a közegben találnak megtartó társaságot, el tudnak menni programokra, meg tudnak ismerkedni valakivel. Ezzel nincs is semmi baj. És ne felejtsük: jócskán vannak olyan közösségek, ahol a posztokkal egyszerűen csak megbeszélik az élet dolgait, megvitatnak egy könyvet vagy filmet.

– Ha tudatosan szeretném alakítani a közösségi jelenlétemet, mire figyeljek?
– A digitális kor előtti időkben, ha találkoztunk egy ismerősünkkel, pár mondatban elmondtuk, mi van velünk. Ebből esetleg 5–6 mondat volt önmagunk dicsérete.

Ma, ha egy poszt átmegy öntömjénezésbe és több mint két kép, akkor vegyük észre: ez már egy nárcisztikus pöff, amiben megnőtt a láttatás és a rivalizáció vágya. Az is árulkodik, hogy rögtön akarjuk-e látni a reakciókat, vagy ráér estig.

Jobb inkább hollywoodi oldalakat keresni, hogy legalább ne a saját közegünk átfestett képeit lássuk. Ha nincs józan ész, az egész csak eszkalálódik.

Mielőtt felmegyünk a netre, célszerű végigfuttatni, mit is szeretnénk megnézni és miért, és ügyelni arra, hogy tényleg csak tíz perc legyen és ne 70. Ha időelütés céljából nézelődünk, akkor tudomásul kell venni, hogy ez egy ilyen közeg, és ezt úgy is kell kezelni. Ha keresünk valamit, akkor célszerű csak azt megnézni és nem kattintgatni utána.

– Erre a trendre lehet valamilyen ellentrenddel válaszolni?
– Fontos lenne az olyan törekvések erősítése, amelyek lassítják az életet, és a valós élmények átélésére ösztönöznek, mert az ember személyisége nem tud enélkül létezni. Meg kell mutatni minden fiatalnak, hogy az élet szép térerő nélkül is.

Az a szülő, aki figyel a gyerekére, évente két–három hétre elviszi őt egy offline helyre, „digitális detoxikálásra”.

Ne mindig csak az legyen, hogy tedd le, meg csak fél óra. Jobb tábortüzet rakni meg beszélgetni, kirándulni és átélni a társas kapcsolatok lassú érzelmeit. A kutatások azt mutatják, hogy a gyerekek ezt nagyon élvezik, utólag ez lesz a legjobb program az évben. A közösségi média érzelmi nyomása komoly teher. Ez igaz a felnőttekre is, úgyhogy érdemes kávézókba járni jókat beszélgetni, vagyis visszavenni a lassú élet régi tevékenységeit, mert az valódi kikapcsolódást nyújt. 

Az összehasonlítás társadalma: Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató a Facebook-depresszióról
Egy normál offline beszélgetésben az én-közlés 30–40 százalék: itt vagyok, ezt csináltam, így érzem magam. A másik oldalnak is jár ugyanennyi, és még mindig marad egy 10–20–30 százalék más téma. Ám a közösségi oldalakon 80–90 százalék az én-közlés, és nem érdekel, hogy ki kíváncsi rá, de én akkor is odatolom mindenki elé, hogy ezt ebédeltem, és így sikerült a tortám. Ez riasztó! Az összehasonlítás korában élünk, egy állandóan versengő társadalomban, ahol az egyéni versenyek kultusza vesz körül, túlzásba vitt rekordállításokkal. Ha én semmiben nem vagyok kiemelkedő, akkor az önértékelésem összezuhan. Pedig jó lenne látni: nem máson kéne felülkerekednem, hanem saját magamon.
A másik ok, hogy az interneten látott külső kép úgy rögzül, mintha az valóságos lenne. Amikor megjelent a mozi, a tévé, a képes híradás, annak hihetetlen ereje lett, mert a képet, amit látunk, valóságként raktározza el az idegrendszerünk. Ha mélyponton van az életem, még inkább hajlamos vagyok észrevenni, hogy a közösségi oldalakon látottak alapján mi minden sikerül másnak, ami nekem nem.
Mi a tizedik parancsolat? Ne kívánd! Bizony, erős a kísértés, ha mindig azt látjuk mások fotóin, hogy bezzeg őket a gyerekeik mindig ölelik és kedvesek velük, míg az én gyerekem rendszerint undok velem. Elismerem, ezzel nehéz szembesülni. A legegészségesebb hozzáállás, hogy nem megyünk fel ezekre az oldalakra. Mivel egy addikcióról beszélünk, nem könnyű erről lemondani. Apránként azonban el lehet kezdeni. Higgyék el: semmi baj nem lesz, ha kevesebb ismerőssel és értesítéssel rendelkezünk. Az nagyszerű, ha valaki néha feltesz egy könyvajánlót vagy elmesél egy nem hétköznapi élményt, mert az olyan, mintha beszélgettünk volna egyet az utcán. Ha túlzásba visszük, a közösségi oldalakon hamar telítődünk, olyan ez, mintha csak a habot ennénk le a tortáról. Az a jó hír, hogy józan ésszel le lehet vele állni, a gép nem kapcsol be magától, ha mi nem akarjuk.

A cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az OEP által finanszírozott, elsősorban termékenységi kérdésekkel foglalkozó Keresztény Családi Centrum (KCsC) egy olyan általános segítő és koordináló szerepet is betölt a BIK-en belül, ahol jól képzett koordinátorok már első alkalommal részletesen elbeszélgetnek a pácienssel arról, miért jött és miben tudnak segíteni. Ez alapján megszervezik az összes vizsgálatot, az eredményeket az érintett szakorvosok segítségével közösen kielemzik, és együtt meghatározzák a további lépéseket. Különösen fontos lehet mindez egy olyan komplex és még mindig tabunak számító egészségügyi probléma esetén, mint a fertilitás. Kíváncsi voltam, hogyan működik mindez testközelből, ezért felkerestem Szigetvári Zsuzsa koordinációs vezetőt.

Zsuzsa lelkesen vezet körbe és mutat meg minden olyan helyiséget a koordinátori szobától az andrológián át a párterápiás szobáig, ahol éppen nem folyik vizsgálat, megbeszélés vagy felújítás. Elmeséli: ápolói végzettsége van, és egy meddőségi centrumban dolgozott vezető asszisztensként, amikor két éve felkérték erre a feladatra. A kórház vezetőségének támogatásával ő tervezte meg, alakíttatta ki és bútoroztatta be az egyes ellátó egységeket. Első munkatársával dolgozták ki a betegútmenedzsment minden lépését, az adatbázis kezelési elveit is. Zsuzsa most már ritkábban fogad pácienseket, az ambulanciák működését és az operatív munkát koordinálja.

A koordinátorok

Czakó Emese jelenleg 100 feletti számú pácienssel, zömmel párokkal foglalkozik (áprilisi statisztika szerint 139 fővel), az április óta dolgozó Váczi Anna pedig 30 körüli párral (a legutóbbi statisztika szerint 75 fővel), akikről szinte fejből tudnak minden fontos információt. Mindketten szülésznői képzettséggel rendelkeznek. Első alkalommal felveszik a teljes anamnézist, átnézik a hozott leleteket, megtartják, ami releváns, bevezetik a saját nyilvántartásukba. A naprakész adatbázist minden érintett szakember eléri, rengeteg időt megspórolva ezzel maguknak és a pácienseknek is. A betegek sokszor jönnek tévhitekkel, ilyenkor megbeszélik, hogy ezeknek van-e valóságalapja. Az első találkozást követően a páciens kap egy részletes emailt a további teendőkről és időpontokról, és utána is minden e-mailen zajlik (kivéve a sürgős helyezeteket). „Minden vizsgálatra a koordinátorok kérnek időpontot, kivéve a pszichológiai tanácsadást, mert ott az első lépést a pácienseknek kell megtenniük, csak úgy tud létrejönni a tanácsadás elkezdéséhez szükséges elköteleződés. A babához ugyanis férfira és lélekre is szükség van” – mondja Zsuzsa.

A komplex rálátás eléréséhez nem elegendő a nő méhét és petefészkét vizsgálni, hanem az endokrin működését és inzulinszintjét is ellenőrizni kell; a férfinél pedig nemcsak spermavizsgálatra van szükség, hanem vérvételre és andrológiai szűrésre is, hogy kiderüljön, van-e herevisszere, -sérve vagy esetleg -rákja.

Emese elárulja: férfiak esetén általában három-négy alkalomra, a nőknél ennél is több személyes jelenlétre van szükség (és persze sok-sok türelemre, hiszen nem egy-két hétről van szó), de minden más háttérmunkát ők intéznek. Zsuzsa hozzáteszi: „Bármelyik jó képességű, agilis és elkötelezett egészségügyi szakdolgozó bele tud tanulni ebbe a feladatba, a lányok szülészeti háttértudása csak extra. Munkabírásukat igazolja, hogy van olyan nap, amikor egy pácienssel 8–10 levelet váltanak, aminek nemcsak technikai oka van, hanem annyira bíznak bennük, hogy mindennel megkeresik őket.” A teljes páciensi létszám és a munka folyamatosan nő, mégis jelenleg „csak” három-négy hónapos a várakozási idő.

Kép forrása: Antal-Ferencz Ildikó

A páciensek

Amikor a hozzájuk fordulókról kérdezem, Zsuzsa megerősíti: muszáj komplexen és párban vizsgálni őket, mert a közvélekedéssel ellentétben a termékenységi zavarok fele-fele arányban erednek a nőtől és a férfitől (40-40%), és 20%-ban mindkét féltől.

Csak így derülhet ki például az, ha mindkettőjüknél nagyon pici eltérés van, de a kettő együtt már elég ahhoz, hogy ne legyen kisbabájuk. Sokszor „csak” életmódváltásra (másfajta étkezésre, több sportolásra, stb.) van szükség. Egyik legfontosabb feladatuknak tartják az edukációt: annak terjesztését, hogy rendkívül fontos az egészséges étrend, például reggelizni kell. „Egy egészséges reproduktív rendszernek ugyanis feltétele az egészségesen működő szervezet – mondja Zsuzsa. – A nők többsége még mindig nem hiszi el: menstruációs ciklusuk mindent elárul az egészségükről.” Ám sokszor előfordul, hogy évekig járnak máshova kezelésre, de még sosem jött elő ez az alapvető kérdés. Vagy hoznak egy olyan leletet, ami kapcsán senki nem mondta el nekik, hogy betegségük van, pedig a papíron ott van a diagnózis.

Anna hozzáteszi: nemcsak párokat, egyedülállókat is fogadnak; ezek többsége nő, de egyre több a férfi, ami azért is üdvözlendő, mert még mindig sokan gondolják azt, hogy a termékenység csak a nők problémája.

Egyedülálló nők jellemzően rendszertelen menstruációval keresik meg őket – amire a legtöbb nőgyógyász felírna egy fogamzásgátlót; az viszont nem oldja meg, csak elfedi a problémát. Ezzel szemben ők nemcsak nőgyógyászhoz, hanem endokrinológiára is biztosan elküldik őket.

A fiatal fiúk jellemzően egy nemiszervet érintő baleset vagy gyógyszerhasználat után érdeklődnek, hogy mekkora lehet a baj. Pozitív szemléletváltozást tükröz az is, hogy egyre több olyan egyedülálló és friss házaspár érkezik, akik nem feltétlenül szeretnének azonnal gyermeket, de tudni szeretnék, lehet-e majd nekik. Ennek ők nagyon örülnek, mert meggyőződésük: a pároknak nem akkor kell elkezdeni felkészülni, amikor már ténylegesen szeretnének babát, hanem jóval korábban.

Kép forrása: Antal-Ferencz Ildikó

Amikor rákérdezek az egészen fiatalokra, megtudom: gyermeknőgyógyászatuk még nincs, de hosszú távon szeretnének. Jelenleg ezek számukra a legfontosabb irányok: nőgyógyászat és annak férfi megfelelője, az andrológia (amit legtöbb helyen az urológia részeként kezelnek, pedig külön szakág), endrokrinológia, dietetika, immunológia és allergológia, hematológia, pszichológia és párterápia. Ha majd befejeződnek az építési-felújítási munkálatok, akkor lehet újabb ellátási területeket kiépíteni. 

A Centrum

Szemléletmódjuk nemcsak holisztikus, hanem keresztény is. Ez nem jelenti azt, hogy csak hívőket fogadnak, de csak olyan pácienseket látnak el, akik elfogadják, hogy a BIK és a KCsC működésében mindenben követik a Szentszék állásfoglalásait.

Termékenységi probléma esetén ez konkrétan azt jelenti: amennyiben egy családot alapítani kívánó pár legalább egy évig tartó rendszeres és fogamzásgátlástól mentes szexuális élete mellett sem jön létre terhesség, akkor orvosaik a tudomány mai állása szerinti minden olyan orvosi diagnosztikus és terápiás módszert alkalmaznak, amellyel a probléma okára akadhatnak és azt kezelni tudják. A Creighton-módszeren alapuló NaPro-technológiát és a FEMM-képzést is ismerik, alkalmazzák, mert nagyon fontosnak tartják, hogy az emberek tisztában legyenek testük működésével. Nem alkalmazzák és nem is javasolják viszont az Asszisztált Reprodukciós Technikák (ART) egyetlen módját sem.

A KCsC munkájának kézzelfogható gyümölcse a pozitív terhességi teszt, valamint a megszületett kisbaba. A terhesgondozás elindításában is közreműködnek, mert a leendő szülők sokszor teljesen tanácstalanok, amikor a hosszú várakozás után hirtelen megtörténik velük „a csoda”. Fél évvel a működés kezdete után, 2018 áprilisában érkezett az első pozitív terhességi teszt, és 2019 januárjában született meg az első kisbaba. Jelenleg 24 terhességről tudnak; ebben benne vannak a méhen kívüli terhességek és a vetélések is – ez utóbbiakat azért érdemes számontartani, mert olyan anyákról van szó, akik korábban egyszer sem estek teherbe.

Több órán át beszélgetünk, de egyszer sem hangzik el a meddőség szó, és az sem véletlen, hogy a KCsC nevében sem szerepel. Zsuzsa ezt így magyarázza: „A meddőség nagyon negatív és ijesztően végleges kifejezés – és mi éppen azon dolgozunk, hogy a babára vágyó pár egyik tagja se tekintse magát meddőnek.” 

Az üveg aljára lemeztelenített krumpliszeleteket terítek tetőcseréphez hasonlatos formációban. Ha a tavalyi krumpli elfogyott, az ideivel is sikeres az akció.

Erre állítom vigyázzállásba a kisebb méretű uborkákat, amelyeknek levágtam a végeit (minden levágott kalapkát megkóstolgatva macskamód, nehogy egy alattomos és bosszúálló keserű uborka elrontsa az örömömet). Csinos hasítékokat képezve be is vagdalom őket.

A zöld hengerecskék közti helyekre tisztított fokhagymagerezdeket rakosgatok, szép zöld–fehér látványt nyújt bizonyos focicsapatok szurkolóinak.

Az ubik sima fejére is egy réteg krumpliszelet kerül, erre egy maroknyi öreg kapor, majd a sorminta ismét folytatódik: ubi, fokhagyma, kapor. Legfelül mókás parókaként kapor foglal helyet, amelyet a maradék krumpliszeletekkel rögzítek. Majdnem elkészültem, minden készen áll a fürdőzésre.

Még korábban vizet forraltam, minden literhez egy nagy evőkanál sót tettem. Fazekamat olyan helyre teszem hűlni, ahol nem fenyeget a veszély, hogy valaki teavíznek nézi, és belehajít egy filtert. Nálunk nem lehet tudni.

A kihűlt langyos, sós vízzel nyakon öntöm a kívülről tetszetősre sikeredett uborka–kapor–fokhagyma társaságot, majd az üveg alá tálcát, szájára kistányért helyezve konyhánk napos ablakába helyezem. A mostani nagy melegben három nap elegendő, hogy a finom gluténmentes kovászos uborkánk megérjen.

Leszűröm, búcsút intve a krumplinak, fokhagymának, kapornak, és kissé rendetlenül dobálom egy másik üvegbe a csemegét, amely a hűtőben várja, hogy sorsa beteljesedjen, azaz tapsvihar meg örömujjongás közepette bekebelezzük.

A levét 1:1 arányban szódavízzel szoktam hígítani, nagyon finom hűsítő ital.

Az egyetem vezető professzorai, kutatói az előadások után fórumot is tartanak, ahol a közönség tagjai kérdezhetnek a szakemberektől.

Az előadássorozat tervezett programja:

2019. szeptember 30. – Prof. Dr. Rosivall László: Semmelweis Ignác, aki legyőzte a kórt, de nem győzte meg a kort
2019. október 7. – Prof. Dr. Szél Ágoston: Szem, látás és színes látás
2019. október 14. – Prof. Dr. Nagy Zoltán: Miért sürgősségi állapot a stroke?
2019. október 21.  – Prof. Dr. Merkely Béla: A modern kardiológia szemlélete, ritmuszavarok
2019. október 28. – Prof. Dr. Karádi István: Kell-e csökkenteni a vérzsírok szintjét?
2019. november 4. – Prof. Dr. Tringer László: A lelki működések, egészség, betegség
2019. november 11. – Prof. Dr. Poór Gyula: A mozgásszervi betegségek színes világa
2019. november 18. – Prof. Dr. Karlinger Kinga: Az MRI, a modern diagnosztika alapja
2019. november 25. – Prof. Dr. Polgár Csaba: Rákmegelőzés, a daganatos megbetegedés kezelési lehetőségei
2019. december 2. – Prof. Dr. Matolcsy András: Mire ad választ a kórszövettan?
2019. december 9. – Prof. Dr. Tulassay Tivadar: A civilizációs betegségekre hajlamosító tényezők felismerése a gyermekkorban
2019. december 16. – Prof. Dr. Kolev Kraszimir: Véralvadás: vérzéscsillapítás vagy trombózis?
Az előadások időpontja: 2019. szeptember 30-tól december 16-ig hétfőnként 18 óra
Az előadások helyszíne: I. Sz. Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézet

Az előadássorozat ingyenes, de a férőhelyek korlátozott száma miatt regisztrációhoz kötött! Bővebb információ a Semmelweis Egyetem oldalán található.

Péter nem érti Zsófit. „Mostanában annyira eltávolodtunk. Nem érdekli más, csak a munkahelyi problémái, mindenféle tanfolyamokra jár, gyakran csak estére esik haza. Olyankor vagy fáradt, vagy túl van pörögve, és mindenféle új témákról, ismeretlen emberekről beszél. A házimunkát is félreteszi, és néha még a gyerekek gondját is rám hagyja. Olyanok lettünk, mint két idegen: én nem figyelek a beszámolóira, ő nem kérdez az én személyes életemről, munkámról. Vajon szeretjük még egymást egyáltalán?”

Önmagam akarok lenni!

A férfiak a gyes és az óvodás időszak alatt hozzászokhatnak feleségük gyakran rájuk is kiterjesztett anyai gondoskodásához. Az iskolás évek során a gyermekek önállósodnak, kialakul a felnőttekéhez sokkal inkább hasonló életritmus, amelynek része a teljesítés, az autonóm munkavégzés és életszervezés elsajátítása. Kezdetben még igénylik ebben a szülői segítséget, azonban jó, ha hagyjuk őket egyedül is boldogulni, amint erre alkalmassá válnak. Mivel a tanulásban leginkább az anyukák támogatják a kisdiákokat, azok önállósulásával az idejük egy része felszabadul.

A nők eddigre komoly tapasztalatot szereznek szervezésben, logisztikában és napirendek összeállításában, így sokan hamar és rugalmasan átcsoportosítják idejüket és energiáikat a saját munkájukba.

Mindez feladatokhoz és egyben sikerélményhez is juttatja őket, míg a férfiak karrierépítése egyenletesebben halad. A nő számára felszabadító érzés lehet az újszerű kihívások vállalása, ami elterelheti figyelmét a párjáról.

Ugyanez persze fordítva is megtörténik, hiszen a férfiak sokszor belefeledkeznek fontos projektekbe. Ha mindketten kizárólag a családon kívüli feladatokra koncentrálnak, és elhanyagolják kapcsolatukat, annak fejlődése elakadhat ebben a fázisban, és a felek olyan mértékben eltávolodhatnak egymástól, ami az intimitásukat károsíthatja. Éppen ez az oka az ebben az időszakban bekövetkező válások nagy részének.

Hagyj élni!

Talán ennél is nehezebb, ha az egyik fél egy korábbi fázisban akadt el, így jóval erősebben igényelné társa rá irányuló figyelmét és gondoskodását. Ilyenkor a kifelé forduló tag fullasztónak érzékelheti a másik kapaszkodását, és könnyen a szakítás mellett dönthet.

Tovább tetézi a helyzetet, ha a gyermekek kamaszéveiket élik, mivel az ő életfeladatuk éppen a családról való fokozatos leválás. Szüleik számára modellt nyújthatnak önállósulási igényükkel, lázadásukkal, szabadságvágyukkal. Nem véletlenül hat a fiatalos útkeresés ennyire intenzíven a már megállapodott generációra.

A harmincas évei végén, negyvenes évei elején járó anyuka és apuka a kamaszok határfeszegetése és szárny­próbálgatása kapcsán felteszi magának a kérdést: hát ennyi volt? Ennyit tartogatott számomra az élet? Ezt a párt, ezeket a (komisz) gyerekeket? Ezt az életpályát, ezt a munkát? Vagy inkább jöjjön valami új, izgalmas, embert próbáló változás, az igazi élet, amit nem szabad tovább halogatni, hiszen nincs már sok idő! A családi életciklusnak, a párkapcsolatnak és a tagok személyiségfejlődésének ilyen kombinációja esetén nagyon komoly elhatározás, kitartás, tudatos munka szükséges a család egyben tartásához!

Autonómia és csapatmunka egyszerre

Minden empátiánkat latba vetve igyekezzünk megérteni a családtagok szempontjait és vágyait, és ne feledkezzünk el saját magunkról sem! Nemritkán éppen az a tag adja fel végül, aki saját magát háttérbe szorítva mások igényeit igyekszik kielégíteni.

A gyerekek a jogokkal arányosan növekvő felelősség elve alapján jussanak egyre több szabadsághoz. Ha már elég felnőttek ahhoz, hogy hosszabban kimaradjanak a kortársaikkal, akkor eljött az ideje a jelentősebb otthoni feladatok elvégzésének is, hiszen egy érettebb személyiség nem szolgáltatja ki magát, hanem kiveszi részét a munkából. A család együtt töltött ideje így ritkábbá, de éppen ezért intenzívebbé válik. A közös programok szervezése legyen a család minőségi idejének része: a növekvő gyerekek ezáltal megtanulhatják véleményük mérlegelését, megtapasztalhatják döntéseik következményének súlyát!

A párkapcsolatban eljött az ideje a nosztalgiázásnak: vegyük elő bátran a fiatalkori fényképeket, és idézzük fel a közös élményeket! Ne álljunk meg ezen a ponton, hanem folytassuk ott, ahol a gyermekvállalás előtt abbahagytuk! Találjunk vissza az egykor oly fontos páros tevékenységekhez, és keressünk újakat, de engedjük a társunkat egyedül is lélegzethez jutni! Életünk nagy, közös projektjének lényeges állomásához érkezve tekintsünk vissza arra, mit teremtettünk együtt, ismerjük el a közös erőfeszítéseket, és jutalmazzuk meg magunkat és egymást!

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra ITT!

– Miért vezetett Magyarországra az utad ennyi év és ennyi külföld után?
– Mindig is vágytam az anyanyelvi közösségre. A Kárpát-medence a hazám, itt szeretném hasznosítani a külföldön megszerzett tudást és tapasztalatokat – és itt szeretném elképzelni családom jövőjét. A költözés is egyféle próbatétel volt: kihívás annak bizonyítására, hogy milyen meghozni egy ilyen horderejű döntést, ahhoz ragaszkodni, és nem visszarettenni azoktól a kellemetlenebb tapasztalatoktól, amiket egy néhány hetes nyaralás alatt nyílván nem lehet megtapasztalni.

Más szóval: milyen küzdeni egy olyan álomért, amit már gyermekkorod óta dédelgetsz.

– Szeretsz Vietnamban élni?
– Őszintén szólva nagyon nehéz terep kisgyermekkel. Az Európában megszokott, hétköznapi életet megkönnyítő dolgok jelentős része hiányzik, a tömegközlekedéstől kezdve olyan alapvető igényekig, mint a járda, ahol lehet tolni a babakocsit. A nem szűnő kultúrsokk a legnehezebb, bár ez valószínűleg kölcsönös. De az itteni létre is az a képlet érvényes, mint az élet számtalan területére: az lesz, amit te magad kihozol belőle – és nemes feladat még ilyen körülmények közt is tudatosan azon igyekezni, hogy minden helyzetben próbáld meglátni a szépet, a pozitívat, az esetleges tanulnivalót.

– Mi az, amit pozitívnak vagy tanulnivalónak látsz a vietnami társadalomban?
– A gyermek- és családközpontú szemléletet, azt a (látszólagos?) lazaságot, amivel az akadályokat kezelik, és azt, ahogyan összezár a közösség konfliktus esetén.

A közösség érdeke felülírja az egyének közti nézeteltéréseket, viszályokat. Ezt a tulajdonságot nagyon tisztelem a vietnamiakban.

– Nagy bátorság is kellett ahhoz, hogy egy kisgyermekkel együtt költözz a világ másik végére…
– Azt tapasztalom, hogy erő, hit és minél több „otthonról hozott” tartalék kell hozzá – és természetesen a társadba vetett rendületlen bizalom. Elfogadás is kell hozzá, mivel egy fejlődő országban magától értetődő, hogy minden máshogy működik, mint amit megszoktál. Ez alaposan próbára teszi az embert. Engem is: édesanyaként, feleségként, emberként, magyarként és a helyi nemzetközi közösség tagjaként egyaránt.

– Nagyon izgalmas egy ilyen, minden szempontból távoli országban élni. De most beszéljünk kicsit rólad! Mit csináltál korábban, és hogyan lett belőled újságíró vagy inkább „újságba író” ember?
– Nem vagyok újságíró, csak egy közéleti kérdések iránt nagyon érdeklődő, véleményt szívesen formáló személy. Jogot végeztem, később biztonságpolitikára szakosodtam egy honvédelmi főiskolán. Leginkább ez utóbbival foglalkoztam az elmúlt tíz év alatt.

– A biztonságpolitikáról sok embernek a fekete öltönyös férfiak jutnak eszébe…
– Ez az esetek többségére igaz is.

Fontos tanulságom ezzel kapcsolatosan, hogy nőként nem kell ilyen közegben úgy viselkedni, mint egy férfi, ahhoz, hogy valaki érvényesüljön. Viszont nem is kell feltétlenül felvenni a munkahelyen a gyakran „hagyományosnak” nevezett női szerepet:

nem kell mindenkiről gondoskodni, süteményt sütni minden pénteken, a szociális aktivitásokért mindenkor felelősséget vállalni. Elég, hogyha az ember úgy viselkedik, mint egy felnőtt nő, hiszen akkor ekként is fognak bánni vele. Nőként soha nem éreztem, hogy a nemem miatt hátrányos megkülönböztetésben lett volna részem, sem korábban, sem most, amikor civil nőként doktorálok a jellemzően férfi többségű hadtudományi karon. Sőt, a katonákat nagyon szeretem, úgy érzem, hogy köreikben még lehet tanulni „emberségtől példát, vitézségről formát” (Balassi).

Kép forrása: Horváth-Sántha Hanga

– Miért pont a biztonságpolitikát választottad?
– Szeptember 11. (2001. szeptember 11., a New York-i terrortámadások időpontja – a szerk.) számomra meghatározó élmény volt, akkor is, ha csak képernyőn követhettem a szörnyű eseményeket.

Ekkor kezdett el érdekelni a terrorizmus kérdése. Kíváncsi voltam a mögöttes okokra, arra a személyes indíttatásra, ami arra késztet egy embert, hogy más emberek életét oltsa ki egy ideológia, egy politikai cél, vagy akár egy vallási köntösbe burkolt előírás nevében.

Ezért szakosodtam aszimmetrikus fenyegetésekre, vagyis terrorizmusra, ezen belül különösen a szalafita-dzsihádista indíttatású radikalizálódásra, és ennek – elsősorban európai – vetületeire.

– Érdekes, hogy milyen sok embernek volt sorsfordító szeptember 11. Emlékszem, az egyetemen voltunk, és az egyik folyosói tévé előtt verődtünk össze. Akkor már tanultam külpolitikai újságírást, de onnantól kezdtem komolyan is venni.
– Ez meg Ceauşescu kivégzése a generációnknak olyan meghatározó élmény, hogy szinte mindenki tudja, hol volt és mit csinált éppen akkor, amikor a hír eljutott hozzá. Utóbbiról csak arra emlékszem – és ez az első svédországi emlékem –, hogy a család néz egy nagy, mozgó képekkel teli dobozt, amiben egy bácsit meg egy nénit agyonlőnek, és mindenki nagyon boldog…

– Itt pedig elérkeztünk a svédországi élethez, ahol 25 évig éltél, erdélyi családban.
– Egy önkéntelen kisebbségből egy önkéntes kisebbségbe kerülni tapasztalatom szerint olykor küzdelmesebb lehet, hiszen a nagy nyugati szabadságban nem feltétlenül érvényesül a közösség ösztönző ereje (vagy a külső, kényszerítő körülmények), hogy valaki megőrizhesse a nemzeti identitását. Az elnyomás – bár természetesen nem kívánom senkinek a jogtiprást és az állami üldözést – arra kényszerít, hogy még jobban őrizzük meg azt, akik vagyunk: hitünket, anyanyelvünket, kultúránkat. Svédországban éles ellentétben volt a két világ, a magyar és a svéd, de ezt megfelelő eszközökkel és akarattal teljes mértékben össze lehetett hangolni. Egyrészt a hagyományőrző, családközpontú, erős református hitű család, ahol értéknek számított (és számít!) a szülőföld, a gyökerek, a felmenők, az anyanyelv és a kultúra. Másrészt pedig egy olyan társadalom, ahol természetes helye már mintha nem is lenne az említett értékeknek, és ahol minden határ elmosódni látszik.

Itt csak csendesen jegyzem meg, hogy pont emiatt is rettenetesen nehéz a messziről jött bevándorlók integrálása a nyugati társadalmakba. Ha nincsenek korlátok és kapaszkodók, nincs is iránytű és stabilitás.

– Igen, bár szerintem olyan országokban is egyre nehezebb az integráció, ahol alkalmasint vannak korlátok. Elég, ha a németországi török párhuzamos társadalmak problémájára gondolunk.
– Ott is szerintem hasonló tőről fakadnak a gondok. A németeknél nemigen érzékelem, hogy elfogadott lenne egy egészséges nemzeti identitás, aminek mondjuk része a nyitottság és a befogadás. Ott az identitás inkább az identitás hiánya. A történelmi múltból fakadó és mindmáig tartó (és fenntartott!) bűntudat miatt nem igazán mertek következetes és világos követelményeket állítani a bevándorlókkal szemben – sem a török vendégmunkásokkal szemben, sem pedig azokkal, akik az elmúlt évek folyamán érkeztek.

– Korábbi írásaidban a nemzeti identitás fontosságáról írtál. Miért van szüksége erre egy XXI. századi embernek?
– Az egyén mindig is része volt egy adott közösségnek, egy nagyobb körforgásnak. Alapvető emberi szükséglet, hogy tartozzunk valahova. Az egyént és a közösséget összekapcsoló, lelki stabilitást biztosító híd pedig éppen az identitás maga. Ha ez szilárd alapokon nyugszik, kevésbé vagyunk mi is – gyermekeinkkel együtt – kitéve napjaink egyre értékvesztettebb és kiüresedő társadalmi trendjének, amelynek célja az individualista, ám manipulálható egyének kitermelése.

Kép forrása: Horváth-Sántha Hanga 

Ez különösen fontos a globalizálódó világban, ahol egyre többen hangoztatják, hogy pont ezeknek az éltető és biztonságot nyújtó közösségeknek nincs már szerepe, hiszen már nem fontosak a határok. Sem a külső, sem a belső határok, sem a nemi, sem az egyéb határok.

– Mennyire látszik az életeden, a mindennapjaidon, a gondolkodásodon az, hogy több kultúrában is otthon vagy?
– Minden bizonnyal látszik, bár egy kívülálló ezt jobban meg tudná mondani. Akárhol jártam, mindig igyekeztem felfedezni, mi az, ami érték, és mi az, amit abból én is át tudok ültetni a saját életembe. A svédekben nagyon kedvelem a higgadt vitakultúrát, a konyhájukat, a természet iránti rajongásukat. A svájciak esetében a pragmatizmus és hagyományőrzés, emellett a kisebbségek iránti tisztelet volt számomra példaértékű. A nyugat-szaharai szaharavi etnikumú emberekben leginkább a végtelen szívósság fogott meg: annak ellenére, hogy a világ egyik legelfeledettebb konfliktusa zajlik ott (Marokkó 1975 óta tartja megszállás alatt a térséget – szerk.), mindig a továbbküzdést választották, és folyton keresték a lehetőségeket, hogy a nagyvilág tekintetét ráirányítsák a helyzetükre. A New Yorki-i ENSZ-központnál töltött időszak pedig arra tanított, hogy bár könnyű cinikusnak és reményvesztettnek lenni, amikor 193 ország képviselői folytatnak hónapokon át tartó, sokszor teljesen parttalan vitákat fontos kérdésekről – az is egy tudatos döntés, hogy ne legyek ilyen. Akkor is, ha ennek érdekében mindennap le kell küzdenem saját ellenérzéseimet. Ezek mind végigkísérnek a további utamon.

– Szükségszerű, hogy egy nőnek ma a család és karrier között választania kell?
– Attól függ, miként definiáljuk azt, hogy karrier. Számomra a szó nem rangot vagy munkahelyi beosztást jelent, hanem egyszerűen azt, hogy olyan helyen vagyok, ahol megbecsülik a munkámat, és ahol hasznos tagja vagyok a közösségnek. A kettő összeegyeztetéséhez kell a támogató munkahely, mellette pedig kell a támogató társ is. Szerencsés vagyok, mert férjem maximálisan támogatta, hogy gyermekünk mellett folytassam a doktori tanulmányaimat, sőt, kisfiunk első életévében – hála az ő munkahelye rugalmasságának – heti egy napot otthon is tudott tölteni vele. Ő az, aki minden írásomat, publikációmat, előadásomat végigolvassa, végighallgatja, véleményezi és konstruktívan segíti. Hálás vagyok annak az egyetemi tanáromnak is, aki néhány éve egy belvárosi kávézóban tartotta meg választott tantárgyam kötelező óráit úgy, hogy a kisfiam közben a mellkasomon aludt egy kendőben.

Szóval csak arra tudom bíztatni minden anyatársamat, hogy igyekezzenek keresni a lehetőségeit a család és a hivatás összehangolásának. Lehet, hogy ők is meglepődnek, milyen sok a támogatója ennek az elképzelésnek.

Amióta ember az ember, a külső megjelenése üzenetet hordoz, ez teljesen természetes. De vajon az normális-e, ha mások üzeneteit hordozzuk tudatlanul, és esetleg fogalmunk sincs arról, mit jelent, ami a mellkasunkon virít?

A minap egy csontsovány, fogatlan, láncdohányos öregasszonyon láttam egy felsőt a következő felirattal: „sexy, intelligent, dangerous”.

Arra már megvan a rutinom, hogy a saját öltözködésemben elkerüljem a vállalhatatlan elemeket, de most szembesültem azzal, hogy mennyire nehéz egy kisfiút felöltöztetni. A nagyobbik fiam ugyanis végleg kinőtt a gyerekméretből, ahol a cégek a tehetséges tervezőket alkalmazzák, és immár a ruhaüzletek kamaszrészlegének sivatagában kell kutakodni. A negyedik üzletben már dührohamot kaptam: „Mit képzelnek ezek a kisfiúkról?!”

A pólókínálat ugyanis markánsan azt sugallja, hogy a 10–14 év közötti fiúk tulajdonképpen amerikaiak, csak esetleg valamiért nem ott élnek.

Alapvetően gémerként határozzák meg magukat, de ha véletlenül nem kütyüznének, akkor bizonyára szörfözéssel múlatnák az időt, vagy egy amerikai állam junior kosárlabda csapatában. Egyébként meg szemébe röhögnek az emberi mulandóságnak, a koponya és csontváz a mellkasokra feszülve nem csak halloween kellékei. Hogy valamivel kifejezhessék a különbözőségüket, Disney vagy Marvel hőseit öltik magukra. Egy szezonban lehet, hogy kettőből is választhatunk. Végül is miért legyen jobb dolguk, mint nekünk, amikor a kétféle nejlon iskolaköpeny között dilemmáztunk?

Nem állítom egyébként, hogy a lányokat kicsivel is többre becsülik, amikor dönteniük kell, hogy a hasuk vagy a válluk lógjon ki a pólóból, de a női öltözködésben mindig számtalan kiskapu kínálkozik. A kisfiúk viszont tényleg csak egy rövidnadrágot és egy pólót szeretnének.

Értem én, hogy a pólókról visszaköszönő popkult ikonok valamennyire jelen vannak mindannyiunk életében, tudom, hogy minden kisfiú kütyüzik, és azt is, hogy az amerikai filmipar termékei jutnak el minden fogyasztóhoz. Ez a valóság. De az már manipuláció és nem a valóság, hogy ezt a néhány elemet kell az identitásunk alapjává tenni.

Manipuláció, hogy a multicégek által generált képekben fejezzük ki önmagunkat, olyan képekben akár, amelyekhez semmi valóságos kötődésünk nincs.

Az én fiam nemcsak hogy sosem járt Miami Beach-en vagy Brooklynban, de azt sem tudná elmondani, miért inkább Miami, mint a Riviera vagy az Aranypart. Ez a popkulturális nyomulás ráadásul hatalmas érzékelési alapzajt is jelent, amiben a gyerekek és a felnőttek sem veszik észre, hogy mi az ő tényleges valóságuk, mik az álmaik és a preferenciáik.

Az én fiam vízilabdázik, sakkozik, szereti a kalandregényeket. Nem New York-i, nem kosaras, és jobban szereti a fantasyt a rajzfilmeknél. Nyáron nem szörfözik, hanem a stégről ugrál a Balatonba, táborozik és tábortüzezik. Ő is szeret kütyüzni, de nincs online profilja, és ha játszik, az nem csak gépen elképzelhető.

Kép: Unsplash

Végül úgy egy hét utánajárással sikerült felruházni a tízévesemet erre a nyárra. Mivel táborozni is megy, 8–10 pólónak kell egyszerre rendelkezésre állni. A leárazásokat is kihasználva átlag 1200 forintért szereztem be a felsők darabját.

Ahhoz ragaszkodtam, hogy ne legyen rajta olyan felirat, amit nem ért, és amit nem akarom, hogy magáról állítson, és ne legyen se amerikás, se rajzfilmhősös reklám. Azt viszont ő kérte, hogy legyen közte néhány vagányabb darab, ami nem teljesen egyszínű, jellegtelen.

Így a legdrágább pólóért fizettünk 3000 forintot, amin egy lakóbusz, pálmafa, stilizált tájkép látható. Lett még egy-két csíkos és utazás-túrázás tematikájú felső is.

Nem mondom, hogy kulturális térfoglalást hajtottam végre azzal, hogy ugyanazoknak a cégeknek a ritkább darabjait hajtottam fel, de lélekben azért kitettem az autonóm terület táblát.

Életveszélyes játék

A MOM Sportközpontnál nemrégiben történt tragikus haláleset világított rá ismét a kérdés kínzó aktualitására – itt, mint ismeretes, egy édesanya veszítette el legkisebbik gyermekét a kiskorúak okozta tűzben.

Röviden összefoglalva a történet a következő: június végén egy édesanya három gyermekét (14, 11 és 8 évesek) a MOM Park bevásárlóközpontja mellett található Gesztenyés-kertben hagyta magára napközben, míg ő saját ügyeit intézte. Hogy mennyi időre, azt nem tudni pontosan. De ez az idő arra elegendőnek bizonyult, hogy a két kisebbik gyermek valahogy bemásszon a park mellett található sportközpont elkerített területére, és ott a létesítmény tetején található, használaton kívüli, lezárt fabódéba bejusson és tüzet gyújtson.

„Gyerekek, kiskamaszok, serdülők közösségét figyelve nem látszik mindig markánsan, mennyire szabályszegő a viselkedésük – nyilatkozta a képmás.hu-nak Balkuné Szűcs Emese tanácsadó szakpszichológus. – Olykor hangosak, szemtelenek, faragatlanok, de komoly gondot nem okoznak, máskor csendesen, észrevétlenül keverednek bajba. Már a kisebb gyerekek is tisztában lehetnek azzal, ha tilosban járnak, és ezt szándékosan teszik. Történhet kalandvágyból, ingerkeresés, kivagyiság vagy menőzés okán” – teszi hozzá a szakértő.

A fabódé pillanatok alatt lángra kapott. Az idősebbik testvérnek sikerült kijutnia, a nyolcesztendős húgának már nem.

Őt eszméletlen állapotban hozták ki a tűzoltók, életét minden erőfeszítés ellenére sem sikerült megmenteni. A tragédia óta eltelt időben sok egyéb információra derült fény a család hátterével, előéletével kapcsolatosan, de jelen cikknek nem ez a témája; tárgya ellenben az a kétségbeesett kérdés, amit egy édesanya írt az egyik legnagyobb közösségi médiafelület kerületi csoportjába néhány órával a baleset előtt (ez, bár az említett felületről később törölték, mégis eljutott a sajtóig – itt olvasható), és az arra adható, lehetséges válaszok.

Beavatkozni – de hogyan?

„Mindannyian tudjuk, milyen nehéz ilyenkor okosan beavatkozni – mondja Balkuné Szűcs Emese. – A kicsik megriadhatnak, ha rájuk szólunk, tovább állnak, és a szemünk elől eltűnve ismét azt tesznek, amit akarnak.

Érdemes kedvesen közelítve beszélgetést kezdeményezni velük. Ne förmedjünk rájuk, mert azzal csak az ellenállásukat növeljük!

Kép: Pxhere

Az alsós gyerekek, különösen, ha elhanyagoltak, szívesen válaszolgatnak jószándékú érdeklődésre, éppen ezért könnyen lépre csalják őket rossz szándékú, bűnöző egyének is. Ha elnyertük a bizalmukat, akkor akár rá is kérdezhetünk, mennyire tartják jó ötletnek például a cigizést, és tudják-e milyen károkat okozhatnak vele maguknak és a környezetüknek. Ugyanígy járhatunk el magányos kiskamaszok esetében. Más a helyzet, ha egy nagyobb csapat serdülő verődik össze polgárpukkasztás, esetleg italozás, drogozás céljából. Ilyenkor bármilyen reakció ellenálláshoz vezethet, ha pedig szer hatására módosult tudatállapotban vannak, akár ellenségnek is tekinthetnek bennünket. Így, amennyiben veszélyesnek ítéljük a viselkedésüket, inkább kérjünk segítséget például a közterület-felügyelettől.”

Az önkárosító viselkedés mögöttes okairól sem szabad elfeledkeznünk, hiszen az önkárosító viselkedés egyfajta figyelemfelhívás, lázadás, de segélykérés is lehet.

„Amennyiben ismerjük a gyermek hozzátartozóját, jó, ha először őt informáljuk. A nyilvános helyeken azért nehezebb a dolgunk, mert itt ugyan a szülő felel a gyermekéért, de nem feltétlenül van jelen, így nem tudjuk értesíteni” – vázolja Balkuné Szűcs Emese.

Közös felelősségvállalás régen és most

A paraszti társadalomban a családnak – mint a társadalom legkisebbik, ám legmeghatározóbb és ezáltal legerősebb egységének – nem csupán védő szerepe volt, hanem erősen személyiségformáló jellege is. A gyermekeket már kicsi kortól a közösség erkölcsi normáira tanították; a köszönéstől és megszólítástól kezdve egészen az általános erkölcsi felfogásig. Mint a népmesékben: igazmondásra, becsületességre, szorgalmas munkára és a felnőttek, illetve a közösség iránti feltétlen tiszteletre nevelték őket – egyrészt a családon belül, másrészt pedig a közösség aktív részvételével.

„Bárkinek – akivel tiszteletlen volt, vagy akinek kárt okozott – joga volt a más gyerekét megszidni, megbüntetni, megverni. A szülő szinte minden esetben a felnőtt pártjára állt, hiszen ő képviselte a közösséget, a közvéleményt, amelyhez a gyermeknek alkalmazkodnia kellett” – írja Csekő Csilla néprajzkutató a hagyományos falusi közösségek gyermekneveléséről szóló tanulmányában.

A gyermekek nevelése közös feladat volt; a gyakran többgenerációs házakban szerepet vállalt ebben az édesanya, az édesapa, a nagyszülők, esetleg idősebb testvérek, és mellettük az adott közösség többi tagja is.

„Idősebb férfiak gyakran mesélik: ha az utcán akármelyik felnőtt rájuk szólt, netalán kiosztott számukra egy nyaklevest, mert olyasmit műveltek, amiért a közmegegyezés szerint ez járt, akkor otthon inkább szerényen hallgattak, különben az apjuktól kapták a következő pofont, amikor kiderült a turpisság – mondja Balkuné Szűcs Emese. – Nyilván vissza lehetett élni ezzel a hatalommal, de a fiatalság nevelésének közfeladat-jellegét jól példázzák ezek az esetek. Mivel a gyerek nem cselekvőképes, vagyis nem látja át tettei következményét, nem ura saját magának. Éppen ezért a gondozója, többségében a szülője felel mindazért, amit tesz.

Korábban, amikor a közösség értékeiért mindenki felelősséget vállalt, a felnőttek közötti íratlan szabályok szerint a gondozó hiányában bárki átvehette a szülői pozíciót, és nevelhette a másik gyerekét, részben annak testi épsége, részben a közjavak védelme érdekében.

Ha egy gyerek a normát megszegve bajt csinált, és mondjuk felgyújtotta az erdőt vagy a termést, azzal több család megélhetését, jószágát, életét veszélyeztette, saját magáról nem is beszélve. Így egy időben érkező fejmosás sokakat megmenthetett.”

Kép: Pxhere

Napjainkban viszont egyértelmű eltolódás figyelhető meg az intézményes felelősségvállalás irányába.

Világunk egyre magasabb fokú individualizálódása, a család társadalmi szerepének fellazulása és a közösségek normatív erejének gyengülése mind hozzájárulhattak ahhoz, hogy kevésbé vagyunk hajlamosak felvállalni közterületeken a nevelő szerepet más gyermekeivel szemben. Az emberek közül sokan talán korábbi rossz tapasztalatból, talán kényelemből vagy nemtörődömségből – vagy egyszerűen tanácstalanságtalanságból – fakadóan egyre kevésbé szeretnének beavatkozni, és inkább tolnák a felelősséget az állami intézmények felé.

Az intézményeknek is fontos szerepük lehet

Tagadhatatlan tény, hogy az állami intézmények is fontos szerepet játszanak a fenti jelenségekkel kapcsolatban, még akkor is, ha nem feltétlenül mindig első lehetőségként kellene hogy felmerüljenek egy adott helyzet kezelésében.

„A gyermek érdekében bejelentési joga bármely állampolgárnak, közhasznú szervezetnek vagy egyesületnek lehet, és szükség esetén ezzel bátran élhet is! A bejelentő személy adatait a gyermekvédelmi rendszerben zártan kötelesek kezelni, nem adhatják ki – mondja Balkuné Szűcs Emese. – A bántalmazásról, veszélyeztetésről vagy elhanyagolásról jelzési kötelezettsége van minden olyan intézménynek, illetve személynek, aki a gyermekkel kapcsolatba kerül nevelése, oktatása, egészségügyi ellátása, jogi érdekképviselete során (védőnő, gyermekorvos, pedagógus, nevelő, gyermek-, és ifjúságvédelmi szakember, családgondozó). Ezeknek az egyéneknek, ill. intézményeknek egymással is együttműködési kötelezettsége van, és amennyiben elmulasztják a jelzőrendszer tagjaként feladatukat, felelősségre is vonhatók – teszi hozzá a szakértő.

De, amint azt a szakpszichológus is hangsúlyozza: a hatóságok felé tett bejelentésnek az utolsó lépésnek kellene lennie, miután szembesítettük a szülőt gondozói feladatainak elhanyagolásával.

„Sajnos azonban sokan érdektelenné, közönyössé válnak, mivel a másik ember életébe beavatkozni rájuk nézve is következményekkel járhat. Vagy csupán nem szeretnének a hivatali bürokrácia útvesztőiben kavarogni, netán bírósági-peres ügyekbe keveredni jószándékuk miatt. Másrészt, a közösségektől elidegenedett, a közjóért tenni nem vágyó életszemlélet sem segíti az utcákon, köztereken kallódó fiatalok védelmét” – zárja gondolatait sokunk számára fájó őszinteséggel Balkuné Szűcs Emese.

A rendőrség közleménye szerint a tragédiát felelőtlenség okozta. A tűzben elhunyt kislány életét nem lehetett már megmenteni, és a gyámügy a szomorú eset után elvette az édesanyától két idősebb gyermekét.

Ezért is szolgáljon mindannyiunk számára lehetőségként a fenti, a gyakorlatban is jól hasznosítható prevenciós eszközök használata, hiszen egyben kollektív felelősségünk is.

Lehetőségeinkhez, képességeinkhez mérten igyekezzünk élni vele, hogy társadalmunk élhetőbb, egészségesebb és perspektivikusabb jövő elé nézhessen!

Nem kertelek, beijedtem. Olyan jövőképet, méghozzá közeli képet vázolt az a cikk, igen tárgyilagosan, amit nem hiszem, hogy csak én nem kívánok a gyerekeimnek. Gondoltam, itt a műanyagmentes július-akció. Vágjunk bele! Próbáljuk meg, hogy megy ez a „nagyontudatosság”. Előre a Földünkért, és utódaink jövőjéért! – gondoltam lelkesen.

Három nap telt el, s én lebiggyedő szájjal ülök a műanyagromjaim fölött. Pedig még a kihívás sem volt különösebben bátor, mert a gyerekek még a nagyi-táborban vannak.

Pedig nem vettem az égvilágon semmit. Gondoltam, elleszek az itthoni tartalékokkal. De nézzük csak sorban, mit műveltem én itthon egyedül, hogy most csalódottan és szégyenkezve kell ülnöm egy csinos zacskó szemét felett!

Megiszom a reggeli kávémat, icipici zacskóban van a por. Ehelyett lehet venni üvegeset, ha majd ez elfogy – ez még nem szegi a kedvemet. Az már kicsit jobban, hogy a gluténmentes kenyerem, amit pirítósnak sütök meg, sajnos csak műanyag-csomagolásban kapható. Persze erre mondhatná bárki, hogy lehet azt a kenyeret otthon megsütni… de ezt most elengedem. Még csak reggel 7 óra van.

Ezután berakok egy adag mosást, amikor a folyékony mosószer kileheli magából az utolsó cseppet is, s ugyan beleteszem a szelektív kukába, de már 8 óra 30-ra igen rosszul állt a mérlegem. S akkor még nem sejtem, hogy mohón kifalom a tejfölt a dobozból, s bár eszembe jut, hogy talán eljött az ideje a palántaültetésnek… ám akkor elfogy a sonka is. Ekkor már úgy érzem, jöjjön, aminek jönnie kell: megnézem, minek járt le a szavatossága a hűtőben. Aztán amikor kezet mosok, kifogy a folyékony szappan, és amint újratöltöm, egy borzadó pillantást vetek a kád szélén sorjázó samponos, balzsamos, tusfürdős flakonok garmadájára.

Lássuk be, ezek után nem meglepő, hogy halotti tort ülök a műanyagmentes júliusom felett, és bánatomban kieszem a mélyhűtőből a maradék fagylaltot.

Most itt ülök a nagy halom szemetem felett, és azon gondolkodom, hogy hol rontottam el. Hol rontjuk el? Mi, kicsi emberek sokat tehetünk. Próbálkozhatunk, igyekezhetünk. Válltáskánkba betárazott vászonszatyrokkal és cekkerekkel büszkén mondhatunk nemet a kérdésre a boltban, hogy kérünk-e nejlonzacskót. De mi van azzal, amit hazacipelünk benne? Még ha igyekszünk is a lehető legtudatosabban választani… Mikor lépnek majd a nagyok, akik igazán sokat tehetnek?

Mikor kapható majd a tej és a tejföl visszaválthatós üvegben? Vinném azonnal!