Aki késsel keresztet rajzol az új kenyérre

Elhagyhatná, de nem tudja. Tudja, hogy nem menne, mert már felmerült. Beszéltek róla régebben. Azt mondta, nem akarja, mert minden, amit tud, az anyanyelvéhez kötődik. És aztán jött egy hosszú érvelés családról, barátokról, a Balaton kékjéről, és igen, mondta a Túró Rudit is, ami vicc, mert már vagy ezer éve nem evett, és nem is hiányzik.

Az évek során sokat árnyalódott az, ami kettejük között van. Magyarország és közte. „Piros, fehér, zöld, ez a magyar föld.” Ami persze nem ér véget az országhatároknál, ezt már akkor megtanulta, amikor kiskorában először mutattak neki olyan térképet, ahol látszottak a trianoni határok.

Emlékszik, ahogy ujjait végighúzta a Nagy-Magyarország határait jelző piros csíkon, és nem értette, hogy lehet íróasztalnál térképeket átrajzolni. Gyerek volt még, az ő világában magától értetődő volt, hogy a húsvéti nyuszi biciklit hoz, és a fogtündér elviszi a kihullott tejfogat, de ekkor mégis tűpontosan érzékelt mindent: ketté szelt falvakat, hajdanvolt hidakat látott maga előtt. Ott volt, amikor az orosz csapatok kivonulását ünnepelték, azóta is megvan az a kis papírzászló, amit akkor osztogattak a tömegben, és már korán megtanulta, miért volt lyukas a nemzetiszínű lobogó '56-ban.

Önérzetes magyar lett, aki minden március 15-én puffog, miért nem visel mindenki kokárdát. Reméli, hogy nem vált belőle melldöngető, arrogáns hazafi, mert az olyan neki, mint az elsősorban német turistáknak szánt balatoni útmenti csárdák, ahol kalocsai mintás a terítő, de made in China. Mindenesetre a Halloweent passzolja, és a Valentin-nap se volt fontos téma soha.

Összezavarodott magyar lett, mert nem szereti a címkézést. Nem tud büszke lenni az „övéire”, amikor azt hallja, valakit arabnak néztek, és ezért bántalmazták az utcán fényes nappal. Csak azt érzi, hogy ezek nem az „övéi”, és ezzel nem akar és nem tud azonosulni – és persze így már ő is címkéz, óhatatlanul beeszi magát a „mi és ők” gondolat a fejébe. Nem aszerint választ kortárs regényt a könyvesboltban, hogy az írója jobbra vagy balra húz-e, de van egy szilárd értékrendje, az ikszet is mindig ez alapján húzza be a szavazófülkében.

Nagyvonalú magyar lett, mert bár gyűlöli a „merjünk kicsik lenni”-mentalitást, de nem képzeli különbnek a nemzetét más népeknél. Ki a jó magyar? – teszik fel a kérdést sokan, és ő már a felvetést sem érti, mert a magyarság az nem olyasmi, ami viszonylagos. Magyarnak lenni lehet, magyarabbnak lenni nem – és ez független attól, ki mit talált fel, hol harcolt, disszidált-e vagy hány gyereket szült.

Olyan magyar lett, aki nem hisz a multikulti társadalmak hosszú távú működőképességében. Nem azért, mert tartana a migránstelepektől – hanem mert úgy véli, mindenkinek odahaza jár a boldogulás esélye. Ugyanakkor elfogadja a sokféleséget és az abban rejlő erőt. 1+1 néha 3. Adhatunk egymásnak valamit, tanulhatunk egymástól. Mesét, dalt, receptet, szemléletet. Alapvetés számára, hogy ezt vallja, hiszen ha jobban meggondolja, a saját családjában legfeljebb a pulikutya ősei jöttek be Árpáddal együtt a Kárpát-medencébe.

Olyan magyar lett, aki tisztában és békében van a saját múltjával. Benne a politikai fogoly felmenőkkel, a Horthynak felesküdni nem akaró katonatiszt dédapával és a gyerekeinek a Székely himnuszt megtanító sváb nagyszülővel. Tudja, honnan jött, és ez meghatározza, de nem determinálja.

Sok ez egyszerre, és néha ellentmondásos is. Mégis, éppen olyan természetesnek érzi, ahogyan azt a mozdulatot is, ahogy késsel keresztet rajzol az új kenyérre, mielőtt megszegi.