A városmajori plébániatemplom a 20. századi magyar művészet és különösen az egyházművészet kiemelkedő értéke. Az építészekhez társult más alkotók révén valódi összművészeti alkotás, amelyet méltán nyilvánítottak műemlékké. A templombelső rendkívül fontos részét alkották az Árkayné Sztehlo Lili tervezte színes üvegablakok.

A művész az 1933-ban épült templom nyolc nagyméretű ablakából hatra készített terveket. Az ezek alapján elkészült gyönyörű díszüvegablakok azonban egy 1942-es bombatámadás során megsemmisültek. A rekonstrukció hosszú időszakot foglalt magába, amely véglegesen 2018-2019-ben zárult le, amikor a Sztehlo Lili Kulturális Egyesület célkitűzése nyomán az utolsó, Szent Erzsébetet ábrázoló üvegablak is a helyére került.

Felmerült az igény arra, hogy a még két fennmaradó ablakba is kerüljön színes kompozíció, amelyekre Sztehlo Lili nem készített terveket. Első lépésként ezt a Sztehlo Lili Kulturális Egyesület és a Mindszenty Alapítvány egy pályázat kiírásával szeretné elősegíteni.

Pályázók köre: A pályázat nyilvános, részt vehetnek benne megfelelő szakmai felkészültséggel bíró magyar (és külföldi) állampolgárságú alkotóművészek, tervezők, hazai felsőoktatásban jelenleg hallgatói jogviszonyban lévő alkotók vagy alkotói csoportok. Egy személy vagy egyéni, vagy csoportos pályázatot adhat be, mindkét formában nem pályázhat.

Az ablakok témái:

• Isten Tiszteletreméltó Szolgája Mindszenty József bíboros
• Az Eucharisztia forrás a világ életéért

A pályázat lebonyolításának módja: A pályázat kétfordulós. Az első fordulóban a pályázatok név nélküli elbírálása történik meg, ennek során a zsűri kijelöli a második fordulóba kerülő pályaműveket. A zsűri által kiválasztott pályaművek jeligéjét a  www.sztehlolili.hu honlapon tesszük közzé. A második fordulóban már a pályázó neve is ismertté válik.

Díjazás: A második fordulóba bejutott, de nem nyertes pályázók mindegyike egyenlő arányú, 30.000 Ft-os díjazásban részesül.

A nyertes pályázók díjazása:

1. helyezett : 500.000 Ft
2. helyezett: 300.000 Ft
3. helyezett: 150.000 Ft

 

• Helyszíni művészettörténeti tájékoztató időpontja: 2019. szeptember 6. 15–17 óra.

                Vezető: Ritoók Pál művészettörténész

• A pályázat első fordulójának beérkezési határideje: 2019. november 30.

A pályázati kiírás teljes szövege a www.sztehlolili.hu/palyazat/ címen található.
Kapcsolat: [email protected], +36207708751

 

 

A tesók

Kérdésemre, hogy milyen az élet ilyen sokan együtt, a 17 éves Bogi válaszol: hangos, hétvégén nem hagyják aludni, de más baja nincs a testvéreivel, szereti őket. A 11 éves Dóri elmeséli, hogy a szüleik is nagycsaládban nőttek fel, 21 unokatesójuk van. A nagycsalád természetes közegük, sőt, apai nagyszüleik négy testvér mellé még két gyermeket kivettek a budapesti Aga utcai nevelőotthonból. Ági, az édesanyjuk hozzáteszi: „Szerettünk volna legalább három gyermeket; de ha Kinga állapotáról hamarabb tudunk, később vállaltuk volna a következőt”.

Amikor ugyanis lányukról kétévesen kiderült, hogy autizmussal él, Bogi már megszületett, a fejlesztőszobák előterében nőtt fel – talán ezért olyan fegyelmezett, rendszerető.

Dóri akkor született, amikor Esztergomba hordozták Kingát – nehéz időszak volt, ő türelmetlenebb is Kingával. A nyolcéves Keve és az ötéves Hanga már „jókor” érkezett: Kinga élete akkor már sínen volt. A fiú ragaszkodó, türelmes testvére Kingának, a legkisebb lány pedig így éli meg a helyzetet: „Mi nem is ismerjük Kingát, mert alig látjuk”.

Amikor Kingáról tovább kérdezgetem őket, először zavart csend támad, de sorra megnyílnak. Elmesélik, hogy testvérük néha idegesítő és fárasztó, de nagyon szeretik. Hétvégén és az iskolai szünetekben mindig velük van. Megmondja, ha éhes vagy szomjas, de arról már nem tud mesélni, hogyan telt a napja. Keve szerint Kinga jó fej, ha elkezdenek egy éneket vagy mesét, rögtön tudja folytatni; tudnak vele játszani kirakóst is. Többször elszökött otthonról, egyszer vetetett egy Túró Rudit magának egy idegen nénivel, máskor átment a szomszédokhoz WC-re vagy születésnapozni. Amikor édesapjuk koccant a kocsijukkal, annyira élvezte a rázkódást, hogy hahotázva nevetett.

Dóri szerint Kinga azért is jó fej, „mert ha leültetjük valahová, ott marad addig, amíg azt nem mondjuk neki, álljon fel”.

Mosolyogva, de torokszorító érzéssel hallgatom őket, majd Ágit, aki elmeséli, mit mondott egyszer Keve: „Jó lesz a mennyországban, ott Kinga már egészséges lesz, és akkor ki fog derülni, milyen is ő igazából”.  

A szülők

„Kinga jól kezelhető, de önállóan nem tesz semmit, és talán ez a legnehezebb” – mondja édesanyja. Mindig figyelni kell rá, és adni neki elfoglaltságot. Szeret tornázni, biciklizni, kirándulni, fürödni. Artikulációja nem tiszta, de ők megértik. Vannak fura szokásai: például kiskanállal eszik, megigazítja az elmozdított tárgyakat; tegnap is úgy hámozta a krumplit, hogy minden héjcsíkot pontosan egymás mellé rakott le. „Nagyon szeret dolgozni, és ha van erőnk-időnk bevonni, sok mindent el tud végezni: gyümölcs- és zöldségpucolást, rendrakást, és segít Balázsnak is a méhészkedésben” – sorolja az édesanya.

De ha nincsenek mellette, elkezd „rosszalkodni”: elcsen egy játékot, bedob valamit a WC-be, elszökik. A szidást érti, de a következményeket nem tudja felmérni. „Mint egy kisgyerek, aki fejlődik, de soha nem nő fel”.

Balázs, az apuka elmeséli: egy balatoni utazáson egyik szandálját, egy másik útjukon egy szerszámot dobott ki az autó ablakán, mert nem érezte odavalónak. De ma már nem tesz ilyet. Templomba is együtt járnak, Kinga most már végigüli a miséket. Miközben megtanulták kezelni őt, megtanították a közösségüket is, hogy a másság bár nehézséggel jár, de lehet áldás. Ági szerint a Jóisten fiatal koruk óta készíti őket erre a feladatra, a perifériára szorult emberek gyakran megtalálták őket. „Különleges helyzetekben és módokon tapasztalhattuk meg Isten gondviselő és léleknevelő szeretetét, erejét. Ha nem lettünk volna ilyen szoros kapcsolatban Vele, nem tudom, hogy bírtuk volna ki ezeket az embert próbáló helyzeteket. De utat találtunk, és ma már nyugodtabbak vagyunk. Sokat imádkozunk, értünk is sokan imádkoznak.”

Kinga és az ő ajándékai

Nevét hallva Kinga odajön az asztalhoz. „Süti, süti” – ismételgeti. Amikor Ági megkérdezi: csokisat vagy simát kér, a válasz mindig az, amit anyja utoljára mond. Vagyis nem tud választani, csak ismétli a szót. A kislány kétéves koráig semmilyen jele nem volt a betegségnek, azon kívül, hogy nem beszélt és nagyon rosszul aludt. Amikor kiderült a probléma, elkezdték intenzíven fejleszteni: zeneterápia, lovaglás, vízi terápia, oltáskivezetés, diéta, szenzoros torna. Ezek sokat javítottak a helyzetén: négy-ötéves korára szobatiszta lett, beszélni kezdett, jobban aludt, és elkezdett enni olyasmit is, amit előtte nem.

Az orvostudomány folyamatosan fejlődik, de még mindig nem tudni, mi okozza, s így azt sem, mi gyógyítja az autizmust, de nagyon sokat lehet elérni a korai fejlesztéssel és a diétával.

Az ötévesnél idősebb gyerekekkel már nem is nagyon foglalkoznak, mert olyan végleges, visszafordíthatatlan elváltozások alakulnak ki az idegrendszerben, amivel már nem tudnak mit kezdeni. Amit Kinga azóta megtanult, az „csak” funkcionális tanulás (étkezés, öltözködés, WC-használat), de az idegrendszerét már nem tudják gyógyítani.

Balázs átveszi a szót: „sokszor próbáltuk integrálni, de nem működött”. A helyi katolikus oviban nem voltak rá felkészülve, de nagy szeretettel és szakértelem nélkül befogadták. Viszont csak Ágival együtt maradhatott bent, így nem sokáig járt oda. Az állami óvodában a fejlesztőpedagógus nem értett az autizmussal élőkhöz. Így került Kinga az esztergomi Montágh Imre Iskolába, ahol nagyon jól bántak a magasan funkcionáló autizmussal élőkkel, de vele nem tudtak mit kezdeni. Szülei belátták: ez így senkinek sem jó, keresniük kell másik helyszínt. Így került a gyöngyösi Autista Segítő Központba, amelyet a ferences rend tart fenn.

Az itteni általános iskola és gyermekotthon nagy változást jelentett a távolság és a bentlakás miatt is. A tágabb család véleménye megoszlott, ők mégis mellette döntöttek, mert azt érezték: az állandó készenlét felemészti őket, és a többi gyerekükkel alig tudnak foglalkozni. Az orvosoktól tudták: minél hamarabb kerül valaki otthonba, annál gyorsabban és jobban fog beilleszkedni.

„Amikor Kinga elköltözött, nyolc év után először tudtunk nyugodtan aludni” – sóhajt fel Ági.

Gyöngyösön szigorú menetrend szerint élt: délelőtt iskola és fejlesztés, délután kiscsoportos foglalkozások. Maradhatott volna a hétvégékre is, de ők mindig hazahozták. Édesapja ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye oda minden hétfő reggel és hozza haza péntek este. Szeretik a közös utazásokat, csendben nézelődnek és közben ropit majszolnak.

 

Nyolcadikos koráig volt Gyöngyösön, utána került a tatai Szent Gergely Lakóotthonba. Isteni gondviselésnek tartják, hogy ez sikerült, ugyanis oda szinte lehetetlen bekerülni.

Magyarországon mintegy százezer autista él, de csak nyolc kifejezett autista-specifikus bentlakásos intézmény működik felnőttek számára. Több ismerős szülő döbbenetes helyzetekkel szembesül: sok helyen azt sem tudják, mi az autizmus, a fogyatékosokkal együtt kezelik őket, elkerített helyiségekben üldögélnek, elfoglaltság nélkül.

A következő kihívás a szoba berendezése, majd a havidíj előteremtése volt. Ági segítséget kért a rokonoktól és a barátoktól arra hivatkozva, hogy Kinga ki fog repülni az otthoni fészekből, és beleadhatnának a „nászajándékába”. Pillanatok alatt össze is gyűlt a berendezéshez szükséges pénz, a havidíjat is átvállalták a rokonok addig, amíg Kinga saját jogon nem kap állami támogatást.

A lakóotthon családias, tíz lakóval, köztük az intézmény vezetőjének fiával. Önállóságra nevelik őket, és elvárják a szülők aktív együttműködését. Van egy üzenőfüzet, amibe minden héten beragasztják, mi történt velük, ez alapján már tudnak Kingával beszélgetni. A szülők meg is mutatják a napi kártyákat, heti tervezőket és üzenőfüzetet, és hozzáteszik: ijesztőnek tűnhet így élni, de nekik is segített rendszerezni a család életét.

Búcsúzáskor Balázs így fogalmaz:

„Kingával nagyon nehéz, de jó együtt élni. Néha úgy érezzük, Isten nem adta nekünk teljesen őt, hanem egy kis részét megtartotta magának. Egy csodálatos misztérium, amit soha nem fogunk megérteni; majd csak a mennyben”.

Ági hozzáteszi: „Nagy ajándékot kaptunk Istentől: Kingát, aki segít, tanít, nevel minket az Isten felé vezető úton. Biztos vagyok benne, Isten nem hagyja el az ő kiválasztottját, és mindig a tenyerén hordoz mindannyiunkat.”

Ebből is látszik, hogy Japán egy borzasztóan összetett ország, ráadásul – az ázsiai országok többségéhez hasonlóan – a nyugatihoz képest gyökeresen más értékekre, alapgondolatokra épülő társadalom. Egyszerű lenne azzal elintézni, hogy megmosolyogjuk vagy furcsálljuk azokat a szokásokat vagy azt a hozzáállást, ami egyszerűen csak MÁS.

Japán 1868-ig el volt zárva a nyugati világtól. Ez a sokáig tartó elzártság egyrészt megóvta a hagyományos értékeket, másrészt viszont, amikor a japánok először találkoztak a nyugati kultúrával, elsöprő lelkesedéssel akarták beépíteni azokat saját világukba – lehetőleg minél előbb.

Ez a lelkesedés és a hagyományos értékrendből maradt tökéletesíteni vágyás volt az, ami miatt például a második világháború utáni amerikai megszállásból Japán úgy profitált, hogy megismerte és magáévá tette a nyugati stílust, tanult az – akkor még – technológiájában jóval fejlettebb Amerikától, majd az elsajátított ismereteket aprólékosan megvizsgálta, hol lehet tovább tökéletesíteni, esztétikailag és szerkezetileg is jobbá tenni.

Ez lett a titka annak a Japánnak, ami néhány évtized alatt a világ második legjelentősebb gazdaságává nőtte ki magát, és ami a mai napig, a gazdasági recesszió és a kínai előretörés dacára dobogós tudott maradni.

Beszélgetések során számtalanszor hallottam a sóvárgó sóhajt: „Olyan régen szeretnék eljutni Japánba!” Egyfelől megértem, mert olyan sok szépség és különlegesség várja az embert a szigetországban, hogy az tényleg felvillanyozó tud lenni. Magyar menetrendekhez szokott lelkünk boldog révületbe esik a másodpercre pontosan tartott menetidőktől, ha a szemünk megszokta a japán jelek látványát (és azt, hogy hol keressük a latin betűs átiratot), a közlekedés igazi – pozitív – élmény lehet.

 

Arra mindenképpen fel kell készülni, hogy lesznek helyek, ahol hatalmas a tömeg és a zsúfoltság, aki erre érzékeny, jobb, ha előre tájékozódik, hol melyik időszakban nehezebb az előrejutás, mert a tömegben nincs kecmec, fel kell venni a ritmust, vagy határozott lépésekkel tartani célunk felé.

A tájékozódás okozhat még néha nehézségeket, hiszen a térképeken nem biztos, hogy elsőre ki tudunk igazodni, a japánoktól pedig előfordulhat, hogy úgy kapunk – roppant udvarias – útba igazítást, hogy az valójában nem sokat fog segíteni helyzetünkön. Ennek oka, hogy a japánok nem szívesen mondanak szemtől szembe NEM-et, és ugyanez a helyzet azzal, ha valamit nem tudnak, vagy nem biztosak a tudásukban. Ilyenkor hajlamosak inkább ránk hagyni a dolgokat, és rendkívül udvariasan, de sajnos tévesen hagynak meg abban a hitben, hogy jó irányba megyünk, miközben egyáltalán nem.

Ahogy egyenes „nem”-választ nem hallunk, úgy azt sem, hogy „Nem tudom” – ezzel minket, kérdezőket sem akarnak megsérteni. A személy megsértése nagyobb vétek, mint hogy adott esetben hagynak eltévedni, így aztán arcvesztés (arc=becsület, a keleti társadalmi felfogás egyik legfontosabb eleme) nélkül mehet mindenki az útjára.

Ezen alapul az is, amit a legtöbben egyszerű udvariasságnak gondolnak – valójában ez a másik személy rendkívüli mértékű tisztelete. Ebben a kultúrkörben szinte kínosan vigyáznak arra, hogy ne sértsék meg a másik ember életterét és lényét, főleg, ha a másik „vendég”-státuszú – azaz tudják, meddig marad. Japán rendkívül végletes, és ez ebben is megmutatkozik: míg a látogató vendégekkel, külföldi üzleti ügyfelekkel minden részletre kiterjedően figyelmesek, a rezidens külföldivel már sokkal könnyebben éreztetik, hogy idegen, és még ha úgy is tűnik, hogy befogadtak valakit, biztosan lesz egy olyan pont, amikor érezhetjük azt, hogy nem vagyunk 100 százalékig otthon.

 

Az első és legfontosabb dolog, amit a Japánba utazóknak lehet tanácsolni, az az, hogy figyeljenek, és legyenek nagyon-nagyon türelmesek.

Hiába látjuk ugyanazokat a boltokat, mint itthon vagy a világvárosokban, a modern ruhák alatt nagyon zárt és mélyen hagyományőrző lelkek rejtőznek.

Nem érdemes legyinteni sem az elsőre furcsának ható dolgokra. Igen, sok helyen le kell venni a cipőt, igen, sok helyen a WC-be is külön papucsban kell belépni. Igen, van, hogy egy hétfős társaság nem fér be egy étterembe, mert összesen tizenkét hely van, és igen, a csúcsforgalom idején tényleg szó szerint betuszkolják az embereket a vonatszerelvényekbe. De ugyanígy az is megesik, hogy a záráskor érkező vendégeket a sarki kifőzde úgy fogadja, hogy minden, az üzletben fellelhető élelmiszert elkészítenek, és a tulajdonos a saját unokáját küldi el a szomszédos italautomatához (italautomaták minden sarkon! – személyes kedvencek), hogy mindent meg tudjon adni a betévedőnek (hiszen nem mondanak nemet).

Mindennapos dolog, hogy a legkülönfélébb helyzetekben kapunk akár minimális értékű, de annál látványosabban becsomagolt ajándékot, mert ajándékozni illő és kötelező. Nem mondom, hogy nincsenek olyan dolgok, amiket ne tudnánk máshogy, praktikusabban, esetleg logikusabban megoldani – de ez már az a fejezet, ami egy közös cél érdekében fontos együttműködésről szól.

 

A közelmúlt eseményei miatt kikerülhetetlen szót ejteni arról, hogy mennyire kell vigyázni a nyugati viselkedéssel japán közegben. Nagyon. A külföldiek a japánok többsége számára egzotikumnak számítanak, ezért – tisztelet, udvariasság! – kedvesnek mutatkoznak, ezt azonban ne vegyük közvetlenségnek. Az érintések, gesztusok felfogása sokkal visszafogottabb, mint a mi közegünkben, és az általunk ártatlannak vélt kontaktus is adhat okot félreértésekre.

Az érintés a másik ember személyes aurájának megtörése, ezt érdemes az elménkbe vésni, mielőtt akár csak megböknénk valakit.

Japánról napokig lehetne mesélni, és természetesen mindenkinek más élményei, benyomásai, véleménye van a szigetországról – és ez teljesen érthető. Van, aki szerelmes lesz Japánba (akár még úgy is, hogy sosem járt ott), és van, aki elveszettnek érzi magát. Ha azonban a tisztelet minden területre kiterjedő fogalmát tartjuk szem előtt, már nem is lesz olyan „furcsa” és egzotikus ez a szigetország.

– Honlapodon ez áll: „szenvedélyesen szeretem a munkámat”. Mi a szerethető egy korpás fejbőrön?
– Egy korpás fejbőrön, ha innen közelítjük meg a kérdést, természetesen nem sok szeretnivaló van.  A „szenvedélyesen szeretem a munkámat” inkább azt jelenti: nem tudom megunni. Nincs két egyforma probléma, így minden esetben benne van a siker lehetősége, és ez nagyon motiváló. Több mint 20 éve foglalkozom ezzel, mégis mindig találok benne újat, izgalmasat. A munkám során rengeteg emberrel találkozom, akik a segítségemet kérik és a bizalmukba fogadnak. Hónapokon keresztül dolgozunk együtt, sokszor évekig tartjuk a kapcsolatot, így kellemes ismeretségek és barátságok alakulhatnak ki olyan emberekkel, akiket egyébként nem biztos, hogy valaha megismerhettem volna. Erre úgy tekintek, mint a munkám jutalmára.

– Honnan és hogyan indul egy hajgyógyász karrierje?
– Az égvilágon semmi közöm nem volt sem a szépségiparhoz, sem az egészségügyhöz, és őszintén megvallva nem is érdekelt. Egészen fiatal koromban világossá vált, hogy belőlem nem lesz soha alkalmazott; az agyam vállalkozói üzemmódban működik. A mai eszemmel stílusosan azt mondhatnám: hajmeresztően bátor voltam. Bőripari végzettséggel 1991-ben cipészetet nyitottam, egy éven belül több bőripari vállalkozás kötődött hozzám, és csak az izgalom kedvéért kezdtem mellette ingatlanokkal foglalkozni. 1994-ben nyugdíjba készültem – volt egy gyerekem, olyan dolgokkal foglalkoztam amit élveztem, elégedett voltam a mindenapjaimmal.

Ekkor villámcsapásként berobbant az életembe a hajhullás. Nyolc hónapon keresztül orvostól-orvosig jártam, nem sok sikerrel.

Amire a haj- és fejbőrbetegség engem megtanított, az az alázat és a türelem, amiből nyolc hónap alatt igen kevés maradt bennem. Fogalmam sem volt, hogy létezik haj- és fejbőrbetegségekkel foglalkozó szakember, de egy szerencsés találkozás nemcsak a gyógyulást hozta el számomra, hanem egy hivatást is.

– A gyógyulásod után kezdtél hajgyógyászattal foglalkozni?
– Közvetlenül nem. Örültem, hogy meggyógyultam, hálás voltam, de nem voltak akkor még hajgyógyászattal kapcsolatos ambícióim.

Az én esetemben igaz a mondás, hogy nem én választottam ezt a szakmát, hanem az választott engem.

A '90-es években más dinamikával működtek a vállalkozások, mint ma. Eugenio Bandoria abban az időben nagyon sok embernek adta meg azt az alapot, aminek a segítségével a tehetségük később ki tudott bontakozni. Az ő biztatására kezdtem el én is megismerkedni a hajgyógyászattal, immár nem betegként.

– Mikor hoztad létre a saját üzletet?
– A tanulási időszak 1995-től 2002-ig tartott. A kezdeti években is nagyon szerencsésnek éreztem magam: egy csapat tagjaként, de mégis teljesen önállóan végezhettem a munkámat. Lehetőséget kaptam arra, hogy országszerte vizsgálatokat folytathassak, ez idő alatt sajátítottam el a szakmai alapokat, és sokat tanultam az emberi kapcsolatokról is. Fontosnak tartottam, hogy sokoldalú tudásra tegyek szert így 2000-ben fodrászvégzettséget is szereztem. Bármennyire is jól éreztem magam addigi közegemben, egyre világosabbá vált számomra: eljött a váltás ideje. Szerettem volna mélyebben foglalkozni a haj- és fejbőrbetegségekkel, és az ok-okozati összefüggéseket is átadni a hozzám fordulóknak. Ekkor jutottam arra az elhatározásra: önálló üzletet nyitok. Már éreztem magamban annyi tapasztalatot és tudást, hogy ezt felelősségteljesen vállalni tudjam.

 

– A haj- és fejbőrbetegségeknek nagyon komplex oka lehet. Mitől függ a kezelés eredményessége?
– Természetesen attól, hogy sikeresen tudjunk együttműködni. Az első és legfontosabb lépés, hogy a páciens megnyugodjon, értse a saját problémáját ok-okozati összefüggéseiben, és az előtte álló sokszor nehéz időszakkal is tisztában legyen. Hozzám általában olyanok jönnek, akik már megjártak pár helyet vagy komoly problémájuk van, de készek tenni az egészségükért, és vissza akarják kapni a hajkoronájukat.

Ami a legfontosabb ebben a szakmában is: a szakmai alázat és az önismeret.

Hajgyógyászként nem kompetenciám gasztroenterológiai, belgyógyászati vagy endokrinológiai problémák kezelése, de feladatom, hogy rálátásom legyen a szakterületek közötti összefüggések hatásaira. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon sok orvos ajánl a betegeinek, akik haj- és fejbőrproblémákkal is küzdenek, így időről-időre ilyen típusú szakmai elismerésben is részesülök.

Hiszem, hogy értékálló, tartós szakmai sikert csak kiváló emberek együttműködésével lehet elérni. Itt szeretném megköszönni Dr. Völgyi Szilárdnak, Révész Christiannak és Róth Ádámnak, akik a maguk csodálatos módján az én mindennapi munkámat segítik.  

– Te így hívod: „a huszadik század népbetegsége”.
– Egy civilizációs betegségről van szó, rengeteg fizikai és egyre több lelki kiváltó okkal, amit még mindig nem vesznek elég komolyan. Ugyanakkor hozzáteszem: amikor elkezdtem, főleg 40 év feletti vendégeim voltak, most a legfiatalabb hároméves, aki nem az ilyen korban gyakori koszmó miatt került hozzám.

Fontos megérteni, hogy a hajgyógyászati betegségek nem esztétikai problémák.

– Nemcsak tanítasz, hanem idén saját képzést is indítasz. Miben lesz más az eddigiektől?
– A párnapos offline intenzív képzések is hasznosak és eredményesek lehetnek, mégis az a tapasztalatom, a fodrászok sok esetben a kezdeti fellángolásnál nem jutnak sokkal tovább. Őrült mennyiségű tudásanyagot kapnak két-háromnapos intenzív tréningen, de itt nincs idő elmélyülni a tananyagban, megismerni az összefüggéseket és megfogalmazni a releváns kérdéseket. Arról nem beszélve, hogy a 72 óra alatt melyik lesz az a pillanat, amikor ezt a szakmát meg is szeretik?...

Amit én szeretnék megvalósítani: pragmatikus oktatás.

Ez az Egyesült Államok oktatási rendszerére jellemző módszer, követői vallják: az a gondolat hasznos, ami a gyakorlatban is alkalmazható. Ez a képzés négy különböző szintű modulból álló, online letölthető tananyag, ellenőrző kérdésekkel, feladatokkal. Magában foglal egy kiscsoportban történő személyes konzultációt is, ahol az adott modulban tanultakat részletesen végigvesszük. Ezek a képzések nem termékekről, termékeladásról szólnak, hanem magáról a haj- és fejbőrbetegségekről. Az én célom a minőségi és nem mennyiségi képzés. A tananyagon túl szeretném átadni azt a lelkesedést, hitet és szeretetet ez iránt a szakma iránt, ami a mai napig bennem van.

További információ: www.hajbetegsegek.hu 

A támogatott tartalom a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.

Az 1980-as években, a „gulyáskommunizmus” utolsó évtizedében alapvetően két tengerpartra utazhattak azok a magyarok, akik már jobb anyagi helyzetben éltek, mint a megelőző évtizedekben: Bulgáriába és Jugoszláviába. A dalmát tengerpart – Jugoszlávia „különvonalas” politikájának köszönhetően – az akkori magyarok számára lenyűgözően szép, nyugatias jellemvonásokkal rendelkezett, és persze drágább is volt minden, mint otthon. Ideutaztak hát nyaralni a tehetősebbek, míg a szegényebb utazni vágyóknak maradt a keményvonalasan szocialista Bulgária olcsóbb tengerpartja, amely természeti és műemléki szépségekben hasonlóan gazdag, ám infrastruktúrájában elmaradottabb volt. Ez a különbözőség a két tengerpart között ma, bő három évtizeddel a rendszerváltás után is megmaradt, bár csökkenő mértékben. A dalmát part sziklás, a bolgár partot inkább homok borítja. Különbözik a két vidék növényzete is: a Fekete-tengert nem kopár mészkövek és ciprusok szegélyezik, hanem a közép-európaihoz nagyon hasonló dús erdők és bozótok.

Ha tehát tengerpartra vágysz, de a pénzed nem több, mint amit egy balatoni nyaraláson elkölthetnél, akkor a bolgár tengerpartot válaszd. A fapados repülőjáratoknak és a magyarnál szinte olcsóbb árszínvonalnak köszönhetően kifizethető a nyaralás a Fekete-tengernél.

Mi nosztalgiázni indultunk, és nem is csalódtunk. Szozopolban béreltünk szállást, ahol szerelmünk hajnalán is laktunk két utastársunkkal; ugyanazokon a partszakaszokon fürödtünk, ugyanazokat a kirándulásokat tettük meg, ugyanazon a sziklán fényképezkedtünk. Ám a valódi élményt nem a múlt helyeinek megtalálása, hanem az egykori és a mai dolgok különbözése és a jelen felfedezései jelentették.

 

Burgasz, Szozopol és Neszebár rengeteget gazdagodott és szépült az utóbbi másfél-két évtizedben. Pedig nagy hátrányokat kellett ledolgozniuk. Emlékszem, 1991-ben bolgár csoporttársnőm az egyetemen kétségbeesetten újságolta, hogy édesanyja azt tanácsolta neki, ne menjen haza, mert náluk „már virslit se lehet kapni”. 1996-ban élték át az államcsőddel fenyegető gazdasági mélypontot. Utána viszont lassan jobb irányba indultak a folyamatok, az utóbbi másfél évtizedben pedig újra vonzó célponttá vált a bolgár tengerpart a turisták számára. Szállodák, vendégek fogadására épülő magánházak tömege épült és épül most is. Némelyik nagy beruházás félbemarad valamiért, ilyenkor évekig ijesztő mementóként állnak ezek az üres épületek – például a szozopoli óváros strandján is meredezik egy szállodaméretű üres betonkasztni közvetlenül a part fölött.

Ha már a pozitív változásokkal kezdtem, folytatom is azzal: tapasztaltuk, milyen hasznos a bolgár távolsági és városi közlekedésben, hogy külön kalauzt alkalmaznak minden járművön. Így nem kell a buszra felvivő lépcsőn nagy pakkokkal szorongva sorban állni, amíg megvesszük az ideges buszsofőrtől a jegyet. A kalauz szépen odamegy mindenkihez, miután már az utas leült, és kényelmesen elintézzük az adásvételt. A sofőrnek pedig csak a vezetésre kell koncentrálnia, ami épp elég felelősség számára.

Szozopol régi városképét meghatározzák törökös stílusú, hangulatos házsorai, amelyek alsó szintjükön kőből, felső, kiugró szintjükön fából (vagy fával borított téglából) épültek.

 

Az üdülőövezet magántulajdonú területeinek, a házaknak a szépsége és rendezettsége bármelyik nyugat-európai tengerparti kisváros látványával felvenné a versenyt – ám a közterületeket még bőven lehetne fejleszteni. A közparkokat nem locsolják, a gazt sok helyen nem nyírják, a szemét tárolása is szocialista színvonalú még. Bár épp itt találkoztam egy kreatív ötlettel: a ronda konténereket kulturális hirdetésekkel burkolták a strand mellett.

A bazárkapitalizmus a maga bóvlikínálatával persze itt is uralja a tengerparti városok utcáit, mint minden üdülőhelyen – mégis, olyan vidám forgatag népesítette be ezeket a sütödéket, bazárokat, hogy hangulatuk varázsa alól, különösen éjszaka, nem tudtuk kivonni magunkat. A vidámparkot idéző játszóházak, éttermek és boltok között egészen kreatív ötletekkel is találkoztunk: például a „Happy feet” nevű wellnes-bazárral. A vidám érzést az a sok-sok kis ragadozó hal okozza, amelyek tömegesen ellepik és csipkedve csiklandozzák az akváriumokba lógatott lábakat. (A vállalkozók nemcsak nagyon ötletesek, hanem viszonylag tisztességesek is higiéniai szempontból: a résztvevőknek hátul előbb le kell zuhanyozniuk a lábukat, mielőtt a halak megkóstolgatnák őket, és mások is használnák a lábáztatós vizüket.)

A helyi étkek mindig fontosak, és nemcsak azért, mert mérlegelnünk kell, mi nem tesz rosszat a gyomrunknak, hanem mert megkóstolásuk hozzátartozik a hely megismeréséhez. Harminckét évvel ezelőtt a sopszka saláta és a Monasztirszko Susukánye (monostori suttogások) nevet viselő vörösbor jelentette számunkra a finom újdonságot. Óvatosságra intett viszont, hogy a tengerparti sütödékben összevásárolt ételek komoly gyomorfájást és hányingert okoztak akkor régen csoportunk minden tagjának, ezért most szigorúan betartottuk, hogy csak szimpatikus, gusztusos, tisztának látszó éttermekben ettünk. A fogások alapját a tenger gyümölcsei adják, nem térnek el különösebben a dalmát tengerpart étkeitől, és a nemzetközi konyha sültjei, hamburgerei, tésztái is kaphatók.

 

Számomra most a finom krém- és húslevesek jelentettek kellemes felfedezést.

A nyolcvanas évek végén még csak egyféle üdítőitalt lehetett kapni, a „sziropnak” becézett semmilyen ízű, pusztán édes szörpöt, amit merőkanállal mértek a poharakba. (Csak a nagyvárosokban lehetett egyetlen burzsoá üdítőitalt, citromos Schweppes-t vásárolni.) Ma persze már mindenféle világmárka kapható, és kiválóak a helyi, bolgár sörök. Nem hagyhattuk ki természetesen a fagyit sem. Régen csak egyetlen fajtát lehetett kapni: a lila árnyalatú fehér rózsa-fagyit, amelyet hokedlikre kitelepülve árultak a parkokban, és borzalmas szappaníze volt. Ráadásul nem fagyis kanállal mérték ki a gombócokat, hanem egy lapos kanállal kenegették bele az otyatölcsérbe a krémet, és kis mérlegen grammra lemérték. Ma már változatos ízű, jó minőségű fagyikat árulnak, de a mérleges méricskéléshez még mindig ragaszkodnak, ami persze számunkra nagyon idegesítő és vicces volt.

Apropó, rózsa! Bulgária országimázsának fontos eleme a rózsa, illetve a belőle nyert rózsaolaj.

Már három évtizede is minden bazárban árusítottak kis, népművészeti díszítésű fatégelyekben rózsaolajat, pontosabban valami utánzatot, ami szerintem nagyon büdös. Ma is. Sajnos a mindenütt kapható, tetszetős csomagolású rózsás kenőcsökről, szappanokról se tudok jobbat mondani – de hát az ízlések különbözők.

Hajóval átutaztunk Neszebárba, amely valódi gyöngyszem-városka annak, aki nemcsak a tengert kedveli, hanem a műemlékeket is. Az óvárosnak szinte minden második utcájában áll egy régi, bizáncias stílusú templomocska. Az elmúlt évtizedekben dicséretesen sok állagmegóvás történt, ezért ma minimális múzeumi belépő megfizetésével lehet megtekinteni ezeket a műemlékeket.

 

Az óvárosban egyetlen működő templom van, abban viszont a szent tér felét kegytárgybolt foglalja el, ami nem csupán rossz ízlésről, hanem rossz lelkületről is tanúskodik. Az egykori templomok látványa viszont valódi örömöt okozott művészettörténész szívemnek.

Szeretném is ajánlani a gyerekeimnek, ha egyszer elutaznak a bolgár tengerpartra, hogy feltétlenül Neszebárban keressenek szállást, mert itt csodálatosan keveredik a múlt és a jelen. De azért érdemes megmerítkezni Szozopol hangulatában is!

 

Összefutottunk egy magyar turistacsoporttal is a Keresztelő Szent Jánosról nevezett templom előtti téren. Az idegenvezető lelkesen magyarázta, hogy a templomban feltártak egy érdekes falképet, amelyen Szűz Mária egy kalapácsot tart a kezében. Mindjárt tudtam, hogy valami félreértésről lehet szó – és valóban, nemcsak a kép cirillbetűs, hanem angol felirata is világossá teszi, hogy itt Szent Marináról van szó. Róla pedig két kattintással kideríthető az interneten, hogy az ortodoxiában Antiochiai Szent Margitot, a középkor egyik legismertebb szentjét nevezték így. Legendájában szerepel az a mozzanat, amikor megjelent neki a gonosz lélek, de ő hite erejével legyőzte. A középkori festő ezt így ábrázolta: egy kalapáccsal éppen lecsapni készül az ördögfigura fejére. Valóban különleges kép, ebben az egyben igaza volt az idegenvezetőnek (aki akkor már rég messze járt, mire el tudtam volna mondani neki a valóságot).

 

S hogy mit nem találtam meg most, harminc évvel később? Nem találkoztam például medúzákkal a vízben.

Hiányoztak, annak ellenére, hogy régen féltem a csípésüktől, ám áttetsző, csillámló testük gyönyörű volt, ahogy ellebegett a vízben. Nem árusították már azokat a kék-fehér, sűrűn csíkozott tengerészpólókat se, amelyeket kötelezően megvett minden magyar turista, és otthon még évekig hordtuk, mert valamiféle státuszszimbólumnak számított. Matrózmintás ruhákat persze ma is árulnak, de másféléket. És írhatnám még itt a végén, nosztalgikus költőiséggel, hogy az elröppent fiatalságom is hiányzott. Ez azonban nem igaz. Annak a fiatal lánynak a tudatlanságáért, ismeretlen jövője izgalmáért nem adnám cserébe az azóta szerzett tapasztalataimat és a mai bizonyosságomat: a bolgár tengerparton indult „életprojekt” hasznos és szép volt. Megérte – ahogy a mostani utazás is.

– Az egyre népszerűbb magyar a cappella kvintett, a Jazzation legfiatalabb tagja vagy. Kakukktojásnak érzed magad?
– Egyáltalán nem. Igaz, van köztünk pár év korkülönbség, de ezt kevés dologban lehet tetten érni. Jól megtaláltuk a közös hangot.

– Na de a népzenész háttér?
– Persze, a Zeneakadémia Népzene Tanszékének hallgatójaként csatlakoztam hozzájuk, de közben jazzt is tanultam a Bartók konziban, papírom is van róla!

– Könnyűzene? Rétegzene? Hol a helyetek a honi zenei életben?
– Ez a kérdés minket is foglalkoztat, és a válasz folyamatosan formálódik. A csapat lassan tizenöt éves, és egyre szélesebb közönséget szólít meg. De könnyűzene helyett inkább szórakoztató zenét mondanék. Tavasszal a dániai Aarhus Vocal Festivalra egy Adele-dalt kellett feldolgoznunk kötelező anyagként. Ez annyira érdekes volt, hogy most próbálunk ebbe az irányba is nyitni, népszerű dalokat a saját szánk íze szerint feldolgozni. Mert azért a jazzes hangzásvilághoz ragaszkodunk – így bizonyos szempontból rétegzene is a mienk.

A jazz-a cappella műfaj még nem túl ismert Magyarországon, megvan a maga sajátságos közönsége. De azért egyre többen szeretnek meg minket, gondolom, a sokszínű repertoárunk miatt.

– Az a cappella és az amerikai zenei nyelv jóformán családi örökségedhez tartozik…
– Igen, örökség, de mégsem a zenei anyanyelvem. A szüleim igazából klasszikus zenészek. Édesapám, Bolyki András persze a Bolyki Brothers tagja, de amúgy hegedül és brácsázik, anyukám pedig csellótanár, és a biatorbágyi zeneiskolát vezeti, amelyet nagymamám hozott létre. Ha szólt otthon zene, az leginkább a Bartók Rádió volt. A jazzel is aránylag későn ismerkedtem meg. Egyébként szuper a családom, tele van példaképekkel, akikre felnézek. Gyerekkoromban ingergazdag közeg vett körül, könyveket nyomtak a kezembe, koncertekre mentünk…

Nagy bizalmat és nagy szabadságot éltem meg a családban, és ez olyan útravaló, amit nem tudok eléggé megköszönni. 

– Hogy jutottál mégis a magyar zenei hagyomány közelébe?
– Mivel szépen énekeltem, a tanító nénik elküldtek a népdaléneklési versenyre. Ott felfigyelt rám Magdó Ildikó népzenetanár; az ő szárnyai alatt egyre inkább megszerettem ezt a kultúrát, ezt a zeneiséget. Népzene, klasszikus zene, jazz – ez a háromfajta hang kavarog bennem még mindig.

– És hol vagy ebben te magad?
– Amikor népzenét tanulunk, akkor – legalább is kiindulásképpen – bizonyos emberek hangfelvételeit másoljuk. Másrészt viszont kollektív, közösségi tudást és ízlést próbálunk elsajátítani. Hogy hol vagyok ebben én magam, arra a mesterképzés vége felé kezdtem ráérezni, mert egyfajta érési folyamat kell hozzá. És erős önkifejezési vágy, amely a hagyományos dallamokban és szövegekben jól használható eszközöket lát. Ahogy az ember érzi, hogy egyre jobb fogalma van az egészről, úgy egyre bátrabban elszakad a másolástól.

– Ösztöndíjasként fél évet töltöttél Grúziában. Mi vitt oda? És mit hoztál onnan?
– Egy grúz a cappella együttes – The Quintessence – keltette fel az érdeklődésemet a grúz népi többszólamúság iránt. Az ő meghívásukra, a Jazzationnel jártam először Tbilisziben. Egyszer el akartunk menni egy ortodox liturgiára, de mire odaértünk, már vége volt. Viszont éppen próbált ott egy hagyományos grúz zenét éneklő kórus, tizenéves fiúk énekeltek egy idősebb énekes vezetésével, vagy nyolcan.

Több mint egy órán keresztül ültünk ott, és az a zeneiség, a rezgések, a teltség, az erő, amit ott testközelből tapasztaltunk, engem teljesen lenyűgözött.

Akkor már forgattam a fejemben, hogy jó lenne Erasmus-ösztöndíjjal külföldön tanulni, és ekkoriban lett a Zeneakadémia partnerintézménye a Tbilisi State Conservatoire. Sasvári Bori évfolyamtársammal ketten bele is vágtunk. Egyik tanárunk rögtön kezünkbe is nyomta a grúzok kedvelt pengetős hangszerét, a csongurit. Addig a zongorán kívül más hangszeren nem játszottam, és nagyon felszabadító volt újra kezdőnek lenni. Grúzia gyönyörű ország, csodálatos helyekre jutottunk el. És elkezdtem saját dalokat írni. Még csiszolgatom az anyagot, és keresem a zenészeket, akikkel szívesen elénekelném.

 

– Hallgatóból oktató lettél a népzene tanszéken. Hogy boldogulsz az új generációval? Vagy ugyanahhoz a generációhoz tartoztok?
– Nagyon izgalmas kihívás, hogy ilyen fiatalon, épp csak formálódó elképzelésekkel milyen utat válasszak, amelyen hatékonyan tudjuk egymást inspirálni.

Az énektanítás voltaképpen pszichológiai stratégiák felállításából áll.

Adott a tananyag, az eszköztár, a hangképzési feladatok, de hogy mindez mennyire összekapcsolódik a személy belső világával, fejlődésével, azt nem is gondoltam volna.

– Népzenész barátokkal is zenélsz, a legújabb ilyen formáció a Babcsán Projekt, ugye?  
– Igen, ez a kiváló fúvós Babcsán Bence régóta érlelődő, izgalmasan organikus zenei világa. Leginkább verseket dolgoz fel, a zene pedig balkáni és magyar népi gyökerekből táplálkozik., Energikus, friss, jól meg lehet rá mozdulni minden tekintetben, úgyhogy nagyon élvezem! A Babra zenekar fellépésein is gyakran közreműködöm. Fekete Bori pedig megkért, hogy énekeljek vele a szólólemezén. Ez már meg is jelent, december 4-én mutatjuk be a Zeneakadémia Solti termében.

– Muszáj megint a Bolyki Brothers-szel előhozakodnom, hiszen tudjuk, hogy ők nem pusztán jó zenét, hanem gospelt adnak elő, vagyis tudatosan hirdetik az evangéliumot. Neked vannak tapasztalataid a szakrális zenében?
– Édesapámék harminc éve állnak a színpadon, és sajátosan új felfogást hoztak a keresztény zene világába. Több fronton meg kellett küzdeniük azért, hogy elfogadják őket. Az ő úttörő munkájuknak köszönhetem, hogy annyi szabadságot élhetek meg a gyülekezeti zenei szolgálatban. A biatorbágyi Keresztyén Testvérgyülekezetben zenélek rendszeresen, valamint a felekezetközi Magyar Evangéliumi Keresztény Diákszövetség (MEKDSZ) rendezvényein vezettem dicsőítést éveken keresztül.

– Van-e átjárás a dicsőítő és a profán színpadi zenélés között?
– Mindenképpen. Számomra természetes, hogy az életet fájdalmaival, örömeivel együtt átszövi a hit, és ha egy művész ezt megéli, akkor a munkásságában is óhatatlanul megnyilvánul. Dicsőítés közben egy éneklő közösség tagja vagyok, ahol egyértelműen Isten a figyelmünk fókusza. A legmélyebb, legragyogóbb lelki élményeim ilyen helyzetekhez kapcsolódnak, éppen mert nem én vagyok a fontos.

Színpadon, mások szeme láttára megnyílni egy befolyásolhatatlan erő számára, ami a Szentlélek… nagyon félelmetes dolog! Fejest ugrani a szakadékba – jöhet bármi!

Ennek a bárminek kiszolgáltatni magamat, ez sokáig nem volt magától értetődő. Aztán amikor új és új lehetőséget kaptam, és egyre nagyobb alázattal és bizalommal mertem „ugrani”, úgy jöttek egyre mélyebb pillanatok. Ezek felbecsülhetetlen értékűek számomra. Alázatra tanítanak, mert rajtam csak annyi múlik, hogy le tudom-e tenni magamat, tudok-e csatorna, közvetítő lenni. Amikor improvizálok, vagy nem spirituális témákról éneklek, az is lehet ilyesféle ugrás, csak olyankor egy-egy érzelem számára igyekszem megnyílni. Persze tudom, hogy Isten ezekben az érzelmekben is ott van... De volt már úgy, hogy szembefordultam száz vagy tízezer emberrel, akikkel éppen összekapcsolt az éneklés és a hallgatás, és magamban fohászkodtam értük.

 

– Egyik koncertednek ezt a címet adtad: „Égre házat.” Milyet építesz?
– Egy René Magritte-kép volt a meghívón: a tenger fölött lebeg egy gigantikus szikla, azon egy kastély. A címválasztással a transzcendens iránti bizalomra akartam utalni. De a dalszöveg, amelyből idéztem, a kivonulásról is szól: „Ki nem akar búval élni, / Menjen mennyországba lakni / Építsen az égre házat, / Ott nem éri semmi bánat.”

Most jobb szeretnék mégis inkább a földön járni, jelen lenni abban, amit csinálok, aki vagyok.

 Ha nem is házat, de saját magamat ráépíteni a földre. Ez sokunknak nagyobb feladat, mint az égre házat építeni.

A Jazzation lejátszási listája
A Babcsán Projekt lejátszási listája
2019. augusztus 10-én a Zempléni Fesztiválon, Tarcalon, 11-én Zamárdiban, 13-án pedig a Szigeten, a Papageno színpadon énekelnek.

Bodó Sándor hozzátette: a kormány jövőre is több mint 2 ezer milliárd forintot fordít a gyermeket nevelő családok támogatására, amiben a bölcsődei férőhelyek bővítése, támogatása kiemelt helyen szerepel. Elmondása szerint a kisgyermekes nők foglalkoztatási helyzete az elmúlt évek során a kormány intézkedéseinek köszönhetően folyamatosan javult: a 15-64 év közötti, 6 év alatti gyermeket nevelő nők foglalkoztatási mutatója 2018-ban elérte a 41,8 százalékot, amely 2010-hez viszonyítva jelentős, több mint 9 százalékpontos növekedést jelent.

E célcsoport foglalkoztatásának elősegítése szempontjából egyik kulcselem a kisgyermekek napközbeni ellátásához való  könnyen elérhető, anyagilag megengedhető hozzáférés. Ebbe a törekvésbe illeszkedik a bölcsődei intézményrendszer fejlesztése, a bölcsődék számának növelése, aminek érdekében számos intézkedést tett már a kormány, többek között a családvédelmi akcióterv keretében is 2022-re 70 ezer férőhely létrehozása a cél – ismertette az államtitkár. Jelezte: az új férőhelyek kialakításáig biztosít átmeneti segítséget a program a munkahelyi vagy családi bölcsődei díjhoz nyújtott anyagi támogatás formájában.

Bodó Sándor a programról elmondta, hogy támogatásban az a szülő részesülhet, aki 20 hetesnél idősebb gyermeket nevel, olyan településen vagy kerületben él, ahol nincs bölcsődei ellátás vagy az igénylők száma meghaladja a rendelkezésre álló férőhelyeket, emellett rendelkezik bankszámlával és Ügyfélkapu-hozzáféréssel.

Felhívta a figyelmet arra, hogy egy szülő több gyermek után is részesülhet támogatásban. Amennyiben a gyermek elhelyezéséért fizetett díj kevesebb, mint 40 ezer forint, akkor a támogatás összege a bölcsődei havidíj összegével megegyező lesz, amennyiben pedig meghaladja azt, akkor csak a különbözetet kell a szülőknek fedezni. 

A rendelkezésre álló közel 12 milliárd forintos forrásból három év alatt a program akár 10 ezer kisgyermekes szülőnek is segíthet a munkába való visszatérésben. A támogatás iránti kérelmet a Magyar Államkincstár felé kell benyújtani elektronikus formában, a kincstár honlapján kifejezetten erre a programra létrehozott felületen keresztül augusztus 9-től. Ez az eljárás biztosítja a gyors, kényelmes és egyszerű ügyintézést – szögezte le az államtitkár.

Ugyanis Buda szívében, a Németvölgyi út elején nemrégen megnyílt Boriroda igazán marasztaló hely: bolt is és bár is, rendezvényhelyiség is és közösségteremtő tér is. Az üzlethelyiségben – egészen a közelmúltig – egy borkimérés működött, linóleum padlóval, hordós borokkal, műanyagkannákkal. A régi borozóból ma már csak a cégér maradt. A Boriroda letisztult enteriőrje, elegáns, mégis otthonos hangulata vendégcsalogató és vendégmarasztaló.

Egy hely, ahová jó betérni.

„Szeretnénk a borokat testközelbe hozni – meséli Dura Emese, a Boriroda tulajdonosa –, ezért alakítottuk ki a borszoba koncepcióját, valamint a szokásos bárpultot helyettesítő, a tér közepén elhelyezett jeges asztalt, ahonnan a poharazott tételeket kínáljuk.”

A hangsúly a harmónián és a minőségen van. Európa klasszikus bortermelő vidékeiről sorakoznak itt borok: olasz, francia, spanyol területekről, ismert és kevésbé ismert fajtákkal. Az ember nem is tudja, hol kezdje, aztán meg hol folytassa. Az elmúlt évtizedek utazásainak és kóstolásainak eredményeként kialakított szelekció összeállításánál fontos volt, hogy személyesen teszteljék, válogassák a borokat. Minden bor egy-egy történet, minden borász egy-egy barátság.

 

„A bor mindig bizalmi termék – teszi hozzá az üzletvezető, Nyerges Márton. – Hogy hitelesen tudjuk képviselni azt, amit itt kínálunk, fontos a személyes kapcsolat a borászatokkal, és ezért lényeges a kapcsolat a vevőinkkel is.”

„Egyszerre adunk el egy bort, egy ízt, egy történetet, egy életérzést.”

„Az összes pincészetnek régi története van, szerves részét alkotják az európai bortörténelemnek, van köztük akár 4-500 éves családi pincészet is”  – magyarázza Emese. – A bor mindig összefügg a történelemmel, a kultúrával. Ahol a bortermelés kialakult, ott mindig magas szintű volt a kultúra. A bortermelés egészen összetett gondolkodást igényel, a bor szellemi termék. Ahogy a szőlőből bor lesz, az nem pusztán fizikai folyamat. Azok a borászok, akik magas minőségű borokat készítenek, egyben a terroir tudósai is, együtt élnek a tájjal, az éghajlattal, a szőlővel, legyen az bárhol is a világon.”

Beszélgetésünk során értem meg, hogy az üzletben használt poharak kiválasztását nemcsak a jó dizájn, vagy a Riedel márkához is kapcsolódó személyes kötődés indokolja, hanem egy sokkal lényegesebb szempont is: hogy jól működjenek a borok a pohárban.

A megfelelő pohár katalizálja a minőséget, a bor élvezetét magasabb szintre emeli.

A Riedelnél a kehely formáját az egyes borfajták karakterének megfelelően, szőlőfajta-specifikusan tervezik. A tizenegy generáción keresztül hagyományozott tudás a garanciája a minőségnek, és annak, hogy a különböző borfajták a legteljesebben érvényesülhessenek egyediségükben és ízgazdagságukban. Erről bárki meg is győződhet, hiszen egy négytételes pohárbemutató a mindenkori napi ajánlat része.

 

„Programjainkkal szeretnénk minden érdeklődési körnek és szintnek kínálni valami vonzót” – teszi hozzá Márton. Szakmai előadásokat, mesterkurzusokat tartunk a borászatok képviselőinek részvételével, de lazább, beszélgetős esteket is, amelyeken közérthetően, szórakoztatóan, kötetlenebb formában mutatjuk be a borokat.

„Olyan helyet álmodtunk meg, ahová jó betérni, de fontos, hogy igazi élményt is tudjunk adni” – emeli ki Emese, aki szívvel-lélekkel mesél a különböző borfajtákról, poharakról, rendezvényekről, magával ragadó személyisége és vendégszeretete átszövi a Boriroda szellemiségét.

A szinte családias légkörben nemcsak a borok vannak otthon, hanem mi is.

Időzzünk el nyugodtan náluk, ismerjük meg Európa borörökségét, ragadjunk le, kóstolgassuk a különböző ízeket; borokat, sajtokat, sonkákat, kovászolt kenyereket! S ha kifutunk az időből, mondjuk nyugodtan, hogy az Irodában voltunk, túlóráztunk.

A támogatott tartalom a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.

A magyar csalódás szó jól mutatja azt a lelki folyamatot, amin átmentem minden szempontból, mert a csalás szó rejtezik benne. Csalódom, amikor magamra visszahat a csalás, és kicsit magamat is megcsalom, vagy legalábbis hagyom, hogy elhitessék velem a hazugságot. Nincs értelme károgni. Üdvözlet a való világban, ahol a kutyák megeszik a csirkéket! Még sűrűbb hálót tegyél az ólra!

No de itt a kérdés: hol van ennek a határa? Végül a való világ egy önvédelmi rácsrendszerré lesz? Itt segített nekem Jób könyve.

Isten, akiben mindvégig bízik a beteg, mindenét elvesztett Jób, nem dicséri meg, amikor véget vet szenvedéseinek. Egy óriási állatot hoz például, a Behemótot. „Nézd, milyen erős a dereka, milyen kemények testén az izmok! Nyúlj hozzá, majd nem gondolsz többé a harcra. Hiszen aki ebben reménykedik, csalódik!”  (Jób könyve 40,15-41,1) Mintha ezt mondaná: Látod-e, hogy kétféle, önmagába visszaforduló folyamatban vehetsz részt. Vagy álmokat kergetsz, azok illúziókba vezetnek, és egyre távolabb kerülsz a valóságtól; vagy pedig reménykedsz Istenben, csakis benne. Őbenne egyre jobban bízhatsz. Ez a bizalom átvezet egy másik világba, ahol jobban látszik, hogy neki nagyobb ereje van, mint bárkinek a földön. De ez egy másik látás, másik világ, más erőforrás. Fölötte van a földi illúziónak.

Érdemes az önmagába visszaforgó illúzió és csalódás világából a továbbmutató, isteni bizalom világába átlépni. Ha ezt megértjük, akkor nem rácsrendszerrel fogunk védekezni a csalódás ellen, hanem egyre nagyobb bizalommal. 

Hagyományok Háza évadnyitó táncház

Időpont: 2019. szeptember 21., 28., 19:00 órától
Helyszín: Hagyományok Háza
 
A Hagyományok Háza fontosnak tartja, hogy a hagyományozódás nagyrészt a táncházmozgalom képviselői által történjen, ezért kötelességüknek tartják, hogy saját, mintaszerű, rendszeres táncházat működtessenek. A hangsúly a tánctanításon van, több hónapon keresztül tanítják egy-egy tájegység táncát, a ciklusok zárásait bállal ünnepelik, és minden alkalomra meghívják az adott tájegységről származó helyi zenészeket. Szeptember 21-én évadnyitó táncházzal jelentkeznek.
 
A szeptember 21. és október 12. között, szombatonként Méhkeréki román táncanyaggal ismerkedhetnek meg az érdeklődők. Táncot tanít Galát Péter és Baloghné Vattai Barbara. A Méhkeréki tanfolyamot az Almárium sorozat keretében szervezett bállal zárja a Hagyományok Háza. Az esten közreműködnek a méhkeréki hagyományőrző vendégek. A szeptember 21-i nyitótáncház egy vonós és moldvai mulatsággal veszi kezdetét a Hencida Népművészeti Egyesülettel közös szervezésben.

Magyar Állami Népi Együttes: Tánckánon – Hommage à Kodály Zoltán

Időpont: 2019. szeptember 13., 19:00 órától
Helyszín: Hagyományok Háza, Színházterem
 
A Magyar Állami Népi Együttes produkciójában a kodályi életmű szolgál hivatkozási alapul. Egy képzeletbeli közösség életének apró mozzanataiból bontakozik ki a történet, melynek zenei keretét Kodály Zoltán (és kortársa, Bartók Béla) kompozíciói, illetve a zeneszerző által gyűjtött népdalok alkotják. A jelenetek során emberi kapcsolatok kialakulását, azok elvesztését, örömöket és bánatokat, valamint a mindennapok és ünnepek rituáléit követhetjük nyomon. A Tánckánonban olyan ismert és népszerű Kodály-művek idéződnek fel, mint a Háry János, a Hét zongoradarab (Op. 11), a Kilenc zongoradarab (Op. 3) vagy az Esti dal.

A népmese mai élete
Toldi István: Mesefa Bácskertesről, egy palóc Vajdaságból

Időpont: 2019. szeptember 13., 18.00
Helyszín: Hagyományok Háza      
 
Beszélgetés-sorozat a népmesemondásról

Szeptembertől folytatódik a Hagyományok Háza előadás- és beszélgetéssorozata, melyben a népmesei hagyomány szakértőivel beszélgetnek. A volt és jelenlegi népmese-tanfolyamos hallgatóik mellett minden érdeklődőt, meseszeretőt szívesen látnak. Olyan témákkal, kérdésfölvetésekkel, előadókkal lehet itt találkozni, akik-amik az élőszavas mesemondással foglalkozók, az azt kedvelők érdeklődésére számot tarthatnak.

Szőjük-fonjuk a mesét… Lányok, asszonyok

Időpont: 2019. szeptember 19., 18.00
Helyszín: Hagyományok Háza, Gyerekjátszó műhely
 
A Hagyományok Háza mesemondó-mesehallgató sorozatában egy-egy, a népművészethez kapcsolódó témára fűzik fel a meséket. A tematikus estek mindegyikén két-két mesemondó adja egymásnak a szót, szövi-fonja a mesét, ügyesen kalauzolva a közönséget a mesék a gazdag motívumkinccsel díszített, szóval festett világában. A szeptemberi alkalmon a téma központjába azok kerülnek, akik a hétköznapoknak keretet, az otthonnak meleget, a tűzhelynek ki nem alvó parazsat adnak: a nők, asszonyok, anyák. Mesélők: Hajós Erika (Budapest, Kolozsvár) és Pál Anna (Kézdivásárhely).

Aprók tánca
Gyermektáncház a Hagyományok Házában

Időpont: 2019. szeptember 6., 13., 20., 27., péntekenként, 17:00-18:30
Helyszín: Hagyományok Háza

A Hagyományok Háza gyermektáncházaiban hétről-hétre fogadják régi és új családokat, gyerekeket! Szeretettel várják azokat a játszani, táncolni, énekelni, kézműveskedni vágyó gyerekeket és szüleiket, akik szeretnének megismerkedni az évkörhöz tartozó ünnepeink és jeles napjaink szokásaival! Minden héten más hangszeren szól a talpalávaló: duda, tekerő, furulya, citera, hegedű, koboz, gardon.

Népi ékszerkészítő tanfolyam

Tanfolyam kezdete: 2019. szeptember 3., 15.00
Helyszín: Hagyományok Háza, Kosárfonó-nemezkészítő műhely
 
A tanfolyamon a résztvevők megismerhetik a magyar népviseletek és ékszerek táji jellegzetességeit, típusait. A 60 órás népi ékszerkészítő tanfolyam mindazok számára szól, akik már valamilyen jártasságot szereztek a gyöngyfűzés területén. A tanfolyami képzés során a résztvevők megismerhetik a magyar népviseletek és ékszerek táji jellegzetességeit, típusait. Megtanulhatják a népi ékszerek díszítő–jelölő funkcióit és hagyományosan felhasznált anyagait. Jártasságot szereznek a gyöngyből készült ékszerek tervezési módjaiban és a különböző fűzési technikával készült gyöngyszalagok, gyöngygallérok, csipkegyöngyök elkészítése során. Részletesen megismerik a kalotaszegi párta készítési módját, megtanulják a gyöngyfűzéshez kapcsolódó textilmunkák alapjait, a gyöngyhímzés területéről szerezhetnek alaptechnikákat, melyeket mai viselhető darabokra alkalmazni tudnak. A tanfolyam vizsgával zárul, melyen a gyakorlati bemutató része a tanfolyam közben elkészített és befejezett magas színvonalú tárgyak bemutatása, valamint egy tájegységről kiválasztott ékszerről pontos néprajzi- elméleti, gyakorlati és technikai leírás készítése.

A természet színei – Növényi festés a néphagyományban

Időpont: 2019. augusztus 15- szeptember 20.
Helyszín: Hagyományok Háza, Kallós Zoltán terem
 
Hogyan kapcsolódik India Székelyföldhöz? Mi a közös egy székely festékes szőnyegben és egy bengáli patachitrában? Mit jelentenek a megfestett színek, történetek? Hogyan használják a természet színpalettáját? Ezekre, és sok más kérdésre is választ ad a Hagyományok Háza új időszaki kiállítása.
Kiállításmegnyitó: 2019. augusztus 15., 17 óra.

Japán antik gyermekkimonó kiállítás

Időpont: 2019. szeptember 9-25.
Helyszín: Hagyományok Háza, Maácz László galéria

Szeptemberben egy különleges kiállítás érkezik a Hagyományok Házába. A Japán Antik Gyermekkimonó kiállítást, amelyre kb. 40 darab kimonó érkezik a Budai Vigadóba. Szeptember 21-én a kiállításhoz kapcsolódva a Sowa Kimono Gakuin című programot rendezik meg a Hagyományok Háza Színháztermében, mely egy érdekes kimonó show lesz. 
Kiállításmegnyitó: 2019. szeptember 9., 16 óra.

További programok a Hagyományok Háza oldalán.