Simonyi Balázs és forgatócsoportja öt versenyző küzdelmét mutatja be a legendás Spartathlon futóversenyen, mégpedig úgy, hogy az öt szereplő egyike maga a rendező.

A Spartathlon szintideje 36 óra. Az Athéntól Spártáig tartó, egy 1200 méter magas hegyen is átvezető futóverseny során 246 kilométert teljesítenek a versenyzők. A világ egyik legnehezebb és legnagyobb presztízsű megmérettetése Leonidász király szobra előtt ér véget.

Simonyi Balázs eddig négyszer küzdötte le a távot, amit önismereti útnak is tekintett. A film nézői megismerhetik a versenyzők személyes motivációit, és az is kiderül, hogy a csapatból a legnehezebb dolga Bélának, a kisvárosi pénzügyi kontrollernek van, aki már ötször próbálkozott sikertelenül. Mivel az ő nevezését nem fogadják el a szervezők, „privát Spartathlont” fut: akkor indul el Athénból, amikor a többiek már megérkeztek Spártába. Vajon célba ér-e a hatodik próbálkozás során, kizárólag saját magára és a felesége segítségére támaszkodva?

Az Ultra a legmodernebb technikákkal készült, látványos drónfelvételekben gazdag film, ami különleges moziélményt ígér.

Nem véletlen az időzítés. Ugyanis ez a nap volt az egyéves évfordulója az 1848-as harmadik bécsi forradalomnak, amikor a feldühödött nép felkoncolta Latour hadügyminisztert. A lázadóknak halál jár, üzente ezzel a beteg lelkű, kegyetlenségéről hírhedt táborszernagy, akit már akkor úgy emlegettek, hogy a „Bresciai hiéna”. Haynaunak – magánleveleiből tudjuk – sokkal véresebb bosszútervei voltak, mint ami megvalósult.

A történelemben is vannak csodák

De menjünk egy kicsit vissza az időben. Az 1848 őszén megindult harcokban a magyar sereg kezdeti nehézségei, botladozásai, csatavesztései után 1849 tavaszára egy lelkes és ütőképes hadsereget sikerült felállítani. Sokaknak köszönhető ez, de a magyar történelem sok csodája közül az egyik legnagyobb, hogy a sereg élére egy olyan tiszt került, akinek üstökösszerű pályája meghatározta az eseményeket: Görgei Artúr. A tavaszi hadjáratban az osztrákok nagy, de nem megsemmisítő vereséget szenvedtek. Kossuth elérkezettnek látta az időt a politikai termés learatására is: Debrecenben kimondták a Habsburg-ház trónfosztását, és nyilvánosságra hozták a Függetlenségi Nyilatkozatot. Buda felszabadítása volt a csúcspont május 21-én, amit a következő három hónapban drámai összeomlás követett. Voltak ennek belső politikai okai is, de mindennél többet nyomott a latban, hogy Ferenc József az Orosz Birodalomhoz fordult segítségért, s I. Miklós cár 200 000 fős, óriási haderővel beavatkozott az osztrák-magyar konfliktusba.

Az osztrák csapatokkal együtt az oroszok több mint háromszoros túlerőt jelentettek, s ma már megfontolt és elkerülhetetlen lépésnek tartjuk, hogy miután Kossuth Görgeit teljhatalmú diktátorrá nevezte ki, s maga Törökországba menekült, a magyar fősereg vezére nem tehetett mást, mint hogy letette a fegyvert.

Természetesen nem az osztrák császári hadak előtt, hiszen ez a hadsereg nem tudta legyőzni a magyart, hanem az orosz cári hadsereg előtt.

Az aradi vértanúk emlékműve  – Kép: Kölnei Lívia

Politika, diplomácia és a valóság

Ismert, de ma már szerencsére túlhaladott a Kossuth által terjesztett vád, miszerint Görgei ezzel árulást követett el.

Kossuthból az első vérbeli magyar politikus beszélt: meg kellett nevezni egy bűnbakot, hogy a nemzet ne saját gyengeségét hibáztassa, s alkalmasint képes legyen a harc újrakezdésére.

Sokan hibáztatták Görgeit azért is, mert nem az osztrákok előtt tette le a fegyvert, mondván, ezzel még inkább a magyarok ellen hergelte őket, s ennek köszönhető a véres megtorlás. Ma azonban már tudjuk, hogy ez sem így történt volna: Haynau terve az volt, hogy nemcsak a főtiszteket, hanem minden olyan honvédtisztet, aki valaha a császári hadseregben szolgált, statáriális eljárás során elítél és kivégeztet. Ez mintegy 500 fő lett volna. Hogy ezt megtegye, abban két dolog akadályozta meg.

Az orosz hadvezetés mélyen lenézte az osztrákot, s visszaemlékezésekből kiderül, hogy a Gyulára internált magyar tisztek az oroszokkal együtt töltött görbe estéken milyen kedvüket lelték abban, hogy az osztrák hadsereg és tiszti kara rovására adomáztak. Az oroszok rokonszenveztek a magyarokkal, s emiatt sem siették el, hogy foglyaikat átadják az osztrák hatóságoknak. Holott a már Aradon lévő Haynau ezt többször is a maga hisztérikus módján követelte.

I. Miklós cár fiát, a fiatal, Ferenc Józseffel közel egykorú Sándort küldte Bécsbe a következő levéllel:

Az amnesztiát végül csak az önmagát a többiekért váltságul felajánló Görgei kapta meg, ő is csak azért, mert Bécsben megijedtek attól, hogy ha nem így lesz, a fővezért az oroszok nem adják ki.

A bécsi minisztertanácsban mégis változott némileg a helyzet a kezdeti bosszúszomjas, Haynaunak teljes egészében szabad kezet adó szemlélethez képest. A táborszernagy nem sokkal a magyar főtisztek Aradra érkezése előtt kapta meg azt az utasítást, amely nem engedélyezte neki a statáriális eljárást. Hogy ez milyen lett volna, arra jó illusztráció a már augusztusban kivégzett Ormai Norbert ezredes sorsa, akit az első aradi vértanúnak is szoktak nevezni. Őt kihallgatásától számítva néhány órán belül kivégezték.

Ormai (Auffenberg) Norbert (Barabás Miklós festménye) ​​​​​​​ Kép: Wikipedia

A magyar főtisztek nem gondolták, hogy büntetés nélkül megússzák, de reménykedtek benne, hogy az életük nem forog kockán. Az oroszok is így tájékozatták őket, s mivel még fegyvereiket sem vették el, bizakodók voltak.

Amikor azonban augusztus 22-én lefegyverezték, s Aradra indították őket, már érezhették, hogy a helyzet rosszabb a vártnál.

Vérbeli koncepciós per, kegyetlen végrehajtás

A tisztek az aradi várbörtönbe kerültek, rossz körülmények, szigorú őrizet alá. Nem kaptak eleget enni. A feljebbvalók nem ellenőrizték az őröket, akik rendszeresen maguk fogyasztották el a rabok élelmét is. Augusztus végén megkezdett pereikben nem volt képviseletük. A hadbíró látta el egyben a „védelem” feladatát is. Vallomásaikat csak kivonatosan rögzítették, nem szóról szóra. A vád lázadás volt és felségárulás. Jogi szempont, például az, hogy V. Ferdinánd törvénytelenül oszlatta fel az országgyűlést 1848 októberében, s hogy Ferenc József a magyar törvények értelmében nem volt legitim magyar király – nem számítottak. Koncepciós per volt ez a javából, ahol az ítéletet már előre megírták: halál. Az sem felelt meg a korabeli szabályozásnak, hogy a halálos ítéletek meghozatala után két nappal kivégezték őket.

Katonákat ítéltek el, s így járt volna nekik a golyó általi halál. De megalázás céljából kötél általi halálra ítélték őket. Négy esetben volt az a kegyelem, hogy mégis kivégzőosztag elé állhattak október 6-án reggel fél hatkor a várároknál. Kilencen végezték akasztófán. S még ez is a legkegyetlenebbül történt: végig kellett nézniük egymás halálát. Az akasztófaoszlopok túl alacsonyak voltak, s így a magas termetű Leiningen szörnyű kínok között szenvedett ki, s a 190 cm magas Damjanichot a hóhér gyakorlatilag megfojtotta. Vécsey Károly maradt utolsóként, s mivel így már nem búcsúzhatott el senkitől, az előtte kivégzett Damjanich kezét csókolta meg. A holttesteket alkonyatig az akasztófákon hagyták elrettentésül, majd éjszaka a várárokba földelték el – a politikai bosszúk szokásához híven – jeltelenül. Akinek a holtestét a rokonai nem lopták el, ásták ki innen titokban, annak a sírját csak az 1930-as évek során tárták fel.

Kazinczy Lajos – Kép: Wikipedia

Aradon végezték még ki október végén a 29 éves Kazinczy Lajos ezredest, Kazinczy Ferenc legkisebb fiát is. Szokták őt a tizenötödik aradi vértanúnak is nevezni. Kivégezték volna Lenkey Jánost is, aki huszárjait kalandos körülmények között vezette haza 1848 májusában Galíciából, de ő a börtönben megőrült, s szörnyű, embertelen körülmények között halt meg 1850 februárjában.

A továbbiakban Haynau hatalmát már korlátozták, s bár sokakat halálra ítéltek, ezeket az ítéleteket 16–18 éves várfogságra változtatták, ami szintén rendkívül kegyetlen büntetés volt. Még egy tisztet végeztek ki itt, Ludwig Haukot, magyarosan Hauk Lajos ezredest 1850 elején, ő a tizenhatodik az aradi kivégzettek sorában. De ennél sokkal többen haltak meg fogva tartásuk, perük alatt az aradi várbörtönben.

Az aradi vértanúk árvái

Nagysándor József vőlegény volt. Dessewffy Arisztid és Vécsey Károly frissen házasodott. Ők szinte a menyegzőről léptek a vérpadra. De alig néhány évet élhetett házasságban Damjanich János és Leiningen-Westerburg Károly is. Többüket siratták kicsi gyermekek: Poeltenberg Ernőnek és lengyel feleségének három gyermeke született, 1849-ben nyolcéves és hároméves fia, hétéves kislánya maradt utána árván. Leiningennek egy ötéves kislánya és egy egyéves kisfia volt. Knezić Károlynak egy négyéves és egy kétéves kislánya maradt. Lázár Vilmos feleségének első házasságából származó három kisgyermekét nevelte. Schweidel Józsefnek öt nagyobb gyermeke volt, közülük az egyik, a 21 éves Schweidel Béla részt vett a szabadságharcban, s szintén Aradon raboskodott, néhányszor találkozott is apjával. Kiss Ernőnek két felnőtt lánya volt, és egy házasságon kívüli fia. Lahner Györgyöt olasz felesége és lánya siratta. Török Ignác és Aulich Lajos nem alapítottak családot.

Hermann Róbert történész írja az általa szerkesztett Vértanúk könyve előszavában, hogy mivel 1849-50-ben legalább 140 embert kivégeztek, több száz embert bebörtönöztek, több ezer vizsgálat történt, amely hosszabb ideig tartó meghurcoltatással járt, s több tízezer volt honvédet, tisztet soroztak be évekre kényszerűen a császári hadseregbe, nem volt olyan család, amely érintetlen maradt a megtorlástól. A Kossuth-bankó kárpótlás nélküli bevonása pedig pártállástól függetlenül mindenkit érintett.

A megtorlásnak a teljes magyar társadalom az elszenvedője volt.

A további történelem ismeretében joggal mondhatjuk, hogy a terméketlen megtorlás helyett a Habsburg-ház, a birodalom is jobban járt volna egy olyan alkotmányos megoldással, amely elősegítette volna a gazdasági-társadalmi kibontakozást Magyarországon, s amire aztán csak 1867-től kerülhetett sor.

De a történelemben nincs „mi lett volna, ha”.

A vértanúk áldozata azonban soha nem terméketlen. Erőforrás lehet egyéni és közösségi szinten, minden egyes magyar és az egész nemzet számára.

De létezik megszentelő vagy megerősítő jelenlét. Létezik olyan emberi hatás, amit nem tudunk szavakkal leírni, amikor valami többlet, amit akár szentségnek is nevezhetünk, kitapinthatóan megjelenik valahol egy emberen keresztül.

Nem nagyon tud erről a modern világ. Egyre hathatósabban belénk sulykolják, hogy csak jó és rossz létezik, kellemes és kellemetlen érzés – az pedig nem kétséges, hogy melyiket kell az embernek választania. Egyre könnyebben elfogadjuk, ha egy házasság csődöt mond, még a legkülönbeké is. Persze, tudom, hogy tényleg létezik az embernek rossz döntése, és nem törhetünk pálcát a másik ember fölött. Csupán a figyelmünket irányítsuk erre a megszentelő jelenlétre!

Azért állok ott, ahol állok, azért élek, dolgozom, teszek bármit ott, ahol vagyok, mert Isten itt szeretne általam világítani. Nem nagy szavakkal, pusztán a létemmel.

Nem a világosságba állítja a mécseseket, hanem oda, ahol szükség van rá. Sokszor milyen nehéz lenyomni munkahelyünk kapuján a kilincset! Bemegyünk azok közé, akik nem a barátaink, akik talán acsarkodnak ellenünk, mégis, ott kell egy légtérben lenni velük. És talán ugyanilyen nehéz sokszor hazamennünk. Pendlizünk kétségek között. Pedig felemelhetjük tekintetünket arra a fényre, amit magunk is hordozunk. Enélkül teljes sötétség lenne azokban a terekben, ahol élünk.

Van honnan merítenünk, van két összekulcsolható kezünk, van barátunk, szomszédunk, biztosan vannak lelki támpontjaink. Ha élünk ezekkel, akkor megszentelő, átváltoztató módon tudunk jelen lenni ebben a világban.

„Magamnak nem könnyű megfelelni, de a mostani világbajnokság első két napja még nekem is tetszett” – kezdi az értékelést a fiatal klasszis dupla világbajnoki címe megvédése után. Egy fogathajtó verseny első nap a díjhajtással indul, amelyben a versenyzők bemutatják fogatukat a bíróknak, akik a hajtó, a segédhajtó, a lovak és a kocsi megjelenését figyelik, a járásmód szabályosságát, a lovak tartását, mozgásuk összehangoltságát, a hajtó stílusát és fogat feletti uralmát pontozzák. A versenyszám a közelmúltban óriásit fejlődött, a nemzetközi mezőny évről évre tökéletesedik. Ebből a mezőnyből tudott Martin most úgy kiemelkedni, hogy csupán 32 hibapontot vontak le tőle, míg a szám második helyezettjétől 37-et. Ezzel majdnem be is állította az ugyancsak idén, egy magyarországi versenyen elért 31 pontos világrekordját.

„Ha jól kezdesz, a következő két nap könnyebb, hiszen a három nap három versenyszámából áll össze a végső sorrend. És egy vébén egyetlen ponttal elmaradni a világcsúcstól elég jó kezdés…”

Maraton nehezített pályán

Ugorjunk a második napra és a második versenyszámra: a maratonhajtásra! Ez a nézőknek igen látványos küzdelem a lovak állóképességét és a hajtók ügyességét is próbára teszi. A pálya több szakasza természetes terepakadályokat – víz, emelkedő, lejtő, éles fordulók – tartalmaz, amelyek között meghatározott sorrendben és idő alatt kell áthaladni. Az időtúllépés másodpercenként hibapontokat jelent. Minden versenyen más a pálya felépítése, eltérnek az akadályok. A hajtók előző nap pályabejáráson készülhetnek fel a feladatra. „A drebkaui maratonpálya hihetetlenül feküdt a lovaimnak – árulja el Martin –, mivel jó sok szűk akadály volt, és ők nagyon gyorsan fordulnak. Vagy például magas dombok, amelyekre imádnak felrohanni! Érvényesült a stílusunk, így nekem is nagy élmény volt hajtani. A harmadik napról ugyanezt sajnos már nem mondhatom el…”

De mielőtt rátérnénk, rögzítsük, hogy Martin ezt a versenyszámot is a legjobbként zárta – több mint 80 indulóból!

Hajmeresztő hajrá

A harmadik napot így bő 15 pontos előnnyel várta, ez az akadályhajtás előtt tetemesnek számít. Az akadályhajtás során bólyapárok (sejbák) között kell áthajtani úgy, hogy a sejbákra helyezett labdák le ne essenek. Az akadályokat vízbehajtás, dobogó és más elemek nehezítik. A sejbákról lelökött labdákért és a megadott alapidő túllépéséért is hibapontok járnak. A mezőny vége kezdi a hajtást, és utoljára kerülnek sorra az összetettben élen állók. Drebkauban ezért Martin hajtott utolsóként, azzal a teherrel, hogy a verseny második helyezettje nem gyűjtött hibapontot előtte. „Ennek a számnak ezúttal az volt az élmény-része, amikor véget ért” – vallja be. – Pedig nem voltam ideges, de amint behajtottunk a pályára, valami félresiklott, és a bizonytalanságomat a lovak is megérezték. Szerencsére az első két nap pontelőnye így is kitartott, azaz – bosszantóan magas – 14 és fél hibaponttal is a dobogó legfelső fokára futottam be.”

Kép

Kép: Horváth Krisztina

Danival, a pónival indult minden

Az ilyen hajmeresztő hajrák veszélyét a jövőben még több munkával előzné meg az újhartyáni fiatalember, noha eddig sem volt lusta.

A lovakat még a nagypapája szerettette meg vele, majd a saját tanyájukra is vettek párat a szülei. Köztük Danit, a pónit, aki ma is megvan, már 23 éves.

Danival kezdődött minden, majd egy dabasi – és számos külföldi – pónifogathajtó versennyel folytatódott. „2013-ban világbajnok lettem póni-egyesfogattal a felnőttek között, s eljött az idő nagylovas fogatra váltani. Az akkori edzőm, Dobrovitz József bemutatott Mieke van Tergouw holland fogathajtó világbajnoknak és Claudio Fumagalli olasz versenyzőnek, akik átvették a felkészítésemet, azóta holland lovakkal dolgozunk. Az elmúlt években hétközben a Budapesti Corvinus Egyetem gazdálkodási és menedzsment szakát végeztem itthon – már csak a diplomamunkám van hátra –, hétvégén pedig Hollandiában edzettem többek közt Cheronnal, Diorral és Eppie-vel. Ők a három ló, akik a versenyeken a kettesfogatomat alkotják úgy, hogy az egyikük versenyszámonként cserélődik.” 

Sok munka, sok gyümölcs

A fentiekből is látható, Martin családja milyen komoly anyagi erőforrásokat fektetett abba, hogy a fiú és a lovak a lehető legmagasabb szintű versenyfelkészítést kapják. Ezt Martin tervei szerint azzal fogja „visszaadni a közösbe”, hogy diplomáját a családi – főleg vendéglátással foglalkozó – vállalkozásban hasznosítja majd, ahol ugyanazt a profi szemléletet kamatoztatná, amit lovas fronton már sikerrel alkalmaz.

Alázat, sok munka és sok gyümölcs – ahogy ő fogalmaz röviden. Ez napi többórányi edzést követel meg a felkészülési időszakban, különösen nyáron.

Amikor az egyetem is szünetel, Martin folyamatosan Hollandiában tartózkodik. A siker záloga, hogy a lovai igényeire más lovasoknál is jobban figyel: az állatok állandó orvosi felügyelet alatt állnak, nem csak panasz esetén kapnak kezelést. Edzés után akkumulátoros masszázstakaróba bújtatják őket a megfelelő regenerálás érdekében. A versenyeket is egy futballcsapatnyi teammel járja: a lovak körüli összes teendőnek megvan a személyes felelőse. 

Kép

Kép: Horváth Krisztina

„Szuper a csapat, nagyon erős a morál. Ilyen munkatársak között tényleg csak a versenyzéssel kell törődnöm. Nem vagyok szigorú főnök, de nincs is erre szükség, mert akik velem dolgoznak, pontosan tudják, mik a rigolyáim. Egyszer kellett átbeszélnünk őket, azóta minden úgy történik, ahogy kértem.

Ha valaki hangosan beszélne a lovakkal, netán megütné őket, annak bizonyosan az volna az utolsó munkanapja! Nekem az a mérvadó, velük ki hogyan bánik”

– jelenti ki Martin a korához képest szokatlan átgondoltsággal. De az egész kisugárzása érett, higgadt, magabiztos. Talán a lovakban is épp azzal ébreszt tiszteletet, amivel az emberekben. Ma sincs megállás: tovább képezi magát a Testnevelési Egyetemen, most kezdi a lovassport szakirányú edzőképzést, hogy megismerje a lovak anatómiáját. „Ha így még jobb lehetek, megtanulom, pontosan mi miért történik egy lónál” – indokol.

Vajon a négyesfogattal is próbálkozik?

S hogy mik még a tervei a közeljövőre? Továbbfejleszteni az akadályhajtást, és menni a megkezdett úton segédhajtóival: Pluzsár Emesével, ifj. Nagy Tiborral és Rimarcsik Zsolttal. 2021-ben Magyarország Európa-bajnokságot rendez négyesfogathajtásban, de az igen eltérő műfaj a kettesfogatokhoz képest, és nem csak abban különbözik, hogy kétszerannyi lovat kell irányítani. Váltani egyikről a másikra nem egyéves folyamat (igaz, addig még két év van, így akár el is lehet gondolkozni az új kihíváson). Szabadidejében Martin addig is szurkol a Barcelona focicsapatának, s barátnőjével tölti az időt. A házasságra vonatkozó kérdésen még mosolyog, de ha egyszer az unokáinak is szeretne mesélni a sikereiről, előbb-utóbb talán esküvői hintón is láthatjuk a bajnokot…

Az emeleti lakásban kialakított családias hangulatú galéria kiállítótereit egymásból nyíló, otthonos szobák alkotják. A műterem-múzeumot a néhai festő unokája, Csillag Péter és családja tartja fenn és működteti szívvel-lélekkel, és olyan elapadhatatlan lelkesedéssel, ami a helyszín minden egyes négyzetcentiméterén érződik. Egyszerűen jó érzés ide belépni.

Látogatásom apropója ezúttal egy megnyitó volt, ugyanis Molnár-C. Pál születésének 125. évfordulója alkalmából grandiózus, három részből álló kiállítássorozatot indítottak útjára, amelynek aktuális, „Kortársak – sorstársak?” című tárlata mind közül talán a legizgalmasabb.

125 éve ugyanis Molnár-C. Pálon kívül még három másik olyan festőművész is világra jött, akiknek pályája az évek során hol összefonódott, hol eltávolodott egymásétól, és akiknek munkásságát együtt bemutatva egy egész korról kaphatunk keresztmetszetet. Így kerülnek a már említett „boldog művész” művei mellé Aba-Novák Vilmos, Derkovits Gyula és Szőnyi István alkotásai.

A kiállítás megnyitóján a műteremben egy tűt sem lehetett volna leejteni, még a Tavasz Teremben is vendégek ültek. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója megnyitóbeszédében a kiállítás címének második felére így reflektált: „Kérdés azonban, hogy egy születési dátum önmagában, szellemi és művészi értelemben egy adott kor gyermekévé tesz-e minket?” Felmerül a kérdés, hogy az adott kor vajon mennyiben jelent közös utakat, közös látásmódot? A válasz talán a négy művész egyéniségében rejlik. Hiszen közös iskolájuk, római ösztöndíjaik révén érthető lett volna, ha azonos irányba indulnak el (bár Derkovits végül anyagi helyzete miatt nem tudott élni a római lehetőséggel), azonban éppen ellenkezőleg történt: a négy kortársból négy nagyon is különböző, markáns és összetéveszthetetlen stílusjegyekkel rendelkező művész bontakozott ki. A megnyitóbeszédben elhangzott néhány szemléletes ellentétpár, amelyek a hasonlóságoknál jobban jellemzik művészetüket: expresszionizmus és szürrealizmus, társadalmi kérdések felé fordulás és intimitás, látványos freskók és finom akvarellek, történetmesélés és hangulat, egyházi művészet és politikai programplakát.

Ezek az ellentétpárok szemléltetik, hogy a közös origóból induló négy művész életútja mennyire más irányt vett.

A kiállítás minderre úgy játszik rá, hogy a falra akasztott képek mellett nem találunk feliratokat, hanem ránk van bízva, hogy felfedezzük, vajon melyik képet ki festhette. Ez a játékra hívó, incselkedő szemlélet tökéletesen illeszkedik mind a tárlat otthonos miliőjéhez, mind a bemutatott művészek habitusához. Érdekesség, hogy kivételesen a műterem helyiségében, az egykor itt alkotó művész saját, intim terében is helyet kaptak más festők munkái. A képek elrendezése tehát nem személyekhez köthető és nem is kronologikus, mert az alkotásokat témák szerint csoportosították. Így kaptak külön falrészt például a tájképek, a vizeket ábrázoló festmények, a portrék, az egyházi művészet vagy éppen az aktok.

A kiállítás egy ritka együttműködés keretében jött létre, ugyanis a művészek leszármazottai fogtak össze, hogy megemlékezzenek híres felmenőik közös születésnapjáról.

A kiállítás törzsanyagát rajtuk kívül a debreceni Antal-Lusztig gyűjtemény adta kölcsön. Az ilyenfajta kooperáció egyébként is gyakori a Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum tárlatain, hiszen a hagyaték gondozójaként Csillagék sok hozzájuk hasonló, őseik örökségét nagy gonddal ápoló művészleszármazottal ápolnak baráti viszonyt, amiből mi mint a kiállítás látogatói rengeteget profitálhatunk, hiszen elő-előkerülnek ritkán látható és féltve őrzött gyöngyszemek is.

Kép

Ilyen kiállításokra nagy szükség van, és az itt érvényesülő, hiánypótló szemléletmód frissítően hat a mostani múzeumi-galériás trendek között. Csoportos tárlatokat talán még nehezebb rendezni, mint csak egy-egy művész munkáiból válogatni, de éppen ezért a végeredmény is összetettebb, izgalmasabb, ha mindezt jól csinálják.

A „Kortársak – sorstársak?” – a legjobb példa arra, hogy milyen is az, amikor sikerül egy jó ötlet mentén felépíteni egy kiállítást úgy, hogy az a művészeti minőség mellett a látogatók szórakoztatását is szolgálja.

A kiállítást számos kísérőprogram színesíti beszélgetések, tárlatvezetések, koncertek formájában, információkért érdemes figyelni a honlapot, illetve ugyanitt feliratkozni a múzeum hírlevelére.

A tárlat 2020. február 1-ig látogatható a Molnár-C. Pál Műterem-Múzeumban, utána pedig máris készülhetünk a jubileumi trilógia utolsó felvonására, a Magyar Nemzeti Galéria anyagában őrzött Molnár-C. Pál-képek bemutatására.

A kislányom 11 hónapos volt, amikor fruktózérzékenységet diagnosztizáltak nála, 13 hónapos, amikor laktóz intoleranciát, és majdnem hároméves, amikor a tejfehérje-allergiát is felismerték. Ez azért van, mert nem a tipikus tüneteket hozta: nem volt ekcémás, kiütéses, a nagykönyv szerint fejlődött. Hiába mondtam én a havi státuszon az orvosnak, hogy a gyerek nagyon hasfájós és sokat sír (szinte egész nap), mivel hozta a korának megfelelő fejlődési státuszokat (és nem csapkodtam zokogva az asztalt, hogy elviselhetetlenek a napok), elintézték egy kézlegyintéssel, hogy „ez a három hónapos kólika”, majd később azt mondták, „van, akinél hat hónapig tart”.

Tizenegy hónapos korában is felrótták nekem, hogy miért akarom gasztroenterológushoz vinni, hiszen oda csontvékony gyerekeket visznek, vagy véres széklettel, ő pedig jó fizikai állapotban volt.

Ez tényleg így volt, nagyon szépen fejlődött. Csak nálunk a kezdetektől fogva arról szóltak a napok, hogy a babánkat próbáltuk nyugtatni, annyira sírós volt. Folyamatosan ringattam, és persze a létező összes módszerrel próbáltunk enyhíteni a fájdalmán, a masszírozástól és görcsoldó termékektől a homeopátiás megoldásokon át egészen a csavard-takaróba-és-szorítsd-magadhoz terápiákig – persze a józan ész határáig. Sajnos egyik sem segített.

Most már tudom, hogy görcsölt, extrém módon fájhatott a hasa. Akkor csak azt láttuk, hogy sírós, nyűgös, amikor pedig már nagyobb volt, úgy tűnt, hisztis. Nálunk elmaradt az első mosoly…

Ha vendégek jöttek, egy kis ideig figyelgetett, de aztán begörcsölt, és újra kezdődött minden (sírás, ringatás, amíg el nem aludt újra). A védőnő és az orvos kérdései alapján már az is felmerült bennem, hogy a pici autista, de sok minden ellentmondott ennek, a férjem pedig mindig nyugtatott.

Amikor végül 13 hónaposan kiderült, hogy a kicsinek fruktóz malabszorpciója (gyümölcscukor-érzékenysége) és laktózintoleranciája (tejcukor-érzékenysége) van, egy-két hónappal a diéta elkezdése után az orvos is beismerte, hogy viselkedészavarra gyanakodott, és sosem gondolta volna, hogy a baba beforduló, komoly, introvertált, olykor sírós hangulata mögött valamiféle gyomor/hasi/étkezési probléma állhat.

Egy hónappal azután, hogy elkezdtünk diétázni (tej- és fruktózmentes diéta), már a környezete számára is észrevehetővé vált a változás.

Eleve jobban aludt (de ennek inkább mi örültünk), többet mosolygott, vidámabb, felszabadultabb lett. Persze társaságban azért maradt az a lassan felmelegedő gyermek, aki korábban volt, ez a tulajdonsága a bölcsiben is elkísérte. Amikor oviba került, már nyitottabb volt, érdeklődőbb, de inkább az a szemlélődő típus. Pár hónap múlva azonban azt vettem észre, hogy a pici újra befelé forduló, sokat fáj a feje, néha a hasa, a tesóval nem nagyon játszik, és amúgy is nagyon enervált, rosszkedvű. Teljesen véletlenül kiderült, hogy ételszállító-váltás történt.

Olyan hihetetlennek tűnt, hogy az étel ilyen hatással legyen egy gyerekre, de sok egyeztetés, kísérlet és próba után oda jutottunk, hogy én kezdtem el főzni az egésznapi ovis menüjét. Egy-két hónappal később csoda történt.

A kicsi kinyílt az oviban, már nem a szőnyegen vagy a homokban egymagában játszott, hanem a társaival. Barátságokat kötött. Egyik nap az óvónő azzal fogadott, hogy verekedett (megvédte magát és az igazát)! Te jó ég! Szerintem más szülő nem örült volna ennyire egy ilyen hírnek, mint én. Újabb egy hónap múlva meg olyan hírekkel fogadtak, hogy a kicsim milyen huncut és cserfes! Elmondhatatlanul melengették a szívem ezek a beszámolók.

Aztán megint úgy alakult, hogy megpróbáltuk a közétkeztetést, hiszen nyolcórás munka, háztartás és gyerekek mellett iszonyatos erőfeszítés volt mindennap lefőzni az ovis menüt (mentesen). Az óvónő már két hét után megkérdezte, hogy meddig kísérletezünk, mert hogy most már ő is látja a picin a változást. Végül másfél hónapig bírtuk, addig a kicsi mindennap rosszkedvűen jött el az oviból, megint minden reggel a nem-akarok-oviba-menni hisztivel küzdöttünk, egyik reggel már az óvónő előtt is üvöltött emiatt az apjával. Minden délután kötélen táncoltak az idegeim a viselkedése miatt, s talán senki nem lepődik meg, ha azt írom, másfél hónap múlva újra én főztem. Egy-két hét múlva megint szeretett oviba járni, újra lettek kapcsolatai, később barátai.

Bár rengeteg tapasztalat van mögöttünk, én is sokszor meg-meglepődöm dolgokon.

Lehet, hogy nincsenek tudományos kutatások az étkezés, táplálékallergia/érzékenység és a viselkedés összefüggéseire, de hogy mi az elmúlt években folyamatosan ezt tapasztaljuk, az tény.

A kicsi ételérzékenysége hívta életre a Babakonyha a fruktóz- és tejmentes diéta szerint blogot, ahol ritkán beszéltem személyes szálakról, inkább csak fruktóz-laktóz-tej-tojásmentes recepteket osztottam meg hasonszőrű anyukákkal. De néha nálam is elpattant a cérna (kb. kétévente egyszer), és olyankor a blogot kísérő Facebook-oldalon kiakadtam, ilyen alkalmak egyikénél történt, hogy egy kislány anyukája rádöbbent, az ő kislánya is fruktózérzékeny lehet. Szerencséjére az orvosuk nyitott volt a felvetésre és a vizsgálatra, az anyuka meg elég agilis, és kiderült, hogy igaza van. Azóta a kislánya, ha tartja a fruktózban szegény diétát, jó kedélyű, vicces és a gyerekhabitushoz mérten szófogadó.

A blog miatt sokan írnak nekem, megosztják a tapasztalataikat velem, puhatolóznak, kérdeznek. A levelekből az látszik, hogy nemcsak az ekcéma a tipikus tünet a tejallergiára, hanem például az állandó felsőlégúti betegség, az asztmajellegű hörghurut, a fruktóznál pedig az állandó hasfájás, a nyűgösség, a beforduló viselkedés. Fontos, hogy sosem szabad általánosítani, ez nem azt jelenti, ha fáj a pici hasa, ha nyűgös, vagy ha hisztizik, akkor biztosan ételérzékeny. Nem, dehogy. Tényleg lehet a front, a fogzás, egy rosszabb nap és még sorolhatnám (én csak tudom, nekünk mindig minden lehetőséget felsoroltak).

Mivel a kicsi első gyerek volt a családban, csak lassan döbbentünk rá, hogy mégis nekünk lehet igazunk, és nem teljesen normális az a fejlődéstörténet, amelyen a pici keresztülment. Egy valami biztos: ha ez egy hosszan elhúzódó állapot, és az anyuka a tűrőképessége határán van, akkor érdemes egy olyan orvost keresni, akiben megbízik, és kivizsgálni a lehetőségeket.

Lehet cáfolni, hogy a viselkedészavar és az ételérzékenység vagy ételallergia között összefüggés van – részben igazat is adok az orvosoknak, hiszen minden viselkedészavaros gyerekkel nem lehet azonnal a gasztroenterológushoz rohanni, hanem tüzetesen érdemes kivizsgálni a környezetet, a hátteret stb. Azonban, ha abba belegondolunk, hogy mi, felnőttek hogyan érezzük magunkat, ha valamilyen ételtől megfájdul vagy begörcsöl a hasunk, ettől az állapottól mennyire nincs kedvünk semmihez, mennyire nem mosolygunk, nevetünk, milyen enerváltak leszünk, legszívesebben csak feküdnék az ágyon, amíg el nem múlik, ez azért elgondolkodtató. Főleg egy gyereknél, egy babánál, aki mindezeket az érzéseket még nem tudja megfogalmazni. Ezért az én javaslatom, hogy értően figyeljünk rájuk, hallgassunk az anyai megérzéseinkre, mert az utólagos tapasztalataim az mutatják, hogy az ritkán csal meg minket.

– Miért kezd el három felnőtt felnőtteknek szóló játékokat kitalálni és megvalósítani?
– A kincskereséssel az egyik unokatestvérem gyerekzsúrján találkoztam először, és teljesen elvarázsolt. Később a négy gyermekünk miatt is felmerült az igény olyan játékra, amelyet minden korosztály élvezni tud. Amikor Réka, a feleségem és Bea, az unokatestvére rendezvényszervezőként dolgoztak, sokszor elkeserítette őket, hogy kitaláltak valami szórakoztató újdonságot, de a megrendelők visszautasították: „túl kreatívak”. Az UrbanGo esetében, amit tizenöt évig dédelgetünk, míg öt éve végre elindítottuk, szabadon szárnyalhatnak.

A lányokat tehát a leginkább a kreativitás hajtja, de természetesen motivációnk többrétegű: legyen értelmes, szórakoztató, és legyen kulturális aspektusa. Lényege a családdal, barátokkal, kollégákkal értékesen együtt töltött idő, amiből oly' kevés van; nálunk viszont nemcsak együtt szórakozhatnak, hanem közben szabadon beszélgethetnek is.

És fontos számunkra az igényesség is: az UrbanGo külföldi mércével is megállja a helyét. Bár utóbbi időben sok hasonló játék megjelent a piacon, rajongóink szerint mi vagyunk a városi kincsvadászat Rolls-Royce-a.

Van egy nagy törzsjátékos táborunk, akik általában először eljönnek játszani a cégükkel, majd vesznek egy kupont a családjuknak – elkísérik őket, de nem árulják el nekik a megoldásokat, hanem titokban felhívnak minket, és elmondják: nagyon élvezik, ahogy „bénáznak” a családtagjaik – és aztán vesznek másoknak is ajándékba.

– Melyik verzió a népszerűbb?
– A családi-baráti is az, de idén nagyon felfutottak a céges megrendelések. Többször előfordult, hogy 120 főt kellett egyidőben foglalkoztatni; a három budapesti pályán egyszerre ment négy-négy csapat. A családi-baráti játékban minimálisan kell részt vennünk: jön egy visszaigazolás tőlünk a befizetés után és a végén egy hívás a visszajelzések miatt; a telefonos segítségkérés már automata applikációval működik, a készleteket pedig meghatározott időnként feltöltjük. Viszont a céges játékoknál, ha egyszerre több csapat játszik egy pályán, az indulást és a találkozási pontoknál zajló „csatákat” személyesen is felügyelni kell, a végén pedig eredményt kell hirdetni. És közben mindenféle szervezési kérdést is meg kell válaszolni. Ez persze egy kedves gond, de ahhoz, hogy tartsuk a minőséget, muszáj lépést tartani az egyre bővülő igényekkel.

Kép

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

A korábbi telefonos verzió csak korlátozottan tudott segítséget nyújtani; a mostani applikáció sokkal jobb: például azt is meg tudják nézni, hol kellene lenniük, kaphatnak egy fotót és egy részletes leírást arról, mit és hol kell keresniük. De ha váratlan helyzettel, például útlezárással találkoznak, akkor élő embert is el kell érniük, és alapvetően örülnek annak, hogy egy „láthatatlan vigyázó szem” figyeli őket. Az új applikáció révén folyamatosan látjuk, ki melyik pályán jár, és a rendszer jelzi azt is, ha valaki nem indul el időben vagy túl sok segítséget kér – ilyenkor rájuk telefonálunk. A személyes figyelmet nem lehet elhagyni, de ez nem is célunk.

– A rendkívüli helyzeteket hogyan tudjátok megoldani?

– Korábban volt egy olyan állomás a Budai Várban, hogy ha megfejtetted a megoldást és elküldted SMS-ben, akkor kisvártatva megszólalt egy telefon a közelben. Ez egy igazi, James Bond-os fordulat volt, nagyon élvezték a játékosok.

Egyszer azonban telefonált egy csapat: nem tudnak továbbjutni. Visszakérdeztünk minden részletre, de minden rendben volt, így végül rákérdeztünk: nem hallanak valamit a mellettük lévő telefonfülkéből? Akkor derült ki: a szolgáltató aznap leszerelte a telefonkészüléket... Az egészet újra kellett gondolni. Ugyanígy jártunk a Lánchídnál a festő bronzszobrával. Volt egy, a szobor kezében lévő tárggyal kapcsolatos feladat, és egyszer szólt egy csapat: nem találják a megoldás kulcsát. Akkor derült ki, hogy valaki letörte a festő ecsetjét. Vagy ami még gyakori: egy hajléktalan vagy utcán sokat tartózkodó ember felfedezi, hogy egy adott helyre sokan jönnek nézelődni; kifigyeli, mi a megoldás, és felajánlja a segítségét – pénzért. Pedig az lenne a jó modell, ha azt mondaná: „Ha nem fizetnek, elárulom...”.

Mivel minden csapattal legalább egyszer, a végén beszélünk, legtöbbször azonnal kiderül a hiányosság vagy hiba, és gyorsan ki tudjuk javítani. De két-három hetente amúgy is körbejárjuk a pályákat, és ha valami már nem olyan látványos, elmosódott, leszakadt, azt pótoljuk. A legtöbb probléma gyorsan korrigálható és sok eszközünk van beltéren, például vendéglátó egységekben, így nem adunk sok esélyt a rongálásnak. A Várban például van egy nagyító egy hordóban, azt rengetegszer letépték, de megoldottuk: vaslánccal.

Az elején partizán módon intéztük a néhány eszköz kihelyezését, de ahogy bővültek a pályák, beszereztünk mindenféle szükséges engedélyt. Például a Városligeti-tónál lévő pad mintáit, a madáretetőt, a beszélő oszlopot vagy a vízben eldugott tárgyat már így helyeztük el. Az önkormányzatok mindenhol támogatóan állnak hozzánk, senki nem akar elrontani egy játékot. A vidéki pályákat a franchise partnereink felügyelik.

Kép

 Kép: Antal-Ferencz Ildikó

– Hogyan jöttek létre a vidéki pályák?
– Megkerestek olyan, helyismerettel rendelkező játékosaink, akik maguk is dédelgettek hasonló ötletet. Sokan szeretnének ilyesmivel foglalkozni, de végül nem sikerül megvalósítaniuk. A gödöllői pálya gazdája mesélte: annyira szeret játszani, hogy karácsonykor a családtagok kincskeresés révén jutottak az ajándékokhoz. Olyan sikere volt, hogy egy hiányzó családtag utólag kérte: rejtsék el újra az övét.

Mi a kreativitásnak nem szabunk határt, de alapos leírást adunk arról, milyennek kell lennie a pályának, s akinek van ehhez kedve, tehetsége, szuper feladatokat találhat ki. A vidéki pályák tesztelésekor – amikor végre mi is játszhatunk –, láttunk néhány irigylésre méltó ötletet, amire azt mondtuk: kár, hogy nem nekünk jutott először eszünkbe.

Szegeden hamarosan nyílik a második pálya. Idén nyár elején nyílt a gödöllői, nyár végén pedig a debreceni. Mindkettő a városból indulva kimegy a természetbe. Eleinte tartottunk ettől, de remek lett, a belvároson túli természeti kincseket is jó érzés megmutatni. Rengeteg az ilyen visszajelzés: „Itt lakom a közelben, de nem is tudtam erről a rejtett kincsről.” A helyiek újra felfedezhetik saját környezetüket, az idegenek pedig játékosan megismerhetik a várost, városrészt. Egy érdekesség: a Gellérthegyen van egy állomás, amelynek a megoldása közben felfedezhető egy hatalmas, gyönyörű szobor, ami nem mindig látható a fák lombjaitól. De aki szerencsés, fantasztikus látványban van része – erről többen meg szoktak emlékezni.

– Nem tartasz attól, hogy az ötletek egyszer elfogynak?
– Nem. A lányok ötletei kifogyhatatlanok. Rékának van egy hatalmas füzete, amelyben folyamatosan jegyzeteli az ötleteket, és az új pályák építése közben is sok ihletet kapunk. Tervezünk további, nem csak franchise alapú együttműködéseket is. És elképzelhető, hogy nemzetközi vizekre is evezünk; megkerestek már Sydney-ből, Nürnbergből, Bostonból, Bristolból, Prágából, Zágrábból.

Támogatott tartalom. A cikk az UrbanGo Kft. megbízásából, a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.

Fel lehet találni most a spanyolviaszt, de valójában már feltalálták.

Oké, ez a gyerekkorunk, régmúlt, negyven év telt el – de a felnőttkori váltóinkat is így állítottuk be, ez volt természetes. Amikor a házunkat építettük, érdemi energiákat és munkanapokat fektettünk abba, hogy kialakítsunk egy nagy esővíztartályt a feltöltés alatt, azóta is onnan locsoljuk a kertet. (A tartályt korábban másra használták, kidobták volna, elkértük.) A házunk olyan, amilyet évszázadokon át építettek: téglafal, cseréptető, fa nyílászárók; lélegzik, működik, nem nagyobb, mint kellene, nincs agyonszigetelve, nincs légkondi. A gázfűtést később kiváltottuk fafűtéssel is, hogy csökkentsük az energiakiszolgáltatottságunkat. Nem hogy 23 fok nem volt nálunk soha télen, de húsz is ritkán van.

A korábban szántónak használt, üres telken gyümölcsfákat ültettünk, szinte nem múlt el úgy év, hogy ne ültettünk volna újakat meg újakat. Ezeknek a fáknak a gyümölcseit – hol ez terem jól, hol az, ez a mezőgazdasági lutri – minden évben befőzzük, és egész évben esszük. A kevésbé szépből pálinka lesz. Disznót vágunk, ez az évi kolbász- és sonkakészlet, nagyon ritkán vásárolunk felvágottakat. Meg tudjuk különböztetni a jó és a rossz gombákat, és minden évben sok gombát szedünk, amit tartósítunk, marad télre. (Persze szakértő is látja.) Mindig volt veteményesünk – meg is írtam már, mi benne a jó. Ma sem iszunk palackozott üdítőket vagy ásványvizet. Vannak viszont cserélhető szódásszifonjaink. Az üvegeket eltesszük a befőzéshez, a papírt a papírgyűjtéshez meg a téli tüzeléshez, a többi szemetet is – túl sok nem marad – szelektáljuk. És komposztálunk, ahogy otthon is láttuk. Mindig sokat jártunk a természetben, gyerekként is, a saját gyerekeinkkel is sokat kirándultunk. Megtanultuk és megtanítottuk a természetben való viselkedés alapvető szabályait, az egyik első közöttük, hogy minden szemetet mindig hazahozunk. Sosem éltünk a márkák bűvöletében, sem ruha, sem kocsi, sem egyebek tekintetében.

De ezek nem fogadalmak, nem elhatározások, nem kiposztolandó nagyszerűségek – ez az élet természetes módja.

Kisebb-nagyobb különbségekkel másokkal is így van ez, akik hagyománytisztelő, konzervatív, sokszor vidéki környezetben nőttek fel. Akik nem egy hónapja olvasták először a teremtésvédelem kifejezést, hanem már gyerekkorukban is hallották a hittanórán, a cserkésztáborban meg a kisközösségekben. Vagy nem hallották, hanem megélték.

Ebben az öröklött tudásban a hangsúly mindig az emberi életen volt. Csak hát az emberen sosem saját magunkat, hanem az emberi közösséget értettük. Azért vigyázunk a természet értékeire, és azért nem vagyunk mértéktelenek a fogyasztásban, hogy az emberek közösségének jó legyen itt a Földön. És most is ezért vigyázunk rá.

Bármilyen közhelyes is ez megint, de a lényeg, hogy nem mondjuk, hanem csináljuk.

És persze keressük mi is, hogy csinálhatnánk még jobban. De azért nem véletlen, hogy olykor megmosolyogtató erőlködésnek tűnik a kampányszerű, Facebookon zajló klímavédelem.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne értelme a szívószálak száműzésének. Mondjuk a bambusznyelű fogkefe ügyében azért itt, a Kárpát-medencében kicsit szkeptikus vagyok.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Amikor az El sistema gyökereit kutatjuk, nem nehéz eljutnunk a jezsuita rendig, amelyik Dél-Amerikában a zene nyelvén próbálta megtalálni az utat az őslakosok szívéig (ezt a témát pedig egy másik film mutatja be, A misszió).

Nem meglepő tehát, hogy október 4-én a magyarországi jezsuiták adnak helyet egy olyan, különleges jótékonysági koncertnek, amelyik tulajdonképpen az El sistema gonodolatából nőtt ki: a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vette ugyanis szárnyai alá a Máltai Szimfónia zenei- szociális képzési programot, amelyik itt, Magyarországon szólítja meg a zene erejével a hátrányos helyzetű gyerekeket, fiatalokat. A Máltai Szimfónia jelenleg 300 gyermek és fiatal bevonásával, nyolc helyszínen működik.

A koncerten fellép a diplomás, roma származású fiatalokból álló, magyar és cigány komoly-, illetve világzenei műveket repertoárján tartó Gipsy Soloists, valamint a tarnabodi Szimfónia Program diákzenekara. A jótékonysági est védnökei Vecsei Miklós miniszterelnöki biztos és Vízi Elemér jezsuita provinciális.

Az esemény linkje:

https://parbeszedhaza.hu/esemeny/a-gipsy-soloists-jotekonysagi-koncertje-a-magyar-maltai-szeretetszolgalat-szimfonia-programjanak-javara

Ősszel amúgy is roma közösségekre figyel a Párbeszéd Háza, megfontolva, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Cigánypasztorációs Bizottságának vezető Székely János püspök szavait: „Javaslom minden nem cigány honfitársamnak, hogy tegye meg azt a lépést, hogy elmegy látogatóba cigány szomszédjaihoz”. Ennek jegyében roma közösségekért dolgozó szakemberek sorát hívják meg a Párbeszéd Házába, köztük Székely Jánost, Szabó Lászlót, Durkó Albertet, Vecsei Miklóst.

Az október 17-i, Közösen az Úton című est meghívott vendége Szabó László piarista szerzetes. A sátoraljaújhelyi cigánymisszió vezetője a személyes figyelem és jelenlét erejében hisz. A társadalmi sebek szerinte úgy gyógyulhatnak be, ha megismerik egymást a különböző etnikumokhoz tartozó emberek, ha közösen ünnepelnek, ha kellő érzékenységgel figyelnek egymásra. November 21-én, Gyógyírt keresve a sebekre címmel Durkó Albert, a Magyar Pünkösdi Egyház Országos Cigánymissziójának vezetője beszél majd a közösségben rejlő boldogságról, a hit megtartó erejéről és a missziós munka nehézségeiről, örömeiről.

2018-ban az egyik bizottsági tagról kiderült, hogy nőket molesztált, ráadásul tönkretette a fogadóirodák játékát, amikor némelyek tudomására hozta a későbbi győztes nevét.

Nagyobb botrány kerekedett az ügyből, mint a korábbi, olykor arcpirító döntésekből, a szakmai félrefogásokból, pedig ezekből is volt éppen elég. Ma még nem tudjuk, sikerül-e a vadonatúj Nobel-testületnek kiköszörülnie a csorbát, legfeljebb reménykedünk.

Mégpedig azért, mert soha ilyen nagy szükségünk nem volt megbízható „mankókra” az eligazodáshoz, mint mostanában. Nem véletlen, hogy a díjazott megnevezése után szalad a világ a könyvesboltokba, hogy megismerje a nevezetes szerzőt. (A szélesebb közönség körében alig ismert Kertész Imre 2002-es kitüntetésének bejelentése napján Kertész Ákos könyveit is elkapkodták Budapesten.) Egyet a polcokon sorakozó több tízezer névből.

A tökéletesen elüzletiesedett könyvkiadás (s a vele összenőtt kereskedelem) jó ideje nem tekinti feladatának az olvasó eligazítását, s pláne nem ízlésének csiszolását. Ráadásul – nálunk különösen – összezsugorodtak, sőt elsorvadtak az irodalmi mellékletek, a könyvkritikák.

Fizetett bloggerek népszerűsítenek sokszor fércműveket. Az írók, költők többnyire csak barátaikat olvassák, egymást dicsérik.

Mivel egyetlen személy képtelen áttekinteni a könyvtermést, az eredeti és fordított irodalmat, aligha vethet a kiadók szemére bármit. Például azt, hogy egy-egy kéziratot vissza kellett volna adni átdolgozásra, mégpedig a szerző érdekében. Nem illik szóvá tenni, hogy pocsék a szöveggondozás, következetlen a helyesírás, hogy bizonyos esetekben hiányzik az elő- vagy utószó, hogy magyartalan a fordítás, ízléstelen a borító vagy az illusztráció stb. Néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve a kiadók már nem szellemi műhelyek, hanem gyárak, valódi meósok nélkül. Kósza ötleteik vannak, szakmunkásaik nincsenek.

Folytatás a Képmás magazin októberi számában, amelyben Osztovits Ágnes olvasnivalót is ajánl. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT!