Elsőként Joós Andrea volt a beszélgetőtársunk, aki „élménybiológiát” tanít, virágornamentikával szelídíti színezhetővé az emberi szerveket, pólódivatot és terápiát teremtve ezzel.  Ráadásul a közvélekedéssel ellentétben szerinte tanítani menő. Párjával, Szendrei Róberttel együtt volt a vendégünk. Meglep, hogy a tanárnő a Tinderen ismerkedett meg párjával? Íme, megismerkedésük története:

Mielőtt a részletekbe merülnénk, érdemes tisztáznunk, mit értünk közösségi kert alatt. Azon kívül, hogy minden esetben egy közösen művelt földterületről beszélünk, nehéz hasonlóságokat találnunk a kertek között. Először is megkülönböztethetünk veteményes, gyógynövény, dísz- vagy tankerteket. Hogy éppen hol melyik valósul meg, az a kerület vagy a település adottságaitól és a használók igényeitől függ. Másrészt beszélhetünk önkormányzati, magán- és egyházi tulajdonban lévő kertekről is. Némelyiket egy meglévő közösség műveli, máshol idegenek szorgoskodnak együtt. Kertenként változik az is, kell-e a kertművelőknek valamekkora összeget fizetniük. A kertészek neme és életkora szintén változatos képet mutat, a közösségteremtő erő bizonyított. Az viszont a legtöbb kertben közös, hogy veteményezés közben megszűnnek a generációs különbségek.

Az emberek itt nincsenek magukra utalva, a közösség tagjai segítik egymást: ha valaki megbetegszik vagy elutazik, a többiek magukra vállalják a munkálatokat.

A saját parcellák mellett vannak olyan területek is, amiket együtt művelnek és amikből közösen részesednek a hobbikertészek.

Kép: Schöff Gergely

Hogyan is honosodtak meg a közösségi kertek a hazai városokban?

„A Kortárs Építészeti Központ 2006 óta foglalkozik többek között városi zöldfelület-növeléssel is – mondja Kertész Monika, a KÉK alapító tagja és kurátora, a Közösségi kertek program vezetője. – Az alapítvány elsődleges célja az volt, hogy megvizsgáljuk a program hazai adaptálhatóságát, kidolgozzuk a jogi hátteret. Igyekeztünk új platformot teremteni az építészeti kultúrának, valamint köztes vagy hosszútávú alternatívát találni az üres, használaton kívüli területek kezelésére.”

A várható kedvező hatások dacára a program nem indult zökkenőmentesen. Kezdetben a szervezet sok támadást kapott amiatt, hogy szennyezett levegőjű városi környezetben termesztenek növényt. Az aggályok eloszlatása érdekében a KÉK munkatársai eltérő területekről származó, talaj alatti és feletti zónából vett mintákat vizsgáltattak be.

Az eredmények nem haladták meg a határértékeket, így a közösségi kertek lehetőséget teremtenek a bio növénytermesztésre és a szemléletformálásra, ráadásul a zöld területek jelentős mértékben hűtik a városi levegőt, hozzájárulnak a mikroklíma javulásához.

A KÉK jelenleg öt közösségi kertet üzemeltet, ami azt jelenti, hogy egy jelképes alapítványi támogatásért cserébe a területek használói kertészkedési lehetőséghez jutnak. Amikor egy új kert nyílik, a központ magokat, palántákat, ingyenes szerszám- és vízhasználatot, képzést bocsát a kertészkedők rendelkezésére. Ősszel trágyával, tavasszal komposzttal és biológiai gazdálkodásra alkalmas, vegyszermentes növényvédőszerekkel, valamint képzésekkel látja el a városi kertészeket.

Kertész Monika – Kép: Mészáros Anna Rózsa

Mi a helyzet a Dél-Alföldön?

Kovács Tünde az egyik szegedi közösségi kert koordinátoraként tevékenykedik. Amikor pár éve a Millenárison látott egy közösségi kertet, rögtön tudta, hogy ő is szeretne valami hasonlót létrehozni. A megvalósításhoz Makkosháza képviselőjétől kapott segítséget, így 2014-ben megnyithatta kapuit az 500 m² teljes alapterületű, 27 darab 5 m²-es parcellát tartalmazó kert.

„Fiatalok és idősek egyaránt járnak hozzánk – meséli Tünde. – Évente egy-két tagunk cserélődik, jelenleg körülbelül tízen várnak arra, hogy parcellát kapjanak. A közösségi élményen kívül az is vonzhatja a jelentkezőket, hogy nálunk semmiért nem kell fizetni. Mivel öko és bio kertről beszélünk, mindenki igyekszik elkerülni a permetszerek használatát. A locsoláshoz szükséges vizet a mellettünk lévő panelházból vezettük ki. Öt csapállást helyeztünk ki, így mindenki igény szerint locsol. A vízdíjat egy erre a célra elkülönített alapból finanszírozzuk. Mindenkinek vannak saját eszközei, emellett nyertes pályázatok és utalványok is megkönnyítik a munkánk. A magokat, palántákat mindenki maga veszi, de egymás közt is cserélgetünk. A kertünk egy ötszintes panelház és egy garázssor mögött, egy körtöltés és egy erdősáv közelében húzódik, így minimális a szmog. Szeged sok zöld felülettel rendelkezik. Jó érzés, hogy mi is hozzájárulunk a plusz zöld területekhez.”

 Kép: Schöff Gergely

Akiket megérintett a föld illata

A Klebniczki házaspár a szegedi kertészkedők csapatát erősíti. György és Renáta előnyben részesítik a saját maguk által termelt zöldséget, gyümölcsöt, ezért idén tavasszal belevágtak a kertművelésbe. A kezdeti bizonytalanságokat Renáta kertész szülei igyekeztek eloszlatni. „Időnként édesapámtól kértünk telefonos segítséget – meséli a feleség. – A parcellaszomszédunknak is sokat köszönhetünk. Amikor összefutunk más kertművelővel, mindenki kedves, mosolyog a másikra. Mindig számíthatunk segítségre: ha kell, locsolunk egymás helyett, ha kell, tapasztalatot cserélünk.” A házaspár idén retket, zöldhagymát, borsót, paradicsomot és fűszernövényeket ültetett. Mivel már tudják, mit „szeret” a parcella, mikor naposabb, mikor árnyékosabb a terület, jövőre tudatosabban tervezik meg, mit hová ültessenek. Bár a kártevők elkerülték őket, a szúnyoginváziók megnehezítették a dolgukat, ennek ellenére örömmel aratták le munkájuk gyümölcsét, szívták magukba a föld illatát és a szabadság érzését.

Rózsa Teodóra és barátja szintén egy szegedi közösségi kert aktív tagja. Teodóra úgy véli, akkor is bátran el lehet kezdeni kertészkedni, ha az ember nem jártas a növénytermesztésben. „Bálint gazda tanácsait olvasgattam, végigkérdeztem a barátaim, mit hogy érdemes ültetni. Gyakran figyelem a rutinos kertművelőket, akik ötletekkel, tanácsokkal látnak el. Kiderült, hogy néhány régi ismerősömmel kertszomszédok vagyunk. A kertészkedés így valóban közösségi élménnyé vált. Odaadóan művelem a kertet, amely friss zöldséggel lát el minket, és ahol mindig belső megnyugvást lelek.” 

Kép: Schöff Gergely

Hogyan tovább?

A közösségi kertek pozitív hozadékai egyre több kétkedőt győznek meg arról, hogy szükség van hasonló jellegű projektekre. De vajon milyen lehetőségek rejtőznek még a városi kertekben?  „A Kortárs Építészeti Központ elsődleges célja az volt, hogy a közösségi kertek meghonosodjanak és elterjedjenek Magyarországon – összegez Kertész Monika. – Ezt az alapvállalást teljesítettük. Jelenleg azt vizsgáljuk, hogyan fejleszthetjük a programot.

„Leginkább a tetőkertek és a vertikális kertek kérdése foglalkoztat minket. Szeretnénk bevezetni, és meghonosítani Budapesten a közösségi komposztálást is”.

Tavaly nyitottunk egy új közösségi kertet, amely egyben terápiás bemutató kert is. Emellett nagy hangsúlyt helyezünk a városi klímaadaptációra: képzéseket szervezünk, edukálunk. A háttérben folyamatosan innovációkon dolgozunk.”

Az aprócska citromfán három sárga gyümölcs lógott, de kevéske leveléből napról napra veszített. A termést idővel betakarítottuk és elfogyasztottuk, de ha a növény elpusztul, alighanem igen drága limonádét ittunk. Ezért aztán pátyolgattam, locsolgattam, átültettem; azt nem állíthatom, hogy a naptól is óvtam, hiszen ennek a mediterrán teremtménynek éppenséggel rengeteg napsütésre van szüksége.

Végül a teraszon megtaláltam neki az ideális helyet, és legnagyobb örömömre friss hajtások is megjelentek az ágakon.

Ezzel párhuzamosan a kerítés mellett agresszíven tobzódó bambusz irtásába fogtam, amelynek föld alatti szövedékei teljesen átjárják a kert egy részét, s itt-ott hegyes, támadó fegyverként dugják elő vitális fejüket a fű közül. A néhány nap alatt embermagasságúra megnövő bambuszokat kemény küzdelemben mészároltam le, s dobtam kiszáradt tetemüket a komposztra. Némi megrendüléssel állapítottam meg, hogy egyetlen ilyen kigyomlált bambuszszár leveleiben több biomassza található, mint az egész citromfán együttvéve.

Vajon miért ápolgatom, babusgatom ezt a tájidegen, cserépben nevelt gyümölcsöt, és járok indiántáncot, ha milliméteres levelet hoz, miközben gátlástalanul kaszabolom a hazai földből sarjadó, magától virulens növényzetet?

Ahelyett, hogy a paraszti ősöktől örökölt géneket követve verítékes munkával termesztenék búzát, babot, kukoricát vagy tököt, egy-egy citrom kedvéért (amit mellesleg a zöldségesnél is beszerezhetek viszonylag egyszerűen) időt és energiát fecsérlek egy kókadozó karóra. Szerencsére nem ebből kell megélnem, ellentétben felmenőimmel, akik valahogy csak átvészeltek pár évszázadot a földműveléssel, míg én közalkalmazottként az állam kegyéből tengődöm. Mivel így a mezőgazdaság megmaradhat puszta hobbinak, jódolgomban kivételezett, idegen növényekkel bíbelődöm – van még kaktusz és agavé is –, és nem tudok kellően lelkesedni a mind terebélyesebb feketeribizli bokrok iránt.

Gátlástalanul lefejezem fűnyírás közben a gyepből kiviruló, gyönyörű százszorszépeket, de a fejlődésre képtelen leandert locsolgatom és télire fagymentes helyre menekítem, hátha jövőre is ott kornyadozik majd az elpusztíthatatlan terézvirágok között.

A meddő küzdelemmel egyébként olyankor szembesül az ember, amikor az itthon néhány virággal (esetleg) megörvendeztető ványatag leanderből Olaszországban százkilométernyi élő sövény virít az autópályák két oldalát elválasztó sávban, időnként megszakítva egy-egy pálmával. Bár ki tudja, az olaszok talán a leandereket irtják bőszen, és féltve nevelgetnek egy-egy havasi gyopárt a fridzsiderükben. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. Fizesse elő a lapot ITT.

Szerencsémre mindkét lány szereti a mákot, aminek azért örülök, mert ad 1: én sajnos nem szerettem gyerekként, ad 2: tele van ásványi anyagokkal és vitaminokkal, és ez az utóbbi szempont egy fruktóz–tej–laktóz–tojásmentes étrendben különösen felértékelődik. A mákban van foszfor, magnézium, kálium, kalcium, vas, B1, B2, B6 és E-vitamin, sőt, még a rosttartalma is magas, és akkor még szót sem ejtettem a hasznos zsírsavakról és aminosavakról, amelyeket – nem mellesleg – tartalmaz. Ha mindezt még egy köles–rizs–kukorica gluténmentes liszttel is kombináljuk, tökéletes desszert lehet egy könnyű nyári vacsora után.

 Kép: Varga Zita Hella

Hozzávalók (körülbelül egy tepsi adag):

• 100 gramm vaj/margarin (mentes!)
• 120 gramm xilit/nyírfacukor/egyéb természetes édesítő
• 1 tojás helyettesítésére: 1 evőkanál chiamag és 3 evőkanál víz
• 180 gramm gluténmentes liszt (amit én használtam, köles-, kukorica- és rizsliszt keverék volt)
• 2 csipet só
• fél zacskó sütőpor
• 1 teáskanál fahéj és/vagy 1 kávéskanál szerecsendió (ez utóbbitól pikáns lesz a mákos süti)
• 3 evőkanál mák (ez lehet több is, ízléstől függően)
• 1 csésze növényi tej (a zabital ízre kicsit édesebb, ezért érdemes ezt használni)

A tojás helyettesítésére használhatjuk a chiamagot. Jótékony hatásairól órákat lehetne beszélni, de talán a legfontosabb, hogy nagy arányban tartalmaz fehérjét, omega-3 és omega-6 esszenciális zsírsavakat. Korábban a Nébih (Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal) felhívta a figyelmet fogyasztásának veszélyeire, de pont arra figyelmeztettek, hogy a bevitt mennyiségre kell figyelni. Mivel a chiamag fogyasztása trendi lett, ezért a fogyókúrázók őrült módon kezdték el használni a konyhában, azonban pont a magas rosttartalom miatt túlzott fogyasztása emésztőrendszeri problémákat idézhet elő. Ebben a receptben azonban egy teljes tepsi süteményhez elég egy minimális, 1 evőkanálnyi chiamag.

 Kép: Varga Zita Hella

Elkészítés:

Az 1 evőkanál chiamagot tehát 3 evőkanál vízzel felöntjük, így 20 perc alatt megszívja magát, és megduzzad kocsonyásra. A vajat közben felolvasztjuk, kikeverjük az édesítővel, aztán a kocsonyásra duzzadt chiamaggal és a fahéjjal/szerencsendióval. A lisztet a sóval és a sütőporral jól összekeverjük, és fokozatosan adagolva hozzákeverjük a folyékony összetevőkhöz. Végül fokozatosan hozzákeverjük a növényi tejet – vigyázva, nehogy túlhígítsuk a tésztát! –, viszont, ha még túl sűrűnek érezzük, akkor önthetünk hozzá még folyadékot.

A kiválasztott muffin/bogárformákba beleöntjük a tésztát (kb. háromnegyedéig legyen a formának), és már tolhatjuk is a 180 fokra előmelegített sütőbe 20 percre.

A végén olvasztott vajjal le lehet kenni a tetejét és fahéjas porcukrot (szőlőcukrot vagy porrá darált xilitet) szórni rá, esetleg natúr eper- vagy szilvalekvárral kínálni, de kísérő nélkül is megállja a helyét, bármikor elvihetjük magunkkal egy nyári piknikre, vagy elmajszolhatják a gyerekek a kertben, a teraszon (természetesen szigorúan a késő délutáni kellemes napsütéses órákban).

– Honnan jött az ötlet, hogy jogászkarrier után vagy mellett ilyen intenzitással ruhamárkát indíts?

– Egyelőre mellette, mert bár hosszú távon nem akarom az ügyvédi praxist is fenntartani, a folyamatban lévő munkákat még befejezem. A divat ugyanakkor egészen a gyerekkoromig vezethető vissza. Nagymamám volt hivatásos varrónő, de fogorvos édesanyám is rendszeresen varrt három lányának. Benne volt a családi kultúránkban, hogy ha szeretnénk valami egyedit, elkészítjük magunknak. Tizenhárom éves koromra már én is kosztümöket varrtam. Huszonéves végzett jogász voltam, amikor a SKY NEWS Fashion Channel adását néztem szombatonként, ahol a London-, Milánó-, New York Fashion Weekről adtak tudósítást. Arról gondolkodtam, hogyan tudnék én is ezeken a bemutatókon saját kollekcióval szerepelni.

A kreativitás része volt az életemnek a jogi munka mellett is: sokat varrtam magamnak, játékokat készítettem a kislányomnak. Beiratkoztam Londonban a KLC School of Design lakberendező szakára.

Bútorokat, kiegészítőket akartam tervezni, de megvizsgálva a piacot a férjemmel megállapítottuk, hogy ezt csak nagyon nagy tételben érdemes művelni. Közben a lányom is megnőtt, már nem volt szüksége játékokra. A férjem tanácsára kezdtem ruhákat tervezni. Ez 2017 márciusában volt.

– Hogyhogy egyből külföldön mutatkoztatok be?

– A férjem ötlete volt, hogy Monte-Carlóban kellene bemutatkoznunk. Az a szerencsém vele, hogy bár műszaki ember, rendkívül jó érzéke van ehhez is. Ő az a férfi, akit el lehet küldeni egyedül vásárolni, hogy válasszon nekem egy estélyi ruhát, hozzá cipőt, parfümöt, ékszert, és amit ő hoz, tökéletes. Miközben helyszínt kerestünk Monte-Carlóban, rátaláltunk a helyi Fashion Weekre. Két hét volt a bemutatóig, és oda jelentkezni kell portfólióval, képekkel, miközben nekem még a ruhák sem voltak készen. Felhívtam a szervezőket, hogy csak most kezdtem el tervezni, ezért még nincs portfólióm, de nagyon szeretnék ott lenni. Mondták, semmi gond, küldjek képeket a meglévő ruhákról, megnézik. A fél kollekció volt nagyjából kész, befotóztuk, elküldtük, és válaszoltak, hogy menjek.

– Mindez 2017-ben történt?

– Igen, márciusban merült fel a gondolat, és júniusban már be is mutattunk.

– Hihetetlen. Úgy, hogy nem is ismertek?

– Igen, bár ezek fizetős dolgok, de kvalifikálni is kell. Már az előbíráló bizottságnak is nagyon tetszettek a ruháim, és a bemutató is rendkívül jól sikerült. Rögtön utána egy helyi üzlet elkezdte árulni, és a mai napig forgalmazza a ruháimat.

– Nagyon sok helyen jártál azóta, és világszínvonalú divatmédiumokban jelent meg a márka.

– A Vogue Italy internetes felületén az egyik ruhámat a nap képeként mutatta be, jártunk idén és tavaly a Milanó Fashion Weeken, Londonban, New Yorkban, Kuala Lumpurban, tavaly Monte-Carlóban kilencszer mutattunk be, idén ismét részt vettünk a Monte Carlo Fashion Weeken.

– Miért sikerülhet az az Anita Pasztor márkának, ami Magyarországról szinte senkinek, vagy nagyon keveseknek?

– Sokat számít az, hogy tökéletesen beszélek angolul, és az üzleti nyelvet is jól ismerem: bárkivel bármit letárgyalok, a szerződéseket is megírom. A Buckinghamshire-i Egyetemen üzleti diplomát szereztem, emellett nemzetközi üzleti jogász vagyok. Így nem akadályoz semmi sem, nagyon gyorsan tudunk haladni.

– Az anyagokat a ruháidhoz honnan szerzed be?

– Sokat utazunk a férjemmel, és mindenhol megkeressük az anyagboltokat is. Nagyon szépeket találtam Velencében, Rómában, Dubaiban, Milanóban, de itthon is szoktam venni nagykereskedésekből. Számomra fontos, hogy az anyag különleges legyen.

– Úgy érted, az anyag adja neked az inspirációt?

– Pontosan! Nem rajzolok előre, az anyagot megnézem, és abból alakul, hogy mit fogok belőle készíteni. Ezen túl az inspiráció bárhonnan érkezhet. Legutóbb egy 400 forintos antik bögre adott ihletett, hogy egyik ruhámat egy másik színkombinációban is megvalósítsuk.

– Mindezt úgy, hogy tervezést soha nem tanultál?

– Valóban nem, de van egy belső szépérzékem. Sokat számít az is, hogy tudok varrni, és azonnal tudom, hogy a kívánt formában melyik anyagot hogyan lehet kivitelezni. Mivel egyetlen varrónővel dolgozom, csak így tudott megvalósulni az, hogy 2017 márciusa óta száz ruhát már megvarrtunk.

– Egy ruhából hányat készítesz, mennyire egyedi?

– Egyelőre mindenből csak egyet. Volt két ruha, amelyekből készítettem 40-est és 38-ast, de ezek kivételek. Része a márka imidzsének, hogy minden darab egyedi.

– A márkát couture-nek, illetve luxusnak pozicionálod?

– Igen. Így indultunk, és az adódó lehetőségeket is ebbe az irányban mozgatjuk. Jelenleg egy olasz képviselettel tárgyalunk, akik a nemzetközi piacokon menedzselnek márkákat, és véleményük szerint két éven belül Los Angeles vörös szőnyeges eseményeire juttatják el a ruháimat.

Ebben az évben terveztem prêt-à-porter és luxus sportkollekciót is, utóbbit egy olasz cég megkeresésére, amely bio anyagokat gyárt. A luxus sportkollekciót is Monte-Carlóban mutattam be.

– Jelenleg hol forgalmaztok?

– Monte-Carlóban két üzletben, valamint Cannes-ban, illetve New Yorkban vagyunk jelen. New Yorkban egy luxushotelben rendezett eseményen mutatkoztam be, ami után a szálloda azonnal bevette a ruháimat a saját üzletébe. A Galerie Lafayette hálózatával folytatunk most tárgyalásokat, Abu Dhabiba, Kínába, Szingapúrba szeretnénk a márkát eljuttatni a hálózaton belül.

– Engem ámulatba ejt, hogy alig egy év alatt mennyi mindent értetek el.

– Ez a kapcsolatépítésnek is köszönhető. Férjemnek van egy olyan képessége, hogy mély, szívbéli barátságokat tud kötni. Így alakult a Galerie Lafayette lehetőség is. Amikor a bemutatókra kivisszük a gyerekeinket, meglepődnek, hogy a szüleiket mennyien ismerik és szeretik.

– Az a hihetetlen, hogy a hét fős család menedzselése mellett mindkettőtöknek van egy komoly szakmája, plusz még a márkára is jut idő.

– Nekem nagyon sok energiám van, azért tudok ennyi mindennel foglalkozni. Férjemnek ez gyakran sok, de ő is szívesen csinálja, még ha a gyerekek nevelése jórészt rám is marad. Viszont a háztartási munkákat ő is elvégzi, ha szükséges, szóval mi jól össze tudunk dolgozni. Azért egy ekkora család életét nem lehet másként szervezni, csak ésszel!

– Mi a cél a márkával?

– Ez a második lábunk. Az ügyvédkedésre nem hiszem, hogy lesz időm, szeretnénk még kisbabát. Nekem a család fontosabb, mint a karrier. A jogászpályámon sem voltam karrierista, erre sem így tekintek. Szükséglet, hogy kreatív lehessek. A tervezést elsősorban művészetnek tekintem, de mivel sokat dolgozunk rajta, szeretnénk jól meg is élni belőle. Tervezzük a folyamatos bővülést, de a gyártást nem akarom kiadni a kezemből később sem. Az utolsó öltésig ellenőrzöm a ruháimat, hogy minden úgy legyen, ahogy én szeretném. Attól tud ez a minőség megmaradni!  

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizesse elő a lapot ITT!

Egy forró júliusi nap végén ültünk a Balaton egyik északi parti strandján, éreztük a vihar közeledtét, hiszen a szél egyre nagyobb és nagyobb hullámokat vetett. Éppen azon gondolkoztunk, hogy még utoljára bemenjünk-e a vízbe, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy két tizenéves vízimentő egy eszméletlen nőt hoz ki a vízből. Egyikük a fejénél, másikuk a lábánál fogta. Ijesztő és megrendítő volt a látvány, az előbb még vígan fürdőző nő hirtelen egy magatehetetlen testté vált. A két fiú rögtön tudta mit kell tenni, megemelték a lábánál fogva, közben két „vöröskeresztes” lány ellenőrizte, hogy lélegzik-e, van-e pulzusa, majd stabil oldalfekvésbe helyezték.

Kánikula ide, kánikula oda, a strandon megfagyott a levegő, mindenki feszült figyelemmel kísérte a nő megmentését. A szülők azonnal kihívták a gyerekeiket a vízből, a nagyok pedig önszántukból menekültek a vad hullámok elől. Mindenki megijedt. Közben megérkezett a mentő, a nőt intubálták. Ahogy ledugták a csövet a torkán, megmozdította a lábát, mindenki fellélegzett egy kicsit. A mentők folytatták a dolgukat, stabilizálták a nő állapotát, majd elszállították.

A vízimentőkhöz pedig sorra mentek oda a strandolók, hogy elismerésüket fejezzék ki, ők pedig csak annyit mondtak: tették a dolgukat. Lenyűgöző látvány volt, hogy nem estek kétségbe, határozottan és gyorsan cselekedtek, és ahogy ilyen fiatalon és magabiztosan látták el a feladatukat. Egy élet múlt rajtuk.

Kép: VMSZ Média

Segíteni vágyó fiatalok

A vízimentés rendkívül összetett tevékenység, hiszen nemcsak fizikailag, de szellemileg is komoly felkészülést igényel. Egy középiskolás aligha találhat magának ennél komolyabb hivatást nyárra. A vízimentés a határozottságot, a jó kommunikációs készséget és a szociális érzéket fejleszti leginkább, mondta Andréka Áron, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának oktatója.

Évente körülbelül 100 fiatal választja a vízimentést nyári munkaként, általában a segíteni vágyók, vízi sportot űzők és egészségügyi pályára készülők szeretnének vízimentők lenni. „A tanfolyamra jelentkezés feltétele a befejezett nyolc általános, a betöltött 16. életév és az orvosi alkalmassági vizsgálat, és 400 méter folyamatos úszás 11 perc alatt. Akik ezeknek a kritériumoknak megfelelnek, egy összetett, elméleti és gyakorlati részből álló, kilencnapos tanfolyamon vesznek részt, amelynek a végén komplex (elméleti és gyakorlati) vizsgát tesznek” – mondta el az oktató.

A leendő vízimentők az elméleti oktatáson többek között a vizek veszélyeiről, a megelőzésről, a fürdőzési szabályokról, a vízi balesetek okairól is tanulnak. Kommunikációs képzésben is részesülnek, hiszen nagyon fontos, hogyan szólnak a bajbajutott strandolókhoz. A tanfolyam része az egészségügyi oktatás is, ahol többek között megtanulják a különböző vérzések ellátását és az újraélesztést.

A gyakorlati oktatáson az önmentési és társmentési technikákat tanulják meg, rengeteget úsznak (körülbelül napi öt–hét kilométert), és elsajátítják a rádiós kommunikáció szabályait.

„A gyakorlati vizsga utolsó feladata, hogy bemutassanak egy szimulált mentési gyakorlatot. A képzés szervezői ezt a feladatot azért tették a gyakorlati vizsga legvégére, hogy lássák, a leendő vízimentők szellemileg és fizikálisan elfáradva is képesek-e teljesíteni mentési helyzetben” – ismertette Andréka Áron a képzés jellemzőit.

 Kép: VMSZ Média

Dóri már a második napján újraélesztett

A 21 éves Farkas Dóra nyarait 2016 óta a Balaton partján tölti vízimentőként. Korábban sportoló volt, de egy sérülés miatt abba kellett hagynia a versenyzést, ezért édesanyja javasolta neki, hogy menjen el úszómesternek. „Úszómester szerettem volna lenni, azonban az oktatóim látták bennem a lehetőséget, és azt mondták, válasszam inkább a vízimentést” – meséli Dóra. Igaz, a nyílt víz veszélyesebb, egy vízimentőnek sokkal nagyobb terepet kell figyelnie, többet kell úsznia.

Az első hét rengeteg kihívást tartogatott számára: négyszer mentőt kellett hívnia különböző esetekhez. Már a második napján újraélesztett, de volt, aki betörte a fejét vagy aki elájult. Azonban a fiatal lányt ez sem tántorította el, nem ijedt meg még az életmentéstől sem.

„Abban a pillanatban nem gondolkodik az ember, hanem megy és csinálja. Ez a hét erőt adott, azt éreztem, meg tudok oldani szinte bármit, és nagyon jó érzéssel töltött el, hogy többeken is segíthettünk.”

A legijesztőbb esete az volt, amikor egy hároméves német gyerek eltűnt. „Este hét óra és másodfokú viharjelzés volt, úgyhogy már kiürült a strand, amikor odajöttek hozzám a szülők, hogy nem találják a kislányukat, utoljára pedig a kis vízben látták játszani. Hívtuk a környékbeli vízimentő kollégákat, és jött egy mentő is, a kollégákkal megterveztük a csatárlánc felállítását, ami nem volt könnyű feladat egy szinte teljesen üres strandon. Kerestük a kislányt. Hatalmas volt az ijedtség, hiszen a víz közelében láttuk utoljára, most pedig nem találtuk sehol. Nagyon rossz érzéssel töltött el, hogy a strandomon eltűnik valaki. Szerencsére jól végződött az eset: kiderült, hogy a kislány, mivel nem találta a szüleit, elment a nyaralójukba, mert tudta, hogy ott van a bátyja.”

Dórinak általában jó tapasztalatai vannak a strandolókkal. Előfordul ugyan, hogy néhányan nem „fogadnak szót”, de szerinte nagyon sok múlik a kommunikáción. Kedvesen, udvariasan, de határozottan szól a fürdőzőkhöz, és nagyon fontos a magabiztos fellépés. „Sokszor kerülünk döntéshelyzetbe, amikor gyorsan kell jó döntéseket hozni, és fontos, hogy tudjunk együttműködni, csapatban dolgozni. Korábban nagyon pánikolós voltam, de a vízimentés segített abban, hogy lehiggadjak. Itt hamar felnő az ember. Ha valaki eleinte nem is veszi annyira komolyan, hamar rájön, hogy ez nem egy sima nyári munka, hanem nagy felelősséggel jár. Hiszen, onnantól kezdve, hogy valaki megveszi a jegyet és bejön a strandra, a mi feladatunk, hogy vigyázzunk rá.”

A telefonok, okoseszközök és az online közösségi oldalak világában nehezen tudjuk elképzelni, hogy másképp is alakulhat egy átlagos nap. Pedig volt idő, amikor ezek közül egyik sem létezett. Most viszont annyira szerves részévé vált a mindennapjainknak, hogy észre sem vesszük, mennyire meghatározza az életünket, a gondolkodásmódunkat és a hangulatunkat.

Szinte folyamatosan használjuk az okoseszközeinket, mert nem akarunk lemaradni a világ híreiről, tudni szeretnénk, hogy mi történik a barátokkal és ismerősökkel, és mert úgy érezzük, soha nem lehetünk elég tájékozottak. Ezt az érzést nevezzük FOMO jelenségnek.

A FOMO egy angol mozaikszó, a „Fear of Missing Out” rövidítése, amely annyit jelent: félelem attól, hogy le- vagy kimaradunk valamiből. A jelenség főként a közösségi média térhódításával vált elterjedtté, ahol a folyamatosan megjelenő új információk miatt néha úgy érezzük, nem tudunk lépést tartani a világgal. Egyfajta hiányérzet alakul ki bennünk, ha nem nézhetünk rá a telefonunkra, nem ellenőrizhetjük az üzeneteinket és értesítéseinket – mert félünk, hogy lekésünk valamiről.

Az online létnek megvannak a maga előnyei, viszont a hátrányokkal is szembe kell néznünk. Be kell látnunk, hogy a folyamatos böngészéssel sokszor értékes időt veszünk el magunktól, amelyet akár másra is fordíthatnánk. Ráadásul az a torzított világkép, amely a közösségi oldalakról visszaköszön, szorongást is kelthet bennünk. A bejegyzések és a szép képek láttán az az érzésünk, hogy másoknak minden jobban megy: ők élvezik az életet, nyaralnak, kirándulnak és mindig mosolyognak, mi pedig minden jóból kimaradunk. Persze, senkitől nem várható el, hogy kütyümentesen éljen, ne használjon közösségi oldalakat és ne olvasson híreket, de ha szeretnénk elkerülni az ezzel kapcsolatos negatív érzéseket vagy gondolatokat, akkor meg kell tanulnunk tudatosan élni az online életet.

Kép: Joao Silas / Unsplash

A FOMO érzéstől nem könnyű megszabadulni, de nem is lehetetlen.

A következő tippek segíthetnek abban, hogy kikerülj a telefonod és a közösségi oldalak fogságából, és jobban koncentrálj az offline történésekre és a jelen pillanatra.

Fontos, hogy ne próbálj meg minden tanácsot egyszerre megfogadni. Válassz ki közülük néhány olyat, ami szerinted megvalósítható, és fokozatosan szoktasd hozzá magad a kiegyensúlyozottabb, tudatosabb és egészségesebb életstílushoz.

• Indítsd és zárd a napot telefon nélkül! A reggeli impulzusok erőteljesen befolyásolják a napodat, ezért fontos, hogy minél kevesebb negatív inger vagy hír érjen a nap első felében. Ha reggel felébredsz, ne az legyen az első dolgod, hogy a telefonodhoz nyúlsz. Este pedig ugyanúgy figyelj arra, hogy lefekvés előtt ne használd, mert csak így lesz kellemes és pihentető alvásban részed.
• Kapcsold ki a wifit és a mobilnetet! Az interneten töltött idődet úgy tudod szabályozni, ha nem hagyod állandóan bekapcsolva a telefonodon a wifit vagy a mobilnetet. Ellenkező esetben folyamatosan kapod majd az értesítéseket, és csak hosszú percek után veszed észre, hogy újból Facebookozol és jobbnál jobb Insta-képek után kutatsz.
• Töltsd tartalmasan az időd: olvass, sportolj és mozdulj ki a barátaiddal! Vegyél a kezedbe egy új (vagy régi) könyvet, lapozgasd, élvezd az illatát és a papír fogását, zárd ki a környezeted és mélyedj bele az olvasásba. Ha sportolsz, akkor add át magad a mozgás örömének, koncentrálj az adott feladatokra és a helyes kivitelezésre, a pihenőket pedig valódi pihenéssel töltsd. Baráti társaságban, ha lehet, ne használd a telefonod, inkább figyelj arra, hogy mit mondanak a többiek.
• Kirándulások és nyaralások alkalmával használd csökkentett üzemmódban a telefonodat! Élvezd a családdal és a barátokkal együtt töltött időt, mert ezek azok a pillanatok, amelyek igazán számítanak az életben. Hidd el, semmi sem fog történni, ha pár órát vagy egy-két napot nem leszel online. A közös képeket később is fel tudod tölteni, a hírfüggőséged pedig nyaralás után is tudod csillapítani.
• Ne telefonozz evés közben! Ha reggelizel, ebédelsz vagy vacsorázol, ne legyen előtted a telefonod, mert akaratlanul is elkezded majd nézegetni az újdonságokat, ez pedig elvonja a figyelmed az evéstől. Bármi is az, amire kíváncsi vagy, ráér 10–15 perccel később is megnézni. Inkább élvezd a finom ízeket és illatokat.
• Készíts hála-listát! Ha úgy érzed, hogy kevés jó történt veled az elmúlt időszakban, ülj le és gondolkozz el azon, melyek azok a dolgok, amelyekért igazán hálás lehetsz. Készíts róluk egy listát, amelyet bármikor elővehetsz és elolvashatsz. Meglátod, jóleső érzéssel fog eltölteni, ha a problémás helyzetekben a pozitív eseményekre koncentrálsz.
• És végül: FOMO helyett járjon át a JOMO érzése!

A JOMO, vagyis a Joy of Missing Out a FOMO ellentéte, és a lemaradás örömének megélését jelenti. Ez elsőre furcsának és nehéznek tűnhet, de megéri megtapasztalni az érzést.

Ilyenkor próbáld meg kizárni a külvilágot, fókuszálj a belső valódra, és hagyd, hogy közben kiürüljön az elméd. Hidd el, felszabadító érzés lesz olyan dolgokra összpontosítani, amelyekre eddig kevés időt vagy energiát szántál. És közben ne feledd, hogy csakis rajtad múlik, milyen tartalommal töltöd meg a szabad perceket.

„A díjat olyan egyéneknek és házaspároknak szánjuk, akik saját céljaik elérése mellett azoknak a kisebb vagy nagyobb közösségnek a boldogulását is fontosnak tartják, amelyekben egyéni sorsuk kovácsolódik. Ez a jóakarat kölcsönösen működtethető, hiszen mint ahogy Kopp Mária és Skrabski Árpád pszichológus kutatók többször is megállapították, a család és az egyén boldogsága nagymértékben azon múlik, van-e olyan közösségük, amelyben a kiegyensúlyozott élethez megfelelő lelki környezetet találnak, ahol segítenek másnak és ők is kapnak segítséget" – mondta Engler Ágnes, a zsűri társelnöke.

A kuratórium egy személyt és egy párt díjaz, mindkét esetben 500.000 forinttal. Ezenkívül egy személy és egy pár közönségdíjban is részesül, amelynek díja nyertesenként 300.000 forint.

A közönségdíj egyik jelöltje Szám Katalin, a Képmás magazin főszerkesztője. Szám Kati „15 éve a Képmás Magazin főszerkesztője. Munkássága alatt a Képmás Magazin a médiában elterjedt általános trendekkel szemben, az igaz értékekre hívja fel olvasói figyelmét. Felfigyelt arra a lehetőségre hogy a Képmás nem csak egy kommunikációs csatorna, hanem egy közösség, amelynek fókuszában a család, az európai értékek állnak, és amelynek ereje és lehetősége is van véleményének érvényesítésére. A tartalmakat úgy állítja össze, hogy a Képmás egyfajta hídként összekösse az embereket és felekezeteket, de összekötő kapocs legyen a tudomány, a művészetek és a hétköznapi élet között is. A 13 éves Média a Családért-díj alapítója és az Alapítvány elnöke volt, amellyel nemcsak a közönségre, hanem a médiára is tudott hatni" – olvasható a jelölés indoklása a közönségszavazás oldalán.

A közönségszavazás augusztus 14. és szeptember 15. között zajlik. A szavazatok leadására a http://www.haromkiralyfi.hu/kopp-skrabski-dij-szavazas oldalon van lehetőség. Az egyéni jelöltekre és a párokra egy-egy szavazat adható le.

A díjak átadására 2019. októberében ünnepélyes keretek között kerül sor.

Az első T a tudományos. Ami tudományos, az szent. Még akkor is, ha változó, ha megcáfolt, és sajnos akkor is, ha ál. Amit nem lehet megmérni, adatolni, az vagy nincs, vagy nem fontos.

A karra erősíthető digitális egészségőrök megmondják, hogy rendben vagyunk, akkor is, ha épp a lelkünk sajog. Az algoritmusoktól azt várjuk, hogy eldöntsék, mi igaz és mi nem – helyettünk.

Az orvos is sokszor intenzívebben „vizsgálja” a számítógép képernyőjén a véradatainkat, mint a testünket. Megtanultuk számokban, ismerősben és lájkban mérni a kapcsolatok jelentőségét és a mondanivalónk sikerét. Minden ami tudományosan igazolt, az vitathatatlan – de ha mégis vitatnánk, az is legyen tudományos! A szcientifizmus kordivat, és lassan már nem az adatnak, hanem az adatban hiszünk.

A második T a terápiás. Mintha csak a tudományos korérzet kitermelte volna a maga lelki ellenpontját. A pszichológia hosszú évszázada bevezette a maga nyelvét a hétköznapjainkba. A könyvesboltok top 10 terméke közül nem hiányozhatnak az olyan önsegítő opuszok, mint az „Önbizalom”, a „Hogyan legyünk magabiztosak?”, a „Hogyan engedjük el félelmeinket?” címűek. A politikust a motivációiról kérdezi a riporter – mert azok jóval érdekesebbek, mint a tettei.

Az árucikk már élményt és önmegvalósítást hoz. A jóga, a mindfulness, a flow – mind-mind arról beszélnek, hogy gyógyítani, ápolni, érteni és szeretni akarjuk magunkat, és elviselni az életet.

Kép: Unsplash

A harmadik T a türelmetlen. A Google felmérései szerint az okostelefonra történő letöltéseknél 2 másodperc után veszítjük el a türelmünket. Stresszforrásként azonosították a nehezen kinyitható csomagolások okozta dühöt és türelmetlenséget – a csomag-haragot. A szolgáltatások fejlesztése érdekében végzett kutatások azt bizonyítják, hogy az ügyfél várakozása az egyik legnagyobb probléma. Még akkor is, ha azt, amire várni kell, értékesebbnek látjuk. A türelmetlenség érzése mögött az „itt és most”-ba sűríthető életelv áll.

Az, hogy a várakozást „hibaüzenetnek” tekintjük. Legyen szó tanulásról, konfliktusról, ünnepről. A februári húsvéti nyulak és az októberi Mikulások korában nem venni, hanem várni – bolondság.

Nyár van. Lelassító hőség. Tudni kellene, érezni kellene, miként kell pihenni – nem tudományosan, terápiásan, és nem türelmetlenül. Önök hogy csinálják? Ajánljanak egy negyedik T-t, kérem…

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. Fizesse elő a lapot ITT. 

A kápolnásnyéki Halász-kastélyban tartott Képmás-estünkön Miklósa Erika operaénekesnő volt a vendégünk, a zenei élményt pedig a székesfehérvári Hermann L. Zeneművészeti Szakgimnázium és AMI növendékei adták. A beszélgetést Szám Kati, a Képmás főszerkesztője vezette.