– Két dolog jut eszembe először, ha rád gondolok: egyik, hogy nagyon jól írsz, a másik, hogy különlegesen érzékeny vagy azokra a látszólagosan apró veszélyekre, amelyek megnehezítik az életet – legyen az a karácsonyi magány, egy padláson bulizó nyest vagy a hulladékot eltüzelő szomszéd. Sokan azt hiszik, csak a politika gyakorol nagy hatást az életünkre, holott ezek az „apróságok” közvetlen és azonnali hatásúak.

– Ezt a szemléletmódot a családomból hozom. Van egy közmondás: karnyújtásnyi körben felelős vagy a világért. Kik vannak ebben a karnyújtásnyi körben? Akikkel együtt élsz, a családod tagjai és a barátaid, az osztálytársaid, a lakóközösséged. Édesapámnak mindig voltak közéleti szerepvállalásai, édesanyám ugyanakkor a gyerekeinek, nekünk hármunknak teremtett varázslatos gyerekkort. Két öcsém van, nagyon kicsi közöttünk a korkülönbség, úgyhogy én nem tudtam betölteni a bölcs nővér szerepét, inkább nagyon is összenőttünk, felnőttként is jóban vagyunk, néhány utcányira lakunk egymástól. A szüleim odafigyeltek a családon kívül másokra is, mert nem csak az a fontos, ami a házunk falai között történik. Meghatározott a kertvárosi környezet is: ma is úgy lakom Budapesten, mintha vidéki lennék.

– Nehéz lehetett elszakadni egy ilyen jól működő, szeretettel egybefűzött családtól.

– A felnőtté válásomban fontos állomást jelentett a házasságom: elköltözésem a szüleimtől és önálló háztartás kialakítása. A férjemnek nagy szíve van, ez talán a legvonzóbb tulajdonsága. Jó a humora, és jóban-rosszban lehet rá számítani. Tudod, vannak olyan emberek, akik csak úgy „hallgatóznak a szélben” – no, a férjem nem ilyen: határozott, céltudatos, de komoly érzelmi világa is van. Jó páros vagyunk, mert engem néha elvisznek az érzéseim, és ő ellensúlyoz. Ez kapocs is köztünk meg ellentét is. Ő egyébként nagyon elhivatott televíziós újságíró. Egy egyetemre jártunk, de csak később, az akkor virágkorát élő iwiw közösségi oldalon vettük fel egymással a kapcsolatot.

– Megfigyeltem, hogy ha olyan jelenséggel szembesülsz, ami dühítő vagy szinte megoldhatatlan, akkor a humor és a szatíra eszközeit hívod segítségül.

– A humor erejében nagyon hiszek, mi otthon rengeteget nevetünk. Sokszor az élesebb szituációt vagy nehezebb hangulatot is fel lehet oldani egy viccel. Kell tudni kívülről nézni magunkat.

A humor valamiféle elengedés is: kevés olyan ügy van, amiért érdemes lenne túlfeszíteni a húrt.

Csorba Edit

– Honnan jött az ötlet, hogy újságíró legyél?

– Kisgyerekkoromtól a betűk bűvöletében éltem. A Pázmány kommunikáció–magyar szakán nagyszerű tanárok tanítottak az értékelvű újságírásra. Engem azonban kizárólag az írott sajtó érdekelt, nem akartam se a kamera, se a rádió közelébe kerülni. Ez utólag hibának bizonyult: ma főállásban egy államigazgatási szerv kommunikációs munkatársa vagyok, és használnom kell pr-ismereteket, szerveznünk kell médiamegjelenéseket, kommunikációs válaszpaneleket kell összeállítanunk… Nem érdemes tehát kizárni semmilyen területet az érdeklődésünkből, mert valószínűleg mindre szükségünk lesz.

– Illés Sándor újvidéki újságíróról írtad a diplomamunkádat.

– Középiskolásként szombat reggel mindig kivadásztam anyu szatyrából a Magyar Nemzetet, és Illés Sándor tárcáit mindig elolvastam. Nagyon tetszett a stílusa. Amikor az anyaggyűjtést elkezdtem, még találkoztam vele, de hamarosan meghalt. Példaértékű az a tisztesség és alázat, ahogyan ő újságíróként dolgozott.

– Te is nagy tisztelettel és empátiával közeledsz az interjú- vagy riportalanyaid felé.

– Igen, eléggé közel engedem magam a témákhoz és a megszólaltatott emberekhez. A hírkészítésben ez nem lenne előnyös, de a magazin megengedi.

Megrendítő élmény volt számomra, amikor az alkoholizmus témáját jártam körül, és elmentem az anonim alkoholisták hozzátartozóinak a gyűlésére, az Al-Anon Családi Csoportba.

Én csak beállítottam oda, mert nem tudtam kivel előzetesen egyeztetni. Azt hitték, én is egy újabb érintett résztvevő vagyok. Rögtön az elején jeleztem persze, hogy újságíróként vagyok ott. Ültem a körben sok ismeretlen ember között, egy nagyon zárt és titkos közösségben, ahol még egymásról is csak a keresztnevüket tudták. Nyíltan, kézfeltartással kellett szavazniuk arról, hogy én maradhatok-e. Huszonvalahányan lehettek, sok nő és néhány férfi. Szavaztak, és maradhattam, de azzal a megkötéssel, hogy az elkészült cikkről újra szavazni fognak, és csak akkor hozhatom nyilvánosságra, ha kivétel nélkül mindenki elfogadja. Szívbe markoló, mély történeteket osztottak meg egymással és így velem is. Én csak ültem és hallgattam ott mint egy szerencsés kívülálló. Izgultam, amikor átküldtem nekik e-mailen a cikket jóváhagyásra, de egyöntetűen elfogadták. Utána megható e-maileket kaptam. Sokan megköszönték, és hálásak voltak, hogy a Képmás foglalkozik ezzel a témával.

– Megírhattad volna ezt a cikksorozatot úgy is, hogy csak szakértőket kérdezel, vagyis jóval kisebb energiabefektetéssel, de azért látványosan.

– Igen, de én kíváncsi lettem, amikor megtudtam, hogy létezik ilyen terápiás csoport. Sok cikkben kérdeznek meg szakértőket, viszonylag kevés újságíró megy el „terepre”, az érintettekkel találkozni. Amikor a visszajelző e-maileket kaptam, akkor döbbentem rá, milyen nagy súlya és hatása van annak, amit megírunk, különösen, ha emberi sorsokról van szó.

– Mi a véleményed a klímaváltozás elleni küzdelemről, a környezetvédelemről?

– Nem hiszek a szélsőségekben, csak abban, amit én is meg tudok tenni: komposztálok, szívesen használom a tömegközlekedést, nem veszek avokádót, elzárom a vizet fogmosás közben. A pici személyes döntésekben és a helyi közösségi döntésekben bízom elsősorban, nem a nagypolitikában. Az önkormányzati választásokat mindig nagyobb izgalommal követem, mint a parlamenti választásokat, mert azt tapasztalom, hogy az én életemre közvetlenebb hatást gyakorolnak.

A klímaváltozással is így vagyok: tudomásom van róla, hogy mi folyik a Föld túlsó felén, de én csak azért tudok tenni, ami itt van, Magyarországon.

– Feltűnt nekem, hogy nagyon szereted Szlovéniát, többször nyaraltál ott. Mi az, amit idehoznál onnan?

– Az általánosan jellemző angol nyelvtudást és a zöld szemléletmódot. Van bennük egy hatalmas életigenlés, vidámság, annak ellenére, hogy történelmük során őket is sok nehézség érte, mint minden népet itt e térségben, viszont ők többnyire jól jöttek ki ezekből. Nálunk, itthon a pesszimizmus, a kishitűség a tanult mentalitás, míg ők valószínűleg már a családban és az iskolában elsajátítják, hogy „meg tudod csinálni, képes vagy rá”.

– A kereszténység félreértelmezett tanítása is sugallja az alázatosságot, a túlzott önkontrollt, az elzárkózást a „bűnös világtól”. Pedig egyre nagyobb elvárás, hogy a keresztények hathatósan kommunikálják a keresztény értékeket a nagyközönség felé.

– Igen, én is érzékelem ezt a problémát, sőt, néha küzdök is ezzel. Fülembe cseng egyik egyetemi tanárom intése: „Edit, ha ezt így folytatja, maximum egy plébániai lapot fog szerkeszteni!” Nagy lecke volt nekem. Zavar tapasztalható abban is, hogy a keresztény média nem hitoktatást jelent, és ezt sokan nem értik még a keresztény újságírók közül sem. Nem jut el az üzenet a kívülállókhoz, ha egyházias nyelven közlünk bensőségesen vallásos tartalmakat, vagy ha a parlamenti felszólalást tekintjük hittanórának. Sajnos a harsány vidámságot, jó értelemben vett lazaságot sem tartják sokan összeegyeztethetőnek a keresztény mivolttal. Rossz, ha hagyjuk magunkat bezárni ilyen dobozokba.

Csorba Edit

– Augusztus huszadikára írtál egy szép, önvívódástól sem mentes cikket a magyarság szeretetéről. Ebből kiderült, mennyire fontosak számodra a hiteles nemzeti hagyományok: akár a példaértékű emberek vagy éppen a halottaink tisztelete.

– Ezek tartanak meg minket. Szeretem az ünnepeinket: nem tudok például az adventre úgy gondolni, hogy jaj, mennyi nyűg még karácsonyig! A hit nélküli külsőségeket is elfogadom, azok is az ünnephez tartoznak, és rajtunk múlik, hogy az arányokat, az egyensúlyt hogyan teremtjük meg. Csak az az igazán zavaró és szomorú, amikor valaki a hagyományos ünnepeket teljesen ki akarja hagyni az életéből, mert az gyökértelenségről árulkodik.

A melldöngető magyarkodás taszít, és nem vagyok rajongó típus se, de a magyarság ikonikus alakjai és sportsikerei összekötnek, ezért fontos felmutatni.

– Van hobbid? Mit olvasol szívesen?

– Szabó Magdát például mindig, de az utóbbi időkben fedeztem fel magamnak Linn Ullmannt. Szépirodalomból szinte mindenevő vagyok. A kerámia most a nagy „szerelem” az életemben. Néhány éve kezdett nagyon érdekelni az agyagozás. Férjemtől ajándékba kaptam egy négyalkalmas workshopot egy keramikus művésznél – ennyi elég volt, hogy megszeressem és ott ragadjak. Ha hullafáradtan megyek el hetente egyszer kerámiázni, akkor is kipihenten és derűsen térek utána haza. Kreativitást igényel, ugyanakkor van egy monotóniája is ennek a munkának, és nekem mindkettőre szükségem van.

– Csorba Kerámia. Viccesen hangzik, kedves áthallása van.

– Egyszer elkészítem a magam csorba bögréjét!

– Mi inspirálta arra, hogy a férfiak és a művi abortusz kérdéskörével foglalkozzon?

– Klinikai szakpszichológusként dolgozom, sok éve terápiákat vezetek, és nagyon sok történetnek a praxisomban valamilyen módon helye volt az abortusznak. Viszonylag kevesen, de voltak, akik egyenesen azért kerestek meg, mert az abortuszuk veszteségét szerették volna elgyászolni vagy egyáltalán csak beszélgetni róla. Mások nem emiatt jönnek, de a terápia során kiderül, hogy van a háttérben egy feldolgozatlan abortusz.

Elsősorban nőknél merül fel, de mostanában egyre gyakoribb, hogy férfiak is megkeresnek, mert a partnerüknek volt egy abortusza, amit nehezen dolgoznak fel.

Így került az abortusz és a férfiak témája az érdeklődésem fókuszába. Amikor elkezdtem utánaolvasni, láttam, hogy ennek a témának magyar nyelven nincs szakirodalma, így ha én nem találok szakirodalmat, akkor azok az emberek, akik egy ilyen élethelyzetben vannak, semmiféle kapaszkodót nem kapnak a hiteles információk szintjén. A lapokban megjelenő történetek pedig elég téves képet tudnak kialakítani.

– Az abortusz kapcsán általában a gyermek élethez való jogáról, valamint az anya döntési jogáról beszélünk, figyelmen kívül hagyva a történet harmadik szereplőjét: az apát.  Mi lehet ennek az oka?

– Ennek nyilván van egy biológiai háttere, ami alapján a nők tudnak a férfiak nélkül dönteni ebben a kérdésben. Ha a közbeszédben szóba kerülnek az abortusz kapcsán a férfiak, egyből van egy nagyon komoly ellenállás, miszerint a nők jogait csorbítja, ha ők is beleszólnak a kérdésbe, így elkezdik szembenálló felekként értékelni a nőkét és a férfiakat. Bennem felmerül a kérdés:

Ha azt mondjuk, hogy az abortuszhoz a férfiaknak nincs közük, akkor miért gondoljuk, hogy a fogamzásszabályozásba bele kéne őket vonnunk? 

Miközben nőként manapság már elvárjuk, hogy vegye ki a részét a férfi is, gondolkodjon felelősen a fogantatásról vagy annak az elkerüléséről, akkor a másik vége a történetnek miért kizárólagosan a nők felelőssége és döntése?

– Mit gondol, mit lehetne tenni azért, hogy a férfiak jobban részesei legyenek a történetnek?

– Először is, sokat kellene arról beszélni, hogy az abortusz érinti a férfiakat is. Ha már idáig eljutnánk, hogy erről cikkek jelennének meg, vagy ha az érintett férfiak megszólalnának hitelesen, és elmondanák a saját tapasztalataikat, az szerintem nagyon sokat segítene.

Amíg nincs benne a fejekben az, hogy figyelemmel kéne lenni a férfiakra is: látni, hogy ők hogyan élik meg ezeket a helyzeteket, milyen számukra érzelmileg túljutni… tehát amíg nincs benne a köztudatban, hogy ez egy fontos kérdés, addig nehéz elképzelni, hogy bármi is változni tudna.

– Beszélünk az anya és az apa döntéséről, de mégiscsak felmerül a kérdés, hogy akiről döntenek, egyáltalán nem tud beleszólni…

– Igen, ez így van. A vágóérték az, hogy honnan számoljuk az életet. Nyilván azok, akik fogantatástól, ők elítélik az abortuszt, akik pedig a születéstől, megengedőbben állnak hozzá. Ez a két álláspont pedig elvi szinten összeegyeztethetetlen.

A skandináv minimalizmust ez esetben szó szerint kell érteni, hiszen a norvég rendező nagyon kevés tárgyi eszközzel dolgozik, és ez az őszinte egyszerűség bizony nagy kincs manapság a hiperaktív, impulzív, szemkápráztató rendezések áradatában. Olyan darab ez, amelyik elviseli még azt a csöndet is, amelyikben a légy szárnya sem rezdül. Csak a tenger hullámai zúgnak, hömpölyögnek vetített háttérként, kavarogva, mint a túláradó érzelmek, amelyek végül magukkal sodorják a szereplőket.

Erik Stubo bízik tehát a szöveg erejében (Rakovszky Zsuzsa fordítása), olyannyira, hogy a szerző előtti tiszteletadás jeleként görögül vetíti ki a fejezetcímeket. Bízik emellett a színészi játék erejében is (Nagy Mari, Rátóti Zoltán, Szarvas József, Rubold Ödön, Csurka László, Söptei Andrea, Ács Eszter, Ligeti-Kovács Judit), no meg a nézők képzelőtehetségében: ki-ki színezze ki gondolatban kedve és bátorsága szerint a királylány és Kreón kínhalálát, vagy éppen a gyermekek meggyilkolását. Ezt a bizalmat szűnni nem akaró vastapssal jutalmazta a közönség a szeptember 20-i bemutatón.

– Professzor úr tudományos alapossággal felkészül még a hozzá forduló riporterből is: az asztalán gondosan kinyomtatva egy korábbi írásom, egy bayreuth-i élménybeszámoló. Szereti az operát?
– Nagyon. Bayreuthban magam is jártam, feleségemmel jó pár előadásra volt jegyünk. Richard Strauss egy másik nagy kedvencem, a Rózsalovagot különösen szeretem.

– Strauss másik híres operája, „Az árnyék nélküli asszony” át is vezet bennünket a demográfia világába. A darabban az egyik főszereplő asszony azért küzd, hogy lehessen gyermeke, a másik pedig zokszó nélkül lemondana erről… Egy demográfustól mi mást kérdezhetnénk először, mint hogy ő maga milyen családba született – ráadásul, épp Szenteste?
– Nyíregyházi születésű vagyok, de innen hamar elkerültünk Debrecenbe, úgyhogy debreceni polgárként tekintek magamra. Édesapám járásbíró volt, majd debreceni táblabíró lett. Volt egy kis kitérőnk, amikor Edelénybe nevezték ki édesapámat járásbírósági elnöknek. Az ottani Coburg-kastélyban laktunk pár évig, itt végeztem az első elemit. Emlékszem, a tanítónk belénk verte, hogy ha kérdezik, ki tanít bennünket, azonnal válaszolhassuk: „Vitéz Nemes Kisbenedek János edelényi kántortanító” – olyan sokat skandáltuk, hogy azóta is felmondom a leckét.

– Azután visszaköltöztek Debrecenbe, és a kommunisták előretörésével sok minden megváltozott…
– A debreceni Piarista Gimnáziumba jártam, hetedikes voltam, amikor államosították. A tanári kart lecserélték, új igazgató jött, aki azzal akart osztályharcos érdemeket szerezni, hogy „felfedezte”: be nem jelentett szervezetben veszek részt. Egy templomi kórusba jártam énekelni. Ezek után kitiltottak minden állami középiskolából, de családi kapcsolatok révén végül a Református Kollégiumban, amely az egyház kezén maradt, érettségizhettem.

– Ha már az egyházi iskolákról beszélünk, mit gondol, a hit mennyiben befolyásolja a gyermekvállalást?
– Nagyban!

Tágabb értelemben is igaz, hogy a kulturális beállítódás nagyon jelentős hatással van a viselkedésekre, beleértve a demográfiai viselkedést is. Ennek kiemelten fontos eleme, hogy valaki milyen vallású, és hogy gyakorolja-e a vallását.

Valamivel magasabb termékenység mutatkozik a hívő embereknél, de az is igaz, hogy a vallásgyakorlók között is nagy visszaesés mutatkozik a gyermekek számában.

– A Piarista Gimnáziummal szemben egy másik iskola, a Svetits Leánygimnázium épülete áll.
– Ide, a párhuzamos osztályba járt egy lány, Boga Marianna. A Svetits-et is államosították. A lány édesanyja felszólalt egy gyűlésen, ahol ez ellen tiltakozott, és ennek következtében börtönbe került. Rémes tapasztalatai voltak ott, könyvet is írt életének erről a nehéz időszakáról. Egyszer, sok évtizeddel később Boga Marianna meglátogatta Debrecenben az édesanyámat, aki úgy 90 évesen összeboronált bennünket – szóba kerültem, hogy gyakran járok haza Amerikából, aztán találkoztunk. Nem sokkal később Mariann kijött velem New Yorkba, összekötöttük az életünket, ő lett a második feleségem.

– Diákszerelem volt?
– Nekem nagyon tetszett Mari, de akkoriban visszahúzódó fiatalember voltam, főképp a könyvek érdekeltek – édesanyám mondta is mindig, hogy bezzeg más fiúk sportolnak, udvarolnak…

– Hogy kezdett a népességtudománnyal foglalkozni?

– A kommunizmus ideje alatt az egyetemen a statisztikát viszonylag ideológiamentesen lehetett művelni, ez volt a döntő szempont. Az egyetem után a Statisztikai Hivatalba kerültem, ott dolgoztam 1957-es emigrációmig.

Először Svájcba, majd az Egyesült Államokba mentem, ahol a Princeton Egyetemen szereztem közgazdasági doktorátust 1961-ben. Ezután majdnem húsz évig a demográfia szakterületén dolgoztam és publikáltam. De lassan megelégeltem csak a számokat, és egyre inkább az embert kerestem mögöttük. A népességpolitika kezdett érdekelni. Láttam e téma megoldatlan kérdéseit, így azt is, hogy Európa egyik legnagyobb problémája a megjósolható népességfogyás. Amit a politikusok szőnyeg alá söpörnek, miközben egy vákuum keletkezik, amit kívülről bevándorlók fognak kitölteni.

Kép

Demény Pál - Kép: Antal-Ferencz Ildikó

– Sok évtized amerikai élet után hogy kerültek vissza Magyarországra?
– A feleségemmel Manhattanban éltünk, a 32. emeleten, nagyon más közegben, mint ahol most beszélgetünk, a fogaskerekű felső végállomása közelében. A feleségem vágyódott haza, engem pedig felkértek egy kötet összeállítására; válogatott tanulmányaimat kellett magyarra fordítva kötetbe rendezni. Mari itt érezte igazán otthon magát, így hazajöttünk. Én a 80. évem betöltése után nyugalomba vonultam, de most sem fogynak a feladataim.

– Önnek hiányzik Amerika?
– Nekem igen, a feleségemnek nem. Szerettem a munkámat, sok értékes kapcsolat köt oda, 58 évet töltöttem ott, az életem aktív időszakát. Nagyra becsülték a munkámat, nem nézték azt, hogy debreceni kiejtéssel beszélem az angolt. Princetonban a doktorátusom után ott tartottak mint tanársegédet, ami ritkaságszámba ment. Később professzor lettem a Michigan Egyetemen, majd vendégprofesszor Berkeleyben. Hawaii új állam volt ekkoriban, pártolták, hogy épüljön ki a felsőoktatási intézményrendszer is. Oda hívtak professzornak, amit azzal a feltétellel fogadtam el, hogy létrehozhatok egy intézetet, amely a Kelet és Nyugat, Amerika és Ázsia közti demográfiai problémákkal foglalkozik – ez meg is valósult. Innen New Yorkba hívtak kutatónak; itt töltöttem az amerikai tartózkodásom utolsó szakaszát. A lányom Princetonban született, a fiam még Honoluluban, ők ma is Amerikában élnek.

– Milyen gyakran van módja találkozni a gyermekeivel?
– Évente hazajönnek, családostul. A fiamék húsvétkor látogattak meg minket, a lányomék pár héttel ezelőtt családostul, de maguk is eljönnek: fiam koranyáron volt itt, lányom Mikuláskor tervez jönni. Emellett Skype-on rendszeresen tartjuk a kapcsolatot – ami jó dolog, de nem helyettesítheti a személyes találkozást. Öt unokám van, ám miután vegyes házasságokból születtek, az anyanyelvük az angol. Sajnos, a munkám miatt nekem sem volt módom őket magyarul megtanítani. De büszkék arra, hogy magyarok is, az egyik unokám például nemrég azzal lepett meg, hogy bájos kiejtéssel azt mondta: „Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik”. Bízom abban, hogy a későbbiekben a magyar nyelvvel közelebbről is megismerkednek, és felfedezik a Magyarországhoz kötődés mélyebb vonatkozásait.

– Hogy látja a nemzetünk jövőjét a megmaradás szempontjából?

– A saját életem rövid időperspektívája és az utánam következő generáció szempontjából még optimistán látom a jövőnket, de hogy azután merre megyünk majd, az sajnos nagyon borús kérdés. Az, hogy a kormány próbálja helyreállítani a demográfiai viselkedés normalitását, nagyon-nagyon fontos a későbbi generációk szempontjából, az ország megmaradása szempontjából.

De ez egy nehéz feladat, ahogy a gyermekvállalást ösztönző kulturális atmoszféra befolyásolása is hatalmas kihívás. Ugyanakkor épp ma délelőtt olvasgattam Ursula von der Leyen kinevezési leveleit a kiszemelt EU biztosokhoz. Ha visszanézünk arra, hogy 2014-ben mi volt Juncker tíz legfontosabb témája a megválasztásával kapcsolatban, a demográfiának még az árnyéka sem volt abban felfedezhető. Ezekben a levelekben a hangulat lényegesen megváltozott. Hogy mi marad ebből az európai parlamenti viták során, az már más kérdés, de a perspektíva bíztató.

– Ez azzal is szorosan összefügghet, hogy gyermektelen-e egy politikus?
– Nézze, Merkel gyermektelen, Macron gyermektelen, Theresa May gyermektelen… Egy fecske ugyan nem csinál nyarat, de az reményt adó, hogy végre egy hétgyermekes anya került csúcspozícióba az EU-ban.

– Két merész javaslat kötődik az ön nevéhez: a gyermekeknek járó szavazati jog bevezetése és a gyermeknevelés anyagi elismerése a nyugdíjakban. Mekkora esélyt lát ezek bevezetésére?
– Az egyik alkotmánymódosítást kíván, a másik pedig a kormányok működésének talán legkényesebb területét, a nyugdíjrendszert érinti, bevezetésük így nem egyszerű. De az is biztos, hogy erősebb bázison beszélhetnénk egy speciális „magyar modellről”, ha ezeket a javaslatokat megvalósítanák. A családtámogatás jelenlegi rendszere egy jóléti állam által nyújtott méltányos támogatás, amit először a két világháború közötti Svédországban dolgoztak ki. Gunnar Myrdal, Nobel-díjas közgazdász nevéhez fűződik a gyermekvállalással kapcsolatos keresetkiesés és a gyermeknevelés költségeinek legalább részleges kompenzálása. A magyar gyakorlat ezt a felfogást tükrözi, de a támogatás színvonala és kiszámíthatósága csak 2010 óta erősödött fel. E támogatásokat egyének és családok kapják, de ahol a termékenység alacsony, a várt makrodemográfiai következmények a köz javát is szolgálják. Nyugat-Európában ma a politikai korrektség miatt erről a kapcsolatról hallgatnak. Pedig a nemzet számára egyáltalán nem lehet közömbös, hogy az egyéni döntések halmazaként mi jön ki az élet sok területén, például a nyugdíjasok számára és a leendő nyugdíjasok számára.

– Hogy látja, milyen hatása van az Orbán-kormány családpolitikai intézkedéseinek?
– Láthattuk, hogy ebben az évtizedben volt egy lényeges javulás, a sokat emlegetett 1,25-ről 1,49-re emelkedett a teljes termékenységi arányszám (ennyi gyermeket szülne egy nő élete során, ha az adott évi viselkedési adatok állandósulnának). Ezt a pozitív hatást látva érkezett el a 2018-as nemzeti konzultáció, majd az új családvédelmi akcióterv bejelentése. A családbarát kulturális miliő megteremtésének ösztönzése mellett a meglévő támogatási rendszer mellé új elemeket hoztak: megnövelték a támogatások és beavatkozások számát (az autóvásárlási támogatástól a nagymamák gyesre menetelén és a négygyermekes anyák jövedelemadó mentességén át a babaváró támogatásig). Ezzel bonyolultabb irányba indult el a családpolitika, ami jelenleg kísérleti modellnek tekinthető. Első körben 2021–2022-ig elérhető, meglátjuk, milyen eredményt hoz.

Kép

Demény Pál - Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Ma a GDP mintegy 5%-át költjük családtámogatásra. Ez egy magas hányad, de természetesen még mindig vannak olyan támogatási tételek, amelyeket továbbra is növelni volna szükséges. Kommunikációs szempontból is jó volna minél közérthetőbbé tenni a rendelkezésre álló lehetőségeket, hogy mindenki számára világos legyen, milyen támogatás jár vagy nem jár a potenciális kérvényezőknek. Az irányadó jelszavak itt: egyszerűség, méltányosság, hatékonyság és kiszámíthatóság.

– Ön milyen intézkedéseket ajánlana még a döntéshozók figyelmébe?

– Bár Magyarországon, mint mondjuk, a gyermek a legfontosabb, politikai befolyásuk az ország ügyeire nincs. Így továbbra is fontosnak tartanám a szavazati jog megadását a gyermekek számára. Ezt a jogot 18 éven aluliak nevében az édesanyjuk gyakorolhatná.

Ez kevésbé direkt születésösztönző intézkedés, mint inkább kitüntetés, az anyaság elismerése lenne. Egy fényes dolog lenne, és igazi hungarikum! Gondoljunk csak például egy háromgyermekes édesanyára, aki választáskor négy szavazócédulát tölthetne ki – természetesen mindez csak lehetőségéként, nem kötelezettségként lenne felkínálva számára. Igazán méltányos, fontos jogkiterjesztés lehetne, ami nemzetközileg is jól pozícionálhatná Magyarországot. Száz éve a nők szereztek választójogot, igazán előremutató lenne, ha a gyermekeknek is járna. Ami pedig a születésszámra gyakorolt hatását illeti, közel kétmillió gyermek édesanyjuk által képviselt választói akarata biztosan csak kedvező irányban hatna, például akár alkotmányos garanciák nélkül is védené a családpolitika alappilléreit.

– Csak az anyák szavazhatnának?
– Elsősorban ők, hiszen ők szülték meg a gyermekeket, akiknek érdekeit ők képviselhetnék a leglelkiismeretesebben és legkompetensebben.

Természetesen sokféle élethelyzet és édesanya van, de ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy a tökéletes sose legyen a jó ellensége! Egy alaposan kidolgozott törvény a valóban speciális élethelyzeteket megnyugtatóan szabályozhatná, indokolt esetben a képviseleti jogosultságnak az apára való átruházásával.

– Létezik ilyen rendszer a világon?
– Nem, precedens nélküli lenne, ha bevezetnénk. A finnek érdeklődtek iránta, de kisiklik ez a kezdeményezés azáltal, hogy a politikai beleszólás kiterjesztését a fiatalabb generációkra a nagykorúság határának csökkentésével, például a szavazati jog 16 évre szállításával akarják megoldani, ahogy az osztrákok ezt már meg is tették. Nekem erről nincs jó véleményem, a japán megoldást, ahol 20 év a korhatár, okosabbnak gondolom.

– A másik kezdeményezése a nyugdíjrendszer és a termékenység összekapcsolása.
– Ez a tervezet az időskori ellátást kapcsolná össze intézményesen a felnevelt gyermekek gazdasági hatékonyságával, ami azzal mérhető, hogy milyen jövedelmük van. Ezt már 32 évvel ezelőtt, egy 1987-es budapesti ENSZ-konferencián mint amerikai professzor javasoltam. Akkor hatása nemigen volt, bár azt mondják, Habsburg Ottó lelkesen támogatott mindkét javaslatom kapcsán. Ugyanakkor ma már ez az idea nemzetközi szinten is kezd ismertté válni, konferenciákat szerveznek köré. A javaslat ugyan felvet intergenerációs, adminisztratív és költségvetési problémákat, hiszen például a bevezetése – méltányosan – nemcsak a majdani nyugdíjasokra vonatkozna, hanem a jelenlegiekre is. Fontos lenne egy olyan elrendezés legyen, amely kerüli, hogy a dolgozókon múljon a differenciális nyugdíjjuttatás vagy annak mértéke, hisz ez véletlenül sem kegyadomány volna! Így a támogatott szülők sem éreznék magukat lekötelezettnek a gyermekük irányában.

– Min dolgozik mostanában?
– Tervezem, hogy részletesebben is kifejtem a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos javaslatomat, és megokolom azt is, hogy a bevezetésére nem kellene túl hosszú idő. Figyelembe kell venni, hogy az aktív dolgozók növekvő keresete és az inflációval kiegészített nyugdíj közötti különbség egyre nő, ami nem tartható sokáig.

A korrekció elkerülhetetlen, már csak a választási logika szerint is, hiszen meg kell magyarázni, hogy a nyugdíjak miért nőttek csak 2,8%-kal, szemben az aktív népesség jövedelmének 7,5%-os emelkedésével.

Ez két társadalmi osztály kialakulását jelentené a jövedelemforrások szerint. A javaslatom egy fájdalommentes, négy–öt év alatt bevezethető gyors megoldást jelenthetne a jelenlegi, nem méltányos elrendezés problémájára.

– A két javaslata közül melyik a kedvesebb?
– A választással kapcsolatos javaslatom talán csak azért kedvencem, mert nemcsak jogorvosló, hanem szimbolikus és szívhez is szóló is. Ráadásul Amerikában külön nevet is kapott, „Demeny voting”-nak hívják. A másik javaslat inkább zsebbevágó és komplikáltabb. Ugyanakkor mindkettő az édesgyermekem, és mindkettő etikailag jól alátámasztott. 

– Mit üzenne azoknak a fiatal nőknek, akik a gyermekvállalás ösztönzését úgy tekintik, mintha meg akarnák számukra szabni, hogy milyen életet éljenek?
– Ismételni kell teli torokkal, hogy „ez a te döntésed!”, hogy nincs kényszer! Ugyanakkor az is felfogható, hogy – a személyes pozitív vonatkozásokon kívül – az egyéni döntések a nemzetünk egészére kihatnak, méltányos és igazságos tehát, hogy a közösség erőteljesen támogassa a gyermekvállalást és a gyermekek nevelését.

Rajongunk a vallomásokért, amikor valakiről valami kétes és furcsa derül ki. Ha például bevallja, hogy vette az érettségijét és lopta a diplomáját. Hogy, miközben az ártatlan tinisztárt játszotta, már tapasztaltabb volt, mint… – itt most inkább kihagyom a hasonlatot. Hogy nem apja a gyermekének, és nem gyermeke az anyjának. Hogy csalja a házastársát. Nem eggyel és nem egyet. Hogy gazdagnak látszik, de szegény (fordítva nemigen fordul elő).

A vallomások, jobban mondva a felvállalások és bevallások idejét éljük. Hírorkán kerekedik akörül, aki őszintén elmondja, hogy hazudott, hogy ártott, lopott és bántott: hogy mindvégig, mindenben, ami fontos, őszintétlen volt.

A média legtetszetősebb portékája a „bevallós” celeb. Aki „robbant”, és azt is megígéri, hogy tovább is robbantani fog. Befutott színészként vagy sportolóként arról beszél, milyen szabad, milyen öntörvényű, és elmondja, hogy hányszor csalt – agyban vagy ágyban – azért, hogy abba a helyzetbe kerüljön, hogy ez a be-vallás még be-vételt is hozzon neki.

Többen bálványozzák, mert nyíltszájúságát nyíltszívűséggel azonosítják, és azt hiszik, ami nyílt, az egyenes, tisztességes, tehát eleve jó is.

Pedig kevés rosszabb dolgot tudok, mint például a nyílt törés. Miközben tele vagyunk közéleti nyílt törésekkel, Őszödtől egészen a napi sztár-témákig.

Nincs is már szükség pletykára, halkan suttogott, félig csak odagondolt, gyorsan terjedő információkra. A vallomások avagy coming out-ok kora fejbe kólintóan egyértelmű. És úgy válik belőle művészet, ahogy Baudelaire versében a dögből, a szerelmes sétán meglátott szagló, oszló, rothadó tetemből. No, azért talán kevésbé poétikusan és több haszonnal. Mert sok számjeggyel kimutatható haszon származik egy sztár bűneinek bevallásából (megcsalta, megverte, megvette), ezért maradhat bennünk erős a gyanú, hogy talán akkor sem mond igazat, amikor azt mondja, hogy hazudott…

A nagy bevallásoknak szeretjük motivációit, emberi mozgatórugóit keresni. Miért is tette? Vajon, mit érzett akkor, amikor azt mondta? Így feledjük el azt, amiről valójában szó van. Nemegyszer a bűnt. Pilinszky írja:

A bevallós, „őszinte” sztárokat eszményítő kor e két véglet között mintha nem ismerne más megoldást. Azt hiszem, ezért várat magára a megbocsátás.

– Manapság nagyon divatos kifejezés az életmódváltás. Mit is jelent pontosan?

– Az életmódváltás azt jelenti, hogy valaki változtat korábbi szokásain, étkezésén, stresszkezelési módszerein, alvásán. Tulajdonképpen mindenkinek mást jelent, attól függ, ki honnan indul.

Lehet, hogy valakinek csak annyit, hogy kicsit visszavesz a stresszes életéből. Mindenki másért kezd életmódot váltani. Legtöbben azért, mert emésztési problémájuk van, fáj a hasuk, görcsöl, puffad, hasmenésük van. Mások fogyni szeretnének vagy nem elégedettek azzal, ahogyan megélik mindennapjaikat: fáradékonyak, fáj a fejük. Sokan vannak azok is, akiknek kialakult valamilyen betegségük (pl. pajzsmirigy-probléma, hormonzavar, inzulinrezisztencia, cukorbetegség, autoimmun betegség). Gyógyszerekkel próbálkoznak, és azt tapasztalják, nem múlnak el a tünetek. Majd kutatni kezdik, mivel lehetne visszafordítani a folyamatot vagy megállítani a betegséget, és rájönnek, hogy életmódváltással.

– Hogyan kezdjünk neki az életmódváltásnak?
– Az életmódváltás kulcsa, hogy olyan életvitelt alakítunk ki, amely egész életen át tartható.

Legjobb a táplálkozással kezdeni, mert az befolyásolja legjobban, hogyan érezzük magunkat. A fogyás is 80%-ban az étkezésen múlik, a maradék 20% a mozgás, az alvás és a stresszkezelés.

Hiába kezd el valaki sportolni, ha a rossz táplálkozásból adódóan ételérzékenysége, emésztési problémája van. Ha azt szeretnénk, hogy kiegyensúlyozott életvitelünk legyen, akkor a táplálkozáson túl mozogjuk is, tanuljuk meg levezetni a stresszt és aludjunk eleget, ami legyen minőségi alvás.

– Mi legyen az első lépés?
– Mindenki tud változtatni az étkezésén. Nem kell óriási dolgokra gondolni, nem kell 180 fokos fordulatot vennie az életünknek. Nem kell speciális helyeken vásárolnunk, nem kell fehérjeport vagy egyéb étrendkiegészítőket vennünk, amelyeket életmódbloggerek posztjában látunk. Ezek hasznosak lehetnek az életmódváltásban, de nem a legelején, főleg, ha az egyszerűségre törekszünk. Elég, ha apró dolgokon változtatunk a jelenlegi háztartásunkban, már azzal sokat tesszünk az egészségünkért. Cseréljük le a napraforgó-, repce- és a kukoricaolajat kókuszolajra, olívaolajra vagy háztáji állati zsírra, például mangalicazsírra. Az előbbiek ugyanis olyan feldolgozott, finomított olajok, amelyek gyulladást okoznak és egyéb káros folyamatokat indítanak el a szervezetben, főleg, ha magas hőmérsékletre hevítjük. Árban nincs óriási különbség köztük.

Csökkentsük a cukrot! Egészséges alternatívája lehet a méz vagy a juharszirup. A stevialeveleket is jónak mondják, de én egyik édesítőszernek sem vagyok híve. Mindenképp vigyázzunk velük, mert sokról kiderült már, hogy zavart okoz a hormonháztartásban. Nincs semmi baj, ha néha sütünk és teszünk bele édesítőt, de ha valaki napi szinten használja, az már okozhat problémát. Az ipari húsok helyett próbáljunk meg házit venni, már a legtöbb élelmiszerüzletben és piacon kapható olyan csirkehús, amely normális tápon nevelkedett csirkéből van, nem hormonkezelt. A legfontosabb, hogy rengeteg zöldséget fogyasszunk.

– Hogyan vegyük rá a családot az életmódváltásra?
– Nagyon fontos a példamutatás. Ha egészségesen főzünk és napi szinten tálalunk zöldséget, akkor előbb vagy utóbb abbahagyják a gyerekek az ellenkezést. Lehet apró trükkökkel kezdeni: tegyünk karfiolt vagy sütőtököt a krumplipürébe. Készíthetünk smoothie-t, turmixoljunk össze különféle gyümölcsöket és zöldségeket, például almát banánnal, cukkinivel, uborkával, és adjunk hozzá vizet. Krémes állagú italt kapunk, ami a gyümölcsök miatt édes ízű, de mégis egészséges és magas a tápanyagtartalma. Kísérletezzünk bátran a különféle gyümölcsökkel, zöldségekkel, észre se fogják venni, ha egy kis salátát, spenótot is belecsempészünk!

Vonjuk be a gyerekeket az életmódváltásba, ha részesei a folyamatnak, sokkal szívesebben teszik. Menjünk együtt piacra, válasszák ki ők, aznap milyen zöldséget szeretnének megenni, és segítsenek az elkészítésben!

Készítsünk zöldségtáblázatot, szín szerint csoportosítsuk őket! Tegyük ki a hűtőre, hogy a gyerekek mindennap kipipálhassák azt a színt, amilyen színű zöldséget aznap fogyasztottak! A gyerekek igyekezni fognak minden színből fogyasztani, hogy az összeset megjelölhessék.

– Mi a helyzet a mozgással?
– A legtöbb gyerek miután hazaér, leül a kanapéra és elkezd mesét vagy sorozatot nézni. Nem kerül semmibe, ha helyette elmennek együtt sétálni, akár csak egy félórára. Itt is fontos a példamutatás, ha mi mozgunk, sportolunk, a gyerekek is követnek. Az ülő életmód korunk új dohányzása. Egész nap ülünk, ami rettenetesen káros ez az egészségünkre.

Kép

Kép: Unsplash

Próbáljuk meg valahogyan kompenzálni a sok ülést, sétáljunk egy kört az iroda körül, lift helyett lépcsőzzünk, ha van rá lehetőség a munkahelyünkön, dolgozzunk állva két-három órát. Ezeket mind bele lehet építeni a napi rutinban, nem plusz idő, sem plusz pénz, és már rengeteget tettünk az egészségünkért.

Mindenképp kezdjünk el mozogni vagy sportolni! Ha valaki nem szeret sportolni, sétáljon vagy végezzen bármilyen mozgást, amelyben örömét leli, akár csak napi 5-10 percet.

– Napi hány étkezést javasolsz?
– Egyénenként változó, én a napi két-három étkezés híve vagyok, ennek fő oka az inzulinszint kordában tartása. Ha megfelelő makrotápanyagokat fogyasztunk, akkor nem is leszünk többször éhesek. Próbáljuk meg kerülni a gyorsan felszívódó szénhidrátokat! Sokan elrontják a reggelit: péksüteményt, müzlit, zabkását fogyasztanak, amelyek felteszik egy „szénhidrátkerékre”, amelyből nagyon nehéz kijönni, pár óra múlva újra rettenetesen éhesek lesznek, és ez csak ismétlődik egész nap. Ha tápanyagdús reggelit eszünk, egészséges zsírokra, fehérjére fókuszálunk és jó szénhidrátot választunk mellé, amelyek eltelítenek és nem követelnek akkora inzulinválaszt, nem leszünk pár óra múlva idegesen éhesek. Fogyasszunk rántottát, főtt tojást, házi sonkát, olajbogyót, avokádót!

– Így tényleg nem leszünk rövid időn belül éhesek?

– Ha átállunk egy más típusú étkezésre, megszűnik az ideges éhség.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a lisztet, tésztát, kenyeret örökre el kell felejtenünk. Ha valaki nem gluténérzékeny, akkor megehet alkalmanként egy pizzát vagy egy szelet tortát.

– Nem szúrjuk el egy szelet tortával az elmúlt napok helyes étkezését?
– Egy rossz étkezés nem a világvége, nem jelenti azt, hogy az összes addigi erőfeszítésünknek annyi. Nem szabad emiatt lelkiismeret-furdalást érezni, mert az csak negatív belső folyamatot indít el, idegesek leszünk, rosszul érezzük magunkat, megemelkedik a kortizolszintünk (stresszhormon), ami még inkább hozzájárul ahhoz, hogy ne menjen le a hasi zsír. Ha eszünk egy sütit, élvezzük, de maradjunk egy szeletnél.

Kép

Fodróczy Carmen

– Mit tegyünk, hogy ne állandóan az étkezés körül forogjanak a gondolataink?
– Az elején mindenképp e körül kell hogy forogjanak. Meg kell tervezni előre, mit eszünk, mit vásárolunk, és milyen mozgásformát végzünk. Három-négy hét szükséges ahhoz, hogy bármiféle új dolog szokássá váljon. Ha már azzá vált, nem kell rajta gondolkodni.

– Említetted az alvás fontosságát is. Napi hány óra az ideális?
– Hét-kilenc órát szoktam mondani. Ha nem alszunk eleget, teljesen felborul a hormonháztartásunk, főleg az éhséget szabályozó hormonok: éhesebbek leszünk és jobban kívánjuk a gyorsan felszívódó szénhidrátokat. Nemcsak az alvás mennyisége, hanem a minősége is fontos. Lehet, hogy alszol nyolc órát, de ha annak nagy része nem jó minőségű alvás, sokszor felkelsz, forgolódsz, nem alszol mélyen, akkor nem kelsz kipihenten.

Ezért aludjunk teljes sötétségben, ugyanis a melatonin hormon, amely az alvásért felelős, teljesen felborul, ha valamilyen fény éri a szervezetet.

Alvás előtt ne nézzünk tévét, ne nyomkodjuk a telefont, tegyünk ki minden világító eszközt a hálószobából, még az olyan ébresztőórát is, amelynek fénye van.

– Milyen praktikákat javasolsz stresszkezelésre?
– Rengeteg féle stressz van. Különbséget kell tennünk a mindennapi stressz és az ételérzékenységből adódó stressz között, ugyanis utóbbi krónikus stressz a szervezetnek, hosszú ideig lappang, aztán valamilyen betegségben manifesztálódhat. Ha figyelünk a táplálkozásra, akkor magától megoldódhat. A mindennapi stressz – munkahelyi, otthoni stb. – esetében rá kell jönnünk, nekünk mi válik be. A sport majdnem mindenkinek kiváló stresszlevezető. Ha valaki nem szeret sportolni, meditáljon, színezzen, olvasson, főzzön!

Bármilyen tevékenység jó, amely teljesen kikapcsol.

A táplálkozás- és életmód-coach mentorként segíti ügyfelét, aki életmódot szeretne váltani, hogy elérje célját. Hetente találkoznak, akciótervet állítanak össze. Tulajdonképpen katalizátora és ösztönzője az életmódváltásnak, ugyanakkor az ügyfél legnagyobb szurkolója.

Béla: Mindketten 1974-ben születtünk, két, egymástól távoli kis faluban. A középiskolai évek alatt, 16 évesen ismertük meg egymást, amikor még kollégisták voltunk. Egy iskolai buliban láttam meg őt, ahol azonnal felfigyeltem rá, megtetszett, de nem úgy, mint bármelyik másik szép lány. Amikor ránéztem, annyit éreztem, hogy: AZTA, HÚ! (nevet)

Annyira szép volt, hogy esélytelennek gondoltam magam, megszólítani sem mertem.

Mariann: Ezt még sosem mondtad! (mosolyog) Most már értem, miért nekem kellett kezdeményezni!

Béla: Második alkalommal sem léptem, csak néztem őt. Bizonyára elég feltűnően, mert odajött hozzám Mariann barátnője, aki lazán közölte, hogy „szeretne megismerni téged a barátnőm!” Nem vagyok rá büszke, de azt válaszoltam, hogy rendben, akkor jöjjön ide. Gyerekesen viselkedtem, de zavarban voltam.

Mariann: Odamentem. Kiderült, nem hiába vonzottuk egymást, pár perc alatt összhang volt köztünk. Tényleg vannak olyan találkozások, amikor úgy érzed, valahonnan már ismeritek egymást…

Béla: Majd egy kicsapongó korszak vette kezdetét, mert ugye kamaszként nem számít más, csak a haverok és az élet féktelen megélése. A diákszerelem szakítással végződött, majd pár hónap múlva furcsa „véletlenek” sodortak minket újra össze.

Mariann: Én rendkívül naiv kislány voltam. Amint elcsattant az első csók, azt gondoltam, hogy jó, nekem ő lesz a férjem, a gyerekeim apja. Nem láttam mást, csak őt és a boldog életet, ami mellette rám vár. Hittem, hogy vele nekem minden jó és könnyű lesz. Boldogan élünk, míg meg nem halunk. Elvégre ha szerelem van, akkor minden van – mi rossz történhet?

De az élet olyan nehézségek elé állított minket, amiket ha 17 éves kislányként előre látok, azt hiszem, soha nem indulok el az utunkon. Mert minden volt, csak könnyű nem… (szomorúan mosolyog)

Béla: Közel laktunk a Tisza-parthoz, ahova minden hétvégén lementünk a barátokkal fürödni. Majd a szakítás után nyolc hónappal ismét feltűnt nekem a parton egy szép, göndör hajú lány… Kétszer beleszeretni ugyanabba… (nevet) Mariannék voltak, sátraztak. Ekkor mindkettőnknek volt kapcsolata, de nekem még csak kibontakozóban.

Mariann: Amikor megláttam őt a Tisza-parton, éreztem, hazugságban tartom magamat és a jelenlegi barátomat is, mert még mindig Bélát szeretem. A barátomban is őt kerestem.

Béla: Rögtön odamentem hozzá, örültem, hogy látom. Nem gondolkodtam tovább. Nem érdekelt, hogy túl fiatal vagyok vagy sem, vagy hogy kit bántok meg. Féltem, ha most nem lépek, valami fontosat veszítek el. A férfiaknak is vannak megérzéseik. (nevet) A Tisza-parti váratlan találkozás óta, vagyis 18 éves korunktól együtt vagyunk, kisebb-nagyobb távolságokkal. Mert voltak és lesznek is távolságok, lelkileg és fizikailag is. 1992-ben szereltem le a katonaságtól, egy év múlva megkértem a kezét. A katonaság alatt fogalmazódott meg bennem, hogy ő lesz a feleségem. Érdekes, hogy mikor dönt úgy egy férfi, hogy igen, megkérem ennek a nőnek a kezét...

Mariann és Béla

Azt éreztem, számíthatok rá, törődik velem és elfogad – egyszerűen jó vele. Lehet, hogy hihetetlen, de mi nagyon sokáig csak csókolóztunk és simogattuk egymást, szorosabb testi kontaktus hosszú ideig nem volt köztünk. Tetszett nekem, hogy nem adja magát könnyen. Megtanultam tisztelni és értékelni. Bár bevallom, egy idő után mondtam neki, hogy nekem ez már kevés. Erre ő azt felelte, ha kevés és nem tudsz várni, keress mást!

Mariann:

Az én testem, az én szentélyem, ami csak azé lehet, akinek én tényleg szeretettel oda tudom adni.

Nem akarunk álszentek lenni, nem vártuk meg az esküvőt, de azt igen, hogy tényleg szeretetből, mélységből történjen meg a dolog, ne csak testi vágyból – pedig nagyon erős vonzalom volt és van köztünk. Soha nem adtam oda magam másnak, csak neki. (mosolyog) Néha viccelnek is velem a közös barátok, hogy jól elrontottam. (nevet)

Béla: A vonzalom erős kapocs, főleg akkor, ha valakinek nemcsak a teste, hanem a lelke is vonz, ilyet nehéz találni. Hatalmas dolog volt a számomra a tartása, a határozottsága, majd az odaadása. Ma is elvárja egyébként, hogy udvaroljak, pedig én nem vagyok egy romantikus alkat, nem jut eszembe virágot vinni, nem jutnak eszembe az évfordulók, az ünnepnapok. Tudatosan kell odafigyelnem, mert tudom, hogy örömet szerzek vele.

Mariann: De még mekkorát! (mosolyog) A szüleimnek dísznövény-kertészetük volt, és az esküvő után ebben a családi vállalkozásban kezdtünk el dolgozni. A második gyerekünk születése után Béla külföldön kapott állást. 14 évig ingázott Budapest és Németország között. Nekünk ez nagyon nehezen ment, főleg nekem. Ő ezt másképp látja, sokáig nem jutottunk egyetértésre ezen a téren. Én 14 évig mindennap, megállás nélkül rohantam. A háztartás, a munkám, a gyerekek, a családi vállalkozás… Eltávolodtunk egymástól. Kevés volt, hogy ő ott, én itthon epekedek érte. Tudtam, hogy ami fáj, azt nem szabad erőltetni. Úgy éreztem és azt hittem, hogy ő már nem akarja ezt az egészet, azért nem dönt. 14 évig bírtam, hogy csak félig van jelen.  

Béla:

Saját hibánkból tanultuk meg, hogy nagyon sokáig a szüleinknek akartunk megfelelni. 45 évesen nyílt ki a szemünk: te jó ég, a saját életünket éljük? Amikor kimondta, hogy elég, azonnal hazajöttem.

Mariann: Előbb kellett volna meghúznom a határokat. (nevet) De nem akartam én dönteni helyetted. Az évek alatt azt is megtanultuk, hogy ne felejtsünk el férjnek és feleségnek lenni. Amikor megszülettek a gyerekek, én hajlamos voltam csak velük foglalkozni, száz százalékig anya voltam. Minden figyelmemet nekik adtam, Béla pedig a munkájának szentelte magát, hogy minél jobban és könnyebben tudja eltartani a családot. Nem volt jó irány, nem ez volt a megfelelő családkép. Bármikor belecsúszhatunk a monotonitásba, ha hagyjuk.  

Béla: A legfájdalmasabb időszakok mégsem ezek voltak… A harmadik gyerekünk két és fél évesen meghalt.

Mariann: Ha most nem te ülnél itt velünk szemben, lehet, hogy el se tudnám mondani.

Utána olyan mélyre zuhantam, amilyen mélyre csak egy ember kerülhet. Élő halottnak éreztem magam. Segítséggel tudtam csak kijönni a fájdalomból és elengedni a kérdéseket, hogy miért pont velünk, miért pont ő, miért, miért, miért…

Éveken keresztül minden áldott reggel fájdalommal, súllyal a szívemben keltem és feküdtem le, sokszor még ma is, de a hitem megerősödött és megtartott.   

Béla: (meghatódik) Később a velünk történtek miatt létrehoztunk egy elsősegélynyújtó tanfolyamot. Az évek során átélt fájdalmak, örömök megváltoztattak, a lehető legerősebb kapoccsal fűznek össze minket. Amikor baj volt, mindent feladva, az összes erőmet, ami csak létezett bennem, oda akartam adni neki. Persze könnyebb lett volna elmenni, mást választani, egy másik úton újrakezdeni, mint végignézni az ő szenvedését. Ilyenkor ki kell állnod a próbát a csapatodért, kettőtökért. Sok minden van mögöttünk, rengeteget beszélgettünk.   

Kép: Kosztin Emese

Mariann: Évekkel később a 28. hétre született meg a negyedik gyerekünk. Most már nyolcéves, egészséges, energikus, csodálatos. (mosolyog) Kívül-belül átalakultunk, és ez jó. Béla mindig kishitű volt, pedig én látom és mondom is neki, hogy ő sokkal több, mint amit hisz magáról. (megfogja a kezét) Talán most kezdi elhinni nekem, 26 év házasság után, hogy klassz férfi, férj. A szemléletmódja, hozzáállása az élethez teljesen más lett. Figyel rá, hogy ne annyi legyen az élet, hogy reggel elmegy dolgozni, hazajön, kötelező teendők, pénzkeresés, hanem odafigyel az apró örömökre, gesztusokra, tervez, mer belekezdeni új dolgokba. Most például egy 40 éveseknek szóló modelltanfolyamon is részt vett. (mosolyog) Húzzuk egymást felfelé, és biztatjuk a másikat!

Ki más biztatna minket, ha nem mi egymást?

Béla: És minden este írunk hálanaplót! Igaz, én nemcsak azt írom le, amit megköszönök, amiért hálás vagyok, hanem célokat is, hogy mit szeretnék elérni, mik a közös vágyaink. 

Mariann: Egyik kollégája Pozitív Bélának hívta őt! (nevet)

Béla: Tudod, én nagyon büszke vagyok rád, és lehet, ezt még sosem mondtam neked, de mélyen voltunk, olyan mélyen, hogy nem tudtam, mi lesz veled, velünk – és te mégis képes voltál felfelé szárnyalni és még biztatni engem is. Felnézek rád. Hiszem, hogy a nőkben hatalmas erő és egyben gyengédség él.

Mariann: A szerelem után nemcsak a szeretet marad, hanem egy olyan érzés is, hogy mi ketten egységet alkotunk, mert bárhol légy, azt érzem, hozzád tartozom. (mosolyog)

Soká veszem csak észre, hogy nem vagyok egyedül a szobában, a függöny túloldalán egy másik lány fekszik, ő már túl van rajta. Telefonál, teljesen banális dolgokról, közben enni hoznak neki, és felültetik.

Kint megszólal egy mobil. Anyukám csengőhangja. Hát mégis beengedték, a karantén ellenére? Egy orvos siet el az ajtó előtt, a hang is távolodik vele együtt – nem ő volt.

A szülésznő belép, beköti az infúziót. Meglep, hogy nem is érzem, azt sem, hogy a cső bennem maradt. Csak azt, hogy a bőröm forró, az oldat pedig hideg, lehűti a karom, ahol találkoznak.

Megjött a férjem is hupikék ruhába öltözve, zizeg rajta a műtős ruha, ahogy helyezkedik mellettem a székben. Méri a fájásokat, és megfogja a karom, hogy ne remegjek.

Lassan múlik az idő.

Bejön egy nővér, és a szobában álló szekrényhez megy. Morgolódik, hogy megint rosszul pakolták be a gyógyszereket, majd kimegy, és egy hatalmas dobozzal tér vissza. Lehajol, kivesz egy ampullát, beteszi. Lehajol, kivesz egyet, beteszi. Lehajol, kivesz egy másikat, beteszi. A férjem és én némán nézzük. Ennél átlagosabb kedd délelőttje nem is lehetne. Most nem remegek. Az időről is megfeledkezem, hogy mikor tolnak már a műtőbe.

Megjelenik egy középkorú férfi, kezet fognak a férjemmel, mint kiderül, ő a műtős. Azzal viccelődik, hogy „remélem, nincs harag, de most egy darabig én fogom ölelgetni a feleségét”. Valahogy ezt most kicsit sem találom viccesnek, a férjem udvariasan mosolyog. Nekem az jár a fejemben, hogy fog ez a nálam két fejjel alacsonyabb pasas átpakolni a műtőasztalra.

Megérkezik az orvosom. Nyugodt, mosolyog, azt mondja, innentől már gyorsan megleszünk.

Betolnak, felültetnek a műtőasztalra. Cicahát, engedjem le a vállam. – Szúrnak. – Engedjem le jobban. – Nem megy jobban. – Mit érzek? – Meleget, terjed lefelé. – Az jó. Érzem a lábam? – Nem. Már a karom sem. – Az nem baj. – Gyorsan lefektetnek, leszíjaznak. Kezem is, lábam is. Csak belégzés, kilégzés, erre gondolok. És hogy meg se moccanjak.

Sírás szűrődik be a folyosóról. „Ez ő?” – kérdezem. „Ha csak nem a férje?!” – viccelődnek. Tehát már a nehezén túl vagyunk. Csak belégzés, kilégzés. „Nézze csak, ki jön balról?” Puha meleg babapofi tapad az arcomhoz. „Nenenene, ne sírjon!” És már el is vitték. Csak belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés.

Már majdnem nyolc hónapja, és még mindig nagyon piros és vastag a hegem. Ahogy múlik az idő, tisztulnak az események. Mostanában jönnek elő olyan gondolatok, amik akkor eszembe sem jutottak. Hogy miért nem láthattam a kisfiamat a kiemelés után közvetlenül? Miért csak kintről szűrődött be már a sírása? Hogy mit élt át élete első két órájában, amíg nem volt velem?

Bár az eszemmel tudom, hogy szükség volt császárra, mégis újra meg újra megkérdezem magamtól, hogy miért nem próbálhattam meg természetes úton világra hozni?

Szerencsés vagyok, hogy minden jól alakult. Hogy egy egészséges gyermeket tarthatok a karomban, akit a fiamnak szólíthatok; aki egy teljes, szerető családban nőhet fel. Tudom, hogy ez sokaknak nem adatik meg, mások pedig olyan traumákat élnek át, amelyek örökké kísértenek. Mégis olyan nyomok maradtak bennem, amelyekkel még mindig foglalkoznom kell, hogy az emlékeim szülésről, születésről és ne egy rutinműtétről szóljanak. Talán a látható hegem csak ezután tud majd igazán begyógyulni.

„Úgy álmodtuk meg a márkát és a termékeit, hogy az élet minden területére kínáljunk darabokat – meséli Kata. – Így, mivel a legtöbb nő életéhez hozzátartozik a várandósság és a kismamalét, kabátjainkhoz babahordozó betéteket is készítünk.”

Lenke ösztöndíjjal tanult Finnországban, amikor kitalálta, hogy kismamáknak fog ruhákat tervezni, a márkanév is innen származik (finnül olla rascana = kismamának lenni). A paletta azóta változott, sokat bővült, de az észak-európai letisztult dizájnt továbbra is tartják, ami élénk színekkel és számtalan praktikummal társul. „Színesíteni akarjuk az embereket. Amikor rossz időben a város olyan szürke, mennyivel jobb lenne, ha mindenki a szivárvány színeiben pompázna.” A testvérpár számára fontos a funkcionalitás is: kabátjaikat vízálló, szélálló és légáteresztő, úgynevezett softshell anyagból készítik. Fontos még számukra, hogy kicsitől a nagy méretekig elérhetőek legyenek a termékeik. Darabjaik sokféleképpen variálhatók, és figyelnek az alkati sajátosságokra is:

„Hiszünk abban, hogy a nőknek nem szabványnak kell lenniük. Hogy mindenki úgy szép, ahogy van. Egy színnel vagy egy formával az egyéni szépséget lehet hangsúlyozni.”

A hangulatos budai showroom igazi vendégfogadó tér

„Vannak hazai és külföldi viszonteladóink, de itt, a showroomban is értékesítünk. Szeretem nagyon. Ha valaki idejön, beszélgetés nélkül nem hagyja el a terepet. A vágyam egy olyan közösség létrehozása, ahol a nők kihozhatják magukból és egymásból azt, ami bennük rejlik. Napjainkban a nőkben látom a lehetőséget, hogy valami mást hozzanak a világba, és az jobb felé vegyen irányt. Ehhez szükséges egy feltöltő közeg, ahol a nők ki tudják magukat beszélni, együtt tudnak alkotni, megosztják a tapasztalataikat, tágítják a látókörüket. A nők felelősségét látom abban, hogy a következő generáció merre veszi az irányt, hiszen ők vannak a legnagyobb hatással a gyerekekre már a fogantatás pillanatától kezdve.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

Lelkésznek készült, divattervező lett

Ebben a pillanatban érkezik meg Lenke másfél éves kislányával, Blankával. „Íme Lenke, akivel majdnem egyformák vagyunk, de mégsem” – mutatja be Kata ikertestvérét. Lenke a márka tervezője, aki a vállalkozást a MOME elvégzése után indította. Ehhez csatlakozott hat éve közgazdászként és stylistként Kata. Gyerekként sokkal inkább Kata volt a divatrajongó, Lenke lelkésznek készült, mígnem a dédmama a lábbal hajtós Singer varrógépen megtanította varrni. „Bejelentettem a szüleimnek, hogy varrónő szeretnék lenni. Polgári értelmiségi családról lévén szó, szüleim annyit fűztek hozzá, hogy jó, de keressünk hozzá valami magasabb szintű végzettséget. Így esett a választás a MOME textiltervező szakára. Volt idő, amikor nagy lelki tusám volt, hiszen a divat és a lelkészi hivatás eléggé messze esik egymástól. Ezért a tanári szakot is elvégeztem, illetve cserkészkedtem, mivel fontosnak tartottam a tanítást, hogy átadjuk a tapasztalatainkat a fiataloknak.

A divattal közben arra jutottam, hogy a lényeg a mérték. Mértéket kell tartani, és akkor az sem bűnös dolog. Sőt, így is tudok olyat alkotni, ami Istennek kedves.

Az, hogy elsőre fölvettek a MOME-ra, hogy több ösztöndíjat megkaptam, hogy folyamatosan díjakat nyertem, mind igazolták, hogy áldott tevékenység az, amit csinálok. Amikor dolgozni kezdtem, a vállalkozásomat is fölajánlottam Istennek. Összességében érzem a kegyelmet és a gondviselést. Ma sem a divatért rajongok. Az ember, a forma, az anyag és a technológia az, ami izgat. Én megtalálom az anyagban a formát, Kata pedig a formában a nőt. Nemcsak ruhát javasol, hanem összekapcsolja egy segítő tevékenységgel. Így a márkaépítésünk sem a szokásos üzleti fogásokkal alakul, hanem olyan egyéni programok révén, mint pl. az Around the World, a márkanagyköveteink és az »egymás közt« programjaink.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

Egymást erősítik

„Azt tapasztalom, hogy nagyon hasonló lelkületű embereket vonz be a termékünk – meséli Kata. – Vásárlóinkat megkértem, hogy küldjenek magukról képeket ille-olla kabátban, hogy összekapcsoljuk őket. Így alakult az Around the World kampány a világ minden tájáról kapott fotókból. Nemcsak ruhát szeretnénk eladni, hanem közben értéket teremteni és közvetíteni, és ehhez közösséget építeni. Időről időre nagykövetnek is egy olyan személyt kérünk fel, aki vásárlónk, közel áll hozzánk, látjuk, hogy valami értéket teremt és képvisel. Készítünk vele egy interjút és egy képsorozatot, ami felkerül az oldalunkra. Az életmottóját megosztva egymást is erősítjük.”

„A közösségben gondolkodás mindkettőnknek erőssége – fűzi hozzá Lenke. – Ez valószínűleg az ikerségből is ered: gyerekként soha nem voltunk egyedül, mindig párban gondolkoztunk.

2008‑ban egyedül indítottam el a márkát, de amikor az első fiam megszületett, jött Kata, hogy átvegyen feladatokat. A váltás ugyanakkor nem volt zökkenőmentes. De ahogy egyre inkább anya lettem és hátrébb vonultam, Katának egyre nagyobb tere lett, és egyre több lehetőséget látott benne. Újra össze is kellett szoknunk, mivel fiatal felnőttkorunkra eltávolodtunk egymástól. Sokszor előfordult, hogy ha a mi kapcsolatunk nem volt jó, az meglátszott a számokon. Mostanra szépen összecsiszolódtunk, ami hozzájárul a növekedéshez.”

Kérdésemre, hogy hol látják magukat két év múlva, egymás szavába vágva mesélnek az NKA-pályázatról, amely lehetőséget ad, hogy Lenke különböző testalkatok számára kísérletezze ki az ideális formát; megalkossák az ehhez kapcsolódó nemzetközi hálózat tervét, amely az adott ország helyi szokásait és lakóinak testi sajátosságait figyelembe véve viszi majd tovább az ille-olla formákat; és persze a legnagyobb álmot, a női alkotóház megvalósítását.

Kép

Kép: ille-olla

„Már az elején az volt a célom, hogy a munkám által ne csak magamat tegyem boldoggá, hanem környezetemet, a munkatársaimat is. Hogy megbecsülést és megélhetést adjak nekik. Tíz-húsz éven belül pedig, amikor a vállalkozás megengedheti magának, legyen egy olyan alkotóház, ahol lehetőséget teremtünk magunknak és másoknak adni, tanítani és tanulni” – vázolja fel a vágyott jövőt Lenke.

„A törekvést a folyamatos fejlődésre, a fejlesztést, keresést, megújulást mindig szem előtt tartjuk, és ez visz bennünket előre. Ha jön egy új gondolat, utánajárunk, a lehetőségeket megfontolva a megfelelőt kiválasztjuk, teszünk érte. Valljuk, hogy az utat végig kell járni annak érdekében, hogy kellően megerősödjünk és képesek legyünk arra, hogy még több embernek segíthessünk” – foglalja össze munkamódszerüket és hivatásukat Kata.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. februári számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT. 

Ez a kifejezés – a keskeny mezsgye – nagyon sokszor elhagyta a számat az elmúlt években, amióta a Képmás-portfóliót vezethetem. Ahányszor az értékeinkről, a Képmás brandről, a mi sajátos missziónkról beszélgetünk, mindig ide jutunk: a keskeny mezsgyére. Hogy ez mi mindent köt össze – hangsúly van az összekötön! –, és mennyi erőfeszítés kell hozzá. Mert azért le-le csusszanunk róla, hol erre, hol arra, állandó igyekezet, éberség és akarás kell ahhoz, hogy rajta maradjunk. És akkor még nem is beszéltünk a kísértésről: mennyivel érdekesebb, izgalmasabb, szexibb a mezsgye egyik és másik oldala, és hogy a pontos fogalmazás milyen unalmas tud lenni! Egy olvasónk egyszer azt írta: szépelgő. Olykor közhelyes. (A közhelyekben meg az a bosszantó, hogy attól, mert közhelyek még lehetnek igazak. Vagy nem.)

Ebben a sorozatfelvezető glosszában szeretném az olvasóinknak felmutatni és a nyilvánosság előtt megforgatni, mit értünk mi, a kepmas.hu szerkesztői és írói az úgynevezett konzervatív feminizmus fogalmán, amely mégiscsak egyfajta kulcs a Képmás-jelenséghez. (Kockázatos kifejezés ez egyébként – a konzervatívok a feminizmust, a feministák a konzervatívot nem szeretik benne. Azt kockáztatjuk, hogy senki nem fog minket olvasni.)

Konzervatív feminizmuson a nők belső szabadságát értjük.

Azt a bennünk levő szabadságot, ami gátoltság és gátlástalanság, korlátozottság és korlátlanság között helyezkedik el valahol, és lehetővé teszi számunkra, hogy szabadon mondhassunk ugyanarra a dologra igent vagy nemet. Bármelyiket a kettő közül. A konzervatív társadalmi struktúrák – például a család, a vallási közösség, a nemzet, hogy a legerősebb kategóriákkal jöjjek rögtön – azon túl, hogy védelmet, biztonságot nyújtanak, kétségkívül gátoltságokat is okoznak bennünk a maguk szabályrendszereivel, hagyományaival, hiedelmeivel, szokásjogaival. Gátolnak minket jóban és rosszban, örömben és haragban, érzelmekben és agresszióban. A gátak alóli felszabadulás azonban nem lehet gátlástalan, mert az sokszor másokat tol a gátoltság ketrecébe. Vagy szimplán kontraproduktív.

Különbséget kell itt még tennünk a gátak alóli felszabadulás folyamata és a vágyott és elért felszabadultság állapota között. A szabadság elérése ugyanis sokszor radikális, olykor agresszív lépések sorozatából állhat – ez bizonyos értelemben ugyanolyan korlátolt, gátolt, mint az az akadályozott állapot, amiből kikerülni vágyunk. Megragadni ebben a dühös lázadásban – ez a kamasz lelki állapota, és mi abban hiszünk, hogy ebből fel kell nőni. (Ha az okát keressük annak, hogy a konzervatív miért nem szereti bennünk a feministát, akkor épp itt kell kutakodnunk: sokszor úgy tűnik, a radikális feministák bennragadnak a szabadságharcban, és nem lépnek tovább a belső szabadság felnőtt életállapotához, ahol aztán felelősséget is kell(ene) vállalniuk.) 

Abban hiszünk tehát, hogy kikerülni a gátoltság alól járhat azzal, hogy meg kell harcolnunk a szabadságunkért – ez azonban csak átmenetileg szükséges adrenalinlöket, önmagában nem ünnepelendő. Innen szeretnénk továbblépni a szabadság valódi útjára, ahol nem maradunk a gátoltság alatt, de nem is válunk individualista módon gátlástalanná, hanem – okosan, bátran – felelős döntést hozunk valami mellett. Dönthetünk olyan értékek és struktúrák mellett is, amelyek korábban korlátok között tartottak bennünket. Ehhez rendkívül nagy bátorság kell, mert ilyen esetekben mindig vannak, akik – a maguk sémái, sőt dogmái fogságában – megkérdőjelezik a döntésünk szabadságát és validitását.

Elkötelezettnek lenni tudatos és szabad döntés alapján – ez a közösséghez tartozás alapja. Ezt igyekszünk képviselni – azt éljük meg, hogy ellenszélben.

Nem olyan bonyolult ez. Így-úgy minden cikk, videó, hangfelvétel, Képmás-est erről szól. És ha mégsem fogalmaznánk ezekben elég pontosan, akkor majd megpróbáljuk itt, ebben a hétvégi cikksorozatban kijelölni azt a bizonyos keskeny mezsgyét. Abban a reményben, hogy hétvégén több energiája lesz az olvasónak kiállni mellette vagy ellene – szabadon.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.