„Magamnak nem könnyű megfelelni, de a mostani világbajnokság első két napja még nekem is tetszett” – kezdi az értékelést a fiatal klasszis dupla világbajnoki címe megvédése után. Egy fogathajtó verseny első nap a díjhajtással indul, amelyben a versenyzők bemutatják fogatukat a bíróknak, akik a hajtó, a segédhajtó, a lovak és a kocsi megjelenését figyelik, a járásmód szabályosságát, a lovak tartását, mozgásuk összehangoltságát, a hajtó stílusát és fogat feletti uralmát pontozzák. A versenyszám a közelmúltban óriásit fejlődött, a nemzetközi mezőny évről évre tökéletesedik. Ebből a mezőnyből tudott Martin most úgy kiemelkedni, hogy csupán 32 hibapontot vontak le tőle, míg a szám második helyezettjétől 37-et. Ezzel majdnem be is állította az ugyancsak idén, egy magyarországi versenyen elért 31 pontos világrekordját.

„Ha jól kezdesz, a következő két nap könnyebb, hiszen a három nap három versenyszámából áll össze a végső sorrend. És egy vébén egyetlen ponttal elmaradni a világcsúcstól elég jó kezdés…”

Maraton nehezített pályán

Ugorjunk a második napra és a második versenyszámra: a maratonhajtásra! Ez a nézőknek igen látványos küzdelem a lovak állóképességét és a hajtók ügyességét is próbára teszi. A pálya több szakasza természetes terepakadályokat – víz, emelkedő, lejtő, éles fordulók – tartalmaz, amelyek között meghatározott sorrendben és idő alatt kell áthaladni. Az időtúllépés másodpercenként hibapontokat jelent. Minden versenyen más a pálya felépítése, eltérnek az akadályok. A hajtók előző nap pályabejáráson készülhetnek fel a feladatra. „A drebkaui maratonpálya hihetetlenül feküdt a lovaimnak – árulja el Martin –, mivel jó sok szűk akadály volt, és ők nagyon gyorsan fordulnak. Vagy például magas dombok, amelyekre imádnak felrohanni! Érvényesült a stílusunk, így nekem is nagy élmény volt hajtani. A harmadik napról ugyanezt sajnos már nem mondhatom el…”

De mielőtt rátérnénk, rögzítsük, hogy Martin ezt a versenyszámot is a legjobbként zárta – több mint 80 indulóból!

Hajmeresztő hajrá

A harmadik napot így bő 15 pontos előnnyel várta, ez az akadályhajtás előtt tetemesnek számít. Az akadályhajtás során bólyapárok (sejbák) között kell áthajtani úgy, hogy a sejbákra helyezett labdák le ne essenek. Az akadályokat vízbehajtás, dobogó és más elemek nehezítik. A sejbákról lelökött labdákért és a megadott alapidő túllépéséért is hibapontok járnak. A mezőny vége kezdi a hajtást, és utoljára kerülnek sorra az összetettben élen állók. Drebkauban ezért Martin hajtott utolsóként, azzal a teherrel, hogy a verseny második helyezettje nem gyűjtött hibapontot előtte. „Ennek a számnak ezúttal az volt az élmény-része, amikor véget ért” – vallja be. – Pedig nem voltam ideges, de amint behajtottunk a pályára, valami félresiklott, és a bizonytalanságomat a lovak is megérezték. Szerencsére az első két nap pontelőnye így is kitartott, azaz – bosszantóan magas – 14 és fél hibaponttal is a dobogó legfelső fokára futottam be.”

Kép

Kép: Horváth Krisztina

Danival, a pónival indult minden

Az ilyen hajmeresztő hajrák veszélyét a jövőben még több munkával előzné meg az újhartyáni fiatalember, noha eddig sem volt lusta.

A lovakat még a nagypapája szerettette meg vele, majd a saját tanyájukra is vettek párat a szülei. Köztük Danit, a pónit, aki ma is megvan, már 23 éves.

Danival kezdődött minden, majd egy dabasi – és számos külföldi – pónifogathajtó versennyel folytatódott. „2013-ban világbajnok lettem póni-egyesfogattal a felnőttek között, s eljött az idő nagylovas fogatra váltani. Az akkori edzőm, Dobrovitz József bemutatott Mieke van Tergouw holland fogathajtó világbajnoknak és Claudio Fumagalli olasz versenyzőnek, akik átvették a felkészítésemet, azóta holland lovakkal dolgozunk. Az elmúlt években hétközben a Budapesti Corvinus Egyetem gazdálkodási és menedzsment szakát végeztem itthon – már csak a diplomamunkám van hátra –, hétvégén pedig Hollandiában edzettem többek közt Cheronnal, Diorral és Eppie-vel. Ők a három ló, akik a versenyeken a kettesfogatomat alkotják úgy, hogy az egyikük versenyszámonként cserélődik.” 

Sok munka, sok gyümölcs

A fentiekből is látható, Martin családja milyen komoly anyagi erőforrásokat fektetett abba, hogy a fiú és a lovak a lehető legmagasabb szintű versenyfelkészítést kapják. Ezt Martin tervei szerint azzal fogja „visszaadni a közösbe”, hogy diplomáját a családi – főleg vendéglátással foglalkozó – vállalkozásban hasznosítja majd, ahol ugyanazt a profi szemléletet kamatoztatná, amit lovas fronton már sikerrel alkalmaz.

Alázat, sok munka és sok gyümölcs – ahogy ő fogalmaz röviden. Ez napi többórányi edzést követel meg a felkészülési időszakban, különösen nyáron.

Amikor az egyetem is szünetel, Martin folyamatosan Hollandiában tartózkodik. A siker záloga, hogy a lovai igényeire más lovasoknál is jobban figyel: az állatok állandó orvosi felügyelet alatt állnak, nem csak panasz esetén kapnak kezelést. Edzés után akkumulátoros masszázstakaróba bújtatják őket a megfelelő regenerálás érdekében. A versenyeket is egy futballcsapatnyi teammel járja: a lovak körüli összes teendőnek megvan a személyes felelőse. 

Kép

Kép: Horváth Krisztina

„Szuper a csapat, nagyon erős a morál. Ilyen munkatársak között tényleg csak a versenyzéssel kell törődnöm. Nem vagyok szigorú főnök, de nincs is erre szükség, mert akik velem dolgoznak, pontosan tudják, mik a rigolyáim. Egyszer kellett átbeszélnünk őket, azóta minden úgy történik, ahogy kértem.

Ha valaki hangosan beszélne a lovakkal, netán megütné őket, annak bizonyosan az volna az utolsó munkanapja! Nekem az a mérvadó, velük ki hogyan bánik”

– jelenti ki Martin a korához képest szokatlan átgondoltsággal. De az egész kisugárzása érett, higgadt, magabiztos. Talán a lovakban is épp azzal ébreszt tiszteletet, amivel az emberekben. Ma sincs megállás: tovább képezi magát a Testnevelési Egyetemen, most kezdi a lovassport szakirányú edzőképzést, hogy megismerje a lovak anatómiáját. „Ha így még jobb lehetek, megtanulom, pontosan mi miért történik egy lónál” – indokol.

Vajon a négyesfogattal is próbálkozik?

S hogy mik még a tervei a közeljövőre? Továbbfejleszteni az akadályhajtást, és menni a megkezdett úton segédhajtóival: Pluzsár Emesével, ifj. Nagy Tiborral és Rimarcsik Zsolttal. 2021-ben Magyarország Európa-bajnokságot rendez négyesfogathajtásban, de az igen eltérő műfaj a kettesfogatokhoz képest, és nem csak abban különbözik, hogy kétszerannyi lovat kell irányítani. Váltani egyikről a másikra nem egyéves folyamat (igaz, addig még két év van, így akár el is lehet gondolkozni az új kihíváson). Szabadidejében Martin addig is szurkol a Barcelona focicsapatának, s barátnőjével tölti az időt. A házasságra vonatkozó kérdésen még mosolyog, de ha egyszer az unokáinak is szeretne mesélni a sikereiről, előbb-utóbb talán esküvői hintón is láthatjuk a bajnokot…

Az emeleti lakásban kialakított családias hangulatú galéria kiállítótereit egymásból nyíló, otthonos szobák alkotják. A műterem-múzeumot a néhai festő unokája, Csillag Péter és családja tartja fenn és működteti szívvel-lélekkel, és olyan elapadhatatlan lelkesedéssel, ami a helyszín minden egyes négyzetcentiméterén érződik. Egyszerűen jó érzés ide belépni.

Látogatásom apropója ezúttal egy megnyitó volt, ugyanis Molnár-C. Pál születésének 125. évfordulója alkalmából grandiózus, három részből álló kiállítássorozatot indítottak útjára, amelynek aktuális, „Kortársak – sorstársak?” című tárlata mind közül talán a legizgalmasabb.

125 éve ugyanis Molnár-C. Pálon kívül még három másik olyan festőművész is világra jött, akiknek pályája az évek során hol összefonódott, hol eltávolodott egymásétól, és akiknek munkásságát együtt bemutatva egy egész korról kaphatunk keresztmetszetet. Így kerülnek a már említett „boldog művész” művei mellé Aba-Novák Vilmos, Derkovits Gyula és Szőnyi István alkotásai.

A kiállítás megnyitóján a műteremben egy tűt sem lehetett volna leejteni, még a Tavasz Teremben is vendégek ültek. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója megnyitóbeszédében a kiállítás címének második felére így reflektált: „Kérdés azonban, hogy egy születési dátum önmagában, szellemi és művészi értelemben egy adott kor gyermekévé tesz-e minket?” Felmerül a kérdés, hogy az adott kor vajon mennyiben jelent közös utakat, közös látásmódot? A válasz talán a négy művész egyéniségében rejlik. Hiszen közös iskolájuk, római ösztöndíjaik révén érthető lett volna, ha azonos irányba indulnak el (bár Derkovits végül anyagi helyzete miatt nem tudott élni a római lehetőséggel), azonban éppen ellenkezőleg történt: a négy kortársból négy nagyon is különböző, markáns és összetéveszthetetlen stílusjegyekkel rendelkező művész bontakozott ki. A megnyitóbeszédben elhangzott néhány szemléletes ellentétpár, amelyek a hasonlóságoknál jobban jellemzik művészetüket: expresszionizmus és szürrealizmus, társadalmi kérdések felé fordulás és intimitás, látványos freskók és finom akvarellek, történetmesélés és hangulat, egyházi művészet és politikai programplakát.

Ezek az ellentétpárok szemléltetik, hogy a közös origóból induló négy művész életútja mennyire más irányt vett.

A kiállítás minderre úgy játszik rá, hogy a falra akasztott képek mellett nem találunk feliratokat, hanem ránk van bízva, hogy felfedezzük, vajon melyik képet ki festhette. Ez a játékra hívó, incselkedő szemlélet tökéletesen illeszkedik mind a tárlat otthonos miliőjéhez, mind a bemutatott művészek habitusához. Érdekesség, hogy kivételesen a műterem helyiségében, az egykor itt alkotó művész saját, intim terében is helyet kaptak más festők munkái. A képek elrendezése tehát nem személyekhez köthető és nem is kronologikus, mert az alkotásokat témák szerint csoportosították. Így kaptak külön falrészt például a tájképek, a vizeket ábrázoló festmények, a portrék, az egyházi művészet vagy éppen az aktok.

A kiállítás egy ritka együttműködés keretében jött létre, ugyanis a művészek leszármazottai fogtak össze, hogy megemlékezzenek híres felmenőik közös születésnapjáról.

A kiállítás törzsanyagát rajtuk kívül a debreceni Antal-Lusztig gyűjtemény adta kölcsön. Az ilyenfajta kooperáció egyébként is gyakori a Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum tárlatain, hiszen a hagyaték gondozójaként Csillagék sok hozzájuk hasonló, őseik örökségét nagy gonddal ápoló művészleszármazottal ápolnak baráti viszonyt, amiből mi mint a kiállítás látogatói rengeteget profitálhatunk, hiszen elő-előkerülnek ritkán látható és féltve őrzött gyöngyszemek is.

Kép

Ilyen kiállításokra nagy szükség van, és az itt érvényesülő, hiánypótló szemléletmód frissítően hat a mostani múzeumi-galériás trendek között. Csoportos tárlatokat talán még nehezebb rendezni, mint csak egy-egy művész munkáiból válogatni, de éppen ezért a végeredmény is összetettebb, izgalmasabb, ha mindezt jól csinálják.

A „Kortársak – sorstársak?” – a legjobb példa arra, hogy milyen is az, amikor sikerül egy jó ötlet mentén felépíteni egy kiállítást úgy, hogy az a művészeti minőség mellett a látogatók szórakoztatását is szolgálja.

A kiállítást számos kísérőprogram színesíti beszélgetések, tárlatvezetések, koncertek formájában, információkért érdemes figyelni a honlapot, illetve ugyanitt feliratkozni a múzeum hírlevelére.

A tárlat 2020. február 1-ig látogatható a Molnár-C. Pál Műterem-Múzeumban, utána pedig máris készülhetünk a jubileumi trilógia utolsó felvonására, a Magyar Nemzeti Galéria anyagában őrzött Molnár-C. Pál-képek bemutatására.

A kislányom 11 hónapos volt, amikor fruktózérzékenységet diagnosztizáltak nála, 13 hónapos, amikor laktóz intoleranciát, és majdnem hároméves, amikor a tejfehérje-allergiát is felismerték. Ez azért van, mert nem a tipikus tüneteket hozta: nem volt ekcémás, kiütéses, a nagykönyv szerint fejlődött. Hiába mondtam én a havi státuszon az orvosnak, hogy a gyerek nagyon hasfájós és sokat sír (szinte egész nap), mivel hozta a korának megfelelő fejlődési státuszokat (és nem csapkodtam zokogva az asztalt, hogy elviselhetetlenek a napok), elintézték egy kézlegyintéssel, hogy „ez a három hónapos kólika”, majd később azt mondták, „van, akinél hat hónapig tart”.

Tizenegy hónapos korában is felrótták nekem, hogy miért akarom gasztroenterológushoz vinni, hiszen oda csontvékony gyerekeket visznek, vagy véres széklettel, ő pedig jó fizikai állapotban volt.

Ez tényleg így volt, nagyon szépen fejlődött. Csak nálunk a kezdetektől fogva arról szóltak a napok, hogy a babánkat próbáltuk nyugtatni, annyira sírós volt. Folyamatosan ringattam, és persze a létező összes módszerrel próbáltunk enyhíteni a fájdalmán, a masszírozástól és görcsoldó termékektől a homeopátiás megoldásokon át egészen a csavard-takaróba-és-szorítsd-magadhoz terápiákig – persze a józan ész határáig. Sajnos egyik sem segített.

Most már tudom, hogy görcsölt, extrém módon fájhatott a hasa. Akkor csak azt láttuk, hogy sírós, nyűgös, amikor pedig már nagyobb volt, úgy tűnt, hisztis. Nálunk elmaradt az első mosoly…

Ha vendégek jöttek, egy kis ideig figyelgetett, de aztán begörcsölt, és újra kezdődött minden (sírás, ringatás, amíg el nem aludt újra). A védőnő és az orvos kérdései alapján már az is felmerült bennem, hogy a pici autista, de sok minden ellentmondott ennek, a férjem pedig mindig nyugtatott.

Amikor végül 13 hónaposan kiderült, hogy a kicsinek fruktóz malabszorpciója (gyümölcscukor-érzékenysége) és laktózintoleranciája (tejcukor-érzékenysége) van, egy-két hónappal a diéta elkezdése után az orvos is beismerte, hogy viselkedészavarra gyanakodott, és sosem gondolta volna, hogy a baba beforduló, komoly, introvertált, olykor sírós hangulata mögött valamiféle gyomor/hasi/étkezési probléma állhat.

Egy hónappal azután, hogy elkezdtünk diétázni (tej- és fruktózmentes diéta), már a környezete számára is észrevehetővé vált a változás.

Eleve jobban aludt (de ennek inkább mi örültünk), többet mosolygott, vidámabb, felszabadultabb lett. Persze társaságban azért maradt az a lassan felmelegedő gyermek, aki korábban volt, ez a tulajdonsága a bölcsiben is elkísérte. Amikor oviba került, már nyitottabb volt, érdeklődőbb, de inkább az a szemlélődő típus. Pár hónap múlva azonban azt vettem észre, hogy a pici újra befelé forduló, sokat fáj a feje, néha a hasa, a tesóval nem nagyon játszik, és amúgy is nagyon enervált, rosszkedvű. Teljesen véletlenül kiderült, hogy ételszállító-váltás történt.

Olyan hihetetlennek tűnt, hogy az étel ilyen hatással legyen egy gyerekre, de sok egyeztetés, kísérlet és próba után oda jutottunk, hogy én kezdtem el főzni az egésznapi ovis menüjét. Egy-két hónappal később csoda történt.

A kicsi kinyílt az oviban, már nem a szőnyegen vagy a homokban egymagában játszott, hanem a társaival. Barátságokat kötött. Egyik nap az óvónő azzal fogadott, hogy verekedett (megvédte magát és az igazát)! Te jó ég! Szerintem más szülő nem örült volna ennyire egy ilyen hírnek, mint én. Újabb egy hónap múlva meg olyan hírekkel fogadtak, hogy a kicsim milyen huncut és cserfes! Elmondhatatlanul melengették a szívem ezek a beszámolók.

Aztán megint úgy alakult, hogy megpróbáltuk a közétkeztetést, hiszen nyolcórás munka, háztartás és gyerekek mellett iszonyatos erőfeszítés volt mindennap lefőzni az ovis menüt (mentesen). Az óvónő már két hét után megkérdezte, hogy meddig kísérletezünk, mert hogy most már ő is látja a picin a változást. Végül másfél hónapig bírtuk, addig a kicsi mindennap rosszkedvűen jött el az oviból, megint minden reggel a nem-akarok-oviba-menni hisztivel küzdöttünk, egyik reggel már az óvónő előtt is üvöltött emiatt az apjával. Minden délután kötélen táncoltak az idegeim a viselkedése miatt, s talán senki nem lepődik meg, ha azt írom, másfél hónap múlva újra én főztem. Egy-két hét múlva megint szeretett oviba járni, újra lettek kapcsolatai, később barátai.

Bár rengeteg tapasztalat van mögöttünk, én is sokszor meg-meglepődöm dolgokon.

Lehet, hogy nincsenek tudományos kutatások az étkezés, táplálékallergia/érzékenység és a viselkedés összefüggéseire, de hogy mi az elmúlt években folyamatosan ezt tapasztaljuk, az tény.

A kicsi ételérzékenysége hívta életre a Babakonyha a fruktóz- és tejmentes diéta szerint blogot, ahol ritkán beszéltem személyes szálakról, inkább csak fruktóz-laktóz-tej-tojásmentes recepteket osztottam meg hasonszőrű anyukákkal. De néha nálam is elpattant a cérna (kb. kétévente egyszer), és olyankor a blogot kísérő Facebook-oldalon kiakadtam, ilyen alkalmak egyikénél történt, hogy egy kislány anyukája rádöbbent, az ő kislánya is fruktózérzékeny lehet. Szerencséjére az orvosuk nyitott volt a felvetésre és a vizsgálatra, az anyuka meg elég agilis, és kiderült, hogy igaza van. Azóta a kislánya, ha tartja a fruktózban szegény diétát, jó kedélyű, vicces és a gyerekhabitushoz mérten szófogadó.

A blog miatt sokan írnak nekem, megosztják a tapasztalataikat velem, puhatolóznak, kérdeznek. A levelekből az látszik, hogy nemcsak az ekcéma a tipikus tünet a tejallergiára, hanem például az állandó felsőlégúti betegség, az asztmajellegű hörghurut, a fruktóznál pedig az állandó hasfájás, a nyűgösség, a beforduló viselkedés. Fontos, hogy sosem szabad általánosítani, ez nem azt jelenti, ha fáj a pici hasa, ha nyűgös, vagy ha hisztizik, akkor biztosan ételérzékeny. Nem, dehogy. Tényleg lehet a front, a fogzás, egy rosszabb nap és még sorolhatnám (én csak tudom, nekünk mindig minden lehetőséget felsoroltak).

Mivel a kicsi első gyerek volt a családban, csak lassan döbbentünk rá, hogy mégis nekünk lehet igazunk, és nem teljesen normális az a fejlődéstörténet, amelyen a pici keresztülment. Egy valami biztos: ha ez egy hosszan elhúzódó állapot, és az anyuka a tűrőképessége határán van, akkor érdemes egy olyan orvost keresni, akiben megbízik, és kivizsgálni a lehetőségeket.

Lehet cáfolni, hogy a viselkedészavar és az ételérzékenység vagy ételallergia között összefüggés van – részben igazat is adok az orvosoknak, hiszen minden viselkedészavaros gyerekkel nem lehet azonnal a gasztroenterológushoz rohanni, hanem tüzetesen érdemes kivizsgálni a környezetet, a hátteret stb. Azonban, ha abba belegondolunk, hogy mi, felnőttek hogyan érezzük magunkat, ha valamilyen ételtől megfájdul vagy begörcsöl a hasunk, ettől az állapottól mennyire nincs kedvünk semmihez, mennyire nem mosolygunk, nevetünk, milyen enerváltak leszünk, legszívesebben csak feküdnék az ágyon, amíg el nem múlik, ez azért elgondolkodtató. Főleg egy gyereknél, egy babánál, aki mindezeket az érzéseket még nem tudja megfogalmazni. Ezért az én javaslatom, hogy értően figyeljünk rájuk, hallgassunk az anyai megérzéseinkre, mert az utólagos tapasztalataim az mutatják, hogy az ritkán csal meg minket.

– Miért kezd el három felnőtt felnőtteknek szóló játékokat kitalálni és megvalósítani?
– A kincskereséssel az egyik unokatestvérem gyerekzsúrján találkoztam először, és teljesen elvarázsolt. Később a négy gyermekünk miatt is felmerült az igény olyan játékra, amelyet minden korosztály élvezni tud. Amikor Réka, a feleségem és Bea, az unokatestvére rendezvényszervezőként dolgoztak, sokszor elkeserítette őket, hogy kitaláltak valami szórakoztató újdonságot, de a megrendelők visszautasították: „túl kreatívak”. Az UrbanGo esetében, amit tizenöt évig dédelgetünk, míg öt éve végre elindítottuk, szabadon szárnyalhatnak.

A lányokat tehát a leginkább a kreativitás hajtja, de természetesen motivációnk többrétegű: legyen értelmes, szórakoztató, és legyen kulturális aspektusa. Lényege a családdal, barátokkal, kollégákkal értékesen együtt töltött idő, amiből oly' kevés van; nálunk viszont nemcsak együtt szórakozhatnak, hanem közben szabadon beszélgethetnek is.

És fontos számunkra az igényesség is: az UrbanGo külföldi mércével is megállja a helyét. Bár utóbbi időben sok hasonló játék megjelent a piacon, rajongóink szerint mi vagyunk a városi kincsvadászat Rolls-Royce-a.

Van egy nagy törzsjátékos táborunk, akik általában először eljönnek játszani a cégükkel, majd vesznek egy kupont a családjuknak – elkísérik őket, de nem árulják el nekik a megoldásokat, hanem titokban felhívnak minket, és elmondják: nagyon élvezik, ahogy „bénáznak” a családtagjaik – és aztán vesznek másoknak is ajándékba.

– Melyik verzió a népszerűbb?
– A családi-baráti is az, de idén nagyon felfutottak a céges megrendelések. Többször előfordult, hogy 120 főt kellett egyidőben foglalkoztatni; a három budapesti pályán egyszerre ment négy-négy csapat. A családi-baráti játékban minimálisan kell részt vennünk: jön egy visszaigazolás tőlünk a befizetés után és a végén egy hívás a visszajelzések miatt; a telefonos segítségkérés már automata applikációval működik, a készleteket pedig meghatározott időnként feltöltjük. Viszont a céges játékoknál, ha egyszerre több csapat játszik egy pályán, az indulást és a találkozási pontoknál zajló „csatákat” személyesen is felügyelni kell, a végén pedig eredményt kell hirdetni. És közben mindenféle szervezési kérdést is meg kell válaszolni. Ez persze egy kedves gond, de ahhoz, hogy tartsuk a minőséget, muszáj lépést tartani az egyre bővülő igényekkel.

Kép

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

A korábbi telefonos verzió csak korlátozottan tudott segítséget nyújtani; a mostani applikáció sokkal jobb: például azt is meg tudják nézni, hol kellene lenniük, kaphatnak egy fotót és egy részletes leírást arról, mit és hol kell keresniük. De ha váratlan helyzettel, például útlezárással találkoznak, akkor élő embert is el kell érniük, és alapvetően örülnek annak, hogy egy „láthatatlan vigyázó szem” figyeli őket. Az új applikáció révén folyamatosan látjuk, ki melyik pályán jár, és a rendszer jelzi azt is, ha valaki nem indul el időben vagy túl sok segítséget kér – ilyenkor rájuk telefonálunk. A személyes figyelmet nem lehet elhagyni, de ez nem is célunk.

– A rendkívüli helyzeteket hogyan tudjátok megoldani?

– Korábban volt egy olyan állomás a Budai Várban, hogy ha megfejtetted a megoldást és elküldted SMS-ben, akkor kisvártatva megszólalt egy telefon a közelben. Ez egy igazi, James Bond-os fordulat volt, nagyon élvezték a játékosok.

Egyszer azonban telefonált egy csapat: nem tudnak továbbjutni. Visszakérdeztünk minden részletre, de minden rendben volt, így végül rákérdeztünk: nem hallanak valamit a mellettük lévő telefonfülkéből? Akkor derült ki: a szolgáltató aznap leszerelte a telefonkészüléket... Az egészet újra kellett gondolni. Ugyanígy jártunk a Lánchídnál a festő bronzszobrával. Volt egy, a szobor kezében lévő tárggyal kapcsolatos feladat, és egyszer szólt egy csapat: nem találják a megoldás kulcsát. Akkor derült ki, hogy valaki letörte a festő ecsetjét. Vagy ami még gyakori: egy hajléktalan vagy utcán sokat tartózkodó ember felfedezi, hogy egy adott helyre sokan jönnek nézelődni; kifigyeli, mi a megoldás, és felajánlja a segítségét – pénzért. Pedig az lenne a jó modell, ha azt mondaná: „Ha nem fizetnek, elárulom...”.

Mivel minden csapattal legalább egyszer, a végén beszélünk, legtöbbször azonnal kiderül a hiányosság vagy hiba, és gyorsan ki tudjuk javítani. De két-három hetente amúgy is körbejárjuk a pályákat, és ha valami már nem olyan látványos, elmosódott, leszakadt, azt pótoljuk. A legtöbb probléma gyorsan korrigálható és sok eszközünk van beltéren, például vendéglátó egységekben, így nem adunk sok esélyt a rongálásnak. A Várban például van egy nagyító egy hordóban, azt rengetegszer letépték, de megoldottuk: vaslánccal.

Az elején partizán módon intéztük a néhány eszköz kihelyezését, de ahogy bővültek a pályák, beszereztünk mindenféle szükséges engedélyt. Például a Városligeti-tónál lévő pad mintáit, a madáretetőt, a beszélő oszlopot vagy a vízben eldugott tárgyat már így helyeztük el. Az önkormányzatok mindenhol támogatóan állnak hozzánk, senki nem akar elrontani egy játékot. A vidéki pályákat a franchise partnereink felügyelik.

Kép

 Kép: Antal-Ferencz Ildikó

– Hogyan jöttek létre a vidéki pályák?
– Megkerestek olyan, helyismerettel rendelkező játékosaink, akik maguk is dédelgettek hasonló ötletet. Sokan szeretnének ilyesmivel foglalkozni, de végül nem sikerül megvalósítaniuk. A gödöllői pálya gazdája mesélte: annyira szeret játszani, hogy karácsonykor a családtagok kincskeresés révén jutottak az ajándékokhoz. Olyan sikere volt, hogy egy hiányzó családtag utólag kérte: rejtsék el újra az övét.

Mi a kreativitásnak nem szabunk határt, de alapos leírást adunk arról, milyennek kell lennie a pályának, s akinek van ehhez kedve, tehetsége, szuper feladatokat találhat ki. A vidéki pályák tesztelésekor – amikor végre mi is játszhatunk –, láttunk néhány irigylésre méltó ötletet, amire azt mondtuk: kár, hogy nem nekünk jutott először eszünkbe.

Szegeden hamarosan nyílik a második pálya. Idén nyár elején nyílt a gödöllői, nyár végén pedig a debreceni. Mindkettő a városból indulva kimegy a természetbe. Eleinte tartottunk ettől, de remek lett, a belvároson túli természeti kincseket is jó érzés megmutatni. Rengeteg az ilyen visszajelzés: „Itt lakom a közelben, de nem is tudtam erről a rejtett kincsről.” A helyiek újra felfedezhetik saját környezetüket, az idegenek pedig játékosan megismerhetik a várost, városrészt. Egy érdekesség: a Gellérthegyen van egy állomás, amelynek a megoldása közben felfedezhető egy hatalmas, gyönyörű szobor, ami nem mindig látható a fák lombjaitól. De aki szerencsés, fantasztikus látványban van része – erről többen meg szoktak emlékezni.

– Nem tartasz attól, hogy az ötletek egyszer elfogynak?
– Nem. A lányok ötletei kifogyhatatlanok. Rékának van egy hatalmas füzete, amelyben folyamatosan jegyzeteli az ötleteket, és az új pályák építése közben is sok ihletet kapunk. Tervezünk további, nem csak franchise alapú együttműködéseket is. És elképzelhető, hogy nemzetközi vizekre is evezünk; megkerestek már Sydney-ből, Nürnbergből, Bostonból, Bristolból, Prágából, Zágrábból.

Támogatott tartalom. A cikk az UrbanGo Kft. megbízásából, a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.

Fel lehet találni most a spanyolviaszt, de valójában már feltalálták.

Oké, ez a gyerekkorunk, régmúlt, negyven év telt el – de a felnőttkori váltóinkat is így állítottuk be, ez volt természetes. Amikor a házunkat építettük, érdemi energiákat és munkanapokat fektettünk abba, hogy kialakítsunk egy nagy esővíztartályt a feltöltés alatt, azóta is onnan locsoljuk a kertet. (A tartályt korábban másra használták, kidobták volna, elkértük.) A házunk olyan, amilyet évszázadokon át építettek: téglafal, cseréptető, fa nyílászárók; lélegzik, működik, nem nagyobb, mint kellene, nincs agyonszigetelve, nincs légkondi. A gázfűtést később kiváltottuk fafűtéssel is, hogy csökkentsük az energiakiszolgáltatottságunkat. Nem hogy 23 fok nem volt nálunk soha télen, de húsz is ritkán van.

A korábban szántónak használt, üres telken gyümölcsfákat ültettünk, szinte nem múlt el úgy év, hogy ne ültettünk volna újakat meg újakat. Ezeknek a fáknak a gyümölcseit – hol ez terem jól, hol az, ez a mezőgazdasági lutri – minden évben befőzzük, és egész évben esszük. A kevésbé szépből pálinka lesz. Disznót vágunk, ez az évi kolbász- és sonkakészlet, nagyon ritkán vásárolunk felvágottakat. Meg tudjuk különböztetni a jó és a rossz gombákat, és minden évben sok gombát szedünk, amit tartósítunk, marad télre. (Persze szakértő is látja.) Mindig volt veteményesünk – meg is írtam már, mi benne a jó. Ma sem iszunk palackozott üdítőket vagy ásványvizet. Vannak viszont cserélhető szódásszifonjaink. Az üvegeket eltesszük a befőzéshez, a papírt a papírgyűjtéshez meg a téli tüzeléshez, a többi szemetet is – túl sok nem marad – szelektáljuk. És komposztálunk, ahogy otthon is láttuk. Mindig sokat jártunk a természetben, gyerekként is, a saját gyerekeinkkel is sokat kirándultunk. Megtanultuk és megtanítottuk a természetben való viselkedés alapvető szabályait, az egyik első közöttük, hogy minden szemetet mindig hazahozunk. Sosem éltünk a márkák bűvöletében, sem ruha, sem kocsi, sem egyebek tekintetében.

De ezek nem fogadalmak, nem elhatározások, nem kiposztolandó nagyszerűségek – ez az élet természetes módja.

Kisebb-nagyobb különbségekkel másokkal is így van ez, akik hagyománytisztelő, konzervatív, sokszor vidéki környezetben nőttek fel. Akik nem egy hónapja olvasták először a teremtésvédelem kifejezést, hanem már gyerekkorukban is hallották a hittanórán, a cserkésztáborban meg a kisközösségekben. Vagy nem hallották, hanem megélték.

Ebben az öröklött tudásban a hangsúly mindig az emberi életen volt. Csak hát az emberen sosem saját magunkat, hanem az emberi közösséget értettük. Azért vigyázunk a természet értékeire, és azért nem vagyunk mértéktelenek a fogyasztásban, hogy az emberek közösségének jó legyen itt a Földön. És most is ezért vigyázunk rá.

Bármilyen közhelyes is ez megint, de a lényeg, hogy nem mondjuk, hanem csináljuk.

És persze keressük mi is, hogy csinálhatnánk még jobban. De azért nem véletlen, hogy olykor megmosolyogtató erőlködésnek tűnik a kampányszerű, Facebookon zajló klímavédelem.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne értelme a szívószálak száműzésének. Mondjuk a bambusznyelű fogkefe ügyében azért itt, a Kárpát-medencében kicsit szkeptikus vagyok.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Amikor az El sistema gyökereit kutatjuk, nem nehéz eljutnunk a jezsuita rendig, amelyik Dél-Amerikában a zene nyelvén próbálta megtalálni az utat az őslakosok szívéig (ezt a témát pedig egy másik film mutatja be, A misszió).

Nem meglepő tehát, hogy október 4-én a magyarországi jezsuiták adnak helyet egy olyan, különleges jótékonysági koncertnek, amelyik tulajdonképpen az El sistema gonodolatából nőtt ki: a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vette ugyanis szárnyai alá a Máltai Szimfónia zenei- szociális képzési programot, amelyik itt, Magyarországon szólítja meg a zene erejével a hátrányos helyzetű gyerekeket, fiatalokat. A Máltai Szimfónia jelenleg 300 gyermek és fiatal bevonásával, nyolc helyszínen működik.

A koncerten fellép a diplomás, roma származású fiatalokból álló, magyar és cigány komoly-, illetve világzenei műveket repertoárján tartó Gipsy Soloists, valamint a tarnabodi Szimfónia Program diákzenekara. A jótékonysági est védnökei Vecsei Miklós miniszterelnöki biztos és Vízi Elemér jezsuita provinciális.

Az esemény linkje:

https://parbeszedhaza.hu/esemeny/a-gipsy-soloists-jotekonysagi-koncertje-a-magyar-maltai-szeretetszolgalat-szimfonia-programjanak-javara

Ősszel amúgy is roma közösségekre figyel a Párbeszéd Háza, megfontolva, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Cigánypasztorációs Bizottságának vezető Székely János püspök szavait: „Javaslom minden nem cigány honfitársamnak, hogy tegye meg azt a lépést, hogy elmegy látogatóba cigány szomszédjaihoz”. Ennek jegyében roma közösségekért dolgozó szakemberek sorát hívják meg a Párbeszéd Házába, köztük Székely Jánost, Szabó Lászlót, Durkó Albertet, Vecsei Miklóst.

Az október 17-i, Közösen az Úton című est meghívott vendége Szabó László piarista szerzetes. A sátoraljaújhelyi cigánymisszió vezetője a személyes figyelem és jelenlét erejében hisz. A társadalmi sebek szerinte úgy gyógyulhatnak be, ha megismerik egymást a különböző etnikumokhoz tartozó emberek, ha közösen ünnepelnek, ha kellő érzékenységgel figyelnek egymásra. November 21-én, Gyógyírt keresve a sebekre címmel Durkó Albert, a Magyar Pünkösdi Egyház Országos Cigánymissziójának vezetője beszél majd a közösségben rejlő boldogságról, a hit megtartó erejéről és a missziós munka nehézségeiről, örömeiről.

2018-ban az egyik bizottsági tagról kiderült, hogy nőket molesztált, ráadásul tönkretette a fogadóirodák játékát, amikor némelyek tudomására hozta a későbbi győztes nevét.

Nagyobb botrány kerekedett az ügyből, mint a korábbi, olykor arcpirító döntésekből, a szakmai félrefogásokból, pedig ezekből is volt éppen elég. Ma még nem tudjuk, sikerül-e a vadonatúj Nobel-testületnek kiköszörülnie a csorbát, legfeljebb reménykedünk.

Mégpedig azért, mert soha ilyen nagy szükségünk nem volt megbízható „mankókra” az eligazodáshoz, mint mostanában. Nem véletlen, hogy a díjazott megnevezése után szalad a világ a könyvesboltokba, hogy megismerje a nevezetes szerzőt. (A szélesebb közönség körében alig ismert Kertész Imre 2002-es kitüntetésének bejelentése napján Kertész Ákos könyveit is elkapkodták Budapesten.) Egyet a polcokon sorakozó több tízezer névből.

A tökéletesen elüzletiesedett könyvkiadás (s a vele összenőtt kereskedelem) jó ideje nem tekinti feladatának az olvasó eligazítását, s pláne nem ízlésének csiszolását. Ráadásul – nálunk különösen – összezsugorodtak, sőt elsorvadtak az irodalmi mellékletek, a könyvkritikák.

Fizetett bloggerek népszerűsítenek sokszor fércműveket. Az írók, költők többnyire csak barátaikat olvassák, egymást dicsérik.

Mivel egyetlen személy képtelen áttekinteni a könyvtermést, az eredeti és fordított irodalmat, aligha vethet a kiadók szemére bármit. Például azt, hogy egy-egy kéziratot vissza kellett volna adni átdolgozásra, mégpedig a szerző érdekében. Nem illik szóvá tenni, hogy pocsék a szöveggondozás, következetlen a helyesírás, hogy bizonyos esetekben hiányzik az elő- vagy utószó, hogy magyartalan a fordítás, ízléstelen a borító vagy az illusztráció stb. Néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve a kiadók már nem szellemi műhelyek, hanem gyárak, valódi meósok nélkül. Kósza ötleteik vannak, szakmunkásaik nincsenek.

Folytatás a Képmás magazin októberi számában, amelyben Osztovits Ágnes olvasnivalót is ajánl. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT! 

Minél magasabbra nő valaki szellemi értelemben és hatásában, azaz minél nagyobb figyelmet kap, annál többen azonosulnak vagy helyezkednek szembe az általa képviselt stílussal, emberi habitussal, kimondott gondolatokkal. Ákos pedig igen „nagyra nőtt”, és nem sztárcsináló irodák termékeként, hanem lényegében önerejéből és az őt támogató családtagjai, barátai, zenésztársai támogatásával, „self-made-manként”. Megedződött az őt érő kritikáktól és támadásoktól, és folyamatosan erőt merít több százezres (nem tévedés a szám!), többgenerációs rajongótáborának szeretetéből. Így alkotó és előadói kedve nem csökkent, hanem egyre feljebb tette a színvonalat jelző képzeletbeli lécet zenei igényességben, stúdiótechnikában, hangszerelésben, színpadtechnikában. A négy-ötévente megjelenő stúdióalbumok (a frissen megjelent „Idősziget” a 13.) és a közte kiadott hét koncertlemez ünnepet jelentenek az alkotóknak.

A pater familias-komplexusban „szenvedő” Ákos (ő jellemezte így magát gunyorosan) „Felemel” című dalát két éve meghalt édesapja emléke ihlette, a hozzá készített videoklip megidézi korhű környezetben Ákos gyerekkorát, szülei fiatalságát.

„Apaságról és fiúságról szól ez a dal: valaki bennünk folytatódik, és nem kell megijedni, mert majd mi is folytatódunk valakiben, ha Isten megsegít. Ebben a dalban Anna lányom vokálozik velem, ami még tovább emeli számomra a dal erejét, értékét.” Szereti egy asztalhoz leültetni, közösségként összefogni zenésztársait is, különösen hosszabb utazások idején. Ez nyilvánult meg a videoklip forgatásakor is, amikor együttesének tagjai elhozták a forgatásra édesapjukat vagy már elhunyt édesapjuk fényképét, a végén pedig összeállt a teljes csapat, valamennyiük gyermekével együtt. Ákos legidősebb lánya, Anna hiányzott csak a képről, éppen osztálykiránduláson volt külföldön – pedig ő immár művészként is szerepet kapott az albumon: az „Elhiszem” című szám dallamát Anna, szövegét Ákos írta, és duettként adják elő.

A szöveg szakrális tartalmú, mert „Annának sokat jelent, fontos ez a téma. Ő kamaszos lázadásként nem istentagadó heavy metált hallgat, hanem egy órával előbb fölkel, és Szentírást olvas és jegyzetel” – jellemezte lányát Ákos, és ez alkalmat adott neki, hogy hallgatóságával megossza szülői tanulságait, érzéseit. „Kezdetben apa a Jóisten: felemel, elbír, visz, beültet az autóba, apa megmondja, apa okos – egészen addig, amíg eljön a kamaszkor, amikor apa az, »akinél hülyébbet még nem láttam«. A kamasz mindent a fonákjáról néz, mindent megtagad; akit addig hősnek látott, az lúzer…” Ezeken túlesve azonban a felnőtt gyerekek visszatalálnak szüleikhez és szüleik értékrendjéhez. Pedig a gyerekkoruk nem volt egyszerű, mert apjuk hírnevének az árnyéka rájuk is vetődött, hiába próbálták megóvni őket ettől: ha egy társaságban szerették vagy gúnyolták őket, nem tudhatták, hogy önmagukért vagy az apjuk miatt kapják. Nagy büszkeség Ákos számára, hogy 21 éves Marci fia eljött hozzá a stúdióba, leült mellé, és végighallgatta új dalait, a 17 éves Anna pedig vele énekel.

„Ott voltam a születésüknél, és most önálló, felnőtt emberek – ez nagyon nagy érzés, csak egy apa élheti át, de ebben a lemezben ez is benne van” – mondta elfogódott meghatottsággal.

Négy dalt már ismer és szeret a közönség a „Hazatalál” című középlemezről – bár így, átemelve és kissé átdolgozva más jelentést kapnak. Melléjük társul még tíz új szerzemény. Ákos a dalokat és a mellékelt fotóalbumot egységnek tekinti, úgy olvassa, mint egy regénynek a fejezeteit. „Életem eddigi legfontosabb lemezéről van szó, amelyben minden benne van, amit most tudok – ez persze nem jelenti azt, hogy mindenkinek tetszeni fog, de a kezdeti visszajelzések, kommentek és kritikák nagyon jók.”

Kép

Ákos – Kép: Fazekas István​​​​​​​

Ákos rengeteg díjat kapott már – legutóbb épp a Petőfi Zenei Díjkiosztón az Év férfi előadója-címet ítélte neki a szakmai zsűri és a közönség, immár másodszor. „Kedves dolog, már pusztán a férfi is” – reagált rá szokott ironizáló humorával. Ám igazi díjának a közönsége szeretetét tartja. „Egyszer valakinek panaszkodtam, hogy milyen kockázatos a dupla Aréna-koncert, de a menedzserem nyomatja, pedig nekem a szimpla is elég lenne… Erre az ismerősöm letorkolt: »Most mit nyavalyogsz? Van, akinek az a problémája, hogy egyszer hogyan töltse meg közönséggel a pinceklubot. Na, az tényleg probléma.«”

Ha egyszer szakértőt keresnék arra, hogy egy hosszú alkotói és előadói pályafutás során hogyan lehet megőrizni a megújulási képességet és a lelkesedést, elsőként Ákosra gondolnék.

„Eltörpül minden más amellett, hogy várják a számaimat és teltházasak a koncertjeink. Azt csinálhatom, amit szeretek – foglalja össze érzéseit, de mielőtt túlságosan idealizálná saját helyzetét, vissza is áll két lábbal a földre: –​​​​​​​ Persze minden mű ki van téve a kritikának, és a dicséretektől az ember óriásnak érzi magát, az elmarasztalás pedig fáj.”

Az árkokat, főleg a világnézeti indíttatásúakat betemetni persze nem lehet, ezt tapasztaljuk, mert nyüzsögnek benne az emberek – ahogy Ákos is énekli –, „de akad, amit mindenki megtehet, te is átugorhatod, átrepülheted.” Akkor már nem a megosztó vagy vonzó személyiség lesz a lényeg, hanem csak a mű, amely megszületett.

– A dokumentumfilm fő témája a gondoskodó férfiszív. Miért kérdőjeleződött meg önben, hogy a férfiak is képesek arra az odaadásra, amit jellemzően a nőkkel azonosítunk?
– Amikor a kérdés megközelítésén gondolkodtam, rájöttem, hogy a „Hűség” korszerűtlen film lesz. Manapság ugyanis minden az egyéni célokról és sikerekről szól, például arról, hogyan kell legyőzni másokat, versenytársakat vagy kollégákat – a segítségnyújtás a rászorulóknak ezzel szemben kevés embert motivál. Habár a teljesítménykényszer a nőket is érinti, én a férfiaknál dominánsabbnak éreztem mindezt. Kevés olyan esetről hallottam, hogy egy férj odaadóan ápolná a feleségét.

– Hogyan talált rá a film főszereplőire, a péliföldi idősek otthonában élő Kora házaspárra?
– A feleségemmel (Gáspár Judit, a film producere – a szerk.) közzétettünk egy felhívást, hogy olyan párokat keresünk, ahol az asszony Alzheimer-kórral küzd. Többségében nők jelentkeztek, ami azzal is magyarázható, hogy férfiak körében gyakrabban fordul elő ez a betegség, így többnyire a feleség kerül a gondozó szerepbe. Antallal és Annával végül egy közös ismerősünk révén sikerült felvennünk a kapcsolatot.

– Milyen volt velük forgatni? 

– Körülbelül tíznaponta látogattuk meg őket az otthonban, és ilyenkor együtt éltünk a szereplőkkel. A kameraválasztással és a stáb kis létszámával törekedtünk rá, hogy a jelenlétünk a legkevésbé se legyen számukra zavaró.

Nem is filmesként érzékeltek minket, hanem emberekként, akik részt vesznek az életükben. Benyomásom szerint Anna sokszor megismert minket, máskor viszont mintha álomból ébredt volna, nem tudta, kik vagyunk és miért jöttünk.

– Miért pont Alzheimer-kóros betegeket keresett a filmhez?
– Régóta foglalkoztatott, mi marad meg belőlünk, ha elveszítjük az emlékeinket. Az emlékezés fontosságát a hétköznapokban is gyakran tapasztalom: egyetemi tanárként sokszor merült fel bennem a kérdés, hogyan épül be hallgatóim személyiségébe a nekik átadott tudás. Identitásuk részévé vált-e az óráimon szerzett ismeret, s ha igen, akkor hogyan? Anna történetén keresztül világossá vált számomra, hogy az emberi identitást nem a gyakran csak információhalmaznak tartott tudás, hanem az emóciók felől kell megközelítenünk: az érzelmeink tesznek azzá, akik vagyunk.

Kép

A Kora házaspár, Antal és Anna - Kép: Szekeres Csaba

Anna, amikor már nem tudott beszélni, magához szorította férje kezét, így köszönve meg neki a törődést. Ez a gesztus az érzelmek mindenekfelettiségét hirdeti: bár az emlékek eltűntek, az érzés, ami összekötötte őket, továbbra is megmaradt.

– Mi mindenben mutatkozott még meg a közös emlékeiket elfeledő Anna személyisége?
– Legerősebben a gondoskodó attitűdben, amellyel a körülötte lévőkhöz fordult: mindig igyekezett úgy alakítani a helyzetet, hogy a másiknak kedvezzen, még ha nem is ismerte fel az illetőt, például amikor meglátogatta egy barátnőjét, és hamarabb el akart menni, nehogy a terhére legyen. De az unokájával szemben is ugyanígy viselkedett: nem evett a tőle kapott süteményből, mert tudta, hogy a kislány is szereti azt.

– Feleségével ellentétben Antal ritkán fejezte ki érzelmeit. A film egyik megható jelenetében aztán, egy párizsi utazást felidézve elsírja magát, miközben Anna mosolyogva nézegeti a róluk készült régi fényképeket.
– Ilyen a férfiszív: megpróbálja fenntartani egy statikus érzelmi állapot látszatát, de hogy a lelke mélyén mi zajlik, azt senki sem tudhatja. Antalon azt éreztem, folyamatosan küzd, hogy helyt tudjon állni, de előttünk sosem mutatta ki gyötrődését, ezért villámcsapásként ért minket a kitörési kísérlete az állandóságból, amikor úgy határozott, hogy elköltözik az idősek otthonából. Ugyan voltak pillanatok, amikor ilyen heves érzelmek uralkodtak el rajta, később azonban minden visszaállt a megszokott kerékvágásba.

– Meddig viselhető az a teher, amit egy alzheimeres ápolása jelent?
– Mivel csak a Kora házaspár történetét követtem nyomon, ezért nem tudok általános választ adni erre a kérdésre. Bár a film csupán az utolsó stádiumot mutatja be, az otthonba költözésük előtt Antal hosszú évekig ápolta egyedül Annát, az Alzheimer-kór ugyanis évtizedek alatt alakul ki, és a beteg állapotának súlyosbodásával a hozzátartozók helyzete is egyre nehezebbé válik.

Ez nem úgy működik, hogy eldöntöm, erős leszek és az is maradok, mert lesznek pillanatok, amikor megbicsaklok, és olyankor minden borul.

– A film végén Antalék megismerkednek egy másik házaspárral, akik közül a férj szenved Alzheimer-kórban. Mi a szerepe az ő feltűnésüknek?
– Egyrészt a fordított felállás miatt tükröt tartanak a két főszereplőnek, másrészt ráébresztenek, hogy Anna halálával nem szűnik meg az Alzheimer problémája, hiszen rajta kívül még rengeteg ember él ezzel a betegséggel. (Világszerte félmilliárd, Magyarországon pedig megközelítőleg 100 000‒500 000 ember érintett – a szerk.)

Kép

Szekeres Csaba

– Számított rá, amikor megírta a forgatókönyvet, hogy Anna a forgatás ideje alatt meghal?
– Nem, engem csak az vezérelt, hogy láthassam és láttathassam azokat a dolgokat, amik meghatározták a házaspár kapcsolatát. Azt azonban nem tudtam, hogyan végződik a történet.

– Hogyan alakult ezt követően Antal sorsa?
– Telefonon továbbra is tartjuk a kapcsolatot, és úgy érzem, sikerült letennie az utolsó évek terhét. Azóta Anna emlékét megőrizve próbálja teljessé tenni az életét: jobban oda tud figyelni magára, például kezeltette a csípőproblémáját, amit felesége ápolása idején halogatott, emellett sok időt tölt utazással.

– A „Hűség” tévéfilmes verzióját a díszbemutató napján a legjobb rövid dokumentumfilm kategóriában díjazták a IV. Ars Sacra Filmfesztiválon. Mik a további tervei az alkotással?
– Mindenekelőtt szeretném hasonló fesztiválokra nevezni, amelyeknek beleillik a versenyprogramjába. A szakma képviselői után pedig a magyar közönség is láthatja; a hazai mozik várhatóan 2020-ban tűzik műsorra.

Almát szemétért

Az alsós olvasókönyvemben szerepelt egy kárpátaljai magyar népmese, amelyben a gazdag ember fia két szekér almával útra kelt, hogy megkeresse szíve választottját. A hetedik faluig meg sem állt, ahol aztán a piac közepén árulni kezdte a portékáját, de nem pénzért, hanem szemétért. A gazdag lányok vitték a temérdek szemetet, cserébe a finom almáért, de a fiúnak nem tetszett egyikük sem, így tovább ment.

Végül már csak egy almája maradt, a legszebb és a legpirosabb. Ekkor jelent meg a szegény lány, akinek alig volt egy kevés szemete a kosara aljában. A fiú pont ilyen feleséget keresett, összeházasodtak és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Akárhogy is törtem a fejem, nem igazán tudtam hova tenni ezt a mesét. Egy Baranya megyei kis falucskában, később egy kiskunsági komfort és szemétszállítás nélküli tanyán élő, tízgyermekes család kislányaként furcsa volt, hogy ami nekünk természetes, az másnak ekkora érték. Természetesen híre sem volt még akkor az ökológiai lábnyomnak, a zero waste mozgalomnak, de a reduce-reuse-recycle hármasáról sem sejtettünk semmit. A szüleim Budapest belvárosából költöztek vidékre, hogy visszatérjenek a természethez, és maguk termeljék meg, amire szükségünk van. Édesanyám a sváb asszonyoktól megtanulta a zöldségtermesztés, a kenyérdagasztás, a befőtt- és lekvárkészítés titkát, édesapám pedig ellátta az állatokat, akiknek a nyári hőségben mi forgattuk a szénának valót, ők pedig friss tejet adtak, amiből magunk készítettük a túrót, a tejfölt és a sajtot. Izgalmas kaland volt az életünk, de néha vágyakozva gondoltam a tanyánktól gyalogszerrel elérhetetlen távolságban lévő boltra, ahol friss élesztő kapható, amivel teljesen más, és számomra finomabb a kenyér íze, mint a nyári melegben megsavanyodott öregtésztával.

Miért is lenne ezért akkora ár az élesztőpapír csomagolása, vagy a boltba való eljutás során felhasznált benzin?

Bár nem beszéltünk róla, igazán környezettudatos nevelést kaptunk, felnőttként mégis természetesnek tűnt, hogy a kis családom szükségletei és a kényelmünk kerüljenek a figyelmem középpontjába. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az individualista társadalmi beállítódás mennyire könnyen elsodorhatja az embert, és milyen tudatosnak kell lenni ahhoz, hogy ne mindig az újabbat, a nagyobbat, a modernebbet és a szebbet hajszoljuk.

Közelség és szemléletesség

Hiába tudjuk, hogy az életmódunkkal hihetetlen mértékben szennyezzük a környezetünket, és a változtatás nem tűrne halasztást, különböző énvédő mechanizmusok segítségével igyekszünk távol tartani magunktól a tényeket. A tagadás révén nem kell szembenézni a terhes felismerésekkel, amiben az is a kezünkre játszik, hogy az igazán súlyos problémák tőlünk távol zajlanak (sarki jégsapkák és gleccserek olvadása, emelkedő tengervízszint, gyakoribb viharok és tornádók, növény- és állatfajok kihalása), és egyelőre nincsenek ránk közvetlen hatással. A közelség ténye a pszichológia szerint alapvetően meghatározza, hogy az adott ügy érzelmileg mennyire mozgat meg, illetve cselekvésre motivál-e bennünket. Amíg a probléma nem a közvetlen környezetünkben történik, a kisujjunkat se mozdítjuk meg.

Arról, hogy miért érezzük magunkat tehetetlennek, bővebben az októberi Képmásban olvashat. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT. 

Kép