Szerepel a könyvben tolvaj sah és fiskális cigány, csörgőkígyó és kapzsi pópa, sárga gólya, sőt, még rókatündér is. Már-már hihetetlen, milyen gazdag a világ meseirodalma: lám, a meseterapeuták egész sora képes köteteket megtölteni a népek bölcsességével.

Némelyik történet ismerősen cseng, új és új formában elmesélt toposz, olyan tanulság, amelyet, úgy látszik, szinte minden nép sajátjának tart; de a legtöbb az újdonság erejével lep meg.

Hiszen, ahogy egy lengyel mesében olvashatjuk: „… minden mesének igazság a magja: bár az emberek mindenféle rongyba burkolják, úgyhogy gyakran alig látni, mégiscsak ott van az a mag”.

Csóka Judit a mesék megfejtését nem a történetek után adja meg, hanem az előszóban sorolja fel a mesék csoportosításának szempontjait: melyek szólnak a pénz és a becsület kapcsolatáról, melyek a kapzsiságról, és melyek arról, hogy mi mindent áldozunk fel a pénzért. „Szomorú tapasztalat, hogy amikor egy 16-17 éves gyerekkel arról beszélgetünk, hogyan képzeli el az életét, a válasz általában az, hogy olyan munkát akar végezni, amivel sok pénzt lehet keresni rövid idő alatt. Az már nem érték a gyerekek szemében, hogy valaki hivatást választ, és azért dolgozik, hogy a hivatásának éljen és ezzel jobbá tegye a világot. Az egyetlen motiváló erő a sok pénz” – olvashatjuk a kötet összeállítójának bölcsességét, szintén az előszóban.

A gondos válogatásnak hála a szövegek jó fordításban kerülnek elénk, könnyű falni egyik történetet a másik után.

Akár szegénynek tartjuk magunkat, akár vagyonosnak, a kötet elolvasása mindenképpen gazdagít bennünket. A pénzről szóló mesék pedig még arra is ráirányítják a figyelmünket, hogy a legjobb dolgok az életben ingyen vannak.

A www.kulhonimagyarok.hu weboldalt három részre lehet osztani. Hírportálként küldetése a tájékoztatás, hogy egy helyen elérhetők legyenek a külhoni magyarságot érintő hírek. Elérhetők a nemzetpolitikai programok, pályázatok is, köztük a Kárpát-medencei óvodafejlesztési program, a Kőrösi Csoma Sándor-program, a Petőfi Sándor-, valamint a Mikes Kelemen- és a Julianus-programok. A honlapról egy kattintással el lehet jutni a Határtalanul! program új, folyamatosan frissülő honlapjára is. 

Semjén Zsolt kitért arra, hogy 2010 óta a Határtalanul! program keretében 300 ezer anyaországi magyar diák jutott el külhoni magyar területekre, számuk csak ebben a tanévben eléri a 100 ezret. Beszámolt egy nemzetismereti középiskolai vetélkedő tervéről is, amelynek meghirdetése őszre várható az új honlapon. Kiemelte, hogy a diaszpórában működő magyar iskolák interaktív térképen tekinthetők meg a honlapon. A kormányfő helyettese az MTI kérdésére elmondta: a távolabbi tervek között szerepel valamennyi tárca külhoni magyarságot érintő programjának egy helyen való bemutatása.

A felület másik részét alkotja egyfajta tudástár, ahol az aktuális jogszabályok, stratégiák, különböző kiadványok érhetők el. Megtalálható a testvértelepülési program, amelynek bővülését interaktív térképen követhetik az érdeklődők. 

A honlap harmadik, és egyben legfontosabb része a személyes történetek bemutatása, a Kárpát-medence arcai és a magyarok a diaszpórában rovatokban kisfilmekből, interjúkból lehet megismerni külhoni magyar fiatalokat, családokat, vállalkozókat. Első körben ötven ilyen történetet töltöttek fel, de ezek száma bővülni fog - mondta el Semjén Zsolt.

Célként jelölte meg, hogy kapcsolatot teremtsenek a külhoni magyarok között, élettel töltsék meg azokat a jogi kereteket, amelyeket létrehoztak, még inkább „hajszálerekkel hálózzák be" a Kárpát-medencét és az egész világot.

Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár kiemelte: az új honlap keddtől elérhető. Rövidesen egy angol változat is elkészül - jelezte az államtitkár. Hozzátette: felhívással fordulnak az új honlapon a külhoni magyar egyetemi és főiskolai hallgatókhoz, akiktől a külhoni magyarságot bemutató személyes történeteket várnak. A legjobb munkák beküldői részt vehetnek november végén a nemzetpolitikai államtitkárság szakmai hétvégéjén Egerben. A pályázatokat október 30-ig várják. Nem csak egyetemisták, hanem bárki küldhet történetet a [email protected] címre.

Az óráimon videófelelettel is jegyet szerezhetnek a diákok. Feladatuk, hogy három percig összefüggően beszéljenek egy adott témáról (pl. a bőr egészsége), a jegyzetükbe néha kipillanthatnak, és valamikor a videó során be kell mutatniuk egy általuk készített illusztrációt is (pl. a bőr rétegei). A módszer egyrészt alternatívája a klasszikus és szerintem roppant életidegen feleltetésnek, valamint kiváló eszköz a verbális, az információs és kommunikációs technológiákhoz kötődő készségek, valamint a kreativitás fejlesztésére – arról nem is beszélve, hogy a szaknyelvi kommunikáció és az önálló problémamegoldás is erősödik általa.

De persze az élelmes diákok itt is csalnak.

A felolvasást a híradón edzett generáció tagjaként könnyű kiszúrni, az ilyen videókat visszaküldöm. Ebben a szituációban a puskázás eleve kizárt – vagyis inkább elvárt, hiszen saját jegyzetükbe vagy a könyvükbe bármikor kinézhetnek a diákok, ezzel nincs is probléma. Mi a helyzet azonban a súgással? A bevezetőben tárgyalt esetben pont ez történt: a diákot elárulta a zsebéből kilógó fülhallgatókábel.

Elképesztő élelmességgel előre felmondta magának az anyagot a telefonjára, majd azt fél füllel hallgatva adta elő a videófeleletet.

Mivel a szabályokat megszegte, a felelet értékelhetetlen, viszont szerintem az anyagot sokkal jobban megtanulta, mint azok a társai, akik „csak simán” elkészítették a videót, hiszen legalább kétszer annyi időt töltött a feladat elvégzésével.

A diákok többsége láthatóan méltányolja ezt az értékelési típust, és azt érzi, végre olyan feladatot kap, aminek több köze van a való élethez, hiszen az élete során sosem fog olyan helyzetbe kerülni (az egyetemi vizsgákat leszámítva), ahol legalább egy jegyzetet ne használhatna beszéd közben. Mindazonáltal az év végi anonim visszajelzésekből világosan látszik, hogy önmagában ez a módszer sem elég az üdvösséghez: a diákok csupán 60 százaléka tartja jobbnak a klasszikus számonkérési formáknál:

Kép

A videófelelet ezért a tanév során kiegészült a csoportos dolgozattal, online tesztírással, fakultatív óra eleji röpdolgozattal, klasszikus témazáróval és kiselőadással, amelyek egymást kiegészítve a lehető legtöbb készséget fejlesztik, miközben a lexikális tudás számonkérésének egyeduralmát megtörik. A célok között a túlterhelt, stresszel és komoly szorongási problémákkal küzdő diákok tehermentesítése is szerepel. És bár év elején nem készítettem felmérést a klasszikus értékelési módszerekhez fűződő tapasztalataikról, az év végi visszajelzések az élménybiológia-módszerek kapcsán önmagukért beszélnek:

Kép

Itt már látszik, hogy bőven megvan a kétharmad, összességében csökkent a diákok stressz-szintje. A kapott szöveges visszajelzések egyértelműen a feladatok újszerűségével és az értékelés bizonytalanságával magyarázzák a stressz jelenlétét, avagy:

„Más, mint a megszokott, és bár a régi sokkal rosszabb volt, mint ezek az új számonkérések, mégis, azoknál már legalább tudtam, mire számíthatok és mennyi energia kell a kettes összehozásához. Idén minden bizonytalan volt.”

„Igyekszik jó tanár lenni és fejlődni próbál, amit ez a kérdőív is mutat. Meg szerintem kreatívan tanít, nagyrészt vidáman és lelkesen. Érdekes megoldásai vannak, amelyeket először nehéz volt elfogadnom, megszoknom, de aztán egyre közelebb kerültek hozzám.”

„Olyan képességeket is fejleszt, amit nem feltétlenül csak a biológiával kapcsolatban tudunk majd használni (pl. a videófelelet fejleszti az előadókészségünket), innovatív és mer hibázni előttünk.”

A számonkérési rendszer a videófelelettel együtt tehát marad, a feladatok finomítására és a konzekvens értékelésre viszont szükség van.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. februári számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT. 

A pápák személyét az ünnepélyesség és megközelíthetetlenség, a hatalom és a méltóság ködébe burkolta a történelem. Ám e leegyszerűsítések dacára ez a kép sokszor és sokféleképpen változott az elmúlt két évezred során. Az első századok római püspökei szegényen és szerényen élő, gyakran üldözőik elől bujkáló pásztorai voltak az Örök Város keresztény közösségének. Közülük sokan nyerték el a vértanúság koszorúját.

Ez a helyzet alapjaiban változott meg, amikor a kereszténység Róma hitévé lett; e kor pápája már Vicarius Christi, Krisztus helytartója, Pontifex maximus, Legfőbb pap. A szolgáló gondoskodás lelkületét sugalló Servus servorum Dei, Isten szolgáinak szolgája titulus sem feledteti, hogy az ókor végének és a középkornak a pápái már egyszerre lelki és világi hatalmasságok. Róma urai és Közép-Itália fejedelmei, gyakorta döntőbírók nem pusztán az egyház, de a világ, a hatalom, a politika dolgaiban is, a reneszánsz századaiban pedig pompakedvelő műpártolókat vagy magukra páncélt öltő hadvezéreket is találunk Péter utódai között.

A reneszánsz kora amúgy is hosszú századokra alakította azt a képet, amit a világ a katolikus egyház mindenkori fejéről, annak életéről kialakított: fényes paloták, bíbor és arany, trónszék és tiara, diplomáciai ügyeskedés és hatalmi mámor.

Íme annak a pápa-képnek az elemei, amelyek a barokk és a felvilágosodás korában fő kellékei a közgondolkodásban rögzülő sztereotípiáknak.

A 19. század szemlélete szerint a pápa még uralkodik és kormányoz, életét a fejedelmi protokoll, a bírói teljhatalom, a tanító és liturgikus feladatok ellátása tölti ki. Péter utódainak világi fejedelemsége 1870-ben megszűnt ugyan az olasz állami és nemzeti egység létrejöttével, de az egyházfő továbbra is fontos közéleti szereplő maradt, akinek szavára nemcsak a katolikusok, de az egész világ figyelt, akivel továbbra is számolt a diplomácia és a nemzetközi jog.

Igazán nagy változásokat az utóbbi fél évszázad hozott. XXIII. János kiszállt a díszes gyaloghintóból, VI. Pál letette a pápai koronát, II. János Pál beutazta szinte az egész világot, Ferenc pápa pedig kiköltözött a palotából. Az utolsó évtizedek pápái a hatalom helyett a szolgálatban látták valódi küldetésüket; megfogyatkozott a dísz és a pompa, emberléptékű egyszerűségnek és közvetlenségnek adva át a helyet.

Kép

Kép: Wikipédia

Természetesen Róma püspöke ma is közéleti szereplő és fokozottan védett személy, akit testőrök óvnak – hacsak le nem tudja rázni őket néhány órára. Azután a pápa ma is államfő, aki közéleti előkelőségeket fogad és egy miniállamot irányít. Sok tekintetben hivatalnok is, hiszen számtalan irat fordul meg a keze alatt, szervezeti, fegyelmi, személyi döntések sokaságának meghozatalára kényszerül, napirendje szinte percre van beosztva; nem uralkodik, de naponta 16–18 órát dolgozik. Liturgikus és tanító feladatai, nyilvános megszólalásai, II. János Pál ideje óta gyakorivá váló utazásai, a média és a világ folyamatos figyelme is komoly megterhelést jelentenek, de éppen neki köszönhető, hogy mára a világ a néha még mindig kényszerűen meglévő pápai maszk mögött egy szolgáló, szerető ember alakját is megpillanthatja.

Érzékelheti ezt olyan apróságokon, hogy Ferenc pápa tovább hordja a régi, rossz cipőjét, amikor nem díszes lakosztályban él és dolgozik, nem a páncélozott Mercedesbe ül, a közös étteremben ebédel, vagy tízórait visz a szobája előtt posztoló gárdistának. Hatalmas az a fizikai, szellemi és lelki teher, amelyet ma Róma püspökei a vállukon viselnek: nem lehet véletlen, hogy a szóbeszéd szerint I. János Pál megválasztása után csak ennyit mondott bíborostársainak: „Mit tettetek velem!” A közvélemény, amely II. János Pálban még csak a sztárt és a zseniális közszereplőt ünnepelte, Ferenc pápa első hónapjai után eljutott annak felismeréséig, hogy a pápa a jézusi szeretet és szolgálat hiteles hirnöke, ember, aki közülünk való, aki azt az egyszerűséget, szeretetet, örömet és reményt hozza közénk, ami az egyháznak a Názáretitől kapott igazi küldetése.

Korunk pápáinak ars poétikáját, amely a mindennapjaikat irányítja, II. János Pál fogalmazta meg hivatalba lépésekor a legvilágosabban: „Őszinte alázattal szándékozunk szolgálni a béke, a haladás és az igazságosság ügyét a nemzetek között. E munka során nem akarunk beavatkozni a politikába vagy a földi ügyek intézésébe. Az emberek és népek egyre égetőbb problémáival kapcsolatban egyedül vallási és erkölcsi indítóokok vezetnek. Azokat a lelki alapokat akarjuk megszilárdítani, amelyekre az emberi társadalomnak épülnie kell.”

A pápai tisztség szolgálat-jellegét hangsúlyozó, 4. században élt Siricius pápa szerint „hordozzuk mindenki terhét, aki meg van terhelve; sőt, ezeket Szent Péter apostol hordozza általunk, aki minket mindenben – ahogy azt bizton reméljük – mint szolgálatának örököseit véd és oltalmaz”. Nagy Szent Leó pedig ezt azzal toldotta meg a következő században, hogy „Péter egyetlen székénél gyűljön össze az egytemes egyház gondja, és sehol semmi ne legyen elválasztva a fejétől, akit az egész egyház gondja nyomaszt.”

„Bizonyosan ketten vannak, császári felség, akik főképpen kormányozzák ezt a világot; a pápák megszentelt tekintélye és a királyi hatalom; közülük a nagyobb súly a papokra nehezedik” – mondta Péter utódainak hatalmi küldetésére utalva Gelasius pápa az 5. század végén, és ez a mai ember számára már kicsit idegenül hangzó uralkodói önértelmezés köszön vissza az 1870-es I. Vatikáni Zsinat megfogalmazásából is: „Azt tanítjuk és jelentjük ki, hogy a Római Egyház, az Úr határozata alapján a szabályos teljhatalom birtoklásából kifolyólag minden más feletti elsőbbséggel rendelkezik, és a római püspök ezen joghatósági hatalma...közvetlen; azaz neki mindenféle szertartású és méltóságú lelkipásztorok és hívők, akár egyenként, külön-külön, akár mindannyian együtt, a hierarchiai alárendeltségre és igaz engedelmességre vannak kötelezve, nemcsak azokban a dolgokban, amelyek a hitet és az erkölcsöket illetik, hanem azokban is, amelyek az egész földön elterjedt egyház fegyelmét és kormányzását érintik.”

A cikk a Képmás magazin 2018. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

1. Alma vagy körte?

Az otthonunk zöldítésének projektje hosszútávon felemelő és apró sikerélményekben gazdag – ám eleinte gyakran kudarcok sorozatát jelenti. Ennek egyik fő oka, hogy a legtöbb kertész (köztük én is) ajándékba kapott cserepesnövényeken kezdi a kísérletezést. Igen ám, de gyakran az ünnepi hangulat és ránk irányuló figyelem megható súlya alatt elfelejtjük megkérdezni, hogy tulajdonképpen mi is az a kis élőlény, amit a kezünkben tartunk. A későbbi hibák elkerülésnek érdekében azonban érdemes az eszünkbe vésnünk: faggassuk ki az ajándékozót a növény fajtájáról és alapvető igényeiről! Milyen gyakran kell locsolni, átültetni? Mennyi fényt igényel? Szereti-e a párás környezetet? Kell-e metszeni, tápoldatozni?

Ijesztően bonyolultnak hangzik? Hohó, ez még csak a kezdet!

Ha a kérdés mégis elfelejtődik, ne csüggedjen! Fényképezze le a növényt, és töltse fel a képet a Google képkeresőjébe: a hasonló találatok alapján be tudja azonosítani a zöld jövevényt, majd utánanézni, hogy mire van szüksége. De ugyanezen az elven működik a hasznos tanácsokat is nyújtó, ingyenesen elérhető Garden Answers Plant Identifier applikáció!

2. Túl nagy fába vágja a fejszéjét!

Kezdő kertészként gyakori hiba az is, hogy az otthonzöldítést azonnal a legkényesebb, legtöbb törődést igénylő növényekkel indítjuk. Persze érthető: ki ne örülne egy gyönyörűen burjánzó bonsainak vagy egy egész évben virágzó orchideának? Ezek a fajták azonban még a rutinosabb növényápolókon is gyakran kifognak, úgyhogy a lelkesedésünket letörő kudarcokat megelőzendő érdemes a kevésbé igényes fajtákkal kezdeni. Feledékeny kertészek nagy kedvencei például a kaktuszfélék, de hasonló sikerélményekkel ajándékoz meg a gyorsan növekvő, kevés fényt és locsolást igénylő szobai futóka, vagy a légtisztító tulajdonsága miatt is kedvelt csokrosinda.

3. Az ön otthona a növény otthona!

A növényválasztásnál szintén visszatérő probléma, hogy nem mérjük fel megfelelően az otthonunk nyújtotta lehetőségeket.

Földszinti vagy északi tájolású lakásban például ne akarjunk fokföldi ibolyát vagy datolyapálmát tartani, mert ezek a fénykedvelő fajták nem fognak kellőképpen fejlődni.

 Árnyékos, félárnyékos környezetben ellenben remekül érzik magukat a trópusi vidékről származó növények: a popkulturális reneszánszát élő könnyezőpálma, a dekoratív leveleivel és narancssárga virágával hódító kehelyvirág vagy a méregtelenítő hatású szobapáfrány.

Fontos azt is figyelembe venni, hogy zöld barátaink egyes fajtáit teleltetni kell: én például hiába várom a hibiszkuszomtól, hogy nyáron gyönyörű, rózsaszín virágokkal hálálja meg a törődést, mert télikert hiányában csak zsenge, zöld hajtásokat hoz. Ugyanez a helyzet a nyári szezonban kültéren, verőfényben is tartható leanderekkel.

4. Zöld, zöld, de nem ugyanaz!

Miután a lakásunkban egyre szaporodnak a cserepes szépségek, a következő dolog, amit elronthatunk, ha mindegyiket egyformán ápoljuk. Ez szintén a feledékeny kertészek rutinja lehet, akiknek adott esetben mindig szombat reggel jut eszükbe, hogy vízzel lássák el az otthoni ökoszisztémát.

Csakhogy nem ugyanannyi öntözést igényel egy bambuszpálma, mint a kaktuszokhoz hasonló, jótékony hatásairól is ismert aloe vera.

Utóbbi húsos levelei például túltelítődnek és szomorúan lekókadnak, ha pár hétnél gyakrabban locsoljuk.

Kép: Pxhere

Az öntözéshez hasonlóan a növények fényigényére is érdemes odafigyelni: a mediterrán és a trópusi növényeket ne egy helyen tartsuk. Lehet ugyan, hogy a korallvirágunk a verőfényes ablakban mutat a legjobban, de a tűző naptól meg fognak égni a levelei.

5. Rossz bőrben vagy… Meglocsollak!

Ez a baklövés jellemzően a kezdeti lelkesedés túláradásából fakad. Eleinte sokan úgy gondoljuk, hogy a gondoskodásunkat úgy fejezhetjük ki leginkább cserepes lakótársaink felé, ha minden nyavalyájukra locsolással reagálunk. Aztán, amikor észbe kapunk, hogy lefelé hajlanak a leveleik, és tocsog a víztől a földjük, a legrosszabb, amit tehetünk, hogy a tűző napra tesszük szegényeket, hogy „kiszáradjanak”. Ilyenkor a növény garantáltan hőgutát kap, és záros időn belül kipusztul.

Zöld barátainknak sokféle „betegsége” lehet, és erre különböző megoldásokkal kell szolgálnunk.

Ha például sárgásan hullatja a levelét, az tápanyaghiányt is jelezhet, ez esetben a fajtájához illő tápoldatot kell neki adni, de a legtöbbüknek csak a nyári időszakban szabad! Ha barnás foltok jelennek meg rajta, az a levegő nem megfelelő páratartalmára utalhat. Ha égési nyomokat fedez fel a levelek peremén, akkor túl sok fény éri. Ha apró, kitüremkedő foltok tűnnek fel a növényen, akkor nagy eséllyel pajzstetvek támadták meg. Vigye a növényt távol a többitől, hogy megakadályozza a kártevők terjedését, majd kezdje meg a kezelést mechanikusan (leszedegetéssel) vagy különböző növényvédő szerekkel!

A lényeg, hogy mindig diagnosztizálja „pácienst”! Keressen rá a tünetekre a fajtája alapján, és utána kezdje meg a megfelelő kúrát, hogy hamarosan újra teljes pompájában gyönyörködtethessen!

6. Költöztetném, de hova, hogyan?

Az első hiba, amit az átültetésnél elkövethetünk, az az, hogy elsumákoljuk. Persze a kerttel nem rendelkező kis lakásokban nem éppen kellemes tevékenység virágföldet lapátolni, de néhány leterített újságpapírral remek kis kertészkedősarkot tudunk kialakítani gyakorlatilag bárhol. Úgyhogy ne legyünk restek: ha azt szeretnénk, hogy zöld barátaink megfelelően fejlődjenek, ültessük át őket egy- vagy kétévente, pláne akkor, ha kinőtték a cserepüket, azaz a gyökereik már teljesen átszőtték a földlabdát.

A költöztetésnél az első fontos szabály, hogy a virágzási időt kerüljük el: a legtöbb fajta esetében a tavasz kezdete az optimális időpont. Emellett fontos odafigyelni a megfelelő cserép- és virágföldválasztásra. Előbbi esetében az előző cserépnél csak 2-3 centiméterrel nagyobb átmérőjűt válasszunk az élőlény új otthonául, mert különben a növény a gyökerek növekedésére fogja használni az energiáit ahelyett, hogy a talaj fölött fejlődne.

Az ültetőközeg megválasztásánál is a növény eredete lehet a segítő mankó: a féltrópusi vagy mediterrán közegből származó fajták (pl. aloe vera) a jó vízelvezetésű, homokos talajt kedvelik, míg az eredetileg fákon kapaszkodó orchideafajtákat kizárólag kéreg alapú ültetőközegbe szabad elhelyezni. Persze sok fajtának bőven elég az általános, B típusú virágföld, de mindig érdemes utánanézni, hogy a mi növényünknek van-e speciális földigénye, és ha van, azt nem árt komolyan venni!

Az imént felsorolt tipikus baklövésekben valószínűleg sok kezdő kertész magára ismert.

Ez azonban természetes: senkiből sem lesz azonnal bonsai-szamuráj, mindenkinek bizonytalanok az első zöldülő lépései!

A lényeg, hogy egy-két kipusztított növény ne szegje szárnyunkat, próbálkozzunk újra, figyeljünk a jelzéseikre, és mindig nézzünk utána, mi a helyes teendő! Hajrá, és kellemes otthonzöldítést!

Női kódfejtők

Érdekes, hogy a számítógépek hőskorában fordítva volt, a nők voltak túlreprezentálva a férfiakkal szemben. A II. világháború idején, az angliai Milton Keynes kisvárosban, a Bletchley Park udvarházban működött az angol kormány kommunikációs főhadiszállása. Itt dolgoztak Anglia legjobb kódfejtői. Ám a férfi dolgozók kisebbségben voltak a női munkatársakkal szemben, ugyanis a kódfejtésben részt vevők 80 százaléka nő volt, akik között találhattunk matematikust és nyelvészt is. Egyszer Churchill is megjegyezte viccesen, hogy Bletchley-ben olyan libák vannak, akik nem gágognak, utalva ezzel a dolgozók nemére és munkájuk titkosságára. Szóval a szoftverfejlesztés egykor női munka volt, a férfiak figyelme akkoriban inkább a hardverre irányult. De korban még inkább visszalépve találunk másik példát is.

Viktória királynő idejében élt Ada Lovelace, Lord Byron költő lánya, akit ma a világ első programozójának tartanak.

Ez úgy történhetett meg, hogy Ada nem az akkori társadalmi szokásoknak megfelelő neveltetésben részesült, hanem a matematika felé irányították.

A fentiek és jól példázzák, hogy korántsem a két nem közötti képességbeli különbségekről van szó. A programozás mindkét nem számára ugyanúgy elsajátítható. Mégis, manapság kevés nő gondolkodik azon, hogy STEM területen, azaz matematikai, mérnöki, technológiai vagy tudományos pályán találja meg a számítását. Faix Csaba, a Prezi kommunikációs tanácsadója is ezt emeli ki, amikor arról faggatom, hogy mi az oka a nők alacsony létszámának a techiparban.

„A gond az, hogy a lányok tiniként egyszerűen nem ezt a pályát választják. Több feltevés és kutatás is van, hogy ez miért alakult így. Az egyik elmélet szerint azért, mert ahhoz, hogy valaki mérnök szakra menjen, matek felvételi kellett, az pedig az iskolákban inkább fiús tantárgynak számít. Egy másik nézet szerint pedig a ’80-as években megjelent videójátékok miatt, amelyekkel inkább a fiúk játszottak. Természetesen az nem sajátosan magyar jelenség, hogy a programozás fiús dolog lett” – magyarázta a szakember.

Kép

Női kódfejtők a Bletchley Park D blokkjában, 1944. – kép: Profimedia - Red Dot

Férfiuralom a techiparban

Információtechnológiai és gazdasági szakportálok szerint, a legfrissebb kutatási adatok alapján, Magyarországon a férfiak aránya a techiparban 90,4%. A Központi Statisztikai Hivatal oktatási adatai azt mutatják, hogy a felsőoktatásban az informatika szak népszerűsége ugyan növekszik, azonban az itt tanuló lányok aránya egyelőre 15%. Az Egyesült Államokban a felsőoktatásban, a számítástechnikai vagy tudományos szakokon tanulóknak csupán 18%-a lány, éppen ezért a nők száma a Szilícium-völgyben is alulreprezentált. Azt is megfigyelték, hogy az 1990-es évek óta ezen a területen csökken a nők létszáma, ugyanis a pályaelhagyók között több mint kétszer annyi a nő (41%), mint a férfi (17%).

It girlből IT girl

A kifutókról jól ismert Karlie Kloss, amerikai modell, éppen ezen a láthatóságon munkálkodik a »Kode with Klossy« (Kódolj Klossyval) elnevezésű kezdeményezésével. Hogy mit keres egy it girl az infotechnológiában? Karlie rendhagyó módon választott, hiszen az ő szakmájában a következő karrierállomás általában a divattervezés vagy a fitnesz szokott lenni. Döntését azzal magyarázta, hogy elbűvölte az a technológia, amely érinti és befolyásolja mindennapi életét, és meg akarta ismerni a misztikus nyelvezetet, azaz a kódolást, amely ezt létrehozta.

Vonzó személyisége, meggyőző érvei sok fiatal lánynak adtak motivációt. Nyári táborai, ahol eleinte 20 lány pillanthatott bele a kódolás rejtelmeibe, időközben Amerika-szerte hálózattá nőtték ki magukat. Az Egyesült Államokban egyre jobban látszik ennek a „menőség” faktora, amihez a jelen popkultúrája a legmegfelelőbb háttér.

Lányok Napja

Nálunk is elérhetők már hasonló kezdeményezések. A Django Girls Budapest workshop kortól függetlenül várja a nőket, hogy nagyobb önbizalmuk legyen a billentyűzethez. Egy kis programírás, applikációkészítés mindössze egy szombaton. A cél az, hogy kedvet kapjanak a területhez. A kezdeményezés négy évvel ezelőtt Berlinből indult azért, hogy csökkentsék az esélyegyenlőtlenségeket és támogassák a sokféleséget az infotechnológiában. Másik példa erre a már több éve megrendezett Lányok Napja. Az eredetileg Amerikából indult rendezvény lényege, hogy minél több lány jelenjen meg a tudományos és az információtechnológai területeken. A Prezinél szervezett Coding Girls is azt a célt szolgálta, hogy a számítástechnika mint potenciális pálya jelenjen meg a lányok fejében. A program időközben átalakult, szellemiségét egy másik vállalkozás, a Skool vette át.

A Skool tanfolyamain, a Yes, she codes! szlogen értelmében, 8–18 éves lányoknak szerveznek kódoló foglalkozásokat.

Négyéves fennállása óta a programban 2000 lány vett részt, már hat városban működtetnek Skoolklubot, amelyeket nagy érdeklődés kísér. Dióhéjban így foglalta össze tevékenységüket Guzsaly Péter, a Skool operatív menedzsere: „Célunk az, hogy a foglalkozásokon részt vevő lányok sikerélményeken alapuló oktatásban részesüljenek, és megismerjék a technológia nyújtotta lehetőségeket”. Érdekességük, hogy foglalkozásaikat a támogató partnerek, fejlesztőcégek irodáiban tartják, azaz munkahelyi környezetben. Ezzel tulajdonképpen több legyet ütnek egy csapásra. A tanfolyamokon a partnercégek fejlesztői oktatnak, és a részt vevő lányok találkozhatnak a cég női programozóival is. Ők mentorként segítik a munkát, a fiatalok pedig bepillantást nyerhetnek abba, hogy hogyan működik egy nő ezen a területen. „A jelentkező lányok motivációja a kíváncsiság mellett az, hogy szeretnék a számítógépet kreatív alkotásra, önkifejezésre is használni” – mesélte Guzsaly Péter. Lelkesen mutatja, hogy felméréseik szerint a résztvevők 92 százaléka lát karrierlehetőséget az infotechnológiában. Nem titkolja, hogy örülnének, ha tőlük repülnének ki az első fecskék, és rendkívül büszkék, hogy ehhez van már saját sikertörténetük is.

Bugir Zsófi 16 évesen, még az első Skool-csoportok egyikében ismerkedett meg a programozás alapjaival. Tanulmányait informatika szakon folytatta, a Prezinél gyakornokoskodott, és ma már egy nemzetközi infotechnológiai fejlesztőcég programozójaként dolgozik.

Kép

A legfontosabb: nyitottnak lenni!

A Szilícium-völgyi zaklatásos botrányok vagy a James Damore-féle „kiáltvány”, amely szerint a nők biológiailag alkalmatlanok a programozásra, azt mutatják, hogy a negatív kulturális sztereotípiák is hozzájárulnak ahhoz, hogy a nők más pályát választanak. Szemléletváltásra van szükség. A Skoolnál ezt hasonlóan gondolják.

Véleményük szerint a lányok útjába a kulturális gátlás, a programozás oktatásának hiánya és persze az önbizalom hiánya gördít akadályokat.

Nem feltétlenül igaz, hogy a férfiak jobbak és gyorsabbak. A Prezinél természetesnek tekintik, hogy mindenkit csak a tettei és a teljesítménye alapján ítéljenek meg. „Azaz, ha van egy férfi és egy női jelölt ugyanarra a pozícióra, mi a jobbat választjuk közülük” – mondja Faix Csaba. A szemléletváltással kapcsolatosan bizakodó: „Egyre több cég érti, miért fontos, hogy minél sokszínűbb csapatok dolgozzanak náluk. A »Nyitottak vagyunk« kezdeményezést azért hoztuk létre, hogy láthatóságot biztosítsunk ezeknek a cégeknek. Azok, akik értik ezt, a hasznát is megtapasztalhatják, ugyanis ahol hangsúlyt helyeznek a női szerepvállalásra, nagyobb az esélye fölülmúlni azokat a versenytársakat, ahol ez nem történik meg. Valószínű, hogy könnyebb olyan csapatban dolgozni, ahol mindenki egyetért és hasonlóan gondolkodik, de sokkal több a vakfolt és a hiányosság a munka végeredményében.”

Ilyen ma egy IT lány

A női munkaerőre jelenleg nagy szükség van. A techipar munkaerőhiánnyal küzd világszerte, éppen ezért a vállalkozások nem engedhetnék meg maguknak, hogy diszkrimináljanak. Holcsik Annamária, a Biroda frontend munkatársa egy olyan cég dolgozója, ahol nem a nem számít.

„Egy pillanatig sem éreztem, hogy a nemem miatt hátrányos helyzetben lennék – mesélte, de hallott ellenkező esetekről. – Azonos nemű emberek között is hatalmas különbségek lehetnek (testi, szellemi és érzelmi szinten egyaránt), néha még talán nagyobbak is, mint férfi és nő között, mégis kétségbevonhatatlanul alkalmasak lehetnek ugyanarra a feladatra” – fejti ki véleményét.

A techvállalkozás, amelynek munkatársa, széles körű infotechnológiai szolgáltatásokat végez, ő pedig egy olyan webapplikáció fejlesztésében vesz részt, amely a hulladékcsökkentéshez és újrafelhasználáshoz nyújt segítséget.

Annamária nemcsak azért érdekes, hogy ma még ritkának számító „női kocka”, hanem azért is, mert kis kitérővel került erre a pályára. Motivációjáról így mesélt: „A számítógépezés mindig része volt az életemnek, gyerekkoromtól kezdve sok időt töltöttem el vele, különösen a számítógépes játékok kötöttek le, ez ma sincs másképp.” Mindezek ellenére mégis tájépítészként végzett. Az informatika akkor lett újra opció a számára, amikor tanulmányai alatt megismerkedett a 3D-s látványtervezéssel. „Érdekesnek találtam és úgy gondoltam, ez nekem is menne, szívesen megpróbálnám” – mondta. Végül más is fontos szerepet játszott abban, hogy a váltás mellett döntött. „Részt vettem a Greenfox Academy egyik workshopján, hogy megtudjam, érdekel-e annyira a kódolás, mint amennyire feltételeztem. Nem csalódtam, ezért belevágtam az átképzésbe, és nem bántam meg.” 

Az új influencerek

Az infotechnológiai cégek sem bánják meg, ha nőket alkalmaznak. Ugyanis, ha nemcsak felhasználóként vannak jelen, hanem a fejlesztésben is egyre többen vesznek részt, akkor megvalósulhatnak egy termék vagy egy szolgáltatás előállításánál a női szempontok.

Kell a női szem, mert nem feltétlenül kényelmes és hatékony mindenkinek a férfias testreszabottság.

Emellett eredményesen használhatók a nők szociális adottságai, jó előadói képességük. Összekötő hidakként tudnak működni a technológiai és a nem technológiai dolgozók között, a cégen belül és kívül egyaránt. Azok, akik már tapasztalják ezen előnyöket, beszámolnak a nők kreativitásáról, empátiájáról és érzékenységéről, amelyek az informatikában rendkívül hasznosak. Felfedezték gyakorlatiasságukat, szakmai szerénységüket és azt, hogy képesek a számítástechnika területén nagyon fontos közös tanulás, fejlődés élére állni. Társadalmi szempontból pedig azért fontos, mert a technológia egy lehetőség a világ megváltoztatására, és ma már elérhető bármilyen alulreprezentált kisebbség számára, akik ezáltal részt tudnak venni az átalakulásban. Egyébként a humánerőforrás-szakemberek szerint a jövő sztárszakmái közé tartoznak majd az információtechnológiai állások. A ma ezzel foglalkozó nők nem úttörők, inkább ők az új influencerek, az új IT girlök, akik megmutatják a nők számára a felfedezetlen ösvényeket, és követőket generálnak. A cél nem az, hogy elmondhassuk, „a nőknek itt se szeri, se száma”, hanem az, hogy éppen elegen legyenek.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. februári számában jelent meg. A lapot keresse az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT.   

– Mi indította el benned, hogy létrehozd az „Gyermekeik szívéért harcoló apák” elnevezésű szervezetet?
– Saját élettörténetem. A kisfiam, akivel kicsi korában rengeteget játszottam, a válásunk után depressziós, magába forduló lett.

Csak az Egyesült Államokban a gyermekek 23%-a él apa nélküli háztartásban. Ők alkotják az iskolákból kimaradó diákok 71%-át, a fiatalkorúak börtönében élők 85%-át, az otthonról elszökő gyermekek 90%-át és az öngyilkosságot elkövetők 63%-át. Nem akartam, hogy a gyerekem is ilyen sorsra jusson.

Egy alkalommal, amikor a kéthetente esedékes apa-napra utaztam, a volt feleségem felhívott, és egyszerűen lemondta a találkozást. Ekkor jöttem rá, hogy elég az önsajnálatból és a haragból, el kell kezdenem meggyógyítani a családi kapcsolatainkat és rendbe hozni a dolgokat.

Bár a saját apám súlyos alkoholproblémákkal küzdött, mégis emlékszem, milyen fontos volt az a néhány pillanat, amikor velünk, a fiaival foglalkozott. Kenuztunk, horgásztunk, beszélgettünk a tábortűz körül. A legközelebbi apás hétvégén ugyanazzal a kenuval, mint amiben az apámmal eveztünk, a fiammal is útra keltünk. Mi is horgásztunk, de nem a halakról szólt az a nap: ismét elindult a kapcsolat közöttünk. Erre az élményre épül az általam létrehozott szervezet, amiben ingyen vehetnek részt a hasonló „csónakban evező” apák és gyermekeik.

– Milyen helyzetekből érkeznek hozzátok az apák?
– Az apátlanság okai sokfélék lehetnek. Van, akit a munkahelye rabol el észrevétlenül a gyermekeitől, vannak, akik valamilyen szenvedélybetegség – alkohol vagy drogok – rabjai. Vannak katonai szolgálatot távoli országokban teljesítő apák, akik emiatt nem tudnak érdemben részt venni a gyermekeik életében.

A válásokban mindenki vesztes, de leginkább a gyerekek veszítenek. Az anyák az apákra úgy tekintenek, mint pénzforrásra. Nincs más dolguk, csak hogy a havi összeget átutalják. Mi, apák nem engedhetjük, hogy kimaradjunk a gyermekeink életéből.

Lehet, hogy kicsi hatást gyakorlunk rájuk, de már azzal is jobb vágányra terelhetjük őket.

– Van olyan emlékezetes történet a táborokból, amit megosztanál az olvasóinkkal?
– Napi hosszabb evezésekről szól a programunk, mialatt az apák gyermekeikkel egy csónakban küzdenek a hullámokkal, a sebességgel, a természet erejével. Közben beszélgetnek, nevetgélnek, közös emlékeket raktároznak el a későbbiekre. Érkezett hozzánk egyszer egy katona apuka, aki nyolc évet töltött külszolgálatban Irakban. Kétéves volt a gyermekük, amikor elváltak, és ötéves volt, amikor egy hosszabb szünetre hazajöhetett. Ekkor jött el a gyermekével a táborunkba, ami egyben az első hosszabb kettesben töltött idő is volt a számukra. Az apa nagyon feszült és ideges volt az elején, nem tudta mivel tesz jót, mivel nem, hiszen egy hétvégénél többet még nem töltött a kicsivel, azt sem egyedül. A táborunkban megtalálták a kötődéshez szükséges időt, nyugalmat és támogatást, ami ahhoz kellett, hogy kikeveredjenek ebből a furcsa helyzetből. Nagyon jól érezték magukat, és hálás volt utána, hogy együtt lehettek. Szívszorító történetekkel találkozunk.

– A saját gyermekeiddel hogyan alakult a kapcsolatod?
– Rendszeresen találkozunk természetesen, és szinte minden táborunkban ott vannak ők is. Egy-egy követ adtunk egymásnak, amit mindig magunknál tartunk, emlékeztetve egymást a köztünk lévő szeretetre. Néha üzeneteket rejtek el olyan helyeken, ahol nem is várnák, hogy rátalálnak. Rengeteg fényképet és videót készítek, hogy lássuk egymást akkor is, ha nem vagyunk együtt, és persze a telefon is a segítségünkre van. A lányomtól kaptam egy pónit... kívülről nézve vicces lehet, hogy egy felnőtt férfi ilyennel „játszik”, de ha új helyen járok, készítek vele egy szelfit, és elküldöm neki. Több mint 4000 mérföld van közöttünk, alig-alig láthatom. Csak remélni tudom, hogy tudja, milyen értékes számomra, és mennyire a szívemben él.

– Mit üzensz az apáknak?
– Csak ennyit: soha sincs késő.

Amíg az életünk engedi, soha nem lesz késő újraépíteni a kapcsolatot a gyermekükkel. Mindegy, hogy 3 vagy 30 éves a gyereked, mindig van olyan pillanat, amikor szüksége van arra, hogy mellette légy!

Remélem, hogy a kenuinktól fodrozódó hullámok még több apához eljutnak, és ezáltal is csökken az apátlanság a világban, bármilyen formában legyen is az jelen a gyermekek életében.

A fesztivál 17 napja során kortárs művészek sora nyilatkozik meg arról, hogy mit jelent számukra a jelenben élni, mit gondolnak korunkról, milyen érzésekkel vannak jelen itt és most. Habár a tánc, a zene és a képzőművészet nyelve egyetemes, a CAFe Budapest rendezvényei persze mégiscsak nekünk, magyaroknak szólnak elsősorban. Ráadásul nemcsak közönségként számítanak a városlakókra, hanem olykor alkotótársként is: a 100 szóban Budapest kezdeményezés keretében például bárki, aki késztetést érez rá, írhat tárcanovellát a városról – száz szóban.

A fesztivál évről évre meglepő köztéri performanszokkal, installációkkal lepi meg a járókelőket, és az idén sem lesz másként: a francia képzőművész, Olivier Grosettéte például a Halászbástya mását építi fel kartondobozokból az Erzsébet téren, míg Grecsó Zoltán improvizációs táncszínháza, a Willany Leó táncosai hol a Kálvin téren, hol a Széll Kálmánon, hol pedig a Deák téren lendülnek akcióba.

A fesztivál a 75 éves Eötvös Péter zeneszerzőt ünnepli, aki maga vezényli a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát az Angels in America című műve magyarországi bemutatóján.

Lesz egyebek mellet Divat és csillogás – kiállítás a Kiscelli Múzeum templomterében, és a szervezők természetesen a gyerekközönségre is számítanak: Dobszay-Meskó Ilona zeneszerző-karmester például immár harmadik, gyermekeknek írott darabjával örvendezteti meg a fiatalabbakat.

A fesztivál különösen izgalmas vonulata idén a kortárs bábművészeté, amelynek csemegéiből jócskán jutott a programba: Zombola Péter, Vizin Viktória és Gergye Krisztián báboperája például Nárcisz és Echo történetét dolgozza fel.

Érdemes tehát az őszi nap utolsó meleg sugaraival és a CAFe Budapest programjaival feltölteni magunkat!

A programok között a CAFe Budapest honlapján lehet csemegézni.

– Hitoktatóként rengeteg fiatallal találkozik nap mint nap. Hogy látja, jó ma fiatalnak lenni?
– Biztos, hogy jó ma is, de ezt egy idősebb ember nemigen tudja reálisan megítélni, hiszen mindent a saját fiatalságához viszonyít. Természetesen a mai fiatalságnak is megvannak a maga dilemmái és nehézségei – más szemlélet vezeti őket ebben a modern, digitalizáció által egyre inkább átszőtt világban. Az okoskütyük univerzumában élnek, amelyből csak nehezen lehet őket kibillenteni. Lajosmizsén is tanítottam, középiskolás és felnőtt fiatalokat.

Sajátos kihívás és csodálatosan szép munka volt megtalálni velük a közös hangot, megtartani őket egy közösségben, segíteni nekik, hogy elmélyüljön a hitük, s hogy a későbbiekben mindez egy olyan szilárd alap maradjon, amelyre aztán az életüket fel tudják építeni.

A nagykátai iskolában is – mint mindenütt – vannak komoly, következetesen gondolkodó, céltudatos fiatalok, de azért valljuk be, ez a ritkább.

– Hogyan gondolkodik a többség?
– „Legyünk, szórakozzunk, ha nagyon muszáj, akkor tanuljunk, majd csak lesz belőlünk valami” – ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal és hozzáállással élik a mindennapjaikat. A lelki vezető terelgeti őket, mint egy jó pásztor, de mindenekelőtt meg kell várni, hogy nyitottá váljanak a jó szóra, s csak ezt követően lehet a lelkükre beszélni. 

Régen egyetlen szülőnek sem jutott eszébe háborogni az iskolai (verbális) fegyelmezésért, mert tudták, ez is a nevelés része, amely a gyermekük javára válhat. Ma vannak diákok, akiknek sérti az önérzetét, ha a tanár helyreigazítja őket, rendszerint visszaszólnak (esetleg visszaütnek), és a leghátborzongatóbb az egészben talán az, hogy ők ezt helyénvalónak érzik, mondván, „csak kiállnak önmagukért”. Ez is mutatja, hogy a bűnhöz való viszony is más ma a gyerekekben.

Minden fiatal más és más környezetből jön, a családi háttér nagyban befolyásolja a bűnről, a jóról alkotott elképzeléseiket. A liberálisabb felfogásban nevelkedettek azt a mentalitást hozzák otthonról, hogy „nem kell a hittant túl komolyan venni, úgysem ezzel lehet majd boldogulni az életben”. Szerintük fontosabb, ha jó jegyeket szereznek például matematikából, fizikából és idegen nyelvekből.

Mintha az elköteleződés terén is lennének problémák. Nagyszüleink, szüleink messze nem tépelődtek annyit, ha házasságról volt szó, mint a Z generáció. Mintha a legtöbben már nemigen hinnének abban, hogy az életet egyetlen ember mellett, „örök szövetségben összefonódva” is le lehet élni.

Sokan azt mondják, hogy nincs szükség elköteleződésre és papírra, hiszen ezek nélkül is szeretik egymást. Csakhogy e mögött szerintem az van, hogy nem képesek elköteleződni hosszú távon.

Nem akarják teljes mértékben felvállalni a másikat, mert ha elköteleződnek, akkor elvárásoknak kellene megfelelni. Ami a házasságot illeti: van, aki kimondja az igent, és ha megpróbálja komolyan venni, idővel rádöbben, hogy nem léphet ki olyan könnyen a kapcsolatból, mintha csak együtt élnének. Nehezen alkalmazkodnak folyamatosan, kompromisszumokat kötni nem szeretnek, viszont ezek nélkül meg nem lehet együtt élni, és a kapcsolat tönkremegy.

– Ön szerint a mai társadalom szülőjének és fiataljainak milyen jelmondatot kellene írni a zászlajukra?
– Nehéz dolog ez. Én nem a szülők szemével nézem a gyermekeket, hiszen ez nekem nem adatott meg, hanem oktató, nevelő szemmel látom a dolgokat, és ilyen minőségben talán azt tudnám tanácsolni, hogy jó volna a hívő értékrendet, a helyes értékrendet megtalálni. Vissza kellene találni a gyökerekhez.

– Számos cikk kering az interneten arról, hogy az egyház terepére is kezd beszüremkedni a robotika és az online „ügyintézés”. Olvashattunk olyan hírt, hogy japán temetések rituáléját robot végezte, és olyat is, hogy egy római parókián két lelkész lehetővé tette a hívőknek, hogy bűneiket online vallják meg. Előny vagy hátrány lehet az ilyen jellegű modernizáció?
– Egyértelműen hátrány, hiszen elszemélytelenedéshez vezethet. Az emberek elkezdenék úgy kezelni az egyházi ünnepeket, a gyónást, a szentmiséken való részvételt, mint az MP3 lejátszójukat: ha kell, bekapcsolom, ha kell, kikapcsolom. Meglepne, ha az ön által említett online gyónás egyházi kezdeményezésre jött volna létre, ugyanis a gyónás esetében előírás, hogy csakis személyesen, gyóntató helyiségben vagy arra alkalmas helyen végezhető, azaz a személyes jelenlét elkerülhetetlen. Még telefonon sem oldozhatok fel senkit. Akkor sem, ha arra kérnek.

Tudomásul kell venni, nem lehet megállítani a fejlődést, a változásokat. De ha tudatában is vagyunk ennek, törekednünk kell arra, hogy őrizzük a személyes megtapasztalás élményét.

– Sok problémát felvetettünk a beszélgetés során, de miben látja a világ legnagyobb betegségét?
– Az elmagányosodásban. Körülvesz bennünket mindenféle technika, milliónyi inger ér, kevesebb a közvetlen találkozás. Sok minden gombnyomásra elérhető. Emberek tucatjait jelöli be ismerősnek a modern ember, mégis egyedül van a fájdalmaival és az örömeivel. Sokan be is zárkóznak a maguk kis bástyái mögé, s nem engednek magukhoz közel férkőzni senkit. Az igazi közösségi élmény nem tükröződik ma az emberek életében, vagy nem úgy tükröződik, ahogyan kellene. A közösségi életformájuk is materiális jellegű, vagyis az anyagi értékek, a haszon határozzák meg. Lelki értékek, lelki kapocs nemigen fedezhetők fel közöttük. Többek között ezért alakulnak ki nehezen az igazi szeretetkapcsolatok.

– Nemrégiben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült a több évtizedes egyházépítő szolgálatáért, valamint a fiatalok keresztény szellemiségű neveléséért végzett munkája elismeréseként. Ez bizonyára megerősítette abban, hogy jó az az út, amelyen annak idején elindult, még akkor is, ha olykor lemondásokkal jár.
– Isten mellett köteleztem el magam, erre tettem fel az életem, innentől kezdve nem kérdés, hogy Őt szolgálom. Odaadtam magam neki, s a feladatom az, hogy úgy cselekedjek, ahogy az neki kedves. Minden körülmények közt erre törekszem.

Mert mit is csinál egy szerzetes? A közvélekedés szerint talán semmi hasznosat, semmi olyat, aminek köze lenne a 21. századi élethez. Ráadásul ebben a kolostorban latinul miséznek és latin nyelven éneklő gregorián kórust működtetnek… (Meglepően sikeres CD-felvételeik az apátság shopjában kaphatók is.) Hogy érezheti magát itt a látogató, akit a stresszes hétköznapjaiból egy turistabusz hoz ide?

Én azt tapasztaltam, hogy a falak és az itt élő szerzetesek kisugárzása lelassítja az erre járót. Mindjárt elmesélem, hogyan.

Másfél órás kolostortúránk hipp-hopp eltelt. Amikor az apátság templomának kijárata felé tartottunk, még úgy éreztem, maradnék, mert a látottak arra hívnak, hogy engedjek a csendnek, figyeljek az égi üzenetekre.

Eleredt az eső, így az apátság területén lévő vendéglőbe tértünk be. Méltóságteljes nyugalom fogadott itt is. Ebédünk végén habos kávét rendeltem, amit itt Klosterkaffee-nak, azaz kolostori kávénak hívnak. A forró kávé tetejére nemcsak egy csinos adag tejszínhab került, de még karamellszósz is! Isteni volt – és mindjárt érthető lesz, hogy ezzel nem is túlzok.

Hazafelé a kocsiban az Instagram-sztorimba ki is posztoltam az isteni kávé képét, mire az egyik barátnőm némi iróniával így kommentelt: „Mónika, pont így képzeltem a te kolostori tartózkodásod!” Jót mosolyogtam, de a komment és az isteni kávé azóta sem hagy nyugodni…

Legtöbbünkben dolgozik az az előítélet, hogy az egyházi dolgok „savanyúak, áporodott szagúak”, azaz semmi közük a 21. század kihívásaihoz. Mert mit mondanak az egyházak a bolygó kríziséről, #zerowaste témában van-e bármi üzenetük? Tudnak-e nem képmutató megoldással előállni a családok széthullására, a borzasztó válási statisztikákra? Értik-e azt, mit jelent például a gyermekágyi depresszió vagy a játékfüggőség? Ott vannak-e az életünk nagy döntéseinél?

Miközben a kolostori habos kávét ittam, azon gondolkodtam, milyen meglepő asszociáció, hogy a kávéról átteszem a jelzőket az egyházra. Lehet-e az egyház és a hit: #édes, #finom, #vonzó, #ízletes, #kívánatos, #energiátadó, #felpörgető, de főleg #ébresztő?!

Heiligenkreuz-ban semmi sincs véletlenül. Úgy éreztem, a Klosterkaffee szimbolikus üzenete jel, hogy vegyük észre: az egyház, a hit ajándékai épp annyira lehetnek az életünk részei, mint a mindennapos kávé. A bennünk dolgozó hit velünk jön a legprofánabb élethelyzetekbe is – és meghatározza, miként cselekszünk. A kolostorban – a jézusi példázat nyomán – minden csütörtökön gyakorolják a szimbolikus lábmosás cselekedetét: a főapát megmossa a legkisebb szerzetes lábát is. Az ebben a gesztusban is kifejeződő alázat és közösségi erő pedig csodákat növeszt.

Heiligenkreuz-ot úgy tartják számon, mint a konzervatív katolikus teológia egyik központját. Aki ott jár, megérezheti, hogy nem üres beszéd, ami ott elhangzik. Engem például arra motiválnak az ott töltött órák, hogy jobban és mélyebben higgyem el, van értelme a nemtrendi erőfeszítéseknek is. Van értelme közösséget szervezni, van értelme együtt a hit útján járni, és jó egy közösséghez tartozni.

Ha Nyugat-Európa templomait nézzük, a leggyakoribb látvány az üresség. Csakhogy, ha nincsenek is tele a katedrálisok, ha csak 20–30 ember ül is csupán az istentiszteleteken, mégis ez a kevés ember is maggá válhat. Ők azok, mi vagyunk azok, akik vonzóvá tehetjük a kereszténységet.

A heiligenkreuz-i szerzetesek hite ott sűrűsödik a karamellszószos-tejszínhabos, forró kávéban is. Szenvedély, vonzalom, finomság nélkül nem várhatjuk, hogy újra megteljenek a templomok. Heiligenkreuz-ban mosolygó, energikus szerzetesekkel találkoztam. Csak rájuk kellett nézni, és az általuk fenntartott vonzó környezetre: úgy éreztem, ők tényleg tudnak valamit a jó életről, ők tényleg ismerik az Örömhírt, ők tényleg képesek örülni. Szeretném én is ezt sugározni! De nem a celebvilág talmi díszletei között, hanem a szerzetesektől eltanulható „Ora et labora” (Imádkozz és dolgozz!) életelv mentén. Ebbe náluk is belefér az élet teljessége, hiszen tanítanak, gregorián zenét vesznek CD-re, sőt, borászatuk van, de még erdőgazdaságuk is. Ja, és tudják, sőt élik, amit a #gogreen hashtag jelent!