Almát szemétért

Az alsós olvasókönyvemben szerepelt egy kárpátaljai magyar népmese, amelyben a gazdag ember fia két szekér almával útra kelt, hogy megkeresse szíve választottját. A hetedik faluig meg sem állt, ahol aztán a piac közepén árulni kezdte a portékáját, de nem pénzért, hanem szemétért. A gazdag lányok vitték a temérdek szemetet, cserébe a finom almáért, de a fiúnak nem tetszett egyikük sem, így tovább ment.

Végül már csak egy almája maradt, a legszebb és a legpirosabb. Ekkor jelent meg a szegény lány, akinek alig volt egy kevés szemete a kosara aljában. A fiú pont ilyen feleséget keresett, összeházasodtak és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Akárhogy is törtem a fejem, nem igazán tudtam hova tenni ezt a mesét. Egy Baranya megyei kis falucskában, később egy kiskunsági komfort és szemétszállítás nélküli tanyán élő, tízgyermekes család kislányaként furcsa volt, hogy ami nekünk természetes, az másnak ekkora érték. Természetesen híre sem volt még akkor az ökológiai lábnyomnak, a zero waste mozgalomnak, de a reduce-reuse-recycle hármasáról sem sejtettünk semmit. A szüleim Budapest belvárosából költöztek vidékre, hogy visszatérjenek a természethez, és maguk termeljék meg, amire szükségünk van. Édesanyám a sváb asszonyoktól megtanulta a zöldségtermesztés, a kenyérdagasztás, a befőtt- és lekvárkészítés titkát, édesapám pedig ellátta az állatokat, akiknek a nyári hőségben mi forgattuk a szénának valót, ők pedig friss tejet adtak, amiből magunk készítettük a túrót, a tejfölt és a sajtot. Izgalmas kaland volt az életünk, de néha vágyakozva gondoltam a tanyánktól gyalogszerrel elérhetetlen távolságban lévő boltra, ahol friss élesztő kapható, amivel teljesen más, és számomra finomabb a kenyér íze, mint a nyári melegben megsavanyodott öregtésztával.

Miért is lenne ezért akkora ár az élesztőpapír csomagolása, vagy a boltba való eljutás során felhasznált benzin?

Bár nem beszéltünk róla, igazán környezettudatos nevelést kaptunk, felnőttként mégis természetesnek tűnt, hogy a kis családom szükségletei és a kényelmünk kerüljenek a figyelmem középpontjába. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az individualista társadalmi beállítódás mennyire könnyen elsodorhatja az embert, és milyen tudatosnak kell lenni ahhoz, hogy ne mindig az újabbat, a nagyobbat, a modernebbet és a szebbet hajszoljuk.

Közelség és szemléletesség

Hiába tudjuk, hogy az életmódunkkal hihetetlen mértékben szennyezzük a környezetünket, és a változtatás nem tűrne halasztást, különböző énvédő mechanizmusok segítségével igyekszünk távol tartani magunktól a tényeket. A tagadás révén nem kell szembenézni a terhes felismerésekkel, amiben az is a kezünkre játszik, hogy az igazán súlyos problémák tőlünk távol zajlanak (sarki jégsapkák és gleccserek olvadása, emelkedő tengervízszint, gyakoribb viharok és tornádók, növény- és állatfajok kihalása), és egyelőre nincsenek ránk közvetlen hatással. A közelség ténye a pszichológia szerint alapvetően meghatározza, hogy az adott ügy érzelmileg mennyire mozgat meg, illetve cselekvésre motivál-e bennünket. Amíg a probléma nem a közvetlen környezetünkben történik, a kisujjunkat se mozdítjuk meg.

Arról, hogy miért érezzük magunkat tehetetlennek, bővebben az októberi Képmásban olvashat. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT. 

– Mi a jó a főzésben? Fontosnak tartja, hogy egy nő megtalálja az örömét a táplálásban, a körülötte lévő emberek gondozásában?
– A főzés azon túl, hogy kreatív elfoglaltság és aktív kikapcsolódást nyújthat, egyfajta – ma divatos szóhasználattal élve – szeretetnyelv. Egy ösztönös, non verbális kommunikációs eszköz. A terített asztal pedig fontos színhelye (lehetne) életünknek, ahol napi egy órára megállhatunk, egymásra figyelhetünk. Ez szépen hangzik, de rengeteg háziasszony számára a főzés, a család napi táplálása sokkal inkább nyűgös rutinfeladat, amelyet a lehető leggyorsabban, legkényelmesebben, kész és félkész termékekkel szeretne letudni – hozzáteszem, sokszor teljesen érthetően. Még akkor is, ha ennek következményei egyre világosabbak.

– Milyen következményekre gondol?
– A feje tetejére állt világra. A nagy rohanásban hajlamosak vagyunk a legfontosabbról, családunk és a magunk egészségéről megfeledkezni. Ostoba reklámok elhitetik velünk, hogy a mosógépünk „egészsége” fontos, vigyázzunk rá. De arra már nincs se időnk, se képességünk, hogy megnézzük, a gyerekeinket mennyi feldolgozott cukorral, módosított szénhidráttal, élelmiszer-ipari adalékkal tömjük.

A késztermékek rendszeres fogyasztásával nem tudjuk kontrollálni, mit eszünk meg.

Az eredményt pedig jól lehet érzékelni szemmel is az utcán, iskolákban, strandokon, másrészt az egészségügyi adatokban, például a cukorbetegség terjedésének számaiban. Így fordulhat elő, hogy vannak jómódú családban felnőtt gyerekek, akik nem tudnak késsel, villával enni, mert otthon nem esznek főtt ételt, hanem leginkább házhoz rendelt pizzát, azt pedig lehet kézzel is fogyasztani. A napi szintű egyszerűbb otthoni főzésnek nem kellene plusz tehernek lennie, ezen felül fontosak az ünnepek is. Legyen az évnek több olyan periódusa, amire a konyhában is máshogy készülünk! Akár sok-sok órás főzéssel, ami örömet ad.

– Mivel etessem akkor a családom?
– Ha a családom a legfontosabb számomra, gondoskodom arról, hogy minőségileg jól tápláljam.

Mielőtt bárki szociális érzéketlenséggel vádolna: nem arra gondolok, hogy csak akkor lehetek jó anya, ha a legdrágább élelmiszert veszem meg. Pont az ellenkezőjét állítom: a legolcsóbbat kell megvenni, az alapanyagot. A szezonális alapanyag és az otthoni elkészítés kombinációjánál nem létezik olcsóbb és jobb táplálék.

– Ma már nincs élő tápanyag a boltokban a zöldséges pulton túl. Reális az, hogy olyan ételt főzzünk, amely minden hozzávalójában háztáji és vegyszermentes?
– Azt gondolom, ez napi szinten kivitelezhetetlen. A háziasszonyoknak nem az a feladata, hogy mindennap, minden hétvégén menjenek ki a biopiacra és csak ott vásároljanak (persze törekedjenek rá minél többször). A feladat az, hogy amikor bemegy a számára legközelebb eső boltba, az alapanyagokra koncentráljon, amelyekből saját maga készíthet ételt.

– Gasztronómiai szenvedélye a Dolce Vita blogban is testet öltött, amely kifejezetten olaszos blogként indult 13 évvel ezelőtt, amikor kisgyermekes anya volt.
– Igen, nagyobbik fiam születésekor kezdtem el írni a Dolce Vita blogot. Olasz szakon végeztem, korábban is sokat utaztunk Olaszországba, a szerelem adott volt. Akkoriban a valódi olasz gasztronómiát még nem ismerték Magyarországon. Mára kitágult a látókörünk, egyre többet tudunk a világ étkezési kultúrájáról.

Tizenöt éve azonban csak a kecsöpös pizzát, a milánói makarónit és a párizsis-tejszínes carbonarát ismerte az átlagos fogyasztó.

Hosszú évek alatt az utazások során megismertem a hagyományait nem feledő, helyi értékekre fókuszáló, rendkívül változatos olasz konyhát, amely ráadásul gyors és praktikus. Ennek a hagyománynak a népszerűsítésére, az eredeti olasz fogások bemutatására indítottam a Dolce Vita blogot, amely a recepteken túl kultúrtörténeti érdekességeket, útibeszámolókat is tartalmaz. Mivel a bölcsészkaron a nyelvészet és azon belül az etimológia volt a szívem csücske, utánajártam, hogy például egy olasz étel vagy alapanyag neve mely régió dialektusa alapján, ebből következtethetően milyen közvetítéssel kerülhetett a magyar nyelvbe.  

– Emellett hogyan talált rá a képi ábrázolás örömére? Ezeket a recepteket úgy fotózta, mintha az ember belépne egy kis olasz étterembe, leülne az asztalhoz, és éppen ott lenne tálalva, terítve.

– Egy ételtől elválaszthatatlan a kinézete. A recept pedig olyan műfaj, amit vonzóvá tenni csak úgy tudsz, ha megmutatod. Betűk alapján nehéz elképzelni.

Édesapám grafikusként dolgozott, a férjem pedig festőművész és grafikus. Nekem nincs tehetségem a rajzoláshoz, a fotó jóval könnyebb, az ételfotózás pedig az egyszerű téma ellenére kreatív ága az alkalmazott fotográfiának. Amikor egy új ételt találok ki, akkor egyrészt érzem az ízeket, vele párhuzamosan pedig megjelenik bennem a fogás vizuálisan is. Óriási elismerés számomra, hogy „Főzd magad!” könyvem Szép Magyar Könyv-díjat kapott!

– Ma már nem csak olaszul főz. Önhöz köthető a 160 grammos szénhidrátdiéta népszerűsítése.
– A rohanó élet rajtam is kifogott: nőként ma sokkal több feladatnak kell eleget tennünk, mint évtizedekkel korábban. Nehéz ennek megfelelni, és semmi elítélendő nincs benne, ha valaki kudarcot vall. Én magam sem tudtam azzal a szituációval mit kezdeni, hogy kisgyerekeim vannak, mellette dolgozok, folyamatosan rohanok, nincs időm a párkapcsolatomra, a családomra, olykor magamra. Ezt a folyamatos frusztrációt gyakran stresszevéssel próbáltam enyhíteni. A nagy rohanásban pedig soha sincs rendszer, csak összevisszaság.

– Ahhoz, hogy a túlzott vagy összevissza evést meg lehessen állítani, előbb fel is kell ismerni a problémát… Sokszor ez nem könnyű.
– Pedig ez az alapja az egész diétámnak: a saját motiváció. Probléma, hogy ma az étkezésünk egész más funkciót tölt be, mint amit kellene. Más módon műveljük, például a kocsiban egy szendvicset gyorsan elmajszolva, munka közben, otthon tévé előtt ülve. Az étel azonban így nem táplál, főleg azzal együtt, hogy milyenek is ezek az ételek.

A 160 grammos étrend azt ajánlja, hogy egyél rendszeresen, háromóránként keveset.

Azzal, hogy reggel megiszunk egy kávét rohanva, pörgünk egész délelőtt, majd délutánra majdnem éhen halunk, ezért eszünk valami óriási nagyot, teljesen felborítjuk az anyagcserénket, és ez kihat a hormonrendszerre is. Bukik, borul minden. Az étkezésnek újra meg kellene találni a szerepét és megadni a módját legalább arra a 30 percre – este, ha tehetjük, még hosszabb időre.

A vacsora különösen fontos. Ez az új könyvem témája is. Napi szintű probléma: este van, fáradtan jöttem haza, tanultam a gyerekkel, és kellene valamit ennünk is. A vacsora a hétköznapoknak az egyetlenegy olyan pontja, amikor egy család találkozhat és egy órára leülhet közösen az asztalhoz. Lehet, hogy luxusnak tűnik, de ez az az idő, amikor meg tudom a gyerektől kérdezni, hogy mi volt a legjobb a suliban, mi történt a többiekkel aznap. A „Villámvacsorák” gyűjteménybe igyekeztem olyan recepteket összeállítani, amelyek gyorsan elkészíthetők úgy, ha van otthon megfelelő alapanyag (a könyvben ehhez is van segítség, egy bevásárlólista).

A legrövidebb idő alatt elkészíthető vacsorarecept ötperces, ennyi idő alatt nem keresem ki a pizzafutár telefonszámát sem. Öt perc férjen bele, mert amíg a többiek megterítenek, én gyorsan összedobom a vacsorát a konyhában.

Az olvasóktól hálás visszajelzéseket kapok, mert sok olyan ötlet van a könyvben, amelyet be tudnak illeszteni ők is a családi mindennapokba.

Az ideálisnak tartott gyermekszám azt mutatja, hogy egy átlagos család belső életére nézve mekkora a „helyesnek”, „jónak” tartott gyermekszám. (A tervezett gyermekszám a már meglévő és a még kívánt gyermekek együttes számát jelenti.)

A kutatásban részt vevők szerint az ideális gyermekszám 2,6, a tervezett gyermekszám pedig 2,3 – ezek a népesség újratermelődéséhez szükséges 2,0 feletti értékek.

A férfiak közt valamivel magasabb azok aránya, akik kettő (43,2%), illetve három vagy több (43,2%) gyermeket szeretnének, mint a nőknél (40% ill. 37%). Az alapfokú végzettségűek közel fele és a felsőfokú végzettségűek több mint 40%-a szeretne három vagy több gyermeket, míg a középfokú végzettséggel rendelkezők fele két gyermekre vágyik. Azok között, akik egyáltalán nem szeretnének gyereket, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők vannak a legtöbben (6,9%).

Ha korcsoportok szerint nézzük, a 18–31 évesek fele, míg a 32–45 évesek 32,5%-a gondolkodik nagycsaládban. A 32–45 évesek közül a legtöbben (43,4%) két gyermeket szeretnének, ennek oka az is lehet, hogy az életkor előrehaladtával csökken a meglévők mellett még tervezett gyermekek száma.

Bizakodásra ad okot, hogy a gyermekvállalási korban lévő magyarok több mint fele (54%) szeretne öt éven belül gyermeket; a gyermektelenek több mint kétharmada szeretne családot alapítani; és a már gyermekesek közel fele is gondolkozik újabb kistestvér érkezésében. Ha korcsoportok szerint vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a 18–31 éves korosztály 67,5%-a tervez gyermeket az elkövetkezendő öt évben, míg a 32–45 évesek 50,9%-a. Ha pedig végzettség szerint, akkor kitűnik, hogy a felsőfokú végzettségűek 64%-a tervez gyermeket a következő öt évben, a középfokú végzettségűek 58%-a, az alapfokú végzettségűeknél viszont ez az arány megfordul, a csoport kisebbik része, 46% tervez gyermekvállalást.

Ha a KINCS felmérésének eredményeit összevetjük korábbi kutatások eredményeivel, láthatjuk, hogy az elmúlt másfél évtizedben mind az ideális, mind a tervezett gyermekek száma összességében nőtt. A Kopp Mária nevéhez fűződő, a magyarok lelkiállapotát vizsgáló Hungarostudy kutatásokban részt vevő, 35 év alatti fiataloknál 2006-ban 2,07–2,08 volt a tervezett gyermekek átlagos száma, 2013-ban ez visszaesett 2,04-re.

A KSH Népességtudományi Kutatóintézet Demográfiai Portré című 2018-as kiadványa szerint az ideális gyermekszám és a tervezett gyermekszám döntően stabil maradt a 2001 és 2016 közötti időszakban. Az ideális gyermekszám értéke 2016-ban 2,2 volt mindkét nemnél, a tervezett gyermekszám értéke pedig 2,0 a nők és 1,9 a férfiak körében.

A gyermekvállalási kedvet mutató teljes termékenységi arányszám is 20%-kal nőtt a 2010-es 1,25-ös értékről 1,49-re, ami a második legnagyobb növekedés Európában.

Látható, hogy Magyarországon – Nyugat-Európától eltérően – nincs visszaesés a gyermekvállalási tervekben, a fiatalok átlagosan továbbra is több mint két gyermeket terveznek (2,3). Az pedig, hogy az ideálisnak tartott gyermekszám még ennél is magasabb (2,6), jelzi, hogy a magyarok továbbra is család- és gyermekpártiak.  

Készült a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) együttműködésével. 

– Nem igényel ellentétes tulajdonságokat a diplomáciai élet protokollja, szervezeti kötöttsége és a gasztronómia kísérletező nyitottsága?

– Mindkét szakma a kommunikációról is szól, nem véletlen, hogy sok megbeszélés épp a konfliktust oldó fehér asztal mellett zajlik. Nem ismerek még egy olyan gasztronómiához hasonlatos műfajt, amelynek segítségével ilyen könnyen és gyorsan le lehet bontani a kulturális különbségekből adódó falakat. Amivel vadidegeneket ennyire közel lehet hozni egymáshoz, még akkor is, ha nem beszélik egymás nyelvét. A gasztronómia különlegessége, hogy van egy komoly fizikai valósága és egy jelentős kulturális és érzelmi háttere, emiatt segít a diplomáciában is.

– És az arányokra mindkét szakmában nagyon kell figyelni…

– Igen, de arra az életben mindenhol.

– A hasonlóságok ellenére azért egy hivatalos munkaebéd nem arról szól, hogy valaki kedvére kóstolgat.

– Ez igaz, de az együtt étkezés létrehoz egy közös nyelvet. A diplomáciai tapasztalatom pedig nagyon sokat segít olyan helyzetekben, amikor például külföldön 200‑300 ezer embernek kell bemutatni a magyar konyhát, képviselni az országot egy könyvfesztiválon vagy egy gasztronómiai rendezvényen. Egy nemzetközi főzőbemutatón az én felelősségem, hogy kedvet tudok-e csinálni ahhoz, hogy Magyarországra jöjjenek és megismerjenek minket.

– Mennyire kell ismerned az adott országot, a helyiek ízlését, hogy meg tudd szólítani az ottani közönséget?

– Mindig utánajárok. Egy közép-európai ország kultúrája nyilván sokban hasonlít a miénkhez, de például a Távol-Keletre komolyan fel kellett készülnöm. Főleg a gasztronómiából, de azon keresztül sok területhez hozzá lehet férni. Igyekszem valami kis hasonlóságot találni, és arra építeni, mert így sokkal könnyebb megnyitni a közönséget. Például három évvel ezelőtt Tajvanon – ahol a magyar konyháról szóló angol nyelvű szakácskönyvemet mandarin nyelven adták ki – Magyarország volt a díszvendége a nemzetközi könyvfesztiválnak.

Csirkepörköltet készítettem galuskával, és ezt egyrészt kis darabokra vágtam, hogy evőpálcikával meg tudják enni, másrészt azért is választottam ezt, mert az egyik régió egyik falujában pont olyat készítenek, mint a mi galuskánk. Az a neve, hogy macskafüle.

Így a tajvani közönségnek is rögtön volt egy érzelmi kapaszkodója a konyhánkhoz.

– Diplomataként fontos feladat a rendszerbe és az adott szituációba simulás, mondhatni az észrevétlenség; a gasztronómiában viszont branddé vált a neved, sokszáz recept, könyvek, műsor, blog kapcsolódik hozzá. Könnyen alkalmazkodtál ehhez? Tudatos építkezés volt, vagy ösztönös döntésekkel jutottál ide?

– Nem terveztem a pályaváltást. Egyszer csak ott találtam magam egy döntési helyzetben, teljesen új terepen. A szellemi szabadság, amit ez ad, a mai napig a legnagyobb luxus számomra: az ötleteimet megvalósíthatom, nem vagyok egy gépezet része, nem csak azt tehetem meg, amit a hierarchia vagy az intézményrendszer enged. Új érzés volt, hogy az ambíciómon és a szorgalmamon múlik a dolgok nagy része.

Az elején hihetetlen tempóban szinte minden fontos dolog megtörtént velem: szakácskönyvek, saját napi tévéműsor… talán túl gyorsan is. Aztán amikor már komoly együttműködő partnereim is voltak, elkezdtem előre tervezni; a legjobb barátnőm, Hajós Szandra, aki amolyan menedzserszerepben is mellettem állt, sokat segített a célok, az állomások megtervezésében.

– A családodban kitüntetett hely volt az étkezőasztal?

– Igen, ma is az. Mindkét nagymamám sokat főzött, az anyai, a kunmadarasi a falusi kulináriát képviselte; volt náluk minden: szőlő, állatok, talán az eceten és a són kívül mindent maguk termeltek meg. Az apai nagyanyám pedig egy igazi pesti polgári konyhát vitt, ott tanultam meg minden hétköznapi magyar ételt. A szombati nagy családi ebédeken eleinte csak segédkeztem, aztán ahogy idősödött, már csak ült a konyhában, és én csináltam a nagyját, amikor pedig már nagyon lerobbant és nem tudott kijönni, a fotelből irányított. Ízre mindent pontosan ugyanúgy készítek, mint ő. A tőle tanult ikonikus ételek a főzelékek, a töltött paprika, és van egy egreses töltöttkáposzta-receptje is…

– És hogy lépett be ebbe a tradícióba a kísérletezés?

– Rengeteget utaztam, sokat éltem külföldön, erre a stabil alapra onnan jöttek az új ötetek. Tapasztalatokat, új technikákat, fűszereket, saját fantáziákat gyúrtam össze. Például egy főzeléket sokkal jobban szeretek modernül elkészíteni: nem teszek már bele lisztet, hanem saját magával sűrítem és sok zöldfűszerrel ízesítem, színesen tálalom. Ugyanakkor eszembe sem jut egy falusi közegben szójaszószt használni, még ha illene is az ételbe. A csirkepörkölt típusú ételeknél is a hagyományosra esküszöm.

Vannak szent, átírhatatlan receptek. Megpróbáltam például sokkal jobb minőségű alapanyagokból megfőzni a nagymamám rizskochját rizottórizsből, jobb minőségű tejjel. És persze nem olyan lett… vissza kellett térnem az eredetihez.

– Nem érzelmi okai voltak, hogy jobban ízlett a régi?

– De, nyilván ez is szerepet játszik a családi receptek mozdíthatatlanságában. Egy-egy ízben benne van az egész konyha, a nagyszülők, a család emléke.

– A nagyszüleid megérték a gasztronómiai sikereidet?

– A kunmadarasi nagypapám a blogot még igen, anyukám mutatta meg neki, tartogatok is egy bejegyzést 2006-ból vagy 2007-ből: a kunmadarasi sütőtökreceptemhez íratott be anyukámmal egy kommentet, hogy „Most már nekem is főzzél valami finomat, sok puszi: A sütőtökkirály”. Annyira megható, hogy ez ma is ott kering az éterben. Sajnos a nagy pályaváltást már egyikük sem érte meg, de kíváncsi lennék, mit szólnának hozzá, mert azon még a szüleim is meglepődtek. Itthon a gasztroblog műfaja, sőt egyáltalán a gasztronómia, akkor még gyerekcipőben járt, csak később fedeztük fel, hogy minden ételhez, minden recepthez kapcsolódik emberi történet, kultúra, gazdaság, mezőgazdaság is. Az elmúlt években a főzés státusza és megítélése rengeteget változott, de amikor 2009-ben pályát váltottam, még az sem volt egyértelmű, hogy nőként egyáltalán milyen utam lehet ebben a hivatásban. A profi séfszakma fizikailag és mentálisan is kemény embert kíván, a munkaidő pedig egyáltalán nem családbarát.

– Az otthoni főzés szakmai megítélése került egy alsóbb polcra, pláne, ha egy nő képviseli?

– Egyrészt sosem pozicionáltam magam profi séfként, mindig hangsúlyozom, hogy én egy világlátott, profi háziasszony vagyok. Kicsit hídként is működtem a séfek és a háziasszonyok között, akár abban, hogy a professzionális recepteket, az éttermi főzést lefordítottam „konyhanyelvre”. Persze a séfek is rendesen leteszteltek az elején, de hál’ Istennek elfogadtak. Egyébként számukra is értékes az otthoni főzés, bár ott általában a feleségek főznek.

– Ez a fajta hídszerep engedi a jellegzetes karaktert? A receptjeidről felismerhető vagy?

– Abszolút. Szokták mondani, hogy vizuálisan és ízvilágban is felismerhető a gasztronómiai filozófiám. Sok fűszert szeretek használni, zöld és egzotikus fűszereket is; fontos számomra, hogy szép legyen egy étel, és hogy kontrasztos legyen, történjen benne valami váratlan: egy ropogós falat, egy érdekes íz, citrom vagy valamilyen meglepő fűszer. A nemzetközi tapasztalataimat igyekszem integrálni a hétköznapi magyar konyhába, hogy az ötletes és változatos legyen.

– Van népszerűsítő stratégiád azok számára, akik nem szeretnek főzni?

– Az a legnagyobb kihívás. Sok olyan sikeres értelmiségi nő van a környezetemben, akik utálnak főzni. Egyrészt én emiatt senkit nem ítélek el, másrészt azt gondolom, mindez csak azon múlik, van-e benne sikerélménye. Meg kellene ismerniük öt-hat alapreceptet, amelyet könnyű elkészíteni, ami mindig jól sikerül, amivel lehet villantani akkor is, ha nem hozták otthonról a főzés szeretetét és tudományát.

Ilyen mondjuk egy krémleves, egy tökéletes salátaöntet, egy főzelék, egy jó sültcsirke, egy lisztmentes csokitorta.

Ezek mindig szuperül sikerülnek, jól néznek ki, bombabiztosan működnek. Pont ezeket gyűjtöttem egyébként össze a Főzőiskola-sorozatomban, amit a nagy sikerre való tekintettel, hat évvel a megjelenése után, idén újra kiadunk. Tíz éve az a küldetésem, hogy az otthoni főzés örömét közvetítsem, és ennek komoly ereje és varázsa van. Ha egy gyerek nem ebben nő fel, de néha megtapasztalja, látni lehet, milyen nagy élmény számára egy-egy terített asztal melletti, igazi beszélgetés. Nálunk a családban az összes fontos bejelentés és konfliktus mindig a családi asztalnál történt. Apukám ma is nagyon jól főz. Az öcséméknél gyerekek is vannak, ott is nagyon fontos a családi asztal.

– És ha valaki nem szeret enni?

– Azzal nehezen tudok azonosulni. Hogy valaki mennyire szeret enni és milyen ételt szeret, rengeteg dologtól függ, például a családi háttértől, az élményektől, amelyeket átélt.

– Gondolom, külföldön mindig megkóstoltad a helyi ételeket. Sokunkból hiányzik ez a kalandvágy. Bevallom, én például sokszor igen elszántan és kalandvágyón indulok neki, de mire a rendelésre kerül a sor, azon kapom magam, hogy az ismerős ételt választom…

– Utazáskor kizárólag a helyi ételeket kóstolom meg, hiszen hihetetlenül érdekel az ország kultúrája, aminek a gasztronómia az egyik legfontosabb része. Ráadásul azon keresztül az adott nemzethez és az emberekhez is sokkal közelebb tudok kerülni.

– De gondolom, a jó választás nem kis előkészületet igényel.

– Igen, komolyan megtervezem, rendesen utánanézek az értékeléseknek, és helyi gasztronómiával foglalkozó ismerősöket, séfeket, szakújságíró-barátokat is megkérdezek, elég jó kis nemzetközi kapcsolatrendszerem van. De nyugodtan kérdezze meg bárki például a taxisofőrt, hogy a helyiek hova járnak legszívesebben. Azzal a hellyel nagy baj nem lehet. Én a turistacsapdáktól viszolygok leginkább.

– Melyik nemzet konyháját szereted leginkább?

– Mindig azét, amelyik éppen aktuálisan a legjobban érdekel, és amelyikben elmélyedek. A közel-keleti vagy a török konyha örök kedvenc, ezekben imádom, hogy rengeteg fajta kis adag ételt tesznek ki, és mindenki mindent eszik, kóstol. Tavasszal Dél-Koreában jártam, lenyűgözött, hogy van az asztalon egy nagy tál nagyon jó minőségű rizs, és mellette tíz-tizenöt tálkában mindenféle étel: egy kicsi leves, savanyított és párolt zöldségek, pici hús, kovászolt káposzta, csípős fermentált káposzta, és minden falat rizshez vesznek valamelyikből. A magyar konyhához hasonlóan ők is sok káposztát, csípős paprikát, sertéshúst esznek, kimondottan közel áll az ízlésünkhöz, ugyanakkor egy nagyon egészséges konyha.

– Milyennek látod a magyar konyhát?

– Nagy rajongója vagyok, és érzelmileg maximálisan kötődöm hozzá. Nálunk a hús–krumpli vonal és a laktatóbb ételek a sztárok, a gulyás és a pörköltfélék a turistavonzó mágnesek – még a külföldi Michelin-csillagos séf is ezt akarja először megkóstolni. A mi felelősségünk, hogy jót mutassunk belőle. Aztán jöhetnek a főzelékek – mindig könyörgök a külföldi séfbarátaimnak, hogy segítsenek kitalálni rá egy kicsit „szexibb” nemzetközi szót, amivel jobb marketinget tudnánk neki csinálni. A levesekben nagyon jók vagyunk, az összes levesünket imádják a külföldiek; és ott vannak még a töltött zöldségek: paprika, káposzta, tök, a desszertekről nem is beszélve. Ha egy külföldivel már eljutunk a pirospaprikás ételek utáni körhöz, akkor jönnek számára az igazán meglepő és vonzó dolgok, hiszen kiderül, hogy a magyar konyha igazából micsoda multikulturális olvasztótégely, és mennyi minden hatott rá. Az erdélyi konyha például hihetetlen trendi lehetne. A mai modern gasztronómia hívószavai jellemzik: hiperszezonális, természetközeli, zöldségközpontú, nagyon inspiráló. Aztán ott van az alföldi parasztkonyha, a monarchiabeli, francia, zsidó, örmény, cigány hatások…

A magyar konyhát a nemzetközi szaksajtó a 2016-os budapesti Bocuse D’Or szakácsolimpia óta – amelyet Széll Tamás megnyert – kezdi igazán felfedezni.

Akkor 300‑400 gasztronómiai szakember járt itt. Először jöttek kíváncsiskodni a séfek, aztán hozták a családjukat, követte őket a gasztromédia, amely egyre nagyobb figyelmet szentel nekünk. Rengeteg külföldi újságírót, stábot kalauzolok, látom, ahogy évről évre nő az érdeklődés irántunk. Három-négy olyan amerikai fiatalt is ismerek, akiknek a nagyszüleik mentek ki, és most kezdik felfedezni a magyar gyökereiket: magyar éttermet nyitnak, magyar szakácskönyvön dolgoznak. Ez szerintem két éven belül kiteljesedik, és ezeknek köszönhetően a magyar konyha nemzetközileg is nagyon vonzó és divatos lesz. Az elmúlt évben már-már ingázó életet éltem Budapest és Kunmadaras között, sokat járok a régi nagyszülői házba. Elkezdtem intenzíven felfedezni magamnak a környéket is: a környező falvakat, a Hortobágyot, a Tisza-tó szépségeit. Szeretem az Alföldet, és egyre közelebb kerülök a falvak lélektanához és valóságához. Nagyon érdekel, hogyan lehetne a falusiakat újra visszavezetni a főzéshez és a konyhakerthez. Rengeteg kiváló termelő és helyi termék is akad, de sokszor még a szomszéd faluban sem tudnak róla. A régi, tájjellegű recepteket is fel lehet frissíteni, hogy mai szemmel is értelmezhetőek és izgalmasak legyenek. Sok tervem és ambícióm van.

– Elmúlnak a nyári, kora őszi színek, utazások, élmények. Az őszi, szürkébb hétköznapokat hogy töltöd meg ízekkel?

– Sok zöldség, sok szín, kevés hús. Minden szombaton reggel megveszem a Lehel piacon azt, aminek épp szezonja van, és abból főzök, legszívesebben leveseket, főzelékeket, salátákat. Hétköznap leginkább zöldséges, könnyebb, egészséges fogásokat készítek, hétvégén pedig jöhetnek a lassabb, hedonistább ételek, nagy klasszikusok, sütések.

– És mit eszel egy ilyen hosszú napon, mint a mai, amikor fotózás van vagy egy rendezvény, ahol nem készül étel?

– Akkor sajnos nem eszem egész nap. És éppen ezért a gyenge pontom nekem is az esti étkezés, azt kéne megállni.

– Az otthoni főzés környezetkímélő alternatívája az előre csomagolt és házhoz rendelt ételeknek is.

– Sokat mondogatom, hogy a főzés és a piacozás a legkörnyezetkímélőbb megoldás. Amin nekem is tudatosan kell még dolgoznom, az az, hogy hajlamos vagyok magam túlvásárolni, főleg nyáron. Sok mindenre viszont figyelek, például hogy lehetőleg ne adjanak műanyag zacskót. Nem vagyok álszent, de igyekszem megtenni, amit lehet. A másik jelentős lépés a PET-palack minimalizálása: jó szűrőkancsóm van, ami hirtelen mindent megoldott. Amit még tudok tenni, hogy az összes zöld maradékot és nyesedéket fölhasználom. Komposztálni nem tudok, Budapesten nincs kertem, sem tyúkjaim, de például a koreai konyhából megtanultam, hogy nincsenek levágott zöld levelek. A feleslegből kovászolnak, savanyítanak, a zöldeket palacsintába sütik, átforgatják egy kis zsiradékon, ahogy spenótot vagy pestót készítenek. Felhasználom az újhagyma szárát, a karalábélevelet, a sárgarépa zöldjét. Ahogy az állatokat orruktól a farkukig hasznosítja a hagyományos magyar feldolgozás, a növényekkel is meg lehet ezt tenni.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Egyáltalán nem tudtam, vajon milyen érzéseket, viselkedést vált majd ki az apámból az, hogy ennyi idő után egyszer csak megkeresem őt. Mint ahogyan azt sem tudtam, hogy egyáltalán nyitott lesz-e arra, hogy felvegye velem a kapcsolatot. Sajnos benne volt a fejemben az a forgatókönyv is, hogy lehet, hogy a történetnek fájdalmas vége lesz: újra eltol majd magától, és át kell megint élnem, hogy nem kellek neki, nem vagyok elég jó, elég méltó a szeretetre.

Közel egy évbe telt, mire túlléptem a saját belső félelmeimen. Tudtam, hogy az a legfőbb célom, hogy megkeressem az apámat, és ehhez próbáltam is segítségül hívni minden olyan eszközt, ami előre vihet ebben a folyamatban. Mindezek mellett az élet is megerősített abban – találkozások által és gondolatokon keresztül –, hogy a jó úton járok és tényleg meg kell keresnem az apámat. Majd elérkezett 2015 augusztusa, ami mérföldkőnek számít az életemben. Hosszas halogatások után végre tollat ragadtam, és megírtam az apámnak az első levelem, amelyből szeretnék megosztani itt néhány sort:

„Szia!
…Nagyon sokszor eljátszottam már azzal a gondolattal, milyen is lesz egyszer levelet írni Neked. Sokszor átfutott a fejemben, vajon lesz-e egyáltalán valamikor olyan, hogy egyszer… Attól, hogy mind a ketten úgy élünk és úgy teszünk, mintha a másik nem létezne, még ugyanúgy mindketten létezünk, és én sokszor gondolok Rád. Jó lenne tudni, hogy vajon Te is szoktál-e rám gondolni, az egyetlen gyerekedre, a fiadra.
Hiszek abban, hogy soha sincs késő arra, hogy a dolgokat visszatereljük a „normális” mederbe és elkezdjünk újra beszélni... Én most úgy döntöttem, hogy magam mögött hagyom a félelmeimet, és megteszem Feléd az első lépést... Hiszem azt, hogy az előttünk álló idő még akkor is, ha nehéz lesz, közelebb fog minket hozni egymáshoz és ahhoz, hogy megismerjük egymást... Ne hagyd, hogy a benned lévő félelem vagy bármilyen harag most legyőzzön... Várom válaszodat.
Fiad, Zsolti”

Nem tudtam, hogy vajon fogok-e valaha is választ kapni a levelemre, és ha igen, mikor. De tudtam, hogy megtettem mindazt, ami ebben a helyzetben tőlem telhető, és a többi már az apámon múlik. Titkon azonban nagyon vártam a válaszát, de nem mertem egyáltalán beleélni magam a történetbe, mert féltem a csalódástól, attól, hogy nem fog válaszolni.

Szinte pontosan egy hét telt el a levél feladását követően, amikor megkaptam apám válaszlevelét.

Emlékszem, aznap este, amikor hazaértem, egy ajánlott szelvény várt a postaládámban, és a levél feladójánál az apám neve szerepelt. A levelet azonban csak másnap este tudtam átvenni a kerületi postán. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor kibontottam a borítékot, a kezembe vettem az apám levelét, és elkezdtem azt olvasni. Ahogyan írta is, nagyon örült a megkeresésemnek, és ő is szeretett volna minél hamarabb megismerni és találkozni velem.

Az első levelezésünket követő néhány héten belül aztán felhívtam őt telefonon, de a személyes találkozásig még időre volt szükségem. Ahogyan az első levelének kézhez vétele, úgy az első telefonbeszélgetésünk is örökre beleégett az emlékezetembe. Nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy vajon milyen is lesz majd az első beszélgetésünk. Vajon mit fogunk tudni mondani egymásnak? Milyen lesz a hangja? Majd vettem egy nagy levegőt, és tárcsáztam a számát. Hallottam, ahogyan kicseng a telefon, és a hatodik csörgésre valaki beleszólt a kagylóba. Az apám volt az. Teljesen átlagos dolgokról beszélgettünk. Mintha csak az egyik haverommal beszélgettem volna.

Ahogyan teltek-múltak a hetek, a kapcsolatunk tovább épült. Szépen lassan, lépésről lépésre. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ebben az időszakomban többen is voltak körülöttem, akik segítették az utamat. Akik ott voltak, amikor támogatásra és meghallgatásra volt szükségem, és akiknek bármikor mesélhettem a bennem lévő kérdésekről, kétségekről vagy épp félelmekről, amelyek elkísértek az apám megkeresésének útján.

Az első személyes találkozásunkra 2016 augusztusában került sor, 29 évvel azután, hogy legutoljára láttuk egymást. Nagyon tisztán emlékszem erre az augusztusi napra. Verőfényes szombat reggel volt, amikor reggel eldöntöttem, hogy még aznap leutazom vidékre az apámhoz. Egy közeli parkba mentünk beszélgetni múltról, jelenről, jövőről és a miértekről…

Ott, azon a padon egy dolgot végérvényesen eldöntöttem magamban: ami az anyám és az apám között a múltban történt, azon szeretnék túllépni. Mert az, ami velük akkor és ott volt, az az ő életük, az ő történetük és az ő döntésük, amire nekem semmi ráhatásom nem volt. Viszont a jelenemre és a hétköznapjaimra már van.

Felnőtt férfi vagyok, önálló gondolatokkal és érzésvilággal. És ez az én életem és az én döntésem, hogy szeretném megismerni az apámat, és a saját tapasztalataim alapján szeretnék róla kialakítani egy képet.

Ezzel az írásommal és a történetemmel arra szeretném felhívni az olvasók figyelmét, hogy nem minden, elsőre talán lehetetlennek és megoldhatatlannak tűnő helyzet megváltoztathatatlan. Természetesen vannak megváltoztathatatlan helyzetek is, és az én történetem is alakulhatott volna másképp, kevésbé pozitívan. Ahogyan azt korábban is írtam, én a magam feladatát megtettem. Írtam neki, ezzel megléptem irányába az első lépést. Ezt nem tehette meg senki más helyettem. Soraimat édesanyám egy gondolatával szeretném zárni, ami nagyon sokszor segített nekem az eddigi életem során:

„Ha valaki meg sem próbálja a lehetetlent, sokszor elszalaszthatja a lehetségest.”

És tényleg, ez mennyire igaz! Kívánom, hogy adjon nektek is erőt a történetem pozitív alakulása és ez a mondat is. És ne feledjétek, hogy a változás és változtatás lehetősége mindenki számára adott, a kérdés csak az, hogy merünk-e hinni benne és hogy van-e bennünk kellő bátorság ahhoz, hogy megtegyük a változás felé vezető első lépést.

Látszólag átlagos koraőszi hétköznap délután a borsodi megyeszékhelyen: fiatalok kortyolnak régimódi kapucsínót egy újhullámos kávézóban, nyugdíjas hölgyek bámészkodnak a belvárosi fagyizó asztalaitól. De valami „nem stimmel”: az ifjak nem a telefonjaikat nyomkodják, hanem lelkesen beszélgetnek, az idősek a megszokottnál egy fokkal csinosabbak. Máris megértjük, mi történik, amint az óránkra pillantunk, és gyakorlatilag velük egyidőben indulunk a Művészetek Házához. Mindenki a 16 órás filmre siet. A diákok előttünk a tegnap esti mozi sztoriját elemzik, a nénik mögöttünk azzal büszkélkednek, melyikük hogyan tette gyorsan rendbe a kertjét, hogy időben ideérjen. Megvan a bája annak, hogy mindezt a vörös szőnyegen sorakozva hallgatjuk.

Lassan megtelik a mozifesztivál Pressburger-terme. A Mennyországnak kell lennie: ez már Elia Suleiman názáreti születésű palesztin rendező alkotásának címe. Fura szórenddel, mintha a cím válasz volna a kérdésre, amelyet a mű feszeget: mi az a hely, amit az otthonunknak érezhetünk? Elia maga a főszereplő is, aki Palesztinából elindulva új hazát keresne, de akár Párizsban, akár New Yorkban próbálkozik, újra és újra ugyanazt a Palesztinát leli meg, amit elhagyott. Minden a hazájára emlékezteti. A poétikus hangvételű, kevés párbeszéddel operáló – helyenként már-már burleszkszerű film – tele van szimbólumokkal, a jelentésükön már a nézőtéren ülve elkezd agyalni az ember, és még napokkal később is jutnak eszébe lehetséges értelmezések. Zseniális, elvont és zseniálisan elvont jelenetek követik egymást. Megannyi szárnyas: angyalok, madarak, repülők, mellettük földhözragadt karakterek alakítják a meglepő és mulatságos eseményeket, amelyek az impulzusokat mintegy megfigyelőként magába szívó Elia szeme – és kamerája – előtt peregnek. A mű itt-ott türelmet igényel, de másutt meghálálja azt: képkockái nyomot hagynak a nézőben. És további kérdést: vajon kell-e hajszolnunk azt, amit hajszolunk, vagy így is, úgy is ránk talál?

Ahogy a CineFest 2019-ben immár tizenhatodik alkalommal talált rá a magyar filmrajongókra. Nem csoda, hogy sokan várják kíváncsian szeptember közeledtével, miután versenyprogramja csupa friss bemutatót tartogat. Az adott év és a közelmúlt legfontosabb fesztiválfilmjei mellett persze magyar klasszikusok, filmtörténeti mérföldkövek is érkeznek a fesztivál négy termébe.

Nemzetközi filmvásárt, fórumokat, kiállításokat, közönségtalálkozót és számtalan filmszakmai eseményt tartanak a rendezvény keretében. Esténként zenei programokon lazíthat a közönség, bár maga a mozizás sem túl stresszes élmény, hacsak nem kőkemény drámába vagy megrázó dokumentumfilmbe fut bele az ember, amire mondjuk van esély egy nemzetközileg is ennyire sokszínű kínálatból. Budapesttől ugyan csupán két órát kell utazni Miskolcig, mégis mintha egy kicsit az egész világot bejárnánk, annyi felől annyiféle nézőpontot varázsol elénk a CineFest.

A következő, Saint Frances című amerikai film főszereplője például egy Bridget Jones-típusú egyedülálló, harmincas hölgy, aki a történet elején nem tudja hova tenni magában a koránál fogva egyre időszerűbb gyermekvállalás kérdését. Az elgondolkodtatva szórakoztató 106 perc elteltével nagyot fordul vele a világ, miközben mi, nézők a következő – nem éppen egyszerű – témákban is kapunk bőven emésztgetni valót: abortusz, azonos neműek párkapcsolata és közös gyermeknevelése, (bőr)színek és (bár sebzett, de jó) szívek találkozása. Bridget – mert ez a főhősnő neve is – felnőttként egy kisgyermektől tanulja meg saját magáról és az életről is a legtöbbet, mi pedig – belül megint az álláspontunkat fogalmazgatva különböző morális kérdésekről – lélekben gazdagodva távozhatunk a vetítésről. Másnap megint lesz a kávézóban, aki a kapucsínója mellett – telefonnyomkodás helyett – erről a filmről fejti majd ki a véleményét a társainak, az biztos! És akkor már megérte eljönnie Miskolcra, ahol valamennyi vetítés ingyenes. Van is sorban állás, de nem pánikszerű, és be lehet férni a filmekre, nincs „heringeffektus”. Az eseményt a helyiek a magukénak érzik, de nem sajátítják ki: már-már családias vendégszeretettel fordulnak a messzebbről érkezők felé is.

Ha sikerül kifogni egy kellemes, napsütéses nyárutót (idén sikerült), akkor a filmnézés pompás kiegészítője lehet egy kirándulás a Bükkben. A friss levegőről visszatérve a hangulatos, villamosos, sétálóutcás-kirakatos Szinva-parti belvárosba jólesik megpihenni a moziteremben. A filmek közül a kedvencünkre mi is szavazhattunk, a szakmai díjakról pedig filmrendezőkből, hollywoodi díszlettervezőből (J. Dennis Washington – filmjei például: Menekülés a győzelembe, Állj mellém!, A szökevény), egyetemi professzorból, Oscar-díjasból (Deák Kristóf – 2017, Mindenki című kisfilmért), Golden Globe-zsűritag újságíróból (Barbara Gasser), Müller Péter Sziámiból és Denis Côté elnökből (kanadai rendező) álló zsűri döntött.                  

Idén a legjobb filmnek járó Pressburger Imre-díjat és az Art Mozik Nemzetközi Szövetsége (CICAE) zsűrijének díját is a Monos című dráma nyerte, amely a kolumbiai polgárháborút idézi meg kamaszok szemszögéből. A döntnökök szerint ez az erőszakos, mégis igen emberi történet egyúttal a háború értelmetlensége elleni kiáltvány.

A fesztivál Nagydíjában és a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége (FIPRESCI) díjában részesült A világítorony, a kiváló Willem Dafoe és Robert Pattinson főszereplésével. A zsűri „vakmerő és sodró lendületű utazásnak” nevezte a filmet „a mitológia, a pszichoanalízis és a folklór világába”. Díjazták a legjobb kisjáték- (Ato San Nen), illetve dokumentumfilmet (Chris, a svájci), a CineNewWave újhullámos díjat pedig Füzes Dániel Szokásjog című filmje nyerte el. A hazai animációs műfaj Dargay Attila-díjas ifjú tehetsége – eddigi munkái alapján – Hegyi Olivér, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem végzős diákja lett. A Teherán: A szerelem városa című mozi a Nemzetközi Ökumenikus Zsűri díját vihette haza – más erényei mellett – univerzális, vallásközi üzenetéért. A közönségdíjat a nézők a Kontroll nélkül című német alkotásnak szavazták meg. A szülők nélkül felnövő, agresszív kilencéves kislány sorsáról szóló szívszorító történettel hamarosan külön cikkben is foglalkozik a nyomtatott Képmás.

Fürjes Balázs, Budapest és a fővárosi agglomeráció fejlesztéséért felelős államtitkár elmondta nekünk, hogy az egyetem épületeinek tervezésére meghirdetett országos építészeti tervpályázat bíráló bizottságának elnökeként mi tetszett meg neki legjobban a nyertes pályázatban. 

– Nehéz kiemelni egy dolgot. A kompozíció egészében is rendben van, és a részletekben is nagyon sok finomság rejlik. Múlt és jövő nagyon izgalmas randevút adott egymásnak például a főépületben: a modern igazodott a régi, Farkasdy-féle műemléképület stílusához, nem akarta azt elnyomni, miközben van saját értéke a modern vonalnak, nem alárendelt szerepet tölt be. Nagyon tetszik a Tudásközpont (MOME UP) épületének homlokzati megoldása: a nyílászárókat egy kopolitüveg héj fedi, amelynek homokfúvott paneljei gondoskodnak az épületbe jutó fény szabályozásáról. Egyébként ez a kreatív újraértelmezése egy eddig csak ipari épületeknél alkalmazott megoldásnak. Aztán zseniálisnak tartom a MOME BASE épületet, amelynek nincs tartópillére, az alsóbb szintek födémje a legfelső födém utófesztített, monolit vasbeton gerendájára van felfüggesztve. Az épületnek üvegfalai vannak, szóval nagyon légies az egész. Egyébként hála Istennek nehéz döntés volt kiválasztani a nyertest, a huszonkét beérkezett pályamű között volt három-négy igazán kiváló, de két nap után konszenzusra jutott a zsűri. Külön öröm, hogy az elképzelések és a megalkotott valóság fedik egymást. 

Közép-Európában egyedülálló új campus született a XII. kerületben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, a főváros, a Hegyvidéki Önkormányzat és a kormány szoros együttműködésének köszönhetően. Az új épületegyüttes helyet ad egy XXI. századi igényeket kielégítő innovációs kutatóközpontnak is, és teret biztosít a piaci együttműködésnek. Olyan nagyvállalatok, mint a GE, a Mercedes, a Philips, az Electrolux és a Rába együtt dolgoznak a MOME-val többek között új termékek fejlesztésén és koncepciótervezésen. 

– Közép-Európában egyedülállóan nagyvonalú campus jött létre: impozáns építészeti megoldások, ultramodern hang- és filmstúdió, a korhűen felújított, reprezentatív Gondűző villa – mindezek egy másfél hektáros közpark gyűrűjében. Úgy tűnik, többről van itt szó, mint egy új egyetemi épületkomplexum felépítéséről. 

– A MOME egy világszínvonalú, a hagyományokra építő, korszerű dizájnegyetem, amelybe fektetni egyet jelent Budapest, Magyarország és a magyar kreatív ipar, a magyar dizájnközösség erősítésével. Ahhoz, hogy a rendkívül tehetséges magyar fiatalok sikeresek legyenek ezekben az ágazatokban, az kell, hogy világszínvonalú oktatást és világszínvonalú technikai feltételeket biztosítsunk nekik – mi ezt tudjuk hozzátenni az ő alkotómunkájukhoz. A magyar kormány pedig úgy gondolta, érdemes az egyetem mellé állni, ez a befektetés nekünk megéri. Figyeltünk a környezetünkre is: sok helyen légkondicionálás helyett a falakba és a födémbe épített fűtés-hűtés működik – ez környezetkímélő megoldás –, napelemek gyűjtik az energiát a Tudásközpont tetején, és az építkezés során összesen mintegy tizenhatezer növényt, bokrot, cserjét ültettünk, hogy zöldítsük a várost. Egyébként a beruházásnak a bruttó 21,4 milliárd forintos teljes költsége a költségvetést átlagosan csak évi kevesebb mint fél ezrelékkel terhelte. Sehonnan nem kellett forrásokat elvonnunk, a gazdasági növekedés fedezte ezeket a költségeket. 

– Kerületi önkormányzat, főváros és kormány – és jelen esetben egy egyetem – más projektekben is ilyen elszántan működnek együtt? 

– Abban hiszek, hogy nagy dolgokat csak összefogással lehet véghezvinni, és ebben Tarlós István főpolgármester úrban és Pokorni Zoltán polgármester úrban partnerre találtam. Ha a városvezetés a kormánnyal való háborúzást tekinti fő céljának, akkor nehezebb ilyen horderejű dolgokat megvalósítani.   

A MOME új koncepciójában a hagyományos oktatói termek mellett megjelennek az otthonterek és a teakonyhákhoz kapcsolódó coffice-ok. Ezek a közösségi terek azt a célt szolgálják, hogy a hallgatók valódi alkotó közösségben kereshessék útjukat, kísérletezhessenek, inspirálhassák egymást, illetve a hallgatók és az oktatók között is élő, alkotótársi viszony jöhessen létre. Épültek teljesen új műhely- és oktatási épületek a campuson, de megőrizték az egyetem két emblematikus, történelmi épületét (a MOME Master épületet és Gondűző villát). 

Különleges statikustervezői bravúr a MOME BASE, az alapképzés helyszíne. A lebegés illúziójának kulcsa, hogy a legfelső födém két hatalmas utófeszített monolit vasbeton gerendájára függesztették fel az alsóbb szintek födémjeit. Ennek eredményeképpen nincsenek oszlopok, pillérek az épület tereiben. A teherbírás érdekében a több mint 2 méter magas gerendák belsejében elhelyezett kábelt a beton megszilárdulása után fezsítik meg. Ilyen megoldással Magyarországon még nem épült épület.

Támogatott tartalom.

Idebenn Varsányi Ágota olvasójegye a kesztyűtartóban, amikor vetted a kocsit, vissza akartad adni neki, megkeresni őt, nem mintha nem járt volna le az olvasójegy réges-régen, inkább Varsányi Ágotát akartad látni, ki ő és miféle, nem mintha nem lenne mindegy, de mégis, két évvel fiatalabb nálad, szinte ugyanaz az évjárat, már ha jelent ez bármit.

Odakinn kutyát sétáltatnak, vajon gyerek helyett vagy gyerek mellett, hát mi közöd a mások gyerekéhez, a mások kutyájához, csak a ruha, ami rajtuk van, egyhavi fizetésed, na de költenéd-e erre a havi fizetésedet, ha megtehetnéd, nem, mi?

Idebenn karcolás a bársonyos autóplafonon, amikor a fenyőfát betetted, ott gubbasztott az anyósülésen, vitted haza, a gyerekek nem tudtak róla, angyalnak lenni olykor: felsérteni a világ mennyezetét.

Odakinn valaki csikorog, játssza az eszét, játssza, hogy erősebb mindenkinél, mindennapi virtusunkat add meg nekünk ma, pörög a kerék, neki telik, nyomot hagyni, nyomot az aszfalton, kicsit nyomigyerekes, de te sem vagy semmivel felnőttesebb, ha elhiszed, hogy bármi jel marad utánad. Gumikörök az aszfalton. Betű a papíron.

Idebenn ételfoltok az üléshuzaton, fél kézzel, vezetés közben nyelni a falatokat, nyelni a kilométereket, töltekezni, tele szájjal rádióból ömlő retró dalokat gajdolni, miközben odakinn a táj tele szájjal ordítja a létezést. Hogy lehet egy felhő ennyire felhő, egy dűlőút ennyire dűlő és ennyire út, egy barázda százszázalékosan önazonos a barázdaságával? Szinte parázna, ahogy kitárulkozik, ahogy várja a magot.

Odakinn vonszolják a nyomort, leülnek vele a luxus küszöbére loncsosan, menekülő tekintettel, reciklálják a földről szedett csikkek dohányát egy bádogdózniba, újrasodorják az életüket, új papír, új füst, új tűz, új hamu. Én se leszek más minőségű hamu, csak olyan, mint a parázsló dohányrúd végén szürkéllő maradvány. Mind ugyanabban a hamutartóban végezzük.

Idebenn kényelmetlen így is meg úgy is, forgok az ülésen, pihennék, ólom a fejem, de hol a nyakam törik ki, hol a hátam fáj, hova tegyem a lábamat, izzadok, nem alvásra kitalált kocsi, bár ha nincs hol aludni, nyilván ez is jobb, mint. Nyikorog a térdem, kattog, kiakad, széjjelrázta finommechanikáját a sokezer lehajtott kilométer, amely ezt a kocsit is szétszedi lassan, de biztosan, lengéscsillapító-csere, az én lengéscsillapítóimat velem együtt cserélik.

Odakinn ugyan hány mozdulat tartalmaz nyomelemekben szerelmet, fiú a lány füle mögé simít egy tincset, szendvicsből kölcsön-harapás, pár kávékorty a másik poharából, megtisztítani saját pólóval a másik szemüvegét, kinyomni felkarján egy pattanást, amihez nem fér hozzá. Az én szerelmem most szállt ki a kocsiból, anyukát támogatva, megvárom őket itt, úgyis hullafáradt vagyok, pihenek, míg a sorszámot húzzák, a sorukat várják, kínosan jólöltözötten, térdre rendezett kistáskával, feszülten lesve a felvillanó számjegyeket, megértést keresve az ügyintéző tekintetében.

Idebenn egy cigaretta nyoma az italtartó mellett, megolvasztotta a műanyag burkolatot, az előző tulaj nem dohányzott, azt érezni lehetne. Mi a története ennek az egyetlen ciginek? Ki gyújtott rá idebenn csak azért is, bosszantásból, vagy épp elviselhetetlen fájdalmát enyhíteni, ki csattanhatott fel: ebben a kocsiban te nem dohányzol, azonnal kiszállsz!

Odakinn mobilozás-foszlányok... Hozok akkor a múltkori kínaiból... Egyszerűen kicsinál, de észre sem veszi... Nagylángon futtasd meg, vigyázz, oda ne kapjon... Nem állunk most úgy anyagilag, felejtsd el, kicsim... Leárazva rendeltem a neten, ha nagy tételben veszed, baromi olcsó... Többféle kezelésen átestem azóta, egészen jól vagyok, csak a hányinger tör rám néha, de ez a legkevesebb... Kisfiam, kinek beszélek, talán a falnak?... Mert ő mindenkinél okosabb, egyszer valaki jól pofán vágja, meglepődne, asszem...

Idebenn a rádió felett pirosan virít a csekk, be kell fizetni, tizenöt napon belül vagyok, de ha még halogatom, kicsúszom az időből, exponenciálisan növekszik az összeg. Ez a piros virítás másra is emlékeztet, nem szoktam parkolást mulasztani, de akkor, a temetés napján, feketébe öltözötten, a templom előtt eszembe se jutott, hogy hétköznap délután van, hogy csak nekünk állt meg az idő, csak nekünk pirosbetűs, csúfondárosan kiabált rám a szélvédőről a mikuláscsomag.

Odakinn egy jól öltözött, kedvesnek kinéző család modern balettet táncol, keringőznek a járdán négykerekű bőröndjeikkel, anya, apa, öcsi, hugi. A gyerekek pörgetik a kofferokat, vagány mulatság, apuka hirtelen idegbe jön, odaront a kislányához, kirángatja kezéből a bőrönd húzóját, ráförmed, zmeg anyádat, ne szórakozz ezzel, a ká életbe. Detonáció a semmiért, feszültséglevezetés, a lányka rettegő tekintete, anyuka közönye, miközben ő is szóba kerül a képzelt, csak szavakban létező aktus kapcsán. A szó elszáll, a gyerekagyba lerakódó betontömbök megmaradnak. Miféle meredélyek partján járkálunk vakmerően?

Idebenn nyílik a kocsiajtó, megjöttek, kérdem, mi van, hogy ment a banki ügyintézés, nem ez a kérdés valójában, anyuka szemében a hiány, most így, a temetés után, kérdés, mi lesz vele, lassanként elnyeli a határozatlanság, vagy új életre kel, és magabiztosan hajózik tovább, hátra se pillant.

– Balázs, viszonylag fiatalon, pontosabban a huszonötödik születésnapi buliján került kerekesszékbe. Mi történt pontosan?

– Berecz Balázs: Mindez egy progresszív betegség következménye, egy folyamatosan romló állapot, ami egyszer csak felgyorsul, aztán a kerekesszék a vége.

– Mi zajlott le legbelül, amikor felfogta, hogy nem fog tudni járni többé?

– B.B.: A betegség lassú lefolyása miatt bőven volt időm lelkileg és mentálisan felkészíteni magam a kerekesszékes állapotra. Nem volt bennem düh, nem okoltam senkit és semmit, egyszerűen csak elfogadtam, hogy megváltoznak a dolgok, s ami talán még fontosabb: elfogadtam önmagamat.

Sosem tekintettem magamra áldozatként, nem a „nekem jár” mentalitás vezérelt. Ez egyébként korántsem könnyű.

Egyszer olyan kaszkadőrökkel voltam összezárva pár hetet a baleseti osztályon, akik egyik napról a másikra váltak járásképtelenné. Nagyon megviselte őket a változás. Amilyen kemények voltak, olyan nehezen viselték. Alapvetően derűs, viccelődő ember vagyok, és a családunkban sem a siránkozós hozzáállás volt jellemző. A szüleim sosem mondták nekem azt, hogy nem vagyok jó semmire, sőt, folyamatosan tudatosították bennem, hogy értékes vagyok. Bátorítottak és támogattak a tanulmányaimban, elvárás volt, hogy közösségi ügyekben is megálljam a helyem, nem hagyták, hogy semmirekellősködjek.

– Ismerek olyanokat, akiket – miután kerekesszékbe kényszerültek vagy elveszítették a szemük világát – a barátaik elhagytak. Az ön kapcsolati hálója változott az idők folyamán?

– B.B.: Voltak, akik lemorzsolódtak mellőlem, de – talán furcsa lesz, hogy ezt mondom – ennek én örülök. Azt gondolom, hogy ha egy barátság valóban barátság, akkor annak nagyon sok mindent, olykor a legnagyobb tragédiákat is el kell tudnia hordozni. Ha egy kapcsolat nem marad meg egy megváltozott helyzet miatt, akkor azt nem kell sajnálni, habár szerintem a kapcsolatok sokszor az érintetten múlnak, nem pedig a barátokon. Merthogy a speciális igénnyel rendelkezőknek legalább annyira kell alkalmazkodniuk az egészségesekhez, mint fordítva. Nekünk is tennünk kell azért, hogy megértessük magunkat az egészséges embertársainkkal és beilleszkedjünk.

– Üzlettársával, Méri Tamással nemrégiben nagy fába vágták a fejszéjüket. Közösen vezetik az Access4You nevű céget, amely a speciális igényűek (többek között kerekesszékesek, kognitív hiánnyal élők, vakok és gyengénlátók, siketek és nagyothallók, babakocsis kismamák, idősek) életét igyekszik könnyebbé tenni. Pontosan hogyan is?

– B.B.: Az Access4You hitelesített információt biztosít az akadálymentességről a különböző ingatlanszegmensekben (üzletek-ügyfélterek, rendezvényhelyszínek, éttermek, szállodák, bevásárlóközpontok, irodaházak stb.). Hiteles és részletes információkat biztosítunk egyelőre a weboldalon, később egy applikáción keresztül.

Az auditálási folyamat tanúsítja a helyszínek akadálymentességét, négy kategóriába sorolva (alap, bronz, ezüst, arany) minősíti azokat a speciális igényű emberek szükségletei szemszögéből, és európai tanúsító védjegyet állít ki.

– Tehát ha például be szeretne menni egy olyan plázába, ahol előtte még nem járt, akkor útnak indulás előtt, az Access4You adatbázisának köszönhetően, pontos képe lesz a pláza belső teréről és az épület közvetlen környezetéről.

– B.B.: Így van. Sokszor megesett, hogy az előzetes tájékozódás és alapos tervezés ellenére sem úgy alakultak a dolgok, hogy azok számomra is élhetőek legyenek. Tavasszal Tamással egy üzleti tárgyalásra mentünk, és a helyszínen szembesültem azzal, hogy az épület nem akadálymentes, pedig én előzetesen mindig felhívom az adott helyet. Volt, hogy egy szállodába nem tudtam bejutni, ugyanis a bejutást négy magas lépcső lehetetlenítette el, noha előtte hosszasan leveleztem a szállásadóval, fotókat is kértem. Ekkor döntöttem el végleg, hogy megalapítom a vállalkozást.

– Méri Tamás: Először nemzetközi terepen és a tengerentúlon néztünk szét – kíváncsiak voltunk, hogy másutt hányadán állnak az ingatlanok auditálásával és az akadálymentességgel kapcsolatos információnyújtással. Elenyésző számú kezdeményezést tapasztaltunk, és akadnak hiányosságok bőven. Amikor világossá vált, hogy nincs a világon egy fenntartható modell, csak még nagyobb elszántságot éreztünk arra, hogy piacra vigyük az Access4You-t. 

– B.B.:

Sajnos az ingatlanok tulajdonosai nem mindig azt értik akadálymentességen, ami valóban az. Azt hiszik, hogy ha a kerekesszékes vagy egy vak be tud menni az ajtón és nincs lépcső, akkor már mindent megtettek.

Ha egy speciális igényekkel élő ember például utazni szeretne, rendkívül sok mindent le kell szerveznie előre, mert nem tudhatja biztosan, hogy mi fogadja majd ott, ahová megy. Ha viszont nem áll rendelkezésére megfelelő információ, akkor nem tud megfelelően felkészülni.

– M.T.: A megbízható információ tehát kardinális kérdés. Az akadálymentesség önbevallásos alapon működik, tehát nincs garancia arra, hogy egy adott szálláshely, étterem vagy fodrászat, ahová egy speciális igényű ember menni szeretne, valóban használható a számára.

– Milyen kritériumok alapján történik a minősítés az Acces4You-nál?

– M.T.:

Az Access4you Európa-szerte levédetett egy tanúsítási eljárást, és 550 kérdés mentén – amelyet rehabilitációs szakmérnökök állítottak össze – személyes bejárással, fotókkal, videókkal auditálja a helyeket a speciális igények szerint.

Ez a szempontrendszer elégséges ahhoz, hogy a speciális igényű már biztonsággal használja az adott területet. Minél több szempontnak felel meg az adott ingatlan, annál magasabb minősítést kap. Egy helyszín három évre kapja meg a védjegyet, és ha bármilyen változás történik az infrastruktúrában, azt jeleznie kell nekünk.

– B.B.: Az Access4You, terveink szerint, a világ elsőszámú olyan szervezetévé válik, amely akadálymentesség szempontjából a valóságnak megfelelően, hitelesen írja le mindennapi tereinket, így könnyítve meg jelentősen a speciális igényű emberek életvitelét.

– Ha jól értelmezem, a minősítést mindenki kérheti, aki üzemeltetője vagy tulajdonosa egy ingatlannak.

– M.T.: Igen, beleértve a kisebb, 200 négyzetméternél kisebb ingatlanok üzemeltetőit is. Úgy látjuk, hogy első körben a szolgáltatást nyújtó helyszínek azok, ahol érdemes a minősítést elvégezni.

– Mik a hosszú távú terveik? Milyennek képzelik el a céget öt év múlva? 

– B.B.: Tervezünk olyan képzéseket, amelyeket az akadálymentesített épületekben dolgozóknak tartanánk.

A legtöbb felszolgáló frászt kap, ha egy gyengénlátó vagy egy kerekesszékes bemegy az étterembe. Nemigen tudja, mit szabad, mit nem, hogyan beszéljen velük. Ebben is szeretnénk segíteni.

– M.T.: A másik terv, hogy a magyar helyszínek után nemzetközi szintre is kilépjünk. Ha a nálunk nagyobb és fejlettebb országok látják, hogy az Access4You életképes modellt kínál Magyarországon, akkor több mint valószínű, hogy lesz rá igény külföldön is.

– Balázs, ha kívülről szemléli önmagát és a történteket, akkor mit gondol, mi lehet eddigi életének a tanulsága, üzenete? 

– B.B.: Fontos, hogy az embernek legyen humora, bátorsága és hite. Humorral a legnagyobb tragédiák éle is elüthető – Tamással egyébként rengeteget viccelődünk, akár az állapotomról is. Ez oldja a feszültségeket és segíti a kötetlenebb kommunikációt. 

Sokféle üzletbe belevágtam már életemben, de még egyiknél sem láttam, hogy a Gondviselés ennyire mellém állt volna. Az Access4You szerencsére gördülékenyen halad az útján. Az elején „jó poénnak” tűnt, aztán volt egy pont, amikor egymásra néztünk, és rádöbbentünk, hogy milyen nagy is a mi felelősségünk.

Bátorság volt belevágni ebbe a vállalkozásba. Elindítottunk egy hógolyót, csakhogy mi előtte szaladunk. Most már látszik, hogy a hógolyóból lavina lesz, a kérdés csak az: tudunk-e vele lépést tartani. Bár nekem könnyebb, mert négy kerékkel több van…

Támogatott tartalom. A cikk az Access4You megbízásából, a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.

– Két dolog jut eszembe először, ha rád gondolok: egyik, hogy nagyon jól írsz, a másik, hogy különlegesen érzékeny vagy azokra a látszólagosan apró veszélyekre, amelyek megnehezítik az életet – legyen az a karácsonyi magány, egy padláson bulizó nyest vagy a hulladékot eltüzelő szomszéd. Sokan azt hiszik, csak a politika gyakorol nagy hatást az életünkre, holott ezek az „apróságok” közvetlen és azonnali hatásúak.

– Ezt a szemléletmódot a családomból hozom. Van egy közmondás: karnyújtásnyi körben felelős vagy a világért. Kik vannak ebben a karnyújtásnyi körben? Akikkel együtt élsz, a családod tagjai és a barátaid, az osztálytársaid, a lakóközösséged. Édesapámnak mindig voltak közéleti szerepvállalásai, édesanyám ugyanakkor a gyerekeinek, nekünk hármunknak teremtett varázslatos gyerekkort. Két öcsém van, nagyon kicsi közöttünk a korkülönbség, úgyhogy én nem tudtam betölteni a bölcs nővér szerepét, inkább nagyon is összenőttünk, felnőttként is jóban vagyunk, néhány utcányira lakunk egymástól. A szüleim odafigyeltek a családon kívül másokra is, mert nem csak az a fontos, ami a házunk falai között történik. Meghatározott a kertvárosi környezet is: ma is úgy lakom Budapesten, mintha vidéki lennék.

– Nehéz lehetett elszakadni egy ilyen jól működő, szeretettel egybefűzött családtól.

– A felnőtté válásomban fontos állomást jelentett a házasságom: elköltözésem a szüleimtől és önálló háztartás kialakítása. A férjemnek nagy szíve van, ez talán a legvonzóbb tulajdonsága. Jó a humora, és jóban-rosszban lehet rá számítani. Tudod, vannak olyan emberek, akik csak úgy „hallgatóznak a szélben” – no, a férjem nem ilyen: határozott, céltudatos, de komoly érzelmi világa is van. Jó páros vagyunk, mert engem néha elvisznek az érzéseim, és ő ellensúlyoz. Ez kapocs is köztünk meg ellentét is. Ő egyébként nagyon elhivatott televíziós újságíró. Egy egyetemre jártunk, de csak később, az akkor virágkorát élő iwiw közösségi oldalon vettük fel egymással a kapcsolatot.

– Megfigyeltem, hogy ha olyan jelenséggel szembesülsz, ami dühítő vagy szinte megoldhatatlan, akkor a humor és a szatíra eszközeit hívod segítségül.

– A humor erejében nagyon hiszek, mi otthon rengeteget nevetünk. Sokszor az élesebb szituációt vagy nehezebb hangulatot is fel lehet oldani egy viccel. Kell tudni kívülről nézni magunkat.

A humor valamiféle elengedés is: kevés olyan ügy van, amiért érdemes lenne túlfeszíteni a húrt.

– Honnan jött az ötlet, hogy újságíró legyél?

– Kisgyerekkoromtól a betűk bűvöletében éltem. A Pázmány kommunikáció–magyar szakán nagyszerű tanárok tanítottak az értékelvű újságírásra. Engem azonban kizárólag az írott sajtó érdekelt, nem akartam se a kamera, se a rádió közelébe kerülni. Ez utólag hibának bizonyult: ma főállásban egy államigazgatási szerv kommunikációs munkatársa vagyok, és használnom kell pr-ismereteket, szerveznünk kell médiamegjelenéseket, kommunikációs válaszpaneleket kell összeállítanunk… Nem érdemes tehát kizárni semmilyen területet az érdeklődésünkből, mert valószínűleg mindre szükségünk lesz.

– Illés Sándor újvidéki újságíróról írtad a diplomamunkádat.

– Középiskolásként szombat reggel mindig kivadásztam anyu szatyrából a Magyar Nemzetet, és Illés Sándor tárcáit mindig elolvastam. Nagyon tetszett a stílusa. Amikor az anyaggyűjtést elkezdtem, még találkoztam vele, de hamarosan meghalt. Példaértékű az a tisztesség és alázat, ahogyan ő újságíróként dolgozott.

– Te is nagy tisztelettel és empátiával közeledsz az interjú- vagy riportalanyaid felé.

– Igen, eléggé közel engedem magam a témákhoz és a megszólaltatott emberekhez. A hírkészítésben ez nem lenne előnyös, de a magazin megengedi.

Megrendítő élmény volt számomra, amikor az alkoholizmus témáját jártam körül, és elmentem az anonim alkoholisták hozzátartozóinak a gyűlésére, az Al-Anon Családi Csoportba.

Én csak beállítottam oda, mert nem tudtam kivel előzetesen egyeztetni. Azt hitték, én is egy újabb érintett résztvevő vagyok. Rögtön az elején jeleztem persze, hogy újságíróként vagyok ott. Ültem a körben sok ismeretlen ember között, egy nagyon zárt és titkos közösségben, ahol még egymásról is csak a keresztnevüket tudták. Nyíltan, kézfeltartással kellett szavazniuk arról, hogy én maradhatok-e. Huszonvalahányan lehettek, sok nő és néhány férfi. Szavaztak, és maradhattam, de azzal a megkötéssel, hogy az elkészült cikkről újra szavazni fognak, és csak akkor hozhatom nyilvánosságra, ha kivétel nélkül mindenki elfogadja. Szívbe markoló, mély történeteket osztottak meg egymással és így velem is. Én csak ültem és hallgattam ott mint egy szerencsés kívülálló. Izgultam, amikor átküldtem nekik e-mailen a cikket jóváhagyásra, de egyöntetűen elfogadták. Utána megható e-maileket kaptam. Sokan megköszönték, és hálásak voltak, hogy a Képmás foglalkozik ezzel a témával.

– Megírhattad volna ezt a cikksorozatot úgy is, hogy csak szakértőket kérdezel, vagyis jóval kisebb energiabefektetéssel, de azért látványosan.

– Igen, de én kíváncsi lettem, amikor megtudtam, hogy létezik ilyen terápiás csoport. Sok cikkben kérdeznek meg szakértőket, viszonylag kevés újságíró megy el „terepre”, az érintettekkel találkozni. Amikor a visszajelző e-maileket kaptam, akkor döbbentem rá, milyen nagy súlya és hatása van annak, amit megírunk, különösen, ha emberi sorsokról van szó.

– Mi a véleményed a klímaváltozás elleni küzdelemről, a környezetvédelemről?

– Nem hiszek a szélsőségekben, csak abban, amit én is meg tudok tenni: komposztálok, szívesen használom a tömegközlekedést, nem veszek avokádót, elzárom a vizet fogmosás közben. A pici személyes döntésekben és a helyi közösségi döntésekben bízom elsősorban, nem a nagypolitikában. Az önkormányzati választásokat mindig nagyobb izgalommal követem, mint a parlamenti választásokat, mert azt tapasztalom, hogy az én életemre közvetlenebb hatást gyakorolnak.

A klímaváltozással is így vagyok: tudomásom van róla, hogy mi folyik a Föld túlsó felén, de én csak azért tudok tenni, ami itt van, Magyarországon.

– Feltűnt nekem, hogy nagyon szereted Szlovéniát, többször nyaraltál ott. Mi az, amit idehoznál onnan?

– Az általánosan jellemző angol nyelvtudást és a zöld szemléletmódot. Van bennük egy hatalmas életigenlés, vidámság, annak ellenére, hogy történelmük során őket is sok nehézség érte, mint minden népet itt e térségben, viszont ők többnyire jól jöttek ki ezekből. Nálunk, itthon a pesszimizmus, a kishitűség a tanult mentalitás, míg ők valószínűleg már a családban és az iskolában elsajátítják, hogy „meg tudod csinálni, képes vagy rá”.

– A kereszténység félreértelmezett tanítása is sugallja az alázatosságot, a túlzott önkontrollt, az elzárkózást a „bűnös világtól”. Pedig egyre nagyobb elvárás, hogy a keresztények hathatósan kommunikálják a keresztény értékeket a nagyközönség felé.

– Igen, én is érzékelem ezt a problémát, sőt, néha küzdök is ezzel. Fülembe cseng egyik egyetemi tanárom intése: „Edit, ha ezt így folytatja, maximum egy plébániai lapot fog szerkeszteni!” Nagy lecke volt nekem. Zavar tapasztalható abban is, hogy a keresztény média nem hitoktatást jelent, és ezt sokan nem értik még a keresztény újságírók közül sem. Nem jut el az üzenet a kívülállókhoz, ha egyházias nyelven közlünk bensőségesen vallásos tartalmakat, vagy ha a parlamenti felszólalást tekintjük hittanórának. Sajnos a harsány vidámságot, jó értelemben vett lazaságot sem tartják sokan összeegyeztethetőnek a keresztény mivolttal. Rossz, ha hagyjuk magunkat bezárni ilyen dobozokba.

– Augusztus huszadikára írtál egy szép, önvívódástól sem mentes cikket a magyarság szeretetéről. Ebből kiderült, mennyire fontosak számodra a hiteles nemzeti hagyományok: akár a példaértékű emberek vagy éppen a halottaink tisztelete.

– Ezek tartanak meg minket. Szeretem az ünnepeinket: nem tudok például az adventre úgy gondolni, hogy jaj, mennyi nyűg még karácsonyig! A hit nélküli külsőségeket is elfogadom, azok is az ünnephez tartoznak, és rajtunk múlik, hogy az arányokat, az egyensúlyt hogyan teremtjük meg. Csak az az igazán zavaró és szomorú, amikor valaki a hagyományos ünnepeket teljesen ki akarja hagyni az életéből, mert az gyökértelenségről árulkodik.

A melldöngető magyarkodás taszít, és nem vagyok rajongó típus se, de a magyarság ikonikus alakjai és sportsikerei összekötnek, ezért fontos felmutatni.

– Van hobbid? Mit olvasol szívesen?

– Szabó Magdát például mindig, de az utóbbi időkben fedeztem fel magamnak Linn Ullmannt. Szépirodalomból szinte mindenevő vagyok. A kerámia most a nagy „szerelem” az életemben. Néhány éve kezdett nagyon érdekelni az agyagozás. Férjemtől ajándékba kaptam egy négyalkalmas workshopot egy keramikus művésznél – ennyi elég volt, hogy megszeressem és ott ragadjak. Ha hullafáradtan megyek el hetente egyszer kerámiázni, akkor is kipihenten és derűsen térek utána haza. Kreativitást igényel, ugyanakkor van egy monotóniája is ennek a munkának, és nekem mindkettőre szükségem van.

– Csorba Kerámia. Viccesen hangzik, kedves áthallása van.

– Egyszer elkészítem a magam csorba bögréjét!