A leányzók nagy álma szerelemről, lánykérésről, házasságról immáron beteljesedett. Túl vagyunk a mézes heteken, megvan a szépen kialakított közös otthon, beállt a hétköznapok és hétvégék, elröppenő nyaralások és véget érni nem akaró telek ritmusa. Modern, mindent bíró nőként visszük a háztartást, helyt állunk a munkahelyünkön, a közös barátoknak megvillantjuk, micsoda irigyelnivaló tehetségek vagyunk a konyhában, és néha lazítunk a barátnőkkel. Ápoljuk a kapcsolatot a nagyobb családdal, édeskettes programokat szervezünk, évfordulózunk, szülinapozunk, szombaton kirándulunk, vagy megnézünk egy filmet, vasárnap elrángatjuk magunkkal lelkes férjünket a templomba.

Ám még egy olyan, izgalmas, fordulatos, mégis harmonikus és kiegyensúlyozott házasságban is, mint amilyen például a miénk, előfordul, hogy az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy egy késő nyári estén, a felgyúló csillagokon járatva a szemét, azt kérdi magában: „Vajon ennyi az egész?”.

Én például sokáig színésznő akartam lenni, aztán meg rendező. Aztán nagy utazó, akit egy tévéstáb kísér mindenhová, és veszi, amint ismerkedem a kultúrával, a nyelvvel, az emberekkel és a helyi konyhával. Írónő akartam lenni, nem csak úgy félig-meddig újságíró, hanem olyan, aki nem csak kitalálja, hanem éli is a történeteit, és olyasmit mutat be a világból, amit más még nem tudott. Tolmács akartam lenni, nemzetközi kapcsolatokat ápolni, és folyton jönni-menni. Világkörüli hajóútra készültem, akár még matróznak is beálltam volna.

Volt, hogy szerzetesnő akartam lenni, aki mindent de mindent arra az egy lapra tesz föl, ami az üdvösséghez vezet, és semmit de semmit nem törődik többé a földi dolgokkal. Vágytam tökéletes alakra, úszás-és futásrekordokra, csajos tengerparti kiruccanásra, ahol az összes jó barátnőm egyszerre jelen van. Filozófiát és antropológiát is akartam hallgatni az egyetemen, esetleg japánul tanulni. El akartam végezni egy profi főzőtanfolyamot, nyitni egy kávézót vagy kisvendéglőt, Olaszországban akartam földbirtokot, ahol szőlőt meg olívát termesztek.

Aztán ránézek a férjemre. Ő is a csillagokat fürkészi. Kislány koromban úgy képzeltem, hogy ha rátalálunk egymással az igazira, mindig ugyanazt akarjuk majd csinálni, és mindig ugyanazt fogjuk érezni meg gondolni, mint a másik.

Mostanra tudom, hogy nagy Ő-m e pillanatban is egészen máshol jár, mint én. És eszembe jut, mi után sóvárogtam még, mire vágytam a legjobban, amíg egyedül voltam: szeretve lenni, bízni, biztonságban és otthon érezni magam valaki mellett; feleség lenni. Ízig-vérig asszonnyá válni, olyanná, aki takaros otthont tud teremteni, finom fogásokkal kényezteti őt, és villog a közös barátok előtt. Közben modern is, megállja a helyét a munkájában, és néha elmegy a barátnőkkel lazítani. Sokszor vágytam nagycsaládra, amolyan olaszos kavalkádra, gyerekzsivajra, és egy olyan férjre, aki majd a puszta tekintetével felülírja a körülöttünk uralkodó káoszt. Akárcsak most, amikor visszanéz rám, és a dolgok a fejemben újra a helyükre kerülnek.

A cikk a Képmás magazin 2013. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A hulladékválság szerves okozója

Az egyszerhasználatos pelenkák a kilencvenes években jelentek meg, és ha édesanyáinkat megkérdeznénk, biztosan nem a klímaválság jutna róla eszükbe, hanem hogy mekkora könnyebbséget hozott ez az életükbe. Mégis az, hogy valami könnyű és egyszerű, nem minden esetben jelenti azt, hogy jó és fenntartható. Egy gyermek átlag két és fél–három év alatt lesz szobatiszta, eddig az életkorig egyes becslések szerint 4–6000 pelenkát használ el, ráadásul nemcsak a pelenkára kiadott költség nagyon magas, hanem a keletkezett hulladék mennyisége is. Legtöbbször csak ezzel foglalkozunk, pedig maga a gyártási folyamat is jelentősen megterheli a környezetet, mert fosszilis energiaforrásainkat használja fel.

Egy pelenka előállításához 2,5 dl kőolajra van szükség, így négy darab gyártásánál már egy liter kőolajat használnak fel.

Összetételüket tekintve tartalmaznak polipropilént, papírt, cellulózőrleményt, nátrium-poliakrilátot, nedvességzáró polietilén fóliát, illetve ragasztót és gumit. Ezek nem éppen természetes anyagok, bár remek nedvszívó képességet eredményeznek, így szárazon tartják a baba bőrét.

Használat után az eldobható pelenkákat a háztartási, azaz kommunális hulladékba gyűjtjük, mivel újrahasznosítani jelenleg nálunk még nem lehetséges. Az FKF Környezetvédelmi laboratóriumának becslése szerint hazánkban a kommunális hulladék hét-nyolc százaléka higiéniai hulladék. (Ez nemcsak pelenka, hanem pl. egészségügyi betétek, törlőkendők összessége.) A szemét elszállítása és megsemmisítése is mind energiaigényes. Szemetünk 60%-át a Fővárosi Hulladékhasznosító kazánjában megsemmisítik, 40%-át egyszerűen csak szeméttelepeken tárolják. A megsemmisítés vagy égetés is roppant környezetszennyező művelet, viszont az ez után maradt minimális mennyiségű salakanyag (amely, papír és műanyag esetében 1-2%) teljesen steril és a környezetre veszélytelen.

A kiábrándító tények mellett azonban remek kezdeményezéseket is látunk.

Egyre több világmárka vallja magát környezettudatosnak, és tesz is ezért. A Magyarországon forgalmazott legismertebb márkájú eldobható pelenkák például „zero waste” gyárakban készülnek. Több országban létezik már koszos pelust újrahasznosító üzemük, tehát nagy erőkkel dolgoznak az elhasznált pelenkák újrahasznosításán is, és azon, hogy ne csak a termelés legyen zero waste, hanem az egész termékciklus.

A (valóban?) köztes út: öko pelenkák

Olyan, hogy „öko pelenka” tanúsítvány vagy védjegy (még) nem létezik, ezért valójában nehéz megfogalmazni, hogy mit is takar pontosan a kifejezés.

Általában ezek a pelenkák természetes és megújuló alapanyagokat tartalmaznak, vagyis növényi eredetű rostokat, pamutot vagy bambuszt. Nem tartalmaznak natúrlatexet, sem feleslegesen felhasznált nyersanyagot. Nem ritka, hogy újrahasznosított, vagy egyéb kinyert, maradék anyagokból készülnek.

Előállításuk és összetételük tehát valóban környezetbarát, de ezek is csak egyszer használatosak, így ugyanazt a napi hulladékmennyiséget termelik meg, mint a sima pelenkák. Van egyébként márka, amely részben lebomlónak mondja magát, de a mai modern hulladéktárolók úgy vannak kitalálva, hogy megakadályozzák a biológiai bomlást, így ha nem égetik el, akkor sajnos lebomlani sem fog. 

A mosi menő

Létezik egy harmadik út. Teljesen logikus, ha a mosható pelenkára úgy gondolunk, mint egyfajta visszafejlődésre: több mosás, több munka, azaz több energiafelhasználás. Ezek mind logikus gondolatok, de nem teljesen valósak. A mai mosható pelenkák nem olyanok, mint régen, és a „mosizás” sem azt jelenti, mint édesanyáink idejében. Azok az édesanyák, akik ma mosható pelenkát használnak, nem kényszerből teszik, hanem környezettudatosságból. Míg régen tulajdonképpen csak a tetrapelenka létezett, és ahhoz egy vízzáró külső réteg, ma már rengeteg féle márka és fajta létezik. Ezek sokkal korszerűbbek, szinte ugyanolyan nedvszívó képességgel bírnak, természetes anyagokat tartalmaznak, és nem utolsó sorban nagyon mutatósak. A nagyobb gyártók ügyelnek arra, hogy maga az előállítási folyamat is környezetbarát legyen, de mint minden más termék esetében, itt is megjelentek az olcsóbb, ázsiai márkák, amelyeknek gyártása és származása sok esetben kérdéses. Vannak kisebb vállalkozók, akik egyedi, kézműves darabokat készítenek, így azok megvásárlásával nem egy nagy multinacionális céget, hanem egy kisebb manufaktúrát támogatunk. 

Az egyes mosipelusok összetétele fajtától függően változik, változhat. Általában egy külső, vízzáró részből és egy belső, nedvszívó rétegből állnak. A külső lehet poliuretán, gyapjú, vagy polár, a nedvszívó rész leggyakrabban pamut vagy bambusz. Ma már léteznek egyébként „egyben pelusok” is, amikor a vízzáró külsőhöz a nedvszívó rész hozzá van varrva, ennek használata majdnem ugyanolyan, mint az eldobható pelenkáé, ám miután megtelik, nem a hulladéktárolóba dobják, hanem megy a szennyeskukába. Nem szükséges viszont külön mosni őket, hanem színes vagy fehér ruhákkal is együtt tisztíthatók, így nem jelent akkora többletmunkát és energiafelhasználást, mint azt elsőre gondolnánk, sőt akár több gyermek esetén is újra használhatók, tehát jóval költséghatékonyabb.

Édesanyaként én is úgy látom, hogy gyermekeink jövője érdekében szinte minden téren szükséges lesz változtatunk.

A mosható pelenka egy környezettudatos választás, és nem utolsó szempont, hogy a gyermekvállalással járó kiadások nagy része is csökkenthető vele.

Célszerű már a gyermek születésétől elkezdeni, egyrészt mert így térül meg a legjobban, másrészt egy pár hónapos gyermekkel kezdeni nehezebb, mert már hozzászokhattunk az eldobható pelenka könnyű és egyszerű használatához. Mielőtt belefognánk, érdemes segítséget kérni. Ma már részt vehetünk előadásokon, akár személyes tanácsadáson, és kölcsönözni is lehet különböző készleteket. A legnagyobb közösségi oldalon pedig remek csoportok állnak rendelkezésre, és tapasztalatból mondom: a „mosianyuk” segítenek bármiben, örömmel adnak tanácsot, és válaszolnak minden kérdésre. 

A cikk forrásai: www.pampers.hu, www.dm.hu, www.okolurko.hu

S mivel a feladatainak ellátásában egyre nagyobb bizonytalanság mutatkozott, oda jutottam el, hogy meg kell beszélni a helyzetet egy neurológussal. Ha csak kisebb zavarról van szó, ideje kijavítani, amit lehet. De nálunk sajnos az első teszt hozta a diagnózist. Már csak ki kellett zárni, hogy nem egyéb szervi elváltozás áll a tünetek mögött (rákos daganat, agyvérzés, stb..)

Alattomos ez a betegség, mert nem rögtön tűnik fel a belső zavar. Például rácsodálkoztam, hogy nincs tisztában az évszámmal. Nap mint nap írta a naplókat, és kezdetben ez egyáltalán nem tűnt fel. Amikor már tudtuk, hogy komoly probléma van, szembe ötlött, hogy egy hosszabb cselekvésfolyamatot egyedül nem tud végigvinni. Szakaszokban is segíteni kellett neki, hogy egy folyamatot a helyes sorrendben tudjon levezényelni.

Csak tanácsolni tudom azoknak, akik észreveszik társuk lassulását, bizonytalanságát, hogy érdemes idejében utánanézni az okoknak! Inkább legyen egy felesleges kör, mint sok-sok stressz a sikertelenségek miatt a munkában.

Most, hogy munkaképtelenségét megállapították, igyekszünk sok logikai, egyszerű játékot játszani. (Malom, dominó, amőba, területfoglaló, szóalkotó…) Multivitaminnal, memóriajavító táplálékkiegészítővel, orvos által felírt memóriajavítóval, mozgással igyekszünk karban tartani a meglévő képességeit.

Istennek hála, szelíd és együttműködő a párom, ez itt most nagyon fontos. Van betegségtudata, azt megérti, hogy mindaz a zavar, feszültség, amit korábban érzékelt, a betegség által okozott képességromlásból adódott. Így igyekszik türelemmel viselni.

A közös imádság, a sok-sok érték és öröm, amit eddigi életünkben átéltünk, most mindennapi hálaadássá lett. Új időszámításunk kezdődött. Minden nap kézzelfogható ajándék. Nincsenek hosszú távú tervek. A jelen nagyon megnyúlt. Reméljük, hogy még sokáig „ismertek” maradunk egymásnak!

Gyermekeink öröme, sikere, látogatása újabb örömforrás. Családunkért és közösségeinkért imádkozunk, s felajánljuk Istennek menetelésünket ezen a nehéz úton, hogy a közösségek valóban élők és családiasak legyenek, ahol minden tag otthon érezheti magát.

 

Minden ember valahol otthon akar lenni. Otthon, ahol önmagáért szeretik!

Épp egy újabb rovatvezetői értekezletről jövök ki, mert az online tér már csak ilyen, folyton változik, és mi igyekszünk lépést tartani vele. Most úgy tűnik, hogy sikerül. Az elmúlt egy év komoly munkája kezd beérni. Az olvasói visszajelzések már korábban igazoltak minket, de most már a számok is: az oldalnak tavaly nyáron havi 20–25000 oldalletöltése volt, ma havonta 890.000–1.100.000 oldalletöltés és 200.000–250.000 egyedi látogató jellemzi, és ez egyre növekszik.

A Képmás magazin kilépése az online térbe tudatos döntés volt. A magazin a print kiadványok visszaszorulásával egyidőben nem vesztett példányszámából, sőt, kicsit növekedett is, ez annak köszönhető, hogy az elmúlt 17 évben mindig képes volt a megújulásra, egyedi tartalmaival, letisztult stílusával, hagyományos európai értékrendjével erős közösséget épít. Egy műfajának kereteit feszegető, a tudomány és a művészet eszközeit is segítségül hívó, érdekes, hasznos és szórakoztató kiadvány, hiteles megszólalókkal és értékeket kereső, problémaközpontú szemlélettel. Mindig is azt mondtam, hogy a Képmás az ellenpélda arra, hogy a női olvasókat csak a divat és a receptek érdekelnék. Ráadásul egy olyan korban, amikor minden téren nehezen köteleződünk el, nekünk van a legnagyobb előfizetői csapatunk a nagy havi magazinok közül.

Olvasóink elkötelezettsége abban is megnyilvánul, hogy számos alkalommal találkozunk velük a népszerű Képmás-esteken, amelyek tulajdonképpen a magazin értékeinek élményalapú, interaktív, jelen idejű megjelenési formái. A Képmás-estek tematikája a családra, az emberi kapcsolatokra és a közösségre fókuszál, fontos eleme a művészi élmény, amely segít a témák komplexebb megközelítésében és érzékenyíti a közönséget. Az ingyenes, tartalmas és egyenletesen magas színvonalú estek sikerét mutatja, hogy a Várkert Bazárban és a Hagyományok Házában rendezett események teltházasak.

A Képmás tehát kezdetektől fontos célkitűzésének tartotta a közösségépítést, akár az offline, akár az online térről van szó (a Facebook-oldalnak több mint 35 ezer aktív követője van, elektronikus hírlevél csaknem hétezer feliratkozónak érkezik meg hetente). A kepmas.hu önálló médiatermékké fejlesztése ezért átgondolt tartalomstratégia alapján valósult meg. Egyedi tartalmaival, saját szerzői gárdájával, tartalmi és minőségi minimumok meghatározásával aktuálisabb tud lenni, mint a print lapok. Értékrendje megegyezik a magazinéval – de stílusában bátrabb, lazább. Egy konzervatív feminista fórum – ilyen idehaza még nem volt eddig.

Az oldal dinamikus növekedése egyrészt a magas minőségű tartalomnak köszönhető, másrészt pedig annak, hogy érzékenyen reagál a speciális olvasói igényekre is. A minőség garanciáját magasan képzett, elismert és neves díjakkal kitüntetett szerzők és a képmás.hu tapasztalt rovatvezetői adják, akik színvonalas munkájukkal hozzájárulnak az oldal sikeréhez. Engedjék meg, hogy most bemutassam őket, és megköszönjem nekik, hogy ilyen lelkesedéssel és ilyen nagy szakmai színvonallal támogatják az oldalt.

Kölnei Lívia, a kepmas.hu felelős szerkesztője, a Köztér rovat vezetője. Művészettörténészként és irodalomtörténészként végzett az ELTE-n, másfél évtizedig az Orvostörténeti Múzeumban és Könyvtárban kultúrtörténeti kutatásokkal foglalkozott. Három felnőtt gyermeke van. 2011 óta társalapítója és szerkesztője a talita.hu női online magazinnak. 2016 óta a Képmás magazin olvasószerkesztője és újságírója is.

László Dóra, a Múzsa rovat vezetője. Jogász, újságíró, négygyermekes édesanya. 1992–2001-ig a Magyar Nemzet, 2001–2018-ig, megszűnéséig a Heti Válasz kulturális rovatának újságírója, majd egy rövid ideig a Magyar Igazságügyi Akadémia sajtótitkára. 2019 áprilisában csatlakozott a Képmás csapatához. Pályáján egy régi szerzetesi mondás vezérli: „Ne a rosszat tiltsd, hanem a jót fokozd!”

Máthé Zsuzsa, a Pereputty rovat vezetője. Történészi és jogászi végzettséget szerzett, majd családpolitikával és újságírással kezdett foglalkozni. Négygyermekes édesanya, aki a nagycsaládban szerzett tapasztalatait munkája során is kamatoztatja. A gyermekneveléssel kapcsolatos dilemmáit korábban az Onleány Társasblog szerzőjeként, jelenleg a kepmas.hu „Pereputty", azaz családrovatának vezetőjeként és szerzőjeként osztja meg a hasonló élethelyzetben lévő szülőtársakkal.

Dr. Péterfy Hajnal, a Híresztelő rovat vezetője. Gyógyszerészi és kommunikációs szakértői végzettséget szerzett. Hét évig dolgozott a gyógyszeriparban, majd megalapította a Babafalva portált, amelynek tíz évig volt főszerkesztője és tulajdonosa. Mellette civil és kommunikációs projekteket, civil szervezeteket menedzselt. Jelenleg a kepmas.hu lapmenedzsere.

Azonban nemcsak a magazinban vagy a képmás.hu oldalán fordítunk sok energiát missziós feladatunkra, hogy a családot mint értéket mutassuk fel a magyar nyilvánosság előtt: a Képmás szerkesztősége által létrehozott Média a Családért Alapítvány minden évben díjat ad a családbarát médiatevékenységért. Az alapítvány 2007-ben azzal a céllal jött létre, hogy a médiában rejlő lehetőségeket a családok javára fordítsa. Az alapítvány által létrehozott Média a Családért-díj célja, hogy a család – örömeivel és gondjaival együtt – ugyanolyan hangsúlyos szerepet kapjon a médiában, mint az életben magában. Olyan nyomtatásban megjelenő cikkeket, rádió- és televízióműsorokat, online tartalmakat jutalmaz, amelyek az említett témát magas szakmai színvonalon jelenítik meg, és céljuk nem csupán az olvasottság, hallgatottság vagy nézettség növelése, hanem az, hogy információt, erőt, segítséget adjanak a párválasztáshoz, az elköteleződéshez, családtervezéshez, a problémák megoldásához, a családban való boldog élethez.

Úgy hisszük, hogy a Képmás valami igazán egyedit nyújt a magyar médiapiacon. Nagyon sok erőfeszítést teszünk azért, hogy megőrizhessük, fenntarthassuk, tartalommal töltsük meg. Előfizetésével, csatlakozással a csatornáinkhoz Ön is sokat segít nekünk ezekben az erőfeszítésekben. Hálásan köszönjük, és arra kérjük, maradjon velünk továbbra is!

Szeretettel kíván jó olvasást a Képmás készítői nevében:

Molnár-Bánffy Kata
a kiadó vezetője

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Igen, a különórák kiválasztása annyira szól rólunk is, mint a gyerekünkről. Ez nem baj, de azért nem árt, ha tudatosítjuk magunkban, mi áll a döntéseink mögött.

Tapasztalatom szerint a bennünk élő gyerek és az idealista nevelő egyszerre kap hangot ilyenkor.

Lelkesítő, de csalóka is egyben a tiszta lapként előttünk álló új tanév, ahova megrajzolhatjuk azt az életet, amit szeretnénk, azt a gyereket, akit szeretnénk, és gyógyíthatjuk azt a gyereket, aki mi voltunk. Érdemes átgondolni, mielőtt betáblázzuk a család életét, mit miért teszünk, és reálisak-e az elvárásaink.

Összeszedtem néhány olyan szempontot, ami alapján lefuttathatunk egy vizsgálatot a titkos motivációinkról. Gondold át, mi az, ami téged is érint!

Ha hajlamos vagy arra, hogy a problémáidra megvásárold a megoldást, akkor a gyerekeiddel kapcsolatban is így fogsz gondolkodni. Ha rossz volt a matekjegye, fizetek matektanárt, ha nincsenek barátai, majd menő szülinapot rendezek, és befizetem pszichodrámára. Nem azt mondom, hogy ezek nem lehetnek jó megoldások, csak azt, hogy nem működnek mindig automatikusan, ahogy a pénzemért megkapom a kiflit, kétszer annyiért meg két kiflit. Nem is mindig ott van a probléma, ahol tünetként megjelenik, és nem biztos, hogy minden megoldást ki kell szervezni az illetékes szakemberhez. Emellett arra is figyelnünk kell, hogy az ötödik ilyen kompenzáló különóra megölheti az egész projektet, mert egyszerűen sok. Lehet, hogy egy is sok, mert valójában teljesen másra van szüksége.

Mindig figyelj az ő életkori szükségleteire! Amikor a gyereked helyébe képzeled magad a saját kiskori emlékeid alapján, nemcsak arra kell figyelned, hogy ő egy másik ember, de arra is ügyelj, valójában hány éves voltál egy adott emlékkép idején. Az emlékezetünk sokszor csalóka ebben. Amikor olyan nagyokat játszottunk az ovis barátnőnkkel, talán már bőven nagycsoportosok voltunk, a hároméves kis önmagunk viszont épp olyan szorongva várta, hogy anya érte jöjjön, mint a mi porontyunk. Amikor átolvastad a nyári szünetet a nagyi elsötétített szobájában, lehet, hogy két évvel idősebb voltál, és valójában csak két hétről volt szó.

Amit elkezdesz, azt be is kell fejezni? Ha kellő rugalmassággal kezeljük, ez egy egész jó irányelv.

Tényleg sokat ad a gyereke kezébe, aki megtanítja a kitartásra. Ugyanígy érték, ha megtanítod jókor váltani.

De figyelj oda, te nem vagy-e sérült ebben a kérdésben! A szüleid engedték, hogy csapot-papot otthagyj, amikor először nem volt kedved menni, és ma már bánod, hogy végül semmiben sem mélyedtél el? Vagy éppen ellenkezőleg? Sosem engedték, hogy gitározz, mert valamikor furulyázni kezdtél? Ne a gyereked igya meg a levét!

El tudod fogadni a középszerűséget? Muszáj a gyereknek sikeresnek lennie, ha már egyszer járatod valahova? Azt látom, hogy a mára felnőtt generációt szörnyen megbénítja ez a szemlélet. Hatalmas örömforrás az életben, ha valamiben, amit szeretünk, jártasságot szereztünk. Kit érdekel, hogy sosem mi voltunk benne a legjobbak! Hihetetlen nyomasztó tud lenni egy gyerek számára, hogy ha valamit kedvvel csinál, akkor máris a professzionalitás felé terelik. Ha úgy emlegetik, mint a „kis zenész”, „kis focista”. Ezzel a valóban bekövetkező elköteleződést is ki tudjuk nyírni, mert idejekorán rátelepszik a teljesítménykényszer.

A kevesebb, néha több. Van olyan, hogy nem tudunk ellenállni, és az élet minden szépségét meg akarjuk mutatni a gyereknek. Többféle motivációnk lehet erre: nekünk nagyon sok örömöt okozott már a műveltségünk, vagy éppen nagyon kis szeletéhez férünk hozzá? Valójában az időnket és a szeretetünket nem tudjuk adni, és ezt tőlünk független boldogságforrással pótolnánk? Vagy nem bízunk benne, hogy ő rátalál azokra a forrásokra, amik őt boldoggá teszik? Fejlesztjük a testét, a lelkét, nyelveket tanul, robotikát és művészeteket, de végül lehet, hogy semmi sem lesz az övé. Nemcsak hogy semmihez sem ért majd, de sehol sem lehet számítani rá, minden közösségből kilóg. A cserkésztáborba nem megy, mert koncertje van, a zenekarba nem megy, mert meccse van, az osztálytársait alig ismeri, kimarad az edzés utáni örömfociból a programozás miatt.

Családban éltek, vagy utódokat menedzseltek? Végül gondold át, hogy a családtagok elfoglaltságai nem teszik-e lehetetlenné a családi életet magát. Nem egészséges, ha minden törekvés a gyerekek irányába tart, ahogy az sem jó, ha mindenkinek annyi külső szerepe van, hogy otthonra semmi sem marad. Egyszerűn szólva: maradjon idő együtt lenni, együtt is élni.

– Zsolt, a kicsit melankolikus, néha szarkasztikus humorod nagyon más, mint Nelli lendületes vidámsága.

Zsolt: Igen, Nelli mindig bátorít azzal, hogy nevet a vicceimen. Egyébként nem tartom magam borúlátónak, de az igaz, hogy sötétebben látom a jövőt, mint ő – de soha nem a megtörtént dolgokon töprengek, mert azok már megestek, nincs rajtuk mit keseregni. Ez szerintem elsősorban genetika, anyutól hozom, aki talán túlzottan aggódó típus.

– Az interjúkban általában elég szűkszavú vagy, kivéve, amikor a családodról, a nagyapádról mesélsz – arról, hogyan hurcolták el őt egyik napról a másikra a kommunista Szovjetunióban. Ha egy család ennyi megpróbáltatáson megy keresztül, a humor egyfajta túlélési stratégia is?

Zsolt: Persze, hiszen sírni már nem lehet, csak valami fanyar humorral lehet őket emlegetni. Gondolni rájuk muszáj, hiszen ez visz minket előre: a tudat, hogy ennyi szenvedés után mégiscsak megmaradt a családunk.

Nelli: Én azt látom, hogy eső után mindig süt a nap. Ha például készítek egy fotót, azon sincs csak sötét, az árnyék mögött mindig ott a fény, hisz anélkül mindkettő értelmezhetetlen. A feladatokat meg kell oldani, még ha olykor elviselhetetlennek tűnő nehézségként borulnak is ránk. Végső soron attól leszünk boldogok, ha meg tudunk oldani valamit.

– Zsolt az előbb azzal dicsekedett, hogy az ő felesége mindennap főz. Nelli, te otthonról hoztad ezt a gondoskodó mintát?

Nelli: Igen, és remélem, a gyerekeim is ezt viszik tovább – legalábbis a lányom, mert ha a fiam elvárja ezt a párjától, nem biztos, hogy a menyem szeretni fog. Én nagyon élvezem ezt, soha nem panaszkodtam, hogy miért születtem nőnek. Elfogadtam, ahogy minden mást, például a külsőmet is, gyerekkorom óta teltkarcsú alkat vagyok, de sosem vágytam rá, hogy vékony legyek. Édesanyámat, aki Oroszországból származik, soha nem hallottam panaszkodni. Apukám elhozta őt Kárpátaljára, ott megtanult magyarul beszélni, írni, olvasni, megfőzni a magyar ételeket. Sajnos már nem él, de az a gazdagság, amit tőle kaptam, amit mindketten a szüleinktől kaptunk, mindennél többet ér. Ez az, amit a puttonyunkba kell pakolni. A hitünk, az értékrendünk a kincsünk.

Zsolt: Nagyon hálás vagyok azért, hogy a gyerekeink is mindig szívesen jönnek velünk, amikor hazautazunk Beregszászba. Elfogadják és szeretik a kereteket, amelyek közt élünk, természetes számukra, hogy az ünnepeket is mindig ott töltjük.

– A lányotok oroszul is tud…

Nelli: Igen, bár az igazság az, hogy kicsi kora óta hallott édesanyámtól orosz szót, ám sokáig nem akart úgy megszólalni. Aztán nemrég látott egy orosz előadást, és kérte, kerítsek neki egy tanárt.

– Szóval a színpad valamiképp őt is a hatalmába kerítette. Mit jelent nektek a színház?

Nelli: Mindent.

Zsolt: Ezzel kelünk, ezzel fekszünk. Ugyanakkor a színház nyitottá tesz minket. Nem túlzás, hogy hozzánk bárki bármikor bekopoghat.

– A színházi világ nem egy zárt közösség, amely mindent meg tud adni, vagy legalábbis mindennek az illúzióját, amit a kinti világ adhat?

Zsolt: A színházat így is, úgy is állandóan magamban hordozom, de szükséges az átjárás, hisz onnan hozom a színházba az életet, az embereknek pedig a színházra van szükségük. Így aztán akárkivel leállok beszélgetni, 15 perc múlva már hívom valamelyik előadásra.

Nelli: Ha valakivel megismerkedünk és beszélgetünk, valahogy mindig a színházhoz lyukadunk ki. Mert ami nekünk jó, azt másoknak is át akarjuk adni. Debrecenben már Trill–Szűcs bérletként emlegették a mániánkat. Rengeteg embert agitáltunk, hogy „gyertek, ez a ti színházatok, mi csak bekerültünk ide, de ti itthon vagytok!”.

Zsolt: Valójában kevesen járnak színházba, van egy elkötelezett közönség, aki rendszeres látogató. De erre a magra az is jellemző, hogy sokszor csak bizonyos színházakhoz ragaszkodik. Egy jelentős részük azt hirdeti magáról, hogy nyitott, pedig rettenetesen zárt, mert csak egyfélét hajlandó nézni. Néha még hangoztatja is, hogy na, oda aztán be nem teszi a lábát.

– Talán attól félnek, hogy megcáfolja az előfeltevéseiket, amit ott látnak…

Zsolt: Pontosan. A legveszélyesebb az, aki teljesen kizár bizonyos helyeket, és ha ez a gőg még műveltséggel is párosult, az a legrombolóbb, mert a környezetével is el tudja hitetni, hogy neki van igaza. Olcsóbban kellene adni a jegyeket is, hogy minden réteg mindenféle előadást elérhessen.

Nelli: Ezért nagyon, jó, hogy a Nemzetiben vannak olcsó, sőt ingyenes előadások. Persze a fanyalgók azt mondják erre, hogy mert nincs néző. Ez nem igaz, mert Vidnyánszky Attila ezt nem itt és nem most találta ki, hanem már régen, Beregszászban is hirdette, hogy ingyen kell adni a színházat.

Zsolt: Mindenkit bátorítanék, hogy ne csak papoljon a nyitottságról. Persze tudom, hogy nehéz.

– És ha rossz darabot láttok?

Zsolt: Olyankor az az első kérdés, amit felteszek magamnak: lehet, hogy én nem értem, vagy valamiért nem állnak rá az érzékszerveim? De valójában minden előadás hasznos.

Nelli: Mi mindenféle színházba elmegyünk, az ember nem tapicskolhat a saját pocsolyájában. Én is alapvetően ön­kritikusan állok hozzá: lehet, hogy valamiért nem tudok sírni, vagy nem tudok már nevetni?

Lehet, hogy túl magas a mércém? Hogy már csak szakmai szemmel tudom nézni? Egyszer egy hosszabb ilyen időszak után Moszkvában láttam olyan előadásokat, hogy újra nézőnek érezhettem magam – és akkor már tudtam, hogy nem feltétlenül velem volt a baj.

– A színészek általában keveslik a szereplehetőségeket, ezért elvállalnak olyasmit is, ami esetleg nem elég színvonalas vagy épp hozzájuk nem passzol. Ti hogy vagytok ezzel?

Nelli: Én nem tudok úgy kimenni a színpadra, hogy ne szeressem, amit csinálok. Mert akkor még rosszabb lesz. Nincs mese, meg kell szeretni, csak így tudsz javítani rajta. Az életben mindenen csak szeretettel lehet javítani. Persze nem magamat kell szeretni a színpadon, hanem a színpadot magamban. Végighordani és megszülni valamit. Én nem vállalok el egy bizonyos minőségű sorozatokban szerepet, meghatároztam magamnak egy szintet, ami alá nem akarok menni, inkább akkor kevésbé ismerjenek.

– Ezt meg is beszéltétek egymással?

Zsolt: Igen. De azért sorozat és sorozat között is van különbség, mert jó rendezők készítenek komoly sorozatokat; itt a napi „pikk-pakk összerakjuk” műfajról van szó, amelynek a készítői – azzal a jelszóval, hogy ez kell az embereknek – tudatosan lenyomják a színvonalat.

Nelli: Nekünk is kell a pénz, hisz van két gyermekünk, és be kell fejeznünk a házunkat, de elhatároztuk, hogy nem vállalunk el reklámokat vagy főzős műsorokat sem. Ne azonosítsanak ezzel, mert akkor elveszíthetem a hitelemet a színpadon.

– Érzitek is ennek a döntésnek az előnyét?

Zsolt: Most a Nemzeti Színházhoz tartozunk, ez felelősség is, és ad egy biztonságot is. Ebben az élethelyzetben ennek a rendszernek a keretei között kell gondolkodnunk. Lehetnénk olyan életszituációban, hogy ez keményebb dilemma, de az az igazság, hogy már Beregszászban sem vállaltunk el ilyesmit, amikor még senki nem ismert minket.

– Sokszor nagyon át kell alakulni egy-egy szerephez. Ilyenkor észreveszitek egymáson, hogy dolgozik a másikban egy-egy színpadi karakter?

Zsolt: Biztosan megváltoztat, hiszen ott csörgedezik bennünk a szerep, akár éveken keresztül is. A próbafolyamat alatt nyilván egészen másképp viselkedünk, miközben kitalálunk dolgokat, és próbálgatjuk, hogy működnek-e.

Nelli: Hogyne formálna, hisz butaság lenne, ha nem tanulnánk a szerepeinkből. Gyakran azon kapom magam, hogy rádöbbenek, egy-egy szituációban másképp viselkedhettem volna a saját életemben is. Próbálunk az emberi lelken változtatni, akkor hát magamat sem hagyhatom ki, hiszen, ha én lophatnék, csalhatnék, elmenekülhetnék a konfliktusok elől, akkor hazudnék a színpadon.

– Az önálló ested kapcsán hallottam, hogy Fedák Sári például jóval több volt számodra, mint színpadi szerep.

Nelli: Egy hatalmas egyéniség volt, ő is beregszászi színésznő, abban az épületben lépett föl először, ahol ma a színház van. Próbáltam megmutatni, hogy a politikai rendszerek mennyi embert tettek tönkre, bélyegeztek meg, mennyien haltak meg ezzel a bélyeggel a fejükön. Istenhez és a munkához fűződő kapcsolatát szerettem volna megmutatni. Persze, rá sem csak jót lehet mondani, de kire lehet csak jót? Ez a nő megszületett 1879-ben és 1955-ben halt meg. Ha csak a divatot nézzük, mennyit változott ebben az időszakban, a hatalmas század eleji ruháktól a miniszoknyáig! És eközben megtörtént az első világháború, Trianon, a kommunizmus… A két naplója átjárta a lelkemet. Szeretnék talán valamiféle róla elnevezett díjat is… Beregszászon szobrot avattunk a tiszteletére, hiszen egy olyan primadonnáról, színésznőről beszélünk, aki nem csak magyar területen volt ismert, játszott Bécsben, Berlinben, Londonban, Párizsban, az Egyesült Államokban, de még egy utca vagy tábla sem őrzi a nevét. Ezzel szemben vannak olyan színészeink, akiknek esetleg még vér is tapad a kezükhöz, mégis hatalmas tisztelet övezi őket. Honthy Hannáról például fantasztikus emberként beszélünk, holott kétméteres körön belül nem lehetett az aurájához közel menni; Fedák Sári miatta nem léphetett színpadra, mert fölment a minisztériumba, hogy akkor ő visszaadja a díjait, ha engedik játszani. Mindezt azért, mert 1944-ben Fedák Sári kiállt a háború folytatása mellett. Sokszor mondják nekem a fiatalok, hogy őket már nem érdekli a szocializmus, az régen volt. Mondom erre: ez nagy baj, hogy nem akarod tudni, mi volt tegnap. Akkor miből akarsz tanulni?

– A színház igazságos világ?

Zsolt: Nem, hisz a színház a társadalom lenyomata. A tehetségnek persze nagyon nagy ereje van, és ha van egy jó vezető, akkor működik az igazság is. Ez az, ami felülírhat mindent.

– És a tehetséget nem lehet rosszra használni?

Nelli: Dehogynem.

Zsolt: Használják is. Manipulálnak vele.

Nelli: Az a jó előadás, amikor mindenki hozzáteszi a magáét, és mindenkiben kiteljesedik a saját értelmezése, még akkor is, ha a rendező azt nem tervezte bele a darabba. Abban a két órában csak az van, ami a színpadon történik és a nézőben létrejön.

– Zsolt, neked van ilyen kedves szereped, mint Nellinek Fedák Sári?

Zsolt: Ilyen szinten nincs, de a Fedák Sári-est más műfaj, olyan, mint egy dokumentumfilm, nem mások által megírt gondolatok, nem lehet felnagyítani vagy lekicsinyíteni. De ha nem is érzek ennyire magaménak egy-egy szerepet, hónapokon keresztül keresem és meg kell találnom magam benne.

Nelli: Ha te szeretsz valamit, akkor nem a kisujjadból rázod ki, hanem meghalsz a színpadon. Amikor Zsoltinak nagyobb szerepe van, tudom, hogy hagyni kell. Én másképp dolgozom, mert főzni kell, mosni, egy nőnek tudni kell ezek mellett is odafigyelni. Megtalálom az időt éjszaka, a villamoson, otthon.

– A gyerekek nem nehezményezik, hogy fejben nem mindig vagy ott?

Nelli: Mindennap meg kell találni a tíz perceket reggeli vagy vacsora közben, telefonon vagy személyesen, amikor csak rájuk figyelek; még ha veszekszünk is, de meg akarjuk oldani a problémákat. Most már megértik, hogy ez a munkánk, és csak azt kívánom nekik, hogy ők is úgy szeressék majd a munkájukat, mint mi.

– Előadás után siettek haza és igyekeztek kilépni a színpad világából?

Zsolt: Az ember nagyon felébred az előadás végére, hiába van este.

Nelli: Ha együtt játszunk, akkor a kocsiban hazafelé is arról beszélünk, mi volt a rossz, mit lehetne másképp, sokszor haza is visszük a darabot.

Érdekes, mostanában több darabban vagyunk mind a ketten, az Álomgyárban is együtt játszottunk, és egy grúz rendezővel együtt csináltuk a Tartuffe-öt. Most a Cseresznyéskert bemutatójára készülünk.

– Ilyenkor nem fordul elő, hogy „túlszaladtok” a többieken, mert otthon is erről beszéltek, és már mást gondoltok a karakterről, a darabról, mint az előző próbán? Végül is van egy csapat, amelyben két ember jobban összekacsint…

Nelli: De, és ez baj is.

Zsolt: Nehezen fogadják el, hogy mi azonnal mondjuk, hogyan látjuk az adott jelenetet.

Nelli: Persze, és megkapjuk, hogy „ti mit okoskodtok”. Mennek a pletykák is – de hát a színház nem egy steril közeg, a társadalom szelete. Sőt, ez a féltékenység-téma még erősebb is.

– Mit tudtok tenni a pletyka ellen?

Nelli: Semmit. Ha te tiszta vagy, nem kell mindent megmagyaráznod, tovább kell menned, egyszer majd úgyis kiderül. Magadban kell biztosnak lenned.

Zsolt: Nem egyszerű munkahely a színház, mert ott muszáj megnyílnod a próbák alatt vagy az előadáson. És az emberek ilyenkor sebezhetővé válnak. A színházban nagyon nagy kincs a bizalom.

– Ezt a bizalmat hogy lehet építeni?

Nelli: Én nem hiszek a büfés barátságban, nem kell, hogy puszipajtások legyünk és vendégségbe járjunk egymáshoz, nem kell azt mondani, hogy te milyen jó voltál a tegnapi előadáson, ha ez nem igaz. Tudnunk kell viselkedni, de inkább legyen egy nagy veszekedés, és épüljön valami jó, mint hogy alakoskodjunk az állóvízben.

– Nem volt nehéz a határon túlról, esetleg egy más színházi kultúrából Magyarországra jönni?

Zsolt: Mindenütt színházat kell csinálni, ez feszültséggel jár itt is, ott is. Az a nehéz, hogy ahogy megy előre az élet, meg tudjuk-e csinálni azt, amit fiatalon. Mert minden szerep egy kútba ugrás, de nem tudod, milyen mély, és van-e benne egyáltalán víz.

– Ez csak a saját elvárásaid miatt nehezebb?

Zsolt: Az a nehéz, hogy meg merem-e tenni újra, egy idegen helyen, egy idegen rendezővel.

– Mert már van vesztenivalód?

Nelli: Az ember azon aggódik, hogy a tehetség ne hagyja el, hogy ne a nevem miatt fogadjanak el. Hogy megmaradjon bennem az alázat ötven- vagy hatvanévesen is… ezt jelenti ugrani. Hogy érezz magadban erőt egy új vonatra is felülni, a fiatalokkal együtt.

Zsolt: Meddig lesz agyad a szövegtanuláshoz, hány évet ad a Jóisten?

Nelli: Nekem most problémám volt a csípőmmel, és amikor az orvos látott a Fodrásznőkben, szólt Zsoltinak, hogy ne hagyjon engem ugrálni. De ezt nem lehet csak testtel együtt csinálni.

– Azt hiszem, talán mindenkinek van hasonló félelme a saját szakmájával kapcsolatban; de ez a hátralépés is egy megoldandó akadály, nem?

Zsolt: Minden napnak, évnek, évtizednek megvan a maga feladata.

Nelli: Igen, ehhez is fel kell nőni és más utakat találni a folytatáshoz. Az ember életében rengeteg feladat van, de színház ide vagy oda, a legnagyobb vizsga a Jóisten előtt mégis a gyermekeid lesznek: az, hogy őket milyennek nevelted.

Pár nap múlva Zsolt igazán meglep a telefonban: „Akkor szerdán és csütörtökön Fodrásznő. Várjuk a stábot!” A fotózás után búcsúzkodó művészektől gyakran hangzik el udvarias meghívás az előadásokra, de Zsolt személyesen jött elénk a művészbejáróhoz, részesei lehettünk a tapsrend utáni perceknek Nelli öltözőjében és aztán egy jó beszélgetésnek is a büfében. Mindebből ízelítőt ITT láthatnak, de az előadást érdemes személyesen megnézni.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. februári számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT! 

 

Az Emmy-díj a Nemzetközi Televíziós Művészetek és Tudományok Akadémiája (IATAS) által alapított, az amerikai televíziós produkciók számára kiosztott díj. A televíziós produkciók Oscar-díjának is szokták nevezni, a harmadik legfontosabb filmes kitüntetésnek számít. A Nemzetközi (international) Emmy-díjjal az Egyesült Államok területén kívül vetített legjobb televíziós produkciókat ismerik el. 1973 óta, vagyis mióta a díj létezik, magyar filmet, magyar színészt még nem jelöltek Emmyre.

2019-ben 11 kategóriában 21 országból 44 jelölt versenyez a rangos elismerésekért. Minden kategóriában négy versenyzőt jelöltek.

„Gera Marinát a 2018-as év négy legjobb színésznője közé választotta a nemzetközi tévés szakemberekből álló zsűri – egy olyan kategóriában, ahol korábban Helena Bonham Carter és Julie Walters nyert. A Trezor pedig a legjobb négy tévéfilm/minisorozat között képviseli majd hazánkat a novemberi New York-i díjátadón egy olyan kategóriában, ahol korábban a Black Mirror és a svéd Millenium-trilógia nyert" – írja Köbli Norbert.

Az Örök tél és a Trezor forgatókönyvírója egyaránt Köbli Norbert. Mindkét filmet a Szupermodern Filmstúdió gyártotta, az Örök tél című filmet a Gulág Emlékbizottság, a Trezort a Magyar Média Mecenatúra Program támogatta.

Reggel fél tíz van, a tizenhetedik kerületi Völgyzugolyházban a csoportos értelemfejlesztő foglalkozással indult a nap. A házban semmi sem olyan, mint ahogyan azt elképzeltem. A sátrakkal, hangszerekkel, függőágyakkal, bordásfalakkal, különféle játékokkal berendezett helyiségben egy hajszárítót látok meg elsőként – egy gyógypedagógus néhány színes kreppszalagot lebegtet vele a körülötte ülő gyerekeknek. „Rendkívül fontos a bazális stimuláció alkalmazása, de erről majd gyógypedagógusunk, Petra mesél neked – kezdi a beszélgetést Zsuzsanna, a Völgyzugolyház egyik alapítója. „Ezek a gyerekek huszonnégy órás felügyeletet igényelnek. Sok mindennel kell megküzdeniük, ebben segíti őket családjuk mellett a változatos szakmai háttérrel rendelkező pedagóguscsapat” – mondja Zsuzsanna.

A Völgyzugolyház Alapítványt Somlai Zsuzsanna és Horváthné Borbély Katalin hozta létre 2017-ben azzal a céllal, hogy helyszínt, családi programokat és egy új, oktatási-nevelési formát teremtsenek a súlyosan sérült gyermekek számára. Nem titok, hogy ők is érintettek: mindketten súlyosan, halmozottan sérült gyermeket (is) nevelnek.

„Mi is ugyanabból a helyzetből jövünk, mint a hozzánk érkező szülők: korábban egyik fejlesztő helyről a másikra cipeltük a gyerekeket.”

„Nem lelve megfelelő és befogadó iskolát, létrehoztuk a Völgyzugolyház Zugolydáját. Nálunk jelenleg a négy gyerekhez négy fejlesztő szakember, egy gyógypedagógus asszisztens és egy manuálterapeuta is kapcsolódik különböző óraszámban. Tervezzük bővíteni a gyereklétszámot, ahogy további szakembereket találunk” – mondja Horváthné Borbély Katalin.

„A súlyosan sérült gyerekek esetében a fejlesztéshez, ellátáshoz sokszor még az egy ember is kevés, figyelembe véve a gyerekek súlyát, mozgáskorlátozottságát, váratlan epilepsziás rohamait vagy a nagy gondosságot igénylő ortopédiai problémákat” – teszi hozzá Zsuzsanna.

Míg az állami intézményekben egy nevelőnek több gyermeket kell ellátnia, a Völgyzugolyházban egy gyerekre egy szakember jut.

Zsuzsannáék nem kis fába vágták a fejszéjüket azzal, hogy kialakították saját oktatási-nevelési elképzelésüket, amely szerintük képes lenne alternatívát nyújtani a már meglévő súlyosan-halmozottan fogyatékos gyermekek ellátórendszerében. Elképzelésük „prototípusa” található meg a tizenhetedik kerületi Vanília utcában. „Fontos leszögeznünk, hogy ez egy kísérleti modell. A családi fejlesztő napközi (CSAFNA) nem a meglévő intézményi formákat tökéletesítené, hanem alternatívát nyújtana a már meglévő oktatási és ellátó intézmények mellett. Az lenne a célunk, hogy a súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekek is teljesíthessék iskolakötelezettségüket a köznevelési törvényben rögzített minimum heti 20 órában. Országosan az érintett gyerekek kétharmadánál ez sajnos nem valósul meg. További célunk, hogy délutáni napközit is kínáljunk a gyereknek. Mindezt helyi, közösségi szinten megszervezve, így is biztosítva, hogy valóban reagálni tudjunk a családok igényeire” – mondja Zsuzsanna.

Az Alapítvány célja, hogy a CSAFNA hivatalos formát öltsön, ezért felvették a kapcsolatot az Emberi Erőforrások Minisztériumával is. Zsuzsannáék olyan szakmai, tartalmi kereteket szeretnének lefektetni, amelyek szabályoznák és segítenék, hogy igazán hatékonyan működhessen a munka. De céljuk ezeken túl az is, hogy ne egy túlszabályozott rendszer jöjjön létre, és hogy a kialakított struktúrát akár a főváros több kerületén belül, sőt akár vidéken is meg lehessen valósítani.

De most vissza a Völgyzugolyba! Az önkormányzattól kapott házban jelenleg heti húsz órában zajlanak a foglalkozások, ez az összesen három nap a gyermekek fejlesztő-gondozásából, valamint egyéni és csoportfoglalkozásokból áll – az alapítók jelenleg így látják megvalósíthatónak a fent részletezett elképzelésüket. „Viszonylag sok érdeklődést kapunk szakemberektől, intézményektől, szülői civil szervezetektől, családoktól, hiszen hiánypótló szolgáltatást nyújtunk. Az itt dolgozók – akik egyébként az Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézet (EGYMI) alkalmazottai – a már kitaposott ösvényekhez képest velünk együtt új utakon járhatnak, saját koncepciót is kifejleszthetnek, ami jóval önállóbb és kreatívabb tevékenységet igényel.”

„Nagy öröm egy olyan kezdeményezésben részt venni, amit talán mások is utánunk csinálnak majd” – ezt már Bircsák Petra gyógypedagógus meséli a csoportos értelemfejlesztő foglalkozás után.

Napi munkájuk során a fejlesztő szakemberek igyekeznek olyan helyzeteket teremteni, hogy a gyerekek azt érezzék, ők is aktívan befolyásolhatják a nap történéseit. „Mindenkinek van egy saját dala, amivel még a nap legelején beazonosítja magát. Ez a kommunikátor, ezzel köszönnek” – mutatja felém az eszközt Petra. „Ha mondjuk leállítom a szelet, megkérdezem, hogy ki szeretné, hogy folytassam? Ilyenkor ad valamilyen jelzést valamelyik gyerek. Ez a módszer arra jó, hogy érezzék: van szabad választásuk.”

A gyerekek minden héten más-más témával foglalkoznak az egyéni és csoportos foglalkozások alkalmával. Ottjártamkor a tavaszi időjárás volt soron, így a szélről, napsütésről és az esőről szólt a nap. „Mivel nekik kevésbé fejlettek az érzékszerveik, olyan tapasztalatokhoz juttatjuk őket a gyakorlatok segítségével, amik segítik a megértésüket. Megtanulnak figyelni, persze a kommunikációra is nagy hangsúlyt fektetünk” – mesél Petra a korábban már szóba került bazális stimulációkról.

„Ez pedig az igen-nem eszköz” – mutat egy másik használati tárgyat a gyógypedagógus. „Ha mondjuk azt látom, hogy valaki nem szeretné tovább végezni az adott feladatot, ezzel az eszközzel megtudhatom, hogy valójában mit szeretne.”

Mindegyik tárgy más-más hangot ad ki, más az alakjuk és más a színük. De munkájuk során testjeleket és gesztusokat is használnak a gyógypedagógusok. „Akár egy kézfelemeléssel is kapcsolatot tudunk teremteni velük. Vannak mozgásos eszközeink is, amik például az egyensúlyozáshoz szükségesek” – mondja Petra.

Időközben bekapcsolódik a beszélgetésbe az egyik gyermek édesanyja, Zsuzsa is. „Minden alkalommal, ahogy bejövünk a kapun, a kisfiamnak már fülig ér a szája. Innen viszont borzasztó fáradtan megy haza, mert olyan sok minden történik vele; olyanok is, amiket én nem tudok otthon megadni neki” – meséli az anyuka. Amikor pedig arról kérdezem, honnan szerzett tudomást az alapítvány munkájáról, elmeséli, hogy többen megszólították az utcán, és a buszon is, hogy ismeri -e ezt a helyet. „Szimpatikus, hogy minden gyerekre jut egy pedagógus. A hétéves kisfiam egy percet sem unatkozik, mióta ide jár. Az is látszik rajta, hogy nagyon boldog.

Fontos szempont volt persze az is, hogy családias legyen a légkör, és itt olyan, mintha otthon lenne. Eddig 0–24-ben a kisfiammal kellett lennem, de most már másra is jut időm, például tudunk közös programot tervezni a párommal…” 

A „Zugolyda” nem egy „kész intézmény”, ahova a szülők csak úgy beteszik a gyereküket, náluk mindenki kölcsönösen együttműködik a gyerekekért. „Egy gyerekszobából indultunk el 2016-ban, utána egy évet kellett várnunk, hogy saját épületünk legyen. Ezt a házat, ahol most vagyunk, egy éven keresztül újítottuk fel, de az a szerencsénk, hogy mindannyian támogató közeggel vagyunk körülvéve. Az építkezésben számtalan külső segítséget kaptunk, és az érintett családok is kivették a részüket a felújításból. Az egyik apuka a parkettázást vállalta, volt, aki a mosogatót szerelte be és a csempéket tette fel” – zárja a beszélgetést Zsuzsanna. Az alapítvány következő projektje a kertfelújítás lesz, amihez a forrást részben egy helyi közösségeket segítő pályázaton nyerték el. Bennem pedig, a Völgyzugolyházból hazafelé az motoszkál, hogy ebben a közös munkában én is szívesen részt vennék.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. májusi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT! 

A problémamegoldó gondolkodás és a tényleges tevékenykedés között mobillal a kezemben elveszett az egyszerű, puszta fizikai és szellemi jelenlét, a szemlélődés, a nyitottság az emberekre, a világra. Az „üresjáratokat” hasznosan akartam tölteni, ha pedig kimerült voltam, akkor menedéket leltem a futószalagon jövő képekből és posztokból a közösségi oldalakon, ahol úgy követhetjük nyomon ismerőseink életét, akár nagyszüleink anno a latin szappanoperák hőseinek kalandjait.

Ügyes kis ablak ez a kütyü, ami azt az illúziót nyújtja, hogy a világ megnyílik, a legizgalmasabb dolgok egy suhintásnyira vannak. Csak miközben kifelé tekintgetünk ezen az ablakon, mi magunk szűkülünk össze annyira, hogy képtelenné válunk észrevenni azt, ami körülvesz minket. Ez pedig nem más, mint a mi díszleteink és színfalaink, a saját életünk.

Amikor a kórházban feküdtem, eleinte pocakomban, majd már mellettem a vadiúj kis jövevényemmel, folyamatosan jöttek az üzenetek. Mivel programozott császárral szültem, az időpont nem volt titok, és az ismerőseim tudni szerették volna, hogy jól vagyunk-e. Egy ideig még válaszolgattam, aztán mindig közbejött valami, és a kérdések egy részét későbbre halasztottam – a chat ugyebár nem teljesen ilyen műfaj, ezért többnyire a félbehagyott beszélgetésekről megfeledkeztem. Arra gondoltam, hogy aki most, ebben a pillanatban a legfontosabb, biztosan nem fog telefonon keresni – és ez egy darabig még így is lesz.

Az, hogy a mobilom nem pittyeg, amikor valaki rám ír – vagy értesítésem érkezik –, azt eredményezte, hogy csak olyankor veszem elő, amikor van időm rá. Egyszerre válaszolok minden üzenetemre; olyankor hívom vissza, aki keresett, amikor tényleg érdemben tudunk beszélgetni. Ezeket pedig igyekszem úgy időzíteni, hogy a cseperedő kisfiam ne lásson túl sokszor mobilt a kezemben; ne higgye, hogy ez a felnőtteknek valami alkatrésze, maradjon meg ugyanolyan eszközszinten, mint a kés, villa, olló. Nehéz mindezt úgy, hogy közben az ember állandó ingerenciát érez arra, hogy a kis akrobata különböző új mutatványait lencsevégre kapja – és rögtön meg is ossza.

Azzal, hogy anya lettem, a problémamegoldó gondolkodás és a tényleges tevékenykedés között a fiammal a kezemben megszületett az egyszerű, puszta fizikai és szellemi jelenlét, a szemlélődés, a rácsodálkozás a világra.

Egy gyermek szemével látni az életet azt az illúziót nyújtja, hogy a világ megnyílik, a legizgalmasabb dolgok karnyújtásnyira vannak. És mindeközben képessé válunk észrevenni azt, ami körülvesz minket, ami mindvégig itt volt: díszleteink és színfalaink, a saját életünk.

A modern ember ma élő legközelebbi rokonai - köztük a csimpánzok - könnyen, néhány óra alatt, segítség nélkül hozzák világra utódaikat, míg az embernél a folyamat hosszadalmas, néha napokig tart és gyakran beavatkozásokat igényl- írja a BBC hírportálja. 

A Bostoni Egyetem kutatócsoportjának vezetője, Natalie Laudicina antropológus szerint az 1,95 millió évvel ezelőtt élt Australopithecus sediba nevű emberelőd „viszonylag könnyen szülte meg kicsinyét". A magzat fejének és vállainak bőven volt helye, hogy az anyai szülőcsatornának akár a legszűkebb pontján is áthaladjon. Ma egészen másképp néz ki a folyamat: a felegyenesedett járás miatt kialakult modern medencecsont és az emberi magzat nagy mérete nehezíti meg az utat" - mondta a kutató. A csecsemőnek többször is meg kell fordulnia a test hosszanti tengelye körül a szülőcsatornában ahelyett, hogy egyenesen jönne ki rajta.

A tudósok az ember ősi rokonainak medencecsontjait tanulmányozták - a több mint hárommillió évet felölelő evolúció idejéből hat maradványt -, hogy képet kapjanak arról, milyen lehetett a szülés az emberi családfa hajdani ágain. A rekonstrukciók azt mutatták, nem igaz, hogy a szülés egyre nehezebb lett az evolúció során. Az Australopithecus afarensis, népszerű nevén Lucy nehezebben hozta világra kicsinyét, mint az Australopithecus sediba, pedig nagyjából egymillió évvel korábban élt.

„Arra gondolhatnánk, hogy az emberi szülés evolúciója a mai emberszabású majmokra jellemző könnyűtől a modern ember nehéz vajúdása felé haladt. Azonban mi nem ezt tapasztaltuk" - mondta Laudicina, aki a kutatásról a Plos One tudományos lap friss számában számolt be. Az emberi felmenők családfájának minden egyes fosszíliájából az derült ki, hogy mindegyik fajnak a saját kihívásaival kellett megküzdenie a szüléskor - mutatott rá. Ma is sokféle a szülés: vannak nők, akiknél villámgyors, mások szélsőséges fájdalmak között akár húsz órán át is vajúdnak, mire világra jön a baba.