Az ország legújabb inkluzív játszóterét Ughy Attila, Pestszentlőrinc-Pestszentimre polgármestere és Bánhegyi Zsófia, a Szerencsejáték Zrt. marketing és kommunikációs igazgatója közös sajtótájékoztató keretében adta át. Az önkormányzat által egyedileg tervezett és kivitelezett befogadó játszótér a Szerencsejáték Zrt. támogatásával épült meg a fogyatékossággal élő és ép gyermekek közös örömére. Az önkormányzat az inkluzív játszótér elemeinek kiválasztása során figyelt arra, hogy az egyetemes tervezései szempontoknak megfeleljen, azaz a közösségi parkot úgy alakították ki, hogy a lehető megtöbb személy tudja egyenlő feltételekkel használni. 

A nemzeti lottótársaság felelős állami vállalatként kiemelt figyelmet fordít a fogyatékossággal élők társadalmi integrációjának ügyére, éppen ezért indította útjára 2017-ben „A játék összeköt!” elnevezésű országos kezdeményezését. Ennek keretében eddig összesen nyolc inkluzív játszótér épülhetett meg a játékosok közvetett segítségével, a Nagykarácsony sorsjegy bevételeinek egy részéből. A kezdeményezés azonban itt nem ér véget és a vállalat hamarosan meghirdeti legújabb játszótér-építési programját is.

,,A közös játék és a közös élmények észrevétlenül, játszva hozzák össze a gyermekeket, akik az így kialakuló személyes kapcsolatoknak köszönhetően egymást megismerve együttműködőbb, a fogyatékossággal élők problémáira nyitottabb felnőttekké válhatnak” – hangsúlyozta Bánhegyi Zsófia, a Szerencsejáték Zrt. marketing és kommunikációs igazgatója.

 

Amiért most elővettem a témát, az, hogy a Harry Hole-sorozat legújabb, 12. kötetével majdnem egyidőben jelent meg Kőhalmi Zoltán regénye. „A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit…” című könyvet paródiának szánta ugyan a szerző, de félő, hogy tévedésből a krimik polcára kerül: a skandináv krimik egyik fő jellemzője ugyanis az éjfekete humor, és ezért nem is olyan könnyű meghúzni a határvonalat bűnügyi regény és annak paródiája között. Mindez jó alkalmat szolgáltat arra, hogy körüljárjuk, miben rejlik az az erő, ami évek óta a felszínen tartja a skandináv krimit – és az északi irodalmat.

A skandináv irodalom iránti felfokozott érdeklődés több, mint múló trend, északon új irodalmi minőség született

 – állítja Babiczky Tibor költő, műfordító, aki előszeretettel foglalkozik skandináv krimikkel is. Ezt a töretlen érdeklődést igazolja vissza, hogy tavasszal Európa-szerte Norvégia volt a könyvvásárok díszvendége. Karl Ove Knausgard hat kötetes „Harcom” című, életrajzi regényfolyamából megjelent négy kötet magyar nyelven, dedikálásukért hosszú sorok kígyóztak a Könyvvásáron, Szederkényi Olga „Egy csésze Skandináv irodalom” – című rendezvényén pedig egy tűt sem lehetett volna leejteni az Európa Pontban. Mi az, amit a skandinávok ennyire tudnak, és miért pont a krimi műfaján keresztül mutatkozik meg ez a tudás? Miért olvasunk olyan szerzőket és olyan szereplőkről, akiknek a nevét leírni és kiejteni sem tudjuk?

Mit adtak nekünk a skandinávok?

„Habár az északi irodalom ereje töretlen, pont a krimi műfaja valószínűleg múló trend lesz, mint ahogy múló trend volt a krimiirodalomban a harmincas évektől jelen levő amerikai krimi népszerűsége is” – véli Babiczky. Szerinte a skandináv krimi most azon a ponton van, ahonnan várhatóan elindul lefelé. Hiszen az amerikai krimi műfajában sem lehet már eredetit alkotni, annak ellenére, hogy valamikor meghatározó volt; éppen úgy, ahogy a klasszikus krimiében sem. Ezek a trendek pár évtizedig kitartanak, aztán kifulladnak, vagy önnön paródiájukba fordulnak át.

Pont az, hogy parodizálják, mutat rá arra, hogy valami megcsontosodott, intézményesült. És amint valami megcsontosodik, intézményesül, a hanyatlás útjára lép.

Mindemellett a skandináv irodalmat – a klasszikust is – áthatja egyfajta krimiszerűség, ugyanis az északi irodalmat mindig is foglalkoztatta az erőszakos halál témája. Ami miatt felszínre tudott törni, és meg tudta hódítani a világot, ugyanaz, ami miatt az amerikai krimi meghódította annakidején: a társadalomábrázolás. „Az irodalomnak mindig is volt társadalomábrázoló, szociológiai szerepe, gondoljunk csak a XIX. századi realizmusra vagy a naturalizmusra. Amikor aztán betört az avantgárd a tízes-húszas években, a regényszerkezet teljesen felborult, és az irodalomnak ez a szegmense magára maradt – keletkezett egy hiány. A krimi mindaddig játék és szórakozás volt, és arról szólt, hogy az arisztokrata hullát megtalálják a könyvtárban, és mindig a cseléd a gyilkos. Az amerikai krimi kezdett el a társadalomnak azon rétegeivel foglalkozni, amelyekkel egyébként Zola vagy Dosztojevszkij is foglalkozott a maga idejében – utána viszont jó ideig senki. Miután ez a krimi-trend kifújt, az amerikaitól élesen elkülöníthető látásmóddal színre lépett a skandináv. Az észak-európai krimiírók jellegzetessége, hogy ők a nyugati civilizáció apró hajszálrepedéseit vették észre. A skandináv országokat tartjuk a társadalmi berendezkedés, jóléti ellátások tekintetében a csúcson állóknak, és ők más szögből szemlélik a világot, mint mi. Mi más szinten vagyunk, Magyarországról az óriási törésvonalak, szakadékok látszanak inkább. Azok a hajszálrepedések, amelyek miatt a társadalmi tektonika szétcsúszik, valószínűleg csak abból a magasságból észlelhetők, ahol a skandinávok állnak.”

De vajon honnan ez a rettenetes brutalitás az északi krimikben?

A patakvér semmi ahhoz képest, amivel e lapokon találkozhatunk. Izlandon az egész világon a legalacsonyabb a gyilkosságok száma, évek telnek el, mire egy emberölést elkövetnek, az itt születő krimik mégis rettentő sötétek és brutálisak. Ahol viszont a legrosszabbak a bűnözési statisztikák – például Mexikóban –, nem nagyon születik jó krimi.

A skandináv társadalmakat nem jellemzi az a bestialitás, amiről a krimijeik beszámolnak. Ezért a brutális jeleneteket inkább allegóriaként érdemes olvasni, amelynek segítségével a társadalmi valóságunk fonákságait viszonylag könnyen és szemléletesen meg lehet mutatni.

Hiszen krízishelyzetben minden a legélesebb, legvalódibb arcát mutatja – egy gyilkosság pedig krízishelyzet a javából, legalábbis a hozzátartozók és társadalom számára. Olyan dolgokat villant meg, amiket irodalomban valószínűleg nem lehetne ábrázolni gyilkosság nélkül.

Kérdés, persze, hogy ha a bűntényt kivennénk ezekből a történetekből, mi maradna.

„Ó, sok minden. Itt van például Jo Nesbo: az ő Harry Hole-sorozata olyan igénnyel vázol fel társadalmi tablót, mint ahogy Tolsztoj rajzolt a XIX. századról. És ha kivennénk az egészből a gyilkosságokat, még akkor is egy baromi izgalmas mű maradna.”

A Harry Hole-sorozatban ábrázolt világ – a körítés – szinte durvább, mint maga a bűneset. És amennyire retus nélkül ismerhetjük meg a nyomozót, olyannyira nyíltan és kendőzetlenül írnak az északi írók saját magukról: Knausgaard a maga hat kötetében éppen úgy, mint Per Olov Enquist. Ennek a gyökere, hogy az írás mint szokás nagyon elterjedt északon. Izlandon mind a mai napig nincsen olyan család, ahol valaki ne írna – ne írná a család történetét. Mindez a saga-irodalomra vezethető vissza, és arra, hogy a hosszú, sötét éjszakákon történetekkel múlatták az időt a tűz körül. Aztán ezek a történetek mitizálódtak, kiszínezték, és végül írásba is foglalták őket.

Annak tehát, hogy valaki jó minőségben ír saját magáról, a családjáról és problémáiról, Észak-Európában ezeréves hagyománya van.

Annak ellenére, hogy a tűz körül rendre rémhistóriák kerültek elő, a sagák iszonyatos világa faramuci módon a hallgató, az olvasó számára megnyugvást hozott. „Ugyanez a hatása a mai skandináv irodalomnak is: a rettentő szürkeséggel, sötétséggel, erőszakossággal, amivel a körülöttük lévő világot ábrázolják, a befogadót a kezdeti zaklatottság után valamiféle kiengesztelődés felé tereli. Már csak azért is, mert az olvasó kénytelen végiggondolni a dolgokat, és végül arra a belátásra jutni, hogy neki szelídebben, odafigyelőbb módon kell cselekednie. De az ilyen típusú sötét bohócokra mindig is szükség volt. Ha valaki Bukowsky-t olvas, nem egy lepusztult alkoholistát lát a maga reménytelenségében, sokkal inkább egy olyan, már-már krisztusi alakot, aki hajlandó a saját nyílt sebeit közszemlére tenni azért, hogy a befogadóban valamifajta engesztelést elindítson. Ezek nagyon fontos figurák, akiket szerintem nem érdemes elítélni.”  

Bármilyen fájdalomról írnak is a skandináv szerzők, azt szenvtelenül teszik, viszont érezhetően erős parázs izzik a felszíni szerkezet alatt. Valójában épp ezzel a szenvtelen stílussal erősítenek rá a művek érzelmi töltetére.

Az igazságosság igénye ma minden eddiginél erősebb

Azt sem nehéz észrevenni, hogy az északi írók fő problémái ugyanazok, mint a mieink, hiszen az egész nyugati világra jellemző a morális, erkölcsi válság. „A morál és az erkölcs mindenütt ugyanaz – ha az kerül válságba, bárhonnan ír róla az ember, mindenkinek otthonos érzés lesz találkozni vele, mert ugyanazt a szellemi és lelki válságot tapasztalja meg. Az, hogy anyagilag valahol jobb vagy rosszabb, ebből a szempontból nem érdekes.”

Egy történetek és mítoszok nélküli szellemi térben és társadalomban tehát történetek és mítoszok nélküli irodalmi művek születnek. Na de vajon miért pont a krimi műfaja ma az a kifejezési forma, amiben mindezt megfogalmazzák? „Erre csak tippjeim vannak: valószínűleg annyira igazságtalan a világ, és annyira szétcsúsztak a társadalmi rétegek, hogy minden borzalma mellett a krimi egyik funkciója az, hogy a maga terepén a világ egyensúlyát helyrebillentse. Valószínűleg az egyensúly és igazságosság iránti igény ma minden eddiginél erősebb az emberekben.”

Közel negyven éve fordít skandináv irodalmat magyarra Kúnos László, József Attila-díjas műfordító, szerkesztő, a Corvina Könyvkiadó igazgatója. „Fordítottam drámát, regényt – minden műfajt, csak épp krimit nem, de én is látom, hogy a skandináv krimi jól körülhatárolható jelenség, és áttörést jelentett ebben a népszerű műfajban. Ezek ugyanis jól megírt, jól kitalált, nagyon érdekes könyvek, de mindez kevés. Kell az is, hogy mögöttük ott legyen a mai Skandinávia valósága, mint ahogy az angol és az amerikai krimi az akkori létformából nőtt ki. A bűn mindig akkor válik ki mint fogalom, amikor vele szemben ott áll egy rendezett társadalom. Ma Skandináviában a társadalom alapszövete erős, és ha valaki ebben a közegben bűnt követ el, az feltűnő, izgalmas, érthetetlen – érdemes tehát ebből irodalmat csinálni.” Annak pedig, hogy a bűnre vagy éppen a bűnösre vetülő reflektorfény sokszor a főhősre, vagy éppen magára az íróra irányul, oka lehet az is, hogy a skandináv országokban a protestáns etika rendkívül erős, aminek nagyon fontos része a becsületesség, vagy éppen a bűn megvallása. „Ez az etika ott munkál az írókban is: bűnös vagyok, meg akarom vallani ezt a közönségnek, és meg is akarom érteni ezt a dolgot. Ez lehet a krimik mozgatórugója, és ebbe a vonulatba tulajdonképpen Jonas Jonasson is beletartozik, akinek négy könyvét fordítottam. Mindegyik kötetben van krimi-szál is, de ugyanazokon a lapokon a krimi paródiáját is megírja. Regényeibe beleviszi a humor nézőpontját is. Az összes konfliktusa abból fakad, hogy a hősei a lelkük mélyén becsületes emberek. Jönnek-mennek a világban, miközben szembesülnek a bűnnel, a hazugságokkal – ebből építkezik. Az irodalom mindig az igazságra tör, az a lényege, hogy valamiről megírja, hogy az micsoda valójában.

A skandináv irodalomra különösen igaz az, hogy vallomás-irodalom.

Per Olov Enquist könyveinek majdnem mindegyikében találhatóak önéletrajzi elemek. Több regényében is feleleveníti a gyerekkorát: egy pici faluban született, messze északon, egy kicsi és mélyen vallásos közösségben, ahol elvárták mindenkitől, hogy a közösség előtt vallja meg a bűneit. Ő ebbe nőtt bele, de mivel nem csinált semmi rosszat, kínjában kitalált dolgokat vallott meg – amivel persze elkövette a hazugság bűnét. Ez a történet jól mutatja ennek az erős erkölcsi parancsnak – vagy elvárásnak? – a működését.”

A jóléti társadalom gazdagsága ugyanakkor nem tárgya az irodalomnak. Az a relatív jómódú középosztálybeli élet, amit az északi országokban a lakosság többsége él és élvez, nem irodalmi alapanyag. „Az írókat részben a lelkiismeretük hajtja, hogy olyan közeget mutassanak be, ahol ezek a kulisszák nincsenek meg. E mögött is felfedezhető a keresztény etika, amelynek egyik parancsa, hogy segítsünk a rászorulókon. Ez pedig kulcs is lehet a motiváció megértéséhez is: az követ el bűnt, akinek valami hiányzik. Ez azt is jelenti, hogy ezeket a parancsokat északon ma is komolyan veszik, még akkor is, ha ebből rengeteg társadalmi konfliktus fakad.”

Ibsen újra magyarul

A skandináv irodalom magyarországi reneszánszába beletartozik, hogy klasszikus művek újrafordításainak egész sora született az utóbbi években. Az Ibsen-fordításokban „mindig van egy pici plüssfotel”, azaz puhaság, bőbeszédűség, körülményesség, mondta néhány évvel ezelőtt Zsótér Sándor. Ezt a kényelmes puhaságot vették ki a legújabb fordításokból. „Újrafordítottam majdnem az összes fontos Ibsen-drámát, és mindig színházak kérésére. Ezek a drámák polgári közegben játszódnak: férj-feleség, üzletvezető, bankigazgató, ügyvéd, orvos a legtöbb szereplő. Ez a polgári közeg más nyelven beszélt egymással a hétköznapi életben a keletkezés idején, mint ma. A drámákat a régi típusú társalgási nyelvből kellett tehát a maiba áthelyezni, amelyben kevésbé bonyolultak az udvariassági formulák, kevésbé körülményes, kevésbé szabatos a fogalmazás. Tulajdonképpen egy mai, beszélt nyelvre fordítottam le azokat a darabokat, amelyek a megszületésük pillanatában, a XIX. század utolsó harmadában az akkori társalgási nyelven szóltak. A mondandó viszont hallatlanul élő és eleven, mert abban Ibsen nagymester volt, pontosan tudta, mik az élő, eleven, húsbavágó kérdések az életben.”

A becsületességhez, őszinteséghez, vallomásossághoz az is hozzátartozik, hogy egy skandináv író nem alkalmazkodik: nem vesz fel angolosan csengő írói álnevet csak azért, hogy jobban olvassák, mert nem azért ír, hogy több könyvet eladjon.

Ibsen egyébként, amikor a Peer Gyntöt megírta, arra gondolt: ez annyira norvég munka, hogy soha, senkit nem fog érdekelni Norvégián kívül – aztán mégis ez lett a leghíresebb műve. Ez is mutatja, hogy a világ mindig nyitott arra, hogy megismerjen valamit, amit addig nem ismert, ami egyedi, különleges módon emberi. Éppen ezért nehéz lenne megjósolni, honnan érkezik az az áramlat, ami ledönti trónjáról a skandináv irodalmat.

– Ezek szerint kilenc gyermek mellett is tud dolgozni egy nő?
– Igen. Orvosnak készültem, de nem fejeztem be az egyetemet, mert úgy döntöttem, nagy családot szeretnék. Sokáig éltem a nagycsaládos anyák és a (görög katolikus) papfeleségek életét, viszont nyolc gyermek után, férjemmel együtt elkezdtem mentálhigiénét tanulni, azzal a szándékkal, hogy segítsünk a családoknak. Közben megszületett a kilencedik gyerekünk, de ez sem tántorított el a szándékunktól. Saját életünk és férjem hivatása révén is rengeteg családdal vagyunk kapcsolatban, sokan kerestek meg problémáikkal, mi pedig rájöttünk: ez egy külön szakma; nem elég, ha „csak” jó szívvel vagy papi gyónás keretében tanácsot adunk. Később a pszichodráma-vezetésben és egyéni lelkigondozásban is kiképeztük magunkat. Kilenc éve foglalkozunk párokkal, együtt és külön is: Győrben, Nyíregyházán, most Budapesten. 

– Hogyan kerültél a Centrumba?
– Közel egy éve dolgozom itt, jó ideig egyedül, most két munkatárssal. Nagyon örülök a felkérésnek, szívügyem lett ez a munka. Nemrég megkeresett egy hölgy, hozzám küldték a Családterápiás Intézetből, hogy segítsek neki a szakdolgozatírásban, meséljek a tapasztalataimról. A meddőségnek ugyanis alig van szakirodalma, és főleg amerikai, de azt érdemes elolvasni. Vannak szakkönyvek meddőséggel küzdő nők számára, bár az is inkább külföldön. Kevesebben foglalkoznak a férfiakkal, párokkal alig, pedig rengeteg embert érint: a WHO felmérése szerint a világ népességének 15%-át. Nálunk ez az arány 19%.

– Ha alig van szakirodalom, akkor miből és hogyan dolgozol?
– Többféle módszerrel.

A pszichodrámából tudom: a meddőség szinte minden esetben transzgenerációs problémakör.

Ezért először megvizsgáljuk a jelent, a párkapcsolat minőségét, három területen: szexualitás, saját és egymásra szánt idő és stresszfaktorok. Ez utóbbi teljesen általános korjelenség, gyakorlatilag mindenki túlhajszolt. Utána mindig megnézzük a múltat: milyen probléma, trauma lehet a házaspárok eredeti családjaiban, külön-külön, legalább két generációra visszamenőleg. Ezeket sokszor egyéni ülés keretében tesszük, akár négy-öt alkalommal is, ameddig szükséges. Régi traumák, családon belüli sérelmek kerülnek elő – válás, abortusz, meg nem született testvérek, nagyszülői veszteségek, traumás halálesetek – amelyek éveken át húzódó haraggal, békétlenséggel járnak. A fel nem dolgozott harag depresszióba fordul, és ezzel nehéz a jövőbe nézni. Ugyanez a helyzet azzal, aki a szüleiről nem tud leválni, akár 35 évesen sem.

Ezek komoly, terápiás ülések, nemcsak két-három alkalmas feltárások. Sokan meg is kérdezik: tényleg nem kell fizetni érte? Hála a Jóistennek, itt nem kell, és vissza lehet jönni, akár tíz-tizenkét alkalommal is. Ezalatt az idő alatt pedig tényleg komoly változások érhetők el. A monodráma eszközeit – a pszichodráma egyéni változatát, ahol a másik személyt egy szék helyettesíti – itt is nagyon jól lehet használni. Ehhez nekem nem kell semmi, csak egy szék és egy csendes, nyugodt helyiség, ami a jelenlegi építkezési körülmények között igazi kihívás.

– Melyek a termékenységi problémák legfontosabb okai?
– A Centrum két éve működik, kísérleti-üzemmódban, statisztikák készítésére még nem nagyon volt idő és lehetőség, de a szakdolgozat kapcsán készítettem egy mini-statisztikát a jelenleg hozzám járó 25 pár mintája alapján. Az esetek legalább felében a szülőktől való leválás problémát jelent. Ide tartozik a saját autonómia kialakítása, a saját egzisztencia megteremtése. Ettől nem független az a gyakori jelenség, hogy a lojalitás a munkáltatóhoz fontosabb, mint a magánélet, és a nagy cégek ezt a lojalitást el is várják.

Az egészségesnél sokkal többet kivesz belőlük a munka, úgyhogy nyugodtan mondhatjuk: ezek a cégek elveszik a férfiak és a nők termékeny éveit – lelkileg és fizikailag is.

Az a szintű stressz, felelősség és lelki nyomás, ami őket éri, nagyon komoly hatással van a termékenységükre, különösen, ha lelkiismeretesek. A munkahelyen beleadják magukat 120%-ban, otthon viszont ugyanezt már nem tudják nyújtani. Ráadásul ott vannak a család elvárásai is, a közös programok, a közösségi vagy önkéntes munkák. Jelenleg több, magas beosztású személlyel komolyan beszélgetünk a munkahelyváltás lehetőségéről; van, aki már bele is fogott. 

– A munka–magánélet összeegyeztetésének hatása elsősorban a férfiakat érinti?
– Nem. A férfiakat a túl nagy elvárások és az ebből eredő stressz valóban jobban érinti, hisz Magyarországon még mindig erős a férfiakkal szembeni elvárás a családfenntartói szerepre. Ennek a stressznek következménye a megtermékenyítő-képesség – vagyis a spermaszám és -minőség – rohamos csökkenése, valamint a szexuális élet minőségi és mennyiségi drasztikus romlása. Elképesztően rossz a helyzet. Konkrétan: nincs idejük együtt lenni, vagy ha mégis, akkor hullafáradtak.

Huszon-harmincéves fiatal férfiakról beszélünk! Ebben a korban a tesztoszteronnak dübörögnie kéne, most mégis drasztikusan alacsony a libidó, a szexuális együttlétek mennyisége és minősége. Havi egy-két együttlétből pedig nem nagyon lesz gyermek.

– A nők jobban és hamarabb érzik, hogy ez így nem jó, ők jobban és hamarabb is akarják a változást. Ez pedig az életmódváltás, az önismeret, a kapcsolati változás, és nem az, amit sajnos nagyon sok férfi választ magának: az önkielégítés és a pornó. Ugyanakkor a nőknek nagyon magasak az elvárásaik, a kontrollt nehezen engedik el, így egyfajta maximalizmus nehezíti a spontán együttléteket. Mindezt beárnyékolja a szülői generációval való nehéz viszony, az onnan érkező elvárások.

– Mi van azokkal, akik próbálkoznak, de nem járnak sikerrel?
– A másik csoport, akikkel foglalkoznunk kell: a már sok traumán – sikertelen próbálkozáson, vetélésen, méhen kívüli terhességen – átesett párok, ahol fontos a gyászfeldolgozás, az elengedés. Kísérjük őket, hogy ne rettegjenek egy újabb hasonló eseménytől vagy beavatkozástól, hogy picit ellazuljanak, ne e körül forogjon minden gondolatuk. A cél ugyanaz: a párkapcsolat legyen egyre jobb, meghittebb, bensőségesebb, mert abból fakad az, hogy többször és jobban lesznek együtt, és annak lesz majd gyümölcse a gyermek.

– Mindenkinek felajánlják, de maguknak a pároknak kell időpontot kérni. Ennyire fontos az első lépés?
– Igen, hiszen csak így van esély az elköteleződésre, a változtatásra. Nagyjából a Centrumba érkező párok fele eljön hozzám. Sokan felteszik nekünk a kérdést, amit mi magunknak is fel kell időnként tennünk: mi is a terápia célja? A válasz nem olyan egyértelmű: nemcsak a foganás, hanem maga a kapcsolat; mivel az eddigi sikertelenség nagyon sok stresszt rakott a párra, még jobban megterhelve és ezzel ördögi körben tartva őket. És bár a helyzet sokszor valóban aggasztó, jó hír, hogy sokan hajlandóak tenni is ellene: életmódot változtatni, időben hazaérni, telefont és laptopot otthon letenni, estéket és hétvégéket nem telezsúfolni, szabadidőt teremteni és azt nem a szülőkkel, haverokkal tölteni, hanem kettesben, randizni. Örömmel jönnek beszámolni, hogy megtették és máris jobban érzik magukat.

Ha a Centrumba jelentkezés utáni várakozási idő alatt elvégeznének egy életmódváltásról szóló tanfolyamot – beleértve a szexuális életet is – tizedannyiukkal kellene foglalkoznunk. Talán érdemes lenne ilyen tanfolyamokat indítanunk... Ugyanakkor sokan jönnek hozzánk azzal: éveken át jártak tanfolyamokra, még sincs változás. Ennek oka: amíg nincs szenvedésnyomás az életükben, addig nem változtatnak. Amíg nem „vágjuk őket arcon” egy sokkoló eredménnyel, információval, addig nem hiszik el, hogy ezen is múlhat.

– A nevében is keresztény intézményben nem használják a meddőség szót. Számodra ennek mi a jelentősége?
– A környezet hozzáállása nagyon fontos. Olyan könnyen mondják valakire, jellemzően a nőkre, hogy meddő.

Mi nem használjuk a meddő kifejezést, mert egy végleges, borzasztó bélyeg, és a hitünk miatt sem: kik vagyunk mi ehhez?...

Mondhat az orvos bármit, csodák akkor is történnek, mi is megtapasztaltunk néhányat. És ha rávilágítunk erre, ha már az első beszélgetésnél megkérdezzük, mit gondolnak a házasság szentségéről, akkor bizony sokan meglepődnek és rájönnek: ők ezt sosem gondolták végig. Ha ez a gondolkodás elindul bennük, rájönnek arra is: nem a gyermek, hanem egymás miatt házasodtak össze, mert szeretik egymást, ezért fontos lenne megélniük a jelent. Sokak számára hatalmas felszabadulást hoz ez az egyetlen kérdés. A hitre egyébként sose kérdezünk rá, úgyis kiderül; akinek fontos, dolgozunk vele. Lelkigondozóként megtanultam: a hitet mint témát nem mi hozzuk be a beszélgetésbe, de ha bennük van, akkor kinyitjuk számukra a teret.

2019. október 10-én 20.30-kor vetítik a budapesti Toldi moziban a negyedik Szlovén Filmnapok nyitófilmjét. Az Elég a lúzerségből című elsőfilmes alkotásban a 29 éves Špela néhány éve diplomázott, de még nem tudott elhelyezkedni. Pályakezdőként mindenhol önkéntesként szeretnék őt először kipróbálni. A legjobb barátnői évekkel ezelőtt Nyugatra költöztek és nem is akarnak visszatérni, Špela azonban makacsul kitart amellett, hogy itthon marad. Amikor a barátja is külföldön kap munkát, a lány lakás, munkahely és társaság nélkül marad.  Kényszerűségből visszaköltözik hát a szüleihez, de szeretne végre önállóvá válni és felnőni, ahelyett, hogy tovább nyújtaná a már úgyis tíz évnél hosszabb ideig tartó serdülőkorát. Az elsőfilmes szlovén rendezőnő számos díjat nyert alkotása őszintén beszél az Y-generáció nehézségeiről, útkereséséről. A film a 21. Vesna Filmfesztiválon megkapta a Legjobb nagyjátékfilm, a Legjobb forgatókönyv, valamint a Legjobb női mellékszereplő díját is. A vetítés után a nézők találkozhatnak a film rendezőnőjével, Urša Menarttal.

Darko Štante Következmények című alkotásában Andrej folyamatosan lóg a suliból, erőszakos viselkedését pedig már a szülei sem tudják kezelni. Amikor a rendőrséggel is meggyűlik a baja, a helyzet odáig fajul, hogy nevelőotthonba kerül, ahol hamar bebizonyítja, hogy mire képes. A Žele vezette nehézfiúkhoz csapódik, és azt hiszi, barátokra lelt, akik mellett biztonságban van és akik elfogadják. Ám egyre keményebb ügyekbe keveredik, és egyre nehezebb döntéseket kell meghoznia. Mindeközben Andrej gondosan őrzi a titkát… A film a 21. Vesna Filmfesztiválon kiérdemelte a Legjobb rendező, a Legjobb szereplő és a Közönségdíjat is, valamint neki ítélték a 2018-as Jameson CineFest nagydíját, a 3000 eurós Zukor Adolf-díjat. (Ott Ok-okozat címen mutatták be a filmet.)

Végül Miroslav Mandić Játszom, létezem című munkájában, amikor a fiatal színésznőnek tolvajt kell alakítania egy filmben, a valóságban is lopni kezd, kapcsolata az érte rajongó pincérsráccal pedig egyre ”filmszerűbbé” válik. Egy koldusszerepre való felkészülés során a színész hajléktalanszállókba jár, ahol - miközben egyre jobban megismeri az ott élők életét - felébred benne a szabadság iránti vágy... A színész a tévés szappanoperában megszállottan követi a dívát, akibe szerepe szerint szerelmes, a nő azonban igyekszik meggyőzni arról, hogy a kamera előtti történéseknek semmi köze a magánéletükhöz. A film különlegessége, hogy játszik benne a két neves horvát művész, Goran Bogdan és Lana Barić.

Az eseményt a Szlovén Filmközpont, a BudapestFilm Zrt. és a Szlovén Köztársaság budapesti nagykövetsége együtt szervezi.

Nem csak a célvonal és a győzelem lehet boldogság!

Az életben szükségünk van kihívásokra, de ez a versenysporton kívül másban is megtalálható, feltéve, hogy érmek és kupák nélkül is értékesnek tudjuk látni magunkat. A versenyzés óriási energiákat követel, nem lehet élethosszig csinálni. Ráadásul – abból kiindulva, hogy szükségünk van önmagunk meghaladására – egyre többet és többet kellene letennünk az asztalra, ami lássuk be, egy idő után nem megy.

A sportkarrier csúcsára érve az út már nem felfelé vezet. Az előttünk álló hegyet megmásztuk, de le is kell róla jönni – s nem mindegy, ezt hogyan tesszük. Ha valaki ragaszkodik hozzá, hogy fent kell maradni, de már nem tud, akkor csalódott lesz, és saját értékességét fogja megkérdőjelezni.

Le kell jönni tehát a hegyről, és másik hegyet találni. Másik ösvénnyel, ami minőségében is más, mert ha csupán a mennyiség dimenziójában hasonlítunk, ugyanazon elvárások mentén, akkor borítékolt a csalódás. Sokan ilyenkor hagynak fel teljesen a sporttal, mert ugyanazt már nem képesek teljesíteni, de az elvárás megmarad ugyanolyannak – így bizonytalanná és frusztrálttá válnak, elégtelennek érzik magukat. A versenyzés után minőségében is másfajta ösvény kell, erre rátalálni egyáltalán nem könnyű feladat.

Választ kell találunk arra, hogy:

• Mit szeretnénk? Miben lehetnénk még jók?
• Hogy tudunk örömöt lelni az életben és a sportban a teljesítményelvárások megváltoztatásával?
• Mi a fontos most számunkra? Lehet, hogy a család­alapítás lép első helyre, és az aktív versenyzés hátrébb szorul. Hogy tudom ezt elfogadni úgy, hogy ne éljem meg kevésnek azt, amit a sportban nyújtok?

Kezdjük el elismerni, sikerként kezelni azokat a dolgokat, amelyeket más fronton teszünk, erősítsük, fejlesszük a többi szerepünket! Az eredmények helyett a teljesítés folyamatára fókuszálva megőrizhetjük testi-lelki egészségünket. Lehet, hogy volt egy álmunk, vagy tehetségesnek bizonyultunk még valamiben a sport mellett. Mi volt az? Belevághatunk?

A civil karrier felépítése legalább akkora erőfeszítést kíván, mint a sportkarrieré. S ebben jól jönnek a sportban elsajátított skillek: az alázat, a fair play, a kitartás, az együttműködés, a célállítás, az elhivatottság, a célelérés. Ezek olyan dolgok, képességek, amelyek az élet többi területén is kamatoztathatók. Ha ki tudtunk teljesedni a sportban, másban miért ne tudnánk? Ennek lényegi eleme, hogy a fókusz átkerüljön arra, ami a jelenben fontos. A tapasztalat az, hogy valami újnak, jónak az építgetése, kibontása képes betölteni az űrt. De idáig is el kell jutni, és ez nem megy egyik napról a másikra, hiszen rengeteg félelmet, bizonytalanságot kell legyőzni. Ami vár ránk, az ismeretlen, és az ismeretlen ijesztő. Meg kell küzdeni hozzá saját félelmeinkkel, és megtanulni értékelni a lépéseket. Nem könnyű új célok mentén definiálni magunkat: lehet, hogy eddig elképesztő eredményeket értünk el, most pedig más a cél. Kezdjük el ahhoz mérni magunkat, ami most összeegyeztethető az életünkkel!

Segíthet az is, ha vissza tudunk emlékezni, miért kezdtünk el sportolni gyerekként. Jó eséllyel nem másért, mint magáért a sport öröméért. Most éppen ezt akarjuk elvenni magunktól?

Ha csak az eredmény a jó, akkor mókuskerékbe kerülünk. Elkezdünk függeni tőle: ha elérjük, örülünk, ha nincs eredmény, akkor kevésnek érezzük magunkat. Nem azt mondom ezzel, hogy nem kellenek célok, s ne kellene tenni az elérésükért. Épp ellenkezőleg: nagyon fontos, hogy olyan célt állítsunk fel, ami elérhető, belátható és harmóniában van az életünkkel. Máskülönben azt fogjuk érezni, hogy mindenhonnan csak elveszünk, és sehol nem vagyunk ott igazán, s így a végén mi magunk is elveszünk.

Amit keresünk az eredmények által, az a kiteljesedés és boldogság. Ugyanakkor minden egyes eredmény csak ideig-óráig képes elégedettséggel eltölteni minket. Mert az önbecsülés és önelfogadás nem kívülről érkezik, nem a külső ingerek – és az egyre nagyobb és nagyobb sikerek – adják. Ezért bátran kérdezgessük magunkat, hogy mire vágyunk, mit szeretnénk! Kezdjük el kicsomagolni saját belső valóságunkat, az érzéseinknek, vágyainknak teret adva. Így szép lassan eltűnhet a teljesítményhajsza az életünkből, mert egész egyszerűen már nem lesz rá szükségünk.

Összenyom a szükséglet vagy vezérel a vágy?

A versenyzés lényegéből fakadó ingerek és az általuk keltett érzések a mindennapi életben nincsenek jelen, s ez megviselheti az egykori sportolót. Talán még maga sem érti, mi a baja, csak azt érzi, semmi nem tölti fel eléggé, és nem tud igazán örülni semminek. Pedig teljesen természetes érzésről van szó: ha megszokjuk, hogy valami egy bizonyos ingererősséggel működik, akkor ahogy alábbhagy, keletkezik egy hiány, egy veszteség. Ezzel pedig valamit kezdeni kell. Az olimpiai vagy világbajnoki aranyhoz valóban kevés dolog hasonlítható.

Át kell kalibrálni a gondolatokat, mert ha mindent a bajnoki címhez mérünk, akkor semmi nem lesz elég. Segít, ha képesek vagyunk összegyűjteni, hogy mik azok a dolgok, tevékenységek, amelyekben örömünket leljük, amelyeket élvezettel végzünk.

Így rájöhetünk, hogy az identitásunkat nem csak a sportolói szerep határozza meg: annyi minden más van, amiben mi MI vagyunk. Ami rólunk szól. Azonban lehet, hogy ehhez terápiás segítségre lesz szükségünk.

Annyira erős az élsportolói identitás, hogy annak elvesztése egy sportoló önértékelésének egészét megingatja. Nehéz ilyenkor egyedül kivirágoztatni más szerepeket és értékesnek látni azokat. Sok egykori sportoló érzi úgy, valami végleg elmúlt. Ezt tényleg fel kell dolgozni, és aztán meg kell újulni: felfedezni belső értékeit és kompetenciáit. Ha úgy látják, a versenysport nélkül nincs semmijük, az depresszióhoz, önértékelési problémákhoz, szorongáshoz vezet. És megtörténhet, hogy elfordulnak mindentől, ami örömöt jelenthetne.

Hobbiból sportolni nem kihívás – tartják. Pedig éppen a mozgás az, ami sokat segíthet. Aki mindig sportolt, önmagát a mozgásos cselekvések által fejezte ki, egész lénye ebben nyilvánult meg, az úgy érezheti, mintha eltűnt volna egy érzékszerve, ha megfosztja magát a sporttól.

A sporthoz tehát jó továbbra is kapcsolódni, és közben dolgozni az új szerepek kimunkálásán: karrieren, hobbisportolóvá váláson, mozogni csak a sport öröméért, esetleg ifjú sportolók mentorálásával foglalkozni, a saját tapasztalatok átadásával segíteni mentális és fizikai felkészülésüket, és új társas kapcsolatokat építeni.

A sportolói létből a civil létbe váltani még sikeres sportkarrier esetén is küzdelmes, de még nehezebb, ha a végét nem döntés, hanem – például sérülés következtében – a kényszer szüli, amikor még talán nem is állt pályája csúcsán az illető. Ilyenkor a sportoló teljesen váratlanul szakad ki abból, ami addig egész életét meghatározta, és ezt a veszteséget meg kell gyászolni. A családi, szociális támasz nagyon fontos ebben a helyzetben, de egy szakember segítsége is sokat jelenthet az elfogadás terén: nehéz a veszteségből eljutni oda, hogy a történtek végül minden elemükkel együtt integrálhatók legyenek az énképbe és életútba. Ez a folyamat azonban szükséges ahhoz, hogy megtalálja önmagát, új értéket teremtsen, és életét jelentéstelinek élhesse meg.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. februári számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT.

Szeretem a kérdéseket történetbe csomagoló, érzelmeket előhívó, szimbólumokat is mutató színházat. Megszerettem Liliomot, a főhős körhintást, aki pedig nem egy jellembajnok. Túl nagy lépés lenne neki (a mutatványosok felszínes világához szokott férfinek) a tisztaszívű nő életével elköteleződve összekapcsolódni. Vívódik, akar másként élni, de a tehetetlenség visszahúzza. A harmonikus élet feltételeit nem ismerő személyisége börtön lesz számára, ahonnan csak szarkasztikus poénokkal tud millimétereket kimozdulni.

Ez a tanult tehetetlenség az, ami miatt megsajnáltam. Változtatna az életén, de nem tudja megragadni a kínálkozó lehetőséget sem. Hová futhat ki egy ilyen élet? Liliom az öngyilkosságot választja.

A darab rendezője, ifj. Vidnyánszky Attila úgy fogalmaz, hogy ez a darab a szeretetről szól. A színészeken múlik, hogy meg tudják-e hitelesen jeleníteni az érzelmeket. Együtt tudunk-e rezdülni Liliommal, akinek a dilemmáját Muskátné mondja ki: „Művész vagy te, nem vagy te tisztességes ember!”

Ha az elköteleződés mellett döntene Liliom, megfosztaná az „igazi” élettől, amelyet ő magáénak érez a Ligetben, ahol körhintásként szórakoztatja a vendégeket. Nem találja a helyét a „normál” hétköznapokban. Zsarnokoskodik, hogy ne derüljön fény az érzésre: beleszeretett Julikába.

De mi a vonzó ebben a lányban? Muskátné csak egy unalmas fiatal nőt lát benne, de mit lát meg Liliom, akit elsodornak az érzései? Julika nem a siker–pénz–csillogás tengelyen mozog, éppen ezért észreveszi az igazán fontosat. Az emberi kapcsolódásai teszik sugárzóvá. Nem panaszkodik, de mindent hisz, és mindent remél. A szeretni tudásnak ez az energiája állítja választás elé Liliomot. De nem tud dönteni. Nem tud határozott igent mondani Julika világára, ezért bántja őt, fizikailag és lelkileg is. Elszakadni sem tud a Liget felszínes világától, szétszakítja az ellentétes húzás.

De Molnár Ferenc színdarabja továbbmegy: a Liget után a szürreális világ képviselői érkeznek (Isten detektívjei), hogy a legkeményebb valósággal szembesítsék Liliomot és minket, nézőket is. Túlvilági rendőrségen vagyunk. Megértjük, miért kell a hétköznapi emberek történetéhez a monumentális díszlet, amelyben a színdarab szereplői mozognak. Julika és Liliom egyedi sorsán át valami nagyobbra pillanthatunk rá. Liliom maga is kimondja a halála előtti percekben, miközben Julika kezét szorítja: „mint ahogy a vendéglőbe, mikor vége van a vacsorának… fizetni. Hogy mi vót. Be lesz mondva az egész.”

Különleges megoldás, amire nézőként is reagálnunk kell valahogyan: egy szárnyas angyal a szünetben is ott repked a nézőtér felett – nem hagyja, hogy a szünet húsz percére kiessünk a színdarab világából.

A másvilágon Liliomot az elszámoltatás várja. „Itt az ön lelkéről van szó.” Liliom hárítana, mint a földön – de a túlvilágon ez már nem működik. A vizsgálat arra kérdez rá: felelősen éltél-e? De további kérdéseket is felvet: Kell-e, érdemes-e erőfeszítést tenni jobbá válni? Ráfoghatjuk-e a környezetünkre, ha félresiklik az életünk? Mennyi a személyes felelősségünk kapcsolataink alakulásában?

Molnár Ferenc darabját nem tudná ma is telt ház előtt játszani a Vígszínház, ha nem lenne megszólító ereje a mában. A Liliom nem csupán egy züllött körhintásfiú és egy cselédlány szerelmi sztorija, hanem egy megindító, átélhető színpadi mű.

Vígszínház: Liliom; írta: Molnár Ferenc, rendezte: ifj. Vidnyánszky Attila. Liliom: Hajduk Károly, Julika: Szilágyi Csenge.

– Mit mond önnek Rigócsőr király meséje?
– A Rigócsőr királyban egy gőgös hercegkisasszony megtanulja, hogyan kell alázatosnak lenni, hogyan érdemes bánni az emberekkel. De mégsem az a lényege, hogy móresre tanítjuk a hercegkisasszonyt.

Arra helyeztük a hangsúlyt, hogy miként változik az ember, amikor kikerül a komfortzónájából.

Mert amikor túllépünk a határainkon, másképp kezdünk viselkedni. Ebben az előadásban – amelynek ötletgazdája és írója Tarr Ferenc – mi, zenészek is kilépünk a komfortzónánkból, hiszen Lukácsházi Győző mesélő mellett szereplőkké válunk.

– Felismerheti magát a kicsúfolt Rigócsőrben az a gyerek, aki bullying, azaz gúnyolódás áldozata lett?
– A mesében a hercegkisasszony kritizálja az elé sorakoztatott kérőket, és tulajdonképpen csak vaktában mond mindenkinek valami bántót. Egy daliás hercegre ráfogja, hogy olyan az álla, mint a rigó csőre – ettől kezdve lesz a gúnyneve Rigócsőr király. Egy gyerek, akit bántanak, nézőként szembesülhet azzal, hogy mennyire alaptalanok az ilyen csúfolódások.

A kérők sorban eloldalognak, de Rigócsőr király nem így viselkedik; így a gyerekek azt is megtanulhatják, hogy milyen választ lehet adni a bántásra.

– Ellenálló mechanizmust kell kiépíteni?
– Engem is bántottak az iskolában. Az iskolai bántalmazás esetében azt gondolom, hogy ha ugyanaz a gyerek mindig engem pécéz ki, akkor valószínűleg a viselkedésemen, a jellememen kell változtatni, hogy más szerepbe kerüljek, ne legyek többé célpont. Az is előfordult velem, hogy megtámadtak az utcán, ráadásul két éven belül háromszor is. Ilyen esetben más a helyzet, hiszen az utcai támadó nem ismer. Amin mégis változtatni lehet megelőzésképpen, az a testbeszéd. Ma már a legsötétebb utcákon sem kötnek belém. Tehát akkor is nekem kell megváltoznom, ha nem velem van a baj.

– Milyen az a testbeszéd, ami megvédheti az embert?
– Szerintem a félelemnélküliség, a magabiztos kisugárzás a kulcs. Akire rá van írva, hogy gyenge, abba sokszor még egyet belerúgnak.

Az is érdekes, hogy kikből lesznek bántalmazók. Az iskolában nem a nagy, erős fiúk bántottak – ők cipelték utánam a táskámat! A gyengék bántottak, mert szükségük volt valakire, akinél ők az erősebbek.

Ez a felnőtt életben is így van: nem azok bántják a társukat, akikkel minden rendben van. És nem is ők tesznek nem megfelelő megjegyzéseket a nőkre, hanem azok, akik férfiasságot, erőt vagy a társadalomban betöltött pozíciót tekintve nincsenek a helyükön.

– Mit sugallnak a gyerekeknek a mai mesék, rajzfilmek?
– Ezek a mesék gyakran a felnőtt akciófilmeket ültetik át a gyerekek számára ismerős keretek közé. Ugyanazok a párbeszédek, ugyanaz a zenei világ, ugyanolyan hangeffektek kísérik, csak éppen nem egy férfi hős és egy antihős szerepel benne, hanem, mondjuk, a repülőgépek beszélgetnek. Ez komoly félreértés, mert azt gondolom, hogy a gyerekeknek szóló filmben más eszközöket kellene használni. Egy felnőtt férfinek, aki nem élheti ki a harcias ösztöneit, mert nyolc órát ül egy irodában, valóban szüksége lehet legalább az akciófilm nyújtotta adrenalinra. De egy kisgyereket amúgy is rengeteg élmény ér napközben. Őt meg kell nyugtatni, elvarázsolni és elvinni egy olyan világba, ahol szabadon engedheti a fantáziáját.

– A zenére is igaz tehát, hogy más eszközöket kell használni, ha gyerekeknek szól?
– A különbség a zene és a filmek között az, hogy a zene absztrakt művészet.

Szilárd meggyőződésem, hogy a zene esetében ugyanazzal kell táplálni a gyereket, mint a felnőttet. Ételből is ugyanazt adom a kicsinek, csak amíg nincs annyi foga, pépesítem a marhahúst és a halat. Egy hatéves nem tud meghallgatni negyvenöt perc kortárs zenét vonósnégyes formájában, mert nincs kapaszkodója. Ezért a cselekmény az a „pépesítés”, ami emészthetővé teszi számára a zenei táplálékot.

– Mennyi ideig tudnak figyelni a gyerekek a kortárs zenére?
– A Bonbon Matiné minden előadása 45–50 perces, mert az a tapasztalatunk, hogy nagyszerűen végigülik, figyelemmel követik a gyerekek. Bár a darabban nincs szünet, mindig belekomponálok egy csöndes szakaszt is, hogy pihenhessenek és felfogják a hallottakat. Arra is figyelünk, hogy legyen olyan rész, amikor nem kell szépen ülni, be lehet kiabálni valamit. Győző bácsi meg szokta kérdezni, hogy hol is tartunk épp a történetben. Szerintem az iskolai tanóra sem tűnik hosszúnak, ha a tanár figyel a gyerekek fizikai igényeire, és belekoreografálja az órába, hogy egy ponton fel lehessen állni, vagy játékból tíz másodpercig csöndben lehessen feküdni a padon. Biztos vagyok benne, hogy jót tesz a figyelemnek, ha egy kicsit nem kell figyelni semmire.

– Fontos, hogy a gyerekelőadást a szülő is élvezze?
– Vannak előadások, amelyekre nem viszem el a gyerekeimet, mert én magam nem bírom ki. Sajnálatos módon a gyerek elvan a gagyi előadásokkal, de a gyerekek valójában mindennel elvannak. Azok a tárgyak is felkeltik a kíváncsiságukat, amiket rendszeresen látnak a szülők kezében. A mobiltelefont azért akarják megszerezni, mert mi adjuk a mintát: folyamatosan ott van a kezünkben. A programok esetében sincs ez másképp: a gyereknek az fog tetszeni, amit a szülő is élvez. A mi felelősségünk, hogy megválasszuk a számukra megfelelő szellemi táplálékot.

– Tehát a gyerekelőadások sokszor alulbecsülik a gyerekeket?
– Szerintem igen. Nem kell lebutítani semmit: annyit fognak fel, amennyit fel tudnak dolgozni. Amit nem értenek, azt elengedik. És a gyerekek nem tudják azt sem, hogy a kortárs zenét utálni kell. Egészen addig nagyon élvezik, amíg a szülő vagy a tanár nem utal arra, hogy ez valami furcsa, nehezen befogadható zene.

– Mi a szerepe ma a mesének egy felnőtt életében?
– Amikor a kisfiam a bonyolult, csatázós szerepjátékok után egy a hétköznapokról szóló mesét szeretne meghallgatni, tudom, hogy éppen pihen a fantáziája. Amikor egy nő kiválaszt egy csöpögősen romantikus filmet estére, pedig már látta tizenegyszer, vagy amikor valaki ponyvát olvas, az hasonló ehhez: át akarjuk élni, hogy egy egyszerű történet jól vagy rosszul, de a végére ér, megoldódik.

Az éveken át húzódó projektek, építkezések, hiteltörlesztések közepette a befejezett történetek megkönnyebbülést jelentenek. És a felnőttek is vágynak a befejezettség érzésére.

A budapesti Demográfiai Csúcson terítéken volt a túlnépesedés és a demográfiai válság dilemmája. Egyes kutatók szerint, ha az elmúlt évek tendenciái folytatódnak, 2050-re megáll a népességnövekedés a Földön; mások szerint a Föld lakóinak száma a következő száz évben felével növekszik, nagyjából 11 milliárdra. Ám a népességnövekedést – ahogyan a konferencián is elhangzott – elsősorban nem a gyermekek száma okozza, hanem a hosszabb várható életkor. Ugyanis a jobb egészségügyi körülmények hosszabb életet eredményeznek, így többen élünk a bolygón, mint korábban.

Ezért talán nem a gyermekek számának csökkentésével kellene válaszolni erre a helyzetre, hanem helyén kezelni a dolgot: megtanulni másokra figyelni, erősíteni a generációk és népek közötti együttműködést annak érdekében, hogy az erőforrásokhoz mindenki hozzájuthasson.

Óriási tüntetések, hatalmas médiafigyelem és aggódó környezetvédők szlogenjei övezték a szeptember végi ENSZ-csúcstalálkozót, amelynek a középpontjában a fenntartható fejlesztési célok megvalósítása állt. Nő a népesség, nő a fogyasztás, a globális felmelegedés idejét éljük, miközben nejlonba fojtjuk a bolygónkat.

És a megoldás? Sokan még mindig a pusztításban gondolkodnak. Még mindig a „családtervezésnek” csúfolt abortuszok előmozdítását célozzák, mindezt a szabadság, a nők szabadságának mázával leöntve. Az ENSZ szakértői, és szakosított szervei (UNFPA, WHO, stb.) a magzatok elhajtásával kívánják megoldani az éhezés és az alultápláltság problémáját a gazdaságilag hátrányos helyzetű régiókban. Az abortusz liberalizálását tartják megoldásnak – az oktatás, egészségügy és infrastruktúra fejlesztése helyett.

Pedig kézenfekvő a megoldás. Az ENSZ Élelmezésügyi Szervezete (FAO) adatai szerint a világon évente termelt élelmiszer egyharmada vész kárba. A szegény országokban aratás után a nem megfelelő tárolás eredményeként, míg Európában és Amerikában inkább a vásárlást követően kerül a kukába. Ebből a mennyiségből kétszer annyi(!) embert lehetne jóllakatni, mint ahány éhező van.

A megoldás tehát nem az, hogy nem tekintjük embernek a méhen belül megfogant életeket, hanem az, hogy itt kevesebbet és körültekintőbben fogyasztunk, hogy máshova is jusson. Nem sokkal, csak egy kicsivel. És nem dobjuk ki az ételt. Főleg nem nejlonzacskóba zárva!

Menni vagy nem menni?

Mára a szülők nagy része az utóbbira szavaz, amikor szemük fénye betölti a hatodik életévét: maradjon csak oviban a gyerek, ameddig lehet. Úgy tűnik, nálunk a boldog gyermekkor az óvodás évekkel zárul, legalábbis sok kis nebuló számára. Az iskolaérettség dilemmájával elsősorban az óvó nénik kerülnek szembe, amikor dönteniük kell egy kisgyerek sorsa felett. Gond abból adódik, ha a szülők és a pedagógus véleménye nem egyezik. A maradás mellett érvelő anyukát, apukát gyakran saját negatív iskolás tapasztalatai akadályozzák abban, hogy bízzanak csemetéjük alkalmasságában. Ezzel szemben

az iskolakezdés mellett kardoskodó szülők képtelenek elfogadni, ha gyermekük valamilyen szempontból még nem érte el a kívánt fejlettséget, mivel ez elbizonytalanítja őket saját „jó szülőségük” tudatában.

Az ilyen feszültségek nem hagyják érintetlenül a családi rendszert: mindenkit meglegyint a változás előszele. Súlyosabb problémát vet fel, ha a szülők álláspontja is eltér. Ebben az esetben tanácsos szakember véleményét kérni.

Életre nevel?

Tomika első osztályos lett. Zsófi, miközben segít bepakolni a színeseket a tolltartóba, és beszívja az új füzetek illatát, a saját érzéseit próbálja rendezgetni, amelyek hirtelen egy gejzír intenzitásával törnek fel benne: a tanév első heteinek izgalma, és… valami mélységes szorongás, de mitől? Hogyan került felszínre ez az érzés? Az új íróasztalnál rajzolgató Tomikát figyelve alattomosan nehezedik rá egy homályos, nyomasztó aggodalom: „hová küldtelek téged, kisfiam?”

Az iskolába lépés a gyermek első megnyilvánulása az élet színpadán, amely megmérettetés az egész család számára. A következő évek sikerei és kudarcai visszatükrözik a társadalom ítéletét a szülők eddigi nevelő munkájáról és féltett kincsük adottságairól.

Komoly csalódások érhetik a családot gyermekük teljesítménye és viselkedése miatt, amelyekkel szembe kell nézniük. Ha a párkapcsolat meggyengül erre az időszakra, az gátolja a szülők egységes támogatását gyermekük felé, és alááshatja a következetes nevelést.

Tizenkettő egy tucat

A pedagógusok többnyire osztályként tekintik a gyereksereget, így az egyén elveszhet ebben a masszában. Az ilyen helyzet hívja elő a skatulyázást, a tipikus szerepek kiosztását, amelyek hamar megtalálják az arra legalkalmasabb kisdiákokat. Nem mindegy, hogy gyermekünk az „osztályelső”, „értelmes, de lusta”, „stréber”, „bohóc”, „láthatatlan gyerek”, „IQ-bajnok”, „vezércsődör”, netán a „fekete bárány”, „áldozat” vagy utóbbi kettő kombinációját képező kategóriába csúszik. Az ilyen skatulyák meghatározhatják személyiségfejlődését, felnőtt élete minőségét. De mitől válik alkalmassá a gyermek egy csoportban jellemző szerep betöltésére?

Ki érdemli a beírást?

Magunkkal cipelt szerepeink egészen mélyen gyökerezhetnek: a családban ránk testált pozíciónkban. A szülő a homokozó peremén üldögélve nem gondolja végig, milyen súlya van szavainak („ez a hülyegyerek már megint raplizik”), és csemetéje viselkedésére adott reakcióinak („sírva röhögtünk, ahogy utánozta a szomszédot” vagy „megmondtam, ne bántsa Józsikát, de azért bírtam, ahogy földhöz teremtette a kis vasgyúró”).

A ránk hagyományozott szerepek árnyékként követhetnek bennünket életünk során.

Számos családban szükség van egy rosszgyerekre, akit bűnbakként okolhatnak a többiek a saját problémáikért, akin levezethetik indulataikat.

De kell a szófogadó is, aki biztosítja a szülőket saját „jó szülőségükről”. A kisdiákok csupán készségesen betöltik a család által meghatározott, temperamentumuk, nemük, testvérsorban betöltött helyük által árnyalt szerepeiket. Akkor kinek is jár a feketepont?

Kulcsszó: elfogadás

A gyermek temperamentumának, képességeinek elfogadása és igényeinek megfelelő nevelése mérsékli a családi feszültségeket, sőt, a közös cél összekovácsolja a tagokat. Ha az ítélkezés helyét az elfogadás venné át, sem szülőnek, sem gyermeknek nem kellene olyasmiért szégyenkeznie, amiről nem tehet. Viszont segítséget kaphatna az önmagára igényes pedagógustól, szakembertől, hogy akár több generáció rossz szokásait és gyakorlatát felszámolhassa. Jó lenne a lélekölő teljesítményhajszában elfáradt tanárok és diákok világa helyett egy személyiséget és közösséget építő, valóban az élet gyakorlóterepeként működő iskolarendszerbe küldeni gyermekeinket. Jó lenne ilyen alapokra épülő társadalomban élni.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. októberi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT.

 

 

 

 

Az est képgalériájáért kattintson ide>>