A történet

A franciák zseniálisak abban, hogy az élet nagy kérdéseiről finom humorral elmélkedjenek, megfelelően ellensúlyozva ezzel a drámai pillanatokat, miközben a mondanivaló sem vész el. A „Szerelem tesztelve” című film főhőse, Erwan (François Damiens) 45 éves, átlagos életet élő családapa, aki felesége halála után egyedül neveli a lányát. Első látásra elég zárkózott, nem kifejezetten megnyerő típus, de jobban megismerve egy melegszívű, családcentrikus és felelősségteljes ember képe rajzolódik ki előttünk, aki más emberek boldogulását is a szívén viseli. Munkája rendkívül nagy precizitást és odafigyelést követel: csapatával világháborús bombákat kutatnak fel és hatástalanítanak a tengerparton.

Nem kevésbé puskaporos a levegő otthon sem, hiszen húszas évei elején járó lánya gyermeket vár, de esze ágában sincs elárulni, hogy ki az apa. Az igazi bomba azonban akkor robban, amikor a születendő baba érdekében az egész család orvosi vizsgálatoknak veti alá magát, ki akarják ugyanis zárni az apai ágon örökölhető súlyosabb betegségek valószínűségét. Erwan ekkor tudja meg, hogy biológiailag semmi köze az édesapjához, aki felnevelte őt. Kérdések egész sora ötlik fel benne: Vajon édesapja tisztában van a helyzettel, vagy semmit sem tud a dologról? Az édesanyja megcsalta az apját, esetleg letagadta a terhességét, amikor egymásba szerettek? Ki a csuda lehet akkor a valódi apja? Tud-e róla, hogy van egy fia, és ha igen, miért lépett le?

Erwan magánnyomozót fogad, hogy minél előbb fényt derítsen az igazságra, és rábukkan egy férfira, aki nagy valószínűséggel a biológiai apja lehet. Mindeközben a véletlen folytán megismerkedik egy kissé karcos, nagyszájú és veszedelmesen szép doktornővel, aki nemcsak Erwan édesapjának adja vissza az életkedvét azáltal, hogy ismételten engedi hajót vezetni, hanem a férfi addig sivár érzelmi életébe is új színt visz. A helyzetet még tovább bonyolítja egy kis bökkenő: a doktornő Erwan biológiai apjának a lánya, így egyben Erwan féltestvére is. Nem csoda, ha főhősünk azt se tudja, örüljön vagy bosszankodjon legújabb felfedezésén. Mindemellett egyre inkább az őrületbe kergeti a saját lányát az apasági kérdéssel, mert szerinte egy gyereknek igenis joga van tudni, hogy kiktől származik.

Bonyolult kapcsolatok

Egy lány, aki anya nélkül próbál belépni az anyaság kapuján, egy apa, akinek két apja is van, egy fiatal fickó, akinek fogalma sincs róla, hogy nemsokára apa lesz, egy nagypapa, aki papíron nem is áll rokonságban a szeretteivel, és egy másik, aki nemhogy az unokája létezéséről, de a fiáról sem tud, és egy nő, aki talán beleszeretett a saját testvérébe, de természetesen minderről a leghalványabb sejtése sincs. Ezeket a bonyolult kapcsolatokat pedig tovább komplikálja a titok. Erwan anyja, a fia származási titkának tudója már nem él, apja nem beszél róla, és lánya is igyekszik eltitkolni, hogy ki a születendő gyermeke apja.

Kép

Kép: IMDB

A titok feszültséggel jár, súlyos fizikai és lelki teher a cipelőjének. Egy kutatásban, ahol a résztvevőknek medicinlabdával kellett célba dobniuk, a titkot őrzők rendszerint túllőttek a célon, mert nehezebbnek érezték a labdát, mint amilyen valójában volt.

A titok paradox helyzetet teremt: szeretnénk minél mélyebbre elásni, de mivel rettegünk attól, hogy valahogy mégis kifecsegjük, gondolatban vissza-visszatértünk hozzá, ellenőrizzük, hogy rejtve van-e még.

Ez a gondolati tevékenység éppen ellenkező hatást ér el, mint ami a célunk lenne: valójában a felszínen tartjuk azt, amit szeretnénk elrejteni. A családi titok nem csupán az őrzőjének jelent stresszt, hanem a környezetnek, különösen a családban felnövekvő gyereknek is, aki érzi a lappangó feszültséget. Bár a titok gyakran a gyerek megóvását célozza, amikor később (kamaszkorban vagy felnőttkorban) mégis lelepleződik, az egyén identitása, önazonossága kérdőjeleződik meg, sőt, szembe kell néznie a hazugságokkal és a bizalomvesztéssel is.

Ahogy a mellékelt ábra mutatja, nem ritka, hogy lehull a lepel egy ilyen féltve őrzött titokról, elegendő hozzá egy rutinvizsgálat. Nemcsak kamaszként, felnőttként is nehéz ezzel szembenézni. A titok azt az üzenetet hordozza, hogy valami nincs rendben az érintett származása körül, bűnös vagy szégyenteljes dolog húzódik meg a háttérben. A történetek következménye (vagyis maga az ember) pedig elkezdi saját magát szégyellnivalónak, esetleg bűnösnek érezni.

Teljes kép önmagunkról

A történetet figyelve azon törjük a fejünket, hogy felülírhatja, vagy megváltoztathatja-e két ember szeretetteljes, támogató viszonyát egy orvosi vizsgálat eredménye? Mit tehet hozzá a személyiségünkhöz, az életünkhöz, ha felkutatjuk a származásunkat?

Talán még gyakoribbak ezek a kérdések az örökbefogadó családoknál, ahol sok esetben megjelenik a gyermek igénye, hogy a vér szerinti szüleit felkutassa, amit az örökbefogadó szülők tévesen kudarcként értelmeznek. Ez a félelem Erwan apja részéről a filmben is tapintható, pedig a származási család megismerésének vágya természetes reakció, és nem kérdőjelezi meg a viszonyulást ahhoz a szülőhöz, aki felnevelte a gyermeket. A saját eredettörténettel való megismerkedés, az életünk folytonosságának megélése hozzásegít, hogy megtudjuk, honnan jövünk, ami szükséges ahhoz, hogy tudjuk, hová tartunk. Székely Zsuzsanna, a fővárosi TEGYESZ pszichológusa az örökbe.hu oldalon megjelent interjúban így fogalmaz: „A felnőtt örökbefogadottak csoportjában mindenki, aki megkereste a vér szerinti családját, akármilyen nehéz sorssal kellett szembesülnie, azt mondta, hogy eddig csak lebegett, mint falevél a szélben, és most ért talajt.” Az identitásunkat többek között az élettörténetünk ismeretéből építjük, amelynek szerves részét képezik a családi kapcsolatok és a családban megélt események, ehhez azonban a vér szerinti szüleiktől távol felnövő kamaszok és felnőttek szükségesnek érezhetik, hogy a teljes képet, a teljes történetet láthassák.

A szakemberek szerint irracionális az a félelem, hogy a származási család megismerésével az örökbefogadott elpártol a családjától.

Ráadásul a gyökereinek keresése közben az örökbefogadott olyan érzelmi hullámvasúton megy keresztül, esetleg olyan traumatikus élményeket kell feldolgoznia, hogy fokozottan szüksége van a szüleire, hogy érzelmileg támogassák őt ezen az úton. Azok a szülők, akik nem a félelmeikre hallgatnak, hanem figyelembe veszik a kamasz vagy felnőttkorú örökbefogadott szükségleteit, és ezáltal is támogatják a felnövekedését, arról számolnak be, hogy a kapcsolatuk is megerősödött.

Kép

Kép: IMDB

Apa a családért vagy apa a családban?

Történetünk az apák köré épül. Szüksége van-e a gyermeknek apára vagy a fogantatás után teljesen kihagyható a képletből? A film egy olyan világot mutat be, ahol apának lenni különleges és meghatározó, mind a szülők, mind a gyerekeik életében.

A jó apát nem a férfias macsóságáról ismerjük fel, hanem abból, hogy jelen van a családja életében: partnere az édesanyának, és biztonságot nyújtó, érzelmileg elérhető szülője a gyermekeinek. A biztonságos kötődés az apa felé ugyanolyan jelentőségű, mint az anya felé, és a gyermekek apák, illetve anyák felé mutatott kötődése nem tér el egymástól. Az apa már a csecsemőkorban is nagy szerepet tölthet be a gyermeke életében, például a babák kifejezetten szeretik apjuk mély duruzsolását hallgatni, vagy a mellkasán aludni, mivel a meleg bőr, a szívverés hangja és a légzés ritmusa megnyugtatja őket. Az apával való közös játék fejleszti a kommunikációt, az együttműködést és az érzelmi önkontrollt. Tipikus apa–gyerek játék a birkózás, amikor a gyereknek meg kell tanulnia kiszámítani a felnőtt reakcióit, bele kell helyezkednie az apa gondolataiba, ami hozzájárul az empátia fejlődéséhez.

Jorgen Lorentzen norvég irodalomtörténész, aki könyvében a férfi- és apaszerepeket vizsgálja, két kulcsfogalmat vezetett be. A családért-apa a család eltartója szerepét tölti be, a családban-apa viszont a gyerekekről gondoskodó személyként jelen is van a család életében. A témával kapcsolatos kutatások üzenete egyértelmű: az apák jelenlétére a családban hatalmas szükség van. A családdal való intim, bensőséges kapcsolat nemcsak az anya felségterülete, a férfi szerepe ugyanolyan jelentős!  

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Képmás podcast egy interneten közzétett, kéthetente jelentkező, rádióadásszerű műsor. Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.)

Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

Az Élenjáró Gimnáziumok Igazgatói Grémiumának közleménye a Nemzeti alaptanterv kiadásáról, bevezetéséről és alkalmazásáról szóló 110/2012. (VI. 4.) Korm. rendelet módosításáról

Alulírottak, neves magyarországi középiskolák igazgatói a Nemzeti Pedagógus Kar 2020. január 15-i, hasonló tartalmú nyilatkozatával egyetértve szükségesnek tartjuk az oktatás-nevelés rendszerének folyamatos átgondolását a felnövekvő generációkat érő új kihívásokra való válaszadás és a nemzet jövője érdekében. Mi is úgy véljük, hogy olyan Nemzeti alaptantervre (NAT-ra) van szükség, amely megfelel a XXI. század követelményeinek, hiszen fontosnak tartjuk, hogy a gyermekek olyan készségekkel, képességekkel és ismeretekkel felvértezve kerüljenek ki a közoktatásból, amelyek segítik őket a modern világban. Ugyan a 2013-ban bevezetett és máig érvényben levő NAT érdemi beválás-vizsgálata még nem történt meg, mégis üdvözöltük azt a szándékot, hogy új Nemzeti alaptanterv készül. A három éve formálódó anyagot utoljára 2018 őszén volt alkalma egy hónapon keresztül véleményeznie a szakmai és társadalmi nyilvánosságnak. Az azóta született módosítások még nem nyilvánosak, így azokról szakmai véleményt nem tudunk alkotni.

Az utóbbi időben a sajtóban sokféle, időnként egymásnak ellentmondó információ látott napvilágot a 2018 őszén közzétett NAT-tervezet különböző módosításaival kapcsolatban. Mivel a NAT a köznevelés jövőjének irányait hivatott kijelölni, elengedhetetlennek tartjuk, hogy megalkotása és bevezetése megfelelő szakmai alapokon nyugodjon. Kérjük tehát a végső tervezet mihamarabbi nyilvánosságra hozását, s az érdemi társadalmi vita megkezdését.

A NAT hatékonysága azon múlik, hogy az iskolák fel tudnak-e készülni a bevezetésére. Ehhez időre van szükség.

Az iskoláknak felül kell vizsgálniuk a helyi tanterveiket, el kell végezniük azok NAT-hoz és a kerettantervekhez való igazítását. A pedagógusoknak meg kell ismerniük a NAT-ban megjelenő új módszertani és tartalmi elemeket, fel kell készülniük arra, hogy ezeket a tanórákon alkalmazni tudják. Ezek a feladatok a mindennapi iskolai munka mellett több hónapot vesznek igénybe. Ugyanilyen összetett feladat az új NAT-hoz illeszkedő tankönyvek elkészítése, amelyhez szintén hosszú idő és az iskolákkal folytatott élénk párbeszéd szükséges.

A középiskoláknak 2019 őszén meg kellett hirdetniük a 2020/21. tanévben induló osztályokat. A tájékoztatók tartalmazzák a helyi tantervek tantervi hálóit. A diákok és a szülők ezek ismeretében választanak középiskolát. Aggályosnak tartjuk, ha a most felvételiző diákok oktatása nem a meghirdetettek szerint kezdődhet meg szeptemberben.

Igazi és átfogó változást, egy XXI. századi, s módszertanilag a kor elvárásaihoz igazodó NAT bevezetése csak akkor tud elindítani, ha a végrehajtásban kulcsfontosságú szerepet betöltő pedagógusok, vezetők, szülők és tanulók érdekeltségét, motiváltságát el tudja érni.

A fentiekre való tekintettel az a kérésünk, hogy az új NAT a megjelenést követően – az átállásra kellő időt biztosítva - legkorábban 2021 szeptemberében lépjen hatályba.

A korábbi bevezetés kapkodáshoz vezet, aminek a gyermekek látnák a kárát, a pedagógusok pozitív hozzáállását ezzel elveszíthetnénk. Ilyen módon a NAT nem tudná betölteni a pedagógiai folyamatok megújításában hivatott szerepét.

Budapest, 2020. január 17.

– Bár a gyermekotthonban sokkal jobb körülmények között élnek ezek a gyerekek, mintha a szüleikkel maradtak volna, a normál családi fészek nyújtotta impulzusok mégsem érik őket. Az Öku igazgatója, Csere István kezdeményezésére az anyagi és egyéb ellátásbeli juttatáson túl évente egyszer mi, pedagógusok egy hetet töltünk a csángó gyerekekkel úgy, hogy ennek költségeit az iskolánkhoz tartozó Széphalom Alapítvány állja. Legutóbbi táborunk a „2019 a külhoni magyar gyerekek éve” program keretében, a Bethlen Gábor Alapkezelő által biztosított pályázati forrásból valósult meg. A helyszín változó, legtöbbször Csíkcsomortán, de volt már más erdélyi gyöngyszem is, mint Pottyand vagy Tordatúr. Ám bárhol is legyen a bázis, kirándulásokat mindig szervezünk Erdély-szerte, hogy a gyerekek megismerjék a távolabbi környezetüket is. Igyekszünk olyan helyekre vinni őket, ahol még nem jártak, és az első évek egyikében Budapesten fogadtuk őket. Minden tábort egy téma köré építünk fel, legutóbb a Rákóczi-évhez kapcsolódtunk, de korábban Mátyás királlyal, Erdély aranykorával, az Árpád-házi szentekkel, a honfoglalással, Szent Istvánnal vagy Szent Lászlóval is foglalkoztunk.

Ezek a gyerekek olyan légkörre vágynak, amiben kompenzálhatják a hátrányaikat, és ehhez nem kell sok: odafigyelünk rájuk, meghallgatjuk őket, együtt vagyunk, táncolunk, kirándulunk velük, olvasunk vagy zenét hallgatunk. Ez különleges élmény számukra.

– Milyenek ezek a gyerekek, és hogyan tudják megszólítani őket?
– Összesen huszonegy gyerekhez járunk, akik között akad négyéves és húszéves is. Van, aki Moldvából jön, ahol ha járt is oviba, románul beszéltek hozzá, és a templomban román istentiszteleten vett részt, ezért alig beszél magyarul, így meg kell tanítani az anyanyelvére. Gergely Istvánnak, a Babba Mária Gyermekotthon vezetőjének fontos elképzelése a nemzettudat erősítése és az anyanyelv visszaadása. Sok gyerek román iskolába jár, mindkét nyelvet használja, és időnként bizony ingadozik is. Volt, aki rajzolt egy várat, és gondolkodás nélkül román zászlót színezett rá. Amikor megkérdeztük, miért, magyarul válaszolt: Romániában vagyunk, nem? Tehát nem mindegy, hogy románná asszimilálódunk és beszélünk egy nyelvet mellette, vagy egy nemzethez tartozunk, és ahhoz szívünkből ragaszkodunk. A tematikus táborok kiemelt feladata a magyarságtudat erősítése. Érezniük kell, hogy ehhez a nemzethez nagyszerű érzés tartozni, és van mire büszkének lennünk. Mindig viszem a gitáromat és éneklek nekik dalokat a „Sacra Corona” című filmből, de a „Kézfogás” vagy a „Nélküled” című dalokat is kívülről tudják, mint sok minden mást is.

A hét során jóleső látni, hogyan telnek meg ezek a gyerekek magyarságtudattal.

– Hogy kerültek ők a Csibész Alapítvány otthonába?
– Változó közegből jönnek, nehéz és szegény családokból. Általában mezőgazdasággal foglalkozó szülők gyerekeiről van szó, de az sem ritka, hogy rokonok veszik pártfogásukba őket, amivel nem járnak sokkal jobban... Gergely István célja, hogy felkutassa a magyar gyökerű csángó családokat, és erősítse bennük a nemzeti hovatartozás érzését. Ha a látókörébe kerül egy család, elmegy hozzájuk és beszél a szülőkkel vagy nevelőkkel: engedjék el vele a gyereket, biztosít számára ellátást, iskolát. Egyszer egy olyan gyereket hozott, akinek csak a nagypapája volt magyar, de érezhető volt, hogy nem a románság felé tudatosan igyekvő családról van szó, hanem egyszerűen csak így hozta az élet: nem volt annyi pénzük, hogy a gyereket magyar közegbe tudják helyezni.

Kép

Fájó, de igaz: ha anyagi támogatást kapnának ezek a családok, a szülők elinnák vagy butaságra költenék. Ha azonban a gyerekek a Csibész Alapítványhoz kerülnek, tanulnak és egészséges környezetben nevelkednek, és az már valódi segítség.

Ezt biztosan mondhatjuk, mert már hosszabb távon is megmutatkozik a gyermekotthon hatása: vannak, akik felnőve hazamentek, dolgoznak, megházasodtak. De középtávon is látjuk a fejlődést. Ott van például Gyuszika. Sok testvére és féltestvére van, ő maga kis manó volt, gyenge és vékony, sokáig nem beszélt. Most néptáncos, jól focizik, jó a humora, kinőtte magát. Hét-nyolc éve minden nyáron találkozom vele. Sok pozitív változás látszik rajta is és a többi gyereken is. Azt is tudjuk, hogy aki a gyermekotthon után visszamegy és dolgozni kezd, annak a családjában is jó irányú változások indulnak el. Akad ugyan szülő, aki megsértődik, mert elmegy a gyereke, de tudunk nagy kibékülésről is.

– Az ön feladata egyebek mellett különböző történetek dramatizálása a táborban. Ennek mi a pozitív következménye?
– Játszhatnak. Ez a lényeg. Volt egy darab „Tejkút” címmel, benne egy 13-14 éves fiúval és lánnyal, akik nagyon kedvelték egymást, de egyik sem mert közeledni a másikhoz. A csángóknál az a szokás, hogy a fiúk és lányok egy jó darabig külön utakon járnak, nem vegyülnek egymással. Szerepük szerint viszont egy párt alkottak. Humorosra írtuk meg a darabot, kicsit feleselősen, pici erotikával, éppen csak nyomokban, verbális szinten. Jól szórakoztak, és végül ez indította el a kapcsolatukat.

– Egy hét után meglehetősen nehéz lehet a búcsú.
– Mindig nehezen válnak el tőlünk, de nekünk se könnyű otthagyni őket. Se lelkileg, se fizikailag nem engednek el, belénk csimpaszkodnak, átkarolnak, közben fényképeket mutogatunk, e-mailcímeket egyeztetünk. A házban van internet, vannak telefonjaik is, így könnyű a kapcsolattartás. Amikor megérkezünk, elmondjuk, mit terveztünk, és ez nekik úgy jó, ahogy van. Soha semmilyen igénnyel nem lépnek fel, nem kérnek mást, mint amit terveztünk, nem húzzák semmire a szájukat.

Elsődleges igényük, hogy beszélgessünk. Legutóbb pályaválasztási tanácsadót is tartottunk, és a káros szenvedélyekről is beszéltünk. Azóta már tudunk olyan gyerekről, aki épp ennek hatására hagyta abba a dohányzást.

– Nyáron önök mennek hozzájuk, télen viszont ők jönnek ide.
– Az Árvácskák nevű művészeti csoportjukkal jöttek karácsony előtt, zenéltek, énekeltek, táncoltak közönség előtt. Gergely István azokat a gyerekeket is elhozta, akik a teljesítményük alapján ugyan nem kerülhettek volna be a keretbe, de még nem látták Magyarországot. Az út elsődleges célja az volt, hogy megtapasztalhassák, milyen érzés az, ha odafigyelnek rájuk, szeretik és tisztelik őket. Ez az élmény sokáig elkíséri őket.

A várandósság kilenc hónapja alatt meghatározott időközönként ultrahangos genetikai vizsgálatokat is végeznek. Ezek arra szolgálnak, hogy kiszűrjék azokat a kisbabákat, akiknek fejlődési eltérése lehet. Legkésőbb a várandósság félidejére így kiderülhet, hogy a pici egészséges lesz-e, vagy valamilyen problémával fog érkezni. Amennyiben az orvosok eltérést találnak, tovább vizsgálódnak, és a kismamát végül magzatvíz-vizsgálatra, aminocentézisre küldik. Ez egy igen kockázatos eljárás, amelynek a vetélési esélye 1%.

Nagyon fontos tudni, hogy minden vizsgálat, még az aminocentézis is hozhat hibás, hamis eredményt.

Többek között azért is, mert a magzat az anyaméhben folyamatosan fejlődik, változik. A genetikai paraméterei nem a fogantatáskor, hanem születésekor lesznek véglegesek. (Dr. Bruce Lipton sejtbiológus, genetikus)

Az egyik lehetséges út az indukált vetélés megindítása

A legsúlyosabb esetben, ha minden vizsgálati eredményt rossznak minősítenek, kimondják az „ítéletet”: a várandósságot be kell fejezni. Nem engedik, hogy egy vélhetően beteg kisbaba megszülessen, vagy egy ilyen várandósság a maga ütemében tovább folytatódhasson… Ennek alapvetően a legfőbb oka a műhibaperektől való félelem. Másik oka pedig talán a társadalmi nyomás lehet: a közvélekedés szerint a „hibás” gyermek fölösleges teher. A szülők kezéből ezekben az esetekben minden módon igyekeznek kivenni a választás lehetőségét.

„A legtöbb szülészeti műhibapert az ultrahang-diagnózis miatt indítják, ezért szinte minden esetben arra próbálják irányítani az ilyen kismamát, hogy abortálja a magzatot. Ez egyértelműen azért van, mert a perek szinte száz százalékában elítélik az orvost, megszégyenítik, megalázzák, s mellette óriási összegeket vonnak le a kórház, az intézmény büdzséjéből. Emiatt nagyon sok magzatot teljesen feleslegesen abortálnak, mert meg lehetne őket gyógyítani. A praxisomban több ilyen eset volt.”(nővér) 
(A nővér-interjúk forrása: Horváth Sándorné „A magzati diagnózis következtében krízishelyzetbe került édesanyák lelkigondozói segítésének lehetőségei” című szakdolgozata)

A családot, a várandós kismamát tehát hatalmas pszichológiai nyomás alá helyezik, hogy beleegyezzenek a várandósság műtéti befejezésébe.

Viszont eközben sem az eljárásról magáról, sem annak testi-lelki folyamatáról, sem arról, hogy odabent a magzattal mi fog történni, nem adnak felvilágosítást, így sokakat olyan folyamatba kényszerítenek, amelybe másképp bele sem mennének, ha megfelelő információkat és szakmai hozzáállást kapnának.

Nagyon fontos tudni a második trimeszteres abortuszról, hogy egy fejletlen, félidős babát rendkívül nehéz világra hozni, mert sem a test, sem a kicsi, sem a hormonrendszer nincs felkészülve a szülésre. A szülést normál esetben ugyanis az érett baba indítja hormonjelzések alapján, és amíg ő nincs készen a megszületésre, addig az anyai test nem fog nyílni. Az anyának emiatt minden erejére szüksége van ahhoz, hogy a kisbabát idő előtt megszülje. A vetélés mesterséges megindításával általában napokig tartó gyötrelem veszi kezdetét mind a baba, mind az anya oldaláról, főleg, ha lelkileg kötődik a gyermekhez és képtelen kiengedni őt. Legvégső esetben, ha minden kémiai, mechanikai kísérlet kudarcba fullad, császármetszésre vagy a magzat fogóval történő eltávolítására is sor kerülhet.

Pedig emberségesebb körülményeket teremthetnének, ha az Egészségügyi Minisztérium Szakmai Protokollja szerint járnának el: „Alapvető a terhes nő megfelelő felvilágosítása és szabad döntéshozatalának biztosítása. Ezek hiányában nem is léphetünk tovább. A terhesség-megszakítás egyes módjainak előnyeiről és hátrányairól, valamint lehetséges szövődményeiről megfelelő tájékoztatást kell nyújtanunk. Dokumentáljuk, hogy a páciens mindezt áttekintette, megértette, mérlegelte, döntését önállóan hozta meg, és készen áll a terhesség megszakítására.”

Hogy az előírásokkal mennyire ellentétes a valóság, arról a műtéten átesett nők beszámolói tanúskodnak 

Ha a kismama mégis meginog, és nem megy bele engedelmesen a szülésindításba, egy igen súlyos és hamis érvvel igyekeznek „jobb belátásra bírni”. Ez pedig a vérmérgezés.

A sokkos állapotban lévő várandósok nem tudják, hogy valójában ez nem fordulhat elő (amíg a kismamát manuálisan nem vizsgálják és nem nyitnak utat egy esetleges fertőzés előtt). A méh tartalma ugyanis steril, amíg a magzatburok sértetlen. A magzatburok védő funkciója miatt pedig az anyai keringésbe nem kerül be a magzati vér.

Kép

 Kép: Unsplash

A másik lehetséges út: visszautasíthatod a vetélés megindítását

Ez az út nehezebb és rögösebb, mert az orvosi nyomásgyakorlással szembe kell menni – de pszichológiai és testi értelemben is kisebb a sérülés, kevesebb következménnyel jár ebben a szomorú helyzetben. Nem utolsó sorban pedig azzal a megnyugvással, hogy nem az anya döntése vagy beleegyezése vetett véget a gyermeke életének.

Egyre több tanulmány bizonyítja, hogy azok a kismamák, akik a természetre bízták a várandósság további sorsát, könnyebben rendbe jönnek.

Abban az esetben is igaz ez, ha biztosan tudják, hogy gyermekük nem fogja túlélni a méhen belüli időszakát, vagy világra jövetele után rövid ideig fog csak élni. Sokkal hamarabb képesek – meggyászolva a kisbabát – feldolgozni a veszteséget, és elkerülik őket mind az indukált vetélés traumái, mind az abortusz gyakran életre szóló pszichológiai következményei. A természetes út kizárja a tévedés lehetőségét is, és megadja a szabad utat a babának a gyógyulásra, vagy a baba-mama párosnak a méltó elbúcsúzásra. Szerencsére léteznek olyan egészségügyi intézmények, ahol a család megfelelő és empatikus felvilágosítása után vállalják a várandósság további gondozását.

„Elsősorban a vallásos emberek azok, akik nem vetetik el azonnal a magzatot, és többször kiderült, hogy egyáltalán nem kellett elvetetni a gyermeket. Igaz, miután megszületett, komoly műtéteket kellett végrehajtani, de végül aztán 1-2 éves korára a gyerek egészséges volt, és onnantól kezdve egészséges életet élt.” (nővér)

Kép

Kép: Freepik

Élettel összeegyeztethetetlen rendellenességek esete

Minden ember meghal egyszer, ez elkerülhetetlen dolog. Aminek kezdete van, annak kell hogy legyen befejezése is. A nagy kérdés egy menthetetlen magzat esetében a HOGYAN.

Ha élő magzatot tessékelnek ki, az minden szempontból abortusznak minősül. Még az a mondat sem képes feloldozást adni, hogy „meg kellett szülnöm”. Nem az orvos fogja viselni ennek az emlékét és testi-lelki következményeit, hanem a nő, a kismama. Nagyon fontos ezért hogy valóban hiteles információkat kapjon. Élettel összeegyeztethetetlennek nyilvánított eltérések esetén (Edwards-, Patau-szindróma) a babák 98%-a nem éri meg a születését, és még a várandósság befejeződése előtt meghal az anyaméhben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a folyamatba erőszakosan bele kellene avatkoznunk. Sőt.

Attól, hogy beteg egy baba, még nem változik meg az érzés, hogy szeretik, óvnák őt. Érdemes megadni neki tehát a méltó halál lehetőségét is, hogy magától, a saját idejében menjen el.

Sajnos sok kismama fél a haláltól, nem tud mit kezdeni vele. Pedig mindenki, minden élő meghal egyszer, ez elkerülhetetlen. Ha megfogan egy gyermek, nem lehet tudni, egészségesen sem, hogy meddig fog élni. Talán csak néhány hétig, talán több hónapig, két évig vagy 90 évig. A jövőt nem ismeri senki. Egy betegség felismerésével annyi változik, hogy tudjuk: az együtt tölthető idő korlátozott. Ezt ki lehet használni beszélgetésekre, szeretetre. Nem muszáj, hogy a kisbaba amúgy is röpke élete egy indukált kitessékeléssel érjen véget.

Érdekes módon, ha természetes vetélésről van szó, annak megfogalmazásában, folyamatleírásában és az alkalmazott orvosi eljárásban is hatalmas különbség van a kierőszakolt második trimeszteres abortuszéhoz képes.

„A vetéléssel járó nehézségek is könnyebbek mind testileg, mind lelkileg, ha már nem él a baba. A fájástevékenység megindítása sikeresebb lesz néhány nappal a sajnálatos esemény után, és a vajúdás várható időtartama is rövidebb lesz.” (Vitalitás enciklopédia: Magzat méhen belüli elhalása)

Léteznek olyan kórházak és intézmények, ahol a magzatok méhen belüli elhalásának észlelését követően is várnak, akár két-három napot is, hogy a szülőknek legyen idejük elbúcsúzni a babától és felkészülni a szülésre.

Az egyetlen, anyára nézve valós veszéllyel járó állapot a D.I.C. néven ismert véralvadási zavar, amely vérvétellel egyszerűen kiszűrhető. Ez egy nagyon-nagyon ritka, foltokkal járó szindróma, amely felléphet hirtelen bármilyen fajta operáció után.

Valójában gyakran előfordul, hogy méhen belül meghal a kisbaba. Ha ez a várandósság korai időszakában zajlik le, általában spontán vetélés történik, amely nem igényel orvosi beavatkozást. A természet teszi a dolgát. Később, ha nagyobb a baba, akkor is előfordul, hogy csak hetek múlva veszik észre. Ikres várandósságnál az egyik kisbaba elhalásától függetlenül a másik még zavartalanul fejlődhet tovább, és a várandósság végén egészségesen megszülethet.

Élettel összeegyeztethető rendellenességek esete

Élettel összeegyeztethető eltérések esetén is nagy eséllyel sodorják a párt a várandósság megszakítása felé. Ilyen eltérés pl. a Down-szindróma.

Ezek a gyermekek teljes életet is élhetnek.

Ismerünk egyetemet végzett, olimpikon, modell, táncos Down-szindrómás embereket is. Közös jellemzőjük, hogy hihetetlenül sok szeretetet tudnak adni, különlegesek, másképp látják a világot. Ha egy pár ilyen eltéréssel érkező kisbabát vár, nagy támogatást kaphat a Down Dada szolgálat munkatársaitól, akik már a kórházban, a szülést követően is szívesen segítenek. Ilyen segítő például Steinbach Éva is (06 20 260 7793 mail: [email protected])

A kollégium, amelyben laktam, a Cserjomuski városrészben volt, egy hatalmas piac közelében. A piacon mindig hegyekben állt a déli köztársaságokból érkező aszalt sárgabarack és hurma, vagyis a datolyaszilva.

A szobánkban az ágyainkat elhúztuk a faltól, hogy az utóbbin kedélyesen és tömegesen szaladgáló csótányok nehogy az ágyneműnkbe kerüljenek. Az ételeket is úgy kellett tárolni, hogy a leleményes csótányok nehogy hozzáférjenek. Szerencsések voltunk, mert az ötágyas szobának saját fürdőszobája is volt. Miután többször találkoztunk egy kisegérrel, amit hiába üldöztünk, végül is ez a fürdőszoba lett a veszte: beleesett a kádba, amiből nem tudott kimászni, így ki tudtuk vinni a szobánkból a szabadba.

A nyárias, ragyogóan napfényes kora ősznek hamar vége volt, a kitartó őszi esők idején beázott a kollégium éttermének lapos teteje. A diákok egykedvűen, álmosan, mindenfajta csodálkozás nélkül kerülgették a tócsákat reggelente a hajdinakásával vagy ruszlival, céklasalátával megrakott tálcáikkal. Megszokták, hogy ilyesmi előfordul a szocialista házgyár termékeivel.

A kollégium külön világ volt, nemcsak egyetemisták, hanem doktoranduszok lakóhelye is, ahol a hiánygazdaságnak köszönhetően virágzott a kereskedelem. Még mielőtt itthonról elindultunk, a tapasztaltabb oroszosok a lelkünkre kötötték, hogy mindenképpen hozzunk magunkkal szappant, testápolót, arckrémet, nejlonszatyrot(!), farmert, mert ha kevésnek bizonyul az ösztöndíjunk, ezeket jó áron értékesíthetjük. Így is lett.

Az üzletmenetet azonban senki ne úgy képzelje el, mintha sebtében, titokban cserélt volna gazdát az áru és a rubel a kollégium egyik sötét lépcsőfordulójában. Megvolt ennek a maga keleties koreográfiája:

Hírt kaptunk róla, hogy a másik épületszárnyban, egy bizonyos szobában kereslet mutatkozik az árucikkeinkre. Megüzentük, hogy nyitottak vagyunk az üzletre. Erre meghívót kaptunk a szobából. Három pongyolás lány fogadott bennünket, legalább kettőnek csavarók voltak a hajában. Szépen leültettek, megkínáltak teával, édességgel, kedélyesen beszélgettünk, aztán egy bizonyos ponton rákérdeztek, hogy mi is van eladó. Mi elővettük az árut, ők körbeadták, megszagolgatták, megvitatták, kinek melyik tetszik, aztán nyélbe ütöttük az üzletet. Utána még egy pohár tea következett.

Kép

Kép: pixabay.com

Több esemény, momentum is jelezte, hogy változó időket élünk. Újdonsült zenész ismerősöm elvitt egy összejövetelre, amely a házigazdák, egy orosz zsidó lány és családja búcsúztatója volt, mielőtt kivándoroltak Izraelbe. A tűzrőlpattant lány vidámságának ellenpontja volt az édesanyja, aki mozdulatlanul és szótlanul ült a belvárosi polgári lakás egyik foteljében, és szinte egyszer sem állt fel, amíg ott voltunk, csak kedvesen és végtelenül szomorúan mosolygott. Más kivándorolni huszonöt évesen és ötvenévesen. Aztán kikísértük másik ismerősünket, egy litván zsidó fiút is a seremetyevói reptérre, aki Budapest érintésével készült az Egyesült Államokba, vagy esetleg Izraelbe. Ma már köztudott, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján mintegy 400 ezer zsidó vándorolt ki Izraelbe a Szovjetunióból és utódállamaiból.

A tél október végén köszöntött be. Ez még a klímaváltozás előtti igazi, hamisítatlan orosz tél volt.

Szerencsére volt egy bundás kabátom, másban nem is bírtam volna ki. De még ez alá is jól fel kellett öltözni több rétegben: trikó, hosszú ujjú póló, mellény, pulóver, még egy pulóver, dupla sál, sapka, egyujjas bundakesztyű – az ötujjas kesztyű semmit sem ért. Annyira fel voltam öltözve, hogy a karjaimat negyvenöt fokban eltartották tőlem a ruharétegek, kissé magatehetetlennek éreztem magam. Különösen a közlekedésnél. A járműveken mindig tömeg volt (a villamost kivéve), feljutni egy buszra, beszállni egy metrókocsiba mindig egy kisebb közelharc eredménye volt. És szokás volt az is, hogy akik látták, hogy arra a bizonyos járműre már biztosan nem jutnak fel, hogy fogyjon a tömeg, önfeláldozóan elkezdték betolni az embereket – teljes erőből – a járműbe. Ilyenkor nem egyszer előfordult, hogy a lábam sem érte a földet, és nagyon megkönnyebbültem minden egyes ilyen akció után, amikor számba vettem tagjaimat: semmim nem sérült meg. Persze, a téli védőfelszerelésben ennek kevesebb esélye volt, ellenben nagyobb volt a térfogatom, még kevésbé tudtam mozogni és védekezni az éppen adódó veszélyek esetén.

Ha beutaztam az óvárosba, a ragyogó fehérségben a város műemlékei, a Vörös téren a Boldog Vazul (Vaszilij Blazsennij)-székesegyház, a Kreml hagymakupolás templomai; a külvárosokban az ősi kolostorok gyönyörűségesek voltak.

Érezni lehetett, hogy egy nagy nép alussza itt önvédelmi álmát.

S amíg jobb idők következnek, az egyes emberek sokszor mutatták meg nekem nyitottságukat, nagylelkűségüket egy-egy mosollyal, meghívással, egy rövid, mégis őszinte beszélgetéssel. És persze, a nyomorúságukat is láttam: zárt, elgyötört arcokat, rosszindulatot, agressziót, alkoholizmust – hiszen kíméletlen présben éltek akkor már több mint hetven éve, s már előtte is.

Kép

Kép: pixabay.com

Egy különösen hideg novemberi eleji napon érkezett meg hozzám Erika barátnőm levele – meglepően rövid idő alatt –, amelyben megírta, hogy ott volt 1989. október 23-án a Parlamentnél, amikor az ideiglenes köztársasági elnök, Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot. Írt arról, milyen boldog volt, hogy ez megtörtént, és hogy ezután minden másként lesz. Miután sem tévénk, sem rádiónk nem volt, újságot nem olvastunk, éltük a magunk kissé bohém ösztöndíjas diákéletét, ebből a levélből értesültem erről az óriási eseményről.

Megálltam egy pillanatra, kicsit meg is remegtem, ahogy eljutott hozzám a hír. Ott voltam a rendszerváltó tüntetéseken, Nagy Imre újratemetésén, vágytam a változásra nagyon.

De aztán újra elragadott Moszkva hangulata, hiszen még nem kellett igazán hazagondolnom, még másfél hónap volt hátra az ösztöndíjamból. Egy idegen nyelv, kultúra, civilizáció vett körül, amely egyszerre elbűvölt és meg is lepett, olykor elborzasztott a jelenségeivel. Elég lesz a hazai változásokkal akkor foglalkoznom, amikor hazamegyek!

Folytatjuk.

2. rész: Mit is kezdjek az ölembe hullott szabadsággal?

Emlékszem, amikor kislányom kezembe nyomta Janne Teller „Semmi” című könyvét. Nagyon megdöbbentett ez a mű, igencsak depressziós lettem tőle, szerintem nem gyerekeknek való. Talán lányunk is ezt érezte, ezért adta oda, hogy olvassam el. Az a lényege, hogy a hippinemzedék egyik tagjának a gyereke, egy bizonyos Pierre Anthon egyszercsak rájön, hogy semminek sincs értelme. Feláll a padban, és hazamegy az iskolából. A gyerekek próbálják bebizonyítani neki, hogy az élet igenis értelmes: legértékesebb tárgyaikat hordják össze a Fontos Dolgok Halmára. Ez a mai szemétdomb, amin ez a kiskakas, Anthon „kukorékol”. De egyáltalán nem találja rajta a gyémántot, sőt, úgy látszik, hogy ott minden egyforma. A gyerekek között eldurvul a hangulat, egyre kegyetlenebbek, a legvégén egy gyerek ujját is levágják mint legfontosabb dolgot. A végén egy gyufaskatulyányi hamu marad meg emlékként mindenből. Nincs gyémánt, nincs semmi. Még felnőttek számára is kemény olvasmány.

Amikor megdöbbenve becsuktam a könyvet, igyekeztem napi bibliaolvasásomat elvégezni, és éppen ez a szakasz került elém:

„Semmi nem választ el Isten szeretetétől.” (Róma 8,38-39) A semmi. Az értelmetlenség, ez a szörnyű kavargó lét sem választ el Istentől.

A Biblia egy óriási időbeli és térbeli utazásra hív: sem kard, sem éhség, sem fegyver, sem élet, sem halál, sem az, ami most van, sem az, ami eljön, bár sodor minket, elragad tőlünk mindent vagy ad nekünk dolgokat – nem választhat el mennyei Urunktól.

Más képpel élve egy óriási folyóban látjuk magunkat. Úszunk a rettenetes árral. Mindent visz a víz: könyveket, bútorokat, kincseket és kacatokat is.

De lehet úgy benne lenni ebben a sodrásban, hogy mi a tenger és a forrás álmával úszunk. Mert szeretnénk meglátni Istent.

A semmi érzése így találkozhat bennünk a Minden érzésével. Mintha kisgyerekként valóban az Isten öléből, mennyei magaslatokból láttatná az életünket. Visz mindent a víz, de a Forrástól, a Tengertől semmi sem választhat el.

A mai kiskakasnak nehéz dolga van a szemétdombon, mert ott minden és semmi találkoznak. Minden csillog, de semminek sincs igazi értéke. No, itt találd meg azt a gyémántot! Másként nem is lehet azt kikutatni, mint a semmi fölötti erős hittel: Semmi nem választhat el sem Istentől, sem az igazi kapcsolatainktól! Ez a gyémánt!

1. Szabad sírni!

Sírást hallani nem túl kellemes élmény, a gyereksírásra fájdalmasabban reagál a szervezetünk, mint a tűzoltószirénára, ezért általában szeretnénk minél hamarabb megoldást találni rá, gátat szabni neki. Lawrence J. Cohen játékos nevelésről írt könyvéből tanultam meg, hogy nem feltétlenül a sírás gyors lecsillapítása, hanem a felhalmózodott érzelmek felszínre kerülésének segítése a cél. Ha nem szánunk időt az érzésekre, és nem teremtjük meg az érzelmileg biztonságos feltételeit annak, hogy a gyerekek szabadon kiadhassák magukból azokat, akkor a későbbiekben sok gondot okozhat, hogy más úton (pszicho­szomatikus tünetek, dührohamok, agresszív viselkedés), esetleg robbanásszerűen, törnek felszínre. Néha csupán arra van szükség, hogy ott legyünk a síró gyerek mellett, ne hagyjuk magára a bánatával, és a vállunkon kisírják magukból mindazt a feszültséget, fájdalmat és nehéz érzést, ami felgyülemlett bennük.

2. Tereljük el a gyermek figyelmét!

Kavics Berci kalandjai 

A mesélés technikáját Berg Judittól tanultam. Hisztimesék c. könyvében az első történet egy felnőttmese, amely egy nagyon hisztis pici lányról szól, akinek a szülei már mindent megpróbáltak, a kislány mégis rengeteget hisztizett. Egyszer, amikor a kislány kétségbeesetten sírt, az anyukának eszébe jutott egy egyszerű történet, amit a kislány ámulva hallgatott, annyira, hogy közben elfelejtett hisztizni. Attól a pillanattól kezdve az anyukája csak mesélt, mesélt, a kislány pedig csöndben figyelt, hallgatott, nevetett.

Amikor kétségbeesésemben alkalmaztam ezt a módszert, magam sem hittem, hogy működni fog. A postára tartottunk, egy fontos ügyet kellett elintéznünk. Néhány hetes lányomat a babakocsiban toltam, a kétévesem pedig mellettem kismotorozott volna, de a bömbölésből és toporzékolásból világosan kiderült, hogy sem ehhez, sem a sétához nem fűlt a foga. Fél kézzel toltam a babakocsit, fél kézzel fogtam a kétévesem kezét, a nem létező fél kezemmel pedig cibáltam volna a kismotort, amikor eszembe jutott a módszer. Éppen egy kavicsokkal teleszórt terület mellett sétáltunk el, így a mesénk Kavics Berciről és családjáról szólt. Ekkor csoda történt. A kislányom abbahagyta a hisztit, és ámulva hallgatta a történetet.

Onnantól kezdve Kavics Berci és családja az életünk állandó szereplőjévé vált.

Egy idő után, ha hisztizni támadt kedve, már a lányom kérte: „Anya, mesélj Kavics Berci újabb kalandjairól!” Azóta évek teltek el, de ha a kavicsos terület mellett elsétálunk, mindig megkérdezi: „Anya, emlékszel, amikor Kavics Berci segített a hisztit elkergetni?”

3. Próbáljuk megszüntetni a distressz okát!

Nem vagy te szomjas?

Óvodapszichológusként sokféle hisztinek és sírásnak voltam már tanúja, amelyek egy részénél világosan lehetett tudni, mi a probléma, máskor szinte lehetetlenség volt rájönni a konkrét okra, és maga a gyermek sem tudta megfogalmazni, hogy mi a baja. Egy alkalommal egy beszoktatós kisgyerek sírt csillapíthatatlanul. Az óvó néni már mindent bevetett, hogy valamiképp lecsendesítse az érzelmi vihart, de sikertelenül. Egyszer csak megkérdezte: „Nem vagy te szomjas?” A választ meg sem várva adott egy pohár vizet a gyermeknek. A kislány megitta, és onnantól kezdve mintha elvágták volna a sírást.

4. Fogadjuk el a nehéz érzéseket is!

„Megértem, hogy most nehéz neked, tudom, hogy szerettél volna még a többiekkel játszani. Most haza kell mennünk, de jövő héten újra találkozunk velük” – mondta a barátnőm a kislányának, akin látszott, hogy a hazamenetel gondolatára mindjárt kitör belőle a sírás. Nem állítom, hogy minden gyerek az ismerősöm kislányához hasonlóan reagált volna, de ő visszanyelte a kitörni készülő könnyeit és elkezdett öltözni. Valószínűleg nem csupán a mondat bírt varázserővel, hanem a mögötte lévő üzenet is: az anya hangot adott annak, hogy megérti a gyerek érzéseit, empátiát tanúsított, és mutatott egy megoldást is anélkül, hogy közben engedékennyé vált volna. Ez a hozzáállás hosszú távon segít abban, hogy a gyerek megtanulja kezelni ezeket a helyzeteket, illetve hiszti helyett képes legyen kimondani, hogy éppen dühös, csalódott vagy szomorú.

5. Használjuk a fantáziánkat!

Ebédszünetet a kőműveseknek!

Karácsony Sándor írásaiból tanultam meg, hogy ha csatlakozunk a gyerekek játékához és fantáziavilágához, sok frusztrációt, sírást és hisztit megelőzhetünk, és könnyebben célt érünk, mintha erővel vagy racionális magyarázatokkal szeretnénk érvényesíteni akaratunkat. Egyik kedvenc történetem tőle: „Egy ízben egy egész gyerekcsapatot mentettem meg a csoportos megveretéstől (...). Ebédelni kellett volna jönniük szegényeknek, de hiába kérlelték és fenyegették őket, mert sürgős dolguk volt játék közben: házat építettek. Megfordítottam a tányéromat, kezembe vettem a villámat dobverőnek, úgy hirdettem ki, mintha kisbíró lennék: Községi bíró úr hirdeti: »Amék pallér mától kezdve nem ad a kőműveseknek ebédszünetet, szigorúan büntettessék.« Másfél percen belül asztal mellett ült a banda, és jó étvággyal kanalazta a levest. Értsük meg jól őket. Nem ebédeltek a mi rendszerünkben, hanem ebédszünetet tartottak a saját maguk rendszere szerint, a játék keretében.”

Kép

Kép: Freepik

A csatlakozás a gyermeki fantáziához sok sírást segíthet megelőzni: vannak gyerekek, akiknek segít elaludni, ha álomport fújunk rájuk (az álompor persze csak a képzeletünkben létezik), másoknak pedig a zsebükbe rejtett pici kavics ad bátorságot, hogy az utcán hangosan köszönjenek a szomszéd néninek.

6. Adjunk alternatívát! Legyünk rugalmasak!

Választhatsz!

Egyszer egy szülő azzal a nehézséggel keresett meg, hogy reggelente nem tud zöldágra vergődni az ötéves lányával, aki folyton másik ruhát szeretne felvenni, mint amit ő jónak gondol. A konzultáció során megbeszéltük, hogy rugalmasan szabja meg a választási lehetőségeket: felkínál két-három alternatívát. A legközelebbi alkalommal elmesélte, hogy kicsit átalakították a módszert: egyik nap az anya választott, másik nap pedig a kislány a szezonálisan átrendezett szekényből (csak az időjárásnak megfelelő ruhák voltak elérhetők). A reggelek gördülékenyebbé váltak, és ha az időjárás vagy egy fényképezés közbeszólt, a kislány sokkal könnyebben adta vissza az irányítást a szüleinek, hiszen nekik is számított az ő véleménye is.

7. Építsük a gyermekkel a kapcsolatunkat!

Játsszunk babát!

Minden embert két cél mozgat: hogy fontosnak érezze magát, és hogy tartozzék valahová. A kistestvér születése körüli időszakban pont ezek az alapvető igények kérdőjeleződnek meg a nagyobb testvérben.

Lelkileg nagyon megviselheti a gyermeket az osztozás a tulajdonain és a szülői figyelmen, különösen, ha a korkülönbség kevesebb, mint három év.

Előfordulhat, hogy a gyermek szeretne úgy tenni, mintha újra baba lenne, hogy elnyerje a babának járó különleges figyelmet. Ha ez az időszak egybeesik a dackorszakkal, a hisztik erőteljesebben jelenhetnek meg. Charles E. Schaeffer játékterapeuta ennek megelőzésére ajánlja a „Játsszunk babát!” nevű technikát, amely már több kliensemnek segített úgy túljutni ezen az időszakon, hogy megerősödött a kapcsolata a nagyobb gyermekkel is. A módszer lényege, hogy nem szállunk szembe a gyermek igényével, hanem inkább bátorítjuk, de egyben bizonyos időre és helyre korlátozzuk a kifejezését. Az anya kijelöl 15–30 percet, amikor úgy játszik a gyermekkel, mintha ő is baba lenne. Elővehetik a régi képeket, játékokat, mesekönyveket, átnézhetik, beszélgethetnek róla, játszhatnak együtt babás játékokat (pl. kukucskálás, ciróka-maróka), végül pedig megdajkálja, ringatja, ölelgeti, puszilgatja, gőgicsélhet neki, miközben elmondja a gyermeknek, hogy amikor te baba voltál, így játszottam veled, így tartottalak stb. Ezt a fajta játékot addig érdemes játszani, amíg a gyermek közönyössé nem válik iránta.

Fontos, hogy a játékon kívüli időszakban figyelmen kívül hagyjuk a babás vislekedést, és a gyermek korának megfelelő érettséget várjunk el. A hétköznapokban akár humorral vagy játékosan is bátoríthatjuk, hogy ő már nagy és ügyes. A lányomnak például az segített, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve a falon, ahol a gyerekek magasságát jelöljük, mutattam neki egy nála alacsonyabban lévő vonalat, amit „hisztivonalnak” neveztem el. Megmértük, és kiderült, hogy ő már túlnőtt azon a bizonyos hisztivonalon, így a hisztikorszakon is.

8. Hívjuk össze a családi kupaktanácsot!

Jane Nelsen zseniális módszere a családi gyűlés, ami már négyéves kortól kiválóan alkalmazható. A módszer lényege, hogy a család tagjai összeülnek, és együtt határozzák meg azokat a szabályokat, amelyek mindenkinek hasznára válnak. Ha netán gondjaik adódnának, együtt döntenek azokról a megoldásokról is, amelyek minden érintett fél számára megoldást jelentenek. A szülők ilyenkor azt is megbeszélik a gyerekekkel, hogy ha kénytelenek nélkülük dönteni valamiről, határozottan, ugyanakkor emberségesen, méltósággal és tisztelettel fognak eljárni. A családi gyűlés lehetőséget ad arra, hogy egyrészt épüljenek a családtagok között a kapcsolatok, másrészt együtt keressék a megoldást, hogy mit tehetnek közösen azért, hogy ne legyen hiszti a reggeli öltözködés vagy az esti fektetés körül. (A családi gyűlés menete részletesen a „Pozitív fegyelmezés” c. könyvben található)

9. Nyomás futni!

Ha nem járnék el futni, már rég megőrültem volna! – sóhajtott fel barátnőm, két kisgyermek édesanyja, egy közös futásunk alkalmával. Az első lépés, hogy segítsünk a gyermekünknek a nehéz érzések kezelésben, ha megtaláljuk annak a módját, hogy mi magunk levezessük a saját feszültségünket. Nem minden helyzetben futhatunk el, de találhatunk olyan módszert, ami segít abban, hogy lélekben egy kicsit elvonuljunk. Ezzel mintát adunk a gyereknek is, hogy miként lehet az érzelmi viharokat higgadtabban kezelni. Fontos, hogy az elvonulás a gyermek esetében se büntetésre szolgáljon, hanem arra, hogy levezesse a feszültséget és feltöltődjön.  

A cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Drága Nagyapa!

Tréfálsz velem? Vagy csak megfigyelsz? Kíváncsi vagy, hogy emlékszem-e még mindarra, amit megmutattál? Nos, én is. Most megkaptam a próbatételt. Mosolyogtam is, amikor először odaültem a varrógéphez. Olyan régen vezetted utoljára a kezemet, hogy biztos voltam benne, elfelejtettem azokat a régi, megszokott mozdulatokat, amiket te kisujjból kiráztál, én pedig csodáltam. Most egyáltalán nem olyannak láttam egykori varrógépünket, mint kislányként, nem úgy közeledtünk egymáshoz, mint régi jó barátok, volt cinkostársak. Nem hittem, hogy jó lesz nekem újra varrni, hiszen te már nem fogsz rám szólni, magyarázni, irányítani.

Körülöttem milliónyi színű anyag, vászon és selyem. A színek vidámmá tesznek, itt vannak a kedvenceim: az égboltkék, a békés rózsaszín, a tüzes piros.

Az asztalon nagy a hely és a rend, szinte tálcán kínálja magát: „Gyerünk, válassz, alkoss, varrj!”

Sürget a csend és a mozdulatlan kis régi gép. Szinte kérdőn tekint rám: „Na mi lesz, dolgozunk, vagy meghátrálsz?” A válasz szinte rögtön eldől, amint eszembe jutsz. Kislányként Lajosmizsén éltem, hozzád közel. Te szabómesterként dolgoztál, én pedig segítettem neked fércet szedni, a gépbe cérnát befűzni, varrógépet használni. Mindezt úgy, hogy nem tanítottál, hanem egyszerűen bevontál abba, ahogyan élsz. Megtanítottál például jól viszonyulni a pénzhez. Nyaranta olyan lehetőségeket találtál ki, amikből zsebpénzt gyűjthettem – egyrészt szórakozásból, másrészt nevelő szándékból. Egyáltalán nem azért, mert nem tudtál adni, hiszen adtál is – hanem azt szeretted volna, ha megszeretem a munkát. Egyszerű dolgokat csináltam: gyümölcsöt szedtem, diót gyűjtöttem és törtem, majd később eladtam a faluban a cukrászoknak. A célt pedig előre megbeszéltük, mert egyszerűen megkérdezted: mit szeretnél, mire fogsz gyűjteni? És én egyből rávágtam: egy piros lakkcipőre! Azóta is hozzám nőtt a szorgalom, és szeretem a szabadban töltött időt

Ha most látnád a kertem! Büszkén mutogatnám, és fürkészném az arcod, amiről boldogan olvasnám le az elégedettséget. Látod, rózsát metszeni sem hiába tanítottál!

Kamaszként, amikor már tetszeni akartam a fiúknak, és csinosabb akartam lenni a többieknél – ami a tinédzser lányok egyik legjellemzőbb vágya –, azt mondtad: „Varrjuk meg együtt azt a vagány dzsekit!” Ekkor és a későbbi közös varrásainknál szembesültem azzal, mennyi időbe és energiába kerül elkészíteni egy szoknyát vagy egy ruhát. Várakoztam, ami nem volt ám könnyű! Vártam, hogy mindennap tovább haladjunk! Sőt, még álmodtam is róla, hogy milyen leszek az új szoknyámban, hova fogom felvenni, mit szólnak majd hozzá a többiek, milyen jó érzés lesz viselni, pörögni, sétálni benne.

Most pénzt fogok keresni azzal, ami egykor játék volt, amit unokádként tőled tanultam – a varrással. Mit szólsz? Elvállaltam, mert hiszem, hogy amikor úgy érzem, valamit nem tudok megcsinálni, te majd vezeted a kezemet.

Látod? Az emlékeink megnyugtatnak. Közösek. Egymásnak adtuk őket. Pontosítok: nemcsak megnyugtatnak, lelkesítenek! Készen állok. Elkészítem a megrendelést, amit kaptam, és még többet is! Mert igenis jól fog sikerülni! Már be is lengi a szobát a jól ismert ritmusos hang… A varrógép falja a cérnát és az emlékeimet.

Így eszembe jut még egy a sok közül, amit megtanultam tőled és a te Margitkádtól, a pótmamától, akivel több mint 50 éve szerettétek egymást: „Nem olvadhatsz fel a másikban, a másikért, mert akkor elveszíted a saját önálló lényedet!” Huszonkét évesen, amikor férjhez mentem és elkezdtem az önálló életem, még nem tudtam, mit jelent ez a mondat. Ekkor szembesültem sok kérdéssel, például: mit viszel magaddal? Rengeteg berögzült szokást, amit otthonról kapsz. Elkezdtem ösztönösen azt csinálni, amit otthon láttam, de nemcsak én, a kedvesem is. Érdekes volt megtapasztalni az összecsiszolódás határait. Felszabadító érzés volt látni, hogy ő sok mindent máshogy csinál, és náluk nem probléma az, ami nálunk az volt: például hogy szabad-e a fésűt az asztalra tenni. Ekkor ismerkedtem meg egy másik fontos mondattal:

„Sokáig éltél úgy, hogy nem az volt a fontos, hogy JÓL legyél, hanem hogy JÓ legyél!” Megértettem ezeket a szavakat, és azt, hogy mit jelent számomra JÓL lenni, élni, saját szabályokkal.

A mai utolsó gondolatom hozzád, Nagyapa: Jól vagyok! Ne aggódj értem! Hálás vagyok, hogy újra az utamba került ez a kis masina, amelynél egykor sok boldog órát töltöttünk együtt. Több ez, mint egy varrógép: veled töltött idő. Most újabb órákat fogok vele tölteni, jó órákat, amikben múlt és jelen keveredik. Végül pedig egyre több jelen, mert egyre inkább hiszek magamban és a tudásban, amit tőled kaptam.

2013-ban indult a történet. Összefogtunk hét országból, hogy elindítsuk az egyik első és eddig legsikeresebb európai polgári kezdeményezést, a legkisebbek, az embriók védelmében felszólaló Egy közülünk-et. Egy évünk volt arra, hogy több mint 1 millió aláírást gyűjtsünk az Európai Unió tagállamaiból, kérve az Európai Bizottságot, hogy ne támogassák tovább az emberi embriók elpusztításával járó kutatásokat és más, hasonló tevékenységeket, például abortuszokat a harmadik világ országaiban.

Azóta széles körben elterjedt logónkkal elindult tehát az aláírásgyűjtés 2013-ban. Európa-szerte sercegtek a tollak a papír alapú aláírásgyűjtő íveken, és kattintgattak az emberek az online felület oldalain. Nem eredménytelenül: összegyűlt 2 millió aláírás, Magyarországról nagyjából 54 000. Mi volt ez, ha nem a véleménynyilvánítás mérföldköve az emberi élet védelmében? Az érvényesítés szűrőjén – minden egyes aláírás érvényességének ellenőrzése a nemzeti választási hatóságok által – nagyjából 200 000-en akadtak fenn (hiányzó vagy pontatlan igazolványszámok, más országokban helytelen lakcímadatok miatt).

Így is 1,8 millió aláírással az eddigi legsikeresebbnek mondható az „Egy közülünk” az uniós polgári kezdeményezések intézményének történetében.

De hoppá! Jött a fekete leves. Az akkori Európai Bizottság illetékesei hivataluk utolsó napján olyan üzenetben válaszoltak a szervezőknek, ami hideg zuhanyként hatott. Nem tartották ugyanis relevánsnak a kérésünket. Nagyjából 30 oldalon keresztül részletezték, hogy ugyan releváns a kérés, máskülönben nem is vették volna nyilvántartásba a kezdeményezést, de mégsem releváns, mert az EU nem dönt ebben a témában.

A kavarás tisztázása végett az Európai Unió Bíróságához fordultunk jogorvoslatért. Itt kimondták, hogy vitatható a Bizottság válasza, de nem kötelezhetik az új Bizottságot a kétmillió ember kérésének megválaszolására.

Tovább folytattuk a harcot, bízva abban, hogy az Unió azért hozott létre egy ilyen kommunikációs csatornát „az istenadta néppel”, mert a döntéshozókat érdekli az emberek véleménye. Tévedtünk.

Most decemberben lezárult a jogi vita, nem várhatunk további érdemi választ az Európai Bizottságtól. Mi a legvégsőkig képviseltük azokat, akik nevüket és személyes adataikat adták az ügyért, ezúton is köszönetet mondunk a bizalomért.

Kép

Egy közülünk

Mit könyvelhetünk el sikerként? Kétmillió aláírást bizonyára. Kiálltunk a legkisebb emberek védelmében, ehhez létrehoztunk egy olyan platformot, ahol mások is megtehették ezt. Hidat építettünk az emberek és az európai döntéshozók közé, bár e híd túloldalán megállt az információ.

Lehetőséget adtuk azoknak, akik a fogantatástól kezdve védik az életet, hogy aláírásukkal hangot adjanak véleményüknek, és csatlakozzanak egy olyan európai közösséghez, akik ugyanezt vallják. Még akkor is, ha családjukban vagy a munkahelyükön nem tudják nyíltan felvállalni ezt.

Elvetettünk egy gondolatmagot, ami ki tudja hol és mikor kel ki. Ki tudja, hányan hallották üzenetünket és nevelik azóta gyermeküket, akinek az életéről majdnem másképp döntöttek. Ki tudja, milyen mértékben vittük tovább az „Élet” ügyét. Talán nem is kell méricskélni a sikereket, hiszen nem a földi babérokért evezünk az árral szemben.

„Egy közülünk.” Véget ért egy fejezet az európai életvédelemben, és valószínűleg ez az ítélet veri be az utolsó szöget is az európai polgári kezdeményezések koporsójába. Az Unió döntéshozóival az általuk épített csatornán keresztül nem lehet kommunikálni, hiszen saját szájízük szerint döntenek, nem törődve az emberek véleményével.

Hiszem, hogy ez nem tarthat így sokáig, mert nincs létjogosultsága egy olyan rendszernek, amely a saját szabályait rúgja fel. Arról talán nem is beszélve, hogy egy olyan világnak sincs jövője, amely nemet mond azokra a legkisebb tagjaira, akik érdekeiket a legkevésbé tudják érvényesíteni.

Egy fejezet lezárult, hogy egy másik elkezdődjön. A legkisebbekért folytatott küzdelem nem érhet a végére, amíg minden megfogant embernek esélyt nem adunk az életre. Hiszen mindannyian az emberiség nagy családjának tagjai vagyunk, annak legkisebb tagja is egy közülünk.