A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás.

Kérjük, támogassa a munkánkat, hogy továbbra is otthonába vihessük az értéket, a pillanatnyilag zárva lévő ajtók mögé, és továbbra is segíthessünk mindennapi küzdelmekben erőt adó, jó példákat bemutató cikkekkel, inspiráló interjúkkal és történetekkel.

Az online tartalmak előállítására, a kepmas.hu online magazin és a hozzá kapcsolódó Facebook-oldalunk és csoportjaink fenntartására kiemelt figyelmet fordítunk a következő időszakban, mert arra is fel szeretnénk készülni, ha a jövőben akadályokba ütközne a nyomtatott lap terjesztése.

Kérjük, ha teheti, támogassa munkánkat itt>> A legkisebb összeg is hozzájárul a Képmás fenntartásához.

Köszönettel,

a Képmás magazin szerkesztősége

Mire van szüksége szabadulónak?

A MEREPS-projekt („Mediation and Restorative Justice in Prison Settings”, azaz a „Mediáció és helyreállító igazságszolgáltatás a büntetés-végrehajtásban”) keretében végzett kutatásból kiderült, hogy a megkérdezettek szerint fontos a biztos munkahely és anyagi háttér, az egészség, a nyugodt családi légkör, illetve kellenek olyan kapcsolatok, amelyek előnyére válnak a szabadulónak. Mivel a szomszédok, rokonok, ismerősök előtt általában nem titok, hogy az elkövető börtönben ült, a fogvatartott magán viseli a börtönbüntetés stigmáját a szabadulása után is.

A megoldás egyik lehetséges kulcsa a családi beszélgetés (döntéshozó csoportkonferencia, azaz CsDCs), amit a projekt keretében a börtönpártfogás, illetve az utógondozás során alkalmaztak.

Róbert 40 éves, 16 éve tölti büntetését emberölés, közveszélyokozás, garázdaság és lopás bűntettéért, négy év múlva szabadul. Büntetésmegszakítást kért, hogy felújításokat végezhessen a leromlott állapotú családi otthonon, amelyben a felesége és a gyermekei élnek. A rendőrség illetve a pártfogó felügyelő is pozitív véleménye mellett ehhez szükséges volt, hogy részletesen kidolgozzák az öt nap forgatókönyvét: a felek elvárásait, félelmeit, az igénybe vehető erőforrásokat és a lehetséges konfliktusokat.

János emberölés miatt töltötte büntetését. Részt vett a Zákeus-programban, és megértette a bűncselekményéből származó károk jóvátételének fontosságát. A börtönben töltött évek alatt nem szakadt meg teljesen a családjával a kapcsolata: látogatták és csomagot küldtek neki. Parancsnokai szerették volna támogatni János pozitív viselkedésváltozását, ehhez tisztázni kellett azokat a körülményeket, amelyek a szabadulást követően veszélyesek lehetnek számára. Segíteni akartak a családnak is, hogy közösen megtervezhessék a jövőt. Ehhez feltérképezték az erőforrásokat, amelyekre szabadulása után támaszkodhat, illetve egy közös tervet dolgoztak ki a beilleszkedésre és a bűncselekménnyel okozott sérelmek jóvátételére.

Az ún. resztoratív szemléletmód a szabályszegést az elkövető és a közösség közötti konfliktusként értelmezi, ezért azt tűzi ki célul, hogy a közösségen belül felborult egyensúly és harmónia helyreálljon.

Megoldáskeresés a család és a közösség erejével

Negrea Vidia tréner a hazai börtönökben is használja a CsDCs módszerét, azaz megszervezi a családi döntéshozó csoportkonferenciát. A konferencia előkészítésébe és lebonyolításába is bevonják a fogvatartottat, a családokat és a közösséghez tartozókat, annak érdekében, hogy a saját erőforrásaik felhasználásával érhessék el a kitűzött célokat. Feltárják, hogy mi az elítélt elképzelése a jövőjével kapcsolatban, kik a konfliktusos és támogató személyek a környezetében. A megoldáskereső konferenciára a pártatlan facilitátoron és a fogvatartotton kívül meghívják a családot és a hozzátartozókat, a tágabb közösség érintettjeit (pl. szomszédok, önkormányzat képviselője) és a szakembereket (pl. pártfogó felügyelő, családsegítő, nevelő), akikkel előzetesen külön-külön beszélgetnek.

A szakemberek jelenléte azért is fontos, mert támpontot és információt tudnak adni a hosszú éve börtönben élő fogvatartottnak arról, hogy a tervei mennyire rugaszkodnak el a valóságtól, mik a reális kivitelezés lehetőségei – hiszen a megvalósíthatatlan terv a bűnismétlés előszobája lehet. Ezután a szakemberek elhagyják a szobát, és a család időt kap arra, hogy külső befolyástól mentesen elkészítsék a cselekvési tervüket, konkrét feladatokat, határidőket és felelősöket is megjelölve. A tervet a család ismerteti a többi résztvevővel, és ha mindenki elfogadja, alá is írják azt. A megvalósulást nyomon követik, és akadály esetén újabb konferencián módosítsák a tervet.

A CsDCs valamennyi résztvevő hozzáállásán, szemléletmódján változtat.

Negrea Vidia szerint elindul a kommunikáció a gyakran már felbomló családi kapcsolatokban, amelyek így támogató kötelékké alakulhatnak. Mivel nem mások döntenek a család helyett, hanem a saját vállalásaik szerepelnek a tervben, ezért motiváltabbak a megvalósításra is. Emellett a családtagok támogató légkörben találkoznak a segítő szakemberekkel, ami segít a bizalomteli segítői kapcsolat megalapozásában. A segítő szakemberek között is valódi párbeszéd alakul ki, az együttműködésük erősödik. A pártfogó felügyelők számára a CsDCs még akkor is hatalmas segítség, ha nem készül el vagy meghiúsul a családi terv, mert a folyamat során jobban megismerhetik az elítélt családjának szerkezetét és dinamikáját, illetve rálátnak azokra a családi és barátai kapcsolatokra, amik erőforrások lehetnek az esetkezelés során.

A szakemberek szerint a módszer főként azoknál a családoknál működik, ahol a kapcsolat az elítélt és a család között még nem esett túlzottan szét, és nem hárítják a problémákat.

Vissza a társadalomba

Róbert esetében például a parancsnok a konferencia eredményeképpen jóváhagyta a büntetésmegszakítást. A család és Róbert megbeszélték, hogy a hét mely napjait hol, milyen tevékenységgel tölti. Vállalták, hogy dokumentálják a házon végzett munkát, és mindenki leírja az együtt töltött idővel kapcsolatos gondolatait és érzéseit Róbertnek. A büntetésmegszakítás alatt a férfi valóban elvégezte a szükséges munkát, utána visszatért a börtönbe. Nevelője szerint pozitívan változott a viselkedése: elkezdte kifejezni az érzéseit és terveket szőni a jövőre vonatkozóan.

János esetében a család kidolgozta tervét, konkrét tennivalókkal, határidőkkel és felelősökkel (lakhatás, munka, adósság rendezése, keresztény életvitel, kapcsolatok és jóvátétel). Mivel János szerette volna jóvátenni az általa okozott sérelmeket a család és a közösség felé, majd, ha lehetséges, az áldozat rokonai irányába is, ezért újabb megbeszélések váltak szükségessé. Abban is megegyeztek, hogy ha János megszegi a megegyezést, számolnia kell a következményekkel, vagyis visszakerülhet a börtönbe és elveszítheti a családja támogatását. A szabadulást követően János folytatta a keresztény életvitelt, az imaházban zenéléssel járult hozzá a közösségi alkalmakhoz, elkezdett az önkormányzatnál dolgozni. A családjával albérletbe költözött, a gyerekek örültek apjuk jelenlétének, a fiánál tapasztalt magatartásproblémák megszűntek.

A facilitátor szerint János esete bizonyítja, „hogy a tágabb rokonság és a közösség tagjai hihetetlen mennyiségű segítséget képesek felajánlani, mint például azonnali munkalehetőség, kisebb anyagi segítség, jogi vagy életvezetési tanácsadás”. Érdemes tehát a családot és a közösség tagjait is bevonni a döntéshozatalba, mert nagy segítséget jelenthetnek az elítélt számára.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A WC-papír olyan kényelmi termék, amit hajlamosak vagyunk egyértelműnek gondolni–pedig egyáltalán nem az! Például, ha Senecára rájött a szükség az időszámításunk előtti 70-es években, kiment egy nyilvános latrinához, elvégezte azt, amiért odament, majd fogott egy botra erősített szivacsot, megtörölte magát, használat után folyóvízben leöblítette, és ha igazi illemtudó római polgár volt, akkor utána a szivacsot egy vödör ecetbe is beáztatta a következő használó számára. Ahol nem volt szivacs, egy éleknél tompára csiszolt cserépdarabkával, az ún. pessoival oldották meg a problémát. Az amerikai gyarmatosítás után sok helyen kukoricacsutkát használtak ugyanerre a célra, ezzel szemben Kínában már a második századtól különböző toalettpapírféleségekkel tisztálkodtak a mellékhelyiségben. A ma használatos toalettpapír elődje csak valamikor az 1800-as évek közepén jelent meg.

Mi több, mai napig vannak olyan kultúrák, ahol a WC-papír használat nem terjedt el teljesen, Indiában például sokan még mindig a bal kezüket, és egy vödör vizet használnak a kisebb-nagyobb dolgok elvégzése után.

Mi viszont nagyon is szeretjük a WC-papírt!

A fejlettebb országokban viszont olyannyira nélkülözhetetlennek tartjuk a toalettpapírt, hogy sokan őrült mennyiségben halmozzák fel válsághelyzet esetére, mi több, akár vérre menő küzdelmet is folytatnak érte! Az új típusú koronavírus megjelenése óta sorra jelennek meg a hírek azokról, akik a polcon heverő utolsó megapackért acsarkodnak. Hongkongban februárban indult a felvásárlási láz, egy fegyveres banda 600(!) guriga WC-papírt lopott el egy boltból, ugyanabban a hónapban Tokióban a termékeket már a beérkezést követő első pillanatokban elkapkodták a polcról, márciusban pedig Ausztráliában fajultak odáig a dolgok, hogy a rendőrségnek kellett közbeavatkoznia. Az ausztrál esetet videóra is vették, melyben az látszik, hogy két, magából teljesen kifordult nő verekszik, egymás kezéből tépik ki a WC-papírt, miközben azt sikoltozzák, hogy „Szállj le rólam!” és „Csak egy csomaggal adj!”. A „hölgy” azonban dühösen betette a saját bevásárlókocsijába a csomagot, amiben egyébként hegyekben állt a WC-papír.

Mindeközben Japánon is végig söpört a „WC-papír-pánik” bár ők szerencsére nem „gyilkolják” egymást a boltban érte, inkább ellopják a tekercseket a nyilvános illemhelyekről. Egy bolti eladó, Mink Itachibe megelégelte, hogy emiatt sosincs toalettpapír a mosdókban, ezért egyik nap a gurigák mellé kitett egy szemet ábrázoló képet, azzal a szöveggel, hogy aki ellopja a papírt, azt levadássza és felfalja egy éhes szörny. A japán társadalomban sokan babonásak, félnek a rontásoktól, így nem csoda, hogy Itachibe, bár eredetileg csak viccnek szánta a dolgot, egy idő után arra lett figyelmes, hogy a WC-papírok valóban a helyükön maradnak.

Kanadától Tokióig sajnos mindenhol előfordul, hogy egyesek odáig süllyednek, hogy akár verbális vagy fizikai erőszakot is alkalmaznak annak érdekében, hogy minél több termékhez hozzájussanak.

Egyes szakértők szerint ez a közösségi médiában keltett pánikhullámnak is köszönhető, más tudósok pedig úgy vélik, hogy egyszerű védekező mechanizmusról van szó, mert a készlethalmozás egy természetes pánikreakció azokban a helyzetekben, amelyekben úgy érezzük, hogy elveszítettük a kontrollt. „Az emberek olvassák a közösségi médiában, hogy Vancouverben kifogytak a boltok a WC-papírból, erre a környező települések lakói pánikba esnek, és felhalmozásba kezdenek, mert attól félnek, hogyha nincs elég nagy készletük, akkor a családjuk egy napon hiányt fog szenvedni” – nyilatkozta egy kanadai lapnak Eric Li professzor, aki évek óta kutatja a társadalom vásárlási szokásait vészhelyzetekben.

Járvány van. Nagyot fordult a világ, emberek betegednek meg, válnak egyik napról a másikra munkanélkülivé, a gazdasági károkat pedig még megbecsülni sem lehet, hiszen a lakosság biztonsága most a legfontosabb.

Ilyen helyzetben nem számít „krízisnek”, ha átmenetileg elfogy a WC-papír a polcokról.

Egyrészt, mert az emberiség túlélt akkor is, amikor még hírből sem ismerték a toalettpapírt, másrészt mert biztos, hogy nem plusz nyolc guriga illatos, négyrétegű, pihe-puha toalett-papírra, hanem a józan eszünk, a higgadtságunk és az emberi méltóságunk megőrzésére van most szükség.

Ez számomra azt jelenti, hogy minden, ami a múltból visszahozható és felhasználható, az pont ahhoz kell, hogy a jövőre is készülni tudjunk, illetve hogy megfeleljünk azoknak az elvárásoknak, amelyeket a jövő támaszt velünk szemben. Bizony egy nagyon fontos dolgot ki kell mondani a múlt és a jövő relációjában: ami már kipróbált, javított és időközben bevált, az valószínű, hogy sokáig velünk maradhat még. Ami rossz volt, zsákutca, téves próbálkozás, azt talán mostanra már el is hagytuk. Ami viszont új, modern, forradalmi és leginkább még előttünk áll, az biztos, hogy még kipróbálásra vár, ezért érthető, hogy ezt körülveszi némi bizonytalanság sokak részéről.

A magyar oktatási rendszerről könnyen lehetne egy olyat képet festeni, amely alapján a múltba révedőnek tűnik. Frontális oktatás, nehéz, vaskos tankönyvek, iskolatáskák, kréta, pad, tábla, memoriterek, évszámok, szabályok, regulák, elvárások és előírások.

Poroszos, mondják rá azok, akik ezt a kifejezést ugyanolyan szitokszónak tekintik, mint azt, hogy rendpárti, vagy éppen azt, hogy középosztály.

Ugyanakkor senki nem meri kimondani, hogy még ez a poroszos oktatási közeg sem elég jelen pillanatban ahhoz, hogy a társadalom alsóbb rétegeiből (leginkább a cigány közösségekből) érkező gyerekek számára az iskola valóban kapu legyen a tudás megszerzéséhez, majd pedig ahhoz, hogy értékes tagjai legyenek a társadalomnak.

Az elmúlt 30 év folyamatosan bontotta meg az oktatási rendszer alapvető kereteit. Azok, akik lelkesen tapsolnak azért, mert az alternatív oktatási módszertanok majd a nehezebben tanuló és magatartásgondokkal küzdő gyerekeknek is jövőképet adhatnak, addig pont ők azok, akik kőkeményen számon kérik a kormánytól, hogy miért teljesítenek gyengén a gyerekek, főleg a hátrányos helyzetűek és a cigányok.

Hát kérem, itt megint ki kell mondani egy fontos dolgot: ahol nincsenek elvárások (vagy nem engedjük, hogy elvárások legyenek), ott nem is lesznek jó teljesítmények.

Ugyanakkor ez utóbbit számon kérni, miután ágáltak az elvárásokat megteremteni képes feltételrendszer ellen (illetve mindent elkövettek, hogy lebontsák azt), az igenis kétszínű magatartás.

Az, hogy ma Magyarországon a cigánygyerekek gyengén teljesítenek, a legkevésbé a NAT és az oktatási keretrendszer hibája. Világos és egyértelmű feltételek mellett várja el nemcsak az állam, de a társadalom egésze is, hogy az iskolát arra használja a lehető legtöbb gyermek, amire azt néhány ezer éve létrehozták.

Az, hogy az ott megszerezhető tudás mennyire korszerű, mennyire versenyképes, az sajnos megint csak azon múlik, hogy ki mennyit tud felhasználni belőle.

És itt megint egy fontos dolgot szeretnék leszögezni: az oktatási rendszer lényege véleményem szerint leginkább az, hogy egyértelművé tegye, hogyan is áll egymással viszonyban számos tudomány örökérvényűnek látszó törvénye, hogyan is kellene a megszerezhető tudásra felépített társadalmat mind nemzeti, mind globális szinten értelmezni, és hogyan kellene majd ahhoz felnőtt fejjel csatlakozni. Erre való az iskola, erre való az oktatás egésze. Ebben a folyamatban pedig fontos, hogy a tényalapú tudás mellett természetesen megjelenjen az ember, az individuum maga is, amelynek lehet szépérzéke, kritikus gondolkodása, tehetsége, saját egyénisége, céljai, motivációi – azaz egyénisége.

Ugyanakkor az egyéniség semmit sem ér örökérvényűnek tekinthető tanok és több ezer éves normák tiszteletben tartása nélkül. Azok többsége, akik az új NAT szellemiségét támadják, leginkább az utóbbiaktól ódzkodnak, miközben pedig pont hogy ezeknek a megtartása lenne az elsődleges és legfontosabb gondolat.

A tanár és az iskola tisztelete nem múlhat azon, hogy jó fej-e a tanár, ért-e a gyerekek nyelvén, izgalmasan tart-e meg egy órát, vagy sem. A legunalmasabb, a legszigorúbb vagy éppen a leggyűlöltebb tanárnak is alapvetően jár a tisztelet, mert ő az a szereplő, aki a tudást átadhatja. Nyilván lehet azon sokat vitatkozni, hogy ezt hogyan tehetné jól vagy jobban, de elsőként annak kell megkérdőjelezhetetlennek lennie, hogy az iskola minden elemével együtt a legjobb dolog, ami kell egy nemzet, egy társadalom fejlődéséhez.

Az iskola, a tanulás lehetősége maga az az érdem, vívmány, amit becsülni, tisztelni kell. Gyerekek milliói nem tanulhatnak ma számos helyen a világban.

Vagy ha igen, döbbenetes áldozatokat hozva érte, vagy akár úgy is, hogy az életüket kockáztatják közben. Nekik biztos, hogy nem lenne gondjuk az új NAT szellemiségével, nekik jó lenne a nehéz, vaskos tankönyv is, a krétapor, a vizes szivacs, a memoriter, a dögunalmas vagy éppen undok és kedvetlen tanár. Elsőként ezt kellene megérteni, ennek kellene kiindulópontnak lennie ahhoz, hogy valahogyan kezeljük és megbecsüljük a tanulás lehetőségét.

A cigánygyerekek jelentik ma Magyarország jövőjét.

Ezért a tudásukat következetes, rendpárti és szilárd tudást kínáló alapokra kell felépíteni. Ezt a folyamatot lehet, hogy könnyebb lenne alternatív módszerekkel, liberálisabb oktatáspolitikával teljesíteni. De az a tudás nagyon kevés lesz a saját jövőjük érdekében. És ha az ő tudásuk nem lesz elég a jövőhöz, akkor az nem lesz elég a nemzet egészének a jövőjéhez sem.

1. rész: Attila, Buda, Csaba

 

Szám Kati Budapesten született 1968-ban. Magyar-történelem szakos tanári oklevelet szerzett 1991-ben az ELTE tanárképző főiskoláján, majd kiegészítette tanulmányait a Janus Pannonius Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán, és 1995-ben középiskolai tanári diplomát szerzett. De nem a tanári pályán, hanem az újságírás világában kamatoztatta tehetségét. Újságírói képzettséget a Komlósi Oktatási Stúdió írott sajtó szakán szerzett 1997 és 1999 között. 2003-ig több lap munkatársa volt.
2003-ban a Képmás magazin szerkesztő-újságírója lett, majd 2005. december 1-től egészen napjainkig főszerkesztőként irányítja a havonta megjelenő magazint. Pedagógusi képesítését is kamatoztatta: többször tanított kommunikáció szakos hallgatókat, legutóbb a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartott előadásokat egy szemeszteren át. Közben háromszoros anyuka lett: két lánya és egy fia ma már felnőtt, de fiatal nagymamaként újra átélheti a kisgyerekek közelségét.
Az elmúlt két évtizedben jó arányérzékkel egyensúlyozott az anyai és az újságírói hivatás között, biztató példaként minden fiatal nő számára, aki szeretné összeegyeztetni anyai és tanult hivatását.

Képmás magazin: médium és közösség

Szám Kati tehát 15 éve a Képmás magazin főszerkesztője. Munkássága alatt a Képmás bebizonyította, hogy a női olvasókat nem csak a divat és a receptek érdeklik, és azt a nézetet is megcáfolta, hogy a magazinolvasók többnyire nők – a lapot csaknem ugyanolyan arányban olvassák férfiak is. A Képmás nemcsak kommunikációs csatorna, hanem egy szerkesztő-újságíró közösség is, amelynek fókuszában a család és az európai értékek állnak.

A Képmás magazin Szám Kati főszerkesztése idején vált havonta megjelenő, 100 oldalas magazinná; egy olyan érdekes, hasznos és szórakoztató kiadvánnyá, amely műfajának kereteit feszegeti, a tudomány és a művészet eszközeit is segítségül hívja, hiteles embereket szólaltat meg és értékeket mutat be, problémaközpontú szemlélettel.

Olvasói között feltűnően sok az előfizető, akik hiteles forrásként tekintenek a lapra. Legfontosabb témája a család, a párkapcsolat és a gyereknevelés. 16 000-es példányszámával közel 43–47 000 embert ér el, az előfizetők tekintetében pedig megelőzi versenytársait.

A Képmás sikertörténetéről Szám Kati egy korábbi interjúban így nyilatkozott: „Sikerült rácáfolnunk egy csomó előítéletre. Például arra, hogy egy női magazin csak a divatról vagy a főzésről szólhat, hogy bulvár nélkül nem lehet lapot eladni, hogy egy keresztény értékrendű kiadvány csak sekrestyeillatú, grafikai szempontból korszerűtlen réteglap lehet, amely csak a templomba járóknak szól.”

Hagyományos európai értékrend

A Képmás magazin többször megújult, és egyedi tartalmaival, letisztult stílusával, hagyományos európai értékrendjével erős újságíró- és olvasóközösséget épít. Ezeknek a megújulásoknak mindig Szám Kati volt a legfőbb hajtómotorja, aki kreatív ötleteivel hozzájárult az újratervezéshez, szorgalmas munkájával pedig a kivitelezéséhez. Tizenöt éves főszerkesztői tevékenysége során mindvégig támaszkodhatott Urbán András ügyvezető támogatására, és olyan kiváló kommunikációs szakembert sikerült megnyernie a magazin folyamatos fejlesztéséhez, mint Molnár-Bánffy Kata, aki a Képmás ügyét tulajdonosként is felvállalta.

 „Abban hittünk, hogy nemcsak híreket kell közölnünk, hanem hozzájárulni ahhoz, hogy az olvasóink értelmezni tudják a körülöttük lévő világot, és jobb emberek legyenek – vallotta egy interjúban. –  A saját kíváncsiságunk, a saját dilemmáink vittek minket előre hónapról hónapra, és ez ma is így van, ettől lesz hiteles valóság egy-egy cikk.”

Képmás-estek: közösségi és kulturális élmények

Az online és a nyomtatott sajtótermékeket kiegészítik a Képmás-estek, amelyek a magazin értékeinek élményalapú, interaktív megjelenési formái, és alkalmat teremtenek a személyes találkozásokra a Képmás közösségével. Az estek témáinak általában Szám Kati a kitalálója, és mindig ő vezeti a beszélgetéseket. Műsorvezetőként, kérdezőként nagy felkészültséggel és empátiával végzi feladatát, újabb bizonyítékát adva sokoldalúságának.

A Képmás-estek tematikája a családra, az emberi kapcsolatokra és a közösségre fókuszál, fontos eleme a művészi élmény, amely segít a témák komplexebb megközelítésében és érzékenyíti a közönséget.

Az ingyenes, tartalmas és egyenletesen magas színvonalú estek sikerét mutatja, hogy a Várkert Bazárban és a Hagyományok Házában rendezett események teltházasak, több száz fős törzsközönség jár az estekre. Ebben a sikerben nagy szerepe van Szám Kati személyiségének, az ő domináns és mégis szerény, empatikus jelenlétének a pódiumon.

Média a családért

A Képmás magazin szerkesztősége háromszor rendezett népesedési témájú szakmai konferenciát. Az első ilyen konferencián, 2006-ban megalapították a Családbarát Médiáért-díjat (amelynek nevét később Média a Családért-díjra változtatták). A díjat Szám Katinak és kollégáinak az a felismerése indította el, hogy a média nemcsak közvetíti a valóságot, hanem jelentős mértékben befolyásolja is. Olyan szakmai elismerést hoztak létre, amely bizonyítja, hogy a médiát jóra is lehet használni: a házasságkötések vonzóvá tételére, a válások számának csökkentésére, a gyermekvállalási kedv növelésére. Sikerült megnyerni ügyüknek olyan ismert, szilárd értékrend mentén tevékenykedő közéleti személyiségeket, mint például Dr. Kopp Mária, Dr. Aczél Petra és Keresztes Ilona. A Média a Családért-díj az évek alatt rangos elismerése lett azoknak az újságíróknak és szerkesztőknek, akik a nyomtatott, az elektronikus vagy online sajtóban következetesen kiállnak a családi élet értékei mellett. A díj odaítéléséhez és annak átadásához szükséges munka egész évben folyik, Szám Kati ebben is vezető szerepet vállal. A díj hátterét biztosító Média a Családért Alapítványnak Szám Kati tizenegy éven át elnöke volt, és ma is kuratóriumi tagja.

Így értékelte őt Dr. Aczél Petra egyetemi tanár, a Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézet igazgatója a Corvinus Egyetemen: „Tizenkét évvel ezelőtt ismertem meg Szám Katit. Ő már akkor tudta, hogy a médiának nemcsak havi lapszámai, szerzői, költségvetése és küzdelmei vannak, hanem küldetése is: kiállni azért, amit vall. Többnek lenni önmagánál. Így alakult meg a Média a Családért-díj, Szám Kati kezdeményezésére és gondozásában. Ő nemcsak kiváló szerkesztő, főszerkesztő és szerző, hanem szolgáló menedzser is. Nyitott és kész az újra, miközben mindig örök értékekért dolgozik. A Képmás az ő irányítása mellett vált még bátrabbá és elkötelezettebbé a család, a teremtő keresztény kultúra és a jövőbe néző értékelvűség képviseletében.”

Keresztes Ilona Prima Primissima közönségdíjas rádiós újságíró közel két évtizedes munkakapcsolatban áll Szám Katival, ő így jellemzi: „Kati kitartóan és rengeteg áldozatot vállalva építette a családbarát újságírás ösztönzéséért és elismeréséért létrehozott díjat, annak presztízsét, támogatottságát. Ez a munkája látványos eredménnyel jár. Ő maga is remek cikkekkel szolgálja az olvasókat, igényesen, gördülékenyen, finom humorral ír. Kedves, békeszerető, de szükség esetén az értékek mellett bátran kiálló ember, aki összeszedetten dolgozik, jó csapatember és kiváló vezető is.”

Könyvek a jó házasságért és a jó családokért

Martos Tamás pszichológus „Pillanatfelvételek - Hogyan (ne) veszekedjünk?” című, 2011-ben megjelent  könyvében Szám Kati írta a dialógusokat. A könyvet abban a reményben készítették el, hogy közvetve hozzájárulhat a tartós, boldog párkapcsolatokhoz.
Szintén 2011-ben jelent meg Szám Kati első saját kötete „Családi karikatúra – Három gyerek nem akadály!” címmel. A humor erejével adott muníciót a hétköznapi „csatákhoz” a szülőknek.
A „Hármas kötés” című 2018-as könyve kamaszokat nevelő szülőknek és pedagógusoknak szól. Szám Kati 20 problémakört dolgozott fel közel ötven elismert szakember (pszichológus, pszichoterapeuta, pedagógus, neveléskutató, addiktológus stb.) segítségével. A könyv célja az, hogy a kamaszok életében fontos felnőttek együtt és hatékonyan tudjanak segíteni a fiatalok felnőtté válásának nehéz helyzeteiben – a cím erre a szülő–gyermek–pedagógus hármasra utal.

Elismerések

• Szám Kati közösségformáló újságírói munkásságáért 2015-ben kormányzati elismerésben részesült: Pro Familiis-díjat adott át neki Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
• „Boros Misi, a zongora hercege” című cikke 2016-ban a MOL Média a Tehetségekért-díj nyomtatott sajtó kategóriájában első díjat nyert. Ezzel is bizonyította, hogy kiválóan megold olyan feladatokat, amelyek azért nehezek, mert pl. az interjú alanya közkedvelt, és interjúk tengere készült már vele. Ez a cikk Boros Misinek és családjának olyan oldalát mutatta meg, amit Kati nélkül nem ismertünk volna meg.
• 2019-ben civil szervezet, a Három Királyfi Három Királylány Alapítvány ismerte el a családokért végzett kimagasló munkáját: Kopp-Skrabski-különdíjat kapott.

A korábban idézett interjúban, amikor arról kérdezték, milyen jövőt jósol a Képmásnak, így válaszolt: „A jövőben is tartalmas lapot fogunk készíteni, amelyben az olvasó a saját és a Teremtő képmására ismer.”

– Mi a sikeretek titka?

Csongor: Nincs ebben semmi titok, hittel és kemény munkával az ember szinte bármire képes. Az első éttermünk bútorait a családtagok, barátok, ismerősök dobták össze: valaki felajánlott egy felesleges bojlert, mástól egy kidobásra szánt asztal kötött ki nálunk, amit kipofoztunk, és a mai napig ezek adják a zánkai Neked Főztem sajátos hangulatát. Nemcsak hogy kezdő tőkém nem volt az induláskor, de még az első szezon teljes bevételét is ellopták a befalazott széfből. Akkor nagy elhivatottság kellett a folytatáshoz, és persze olyan kollégák, akik kitartottak mellettem.

Márton: Ha szenvedélyesen szereted azt, amit csinálsz, és alázatosan dolgozol a céljaidért, meglesz az eredménye. A Gilvesy birtok felépítése, gyakorlatilag a nulláról, hatalmas kihívás volt, az összes szőlőterületet újratelepítettük.

– Miért döntöttél a biogazdálkodás mellett?

Márton:

Azt gondolom, hogy ez az egyetlen út ahhoz, hogy ez a tevékenység hosszútávon fenntartható legyen, hogy a gyerekek is tudják majd még élvezni. Arról nem is beszélve, hogy mivel én dolgozom a szőlőben, nem vagyok hajlandó mérgezni napi szinten a szervezetemet.

 Egyre többen teszik le a voksukat a vegyszermentes élelmiszerek mellett, én is ebben látom a jövőt. A 2019-es boraink már bio borok, ez öt év kemény munkájának az eredménye. Vannak pályázatok, de alapvetően az első jó pár év kezdő vállalkozóként arról szól, hogy minden megtakarítást visszaforgatsz.

Csongor: Nekünk a zánkai házunk a mai napig nincs befejezve, nyaralni is hat év után tavaly jutottunk el először. Eddig pénz se nagyon volt rá, mert mi is minden hasznot visszaforgattunk, és a kieső időt is sajnáltuk. Ez ezzel jár, valamit valamiért.

 

– A rokonok, a barátok Budapesten, illetve Győrben maradtak. Könnyen befogadtak titeket a helyiek, születtek új barátságok?

Márton: Nekem könnyű volt, mivel gyerekkorom óta jártam ide, de értékes új kapcsolatokra is sikerült viszonylag gyorsan szert tennem a szőlő és a gyerekek ovija révén. A Hegyközségben is tisztséget vállaltam, és megalapítottuk a Rizling generációt, ahol szintén sok hasonló gondolkodású, érdeklődésű fiatal borásszal kerültem kapcsolatba.

Az elődeink, a „nagy öregek” között ilyen szövetség nem létezett, mi, második generációs borászok viszont hiszünk benne, hogy összefogással sokkal többre juthatunk.

Segítjük egymás beszerzéseit, közösen használunk gépeket, és igyekszünk összehangolni a bormarketinget is. Rendszeresen látogatjuk egymás pincéit, nyíltan, őszintén kóstolunk, elmondjuk, ha valamin javítani kell. Ennek köszönhetően évről-évre javul a minőség.

Csongor: Nekem soha nem volt sok barátom, Budapesten annyira kizsigerelt a munka, hogy nem is volt rá energiám. Itt más a helyzet, sokkal közvetlenebbek az emberek. A tél a mi szakmánkban egy kifejezetten nyugalmas időszak itt a Balatonnál, nekem is több új baráti kapcsolatom lett azzal, hogy ideköltöztünk.

– A Neked Főztem brandet nagyon profin felépítetted. Sok irigyed van?

Csongor: Vannak, akik irigykednek a sikereimre, de nekem tiszta a lelkiismeretem. Aki ismer, tudja, hogy keményen dolgozom, soha nem volt büdös számomra a kétkezi munka. Ma sem tudok hátradőlni, hisz magasra tettük a mércét, amit fenn is kell tudni tartani.

 

– Miről szól és miért dolgozik a Balatoni Kör, amelynek ti is a tagjai vagytok?

Márton: Helyi vállalkozók összefogásán alapul.

Fontos, hogy a borászok, éttermesek, pékek stb. ne egymás konkurenseiként tekintsenek elsősorban egymásra, hanem azon legyenek, hogy egymást erősítsék, hogy a közös tevékenységük hatására a Balaton egész évben egy vonzó desztináció legyen.

Amíg egy térségben csupán egy komolyabb borászat van, azért nem fognak tömegek napokra oda utazni, de ha van három-négy nívósabb pince, színvonalas szálláslehetőség, és még jókat is tudnak enni, akkor sokkal nagyobb erre az esély.

– Télen a Balaton „meghal”, minden bezár, gondolják sokan. Évekkel ezelőtt ez tényleg így is volt. Van változás?

Csongor: Mi az első pillanattól megpróbálkoztunk az egész éves nyitva tartással. A legjobb embereim ugyanis elmennének, ha csak a nyári szezonban kapnának munkát. A téli hétköznapok bizony ráfizetésesek, de azt gondolom, hogy a hétvégékkel már sikerült áttörést elérnünk. Az olyan közösen meghirdetett események iránt, mint a SlowFüred, vagy a Balatoni Kör népszerű gasztro-piknik eseményei, egyre nagyobb az érdeklődés.

– Nem hiányzik Budapest?

Márton: Egyáltalán nem, Győr sem. Ha van egy kóstoló, „felmegyek”, de mindig úgy szervezem, hogy akár késő este is, de hazajöhessek.

Csongor: Én egy időben tanítottam a CIE-n (Culinary Institute of Europe), nemzetközi séfeket okítottam, vittem egy-két órát, de nem esett jól folyton utazgatni, a pesti dugóban araszolni, ott aludni, inkább visszaadtam a lehetőséget.

– Itt fogtok megöregedni a Balatonnál?

Márton: Még szép!

Csongor: Simán. Még Olaszországban élnék szívesen, de az nem mostanában lesz. A gyerekeknek is sokkal jobb itt. Annyira emlékszem az itteni első ovis napra: kirohantak elénk a gyerekek, puszilgatták a lányomat, ölelgették, olyan sárosan jött haza, hogy öröm volt nézni. A gyereknevelés költségei is sokkal húzósabbak a fővárosban.

Budapesten gyakran jártunk játszóházba súlyos pénzekért, mert nem nagyon lehetett mást csinálni, gyűlöltem. Itt suli után csak lejövünk a partra, fára másznak és szaladgálnak a gyerekek teljesen ingyen, a jó levegőn.

– A nagyszülők viszont távol vannak. Ezt hogy élitek meg?

Márton: Nem egyszerű, mindenhova visszük magunkkal a gyerekeket. A feleségeinknek okoz ez nagyobb „nehézséget”, hisz amikor nekünk szezon van, az ő feladatuk a gyerekek körüli összes teendő, és persze nekünk is segítenek, amiben tudnak. Petra nélkül sehol nem tartanék, az biztos.

– Mik a jövőbeni terveitek?

Márton: Négy-öt borász kollégával egy közösségi feldolgozó álmát dédelgetjük, ez a beruházás megoldaná mindannyiunk infrastrukturális problémáit. Szeretnénk egy borboltot nyitni, idővel néhány apartmant is üzemeltetni Tagyon-hegyen. A telepítések pedig folyamatosak. Amióta a Hegyközség megfiatalodott, sokat dolgozunk azon, hogy műveletlen terület ne nagyon legyen. Boldog lennék, ha egyszer majd a gyerekeim is megtalálnák ebben a számításukat.

Csongor: Folyamatosan jár az eszem valamin, ilyen vagyok. Egyszer még lehet, hogy Marcival is belefogunk valami közösbe, ki tudja? A legfontosabb jelenleg persze a már meglévő éttermeink színvonalas működésének a folyamatos fenntartása.

– Mivel bátorítanátok azokat, akik most fontolgatják a vidékre költözést?

Márton: Jöjjenek, munka van bőven. A bérek sem maradnak már el sokkal a budapestiektől, az élet viszont jóval olcsóbb.

Csongor: Az éttermeinkben mi is igyekszünk, amit csak lehet, helyi termelőktől beszerezni, de ez sokszor bizony nehézséget jelent. A gazdálkodásban nagyon komoly lehetőségek vannak, de nem tudom, hogy ezzel a helyi fiatalok például tisztában vannak-e. Szerintem nincsenek. Sok vidéki srác a gyors meggazdagodás reményében megy a fővárosba vagy külföldre. Van, aki megtalálja kint a számításait, de sokan csalódnak, ott sincs ugyanis kolbászból a kerítés, és sokkal drágább az élet.

A vidékben rengeteg lehetőség rejlik azok számára, akik nem riadnak meg a munkától. Mi csak bíztatni tudunk mindenkit, aki egy minőségibb életre vágyik, hogy ne gondolkodjon tovább, vágjon bele, megéri!

Fodor Ferenc gyermekéveit Erdélyben, Tenkén töltötte, a szatmárnémeti katolikus gimnáziumban érettségizett és képzőművészeti pályára készült. Jó tanuló, szorgalmas fiatalember volt, a rajztanári szakra valamiért mégsem vették fel. Ezért aztán a földrajz-természetrajz szakot választotta. A Szent Imre Kollégium jóvoltából nem kellett szűkölködnie, tanárai pedig felfigyeltek lelkiismeretességére, szorgalmára.

A diploma megszerzése után Karánsebesen kezdett dolgozni, de sokszor szorongatta a magány érzése. Emlékirataiban így fogalmaz: „...Magam is éreztem, hogy a magyarság számára veszendőbe megy ez az egykor színmagyar táj”. Habár a szerelmet, élete párját megtalálta, és személyes magányossága oldódott, a nemzet iránti aggódása egyre erősödött. Mindez nála nem maradt üres szólam, felelősségérzete tenni akarással párosult.

Túrákat, előadásokat szervezett, amelyek során a természettel, a magyar hagyományokkal, egy-egy terület sajátosságaival ismertette meg az érdeklődőket. Lelkesedése sokakra átragadt.

Közben fáradhatatlanul dolgozott: tudományos cikkeket írt, és tehetségére hamarosan felfigyeltek. 1916-ban a Budapesten, a Természettudományi Társulat Növénytani Szakosztályban tartott előadást, majd a Magyar Földrajzi Társaság tagja lett. Egy pályázat jóvoltából ismerkedett meg Teleki Pállal.

A háború nyomta rá bélyegét Fodor Ferenc és családja életére is. Karánsebes különböző hatalmak megszállása alá került, a létbizonytalanság, a nélkülözések mégsem szegték kedvét a geográfusnak. Szerb, francia, végül román fennhatóság alá került otthonuk, a spanyolnátha is elérte őket, de 1919-ben örömteli hír érkezett:

Teleki Pál Budapestre invitálta a fiatal tudóst, hogy legyen segítségére a béketárgyalásokhoz szükséges statisztikai és térképes anyag összeállításában.

E szakmai munka bizakodásra adott okot. Fodor Ferenc úgy érezte, hazája szolgálatára lehet, és a forrongó politikai viszonyok, a bizonytalanság és a sokszor fenyegetettségben töltött napok, hetek sem tántorították el a tudományos munkától. Családjától távol kellett dolgoznia, különösen sanyarú körülmények között, amint írja: „a telet egy fűtetlen laboratóriumban fázlódtam végig”.

Több alkalommal is belefogott, hogy élete eseményeit, tudományos tevékenységét lejegyezze, mintha érezte volna, hogy az utókor egy ideig nem fogja számontartani a nevét. Négy különböző írását is megtalálták kéziratos formában: Emlékezetül, Curriculum vitae, Életem eseményei, Élettörténet.

A húszas-harmincas években, ha lassan is, de fokozatosan javult a Fodor család helyzete, végre ismét együtt lakhattak, ráadásul békés körülmények között, és elindult Fodor Ferenc tudományos karrierje is. Tudatos, takarékos ember lévén rövidesen telket vett, házat épített. Új otthonukat téglánként spórolták össze, arra is gondjuk volt, hogy becsületes mesterekkel dolgoztassanak.

Közel tíz könyve is megjelent ebben az időszakban. A pályája csúcspontját talán akkor érte el, amikor munkássága elismeréseként 1928-ban egyetemi tanári címet kapott. Közben folyamatosan tudatában volt Magyarország szorongatott helyzetének, személyes tragédiaként élte meg azt, ami a hazával történt.

Így vall erről: „Az ötfelé tört Magyarország feltámadására várunk, mert hisszük, hogy az isteni igazság végül is győzedelmeskedik az erőszakon. Ezért élünk, ezért dolgozik most a nemzet minden jobb fia. Hiszem, hogy magam is ezek közé tartozom.”

A második világháború, Budapest ostroma munkanélküliként érte Fodor Ferencet, akit állásából azért bocsátottak el, mert a fasiszta eszméket nem volt hajlandó elfogadni. Persze, a kommunista hatalomátvétel sem könnyítette meg a tudós helyzetét, nem kaphatta vissza professzori állását a közgazdaságtudományi karon. A Rákosi-korszakban megalázó, politikai bizottságok előtt zajló színjátékokon „minősítették” mint tudóst, és sosem kaphatott többé a tudásához, elkötelezettségéhez méltó állást. Egyre többet betegeskedett, de folyamatosan dolgozott tovább, tudományos írásait több-kevesebb sikerrel igyekezett megjelentetni.

Élete utolsó éveiben nagy jelentőségű térképészettörténeti munkásságot folytatott, neki köszönhetően vált áttekinthetővé a hazai térképészet korai anyaga.

Tájtörténeti, tájföldrajzi munkái hatalmas tudáskincset őriznek.

Igyekezett feltárni Magyarország néprajzát is, munkássága jelentősen hatott az etnográfia tudományára is.

Hosszú és termékeny pályája során jelentős szereplője volt a tudományos életnek, sok munkája mégis csak kézirat formájában maradt fenn. A szocializmus éveiben neve lassan kikopott még a lábjegyzetekből is, hivatkozni sem lehetett munkáira. Sokáig levéltárban porosodtak írásai, amelyek aztán az 1990-es évektől, jóval Fodor Ferenc halála (1962) után, újra figyelmet kaptak. A geográfusok és a politikatörténészek egyaránt értékes adatokat fedeztek fel elfeledett kézirataiban, így Fodor Ferenc, ha csak posztumusz is, de visszatérhetett „bujdosásából”.

Források:

Fodor Ferenc önéletírásai. Szerk.: Győry Péter, Steven Jobbitt. Bp., ELTE Eötvös József Kollégium, 2016.
Földrajzi Értesítő 2007. LVI. évfolyam 1–2. füzet, 136-139. old.
Magyar életrajzi lexikon és Wikipédia

A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>

„Nem kísértjük Urunkat, Istenünket azzal, hogy ebben a bizonytalan és kockázatos időszakban a hónapok óta szervezett összejövetelt megvalósítjuk” – ezzel az indokkal hozta meg a főszervezők a döntést még a kormány megszorító intézkedéseit megelőzően a március 13-15-re tervezett Új Teremtés Konferencia elhalasztásáról. Dr. Misek János, a konferencia főszervezője és ötletgazdája szerint így biztosítják a teremtés védelmét – amelyről részben a konferencia is szót volna.

Az eseményt átszervezik egy új időpontra, és tájékoztatják a résztvevőket, akik már megvásárolták jegyüket a rendezvényre. Elképzelhető, hogy tartalmilag lesz szükség módosításokra - de ez esetben is igyekeznek minimum a mostani szintet hozni a programban.

A szervezői csapat addig sem tétlenkedett: imaközösséget hoztak létre a koronavírus és hatásai ellen.

Arra hívnak mindenkit, hogy csatlakozzon a napi 24 órás, 7 napon át tartó imaközösséghez, amely március 13-án 0:00 órakor már elindult, és március 19-én 24:00-ig tart. Célja, hogy az Úr mielőbb vessen véget a járványnak, óvjon meg minél több életet, és kerüljük el egy nagy gazdasági válság kialakulását. Az imaközösségbe felekezettől függetlenül mindenkit várnak!

„Hisszük, hogy az ima ereje mindenre képes, és hogy ebben az új, most kialakuló egységben hatalmas erő van! Hisszük, hogy a 24/7 imádságnak hatalmas ereje van, és ha folyamatosan zörgetünk, könyörgünk az Úrhoz, segíteni fog! Jelen helyzetben ennyit tudunk tenni. Csatlakozzatok!” – mondta dr. Misek János. Az Új Teremtés Konferencia szervezői vállalják az imaközösség szervezését, az időpontok vezetését, koordinációját, a már betöltött időpontok közzétételét.

Az imaközösségi felhívás, már betöltött időpontok, valamint a jelentkezési lehetőség itt találhatók: www.ujteremteskonferencia.hu/imakozosseg

Ha böngészünk a százéves párkereső felhívások tömkelegében, alighanem ez az első különbség, ami föltűnik (azon kívül, hogy a rovatot nem társkeresésnek, hanem házasságnak hívták): a bátran vállalt anyagiasság a lelki tényezők rovására. A férjkereső kisasszonyok fillérre beszámoltak hozományuk összegéről vagy állásuk minőségéről, arról, hogy ki rendelkezik a vagyonuk fölött. (Az árvaságot érezhetően előnyként említik a házasságközvetítők is, hiszen ilyen esetben a vőlegénynek nem kellett megküzdenie se férfi-, se női családtaggal, ha a hozományt lóversenyen kívánta volna kamatoztatni.) Ha sajnálatos módon ágrólszakadt a hajadon, akkor legalább arról biztosítja az érdeklődőt, hogy snájdig, házias és kitűnően főz. A feleséget áhító urak ugyancsak hangsúlyozták, mekkora birtokkal, házzal vagy milyen nyugdíjas állással rendelkeznek. Azt sem titkolták, ha elsősorban gondos anyát kerestek egy vagy éppen öt elárvult kisgyermeküknek.

Mindebből persze nem arra kell következtetnünk, hogy a lelki összhangra végképp fittyet hánytak volna a hajdani házasulandók. Inkább csak arra, hogy a romantikus szerelemnek a kultusza, amelynek manapság – még ha sokszor álságosan is – hódolni látszunk, mintha nem követelt volna kizárólagos irányítást a párválasztás fölött.

A magányos delikvens fölmérte, mennyit ér szőröstül-bőröstül, és nem átallta kimondani, hogy a házasságot gazdasági közösségnek (is) tartja.

A házassági szerződés ezért korántsem ment ritkaságszámba, különösen, ahol a menyasszony ingóságokat (pénzt, bútort, ruhaneműt, esetleg ékszert) vitt a közös háztartásba. A nők, de kivált a papáik rajta tartották szemüket a móringon, és el akarták kerülni, hogy a ház ura egyik napról a másikra kisemmizve, akár gyerekestül utcára tehesse asszonyát. A közjegyző előtt kötött megállapodásokból hiányzik az a szégyenlősség, amivel ma a házassági szerződésről szoktunk beszélni – hogy a bizalmatlanság jele, hogy a másikat megbántjuk még az ötlettel is, hogy nem hiszünk a szerelmünkben és abban, hogy mindhalálig kitart.

 

Ugyanez volt érvényes a 2000 korona értékű kelengyére („fehérnemű, ruha, ezüst és egyéb”). Ha a frigyből nem születne gyermek, a menyasszony, Spiller Irénke pedig 10 éven belül meghalna, a férj egy fityinget se tarthat meg a hatezer koronából, három év alatt mindent vissza kell fizetnie a szülőknek vagy a testvéreknek. Amennyiben Irénke (akinek mészárosmester atyja is aláírta a szerződést) önhibáján kívül a közös otthon elhagyására kényszerülne, a férjnek havi 100 korona asszonytartást kell leszámolnia, ezen fölül gyerekenként 40-40 koronát.

A vőlegény, Székely Aladár ekkor (1904) már saját fényképészeti műhelyében dolgozott, habár még nem a Váci utcában, ahol később évtizedeken át készítette az akkoriban rendkívül modernnek számító, személyiséget előtérbe helyező fotóit. Igen, arról a Székely Aladárról van szó, aki megteremtette az utókornak Ady Endre máig ismert, merengő tekintetű imázsát. „A hivatásos fényképészek közül Székely Aladár áll az első helyen. Portréi igazán előkelő dolgok. Többnyire a művészvilág nevesebb tagjai voltak a modelljei”, emelte ki a sajtó a műcsarnokbeli nemzetközi fotókiállítás művészei közül (1910). A gyulai születésű Székely Aladár (1870–1940) már nem volt nincstelen fényirdász, amikor a mészáros lánya, Irénke bútort és pénzt vitt a József körúti műterembe. „Ügyes asszisztens és jó retusőr állandó állást nyerhet Székely Aladár fényképésznél. József körút 62. Ugyanott elfogadó hölgy is kerestetik, ki retusírozni is tud”, hirdette 1903-ban.

Nem tudom, a bútorok és Irénke ezüstje kitartott-e addig, amíg a házasság: a neves portréfotós haláláig. Az egyetlen fiú, László 1943-ban veszett oda Voronyezsnél, de az özvegy Spiller Irénkéhez csak jóval később érhetett el a hír. Még 1946-ban is üzent fiának az újságon keresztül, mert azt hitte-remélte, életben van, hadifogoly.

Néhány hónappal azután, hogy Székelyék aláírták a megegyezést, egy másik szellemi munkás, dr. Rózsa Mihály kereskedelmi iskolai tanár is szerződött arájával. Ám egy egészen más nagyságrendű hozományról.

 

Ízelítő abból a 10 000 koronányi kelengyéből, amit Keresztes Anna atyja, a székesfehérvári nagykereskedő céges levélpapírján („alapíttatott 1842-ik évben”) felsorolt. Mindez aprópénz volt a 32 000 koronához képest, amit a házasság napján a menyasszony egy takarékkönyvben adott át kezelésre hitvesének azzal a kikötéssel, hogy a pénz tulajdon- és rendelkezési joga mindvégig az övé marad. Ha 5 éven belül meghalna, az egészet, ha pedig 5–10 éven belül, a felét kell törvényes vagy végrendeleti örököse kezébe leszámolnia. Ezzel szemben Rózsa tanár úr halála esetén mindent a neje örökölt. Gyanús, hogy Rózsa úr sem csak a tanári fizetését lobogtatva kérte meg a kereskedőlány kezét, mert feltételül szabta, hogy a megözvegyült Annának gondoznia kell majd apósa-anyósa sírját, ezen fölül 1000 koronát a székesfehérvári izraelita temetkezési egyletnek, 4000 koronát fizetni pedig sógornője lányának.

A tanár és a nagykereskedő lánya tehát anyagi biztonságban kezdte a közös életet. A sors azonban példát statuált, megmutatva, hogy a pénz nem vethet gátat a történelem árjának.

Az első világháború után Rózsa Mihály doktort, a golyva kezelésének szakértőjeként is ismert vegyészt B-listázták, azaz – mint közszolgálati fölösleget – elbocsátották. „A tudományt azonban más országokban megbecsülik, s Rózsa hamarosan megfelelő elhelyezkedésre talált. Ausztriában az ő javaslatára elrendelték a sójódozást, és a tengeri halak vámjának eltörlésével is hathatósan hozzájárulnak a betegség elterjedésének megakadályozásához.” (Népszava, 1925.)

Ám a sikeres külföldi pályafutás drámai fordulattal tört derékba. „Március végén az Apponyi téren a villamos elütött egy rosszul öltözött, idős férfit. A mentők a Rókus kórházba vitték. A Rókus kórházban az idős ember össze-vissza beszélt arról, hogy őt Hitler küldte Magyarországra. (…) Kiderült, hogy a villamosbaleset áldozata Rózsa Mihály dr. kereskedelmi iskolai tanár és európai hírű kémikus. Rózsa a Ponty utcai kereskedelmi iskola vegyészeti tanára volt. Rendkívül sokat foglalkozott a só kémiájával, és európai hírnevet szerzett tudományos munkáival. A háború után Oroszországban járt, ahol a Kaspi-tenger sórétegeit tanulmányozta, és az egész világon nagy feltűnést keltett az erről írt értekezése. A gráci egyetem tiszteletbeli tanárának is megválasztotta. Hosszabb időt töltött Grácban, ahol előadásokat tartott, majd nyolc hónapja visszatért Budapestre. Az idős ember teljesen elhanyagolta magát, nem törődött semmivel, jövedelme nem volt, lerongyolódott, és népkonyhákra járt enni. Rózsa Mihály tragédiája tudományos körökben nagy részvétet keltett.” (Ujság, 1933. április.)

Hogy a zavart elméjű vegyésztanár azonos-e a „fővárosi kereskedelmi iskolai tanárral”, akinek Keresztes Anna kisasszonnyal kötött frigyéről hajdan a napilapok is hírt adtak, valószínű, de nem biztos. Ahogy az sem, hogy felesége, Anna merre járt, mit élt át férje szomorú Apponyi téri összeomlása idején. Bizonyos viszont, hogy 67 évvel az esküvő után egy aprócska közlemény látott napvilágot. „Ezúton mondunk köszönetet kedves rokonainknak, ismerőseinknek, akik drága halottunkat, özv. dr. Rózsa Mihályné szül.: Keresztes Annát utolsó útjára elkísérték vagy levélben fejezték ki részvétüket. Rózsa Mihály és a gyászoló család” (Magyar Nemzet).

Amikor a fehérvári nagykereskedő lánya egy tanárnak nyújtotta a kezét, alighanem sok agglegény sóhajtott föl csüggedten. Hát még 1906. július 2-án, amikor Weiss Manfréd, a csepeli iparbirodalom cézára Andrássy úti palotájából feleségként távozott Elza, a legidősebb leány. „Van másik! Nem is egy, de három!”, vigasztalhatták magukat a hoppon maradtak, a még hajadon Marianne-ra, Daisy-re és Edith-re gondolva. Néhány pohárka konyaknak azért le kellett csúsznia, hogy megkönnyítse az elszakadást a nem kevesebb mint félmillió koronás hozomány ábrándjától.

 

„Mauthner Alfréd úrnak jogában álland a hozományt a házas együttlét tartama alatt esetleges üzleti vállalataiba fektetni, de viszont neje fönntartja magának a jogot, hogy bármikor a házasság tartama alatt is hozományának (...) férje vagyonától való különválasztását (...) követelhesse”.

Ha eddig nem gyanítottuk volna, hogy Weiss Elza és Mauthner Alfréd személyében két üzleti birodalom is egybekelt, ez a megfogalmazás nem hagy kétséget.

Weiss Manfréd okkal remélhette, hogy újdonsült veje nem egy dél-franciaországi rulettasztalnál fogja befektetni a félmilliót. A másik örömapa, Mauthner Ödön Weisshez hasonlóan a polgári korszak újító szellemű üzletemberei közé tartozott. Nemcsak adta-vette a vetőmagokat, hanem saját, külföldi laboratóriumokban szerzett növénynemesítő szaktudásával és serény reklámtevékenységgel növelte nemzetközi hírűvé a cégét. Fia, Alfréd ennek az üzletnek lett elismert nagykövete.

 

Elza hét gyermekkel maradt özvegyen. Apja és férje műve, a szerteágazó cégbirodalom később a nácik kezébe került, hogy egy hírhedt alku árán, amit legutóbb Závada Pál regényesített meg, az egész dinasztia életét megmentse. A legidősebb Weiss lány New Yorkban hunyt el 95 éves korában, 74 esztendővel a nyári nap után, amikor a magkereskedő daliás sarjával (és hófehér menyasszonyi kesztyűs kezében egy félmilliós bankbetéttel) holtodiglan szerződést kötött.

A történet nem kerekedett volna ki Budapest Főváros Levéltára és az Arcanum Digitális Tudománytár archívumai nélkül.