Fővárosunkat új, családos szemszögből is meg lehet mutatni – ez a nagyszerű gondolat Nyári Fruzsinának, a Babagúz és Lottirose családi utazássegítő szolgáltatás alapítójának fejéből pattant ki. Munkája során ugyanis sokszor találkozik azzal a kérdéssel, hogy a hazánkba látogató külföldi családoknak hova érdemes ellátogatni Budapesten. „Ugyanezt kérdeztük magunktól mi is, amikor gyerekeinkkel külföldre, például Dublinba vagy Barcelonába utaztunk: de jó lenne, ha létezne egy gyűjtemény a legjobb helyekről családosoknak, hiszen sem az ír pub, sem a Sagrada Familia előtt kígyózó sor nem olyan nagy élmény, ha két kicsi van veled” – fogalmazta meg személyes tapasztalatait a „Budapest gyerekkel” térkép kitalálója.

A csavargásra vágyó budapesti családoknak és a turistaként idelátogató gyerekeseknek is segítséget nyújtó kiadvány „slow&green” szemléletben készült. A lelassult városfelfedezésre már eleve az is ösztönzni a famíliákat, hogy a digitális világban egy klasszikus térképformátumot nyithatnak ki, és közösen böngészhetnek, tervezgethetnek a gyerekekkel.

Babics Anna, a projekt kreatív koncepciójának kidolgozója így fogalmaz erről a szemléletről: „Azt tapasztaljuk, hogy a nagyvárosi környezet már önmagában rengeteg ingernek szolgáltatja ki a gyereket: zajos, gyors és sietős. Amikor szabadidős tevékenységeket válogattunk, fontos volt tehát, hogy olyan lassú és zöld programokat és helyszíneket válogassunk, ahol nyugodtan, csendesen lehet egyszerű élményekkel gazdagodni.”

Ennek fényében a Budapest gyerekkel térkép száznál is több különleges helyszínt ajánl a természetes játszóterektől kezdve a zöldboltokon és kulturális programokon át a családbarát vendéglátóhelyekig. „A térképen csupa kipróbált kedvenc van, amiket a saját családunkkal is szívesen látogatunk: nálunk örök favorit a Póniudvar a Normafánál, nagycsaládos, piknikezős szülinapot tartottunk már a Szent Ferenc Szívkórház gyönyörű fajátszótere mellett, a kisfiam és a kislányom is Újbuda nagy parkjaiban tanult meg járni, a Bartók Pagony kirakatában pedig szinte minden héten olvasgatunk egy kicsit” – mondja a vállaltan szubjektív válogatásról Babics Anna.

A felfedezésre váró helyek illusztrációit Báthori László, míg a hiánypótló városi iránytű letisztult dizájnját Lengyel-Szabó Zita készítette: „Rengeteg külföldi térképdesignt néztünk végig Lacival, napokig csak inspirálódtunk, mert egy igazán szerethető dolgot akartunk létrehozni.”

„A legszebb bók, amit később a projekt kapott, hogy megkérdezték: melyik stockoldalon lehet ilyen grafikákat találni a helyekhez? Erre elnevettem magam, és mondtam, hogy mindent Laci rajzolt.”

Először a Czakó Termelői Piacz képe született meg, amin az illusztrátor egy kiscicát is megjelenített. Ez pedig annyira tetszett a projekt többi résztvevőjének, hogy a helyszínek későbbi feldolgozásánál is kérték a különböző, kedves állatok felbukkanását.

A Budapest gyerekkel térkép első nyomtatásban 1000 példányban, angol és magyar nyelven került a nagyközönség elé, jelenleg a Babagúz webshopjában és a Lottirose Deák téri csomagpontján elérhető. Az 1500 forintos egységár egy része pedig jótékonysági célt szolgál. „Mindig is fontos volt számunkra, hogy jó ügyek mellé álljunk. Az Amigos a Gyerekekért Alapítvánnyal és a vezető Forgács-Fábián Sárával egymástól függetlenül is azért dolgozunk, hogy boldogabb gyermekkort biztosítsunk azoknak, akik velünk kapcsolatba kerülnek. Minden eladott térkép árából juttatunk az Amigosnak, illetve hatalmas öröm volt számunkra, hogy a térkép kampányát segítő influenszerek a tiszteletdíjukat szintén felajánlották az alapítványnak” – osztotta meg velem Nyári Fruzsina.

A családosokat a nyugodt, élményekkel teli felfedezőutak megtalálásában segítő térkép mára már számos szolgáltatással egészült ki: választhatunk családi vagy zsebszínezőt, de akár egy nagyobb méretű posztert is, ami a gyerekszobák böngészésre méltó éke lehet. A Babagúz online felületein pedig hamarosan egy egyperces videósorozat mutatja majd be a térképen szereplő helyeket, méghozzá egy gyerekekből álló tesztcsapat közreműködésével. 

És hogy mit hoz a jövő? 2020-ban különleges nyári meglepetéssel készül a csapat, illetve az év első felében debütál majd a „Budapest gyerekkel” applikáció is, amely a már megjelenített száz hely mellett továbbiakat ajánl.

Emellett babakocsis és gyalogos felfedezőutakat állít össze, amelyeknek pelenkázási lehetőség, fagyizó, pihenésre alkalmas park és a legjobb játszóterek ugyanúgy a részei, mint egy felnőttek és gyerekek számára egyaránt élvezhető városnéző séta.

A „Budapest gyerekkel” térkép persze nem egy lezárt küldetés: Nyári Fruzsináék folyamatosan fogják aktualizálni és a bővíteni a családosoknak ajánlott helyek listáját. „Szeretnénk párbeszédet kezdeményezni arról, mit tehetünk azért, hogy Budapest igazi családbarát város legyen. Keressük az együttműködést nagy cégekkel, szállodákkal, éttermekkel, illetve a döntéshozókkal is, hiszen bőven van még mit tenni akár a közlekedés, a szolgáltatások terén. Ahogy a térképen is látszik, gyönyörű, ötletekben és családi helyszínekben gazdag városunk van, közös felelősségünk tenni érte!”

A film két főszereplője két terapeuta, Bruno (Vincent Cassel) és Malik (Reda Kateb), akik két különálló, mégis szorosan együttműködő szervezetet vezetnek, és akik életüket tették az autista gyermekek fejlesztésére, gondozására. Míg Bruno a helyi zsidó közösség oszlopos tagja, addig Malik hithű muzulmánként él, kettejük munkakapcsolatból barátsággá növő viszonya pedig az egyik legszebb, amit mostanában a vásznon látni lehet. A film egyik legnagyobb erőssége, hogy még csak utalás szintjén sem veszi elő az eltérő vallású kollégák között éppenséggel akár felmerülhető ellentéteket. Ehelyett ugyanolyan végtelen megértéssel és szeretettel viszonyul egymáshoz a két férfi, mint ahogyan a gondozottjaikhoz is, és nem kérdőjelezik meg a másik vallásából fakadó, néha furcsának tűnő szokásokat sem. Malik például még segít is oldani Bruno egyik szerencsétlen véget érő feleségkereső randevújának hangulatát, amikor barátjának halaszthatatlan ügyben távoznia kell.

A közös cél és a megszállottságig tartó elköteleződés esetükben tényleg minden mást felülír, és mindenen átível.

A történet valós eseményeken alapul: Bruno karakterét Stéphane Benhamou-ról mintázták, míg az „igazi” Malik a való életben Daoud Tatou, és ahogy a filmben, úgy az életben is mindketten egy-egy autistákat segítő alapítványt, illetve szervezetet vezetnek. Talán ennek az igazságalapnak is köszönhető a film hitelessége. Az autizmus különböző fokozatainak bemutatása egészen életszerű, ahogyan az is, hogy minden gyereknek más a személyisége és mások az igényei, a terapeutáknak pedig meg kell tanulniuk, hogy kihez hogyan érdemes közeledni, hogy azután hatékony munkát tudjanak végezni velük.

A „Különleges életek” másik erőssége, hogy nem osztja „jó” és „rossz” szereplőkre a filmben megjelenő karaktereket. Végig embereket látunk, akik próbálnak a saját helyzetükben helytállni. Bruno és Malik őszinte elhivatottságához nem fér kétség, de a maguk szintjén és a maguk módszereivel a kórházi dolgozók is mindent megtesznek a sérült gyerekekért. Persze más az, ahogy ők fogják le a hisztérikus ápoltat a kórház padlójára szorítva, de a körülmények ismeretében ez is érthetővé válik.

A film fő konfliktusa fokozatosan bomlik ki. Bruno alapítványánál megjelennek a hatóságok, hogy felülvizsgálják, mennyire működik szabályosan a szervezet. A válasz persze az, hogy semennyire, hiszen az érdemi és minőségi munka mellett semmi idejük nem marad a megfelelő adminisztrációra, a szükséges engedélyek beszerzésére és a kollégák elvárt szintű oktatására. A bürokrácia és a rugalmatlan állami gépezet segítség helyett irreális elvárásokat állít az eleve küzdelmes munkát végzők elé, akik természetesen nem tudnak ezeknek megfelelni. A film egyik legerősebb jelenete, amikor az egyébként mindig nyugodt és végtelenül türelmes Bruno egyre ingerültebben kezdi el sorolni a hivatal embereinek, hogy melyik gyermek milyen súlyos problémákkal küzd, és hogy vigyék csak nyugodtan, próbálják meg kezelni őket.

A „Különleges életek” hangsúlyt fektet olyan aktuális jelenségekre is, mint az új generációs bevándorlók beilleszkedési problémái, de még ezt is az érzékenyítés legnemesebb értelmében teszi. Ahogy ez lenni szokott, a sérült gyerekekkel foglalkozó hátrányos helyzetű fiatalok legalább annyit, ha nem többet kapnak munkájuktól, mint amennyit ők maguk beleadnak. Azáltal, hogy a napi rutinjuk részévé válnak a közös foglalkozások, hétköznapjaik is célt és értelmet nyernek. Felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen ki segít kicsodán, hiszen a kallódó, utcáról összeszedett huszonévesek ugyanúgy támaszra és biztonságra szorulnak, mint az általuk kísért autista gyerekek.

Reda Kateb és Vincent Cassel alakítása, valamint a téma érzékeny és hiteles bemutatása miatt a „Különleges életek” hiánypótló és végtelenül szeretnivaló film. Pátosz helyett empátiával, megértéssel és nagyon finom humorral közelít ehhez az egyébként nehéz témához.

Vannak olyan történetek, amelyeket egyszerűen el kell mesélni – különösen abban a korban, amikor annyi kisebbség és hátrányos helyzetű csoport kap egyre nagyobb figyelmet. Azt pedig, hogy ez a film a legteljesebb mértékben eléri a célját, mi sem jelzi jobban, mint hogy a stáblista végéig csendben ült a mozi közönsége, kifelé menet pedig könnyes szemmel, de mosolyogva igyekeztünk leplezni kollektív megindultságunkat.

Olga Tokarczuk Bizarr történetek címmel, magyarul Petneki Noémi érzékeny fordításában megjelent novellái ugyanis a Nobel-díj kihirdetésekor kerültek a boltokba, így rögtön reflektorfénybe kerültek.

Ha nem csal a szimatunk, ezek a nagyon különböző szférában, képzelt vidéken és a valóságban játszódó, más-más elbeszélő technikát felvonultató írások a nagyregények közötti szünetekben íródtak, levezetésképpen. Bár kétszer is elolvastuk a kötetet, egy hónap múlva legfeljebb két novellát tudtunk felidézni magunkban a tízből. Az nem kétséges, hogy Tokarczuk remekül ír, de kapásból legalább tizenöt kortárs magyar szerzőt megnevezhetnénk, aki hasonló színvonalon mond el történeteket életről, halálról, közönyről és megértésről. 
(Vince Kiadó, 2019., 2995 Ft)

A Nobel-díj decemberi átvételekor Tokarczuk az irodalom leértékelődéséről beszélt, mint az internetes kor egyik betegségéről. Mi tesszük hozzá, hogy e kór jellegzetes tünete a kiadói engedékenység, s ennek következményeként az iszonyatos könyvtúltermelés.

Nincsenek mesterek, tekintélyes kritikusok, akik lebeszélnék pályatársaikat egy-egy félkész kézirat megjelentetéséről, mondván, magadnak ártasz, ha ragaszkodsz a kiadáshoz. Dolgozz még!

Két éve az Addig se iszik című paródiagyűjteményével Bödőcs Tibor, a kabaré új hullámának egyik legnagyobb tehetsége valósággal berobbant az irodalmi életbe. Nem győztük dicsérni felkészültségét, remek humorát és íráskészségét. Ezt a pompás entrée-t homályosítja el most
Bödőcs Tibor Meg se kínáltak című, regénynek hirdetett művével.

Oszkár, a halál felé tántorgó alkoholista szobafestő meséli el életét egy kocsmában Gyöngyinek, a szótlan csaposnőnek. Ilyen történetekkel aratott sikert negyvenvalahány éve Moldova György is. Persze Bödőcs továbblép, az ő főhőse nem csupán egy szerencsétlen, örökös bukásra ítélt proli, hanem egy meg nem értett zseni, aki üti-vágja a világ festészetének nagyjait, a híres és kevéssé híres művészek útkeresését.

Oszkár nagy művész lehetne, ha másutt születik, más családban, más országban, ha nem kell munkába állnia fiatal gyerekként, ha nem egy zavaros politikai rendszerváltás árnyai fenyegetik lépten-nyomon, ha nem fut zátonyra a házassága, ha lányai nem idegenednek el tőle, és még hosszan sorolhatjuk a kudarc okait.

Sorolhatjuk, de csak mellébeszélünk. Az igazi gond a mértéktelen ivás, az alkoholizmus. A közel kétszáz oldalas könyv tizedik oldalán tudjuk, hogy Oszkár mulatságosnak induló kocsmai monológjai nem vezetnek sehová. A trágár, primitív szöveg nem szervesül az intellektuális futamokkal. A poénok kezdetben megnevettetnek, aztán fáradtan kioltják egymást. Rossz lesz a szánk íze a hócipős politikai okoskodásoktól is. Kár. 
(Helikon Kiadó, 2019., 3499 Ft) 

Háy János 2007-ben megjelent nagyregénye, A gyerek hihetetlen erővel mutatta meg, milyen kétségbeejtő, sőt, reménytelen egy alkoholista családból kiemelkedni. A hetvenéves Temesi Ferenc Az utca legjobb kocsmája című, a kerek évfordulóra megjelent novelláskötetében azzal szembesít minket, hogy egy tisztes vidéki értelmiségi család tehetséges fia miként iszik egyre többet és többet részint szerelmi bánatában, részint virtusból, részint a benne feszülő indulatokat levezetendő, mígnem a halál küszöbén találja magát.

Az önmagához és az olvasóhoz is kínosan őszinte Temesi állítja, hogy írás közben sosem ivott, de a regények közötti terméketlen időszakok minden bizonnyal közrejátszottak abban, hogy a mára klasszikussá érett szótárregény, a Por (1986–87) után túlságosan hosszúra nyúlt a kísérletezés időszaka.

A tagadhatatlanul német orientációjú kortárs magyar irodalom nehezen tudott mit kezdeni Temesinek az amerikai beat irodalom iránti vonzalmával, lázadásával, a test igényeinek szokatlanul kendőzetlen bemutatásával. A posztmodern szövegirodalom fénykorában ez az író történeteket mesélt. 

Az utca legjobb kocsmája korábban megjelent írásokból áll, valamennyi a szerző életének egy-egy szakaszát idézi fel. A szegedi gyermekkor meghatározó figurájától, a nagyapától haladunk az iskolás és az egyetemi évek után az írói kiteljesedés felé. Aki nem ismeri Temesi pályáját, annak érdemes ezzel a könyvvel kezdeni az ismerkedést: egy kivételesen sokarcú, remek prózaírót, szeretnivalóan esendő embert ismerhet meg. Aztán jöjjön a Por és a Bartók.
(Scolar Kiadó, 2019., 2999 Ft)

Szántó T. Gábor Európa szimfónia című, tavaly késő ősszel megjelent regénye a szó legjobb értelmében vett lektűr. Olyan könyv, amitől a kritikusok feje fáj, hiszen a cselekmény világos és áttekinthető, fordulatos és izgalmas, a szereplők könnyen azonosítható, élesen körvonalazott figurák. Másként nézve: olyan könyv, amit szeretnek az olvasók, mert túl azon, hogy olvastatja magát, és nehéz letenni, komoly kérdéseket tesz fel a diktatúra és a szabadság, a konformizmus és a lázadás viszonyáról. 

Szántó T. Gábor, akinek a novellájából készült Török Ferenc megrendítő filmje, a világsikert aratott 1945, régóta jelen van a magyar irodalomban, mégpedig izgalmas problémákat felvető elbeszélésekkel és regényekkel (sőt, versekkel is), mégsem ismeri jól a közönség.

Talán a kritika hibájából, amely ki tudja, miért, kevés figyelmet fordít a zsidóságukat nyíltan vállaló szerzőkre. Szántó T. pedig a Szombat című zsidó kulturális közéleti lap főszerkesztője. 

Az új regény nem zsidó kérdést feszeget. András, a főszereplő egy román–magyar családban nevelkedik, nem sejtve, hogy a szüleinek hitt emberek közötti állandó feszültségnek a messzi múltba nyúlnak a gyökerei. András belügyi vezető „apja” rosszallásától kísérve hegedűművésznek készül, mi több, nagyon fiatalon a rangos kolozsvári szimfonikusok első hegedűse lesz. A zenekar Nyugat-Berlinből kap meghívást, így Andrásnak lehetősége nyílik korábban kitelepült szerelmével találkozni, és a berliniek világhírű karnagyának bizonyítani kivételes tehetségét. A háttérben lesben álló Securitate és a 68-as lázongó diákok mindent megtesznek, hogy ne ünneplés, hanem kudarc legyen Berlinben az Európa szimfónia bemutatója. Többet nem árulhatunk el a krimiszerűen izgalmas történetről, amelynek megfilmesítési jogát máris megvásárolták. 
(Scolar Kiadó, 2019., 3990 Ft)  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Társas előnyök

A sportolás szociális, társas előnyei messze túlmutatnak a fiatalkori sportoláson. A csapathoz vagy sporttársakhoz tartozás minden életkorban a társas interakció fontos színterét jelenti. A csapatsportok azon túl, hogy életre szóló emlékeket adnak egy gyereknek, alapvető szociális készségekre és rátermettségre tanítanak. Megtanítanak versenyezni és nem versengeni: a versenyszellem és küzdeni tudás – azzal az egységélménnyel párosulva, amit a fiatalkori sportolás során kimunkálhatunk – értékes kapcsolatokhoz, iskolai és munkahelyi előmenetelhez segíthet hozzá. A sporttársakkal való közös munkában, a közös cél felállításában felnőttként is átélhetjük, hogy nem vagyunk egyedül. Nem egyedül küzdünk. Ez olyan pozitív érzelmi élményt és azonosulási lehetőséget adhat, amivel megtalálhatjuk magunkat, a helyünket, vagy visszatalálhatunk valami olyan belső állapothoz, amit elveszettnek hittünk. Ez más területeken is segít: a személyes vagy a munkahelyi kapcsolatokban.

Fair play

Tudjuk, hogy a felszínen mit jelent tisztességesen játszani és küzdeni: nem csalni és nem leigázni másokat. Tudni, hol a helyünk, tisztában lenni a képességeinkkel és megfelelően használni azokat. Várni a helyzetekre, vállalni a szerepeinket, de azokban maximálisan helyt állni.

A győzelmet is fel kell dolgozni, tudni kell viselni. Méltósággal, büszkén, de megőrizve a szerénységet és emberséget. Elsőnek lenni mélyebb értelmezésben nem azt jelenti, hogy mindenki más rosszabb, hanem hogy mi jobbak voltunk munkánknak, igyekezetünknek, elhivatottságunknak és alázatosságunknak köszönhetően. De ez a munka, igyekezet, elhivatottság és alázat ezután is szükségeltetik. Jó hősnek lenni nehéz.

Képzeld el, és valósítsd meg!

Ha a szó szoros értelmében nem is versenysportról beszélünk, egy-egy edzésen önmagunk legyőzése vagy a kisebb és nagyobb célok elérése, majd újabbak felállítása hasonlóan működik. Amit elérünk, az a befektetett energiának és hozzáállásnak az eredménye, és ez a további fejlődéshez is szükséges. Ha nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna, nem szabad csüggednem. Méltósággal kell viselnem, tanulnom a hibákból, újabb reális célt felállítani és azért küzdeni. Nagy tanulási folyamat ez, miközben magamról és a világról is rengeteget megtudhatok.

Kialakíthatod a saját hősöd! Fejlődhetsz és több lehetsz. Egy sport gyakorlása a képzeletre támaszkodó összetevőket is magában foglal, hiszen a vizuális imaginációnak fontos szerepe van a motorikus cselekedetekben. Egyszerűen lefordítva: elképzeled és megcsinálod. Értelmi gyakorlással a valóságban is jobban megy. Vagyis, ha el tudod képzelni, akkor nagyobb eséllyel meg is tudod csinálni. Amíg el sem tudod képzelni, addig képes sem vagy rá. Ha elképzeled magad, amint teljesítesz egy számodra fontos célt, az képes meghatványozni az energiáidat, kompetensebbé és ellenállóbbá tenni.

A felnőttek játéka

Gyerekkorban a játék jelenti a külvilág asszimilálását a belső világunkhoz. A gyerek a játékban a belső világához formálja a külső világot. Ezáltal csökkenti a feszültséget, amit a valóságos világ ismeretlenje okoz. Vagyis egyfajta megküzdés is ez a környezet nehézségeivel. A játék és későbbi életkorban a sport a társas érintkezés eszköze, az érzelmi önkifejezésnek, az autonómia gyakorlásának színtere, ami segít a megküzdésben, a kontroll gyakorlásában. Jó hangulatot teremt, amely abban is segít, hogy a világot kezelhetőbbnek éljük meg, kevésbé legyen olyan stresszforrás, amellyel szemben eszköztelenül állunk. A negatív érzelmek kifejezésének ellenőrzött és keretek közé illesztett formája révén az erőszakos és impulzív viselkedés valószínűsége is csökken, és fejlődnek azok a szociális képességek, melyek az önérvényesítéssel, mások tiszteletével, a fair play-jel, a pontosabb valóságészleléssel függnek össze. Egy probléma feladattá válik, és nem elkerülendő stresszforrássá.

A sportolás közben szerzett tapasztalatok muníciót adnak a más területeken történő helytálláshoz is. Ott csak én vagyok, a pálya és a feladat. Ez egy olyan hozzáállás, amely megoldandó és megoldható feladatként kezeli a stresszforrást, fókuszált és célra tartó. Azt jelenti, hogy magamat érvényesítem a feladat végrehajtása közben, illetőleg a feladat végrehajtásával hozzáértőnek és önállónak, jónak élem meg magam. Bízom a képességeimben, a vágyaimban, az érzéseimben. A félelmeimet, bizonytalanságomat leküzdhetem, és eljuthatok oda, ahol és ahogy nekem jó lenni. Így tudok egészséges maradni és egészségesen kapcsolódni másokkal, a világgal. Megtapasztalhatom, hogy nemcsak sodródom, hanem benne vagyok a tetteimben, a céljaimban, és rajzolhatom a saját utam.

A cikk a Képmás magazin 2017. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Afrikai orvosi missziód bázisa egy katolikus egyházi fenntartású kórház. Ez azt sugallja, hogy ez az intézmény valamiféle rendet, nyugalmat és infrastruktúrát tud biztosítani a gyógyító munkádhoz.
– A Borromeo Szent Károly Kórházat az onitshai katolikus érsekség tartja fenn. Tizenegy kórház van a térségben, ez a legnagyobb, ahol az alkalmazottak fegyelmezetten dolgoznak, és mindent a mély hitük fényében élnek meg. Magyarországon csak a legelkötelezettebb katolikusok élnek olyan életet, ami ott teljesen általános és megszokott.

Áthatja a mindennapjaikat az öröm, a boldogság, és ha a legkisebb jótéteményt is kapják, a hála.

 Ugyanakkor nem választják el egymástól olyan élesen az evilági és a túlvilági életet, mint mi, európai hívők. Ha ott egy keresztény meghal, nem katasztrófának tekintik, hanem hogy hamarabb jut a mennybe. Elképesztő, hogy milyen természetességgel viszonyulnak a halálhoz.

– Időről-időre hallani keresztény hívők, köztük papok brutális meggyilkolásáról. Mennyire gyakori ez arrafelé?
– Amikor korábban kint voltam, akkor is történt egy papgyilkosság, viszonylag messze, egy szomszédos államban. De nemrég a kórházunktól 3 km-re lévő plébániát gyújtották fel, az ott élő pap is megégett, meghalt. Sosem fog kiderülni teljes bizonyossággal, hogy kik tették, mert nagyon szűrik az információkat, hivatalosan balesetként kommunikálják a hatóságok.

S hogy hogyan reagál ilyen esetben a kórházunk vezetője, Izunna atya? Keresztet vet, mond érte egy fohászt, hogy „az örök világosság fényeskedjék neki”, és végzi tovább a munkáját.

Látja rajtam, hogy én kétségbe vagyok esve, mert lehet, hogy ő lesz a következő áldozat, de ő csak mosolyog. Az is előfordulhat, hogy egyszer elhelyezik őt északra, a muszlim többség által lakott területekre, ahol keresztény falvakat gyújtanak fel, ahol az effajta halálesetek szinte mindennaposak – de ő lélekben arra is fel lenne készülve. Az Onitshai Főegyházmegye szerencsére a biztonságosnak mondható, keresztény többségű déli területen van. Itt viszont az okoz problémát, hogy az északi államokban földönfutóvá vált emberek belső migrációval levándorolnak a viszonylag jobb életkörülményeket biztosító délre. Nekem volt olyan betegem a kórházban, aki túlélte északon a faluja lerombolását, családja kiirtását. Nincs szinte semmijük, de a déli lakosság se tud mindenkinek megfelelő megélhetést nyújtani, ezért fordulnak elő időnként ilyen brutális esetek.

– Legutóbbi utad a tűz és a víz ellentmondásos jegyében telt. Hogy fordulhatott ez elő egyidőben?
– A Niger deltavidékén minden évben visszatérő katasztrófa az árvíz, ami valójában inkább a magas talajvízből adódik, nem tudnak ellene gátakkal védekezni. Olyankor ezrek veszítik el az otthonaikat, gyakoribbá válnak a járványos megbetegedések – erre számítottunk, amikor szerveztük a missziónkat. De két héttel az indulásunk előtt kaptam egy üzenetet, hogy hatalmas tűz van a városban. Egy tartálykocsi felborult, az üzemanyag befolyt a nyitott árkokba és elterjedt. Amerre folyt, sorban robbant fel a város utcáin, tűzbe borítva a házakat – eszméletlen tűzvész pusztított! Ezért a missziónk egy részét a megégett emberek gyógyítására fordítottuk. A médiában hírt adtak erről a balesetről, az már azonban furcsa volt, hogy nyolc órával később a város másik pontján ugyanez ment végbe, egy állítólagos másik baleset… Vagy terrorcselekmény? Nem tudhatjuk.

– Tizenhat éves lányod és férjed is elkísért erre a legutóbbi missziós utadra. Nem tántorították el őket ezek az események? Nem féltetted őket?
– Dehogynem, kétségek között őrlődtem, nem vakmerőség-e kivinni a családomat. Meg is osztottam a kételyeimet Izunna atyával, akivel szinte napi chat-kapcsolatban vagyok. Ezzel billentett vissza: „Doktor Réka, hiszen nagyon jól tudod, hogy Nigéria nem turistaparadicsom!” – és küldött egy mosolygó fejet. Nagyon érdekes, hogy az általam ismert nigériaiak szinte mindig boldogok, mosolygósak, és amikor bekövetkezik egy ilyen borzalom, csak szűkszavúan nyilatkoznak róla, tizedannyit sem sopánkodnak, mint mi egy kisebb bajnál. A magyarázatát nem tudom, hiszen nem érzéketlenek, de ők nem csinálnak botrányt, nem keltenek még nagyobb pánikot. Viszont élő kapcsolatuk van Istennel, mindig imádkoznak a békéért, a gyógyulásokért, de amik történnek, arról nem feltétlenül gondolják, hogy az emberekre tartozik.

Talán azt tartják, hogy ha te bajban vagy, én meg sopánkodom, azzal nem jutunk előbbre, csak mélyebbre.

Nemcsak önvédelemből nem reagálnak, nem háborodnak fel, hanem mert tényleg élik azt, hogy „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”. És nemcsak azért, mert ők szentek – egyébként azok! –, hanem mert így nem csinálnak nagyobb bajt.

– Lányod hogy érezte magát Afrikában?
– Anna úgy jött haza Nigériából, hogy ez élete legszebb két hete volt. Annyi boldogságot, mosolyt, hálát nem kapott még, mint ott az égési sérültektől, akiknek a sebkötözésénél segédkezett. A fájdalmakkal küzdő betegeknek ez a hozzáállása egész biztosan a hit számlájára írható. Az afrikai nővérkék, amikor letelt a borzalmas és lelket megviselő munkájuk, levették a maszkjukat, és boldogan fotózkodtak velünk. Anna gyakran tolmácsszerepet vállalt, mert a mi magyar kötöző nővérünk, aki velünk jött, nem tud angolul, viszont fontos volt, hogy átadja nagy szakmai tudását az afrikai segítő személyzetnek, akik készségesen tanultak. Anna filmet is forgatott, hogy népszerűsítse az Afréka Alapítványt, de szükség volt a segítségére az árvízkárosultak ellátásánál is, a negyvenfokos melegben zsákokat hordott, gyógyszereket pakolt. Nagy megterhelésnek volt kitéve, mégis élete legszebb időszakának tartja az ott töltött időt – ez a titok: megjárod a poklot, mégis a mennyország élménye marad meg.

Az áradó szeretet és a végtelenül nagy hit sokkal erősebb nyomot hagynak, mint a nehéz körülmények.

– Férjednek, Sándornak mi volt a feladata?
– A férjem négy éven át úgy gondolta, ő csak kolonc lenne ott, mert nem orvos, és az ő repülőjegyének árából inkább vegyek gyógyszert. Én pedig szerettem volna neki is megmutatni, átadni ezt az élményt, tapasztalatot. Áttörést hozott, hogy 2019 nyarán az Afréka Alapítvány meghívta Magyarországra Bazil atyát, aki az érsekség egészségügyi intézményeiért felelős, és Izunna atyát, a kórház igazgatóját, és ők biztatták a férjemet meg a lányomat is, hogy jöjjenek, lesz tennivalójuk nekik is.

Bazil atya hét évig Rómában tanult, elképesztően okos, mégis hazatért, hogy a szülőföldjét segítse. Izunna atya Belgiumban tanult, ott PhD-zett, mégis visszatért az övéihez. Ezért is tartom őket nagy embereknek, mert ők az európai kényelmüket, karrierjüket feladták és inkább hazatértek.

– Ők a hétköznapi hősök.

– Az a valódi, nagy munka, amit ők végeznek, nem a mi időnkénti missziónk, amikor tudjuk, hogy megvan visszafelé a repülőjegyünk a kényelembe.

Nálunk laktak tehát, a férjem főzött nekik, és most végre volt módunk sokat beszélgetni, hiszen odakint tizenkét órákat dolgozunk. Persze nem turistaként jöttek, hanem hogy előmozdítsák az együttműködést: jártunk velük a Miniszterelnöki Hivatalban a Hungary Helps Program támogatása érdekében, hiszen közös a célunk: „Vidd helybe a segítséget!” Szerepeltem velük tévében, interjúkat adtak – ittlétük hatalmas ösztönzést adott az Afréka Alapítványnak. Végül Sándor az árvaház-projekt miatt utazott velünk Nigériába. Felmértük a katolikus fenntartású árvaházak igényeit, és elindítjuk az Afréka Alapítvány új kezdeményezését, a jelképes örökbefogadást: egy árvaházi gyerek iskoláztatását támogathatja a magyarországi örökbefogadó. Mindenki pontosan tudni fogja, hogy melyik gyerek számára adja a pénzt.

– A Katolikus Egyház jóléti és lelki téren progresszív szerepet tölt be Nigériában?
– Az onitshai érsek, Valerian Okeke igen. Egyetemet alapít, iskolákat létesít, gondját viseli az egészségügyi intézményeknek.

Tudja, hogy az egészségügy és az oktatás fejlesztése a két kijárat a nyomorból.

Ám nem egyformák a viszonyok ebben a hatalmas országban, amely már eleve harminchat államból áll. Anambra állam, ahol Onitsha van, viszonylag biztonságosnak mondható, lakosságának több mint 90 százaléka a mi régiónkban keresztény – persze ennek ellenére sehová sem engednek el minket egyedül, mindig nagyon vigyáznak ránk.

– A katolikuson kívül más keresztény felekezetek is jelen vannak Onitshában?
– Olyan meghatározó a katolikus többség, hogy alig tűnnek fel mások. Amikor autóval mentünk valahová, láttam plakátokat, amelyek kisebb keresztény gyülekezetek evangelizációs alkalmait hirdették. Itt egyébként mindenki hívő, még az is, aki a törzsi vallás híve. Érdekes, hogy a régi vallásuk is egyistenhitű, így a kereszténységnek könnyű volt ráépülni a monoteizmusra.

Ateista embert nagyon nehéz találni Afrikában.

A papokat nagy megbecsüléssel veszik körül. Az ő hitük nem olyan ám, mint a miénk Európában, hogy sokan csak meg vannak keresztelve, és ennyi… A nyolcmillió lakosú Onitshában mindennap több ezer ember vesz részt egy-egy misén, és rengeteg templom van a városban, magyar ember ezeket a számokat nem is nagyon tudja elképzelni. Van két anekdotám is erről: Bazil atya mondta, hogy menjünk el az ő kis szülőfalujába, mert árvíz van. „Hány fős a falu?” – kérdeztem. – „Nyolcszázezer.” – „Mennyi?! Hiszen az Magyarországon egy nagyváros!” Akkor fogtam fel, hogy egészen más léptékben gondolkodnak, és ez később is előjött. Amikor ugyanis Bazil atya itt volt nálunk, elvittük a Duna-partra. Meglátta a Parlamentet: „Mi ez a gyönyörű, nagy épület?” „A Parlament.” „Ekkora?! – nevetett. – Egy olyan kis országnak, mint amekkora az én városom?”

– Mikorra tervezed a következő orvosi missziót?
– Én utaznék bármikor, de csak akkor van értelme, ha összegyűlik minimum 10 000 dollár. Az előző nagy belgyógyászati missziónk 30 000 dollárba került – nem a repülőjegyek ára volt sok, hanem a rengeteg gyógyszer és a szűrésekhez szükséges felszerelés. Kicsit jobb a helyzete az idegsebészeti missziónak, mert a műtő felszerelése már megvalósult. Minden pénzt a misszióra költünk, és mindig elfogy, ezért gyűjtünk Csókay Andrással együtt újra és újra adományt a hétről hétre megtartott előadásainkkal, könyvárusítással. „Koldulunk” az afrikaiak javára.

Nálunk odahaza egyébként is elég felnőttes a közeg, hiszen a szülők mellett immár két egyetemista és egy gimnazista adja meg az alaphangot és a témákat. Így viszonylag sok szó esik idegen nyelvekről, jogi kérdésekről, politikáról, vallásról, sportról. Ennek aztán a kései, negyedik gyermek issza a levét, illetve látja hasznát. Szinte semmiből sem marad ki, mindenhez hozzászól, nem idegenek tőle a nagyok problémái, de még a tévében is több 12-es karikás filmet és Real-meccset lát, mint jámbor rajzfilmet. (Azért persze azt is.)

Legutóbb például azon töprengett, s velünk is megosztotta kétségeit, hogy akkor most Jézus az Istennek csak a fia, vagy ő is Isten, és akkor több isten van-e. Ez egy elég bonyolult kérdés, egyházszakadások és háborúk zajlottak már emiatt, de valahogy mégis meg kellene nyugtatni, mielőtt valami ariánus meghasonlásba zuhan hétévesen. Próbálkoztam az „egy Isten három személyben” teológiai magyarázattal, de én sem vagyok benne biztos, hogy ezt teljesen értem, hogyan magyarázzam el neki?

– Például én neked az apukád vagyok. Ha bemegyek az iskolába fogadóórára, vagy elkísérlek a zsúrba az osztálytársadhoz, ott is úgy ismernek engem, mint a te apukádat. Aki az újságban olvassa a cikkeimet, az azt gondolja, hogy én író vagyok vagy újságíró. Ha megkérdeznéd azokat, akiket annak idején történelemre tanítottam, hogy szerintük én ki vagyok, azt felelnék: a tanár úr, akinek olyan haja volt, mint Pumuklinak. (Mások szerint mint Bobbynak a Dallasból. Ezt a becenevet jobban szerettem, mint a Pumuklit.) Belőlem csak egy van, egyetlen jellemem, személyiségem van, de akad, aki szerint én a Zsombi apukája vagyok, más tanárnak, írónak vagy könyvtárosnak gondol, anyósomék szerint pedig én vagyok a Nórika férje.

Ezekkel a dilemmákkal persze minden ember megküzd; ez is bizonyítja, hogy Isten a maga képmására teremtett minket… Amíg kicsi voltam, édesanyám „anyu” volt, ennek megfelelő tartalommal. Aztán ahogy születtek az unokák, mamának kezdték hívni, és már én is így beszéltem róla. A tudatomban személyisége eltávolodott az én gyerekkori emlékeimtől, és az én anyámból észrevétlenül a gyerekeim nagymamájává változott.

Tavalyelőtt, azon a nyári reggelen (a szarajevói merénylet 101. évfordulóján), amikor az öcsém telefonált, és annyit mondott: „Meghalt a mama”, nem éreztem azt a sokkot, mint amit valószínűleg akkor éreztem volna, ha még anyuként hal meg. Ez így már kicsit idegenként, feldolgozhatóként hangzott.

– Jó, jó, de én csak azt kérdeztem, hogy Jézus ugyanaz-e, mint az Isten – szólt kissé riadtan a gyerek.

– Ilyesmire nem lehet igennel vagy nemmel válaszolni – mondtam szigorúan.

A cikk a Képmás magazin 2017. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Akinek igaza van, az nem kiabál – mintha ez lett volna a mottója Dézsi Csaba András – immár Győr polgármestere – kampányának is, amit méltányoltak a győriek. Győr egy konzervatív vidéki nagyváros az ezeréves Pannonhalma árnyékában, belvárosában otthont adva kármelitáknak, bencéseknek, orsolyitáknak. A színházi premiereken nagyjából kiszámítható, hogy kikkel futsz össze a büfében, ugyanígy az uszoda szaunájában is szombat esténként. Vasárnap dél körül már üresek az utcák, és hétköznapokon sem túl gyors az élet.

Kenyeret és cirkuszt?

A bulvár léte a civilizációval egyidős, gondoljunk csak a „kenyeret és cirkuszt!” római birodalmi tézisére. Már-már kezdtem belenyugodni abba, hogy megkerülhetetlen, mert létező igényeket elégít ki, de aztán jött ez a felszabadító választási tapasztalat Győrből.

Az emberek nyitottak az érdemi kommunikációra, az építő gondolatokra, és nem csak az alantas érzelmekre hatással lehet őket elérni. Pedig ha valahol, Győrben aztán forrtak az indulatok az előző polgármester ügyei miatt.

A győztes polgármester kampánya végig érdemi dolgokról szólt – elmaradt a már szinte elmaradhatatlannak hitt karaktergyilkosság. Amikor előkerült az életvitele – a papagájai, az autói – akkor sem lépett rá erre a mezsgyére, nem magyarázkodott, nem vágott vissza, csak megjegyezte, hogy akik ezzel próbálják hergelni az embereket, azok az irigységre építenek. Engem például határozottan megnyugtat, ha olyasvalaki indul politikai pozícióért, akinek becsületes és magabiztos egzisztenciája van, mivel – az imidzsén kívül – valamit már felépített az életben, ami jól működik. Szeretem azt is, ha egy politikus nem beszél túl sokat ideológiákról, viszont tettei alapján világos az értékrendje.

Lehet más a politika?

Győrben kiderült, hogy nagyot tud nyerni egy olyan jelölt is, aki szóba áll az ellenfél sajtójával is – ha az nem kizárólag provokálni akarja –, és nyitott mindenkire, aki őszinte szándékkal szeretné építeni a várost.

Teljesítményük okán elismert lokálpatrióták sorakoztak fel e program és ember mögé: népszerű belvárosi kozmetikusmester, a színház rajongva ünnepelt Kossuth-díjas színművésze, a megyei oktatókórházat csúcsra járató kórházigazgató, világbajnoki ezüstérmes kézilabdázó, egykori ellenzéki képviselők, de még maga Lovasi András is – meg is kapta érte a beosztását. Az ő barátai ezek szerint még nem érzik az új stílus ízét.

Túl egy korábbi, mocskos önkormányzati kampányon a győriek bebizonyították, hogy van igény erre az új stílusra, és ez az érzés remélhetőleg ragadós. Nem vigasztal, hogy odaát mi dívik, én továbbra is a sajátjaimban szeretnék bízni.

Mert győzni sokféleképpen lehet egy választáson, de azért nyerni mégiscsak így tudunk igazán.

Faluház, a legtöbb helyen már így nevezik, válaszoltam neki, és alig tudott leállítani, amikor arról kezdtem mesélni, hogy nálunk, a Csongrád megyei Deszken, Szegedtől néhány kilométerre világszínvonalú a kínálat. Reakcióm elsőre nagyképűnek tűnhet, de rögtön sorolom a programokat, a hagyományőrző rendezvényekkel kezdem, amelyek egyrészt a Tiszavirág Néptáncegyütteshez kapcsolódnak, másrészt a civil kezdeményezésű közösségépítéshez, például a népdalkörhöz. Majd következnek az ismert standuposok (Benk Dénes és Hajdú Balázs járt itt legutóbb), a népszerű írók (többek között Schäffer Erzsébet és Vujity Tvrtko), de folytathatnám napestig a falumikulással és -karácsonnyal, az „ezt tanultuk” bemutatóival, szkepticizmusa alig változik. Inkább meghívom hozzánk, a Komfortváros feliratú táblán túlra.

Jó, jó – bólogat bőszen –, de Deszk oázis lehet a leszakadó vidék sivatagában – zárja mondandóját a kárörvendők elégedett kegyelemdöfésével. Ekkor jut eszembe a másik példa, Békés megyei szülőfalumé, Kunágotáé, ahol néhány héttel ezelőtt sikerült megtölteni a Művelődési Házat, amely általában nemzeti ünnepeink idején ér el hasonló látogatottságot.

A közelmúltban azonban másfajta ünnep vette kezdetét: egy olyan kulturális programot kínáltak az embereknek, ahol újra találkozhattak rég elhunyt dédszüleikkel.

Nyugodj meg, nem szellemidézésről van szó, pedig az is sok embert csalogatna a négy fal közé! – próbáltam viccesebbre venni a figurát egyre kétkedőbben rám tekintő kollégám előtt. Egy olyan képes krónikát állított össze a Művelődési Ház vezetője, aki régóta foglalkozik helytörténettel, amelyet már megjelenése előtt hatalmas várakozás övezett, rengeteg volt az előrendelés belőle. A község újratelepítésének 175. évfordulója alkalmából összegyűjtötte a régi fényképeket és a hozzájuk kapcsolódó történeteket, és egy kemény borítós, rendkívül igényes könyvet írt, szerkesztett belőlük.

Itt találkozhattam olyan fotókkal, amelyek kislányaim számára megelevenítették a dédnagymamájukat, és láthatták, hogy egykori dohánykertészként őseink mivel keresték a kenyerüket. Belelapozhattam nagymamám általános iskolai bizonyítványába; örömmel láttam, milyen kiváló tanuló volt annak ellenére, hogy hat osztályt sem végzett, és már ekkor sejthette: élete jelentős részét a földeken kell töltenie. Megelevenedett a falu múltja a fotókon szereplő emberek és a fényképek alatt található rövid anekdoták segítségével.

Apa, ott mit csinálnak a bácsik? – kíváncsiskodott hatéves kislányom, amikor karácsonykor lapozgattam a falutörténeti művet, és akkor hosszan kezdtünk beszélgetni a cséplésről, a kastélyokról, a népviseletről, Móra Ferenc nagy ásatásáról, meg még ezer más dologról.

A helyi könyvbemutatón jelen lévők önmagukkal is találkozhattak olyan fotókon, amelyeknek létezéséről eddig sejtelmük sem volt. Amint az érdeklődők kézbe vették a könyvet, azonnal íródott tovább a krónika (és valóban tervezik is a bővített, javított, átdolgozott kiadást), mert a fotókról eszükbe jutott egy náluk lévő hasonló fénykép, és egy másik történet például arról, hogyan hordták szét az egyik helyi kastélyt a falu lakói a szovjet csapatok érkezése után néhány hónappal. Sok ház épült abból a faluban…

Szóval, bizonygattam a kollégának, ilyen kultúrára, saját, elveszőben lévő múltjukra van szüksége a faluházak közönségének, nem csak a mulatósra, az utcabálra és a falunapokra. Így is telepíthető oázis ebbe a sivatagba, és ha ezek az élmények összekötik a falu lakóit, akkor már nem érzik olyan egyedül magukat a nagy világfaluban, a globalizálódó mindennapokban, és újra elkezdenek kötődni a helyhez, ahol élnek.

Azt mondod, hogy akkor mindenki kezdjen el helytörténészkedni? – kérdezett vissza a kolléga, de már számítottam a kekeckedésre, és csak annyit feleltem: nem, nem hiszem. Elég, ha néha felébred benne a vágy, hogy találkozzon a régen elhunyt dédmamával. Hátha valaki megidézi helyette a dédi és a hely szellemét.

A közmédia péntek esténként jelentkező sorozata április elejéig még kilenc alkotást tűz műsorra. A Csinibaba után február 7-én a „Tüske a köröm alatt” című Sára Sándor rendezte filmdrámát, február 14-én pedig az 1934-es „Meseautó” című vígjáték felújított változatát tekinthetik meg a nézők.

A sorozat folytatásában „A tolonc” (1915) című filmet, Jászai Mari egyetlen teljes egészében fennmaradt filmes szerepét láthatják a nézők.

A programban szerepel még a „Kopaszkutya” (1981), „A tanú” (1969) vágatlan változata, valamint a „Redl ezredes” (1985) is. Az utolsó három pénteken az M5 Mészáros Márta trilógiáját tűzi műsorra: a „Napló gyermekeimnek” (1984), a „Napló szerelmeimnek” (1987), valamint a „Napló apámnak, anyámnak” (1990) című alkotásokat.

Péntek esténként a filmek vetítése előtt rövid beszélgetés is látható a filmek alkotóival, akik a forgatások kulisszatitkairól, ott átélt tapasztalataikról, örömökről és nehézségekről mesélnek.

A beszélgetések, amelyeket a filmek stand- és werkfotói illusztrálnak, folyamatosan elérhetők a mediaklikk.hu oldalon és az M5 YouTube-csatornáján.

A Magyar Nemzeti Filmalap 2017-ben hirdette meg a magyar filmkincs hosszú távú megőrzését szolgáló Nemzeti Filmdigitalizálási és Filmrestaurálási Programot. A program keretében a Filmarchívum és Filmlabor összehangolt munkájának köszönhetően évi 25-30 magyar játékfilm újulhat meg az archívum szakmai irányításával, a Magyar Operatőrök Társaságával (HSC) együttműködésben, az alkotók bevonásával.

A felújításokban a Filmarchívum és Filmlabor több tucat szakembere dolgozik. A filmek képét az eredeti felvételi képnegatív, a hangját az eredeti mágnesszalag digitalizálását követően restaurálják. A képet snittekre bontva képrestaurátorok stabilizálják, retusálják, villogásmentesítik. A hang ugyancsak több szoftver segítségével válik tisztábbá, kellemesebb hangzásúvá a hangrestaurátor keze alatt. A nézőnek hasonló élményben lesz része a képernyők előtt, mint a film mozibemutatóján.

– Észrevettem, hogy a fotózáson ott maradt a kihűlt kávéd. Kisbabás anyukaként megszoktad, hogy nincs időd mostanában kávézni?

– Nem vagyok rohanós típus.

Amikor dolgoztam, nem volt nagy rendszeresség az életemben, mert a munkámban nagyon sok a spontán, improvizatív elem, sokféle feladat, sok készülés, sok helyszín. Hozzászoktam ehhez a ritmustalansághoz, ezért úgy érzem, hogy a pici napirendje mellett inkább van rendszer az életemben.

Este például időbe telt, mire leállt a fejemben a pörgés, most jobban tudok aludni, hogy csak a babára koncentrálok. Ez egy más szerep, bár ezt a szót nem nagyon szeretem, mert van benne valami olyasmi, hogy nem teljesen őszinte.

– Az anyaszerepbe fokozatosan, tudatosan álltál bele, vagy voltak ráébredős pillanatok?

– Nyilván már a várandósság alatt készül az ember, nem megy egy csapásra az anyává válás. Volt két hónapom a lelki és fizikai felkészülésre, amikor már nem dolgoztam, már amennyire egy költözés és lakásfelújítás ezt lehetővé teszi. A beköltözés után 3 nappal érkezett a baba, nagy szerencse, hogy nem előtte. A szülés eufórikus pillanata nyilván egy olyan pont volt, ami elválasztja az addigi életemet a mostanitól.

– A kislányod lányos családba született…

– Hét lány és két fiú unokája van a szüleinknek és nekem is két nővérem van.

– És ennek ellenére nagy focirajongók…

– Ezt a kérdést már szeretném hárítani, mert mindig megkérdezik... Igen, szeretjük a sportot.

Apuval és nővéreimmel már fiatalon együtt jártunk ki focimeccsekre, és kisgyerek korunk óta követtük a magyar érdekeltségű sporteseményeket. Nekem ez lett a munkám, a testvéreim családja ma is jár meccsekre. Ez a mai napig egy olyan közösségi tér, ahol együtt lehet örülni.

– Mennyire szabad örülni egy szakmabelinek munka közben?

– Egy olimpiai bronzmeccsen, amit mondjuk, a női vízilabda-válogatott játszik, én is tiszta szívből szurkolok a csapatnak, de ez nem jelenti azt, hogy az utána következő interjúban is elragadnak az érzelmek és nem tudok objektív lenni, a nézőket, a szurkolókat kell ott képviselnem, kellő empátiával fordulva a riportalanyhoz. Egy olimpián magyar szerepléskor vagy Franciaországban a 2016-os foci Eb-n a meccs előtti Himnusz éneklése alatt és a gólöröm pillanataiban, bevallom, inkább szurkolónak éreztem magam, ezt nem is szégyellem, de amikor dolgoznunk kell, akkor nem szabad szerepet téveszteni. Én legkevésbé kommentátori feladatokat látok el, kivéve a női focit, ami a szívem csücske. Ott is próbálok nem elfogult lenni, noha személyesen is ismerem a lányokat. A kommentátornak egyébként is kell, hogy legyen véleménye, hisz a nevében is benne van, hogy kommentálja a történéseket. Amit gyakrabban csinálok, az a pályaszélizés, ott kérdéseket kell feltennem, a játékosok, edzők véleményére és érzéseire vagyok kíváncsi.

Sokan mondják azt, hogy nem nagy kunszt néhány perces interjúkat készíteni, de szerintem ez az egyik legnehezebb műfaj, hiszen élőben, a fizikailag és mentálisan nehéz helyzetben, kudarcban vagy euforikus sikert megélő sportembereket kell kérdeznünk, akik sokszor nincsenek felkészülve arra, hogy rögtön nyilatkozniuk kell, és tudom, hogy nagyon nehéz ilyenkor a gondolatokat összeszedni, a miértekre egy perccel a lefújás után választ adni.

Nagyon érzékeny, intuitív műfaj ez. És persze nem lehet azzal kezdeni, hogy „mekkora lyukat rúgtál”, viszont mivel a néző mégiscsak arra kíváncsi, hogy miért rúgott lyukat, nagyon empatikusan, de ezt a kérdést is fel kell tenni. Ahhoz, hogy feltehesd, az kell, hogy hiteles legyél, hogy ismerjenek, hogy lássák, hogy ott vagy a mérkőzéseken, ismered a csapatot, tudod, hogy mennyi munka van az egész mögött. A mérkőzések utáni szakértői beszélgetés műfaja ehhez képest sterilebb, de komoly szakmai felkészültséget igényel, azt is nagyon szeretem.

– Mit szeretsz a fociban?

– Sok közhelyet hallunk ezzel kapcsolatban, de az például igaz, hogy egy meccsen bármi megtörténhet, és ez a labdajátékokat illetően a focira igaz a leginkább. Látványra is különleges, minden körülmények között füvön, szabad ég alatt játsszák és sokgenerációs hagyománya van. De nem szeretnék korteskedni egyik sportág mellett sem, mert ugyanilyen nagyra tartom például a birkózást vagy épp az úszást.

– A női foci mellett sem?

– Az egész különleges dolog. Nagy átka, ha a férfi focihoz akarjuk hasonlítani. Ma a foci még mindig a férfifutballt jelenti. Szokták mondani, hogy például hullámzó játék csak női meccsen lehetséges. Ezt nem szeretem. Az viszont tény, hogy a női foci nagyon őszinte maradt, nem színészkednek, nem fetrengenek, hogy kicsikarjanak egy bírói döntést, felvállalják az ütközéseket. Valószínűleg azért is, mert nem üzletiesedett el a játék, nincs annyi sztár, aki körül az egész csapat forog. A női foci robbanásszerűen fejlődik, évről évre. Kiderült, hogy a foci akkor is érdekli az embereket, ha lányok játsszák. Ma már egyre gyakrabban nem kuriózumként nézik, hanem megkérdezik, hogy ki is az az ügyes középpályás, ja, a Fenyvesi Evelin.

– A női sportriporterek száma azért nem növekszik olyan robbanásszerűen. Ki kellett taposnod ezt az utat?

– Így nem fogalmaznék, előttem is voltak tapasztaltabb női kollégák, akik megtették ezt; Petrovics-Mérei Andrea, vagy éppen Horváth Mariann, aki hosszú évek óta dolgozik kommentátorként. Talán csak abban vagyok úttörő, hogy nőként labdarúgást közvetítek. Azt szoktam mondani, ne azért kerüljek oda, mert nő vagyok, de ne azért ne kerüljek oda, mert nő vagyok. Kétségtelen, hogy van a nőkben egy erős bizonyítási kényszer.

Egy férfit azonnal szakmai szemmel kritizálnak, hogy mondjuk, miért nem tudja a lesszabályt, én előbb megkapom, hogy milyen a hangszínem, amikor a zajt túl akarom kiabálni, milyen a hajam, miért ez a ruha van rajtam.

Ezért aztán igyekszem szakmailag még jobban teljesíteni, hogy ne jó sportriporternő legyek, hanem jó sportriporter, aki történetesen nő. Azért lemenni egy közegbe, ahol csak férfiak vannak, nem könnyű, az elején bizony meredek volt a kétméteres vízilabdázót megkérdezni, hogy miért nem volt jó a centerjáték.

– Mi volt a jó taktika?

– A határozottság, de ez nem volt tudatos stratégia, a személyiségemből jött. Szeretem megőrizni a magázódást az edzőkkel. Megtartani a távolságot, a tiszteletet és a szükséges jó viszonyt. Ez akkor működik, ha látják, hogy lemegyek a huszonkettedik edzésre, megcsinálom a harmincadik meccs előtti interjút is, ami nem annyira izgalmas feladat, de ez teszi lehetővé, hogy a nagy pillanatokban is szívesen nyilatkozzanak nekem. A kényes szituációban talán valamivel könnyebb egy nőnek odalépni, egy férfit könnyebben elküldenek egy stresszes helyzetben. Volt olyan edző az uszodában, aki azt mondta, ha ezt egy férfi kérdezi, azt bedobta volna a vízbe. De azért nem szeretem túllovagolni ezt a női témát. 

– Ha az otthonlét után folytatod a munkát, szerinted újra meg kell küzdened ezért a bizalomért?

– Azoknál, akikkel megvan a jó kapcsolat, egy év szerintem nem számít. Más kérdés, én hogy tudok majd anyaként visszatérni, milyen motivációkkal és prioritásokkal. Eddig nehezen mondtam nemet, bevállaltam sok munkát, de most már lelkiismeret‑furdalásom van, ha a pici nincs velem. 

– A Puskás Aréna megnyitóján ott volt veled…

– Valószínűleg a legfiatalabb résztvevőként volt ott egy jó kis fülvédővel, majd mesélheti, ha nagy lesz. Az egy nagyon nagy élmény volt, a Puskás, a Népstadion egy szentély azok számára, akik szeretik a focit. Hat órát töltöttünk kint, nem hagyhattam itthon.

– A hátsó borítóra olyasvalakit választottál, aki a Református Szeretetszolgálathoz kötődik. Hogy kerültél kapcsolatba velük?

– Mindig is szerettem volna önkénteskedni, akár úgy, hogy ruhákat pakolok, de a saját eszközeimmel is remélem, hogy segítek, például azzal, hogy most is beszélek az alapítvány munkájáról. Én is református vagyok, jó hasonló gondolkodású emberekkel együtt és jól segíteni. Most a Mentő Maci Programhoz kapcsolódok leginkább, ez a Szeretetszolgálatnak a Mentőszolgálatnál megvalósuló akciója. Megváltozott munkaképeségű munkatársak készítenek plüssmackókat, amit a mentőautóba kerülő gyerekek kapnak meg vigasztalásképpen, egy kis örömforrásnak. 

– Lehet rosszul is segíteni?

– Ezt nem biztos, hogy tőlem kellene megkérdezni.

A szeretetszolgálatnál is van hagyományos karácsonyi gyűjtés, és az egyik munkatárs mesélte, hogy amikor korábban vitték az ajándékokat a mélyszegénységben élő gyerekeknek, az egyik gyerek, amikor megkapta a vágyott tárgyat, azt mondta az önkéntesnek, hogy bárcsak te lennél az anyukám. Akkor rájöttek, hogy ebből a történetből hátrébb kell lépni. És azóta a szülők mondják meg, mire van szükségük és ők adják oda az ajándékot a gyermekeiknek. Ilyen apróságok nagyon fontosak lehetnek, ehhez kellenek a hozzáértő szakemberek.

– Elképesztő szociális különbségek vannak már egy pár hónapos baba esélyeit nézve is. Ez a tapasztalat megváltoztatta az életedet?

– Predesztináció... De ez azért elég nehéz. Amíg egészséges a gyermeked, és semmiben nem szenvedsz hiányt, addig persze, könnyű elfogadni. De attól a pillanattól kezdve, amikor 30 méterrel hátrébb küldenek a startvonalnál vagy ugyanazt a távot akadálypályán kell megtenned, ez már nem annyira könnyű. Nemrég láttam egy karácsonyi filmet. Az édesapa egy karácsonyi csomagból ébred, mert már az élete is ajándék. Ott a felesége, a gyereke, ők újabb ajándékok, a csapon, amelyből jön a víz, is ott a masni, de a villany sem mindenhol természetes. Érdemes számba venni, hogy mi mindent kaptunk ajándékba. Sokszor hiányoljuk, amink nincs és ritkán fogalmazzuk meg, hogy mi az, amink van. A kislányom kapcsán mostanában az szokott eszembe jutni, hogy hiába tudnak sok mindent az orvosok, annyi mindenre nem tudják a választ! Például, hogy mikor érkezik egy baba. Mindez igazi csoda.

Amikor fáj a kislányom hasa és egész nap a kezemben van, amikor fogy a türelmem, arra gondolok, hogy de jó nekem, mert van, akinek nem adatik meg, hogy dajkálhasson egy vigasztalhatatlanul síró kisbabát. 

– Miben változtatott meg a születése?

– Mióta megszületett, gyakrabban jut eszembe az elmúlás. Most már nagyobb a tét: mennyi időt tudunk együtt tölteni itt a Földön és mi lesz vele, ha mi nem leszünk. De ugyanennyire a jelen pillanatai is jobban lekötnek, olyasmikre összpontosítok, hogy mikor ébred fel, ha most leteszem, hány percem van egy e-mail elolvasására.
A családról is többet gondolkodom, mióta mi szülők vagyunk, a szüleink pedig nagyszülők. Hogy hogyan hatnak ránk a generációk által megélt életek, milyen tulajdonságokat és mintákat örökölünk mi és a gyermekeink. József Attilánál talán senki nem fogalmazta meg pontosabban, amit érzek: „megszólítanak (az ősök), mert ők én vagyok már.” Sajnos, a nagyszüleim már nem élnek, de egyre jobban felértékelődik számomra a kitartásuk és a hitük. Egyik nagypapámat internálták az átkosban; nagyon szomorú, de a saját családtagjai jelentették föl a rendszer elleni uszítás vádjával. Hamar szabadult, de hosszú ideig csak segédmunkásként dolgozhatott. A nagymamámnak akkoriban szegénységi bizonyítványt állítottak ki, azóta nem szeretem használni ezt a kifejezést, mióta láttam egy ilyet: az állt rajta, hogy nincs semmi vagyona. A másik nagypapám református lelkész volt, az volt a „bűne”, hogy nem engedett az evangéliumi zsinórmértékből, azaz nem lett békepap, és túl sokan jártak hozzá a debreceni gyülekezetébe, ezért feleségével és öt gyermekével áthelyezték őt egy zsákfaluba, omladozó falak közé, rendőri felügyelet alá helyezve. 30 évet ott élt le így, sajnos, még rehabilitálni sem sikerült őt életében úgy, ahogy megérdemelte volna. Nagyszüleim mégsem lettek hitehagyottak, sőt, alázattal és becsülettel viselték a nehézségeket. A szüleim is ezen értékek mentén neveltek minket. Amikor a kislányomra gondolok, hogy mit adhatok neki, ezek jutnak eszembe mostanában.

– A hitet is át lehet örökíteni?

– A hitet saját magunknak is meg kell élnünk, még ha bele is nevelődtünk, de ezek a családi minták irányt mutatnak és megerősítenek benne. Ma már az is fontos, hogy a gyerekem is megélje ezt, nem babra megy a játék. És azt is látom, hogy a nagyszüleimhez képest nekünk milyen jó életünk van.

– Azért a reménytelenségnek és a bizonytalanságnak ma is sokféle arca van.

– Igen, és régen az éles helyzetekben talán egyértelműbben kettévált jó és rossz, ott valamit tenni kellett. A nehezebben megfogható dolgok sokszor belülről marcangolnak. Talán a bizonytalanság a legnagyobb veszély a jövő generációja számára. A megfoghatatlan fenyegetések, a klímahelyzet vagy az, hogy milyen munkánk lesz 10 év múlva, ha ilyen gyorsan változik minden. De bízom abban, hogy felnevelünk egy tettrekész generációt, amely meg tud ezzel küzdeni. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>