– Hogy lesz valakiből igazságügyi antropológus?
– Az én esetemben ez egy kevéssé tudatos döntés volt, véletlenül alakult úgy az életem, hogy azzá váltam. Magyarországon kulturális antropológus képzés van, fizikai antropológust, aki az ember testi tulajdonságaival foglalkozik, az ELTE biológia szakán képzenek. Én tanár szerettem volna lenni, így alapvégzettségem biológia-kémia szakos középiskolai tanár. Akkoriban az ELTE TTK-n nagyon nagy tudású tanárok oktattak, jó alapokat kaptunk, megtanítottak minket a tudományos gondolkodásra az alaptantárgyak nagyon alapos ismerete mellett.

Az egyetemen kezdtem el foglalkozni antropológiával, az ELTE Embertani Tanszékén írtam a szakdolgozatomat, ikerkutatással kapcsolatban. A diploma után egy rövid ideig általános iskolában tanítottam biológiát, s ekkor jött a felkérés: a budapesti Igazságügyi Orvosszakértői Intézetbe kerestek antropológust. Itt kezdtem el dolgozni 1975-ben, ahol származás megállapítására irányuló vizsgálatokkal foglalkoztam. Akkoriban még nem létezett DNS-vizsgálat, így vércsoport-vizsgálatokat, illetve ún. fizikai antropológiai vizsgálatokat végeztek az anya, a gyermek és a vélelmezett apák között. 2002-ben az igazságügyi szakértői rendszer főigazgatójává neveztek ki, s ezt az intézetet vezettem 2016-ig, nyugdíjazásomig.

– Mikor találkozott először igazságügyi szakértőként a magyar történelemmel?
– 1989 fordulópont volt az én életemben is. Az intézetünkben az év elején kezdődött meg a szóbeszéd, hogy exhumálások lesznek. Az akkori Igazságügyi Minisztérium egy kutatócsoport felállítását kezdeményezte: régészből, antropológusból és igazságügyi orvosokból állt össze a csoport. Nagyon zárt közegben történtek meg az előkészületek.

Magáról az exhumálásról és a kollégák munkájáról nemrég írtam egy részletes visszaemlékezést Megkésett végtisztesség címmel, amely az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójára jelent meg.

– Hogy festett 1989-ben a 301-es parcella?
– Elvadult bozót volt, ahol fű, fa, virág nőtt. A könyvem fülszövegébe ezt írtam: „Darázsfészekbe nyúltak az igazságügyi szakemberek, amikor elkezdték a feltárási munkákat.” Darázsfészeknek hívták ugyanis azt a titkos dossziét, amely alapján be lehetett azonosítani Nagy Imre és társai eltemetésének helyét.

– Nagy Imre exhumálása után gyökeresen megváltozott a kutatási területe?
– Igen. Nagy Imre exhumálásának kutatócsoportjában névlegesen nem, csak tevőlegesen vettem részt, mint az igazságügyi szakértői intézet munkatársa. Újratemetése után viszont felállt egy második exhumálási bizottság, amelyet már én vezettem. Ugyanis tömegesen érkeztek hozzánk hozzátartozói exhumálási igények, s ezeknek a kormány eleget akart tenni, így az én feladatom lett, hogy megszervezzem a kegyeleti-régészeti feltárásokat és az igazságügyi személyazonosításokat. Ebben az időszakban tömegesen hantoltunk ki maradványokat, azonosítottuk őket, átadtuk őket a hozzátartozóknak, akik aztán gondoskodtak a végtisztességükről.  

– Tehát harminc évvel ezelőtt kezdődött az a munka, amely még ma is tart?
– Harminc évvel ezelőtt, amikor elkezdtük ezt a munkát, olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban. A 298-as és a 301-es parcellákról nem volt részletes, teljes temetői nyilvántartás, nem voltak domború sírhelyek, csak óriási dzsumbuj volt. A temetések szisztémájáról – érthetően – nem maradt feljegyzés az utókor számára, viszont ma már az elmúlt 30 év empirikus tapasztalatai alapján tudjuk, hogy milyen időszakban hova temettek. Amikor a munkát elkezdtük, erről még nem volt tudomásunk.  

Kép

Dr. Susa Éva igazságügyi antropológus

A hozzátartozói megkeresések mindig csak egy-egy személyre vonatkoztak, de az adatok összefüggést mutattak. Ezért az évek során egy horribilis nagyságú adatsort gyűjtöttünk össze: a két parcella meglévő adatsorát, börtönnyilvántartásokat, kigyűjtöttük az időszakra vonatkozó valamennyi halotti anyakönyvi kivonatot, ahol büntetésvégrehajtási intézmény vagy államvédelmi hatósághoz tartozó intézmény volt. De jártunk Vácott, Recsken, Márianosztrán. Mára az adatbázisunk több mint 3000 főt tartalmaz.

Ők azok a férfiak és nők, akik 1945 és 1962 között börtönviszonyok között haltak meg – lehettek politikai elítéletek vagy köztörvényesek –, és az eltemetési helyük a 298-as vagy 301-es parcella lett.  

Ebből most egy olyan adattár készül, amely sírról sírra fogja tartalmazni azt az adatsort, amit tudunk: ki fekszik ott, mit tudunk arról a személyről, hol halt meg, hogyan halt meg. Ez egy óriási munka, de senki más nincs olyan helyzetben, hogy ezt összerakja: nincs annyi empirikus tapasztalata. Már nyugdíjas vagyok, de a Nemzeti Emlékezet Bizottság épületében kutatótársammal – aki egyben a szerzőtársam is –, Molnos Máriával kaptunk egy irodát, amely ideális hely ennek a harminc évnyi munkának az összegzésére. Bár ezt a munkát befejezni nem lehet, mert soha nem lehet tudni, hogy mi kerül még elő.

– Az iroda egyik falát teljesen beborítja a 298–301-es parcellákról készített sírtérkép. Milyen szisztéma szerint temették el a holtakat a kommunizmus időszakában?
– A Rákoskeresztúri Újköztemetőnek 301 parcellája van. A falon a 298-as és a 301-es parcellák síronkénti rekonstruálása látható. Tudni kell azt, hogy a parcellákban található kopjafák nem valós sírhelyeket jelképeznek, hanem csak emlékezetpolitikai, vizuális szimbólumok, hiszen nem történt teljes feltárás a két parcellában. A 298-as parcellában 1944. végétől egészen 1951 decemberéig temettek börtönviszonyok között meghalt embereket. A parcellát a két végétől befelé haladva kezdték el használni, a két sor 1951-ben ér össze. Az ezen a területen elhantolt emberek összetétele rendkívül vegyes. Itt vannak azoknak a sírjai, akiket a népbírósági perekben ítéltek halálra mint háborús bűnösöket. Aztán a kommunista diktatúra áldozatai is itt találhatóak 1951-ig. Ezen kívül a parcella közsegélyes temetkezés helyszíne is volt.

Ez a parcella 1951 telén betelik, és ezután kezdik el használni a mellette fekvő 301-es parcellát, ahol a ma ismert parcellaterület 5. sorától kifelé kezdik el temetni az embereket a 298-as parcella felé.

A közgondolkodásban a 301-es parcella összefügg az 1956-os forradalom utáni megtorlás kivégzettjeivel, de ez nem teljesen hiteles kép, hiszen használták már ezt a parcellát 1956 előtt is.

– Hány sír található a két parcellában?
– A rekonstruált sírhelyek alapján összesen 2155. De egy sírban sokszor több személy is fekszik. Említettem, hogy adatbázisunk szerint több mint 3000 emberről valószínűsíthető, hogy itt van eltemetve.  De találhatók itt kísérleti állatok maradványai is, boncolás utáni testrészek, sőt, magzatok is.

– A kommunista államapparátus igyekezett mindent megtenni, hogy az elhalt személyekről minél kevesebb adat maradjon fenn. Mi az, ami segíti a kutatást, és mi az, ami hátráltatja?
– A rendszerváltás idején szükség lett volna a temető geodéziai felmérésére, akkor még domborultak a gödrök, könnyebb lett volna a kutatás, de ez akkor sajnos nem történt meg. Azóta többször rendezgették a temető felületét, így a felszíni kép megváltozott, s eltűntek azok a paraméterek, amik a szakértőt segíthetik. 2003-ban én csináltattam egy geodéziai felmérést, azt használjuk ma is. Egy kutató életében mindig felbukkanhatnak olyan anyagok, amik előrevihetik a munkát. Egy diktatúrában is folyamatosan kellett jelentéseket készíteni, ezek a jelentések nagyban segítik a munkánkat.

Például a börtönőrök őrnaplói, amelyek kézzel írott jelentések, a stílus és a helyesírás durva, de értékes történelmi adalékok, mert hozzájárulnak a sikeres feltáráshoz. Az áldozatokat nem lehetett csak úgy eltüntetni, pontosan vezették a börtönökben, mennyi a „fogyadék” és a „növedék”.

Részletesen leírják az őrnaplóban például, hogy 1953. január 14-én fél hatkor hullaszállító kocsi három hullát elvitt; Hubayt, Meszlényit, Biedermannt. Így őket valószínűleg együtt temették el, tehát olyat kell keresni az adott időszak sírjai között, ahol három személy csontmaradványait észlelték.

Kép

Az is segítség, hogy rengeteg helyen ástunk már – tehát tapasztalataink vannak arról, hogy a feltárt sírokban milyen maradványok vannak. Ezen kívül, akik itt temettek, azoknak is vannak visszaemlékezései, tanúvallomásai, amelyek árnyalják a képet. Azok az azonosítások is segítenek, amik nem vezettek eredményre: hiszen, ha nem is a keresett személyt találtuk meg, de helyette megtaláltunk valakit, akiről még nem tudjuk, hogy kicsoda, de rá fogunk jönni. Aprólékos munka ez, egyfajta puzzle.

– Hány tetemet exhumáltak eddig, és hányat azonosítottak?

– Több száz exhumálás történt, és több mint 100 embert találtunk meg és adtunk vissza a hozzátartozóknak. Legutolsó eredményünk a boldoggá avatott Sándor István szalézi szerzetes földi maradványainak exhumálása és azonosítása volt 2019 nyarán.

A DNS-szintű azonosításhoz egy, a szerzeteshez köthető, 1950-ből fennmaradt borítékon lévő nyálmintát használtunk, sikerrel. Ugyanakkor nem jártunk sikerrel ugyancsak 2019 nyarán Biedermann Imre földi maradványainak megtalálásával. De az elmúlt 30 évben rengeteg neves embert azonosítottunk: Mansfeld Pétert, Maléter Pált, Dudás Józsefet. Nagy élmény volt szakmailag Tóth Lajos – alias Drumi – honvéd repülőszázados megtalálása. A repülős rengeteg hadisikert ért el, az aktáján az állt, hogy szakmailag jó, de nem megbízható. Kihasználták, hogy az újonc repülősöket kiképezze, majd kémkedés vádjával halálra ítélték 1951-ben, és álnév alatt temették el. De nemcsak az Újköztemetőben végeztünk kegyeleti-régészeti feltárásokat, hanem a váci rabtemetőben is. Itt még nehezebb dolgunk volt, mert annyi adatunk sem volt, mint a fenti parcellák esetében. Ezért nagy siker Hóman Bálint földi maradványainak azonosítása.

– Milyen érzés lelkileg ilyen nehéz sorsokkal, történetekkel találkozni nap mint nap?
– Ez egy nehéz munka, fizikailag is, hiszen le kell menni a sírokba és fel kell jönni. Ugyanakkor ez a munka nekem nagyon sok emberi kapcsolatot, adatot hozott. Minden sír egy történet vagy több történet. Találkoztam rengeteg hozzátartozóval, s visszaadni számukra a halottjaikat, lehetővé tenni, hogy méltó módon el tudjanak tőlük búcsúzni, a kegyeletet meg tudják adni, ez óriási dolog.

Számomra nincs kis halott meg nagy halott, emberek vannak. Én antropológus vagyok, nem történész, nekem nem kell minősítenem.

Egy köztörvényes elítélt is megérdemli a temetést, neki is van családja. A jelöletlen sírhely az nem méltó, a tömegsírba temetés az emberhez méltatlan dolog.

Néha minden a kocsmából indul

Sue Johnson története édesapjának kocsmájában kezdődött, ahol kislányként sok időt töltött az iszogató, beszélgető, flörtölő és vitatkozó emberek megfigyelésével. Szülei „se veled, se nélküled” kapcsolata és kínlódása, később pedig, már pszichológusként a párkapcsolati tanácsadások során végighallgatott heves viták egyaránt mély benyomást tettek rá.

Szerette volna megfejteni, hogy a válságba került, egymással ordibáló párok miért tekintik élet-halál kérdésnek a kapcsolatukat, mi állhat a viharos veszekedések és az elnémulások hátterében.

A válasz – szinte sorsszerűen – szintén egy kocsmában talált rá, ahol egy szakmai vita során arra a kérdésre keresték a választ, hogy mi is a szerelem, ő pedig gondolkozás nélkül így felelt: „Ó, hát érzelmi kötelék. A biztonságos érzelmi kapcsolat iránti elemi szükségleten alapszik. Ahogy John Bowlby anyákra és gyermekeikre vonatkozó kötődési elméletében leírja. Ugyanaz történik a felnőttekkel.” Ez a gondolat lett elméletének kiindulópontja. A kötődés szemüvegén keresztül a kirakós darabjai a helyükre kerültek, és a párkapcsolati drámák hirtelen érthetővé váltak. 

Kötődés bölcsőtől a koporsóig

Sue Johnson a kötődéselméletet a felnőttlétre is kiterjesztette. Úgy gondolta, nemcsak a csecsemők számára létszükséglet az érzelmileg elérhető és válaszkész személlyel való kapcsolat és szoros közelség, hanem felnőttként is ez mozgat minket. Felhasználta John Bowlby és Mary Ainsworth kutatási eredményeit, amelyek szerint a különböző kötődési típusú emberek (biztonságos, bizonytalan-elkerülő és bizonytalan-ambivalens) eltérően reagálnak, amikor a szeretett személy eltávolodik tőlük. Amikor biztonságosnak érezzük a köteléket, könnyen el tudjuk hessegetni a félelmeinket, mert biztosan tudjuk, hogy számíthatunk a másikra és bízhatunk benne. Amikor gyengének érezzük a köztünk lévő köteléket, nem tudunk ilyen egyszerűen túllépni a konfliktuson, mert eluralkodik rajtunk a félelem az elhagyástól és elutasítástól. Ilyenkor követelőzve, csimpaszkodva és vádaskodva próbálunk érzelmi választ és kapcsolatot kicsikarni, vagy önvédelemből és a kapcsolat megóvása érdekében kivonulunk a konfliktusból és közönyössé válunk.

Ebből a perspektívából nézve a kibontakozó konfliktus nem más, mint „sikoly a kötődésért”, azaz „tiltakozás az érzelmi elszakadás ellen”.

Lehet, hogy a párok igazán csúnya dolgokat vágnak egymás fejéhez, de valójában azt kérdezik egymástól: „Számíthatok, támaszkodhatok rád? Mellettem állsz? Fontos vagyok neked? Megbecsülsz és elfogadsz? Szükséged van rám, bízol bennem?”

Kép

Kép: Freepik

A negatív ciklus megállítása

Viselkedésünket a párkapcsolati konfliktusokban meghatározza a temperamentumunk, a gyermekkorban megalapozott kötődési mintáink, a más fontos kötődési kapcsolatokban szerzett tapasztalataink, illetve a jelenlegi kapcsolatunk. A jól hangzó kommunikációs technikák és konfliktuskezelési módszerek hosszútávon nem tudják ezeket a vitákat feloldani, hiszen nem maga a konfliktus, hanem a biztos érzelmi kapcsolódás utáni vágy és annak elvesztésétől való félelem mozgatja a szálakat. Sue Johnson szerint: „A házasságot nem az elhatalmasodó konfliktus teszi tönkre. Hanem a szeretet és az érzelmi reakciókészség csökkenése.”

Ahhoz, hogy a pár tagjai képesek legyenek kifejezni a figyelem és szeretet iránti igényüket, be kell ismerniük a sebezhetőségüket. Ez azonban nagyon nehéz, ezért gyakran követelőzni vagy menekülni kezdenek, ami még inkább eltávolítja őket egymástól.

Zsuzsa és Péter már szinte megszokták, hogy a veszekedéseik így végződnek, előre tudják a forgatókönyvet, mégsem bírják leállítani a negatív ciklust. Minél hevesebbek a nő vádjai, a férfi annál jobban menekül, és minél inkább menekül a férfi, annál jobban harcol a felesége az érzelmi válaszért. Ördögi spirál ez, de a felszínen csupán annyit látunk, hogy Zsuzsa rettenetesen dühös és csalódott, Péter pedig frusztrált és tehetetlen. A kommunikációs stratégiák elsajátítása itt vajmi keveset segítene. Az érzések mélyére kell nézni, és észrevenni az elhagyástól és a visszautasítástól való félelmet a reakciók mögött. Zsuzsa dühét az táplálja, hogy úgy érzi, nem elég fontos Péternek, ez pedig azért olyan fájdalmas, mert neki nagyon fontos Péter. Péter pedig azért frusztrált és zárkózik be, mert azt érzi, hogy nem tud megfelelni, nem tud jól szeretni, és soha nem lesz elég jó a feleségének. A vita hevében képtelenek ezeket a mélyebb érzések kimondani, csak a felszínen lévő dühöt és tehetetlenséget kommunikálják egymás felé. Amikor a terapeuta tükröző kísérése mellett megfogalmazódnak a mélyben meghúzódó érzések („Fontos vagyok neked? Mert te nagyon fontos vagy nekem.” „Elég jó vagyok neked? Megfelelek neked?”), elindul az érzelmi áthangolódás a felekben.

Rádöbbennek, hogy a másik nem az ellenségük, hanem az az ember, aki számukra rendkívül fontos.

Vannak kapcsolatok, ahol nem az üldöző-menekülő játszma uralja a konfliktusokat, hanem mindketten követelőznek, hogy elérjenek a másikhoz, vagy mindketten hátralépnek, hogy megóvják magukat a további fájdalomtól. Mindegyik esetben hatékony lehet az Érzelem Fókuszú Párterápia (EFT), amelynek során a párok a terapeuta segítségével felismerik a negatív ciklust és a hozzá kapcsolódó szerepeket, majd a kötődési kapcsolat kontextusában azonosítják a mélyben meghúzódó érzéseiket és kapcsolati szükségleteiket. Képessé válnak arra, hogy érzékenyebben és nagyobb empátiával tekintsenek a másik szükségleteire, illetve megtanulják úgy kifejezni saját szükségleteiket és kötődési igényüket, hogy az ne eltávolítsa, hanem közelebb hozza őket egymáshoz.

Kép

Sue Johnson

Az EFT természetesen egy jóval bonyolultabb, lépésről-lépésre jól strukturált terápiás módszer, ebben a cikkben csak néhány fontos gondolatot emeltünk ki a szerző elméletéből.

2020. május 19-én Ön is találkozhat Sue Johnsonnal a Várkert Bazárban, ahol „A szerelem új megvilágításban” címmel tart előadást. További információk>>
Sue Johnson magyar nyelven megjelent könyvei kaphatók a Harmat kiadónál>>

Források:
Susan M. Johnson: Az érzelmekre fókuszáló párterápia gyakorlata – kötetbemutató https://www.youtube.com/watch?v=KA0qmVSpXOc
Susan M. Johnson (2011) Ölelj át! Beszélgetések az életre szóló szerelem lehetőségeiről. Park Kiadó, Budapest

A Képmás magazina a 2020. május 19-i rendezvény médiatámogatója.

Franz Friedrich Anton Mesmer 1734-ben született Németországban egy erdész fiaként. Ambiciózus természete arra ösztökélte, hogy ne elégedjen meg a rá váró nyugodt élet ígéretével, huszonöt évesen a bécsi egyetemen kezdett orvostudományt hallgatni. Disszertációját hét évvel később írta meg „A bolygók hatása az emberi testre” címmel. Láthatólag már ekkor elkezdett benne körvonalazódni egy későbbi, sikeres karrier fő csapásiránya.

A misztikus asztrológia és a gyógyítás kapcsolata a 18. században már elavult, ókori elméletnek számított, ráadásul Mesmer a disszertáció jelentős részét egy Richard Mead nevű angol orvosnak, Newton barátjának a tanulmányából vette át – bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akkoriban a plágiumot még nem tekintették olyan komoly kihágásnak, mint ma. Nemsokára kiderült, hogy megérte a témával foglalkozni, hiszen ezek a gondolatok tették őt a történelem egyik legsikeresebb csalójává.

Mint az érvényesülni vágyó, ám egyszerű származású férfiak általában, úgy ő is feleségül vett egy dúsgazdag özvegyet, és orvosi praxist kezdett Bécsben. Rövidesen a nyilvánosság elé állt az elméletével, ami egyébként változtatás nélkül használható a mai napig is, mivel minden ízében tökéletesen megfelel a jelenkori misztikus doktrínák ideológiai és üzleti alapkövetelményeinek.
Mesmer szerint az emberi testet áthatja valamiféle titokzatos energia, az úgynevezett életmagnetizmus, vagy egyszerűen csak magnetizmus. Ez – mint egy folyadék – szabadon áramlik bennünk, ezzel fenntartva az életerőt. Amikor betegek leszünk, ennek a misztikus fluidumnak a keringésében zavar keletkezik, amit csak szakavatott gyógyító képes újra rendbe tenni. 
Ő volt az, aki a saját elmondása szerint rendelkezett ezzel a tudással.

Módszere a következőkből állt: a páciensét leültette egy székre, ő maga is leült vele szemben, olyan közel, hogy összeért a térdük. Ekkor Mesmer elkezdte mozgatni a kezét föntről lefelé, a válltól a karok mentén, majd megfogta az illető kezét, esetleg a markába szorította a hüvelykujját, vagy a gyomorszája környékére nyomta a tenyerét, és intenzíven a szemébe nézett.

Eközben saját elmondása szerint belső energiái segítségével újraindította a beteg szervezetében az életmagnetizmus elakadt áramlását. 
Ez a folyamat gyakran órákig eltartott, és az alany nemritkán transzba esett vagy görcsrohamot kapott. Ilyenkor Mesmer a kezelést megszakította, mert szerinte éppen az ilyen szélsőséges reakciók előfordulása volt a jele annak, hogy a beavakozás sikeres volt.
Egy idő után – talán azért, hogy változatosabbá tegye a show-elemeket – új eljárást vezetett be. Elkezdett az ügyfeleivel nagy vastartalmú folyadékot itatni, majd látványos mozdulatokkal mágneseket mozgatott a test betegnek gondolt tájékai fölött. Ezzel akarta hatékonyabban mozgásba lendíteni a testben elakadt életfluidum áramlását.
A módszerei népszerűnek bizonyultak, a páciensek egyre nagyobb számban érkeztek, Mesmer pedig bekerült a társadalom magasabb régióiba. Előkelő társaságba járt, jótékonykodott, a művészetek patrónusává vált. A hagyomány szerint egy ízben az ő kertjében adták elő Mozart tizenkét éves korában komponált „Bastien and Bastienne” című operáját.

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Folyamatosan kereste az orvosi szakma elismerését, ám a szakma általános vélekedése és hivatalos állásfoglalása is az volt, hogy az életmagnetizmus létezése nem bizonyítható, és Mesmer állítólagos sikerei kizárólag a páciensek hiszékenységének tudhatók be.

Néha komolyabb kudarcok is érték: ilyen volt például az a kínos eset, amikor elvállalta a híres vak operaénekesnő, zongoraművész és zeneszerző, Maria Theresia Paradis gyógyítását. Ugyanarról a hölgyről van szó, akinek a magyar Kempelen Farkas készített kottaírógépet. Maria látása a kezelések közben átmenetileg javult, utána azonban éppen olyan vak maradt, mint korábban, és nagy botrány kerekedett. Mesmernek diszkréten távoznia kellett Bécsből, de nem keseredett el. A praxisát egyszerűen áthelyezte Párizsba.
Erre az időre viszont továbbfejlesztette az előadását, mert már nem győzte a hozzá fordulók kezelését. A gyógyítás tíz-húsz fős csoportokban zajlott, és grandiózus formát öltött. Egy helyiség közepén a betegeket egy nagy állóváza várta, amiből körben, a fölső pereme alatt fémrudak és zsinórok álltak ki a szélrózsa minden irányába. A gyógyulni vágyók körbeállták az edényt, a beteg testrészüket nekifeszítették egy-egy rúdnak, és az egyik kezükkel megfogták a hozzá tartozó zsinórt. A másik kezüket összeérintették a mellettük állókkal, így „zárták az áramkört”, és megkezdődhetett a magnetizmus áramlása. Maga Mesmer lila selyemköntösben, arannyal díszített papucsban pózolt a szertartás alatt; körbejárta a pácienseket, hipnotikus pillantását a szemükbe fúrta, és némelyeket transzállapotba hozott, másokból sikolyokat és görcsöket váltott ki. Őket a komornyikja kivezette, és egy hátsó szobában megnyugtatta.

A híre végül eljutott a francia királyig is. XVI. Lajos ki is nevezett egy bizottságot, hogy vizsgálják meg a hozzá hasonló elveket valló gyógyítók valós képességeit.

Ez a testület nem akárkikből állt, tagja volt többek között a híres vegyész, Antoine Lavoisier, valamint az Egyesült Államok későbbi alapító atyáinak egyike, Benjamin Franklin, sőt Joseph Ignace Guillotine is, akinek a kivégzőgépével kilenc évvel később magát a királyt fejezték le. A vizsgálataik során ők sem találtak bizonyítékot semmiféle életfluidum létezésére, az állítólagos gyógyulásokat kizárólag a képzelet eredményének nyilvánították.
Mindez ugyan piszkálta Mesmer hiúságát, de természetesen nem akadályozta meg abban, hogy tovább praktizáljon. A tevékenységét hosszú és elégedett élete végéig folytatta, több országban már élete során alakultak a mesmerizmust népszerűsító és alkalmazó társaságok. 1815-ben, nyolcvanévesen halt meg, és misztikus szimbólumokkal díszített, aranyozott feliratú sírja a mai napig megtekinthető a németországi Meersburgban.
Nemcsak a neve alakult gyakran használt angol szóvá, hanem azóta is léteznek a tanításai alapján létrejött társaságok. A francia Riviérán, Nizzában is működik egy ilyen intézet, amelyik egy orvos vezetésével, borsos áron tanfolyamokat tart, könyveket ad ki, hipnotizál, gyógyít. Franz Mesmer láthatólag tartósan jövedelmező üzletágat alapított kétszázötven évvel ezelőtt.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az eddigi adatok alapján még legenyhébb esetben is 10-szer fertőzőbb az influenzánál, és az esetek 10-15 százalékában intenzív osztályos kezelést igényel, heteken át. Éppen ezért most mindennél fontosabb, hogy a járvány terjedését lassítani tudjuk, hogy az egészségügyi rendszernek időt nyerjünk és túlterheltségét csökkenteni tudjuk. (Érdemes elolvasni ezt a cikket, angolul tudó barátaim!). Ehhez nem pánikra, hanem felelősségteljes hozzáállásra van szükség.

– Hogy vegyük komolyan a szigorú intézkedéseket, és tartsuk be a javasolt lépéseket.

– Hogy aki teheti, már most próbáljon otthonról dolgozni, és kerülje a tömeget, tömegközlekedési eszközöket.

– Hogy a tervezett nagyobb létszámú programokat, utazásokat mondja le, különösen a külföldi utazásokat.

És igen, ehhez nemcsak az egyetemek, hanem az iskolák, óvodák bezárására is szükség lenne minél előbb. Mert bár szerencsére a gyerekekre ez a vírus minimális kockázatot jelent, de tünetmentesen sajnos kiváló terjesztői lehetnek a vírusnak. Pedig most az elesettekre, idősekre, valamilyen alapbetegségben szenvedőkre még inkább vigyázni kell, ez mindannyiunk érdeke. A közösség védelme. Minél szigorúbb intézkedéseket hoznak, minél előbb, annál nagyobb az esélye, hogy a járvány kevesebb áldozattal jár es hamarabb lecseng.

Az életünk ezzel a járvánnyal mindenképp változni fog, de ez nem feltétlenül jelent rosszat. Tekinthetjük ezt lehetőségnek is egy szolidárisabb, elfogadóbb, egymásra nyitottabb és zöldebb világ megteremtéséhez.

De ehhez most arra van szükség, hogy mindannyian, minden egyes ember vegye komolyan a korlátozó intézkedéseket. Ez nem azt jelenti, hogy pánikban felvásárolunk mindent és azonnal bezárkózunk. Sőt, most van igazán szükség arra, hogy a közelünkben levő rászoruló rokonokra, szomszédokra jobban odafigyeljünk! De egymásra vigyázva, a megelőző lépéseket szigorúan betartva. Vegyétek komolyan, vigyázzatok magatokra, vigyázzatok egymásra, maradjatok otthon, ha lehet, maradjatok egészségesek!

A szerző a WHO magyar kirendeltségének korábbi vezetője. A cikk forrása: Dr. Pusztai Zsófia Facebook-oldala.

1849 augusztusában járunk, napokkal, hetekkel a világosi fegyverletétel után. Magura Barnabás fegyver nélkül kel át az országon, öccsét, a honvédként szolgáló Antalt keresve. Útja nem veszélytelen. A szabadon portyázó, kedvük szerint eljáró osztrák és orosz katonák elől menekülve Barnabás élete sokszor csak hajszálon múlik. Sebesült öccsét és maroknyi csapatát végül az erdő mélyén találja meg. A honvédek még nem tudják, hogy a szabadságharc elesett, a szállingózó híreknek nem hisznek. Barnabás köztük ismét bajban van. Nem vallhatja be, hogy képtelen fegyvert fogni, ezért nemzetőrnek vallja magát. Antal természetesen tudja az igazságot, de szolidáris hallgatása csak addig tart, amíg észre nem veszi a szerelmi vonzalmat Barnabás és a csapatot ápolóként kísérő Luca közt. Nem árulja el ugyan bátyját, de ettől kezdve igyekszik Barnabást fegyverközeli helyzetbe sodorni...
„Mindig nagyon érdekelt ez a kor, és meg akartam filmesíteni az eddig kevésbé ismert részét: végigkövetni egy elképzelt, húsz év körüli fiú útját, aki átgyalogol az országon, hogy megkeresse az öccsét, aki helyette vonult be a sorozásnál. Érdekes végiggondolni egy százhetven évvel ezelőtti fiatal lehetséges történetét, mikrotörténelmi szempontok alapján megismerni az 1849‑es korszakot” – vallja a forgatókönyvet is jegyző Kárpáti György Mór rendező. 

Fónagy Zoltán történész a részletek, szereplők alakjának hitelességében volt a rendező segítségére.
– Hogyan került a kapcsolatba a Guerilla című filmmel?

– A 19. századi magyar történelem kutatójaként különösen érdekel a hétköznapi élet története. Hogyan éltek, mit éreztek, hogyan élték meg a „nagy történelmet” a névtelen kisemberek?

Mivel azt tapasztaltam, hogy ez a fajta történelem nagyon sok embert érdekel, öt évvel ezelőtt indítottam egy blogot „A hétköznapi élet története” címmel (mindennapoktortenete.blog.hu), ahol ilyen tárgyú írásokat tettem közzé. Az olvasottság minden várakozásomat felülmúlta, olyanok is rendszeres olvasók lettek, akik pedig az iskolai történelemórák „eredményeként” elkönyvelték, hogy a történelem valami idegen, unalmas „halott” tárgy. A blog olvasója a „Guerilla” rendezője, Kárpáti György Mór is, aki a forgatókönyv véglegesítése előtt, a film előkészítése közben keresett meg, hogy segítsek a hitelesség megteremtésében. A 19. századi emberek mentalitására, a viselkedésüket szabályozó normákra, a kommunikációs helyzetekre, az őket körülvevő tárgyi világra vonatkozó kérdéseket tett fel főleg. Volt már tapasztalatom a műfajban – a „Hídember” forgatása előtt Bereményi Géza hasonló kérdéseit kellett megválaszolnom. Igent mondtam, mert egy ilyen „kiruccanás” nemcsak érdekes és szórakoztató, hanem hasznos is: a vizuális műfaj művelőitől olyan kérdésekre számíthat, ami tisztán szövegekkel dolgozó történésznek eszébe se jutna.

Kép

Jelenet a filmből

– Az 1849-es világosi fegyverletétel után vagyunk néhány héttel, a korabeli viszonyok közt nyilván időbe telt, míg minden parancsnok hivatalosan értesült a fegyverletételről. A valóságban tudunk továbbharcoló alakulatokról? Meddig tarthatott ki egy ilyen gerillacsapat? 
– A „Guerilla” történelmi film ugyan, de nem egy konkrét, megtörtént eseményt mesél el. 

Így a hitelessége nem azon múlik, megtörtént-e a sztori, hanem azon, hogy megtörténhetett volna-e az adott korban. 

Tény, hogy a szabadságharc a vereség után nem folytatódott gerillaháború formájában, de a film sem sugall ilyesmit. A történet nagyon rövid időt, néhány augusztusi napot fog át, és abban a bizonytalan, információhiányos szituációban akár meg is történhetett valami hasonló. Képzeljük bele magunkat a korabeli hírközlési viszonyokba: nincs még távíró, telefon, rádió, sőt az országon átgördülő háború még a szerény létező infrastruktúrát – postaszolgálatot – is szétzilálta. Felbomlóban van a hadsereg szervezete, tehát könnyen előfordulhatott, hogy szolgálati úton sem jutottak el az információk, parancsok egy-egy kisebb egységhez. A szabadságharc különböző rendű-rangú résztvevői remény és kétségbeesés között tépelődtek a személyes jövőjük felől. Ők természetesen nem tudhatták előre, mire számíthatnak a győztestől: kemény megtorlásra vagy egy elviselhető mértékű, a vesztes magyarokat megbékíteni akaró politikára. A leginkább „kompromittáltak”, illetve a legelszántabbak az emigrációt választották, az optimisták a felhívásoknak engedelmeskedve jelentkeztek a hatóságoknál. Sokan választották a bujkálást, abban reménykedve, hogy csak a megtorlás rövid szakaszát kell megúszni valahogy. Az utóbbi csoportból némelyek végül a betyárvilág „szubkultúrájában” kötöttek ki, ahol a gyűlölt „megszálló” hatalommal szembeni ellenállás és a köztörvényes bűnözés között nem mindig lehetett éles határvonalat húzni. 

– Barnabás egyszerű családból származik, „pacifizmusa” nem elvi alapozottságú, inkább ösztönös. A valóságban a magyar köznemesi, főnemesi gondolkodásban voltak a pacifizmusnak képviselői, szószólói a szabadságharc idején?
– Hajlamosak vagyunk 1848-49 történetét egy romantikus történelmi tablóval azonosítani: a magyarság teljes egységben helyezi pénzét, értékeit a „haza oltárára”, özönlik a honvédsereg zászlai alá Kossuth toborzó beszédeinek hatása alatt. Valójában a szabadságharc sikerei mögött egy működő államszervezet állt, amely például lebonyolította a sorozásokat. 

A honvédsereg ugyanis a közhiedelemmel ellentétben túlnyomórészt sorozott katonákból és nem önkéntesekből állt. 

Ez egyáltalán nem mond ellent annak, hogy a magyarság többsége meg akarta védeni a forradalom vívmányait, például a jobbágyfelszabadítást és a széles körű nemzeti önrendelkezést. Hangsúlyozom, a többsége, de teljes körű nemzeti egységről nem volt szó. Voltak – az arisztokráciában is, a nemességben is –, akik elsősorban a dinasztiához, a birodalomhoz akartak hűségesek maradni. Talán még többen voltak, akik ugyan eleinte lelkesen üdvözölték az új rendszert, de attól, hogy azt akár fegyveres konfliktus árán is megvédjék, visszariadtak. Nem számított kivételesnek, hogy ezek a választási kényszerek ellenkező oldalra sodortak családtagokat is. Az alsóbb társadalmi rétegekben inkább a közömbösséggel kellett megküzdeni: nem lehetett elvárni, hogy a volt jobbágyok mindegyike – akik eddig egy olyan rendszerben éltek, ahol a közélet kizárólag a nemesség, az „urak dolga” volt – egy csapásra személyes felelősséget érezzen a nemzeti közösségért. 

– Luca orvosi feladatokat lát el a csapat mellett, szaktudását apjától szerezte. Mit tudunk a nők orvosi, ápolói szerepéről a szabadságharc idején? Jellemző volt-e ez a fajta tevékenység? Kötődött-e kifejezetten valamelyik társadalmi réteghez ez a szerepvállalás?
– Luca alakja inkább kivételesnek számított volna a korban, de nem teljesen valószerűtlen. A nők elől a 19. század végéig el voltak zárva az értelmiségi pályák, így az orvosi is, de azért mindig akadtak magas műveltséggel vagy akár tudományos képzettséggel rendelkező nők.

Számos példát ismerek, amikor magasan képzett, tudós apák – különösen, ha nem született fiuk – a tehetséges és érdeklődő lányuk fejét „tömték tele” olyan tudással, ami a kor vélekedése és normái szerint „nem nőknek való” volt. 

A háború – és a sebesültekről való gondoskodás – elsősorban férfidolognak számított. A harcterek közelében rögtönzött, az első ellátást nyújtó tábori kórházakban katonák végezték a sebesültek ellátását. A néhány állandó katonai kórház ápoló személyzete is főleg katonákból állt, kis számban alkalmaztak fizetett polgári ápolókat, még kisebb számban ápolónőket, köztük apácákat is. Inkább a politikai PR kategóriájába tartozott, és kevés gyakorlati haszonnal járt az országos főápolónői hivatal létesítése, amelyet a kormányzó nővére, Kossuth Zsuzsanna töltött be.

Kép

Jelenet a filmből

– Minél több információnk van, annál árnyaltabb képet kapunk a történelmi eseményekről, de esetenként látni példát szándékos deheroizálásra is.... A „Guerilla” katonaszereplői azonban ahhoz az ideáltípushoz állnak közelebb, ahogy hagyományosan vélekedünk ’48 hőseiről. Nem fenyeget az a veszély, hogy az egyik vagy a másik végletbe esünk szabadságharcaink megítélésében?
– Az iskolai történelemoktatás ma már csak az egyik, nem is feltétlenül a leghatékonyabb csatornája a múltra vonatkozó tudás közvetítésének. Az internet hatalmas információtömegéből például bárki kimazsolázhatja a világnézetének vagy a személyiségének megfelelő adalékokat. Aki általában is kételkedik abban, hogy léteznek emberek, akiknek tetteit magasabb, a személyes érdekeken túli célok mozgatják, talál bőséggel deheroizáló „leleplezést”. Vagy éppen összeesküvés‑elméleteket... Akinek viszont a romantikus történelmi tablók állnak közelebb a szívéhez, megmarad a hagyományos történeti műveknél. Az utóbbi történetírásnak is vannak azért kockázatai: az emberfölötti hősök valójában idegenek, nemigen lehet azonosulni velük. 

A történelmet hozzánk hasonló emberek alakították és szenvedték el. Azért is működtem együtt szívesen a „Guerilla” rendezőjével, mert úgy éreztem: sem szobrokat nem akar döntögetni, sem a nagy nemzeti mítoszt nem akarja patetikusan újramesélni. Az én történészi „ízlésemhez” az az emberközeli ábrázolás áll a legközelebb, amely a film látószögét meghatározza.

Barnabás hamleti figurája végül fordulathoz érkezik. Ha úgy tetszik, győz, a győzelemért viszont komoly árat kell fizetnie. Az igazán komoly csaták a felszín alatt maradnak, az indulatok épp csak áttűnnek a fogak közt szűrt, szűkszavú párbeszédeken, a néma gesztusokon, mimikán. A színészek, Váradi Gergely, Mészáros Blanka és Vilmányi Benett érzékenyen jelenítik meg a szereplőkben forrongó indulatokat. 
Kárpáti György Mórt arról kérdeztem, nem tartja-e nehézségnek, hogy a film tempója eltér a mai közönségfilmekétől: „A Guerilla nem akar az online platformokon futó sorozatok tempójával versenyezni. Azoknak ajánlom, akiknek kedvük van erre a közel másfél órára „beköltözni” az erdőbe, részt venni egy időutazásban, megnézni a korabeli gerillák életét.”  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A katolikus társadalmi tanítás egy és negyed százada, első megfogalmazása óta figyelmezteti a világot, annak irányítóit és hatalmasait, de minden felelősen gondolkodó embert is, hogy a haladás, a gyarapodás és a modernség elemi erkölcsi érzéket és felelősségérzetet száműző törekvései egyre bővülő társadalmi és emberi igazságtalanságokat szülnek.

Néhány évtizede VI. Pál pápa baljós jövőként beszélt arról, hogy a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek egy olyan világban, amelyben az érték helyébe az érdek, a munka megbecsülése helyébe a haszon hajszolása lép. II. János Pál negyedszázada ostorozta a Teremtő szándékával mit sem törődő, a minden egyes ember páratlan és megismételhetetlen személyi méltóságát, életét semmibe vevő világot.

Egész régiók, népek, egyének és társadalmi csoportok maradnak le ebben a versenyben – megtűrt, kirekesztett koloncként szorulnak az emberhez méltó létezés perifériájára.

Hosszú időn keresztül az volt a válasz ezekre a keresztény figyelmeztetésekre, hogy ha a globális, egyre hatékonyabban működő gazdasági és pénzügyi rendszer áldásait közvetlenül csak a gazdag országok, a gazdag emberek élvezik is, az emberiség általános gyarapodása egy idő után a leszivárgási elméletnek nevezett teória szellemében felemeli, felzárkóztatja majd a lemaradókat, az elmaradott régiókban élőket, a munka világából kiszorulókat, az élet perifériáján tengődőket is. Ám az utóbbi két évtized rácáfolt erre.

A gazdasági növekedéssel együtt járó gyarapodásnak és az életminőség javulásának áldásait rohamosan növekvő mértékben egyre szűkebb réteg, az emberiség egy-két százaléka élvezi. Még a gazdag országokban, a jóléti társadalmakban is megfigyelhető a társadalmi középrétegek fogyatkozása, a régi és új szegénység, a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság látványos növekedése.

De a javak látványos bővülése, a szakadatlan fogyasztási kényszer mögött is baljós jelek mutatkoznak.

A valódi, tényleges anyagi értékeket létrehozó termelés helyét egyre inkább egy olyan virtuális gazdaság veszi át, amelyben a pénz termel pénzt, amelyben az emberi munka helyét a tőzsdei műveletek, pénzügyi tranzakciók, az életünkhöz nélkülözhetetlen javak szerepét pedig – még a kifejezés is bizarr – pénzügyi termékek, hitelkonstrukciók veszik át. Egy ilyen világban azok az embertömegek, amelyek korábban szegénységben, a társadalom perifériáján kaptak csak helyet, a végérvényesen kirekesztettek, a felesleg világában találják magukat. Földünkön legalább egy és kétmilliárd között van azoknak a száma, akiknek a munkájára nincs és nem is lesz szükség. Hiszen a csak a termelékenység és a profit növekedésével törődő gazdaságban egyre kevesebb ember kell egyre több érték előállításához, a többiek munkája így felesleges. A fogyasztás növelése, a vásárlóerő fenntartása érdekében lehet persze egy olyan logisztikai és szolgáltatási szférát fenntartani, amely megélhetést kínál sokaknak, ezt a luxust azonban csak a gazdag országok, a szerencsés régiók engedhetik meg maguknak. Ott van szociális háló – bár egyre inkább repedezik –, amely a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok felkarolására hivatott, anyagi juttatásokkal, segélyekkel pótolva a társadalmi szelekcióból származó károkat. Ám még mindig ott vannak azok a százmilliók, akiket Ferenc pápa kirekesztetteknek, feleslegeseknek nevez.

Nekik a globális világgazdaság csak a szemetes kosár kultúráját tudja kínálni.

Számuk egyre növekszik, hiszen – különösen a harmadik világban – újabb és újabb generációk születnek arra, hogy munka és megélhetés nélkül, bádogvárosokban tengődjenek, és nem mondhatjuk nekik szemforgató, álságos módon, hogy ne sokasodjatok.

Kép

Kép: Dickelbers, Wikipedia

Az emberiség jelentős hányadának „leírása” nemcsak méltatlan, embertelen, de veszélyes is. Hiszen félő, hogy a környezeti krízisek, a háborús állapotok, a migrációs késztetés miatt, azért, mert ők is jobb életről álmodnak, megindulnak a tehetősebbek világa felé, hogy munkát, segélyt, oltalmat nyerjenek. Ez teszi ma sürgetővé egy új, igazságosabb gazdasági, politikai, kulturális és erkölcsi világrend megteremtését.

Igaza van Ferenc pápának: ami ma van, ha így marad, valóban a szemeteskosár kultúrája lesz, de ez a szemét előbb-utóbb az egész világot elboríthatja, és maga alá temetheti azt, amit sokan büszkén a jóléti társadalom, a liberális gazdaság és demokrácia kultúrájának neveznek.

Ennek csak akkor lehet elébe menni, ha komolyan vesszük a kereszténység ma még csak pusztába kiáltott szavát egy olyan közös emberi jövőről, amelyben a haszon, az önzés, a kirekesztés, a mának élés helyét a felelős, szolidáris szeretet morálja, egy erre épülő új életstílus, egy ember- és munkaközpontú gazdasági szemlélet vehetné át.

„Az ismeretek és technológiák óriási hatóerejüknek köszönhetően döntő mértékben képesek hozzájárulni a társadalmi fejlődéshez, ám van olyan veszélyük, hogy a munkanélküliségnek, a fejlett és fejletlen térségek közötti különbség kiszélesedésének forrásává válnak, amennyiben továbbra is a gazdagabb országokban, illetve szűk hatalmi csoportok kezében koncentrálódnak.” (Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 283.)

Schermann Márta szívügyének tartja a hátrányos helyzetű fiatalok útjának egyengetését. A színész-rendező egyfajta osztályfőnök-, szülőpótlék- és mentorszerepet tölt be a fiatalok szemében, s az ő szakmai vezetésével valósul meg az Art-ravaló* elnevezésű szociális-művészeti projekt is, amelyben 18–24 év közötti, állami gondoskodásban felnőtt fiatalok vettek részt. Hat hónapig tartó színházi-művészeti képzés előzte meg a Kukorica Jancsi című előadást, amelyet február 29-én este láthatott a nagyérdemű a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében.

Petőfi elbeszélő költeményének újraértelmezett változata olyan kérdéseket feszeget, mint hogy mit jelent szülő nélkül felnőni, milyen sztereotípiákkal kell megküzdeniük azoknak, akik állami gondozásban cseperedtek, s hogyan kerülhető el az elzüllés.

A rendező, aki dolgozott már bevándorlókkal, romákkal, hajléktalanokkal, várandós asszonyokkal és prostituáltakkal is, az előadás előtt elmondta, hogy a cél nem az, hogy színészeket képezzenek, hanem hogy a résztvevők ezeken a játékokon keresztül minél jobban megismerjék magukat, egymást, a körülöttük lévő embereket, életvezetési ismereteket tanuljanak és közösséggé fejlődjenek, megtanuljanak kooperálni egymással – valamint, hogy felfedezzék magukban az erősségeket. „Petőfi műve nagyon gazdag alapanyag, a főhős élete meglepően sok rokonságot mutat az Art-ravaló programban résztvevő, állami gondoskodásban nevelkedett fiatalokéval – a művön (és az előadáson) keresztül a saját problémáikra reflektálhatnak” – mondta.

Az improvizációk alapján született és teljes egészében belőlük inspirálódott előadás két árva fiatal, Jancsi és Iluska történetét meséli el. Mindkettőjüket mostoha neveli, bántalmazó, rideg környezet veszi körül őket.

Senkire nem számíthatnak önmagukon és egymáson kívül. Jancsit a gyökértelensége és kiszolgáltatottsága dühössé, agresszívvá teszi, s csak olaj a tűzre, hogy a falubeliek bizalmatlanok vele szemben. Amikor elveszíti a rábízott nyáj felét, és nevelőapja ingerülten számon kéri őt, úgy dönt, minden hidat feléget maga mögött: hátrahagyja szerelmét, Iluskát, és elmenekül a faluból, de valójában önmaga elől fut.

Kép

A közönség két oldalról ülte körbe a játékteret. Az előadás elején olyan nők vallomásait hallhattuk felvételről, akik lemondtak vagy lemondani kényszerültek gyermekükről. Megrendítő volt, ahogy arról beszéltek, hogyan hagyták ott csecsemőiket a szülőszobán, hogyan élték meg, amikor a nevelőszülő elvitte a csöppséget. Felkavaró vallomásokat hallhattunk olyan apákról és anyósokról, akik arra kényszerítették az önbecsülésükben megtört fiatal anyákat, hogy lemondjanak a babájukról. A valós eseményeken alapuló rövid történetek kesernyést ízt adtak az ezután következő első jelenetnek, Kukorica Jancsi nevelőszülőkhöz kerüléséhez. A díszletek és a jelmezek stilizáltak, mindenki több szerepet játszott. A főhőst alakító két szereplőt népies motívumokkal díszített piros bekecs különböztette meg a többiektől. A jelenetváltásokat sötétség és furulyaszó jelezte, a terem közepén lévő fehér függönyre időnként mozgóképeket – lobogó tábortüzet, családi idillt – vetítettek; a temetői jelenetben a szereplők testbeszéde hosszasan ismételt, darabos mozdulatokból tevődött össze.

Habár nem profi színészeket láttunk, a fiatalok játéka mégis hiteles volt. Manírtól mentesen szóltak a nézőkhöz, remek összjátékban, nagy fegyelmezettséggel.

Az Iluskát alakító Bocsi Eszter gesztusrendszere meggyőzően, remekül hozta a magányos, depresszióba süppedő szerelmes lányt. Urbán Jonatán és Urbán Raul és Hack Imre Ákos alakításában Kukorica Jancsi nem egy nagyformátumú mitikus hős, hanem egy tépelődő, sodródó férfi volt, egy hús-vér ember, akinek fájdalmai és félelmei egyaránt vannak. Az időnként felcsendülő gyors ritmusú, népies zene tovább fokozta a főhős lelkében dúló viharokat. Az előadás remekül szórakoztatott (többek között Máté Péter- és Zámbó Jimmy-intertextusokkal, kocsmai jelenetekkel), ám komoly mondanivalója és mélysége is volt – a legfájdalmasabb felismerések szarkazmus és önirónia formájában jelentek meg.

Kép

A Kukorica Jancsi sikeréhez Romankovics Edit színházi nevelési szakember szakértő segítsége, a Hárs Anna író-dramaturg által készített, metszően pontos dialógusok és a Prima-díjas Szokolay Dongó Balázs improvizatív szaxofon-szólója is hozzájárultak. Nyoma sem volt erőltetettségnek és görcsösségnek, a fiatalok ügyesen balanszíroztak mély- és csúcspontok között. A produkció nem, vagy csak nagyon kis mértékben laposodott el, s a játékidő is közönségbarát (90 perc). Az előadás, és úgy egészében véve az Art-ravaló, szép példája annak, hogyan adhat a művészet inspirációt egy kis csapatnak ahhoz, hogy saját erőforrásaik mozgósításával oldják meg problémáikat. Lehetőséget teremt arra, hogy a hátrányos helyzetből induló fiatalok a színház eszközeivel dolgozzák fel belső nehézségeiket, s azáltal, hogy a művészet nyelvén is reflektálnak magukra és a társadalomra, amelyben élnek, a való életben is összetartóbb, tudatosabb és aktívabb közösségeket hozhatnak létre.

Sajnos ez a kivételes produkció csupán egyetlen egyszer volt látható, de mivel Schermann Márta és csapata minden évben új fiatalokat toboroz, és új előadást állít színpadra, szinte biztosak lehetünk abban, hogy születik még hasonlóan minőségi látnivaló a közeljövőben.

*A képzés a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács támogatásával indult 2018 szeptemberében, s a Szubjektív Értékek Alapítvány és a Faktor Terminál Egyesület segítségével jött létre.

– Réka, rólad sokkal kevesebbet tudni, mint Tamásról.
Réka: Én is ötéves koromtól zongoráztam és jártam az Operaház Gyermekkórusába is, de abbahagytam, mert rájöttem, csak középszerű előadó lennék. De a zene szeretete megmaradt. Az érettségi után sokáig kerestem, mivel foglalkozzak, több egyetemet is elkezdtem. Végül festmény-műtárgybecsüsi végzettséget szereztem, teakereskedést vezettem, és közben hobbifotóztam, ami mára a hivatásommá vált. 
Tamás: 2011. november másodikán, Réka születésnapján a MÜPA-ban volt egy koncertem, ott találkoztunk. 
Réka: Igen, aznap láttam és hallottam először Tamást. Elöl ültem, és nagyon megérintett, ahogy édesanyja bekísérte őt. Amikor leült a zongorához, hirtelen teljesen megváltozott az arca.

Lenyűgöző volt látni, ahogy átlényegült a zenében, és a játéka is teljesen elvarázsolt. A koncert után körülvette a gratuláló közönség, én inkább hazamentem a villámcsapásszerű élménnyel, majd egy hét után írtam egy kedves, de közhelyekkel teli köszönőlevelet édesanyjának, aki megkért, hogy írjam ezt meg Tamásnak is; van egy beszélő laptopja. 

Tamás: Nagyon kedves e-mail volt, levelezni kezdtünk. Előtte is kaptam rajongói üzeneteket, de ez valahogy más volt. Amikor interjúkban kérdezgették, mi a helyzet a szerelemmel, mindig azt válaszoltam: nem sürgetem az időt, majd csak megtalál engem, akinek meg kell találnia. Rékát meghívtam a következő koncertemre. 
Réka: Ahogy Tamás édesanyja, É. Szabó Márta Akinek a madarak is Chopint énekelnek című könyvében megírta, a szülei tudtak a levelezésünkről, és közösen meghívtak a koncert utáni fogadásra. Ott egy kicsit beszélgettünk, majd elbúcsúztunk. Ebben nem volt semmi különleges, én mégis félemberként mentem haza, mint aki a lelke vagy a szíve felét elhagyta valahol... 
Tamás: Réka talán úgy járt, mint én az első Varázsfuvola-koncerten hat-hét éves koromban. Az előadás végén zokogtam, a szüleim nem tudták, mi bajom. Végül az esti lefekvéskor nagy nehezen kiszedték belőlem: attól féltem, ezt a zenét már soha többet nem fogom hallani. Teljesen akkor nyugodtam meg, amikor Szabó István filmrendező barátunk megszerezte nekem Bergman Varázsfuvoláját, és bármikor meghallgathattam. 
Sokszor találkoztunk, beszélgettünk, sétáltunk, színházba mentünk, eljött a koncertjeimre. Szép lassan megismerkedtünk, és közben kiderült, irodalomban és zenében nagyon hasonló az ízlésünk, és szinte mindenben passzol az értékrendünk, szavak nélkül is értjük egymást. Karácsonykor megkértem Réka kezét Liszt Sposalizióját, Eljegyzés című művét zongorázva szülei pomázi házában. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

Réka: Előtte nem tudtam, mi hiányzik az életemből. Ez csak akkor derült ki, amikor rátaláltam Tamásra. Azóta úgy vagyunk, mint a borsó meg a héja. Mint két fél, akik külön bolyongtak addig, amíg egymásra nem találtak.

Az elejétől kezdve egy hullámhosszon voltunk. Sosem fogom elfelejteni, amikor Tamás először „megnézett”, azaz végigsimogatta az arcomat... Nagyon megható és bensőséges volt. 

– Az érintés gyakori köztetek most is...
Tamás: Mindig egymás kezét fogva alszunk el, és szerencsére nagyon sokat vagyunk együtt. 
Réka: Igen, még a nyilvánosság előtt is az átlagosnál sokkal többször érintjük meg egymást. Mi így „nézünk” egymásra, nálunk az érintés pótolja a szemkontaktust. Én gyermekkoromban nem voltam egy nagyon bújós típus, nem igazán szerettem a testi érintést, Tamás ölelése viszont olyan, mintha hazaértem volna. 
A sötétséggel való viszonyom is megváltozott: kiskoromban nagyon féltem tőle, ez most már sokat javult. Édesapám nagyon szépen fogalmazta meg az esküvőnkön: mostantól én leszek Tamás szeme. 

– Tamás szüleivel is harmonikus kapcsolatban éltek, ráadásul egy házban. Korábban Márta volt a „szeme”?
Réka: Igen, és bizonyos értelemben a tanára, Becht Erika is egy „szem”, a „kotta” az ő számára; egy speciális módszer segítségével tanította zongorázni, és a mai napig együtt dolgoznak. Márta és Sanyi (édesapja, Érdi Sándor) manapság is nagyon sok mindent intéznek Tamás körül, én ezekben a mindennapi tevékenységekben igyekszem nap mint nap megtalálni a helyem. Nemrég elvégeztem egy komolyzenei menedzserképző tanfolyamot, hogy szükség esetén én is tudjam Tamás pályafutását segíteni, de jelenleg a legfontosabbnak azt érzem, hogy feleségeként a nyugodt és biztos magánéleti hátteret biztosítsam.
Tamás: Réka nem igazán színpadi ember, fotósként inkább elbújik a gépe mögé; így amikor édesanyám először felkérte, kísérjen ki a színpadra, tiltakozott, de szüleim és én is ragaszkodtunk hozzá, így szép lassan legyőzte lámpalázát és átvette ezt a feladatot. Ha Réka éppen képeket készít a koncerten, akkor édesanyám kísér ki továbbra is. Ha pedig édesapám nem jön velünk, akkor Réka igyekszik biztosítani a csendet, amire nagy szükségem van a színpadra lépés előtt. 

– Ez a munkamegosztás sok rugalmasságot igényel tőled is, Réka. A szülői elengedés sem lehetett könnyű egy ilyen speciális helyzetű fiú és egy ilyen erős személyiségű anya esetében...

Réka: Amikor még csak ismerkedtünk, arra gondoltam: ebbe a nagyon szoros hármas egységbe, amiben Tamás a szüleivel élt, csak úgy kerülhet be egy negyedik ember, ha elfogadja ezt a helyzetet, és majd szépen apránként kialakul egy kettős – de úgy, hogy a „négyes” is megmarad.

Nézd, az eljegyzési gyűrűn, amit közösen választottunk, három kő van: a nagy Tamás, a két kicsi Márta és Sanyi, és én vagyok a gyűrű. 

– Nem sok meny hordja a jegygyűrűjén anyósát és apósát...
Réka: Olyan a kapcsolatom Tamás szüleivel, mint a saját szüleimmel. Vannak súrlódásaink, de nagyon szeretjük egymást, nyugodtan mondhatjuk, hogy ideális viszonyban vagyunk. Az esküvőnk környékén összeköltöztünk egy albérletbe Tamásék szomszédságába, majd nemrég beköltöztünk a szülői ház alatti lakásba, az első saját otthonunkba. A szülők közelsége és a zongora miatt észszerű megoldásnak tűnt. Együtt ebédelünk, felváltva főzünk, olykor együtt is nyaralunk, de megvan a magánszféránk is, és ez nagyon jó így. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Kocsis Zoltán ezt mondta Tamásról: „Sokkal érzékenyebben nyúl a billentyűkhöz, mint a látó emberek. Az ő játékában olyan érzékenység van jelen, ami nálunk természetszerűleg nem lehetséges.” Ez az érzékenység a magánéletében is jelen van?
Réka: Az életben is jelen van, mások felé. Nagyon kiegyensúlyozott ember, és csodálatosan nemes lelkű. Egyszerre van benne gyermeki tisztaság, de ugyanakkor nagyon erős. Sokszor ő vigasztal engem, és a szülei támasza volt, amikor egy motorbalesetben elvesztették Balázst, a bátyját. Sokszor beszélgetünk az égi családtagokról, barátokról. Gyakran mondom: nagyon boldogok lennének, ha látnák, hogy Tamás mennyire kiegyensúlyozott és boldog. 
Tamás: Én csak akkor szomorodom el, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretném, de azzal vigasztalom magam, hogy majd legközelebb jobb lesz. A zene mellett nagyon fontosak a barátságok, az emberi kapcsolatok az életemben. Nagyon szeretem Törőcsik Marit, akit tavaly Velemben meglátogattunk Rékával, és amikor a János vitézt idézem, vagy Chopin cisz-moll noktürnjét játszom, mindig rá gondolok. Az nagyon megvisel, ha a szeretteimet elvesztem. Sajnos, egyre többen mennek el: Kroó György, Rév Lívia, Kocsis Zoltán… Sokat gondolok rájuk, a koncertjeimen nekik is játszom.

– Talán azért is kiegyensúlyozott, mert Márta láthatóan megfogadta egy japán orvosnak a tanácsát: „Ha maga sír, ez a gyerek nagyon boldogtalan lesz. Neki hit kell, meg szeretet és mosolygás. És ha húszéves koráig valamiben kiemelkedik, akkor nem fogja érezni, hogy neki valami hiányzik.” 

Tamás: Így van, nekem semmi sem hiányzik. Szüleim révén megtaláltam a zenét, mindent megtettek értem, és engem megtalált Réka, boldog vagyok. 

Réka: Csodálatos látni azt is, ahogy Tamást a koncertjei után körülveszik az emberek, az iskolai koncerteken pedig a gyerekek, és hogy mennyi szeretetet kap tőlük is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Spórolunk az adón!

Az első házasok adókedvezményének köszönhetően már a házasságkötést követő első hónaptól kezdve, két évig összesen nettó 240.000 forint adókedvezményben részesülhetünk, de jó hír az is, hogy ha időközben beköszön hozzánk a gólya, akkor egy további engedményhez is folyamodhatunk. A családi adókedvezmény ráadásul nem érvényteleníti az első házasság után járót, hanem azzal egyidejűleg is igénybe vehető.

A családi adókedvezményt már a gyermek születése előtt, a terhesség 91. napjától lehet igényelni. Ennek feltétele egy nyomtatvány benyújtása a munkáltató felé, aki egyidejűleg – egy későbbi adóellenőrzés okán – orvosi igazolást is kérhet. Ez utóbbit a várandósgondozást végző szakorvos állítja ki. Az adókedvezményt a párok megosztva is érvényesíthetik, illetve kétféle módon is igénybe vehető: vagy a munkabérrel együtt, havonta számfejtik, vagy az éves adóbevallásban egyösszegben igényelhetjük vissza az egész összeget.

És hogy pontosan mennyi is az annyi? Az összeg felmérésében egyrészt nagy segítséget nyújt a NAV kalkulátora. Ehhez fontos tudni, hogy a családi adókedvezmény a családi pótlékhoz hasonlóan az eltartott (tanköteles), illetve kedvezményezett (a tanköteles koron túl közoktatásban tanuló, maximum 20 éves) gyermekek után vehető igénybe, összege pedig:

• 1 gyerek esetén 10 000 forint,
• 2 gyerek esetén 20 000 forint,
• 3 vagy több gyerek esetén 33 000 forint.

2020. január 1-jétől pedig a négygyermekes anyák életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadójuk fizetésének kötelezettsége alól.

A három grácia: csed, gyed, gyes

Bár nagy érvágás is lehet, ha a szüléssel az egyik keresőképes fél kiesik a családfenntartók közül, azért némiképp kárpótolhat a csed-gyed-gyes hármas konstrukciója. De pontosan mik is ezek, és mennyi anyagi juttatást jelentenek?

Kép

Kép: Unsplash

A csecsemőgondozási díjra (csed) azok a szülők vagy örökbefogadók jogosultak, akik a gyerekük születését megelőző két éven belül, legalább 365 napon át biztosítottak voltak, vagyis a munkahelyük vagy ők maguk fizették a TB-t. Fontos tudni, hogy a biztosítási időnek nem kell folyamatosnak lennie, elég, ha összesen megvan a 365 nap!

A csed a szülési szabadság időtartamára, vagyis 168 napon keresztül jár, és ebből a munkahelynek legfeljebb 4 hetet úgy kell kiadnia, hogy az a szülés időpontja elé essen. A folyósítás iránti kérelmet a munkahelyen, egyéni vállalkozók esetében a vállalkozás székhelye szerint illetékes kormányhivatalnál kell benyújtani (az ehhez szükséges nyomtatványok Magyar Államkincstár oldalán érhetők el).

A csed összegének nincs felső korlátja, viszont a pontos kiszámolása egy igen bonyolult folyamat. Általánosságban elmondható, hogy az igénybevétel előtti, kb. 9-3. hónap közötti időszak átlagos bruttó bérét veszik hozzá alapul, majd az az alapján számított napi bér 70%-át utalják. A gyed-del és gyes-sel szemben viszont fontos információ, hogy a csed folyósítása mellett a nem végezhetünk keresőtevékenységet!

A gyermekgondozási díjat (gyed) a csed-et követően lehet igényelni, és a gyermek 2. életévének betöltéséig jár (ikrek esetén a 3. betöltött életévéig). A gyed-et szintén a munkahelyünkön kell igényelnünk, a csed-del ellentétben pedig van felső határa (idén 160 920 Ft), de már lehet mellette keresőtevékenységet végezni. A támogatást ráadásul már nagyszülők és a felsőoktatásban nappali tagozatos hallgatók is igényelhetik. Ez utóbbi a diplomás gyed, amelynek kalkulációjakor az aktuális minimálbért veszik alapul, és a gyermek 2. születésnapjáig jár.

A gyermekgondozási segélyt (gyes) bármelyik szülő, örökbefogadó, sőt, a nagyszülő és a gyám is igényelheti: a gyermek 3 éves koráig jár (ikrek esetén a tanköteles korig). Igényléséhez a megfelelő nyomtatványt a kormányablakoknál vagy postai úton a Magyar Államkincstárnak szükséges benyújtani, de ügyfélkapun keresztül elektronikusan is intézhető. Jó hír, hogy a gyes-t mást családtámogatási ellátásokkal együtt (csed, gyed) is igénybe tudjuk venni, összege gyerekenként 28 500 Ft, amelyből 10% nyugdíjjárulékot kell fizetnünk. Gyes mellett is lehet dolgozni (heti maximum 30 órában), de csak akkor, ha a baba már betöltötte a féléves kort!

Kép

Kép: Unsplash

A három grácia elsőre, de másodjára is borzasztó bonyolultnak tűnhet, viszont az útvesztőben jelentős segítséget nyújt a csed-gyed-gyes kalkulátor, ami itt érhető el.

Jön a baba, jön a pénz

A baba születése után anyaként egyszeri anyasági támogatásra is jogosultak vagyunk, amelynek összege 64 125 Ft, ikergyermekek esetén pedig 85 500 Ft! Az igényléshez szükséges kérelmet a szülést követő hat hónapon belül kell benyújtani kormányablakokban, postai úton (Magyar Államkincstár, 1919 Budapest), vagy ügyfélkapun keresztül elektronikusan. A jogosultsághoz fontos, hogy a kismama a várandóssága alatt legalább négy alkalommal, koraszülés esetén legalább egyszer várandósgondozáson vegyen részt (ezt a várandós kiskönyvben igazolják).

A családi pótlék a gyermek születése után két szakaszban jár: a tankötelessé válásig nevelési támogatásnak, utána iskoláztatási támogatásnak hívják, és vagy a tanköteles kor végéig, vagy felsőfokú tanulmányokat folytató gyermek esetén annak 20. éves koráig folyósítható. Az igényléshez a szülő és a gyermek adatait igazoló, személyazonosság azonosítására alkalmas igazolványt kell bemutatnunk, majd egy nyomtatványt, emellett tanulói jogviszony esetén annak igazolását is be kell nyújtanunk a lakhelyünkhöz tartozó járási hivatalnál. Az összeg kalkulálásánál azt a vér szerinti, örökbe fogadott vagy nevelt gyermeket veszik figyelembe, aki a szülő vagy a gyám háztartásában él, és rendszeres jövedelemmel nem rendelkezik. Az ellátás függ a gyerekek számától és attól, hogy az igénylő egyedül, vagy házas/élettárssal közösen neveli-e őket: ennek megfelelően havonta 12.200-25.900 Ft közötti lehet az összeg.

Extra anyagi támogatás, hogy 2006. óta pedig minden magyar gyermek számára az állam 42 500 Ft életkezdési támogatást biztosít, amit egy minimális, az infláció mértékével megegyező kamatozású letéti számlán helyeznek el a Magyar Államkincstárban. Ez az ún. babakötvény. Ahhoz, hogy ez az összeg a gyermek nevére szóló számlára kerüljön, és ott akár évi 6,4%-ot kamatozzon, Start-értékpapírszámlát kell nyitni, amire aztán a születést követő 7., majd 14. évben újabb támogatás érkezik (egyenként 44.600 Ft).

Kép

Kép: Unsplash

Emellett érdemes utánajárni, hogy milyen babaköszöntő csomagban részesülhetünk a szülést követően, ezek ugyanis az anya bejelentett lakóhelyétől függően mást és mást takarnak. A budavári gyerekek például bizonyos feltételek együttes fennállása esetén 100.000 forint születési támogatást kapnak. Az óbudai anyukáknak egy üdvözlőlap, 25.000 Ft-os DM utalvány és féléves Képmás magazin előfizetés, míg Hajdúszoboszlón ruhákat, textíliákat és gyermekápolási eszközöket tartalmazó ajándékcsomag jár.

Miért szülünk?

Az automatikusan járó támogatások mellett persze érdemes már akár a gyermekvállalás tervezésekor utánajárni az egyéb kedvező konstrukcióknak is. Ilyen a bankoktól igényelhető, kamatmentes és kedvezően törleszthető babaváró hitel, mellyel akár 10.000.000 Ft, szabad felhasználású kerettel bővülhet a családi kassza. Hasonlóan vonzó konstrukció lehet az ingatlanvásárlásban, illetve ingatlanbővítésben segítséget nyújtó Családi Otthonteremtési Kedvezmény (CSOK), vagy nagycsaládosok esetén a 2,5 millió Ft-ig terjedő, vissza nem terítendő autóvásárlási támogatás.

Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy a gyermekvállalás minden párnak a szabad döntése, amit elsősorban érzelmi, és nem anyagi megfontolások irányítanak. Ez egy nagy felelősséggel járó, egész életre szóló küldetés, ami a boldogság mellett természetesen áldozattal is jár. Ezért kell, hogy felelős, érett döntés eredményeképpen induljunk el a családdá válás útján, amin járva azonban valódi segítséget jelentenek a fent említett konstrukciók.