Budapestről is kaphatott volna választ, mert 1891-ben már akadt privátdetektív, aki diszkrét szolgálatait fővárosunk napilapjaiban hirdette. Példáját jónéhányan követték még ugyanabban az évtizedben. Reklámjaikból világosan körvonalazódik, miféle eseteket vállaltak: „családi, szív- és üzleti ügyeket, kényes és diszkrét kutatásokat és megfigyeléseket”, foglalta össze egy Kerepesi úti vállalkozó. Nemcsak kalandor hajlamú civilek, de harcedzett fakabátok is rátaláltak a gyanakvás és féltékenység ütötte piaci résre, például Stefan Chodounsky, aki mint „volt császári és királyi Detectiv” is ajánlotta szolgálatait a Nagymező utcában „privát és kereskedelmi célokra”.

A privátdetektív- avagy magánkutató-ipar tehát hamar szárba szökkent a polgárosodó nagyváros talaján, és szabályozás híján a vadhajtásokat sem nélkülözte. Már 1895-ben kipattant egy botrány, főszerepben egy országgyűlési képviselővel, aki az éjjeliszekrényből eltűnt pénztárcáját akarta előkeríttetni egy Vas utcai privátdetektívvel. A kopó és kollégája emberrablással határos módon hurcolta vidékről Pestre a gyanúsítottat, egy volt képviselőházi teremőrt és ’48-as honvédtisztet, aki vallomás helyett rendőrségi feljelentéssel hálálta meg fáradozásukat.

A magándetektívek ténykedése azonban csak a század végére váltott ki akkora fölháborodást, hogy a lapok kórusban követeljék megregulázásukat.

 

A szabályozásig még másfél évtizedet kellett kiböjtölniük az ártatlanoknak, akiknek életét pesti magánnyomozók bolygatták föl, akik a hamis tanúzástól és az igények „proaktív” megteremtésétől sem riadtak vissza. Az igazságszolgáltatás lecsapott többek közt a Rákóczi úti Sherlock detektíviroda munkatársaira (1914; a névválasztás ékesen mutatja, hogy Conan Doyle figurájának hazai népszerűsége milyen korán kezdődött), akik „házasságközvetítő szédelgésekkel foglalkoztak, s válaszbélyegeket és előlegeket szedtek az apróhirdetések útján jelentkező felektől.” (Bármi lett az eljárás vége, még az 1917-es telefonkönyvben is találunk egy Sherlock „amerikai detektívvállalatot” a Rákóczi úton.) Schön Jeremiás volt államrendőrségi detektív-csoportvezetőt, aki az amerikai módszerekre utaló Magyar Pinkerton Vállalatot vezette, azért sújtották pénzbüntetéssel (1911), mert „Dr. K. Lipótné magánzónő nemrégiben panaszt emelt a rendőrségnél, hogy lakásán őt egy magándetektív-vállalat emberei lépten-nyomon megfigyelik. Alighogy kiteszi lábát az utcára, [a] vállalat megfigyelő emberei föltűnő módon követik, s akárkivel áll szóba, nyomban mellette teremnek, s leskelődnek utána.”

A fentiek persze mind fantáziátlan stiklik a 24 éves Horváth Ferenc Menyhért machinációja mellett (1914):

Mindebből arra következtethetünk, hogy a magándetektív a századelőn olyasféle foglalkozás lehetett, amelynek művelői – privát igazságszolgáltatás címén – csak anyagiasságuk, no meg erkölcsi érzékük függvényében maradtak a törvényesség határain belül – vagy léptek túl rajta.

A belügyminiszteri rendelet 1914-től törvényhatósági vagy rendőrkapitányi engedélyhez kötötte a magánnyomozói munkát. „Engedélyt csak olyan feddhetetlen jellemű, teljesen megbízható magyar állampolgár nyerhet, aki jogvégzettséget vagy előző kifogástalan rendőri, illetőleg közigazgatási szolgálatot igazol”, de ha ő nem is, alkalmazottai és az irodavezető mindenképp bírjanak ilyen igazolással – írta elő a rendelet. A magánnyomozók ettől kezdve a „detektív” szót sem használhatták magukra; a hatóság így akarta védeni a rendőrségi detektívek mundérjának becsületét.

A detektívirodák megszaporodása miatt is legfőbb ideje volt a szabályozásnak. Az 1913-as budapesti lakcímjegyzék „Magánkutató irodák” kategóriájában 24 bejegyzést találunk, ebből 6-ot csak a Rákóczi úton, jelezve, hol kell keresnünk a privátnyomozás fővárosi Mekkáját. Ugyanez a kötet két szakmai lap, a Magán Detectiv és a Magán Nyomozó megjelenéséről is tudósít.

Persze nem minden magánkutató került csak botránnyal a címlapokra. Kossa Magyary Géza, aki haláláig annak a Rákóczi út 75. szám alatti háznak a második emeletén működött, ahol az öngyilkossági rekordernő és a Skála kávéház többi vendége is megfordult, izgalmasabb eseteiről olyan cikkekben mesélt, amelyek ma bízvást „támogatott tartalomnak” minősülnének. A lapokban 1901 júniusától kezdve tűnt föl a népes és neves famíliából származó Kossa Magyary hirdetése, ekkor még Váczi körút (ma Bajcsy-Zsilinszky út) 39. székhellyel (Hajós utcai sarok). Ott ez idő tájt az após, Teltschik Henrik kávémérésének címe is volt, amiből arra következtethetünk, hogy a harmincas éveit taposó privátdetektívnek kezdetben nem telt saját irodára. Teltschik kávésnak három lánya született, akik közül nemcsak Emma választott Kossa Magyary fiút, hanem Teréz is, aki Géza bátyjához, Gyulához ment férjhez. Gyula gyaníthatóan fontos szerepet játszott Géza nyomozói karrierjének felívelésében, ő ugyanis rendőrként szolgált. Talán nem alaptalan a feltételezés, hogy Gyulától és kollégáitól rövid úton vándorolhattak a hivatalos úton meg nem oldható ügyek Géza irodájához és vissza. Jól is jöhetett a segítség Gézának, mert a pálya eleinte igencsak rögösnek bizonyult.

A válóperek kezdettől fogva a magánnyomozói praxis bőségszarujának számítottak, bár a felek attól sem riadtak vissza, hogy bizonyítékokat állítsanak elő, vagy hamis in flagranti jeleneteket rendezzenek. Ezekhez néha a magándetektíveket hívták tanúul, akik hol gyanútlanul, hol tevőlegesen segédkeztek a csalásban. 1902-ben „T. Imréné, született L. Etelka, egy fővárosi tisztviselő felesége” egész sereg magándetektívet alkalmazott, köztük Kossa Magyary Gézát, hogy férje hűtlenségét bizonyítsa. Az ügynek hamistanúzási és zsarolási bűnper lett a vége, amiből Kossa Magyary szerencsére kimaradt. A következő 35 évben aztán szerét ejtette, hogy csakis a sikereitől legyen hangos a sajtó.

A lapok írtak róla, amikor egy nehezen meggyőzhető megcsalt feleséget utazóládában csempészett be férje hűtlenkedésének színhelyére; írtak róla, amikor egy vénkisasszony testvérpár megbízásából kiderítette, hogy az éjszakánként hangoskodó kísértet a szomszéd suszter, akinek fájt a foga a nővérek értékes Logodi utcai házára, és így akarta költözésre bírni őket.

Írt róla visszaemlékezéseiben többször is a Horthy-kor excentrikus kalandor-milliomosa, lovag Freystädtler Jenő pasa. A magánnyomozó a lovagot rajongó hölgytől, hamis aranybánya- és petróleum-lelőhely felkínálóktól egyaránt megszabadította, ezért imigyen szólt róla (1938):

Lengyel Sándor és Rovó Mária állítólagos szerelmi házasságával két korabeli műszaki csúcsmenedzser családja forrt egybe. Sándor, az atyai apanázsból vígan élő, állástalan mérnökfiú Lengyel Móricnak, a Salgótarjáni Kőszénbánya nyugalmazott műszaki igazgatójának sarja volt. A nők és az éjszakai mulatók kedvence saját bevallása szerint alig tíz hónap alatt unt rá nejére, Rovó Aladár nyugalmazott MÁV-főmérnök, egyetemi tanársegéd lányára, aki ezért az ötszobás Andrássy út 14. alatti lakásból hazaköltözött szüleihez. Ám amikor idejét a családi jachton múlató ifjú férj megpillantotta feleségét a balatonalmádi parton, napbarnítottan, vidáman társalogva többek közt az Országos Társadalombiztosító Intézet aligazgatójával, hirtelen újjáéledt benne a vonzalom. Az asszony azonban nem állt vele szóba, sőt: ismeretlen helyre utazott.

A levert Sándor ekkor kereste föl Kossa Magyaryt, akinek munkatársa, Erhardt hamarosan ráakadt Máriára, méghozzá Csopakon. A férj összecsomagolta néhai édesanyja ékszereit (mondván: azokkal kívánja kiengesztelni a feleségét), és a Rákóczi úti irodából egyenesen a vasútállomásra ment. Azt elmulasztotta közölni, hogy a gyémántok mellé lőfegyvert is csúsztatott. Pár óra múlva Erhardt arról értesítette főnökét, hogy a csopaki panzióból holtan szállították el Lengyel Sándort és anyósát. Az ifjú feleséget, Máriát egy lövés a vállán, egy a bal szeme alatt érte, de életben maradt. Erhardt maga elmenekült Csopakról, amikor a vérszagra gyűlők Lengyel tettestársának vélték.

A bíróságon Kossa Magyary rendületlenül bizonygatta, hogy ő az őszinte megbánás jeleit látta megbízóján, ezért föl sem merült benne a tragikus végkifejlet gyanúja. Ha valaki, hát a házassági drámákba évtizedek óta hivatásszerűen beavatkozó magánnyomozó képes volt olvasni a férjek és feleségek arcáról. Az évtizedek bizonyára arra is megtanították, hogyan számoljon el a lelkiismeretével egy, az erkölcs homályzónájában kivirágzó szakma művelőjeként.

A történet nem kerekedett volna ki a közgyűjtemények és az Arcanum Digitális Tudománytár archívumai nélkül.

A mozgás és az arc. Ez a két „dolog”, ami magával ragad. Kislányként kifestettem a babáimat, és amit csak el lehetett csenni anyutól, én azt bezsebeltem. (mosolyog) Ciklámen, burgundi, mályva. Minden babának más rúzzsal emeltem ki a csöppnyi kis száját. Nem volt szép látvány, de élveztem a színeket, a sminkek textúráját. Az nem érdekelt, hogy ki hogyan van felöltözve, mit visel, talán el sem jutottam odáig, hogy azt is megfigyeljem. Az időmet és a figyelmemet teljesen lekötötték az arcvonások. Elhatároztam, kozmetikus leszek. De a döntést megelőzte a kötelesség.

A szüleim, akiket nem a szerelem, hanem inkább valami bölcs, mély és szelíd szeretet fűzött össze, későn találtak egymásra. A későn nekem nem azt jelenti, hogy megkésve vagy elkésve, hanem érett lelkekként. Anyukám 41 éves volt, amikor én megszülettem. Nagyon várt, egy szem gyerek voltam. Ez a késői találkozás meghatározta az én történetemet is. A gimnázium után, amikor én határozottan a kozmetika irányába szerettem volna tovább tanulni, az édesapám beteg lett. Ennek az egyik következménye volt, hogy nem tanultam tovább, annak ellenére, hogy az ő nagy álma volt, hogy diplomás legyek. Nem mondták ki, de a család várta, hogy leérettségizzek és átvegyem a vállalkozásunk irányítását.

Nem volt kérdés, hogy tovább viszem-e a családi üzemet, akarom-e vagy sem, nálunk ez alapvető volt: csapatmunka, összetartás, együttműködés.

Szerencsémre olyan édesapát kaptam, akinek én voltam a világ közepe. Nekem pedig ő. Lehet, hogy most azt hiszik, elkényeztetett egy szem gyerek voltam, vagy olyan valaki, akinek megmondták, hogy mit kell tennie. És lehet, hogy így is van, de egy biztos: soha senki nem hitt bennem úgy, mint édesapám. Lubickoltam a szeretetében. Nem tudatosan, de egy olyan életszemléletet és bizalmat adott, ami az egész énemet és életemet meghatározta. Hitt bennem ok nélkül, hogy aztán én is higgyek magamban okkal. (mosolyog)

Rengetegszer jártam a nyomdokaiban, de szó szerint. Amikor csak tehettem, elkísértem őt a különböző útjaira, kisebb és nagyobb tárgyalásokra, megbeszélésekre. Eleinte pici lányként, aki csak fogta apu kezét, később felnőtt nőként, egyenlő félként. Figyeltem, hogyan nyeri el az emberek bizalmát, hogyan kommunikál, hogyan tartja a szemkontaktust, hogyan mutatja be a vállalkozását, hogyan és mennyire hisz abban, amit csinál. Tőle tanultam meg, hogyan kell az üzleti életben érvényesülni.

Ahhoz, hogy kézbe vehessem a dolgokat, először is szikvízkészítő vizsgát kellett tennem, mivelhogy szódavízzel, szódaszifonokkal foglalkoztunk. Természetesen volt már egy kialakult vendégkörünk, amelyet apu épített ki – kezdetben ezt vittem tovább. Amikor már biztonságban éreztem a vállalkozást – már ha van ilyen –, és részben megnyugodtunk, hogy menni fog a dolog, megengedtem, hogy egy kicsit magamra is gondoljak. (mosolyog)

Teret kapott az életemben az egyik nagy szenvedély, ami szinte függőség a számomra: a sport. A szabadidőmben elkezdtem edzőként dolgozni.

Ezek voltak a ’80-as évek, amikor berobbant a köztudatba az aerobik. Mindenki Jane Fonda-lázban égett.

Ez a szerelem általános iskolás koromban kezdődött, ahol bekerültem egy klassz kis csapatba, szertornáztam. Versenyről versenyekre jártunk. Egyértelmű volt, hogy a gimnáziumban testnevelés tagozatra jelentkezem. Napi programunk volt a helyből távolugrás, a húzódzkodás, a medicinlabda dobás és a fekve nyomás. Én a kötélmászásban voltam a legfürgébb.

24 éves koromban megfogalmazódott az elképzelés: „De jó lenne, ha saját fitnesztermet nyithatnék!” Az önbizalmat ehhez három dolog adta. Az egyik: a környező falvakban, ahol rendszeresen tartottam órákat, egyre több volt az érdeklődő. Tőlük folyamatos visszajelzéseket kaptam arról, hogy jó, amit csinálok. A másik: elvégeztem a szükséges képzéseket, és minél többet tudtam, annál inkább érdekeltek a különböző edzésformák. Végül a legfontosabb: ha volt egy ötletem, azt otthon nem vonták kétségbe, hanem támogatták. Nem sokkal később, képzeljétek el, mi történt… Talán mégis működik a vonzás törvénye! (nevet) „Ez a ház eladó!” – tették ki a táblát a vállalkozásunk melletti családi házra. Sokáig nem kellett senkinek, de az is lehet, hogy csak ránk várt. Ez a ház lett a második otthonom, otthona a munkámnak, a szenvedélyemnek és a jövőmnek. Amikor megvettük ezt a tatabányai kis házat, szörnyű állapotban volt. Nem túlzok! Rohadt a padló és omladozott a vakolat. Hónapokat, éjjeleket dolgoztunk át, hogy helyrehozzuk. Kismamaként kalapáltam és betont szárítottam. (nevet) Bármit terveztünk, előre kihívtam az illetékeseket, hogy tudjam, mit kell teljesíteni, minek kell megfelelni ahhoz, hogy elindulhasson az adott ötlet. Fontosnak tartottam, hogy ne utólag derüljön ki, ha valami nincs rendben.

Igazi flow-élmény volt látni, hogyan alakul át a ház, a nagyszoba, ahol hamarosan teltházzal vette kezdetét az első óra.

2001-ben, amikor nyolc hónapos terhes voltam, megnyitottuk a fitneszklubot. Amikor megláttam a sort és a ház előtt leparkoló kocsikat, sírtam.

„Te tartod az órát?” – kérdezte tőlem gúnyos hangsúllyal egy fiatal srác, aki TRX-re járt hozzánk. A kérdésben benne volt minden. Fájt. A lányok, akik hozzám jártak, tudták, hogy ez most a szokásosnál is keményebb óra lesz. Hajtott a bizonyítási vágy. Eldöntöttem, hogy megizzasztom a társaságot. Elégedetten mosolyogtam, amikor láttam a meglepettséget a fiú arcán. Az óra végén a fiatalember odajött hozzám: „Mikor tartasz újra órát? Biztos, hogy jönni fogok!” Visszatérő vendégünk lett. Volt olyan hölgy, aki az egyik edzés után kedvesen hívta fel a figyelmemet arra, hogy a feng shui szerint milyen negatívan van elrendezve az akvárium és a növényzet. Én pedig csak néztem, és egy darabig hallgattam. „Ne haragudj, de nem értek ehhez. Egy valamiben hiszek: magamban.” Ennyit reagált: „Egyszer én is szeretnék itt tartani az életben, hogy ezt ki tudjam mondani.” Meglepően őszinte mondat egy idegentől. Tőle is tanultam.

Rájöttem, hogy egyáltalán nem magától értetődő dolog hinni magunkban.

Elgondolkodtam, hogy mit is jelent ez. Számomra egyszerű szavakkal annyit, hogy tudom: ha eltervezek valamit, véghez fogom vinni. Most, ahogy kérdezel, jut csak eszembe, hogy ezt a belső bizalmat biztos, hogy édesapámtól kaptam! (meghatódik) Emlékszem a szavaira: „Neked ez nem akadály! Meg tudod csinálni! Látom, már megint tele a parkoló! Szorgalommal mindent elérsz!” Az egyik legnagyobb fájdalmam, hogy mire lediplomáztam, apun teljesen eluralkodott az Alzheimer-kór. Amikor a kezemben tartottam az oklevelet, ő már nem tudta mi az. Semmihez nem kellett nekem az életben ez a rekreációs diploma, csakis azért csináltam, hogy örömet szerezzek édesapámnak és beteljesítsem az egyik régi vágyát. Szoros kötelék volt a miénk, örök törés marad az elvesztése. Édesanyám élete végéig gondosan ápolta őt, mindössze két hetet kellett csak kórházban töltenie. Ő még itt van nekem, és öröm látni, ahogy 80 évesen ugrálókötelezik az unokájával.

A történetemhez hozzátartozik egy jó barát: a szteppad! (nevet) Aki ismer, tudja, hogy engem hat lóval is nehéz elvontatni orvoshoz, és tudom, hogy ez egyáltalán nem követendő példa. Egy ideje kisebb szúrást, fájdalmat éreztem a derekamban, de csak legyintettem, jól van, majd elmúlik! Az egyik edzésen egy szokásos mozdulatot végeztem, lehajoltam egy szteppadért. Innentől kezdve se felállni, se lépni nem tudtam.

Egy olyan izgő-mozgónak, mint én, aki tele van energiával, az ágyhoz kötöttség az egyik legnagyobb félelme.

Visszatérő gerincproblémám, gerincsérvem alakult ki. Előfordult, hogy a lányom párnázta ki az utat a mosdóig, mert csak négykézláb tudtam eljutni odáig. Harmincnégy éves voltam, és nem vittek a lábaim, miközben előtte napi öt edzést is képes voltam levezetni. Megismertem a félelmet, a szorongást. Mégsem akartam lassítani. Sokáig hiányzott belőlem a megállok és körülnézek pillanata. Erre tanított meg ez a betegség. Semmi sem magától értetődő. Állj meg, és nézz körül! Lélegezz! Adj hálát. Utána vágtass csak tovább.  Én, aki császármetszés után hat héttel már tornáztam, élhetek sport nélkül? Elhessegettem ezt a kérdést. De van, amire nem lehet nem gondolni. Újra és újra visszatért a rémkép: mi van, ha ennek vége? Ha korlátozott lesz a mozgásom? A félelemből született kérdések csak úgy cikáztak a fejemben! Majd addig kerestem, amíg rá nem leltem egy specialistára. Azóta napi szinten foglalkozom a gerinc körüli izmokkal, erősítem, nyújtom őket. Így kényszerültem rá, hogy kitanuljam és magvalósítsam a B opciót, a régi, kislánykori tervemet: a kozmetikát. Fokozatosan, lépésről lépésre alakítottam bizalommá a bennem élő félelmet és töltöttem fel „tartalommal” a családi ház üres helyiségeit.

Még valami! Nem szeretném azt érzékeltetni, hogy nekem egyszerre ment az anyaság és a két vállalkozás fenntartása. Kérdezted, hogy hogyan csináltam mindezt egyszerre. Sehogy.

Sokszor menekültem a sportba, édesapám elvesztésénél és a válásomnál is. Mindkettő hatalmas fájdalom. Az ember hajlamos csak a szépet és a jót elmesélni, pedig kudarcok is vannak bőven. Hálás vagyok, hogy később a sváb kultúra az utamba terelte Ákost, aki ha már nyitja az ajtót, heves szívdobogást okoz, nyolc év után is. Negyvenhárom éves voltam, amikor kislányunk született. A nagylányom pedig szinte a fitneszklubbal együtt cseperedett fel. Boldoggá tesz, hogy olyan példát sikerült mutatni neki, amit szívesen és lelkesen követ – sokszor magamat látom benne. A lényeg, hogy ne higgyük, hogy a másik varázsló, vagy hogy van bármilyen biztos trükkje. Az én segítségem talán az, hogy a fitneszklubbal szemben lakom. (nevet) Két kozmetikai kezelés között simán hazafutok elindítani egy mosást, vagy játszom egyet a kislányommal a kertben, aki nagyon szereti, ha a tóparton, a friss vidéki levegőn futunk. Ő közben előttem kacag, és én töltődőm a mosolyából, ahogy egykor apukám az enyémből, amikor fülig ért a szám a dicséretétől: „Látom, megint tele a parkoló!” (mosolyog)

– Engem régóta nagyon izgat, hogy azokat az embereket, azt az elég széles réteget hogyan tudjuk elkapni és megnyerni a klasszikus zenének, akiket ez a műfaj még nem érintett meg. Ez nem az ő hibájuk, hanem a találkozás hiánya. A jó találkozás hiánya. A mi műfajunk belekerült egy sztereotípiába, hogy nehezen megközelíthető, sznob, komoly, drága, unalmas, hosszú, idejétmúlt… Egy csomó jelzőt fel lehet sorolni, amiket az emberek gyerekkoruk óta gondolnak a klasszikus zenéről. És minden olyan tevékenységünk, mint például a „Zenegyűlölő” című műsor is, arról szól, hogy ezeket a sztereotípiákat megváltoztassuk, hogy ezt a réteget közelebb hozzuk a klasszikus zenéhez.

Persze azok is nagyon fontosak nekünk, akik a klasszikus zene szeretetébe nőttek bele, és régóta rendszeresen járnak koncertekre. Számukra is vannak sorozataink, koncertjeink, pl. a Zeneakadémián egy Sosztakovics–Shubert-előadás. De új rétegeket megnyerni a műfajnak igazi misszió. Én őszintén hiszek abban a Kodály-i mondatban, hogy „a zene mindenkié”.

Megdönthetetlenül hiszek abban, hogy a klasszikus zenében majdnem mindenki tud olyat találni, ami hozzá szól, és neki fontos lehet, abban.

Azon dolgozunk sok kísérleti programunkkal, hogy ezt minél több embernek megmutassuk. A „Zenegyűlölő” nem fogja egy csapásra megváltoztatni valaki hozzáállását a klasszikus zenéhez, de ha eljön, mondjuk, mert a standupra kíváncsi, és közben eltölt egy kellemes másfél órát, és klasszikus zenét is hallgat, és még tetszik is neki – akkor az első horizonttágító lépést megtettük. Ha valaki továbbra is, mondjuk, rockzenét hallgat, de tudja, hogy a klasszikus is adhat fontos élményt, az már nekem elég. És lehet, hogy talán az ezerből három ember rákattan, és rendszeres koncertlátogató lesz.

Államilag támogatott művészeti együttesként az a dolgunk, hogy társadalmi missziót vigyünk véghez. Nem pedig az, hogy elmuzsikálgassunk magunknak az elefántcsont-tornyunkban.

– Én régóta dolgozom bohócként, és naponta tapasztalom, milyen felszabadítóan hat a közönségre, ha valaki a színpadon mer önmagán nevetni, vállalja a gyengeségeit is, önazonos, és nem vár el automatikus tiszteletet. Klasszikus zenét játszó szimfonikus zenekartól ritka ez a hozzáállás. Az egész koncert alatt az volt az érzésem, mintha lebontogatnátok a piedesztált magatok alól, hogy a végére sokkal stabilabbra és magasabbra kerüljetek vissza.
– Szülőként te is tudod, hogy a tisztelet nem olyan dolog, amit ki lehet követelni. Akkor működik, ha hiteles vagy és adod magad, és felvállalod a hibáidat. Ha nem vársz el tőle többet mástól, mint amit magadtól. Ugyanígy működik a közönséggel. Az, hogy minket megszeressenek, egy hosszú út. És az ott kezdődik, hogy legyünk hitelesek – ez a kulcs: vállaljuk őszintén önmagunk és vállaljuk a műfajunk kihívásait. Nyugat-Európában már évtizedek óta foglalkoztatja a zenekarokat, hogy az élő klasszikus zenét hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez, hogyan lehetne frissíteni. Hozzánk most kezd begyűrűzni.

– Igény láthatólag van rá.
– Abszolút van igény, van közönség, az emberek járnak színházba, koncertekre, kell nekik az élmény, az érték. Van a társadalomban egy lelki szomjúság, ami számunkra lehetőség, mert átmenetileg tudjuk ezt a szomjúságot oltani, és az emberek nagyon hálásak érte.

– Hogy születik meg egy ötlet, például hogy pont a standuppal ötvözzétek a komolyzenét?
– Én mindig keresem az új utakat, új lehetőségeket. Sok kísérleti ifjúsági előadást csináltunk a zenekarral, és arra gondoltam, hogy a felnőtteknek is csinálhatnánk hasonlót. És van egy réteg, pont a te kamasz lányodtól úgy a harmincasokig, amelyik szinte teljesen hiányzik a klasszikus zene közönségéből. Őket szerettük volna megfogni. Mivel az ő korosztályuknak nagyon bejön a standup, hát megpróbáltuk. És bevált. Sok olyan visszajelzést kap Janklovics Peti is, hogy „jó, hát rád mindig járok, de féltem a klasszikus zenés dologtól, de nahát, az is milyen jó volt!”.

– Könnyű rávenni zeneakadémiákon szocializálódott klasszikus zenészeket, hogy bátran bolondozzanak, vokálozzanak vagy akár megszólaljanak a színpadon?
– A mi zenészeink sokat játszottak színházban, és volt olyan ifjúsági előadásunk, amelyben ők voltak az erdő vagy a város, felvettek jelmezeket – ők ezeket nagyon szeretik. A brácsások például maguktól jelentkeztek énekelni az egyik számba, amelyben vokáloznak.

Belülről épült fel az előadás sok bohóckodása. Igyekeztünk is a különböző hangszeresek különböző karaktereiből kiindulni. És nagy szeretettel csinálják mindig. Na meg hogy a karmestert ennyit kritizálják az előadásban, azt persze külön nagyon szeretik…

– Ha jól sejtem, megvan a folytatás is a fejedben…
– Lesz a Zenegyűlölőnek folytatása, egy még előítéletesebben megítélt műfajjal, az operával. De van több hasonlóan határtologató programunk, például egy bérletes sorozatunk a BMC-ben, a Kalandra fül!, ami az egész kis korosztályt célozza meg. Nagy teltházakkal játsszuk már jó ideje, évente hatszor, mindig új produkciókkal kísérletezve. Ezeket a bemutató után elvisszük az óbudai iskolákba is.

Februárra Lackfi Jánossal készítünk egy teljesen új műsort. Az általa írt legszebb, legviccesebb, legfurább mesékhez felfestjük a hozzájuk illő zenéket. Viszünk sok hangszert a gyerekeknek is, és egy igazi közösségi zenés improvizációt szeretnénk létrehozni, amiben mindenki zenekari taggá válhat. Ez a zenekar számára is egy horizonttágító, komfortzóna-elhagyó koncert lesz, mert a zenei anyag jó része improvizációkból áll össze, ami egy szimfonikus zenekarnál nem megszokott. Mi is nagyon izgatottan várjuk, mert ez felszabadító élmény lesz az általában kottához kötött klasszikus zenészek számára is.

A gyerekeknek zenélés a szívem csücske, így sokat gondolkodom azon, mivel lehet őket bevonni, próbálunk mindig új dolgokat kitalálni.

Van például egy énekóra-programunk „Örömzene” címmel, amikor a zenekar néhány tagját elviszem iskolákba, és alternatív énekórát tartunk sok énekléssel, élő zenével.

– Szeretsz kimozdulni a megszokott keretekből, és ha jól látom, a zenekart is újra meg újra kimozdítod a komfortzónából…
– Azt hiszem, ez a művész legfőbb feladata, hogy magát és másokat is folyton új irányokba tereljen. Ebben az évben tudatosan próbálunk egy szociálisan érzékenyebb és szolidaritáselvűbb működés felé is elmozdulni. Minden évben van kétszer hét koncertünk, amikor végigjárjuk Óbuda idősotthonjait. Szeretnénk időközönként eljutni kórházakba és olyanokhoz, akik nem tudnak önerőből eljutni hozzánk.

Idén lesz egy sorozatunk a BMC-ben, a Beethoven-projekt. Beethoven halláskárosult volt, sokat küzdött, hogy mindenféle fizikális eszköz segítségével mégis hallja a zenét. Ennek nyomán a főpróbáinkat koncertté alakítjuk a halláskárosult közönség számára egy hallókészülékeket gyártó cég segítségével.

A halláskárosultság mértékétől függően más és más eszközökkel igyekszünk elérni, hogy ők is élvezhessék a zenét.

Lesz olyan majd, aki beül a zenekarba és fogja a bőgőt vagy a fagottot, mert csak a rezgéseken keresztül érzékelheti. Lesznek nagy hangszórók, amelyekre rá lehet feküdni, de sokféle eszközt bevetünk, hogy eljuttassuk hozzájuk is a muzsikát. Szeretnénk egyben fel is hívni a figyelmet a siketekre és nagyothallókra, mert a lakosság nagy csoportjáról van szó, mégis szűkösen hozzáférhető számukra a kultúra, és nem szokás erről beszélni. Mi feladatunknak érezzük, hogy előtérbe hozzuk.

A zene összekötő erő, általa nagyon sok mindenre fel tudjuk hívni a figyelmet a társadalmi felelősségünk tudatában. Azt hiszem, erre eddig mi sem, és más zenekarok sem fordítottak elég nagy erőt. Annyi árok van a társadalmunkban, hogy nagyon kellenek olyan dolgok, amelyek összekötnek, és nem elválasztanak.

Trappolva közelít a félév vége, sokasodnak a feladatok, a felmérések megíratása. Sokan úgy gondolják, hogy a tanító néninek nem kell készülnie az órára, összedob egy felmérőt, és ott melegszik a radiátor mellett, míg szegény negyedikesek töltögetik a rovatokat a névmásokról. Ez természetesen nincs így.

Egy felmérő megalkotása szinte művészi munka. A kijavítása pedig felér egy főiskolai zárthelyi vizsgával.

Most ez a szombat délutáni programom. Motivációként keresek egy jó filmet, amit majd munka után megnézek.

Undokul néz a papírkupac. Oldalról nézve legörbülő szájat formáz: Kellett ez neked? Sóhajtok, nekifogok. Gyors pillantás az első elkövető nevére: ááá, a kis huncut, kedden megint kitört nála az alkotási láz. Szűk alkotótársi körben kartonlapokat szabdal, ragaszt, majd az elkészült remekművel (állítólag harci sisak) a fején sétálgat a teremben a lányok nagy örömére. Ők csak egy üres dobozkockát látnak a remekműben. Valahol rejtőzik itthon a lakásban néhány kartonlap, megkeresem neki. Muszáj nevetnem, de a papírhalomra tekintve komollyá válok. Javítok, nincs szórakozás. Mars vissza az asztalhoz! – parancsolom magamnak.

A következő áldozatom témazárója szélére macskát rajzolt „Neked” felirattal. Meghatódom… Más arra gondolna, ez megvesztegetés, de a kislányt ismerve csak kedvességről van szó.

Jelzésnek érzem, hogy ne keseregjek, hiába sok a javítandó dolgozat, egyszer vége, jöhet a pihenés. Ez megédesíti a szombat délutánomat. Na de semmi ábrándozás, tessék javítani!

Már a harmadiknál tartok! Van, aki évek óta küzd a hosszú mássalhangzókkal, a füle soha nem fogja elkapni a „hozzá” szóban a sziámi zépárt. Sziámi zépár… Ki is találta ki? Igen, Pisti, amikor teljes erőbedobással magyarázta Csabinak, mi a hosszú mássalhangzós szavak helyesírásának titka. Sziámi zépár, espár, tépár. Csabi bólogatott, érti, persze, hogyne, nincs ő beoltva helyesírás ellen!

Narancssárgával javítok, elsős koruk óta ez a javítószínem. Ez a Gabi néni szín. Természetesen ezt az elnevezést is egy gyermek ragasztotta rá. Már megint elkalandoznak gondolataim, pedig még van vagy tíz dolgozat nyelvtanból.

Itt van végre Borcsié. Megnyugtató kiírt betűk, árad belőlük a nyugalom. Olyan, mint a kislány, aki leírta. Egy érdekes hajtogatást mutatott pénteken, a végeredmény egy róka. Papírt keresek, próbálkozom. Lassan megy, elfelejtettem a lépéseket. Végre sikerül, gondosan rajzolom meg a szemét, kis pillákat, fényes tekintetet. Ejnye, mit csinálok? A rókát bezárom a fiókomba, szigorúbb munkára fogom magam, mert a nyelvtandolgozatok javítása után jön a következő papírhalom.

Mint a szél, úgy haladok a szövegértésekkel. Nem hagyom magam eltéríteni, pedig akadnak izgalmak. Valaki meg akar győzni arról, hogy van kalácsevő cicamadár és zsiráfnyakú hal. A rajzokat én készítettem, de nem új fajok felfedeztetése céljából, hanem mondatalkotásra ösztönözve az ifjúságot. Egy egész percig elgondolkodom rajztehetségem fejlesztési lehetőségein. Már csak huszonhat füzet átböngészése, és kész vagyok!

Az egyik füzetben csinos kis papírszeletet találok, rajta egy csábos patás ábráját, amely sportcipőt visel. Alatta kusza írás: eccarvú.

Kicsit elszomorodom, úgy látszik, Csabinak sok volt Pisti nyelvtan-továbbképzése. Óvatosan görkorcsolyát rajzolok a sportcipőkre, és bepöttyözöm a nyerget. Borzasztó, mit csinálok én?! Itt akarok ülni egész délután és éjjel? Irrrgumburgum!

Olyan szorgalmasan javítok tovább, hogy csuda. Timike füzetének lapjai közt ezt a cédulát találom: „Szereted a lángost? igen nem” Az igen szót erőteljesen húzta alá valaki, majd folytatta a kérdéssort: „Bejövünk majd az udvarról inni?” BE – reagálta le a címzett. A kis huncutok csapatostul vonulnak be mindenféle indokkal játékidőben az udvarról, hogy a mosdó békés rejtekében pletykálkodhassanak… Még meg is szervezik! De most lebuktak!

Visszateszem a lapocskát, nem is láttam. Én is voltam gyerek.

Már majdnem készen vagyok. Az utolsó füzet következik, ünnepélyes pillanat, dobpergés, harsonaszó. A tanító néni öröme az időben kijavított témazárók és füzetek halmaza. Ráadásul csupa jó osztályzat született. Megyek filmet nézni.

 

A trianoni békediktátummal a történelmi Magyarország nemcsak területének több mint kétharmadát veszítette el, hanem magyar nemzetiségű lakosságának közel egyharmadát is.

A természeti, ásványi kincsek, termőföldek, erdők, folyók, vasútvonalak, gyárak, üzemek, iskolák, kulturális intézmények jelentős részének elvesztése gyógyíthatatlannak tűnő sebeket ejtett a nemzet testén, amelyet tovább súlyosbítottak az 1947-es felvidéki deportálások. „Hogy megértsék az emberek, mit élt át egy felvidéki ember 1920-tól a kitelepítésig, ahhoz el kell mesélnem, milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül a nagyszüleim és szüleim ezalatt az idő alatt. Sajnos annak idején megtörténhetett, hogy egy felvidéki ember állampolgárságot váltson anélkül, hogy kilépne a házából.” – kezdi történetét a ma Komáromban élő Hamrák Zsófia.

Négy állampolgárság-váltás, 100 évnyi seb

A nemzet túlnyomó többsége által támogatott revíziós politika 1938-41-ben részleges eredményre vezetett: a nagyobbrészt magyarlakta területeket visszacsatolták. Ennek azonban máig feldolgozhatatlan politikai ára volt. „Nagyszüleim először is magyar embernek születettek. 1920-ban a trianoni döntés után ezek az emberek elveszítették magyar állampolgárságukat és csehszlovák állampolgárrá váltak. Majd 1938-ban Horthy Miklós visszaadta a felvidékieknek és az erdélyieknek a régi országrészüket, és ekkor ismét magyarokká váltak. Nem sok idejük volt ebben az örömben fürödni, mert jött a háború, 1945, majd az 1947-es párizsi döntés után ők ismét csehszlovák állampolgárrá váltak. És még ez sem elég, a háborút hamarosan egy év távlatából követte a Beneš-dekrétumokban megfogalmazott lakosságcsere, ami tulajdonképpen deportálta a magyarokat: részben Csehországba, részben Magyarországra, ugyanígy az ott élő németeket is, és ekkor ezek az emberek ismét elveszítették az állampolgárságukat. Azok az emberek, akiket kitelepítettek, csehszlovákból magyar állampolgárrá lettek.

Tehát 1920-ban elvették a hazájukat. 1938-ban visszakapták a hazájukat. 1945-ben végigsöpört rajtuk a háború, majd ismét elvették a hazájukat. 1947-ben, a deportálások idején mindenüktől, az otthonuktól és a házuktól is megfosztották őket.

Vagyis az én nagyapám gyakorlatilag anélkül, hogy elhagyta volna a faluban a saját udvarát, négyszer váltott állampolgárságot.”

Csehszlovák–magyar lakosságcsere

A lakosságcsere a II. világháború utáni években született államközi egyezmény, amelynek értelmében felvidéki magyarok tízezreit telepítették át Magyarországra, és ezzel egyidőben magyarországi szlovákok települtek át Csehszlovákiába. Több esetben a Németországba kitelepített német vagy sváb lakosság helyére is kerültek felvidéki magyarok. 1945-ben 143 dekrétum született, amelyek közül a 33. érintette a két kollektíven bűnösnek tekintett etnikumot, a magyarokat és németeket. Edvard Beneš rendelete megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járadékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottakat is elbocsátották, a magyar nyelv használatát a közéletben betiltották, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, a magyar kulturális egyesületeket feloszlatták, a magyarok bankbetétjeit befagyasztották. A németek és magyarok földjeit elkobozták, amelyekre cseheket és szlovákokat telepítettek. Az ugyancsak a vesztesek oldalán befejezett második világháború következményeként pedig 1947-ben Párizsban ismét elszakították az országtól a visszatért területeket.

„1946-ban kaptunk egy kitelepítési értesítést Naszvadon. Minden deportálásra váró család otthonába (összesen kb. 170 ezer embert érintett a tótokkal együtt) egy cseh katonát helyeztek el mindaddig, amíg a házat a magyar tulajdonosok el nem hagyták.

Borzasztó volt, kiváltképpen az idős szülőknek a házukat hátrahagyni. Két hétig tologatták különféle vasútállomáson a marhavagonokat, ahova bevagonírozták őket; nem tudták, hol fognak kikötni, azt sem, hogy merre viszik őket.

1947. augusztusában Naszvad községből telepítették át családunkat a déli határra, három éjjel és nappal ment a szerelvény, enni sem adtak a vonaton... Családom Bajától 15 km-re, egy svábok, bunyevácok és magyarok lakta, Bácsbokod és Csávoly települések közötti tanyán találta magát. Itt kezdett el a család a tanya körüli földeken gazdálkodni. A túlélést tovább nehezítette az, hogy a Rákosi-diktatúra alatt mindenből be kellett szolgáltatni, a padlást lesöpörték.”

A trianoni problematika a közép-európai térség minden XX. századi történését meghatározta. A szocializmus évtizedei alatt a határon túli magyarság életkörülményeinek romlását, mi több, erőszakos asszimilációját eredményezte. „Nagyszüleimnek hat gyermeke volt, ám hamar kiderült, a tanya alkalmatlan hat család együttélésére, így ahogy múlt az idő, úgy szivárogtak el a fiatal párok a tanyáról. A fiatalon hadiözveggyé lett Juli néném körzeti nővérként dolgozott, Maris és Bözsi néném gyerekeket neveltek. Apám, Józsi a csávolyi szövetkezeti boltot vezette, Feri bátyám suszterműhelyt nyitott, míg Vince bátyám pékmester lett. Nagyanyám, Julianna mélyen hívő asszony volt, kívülről fújta a Bibliát, és minden tudományát igyekezett átadni nekünk. 1955-ben Hamrák Vince nagyapám meghalt, 1956 pedig végképp megroppantotta a családot. Feri bátyám sorkatonaként úgy döntött, nem fog magyar életet kioltani, és elhagyta az országot, apámat koncepciós perrel kirakták a munkahelyéről, és másfél évet szabtak ki rá. Osztályidegenné nyilvánítottak minket, az egész családot ellehetetlenítették. Anyai nagyapámmal, Haris Jónással, aki a Felvidéken maradt, nyolcévesen találkoztam először, előtte csak fényképeken láthattam. Gyakorlatilag férfi nélkül maradt a családunk.

Úgy gondolom, hogy ezek nem pillanatnyi sérelmek, nem csak egy-egy esemény vagy háború idejére korlátozódnak, hiszen bennünk, utódokban ezek az emlékek, a tragédiák tovább élnek.

Sajnos a szüleink – ahogy az emberek egy része is – ezt nehezen tudták feldolgozni, ezért idő előtt, korán távoztak el közülünk.”

A kitelepítettek emlékvárosa

A múlt század utolsó évtizedében bekövetkezett kelet-közép-európai rendszerváltozások, valamint az Európai Unióhoz csatlakozások következtében a helyzet javult, de a szenvedélyek, feszültségek mégsem szűntek meg teljesen. A XXI. század elején az egységesülni akaró Európában, a közös értékek és együttes cselekvések fontosságának felismerése idején, a határok átjárhatóságának megvalósulásával minden korábbit meghaladó lehetőségek kínálkoznak az évszázados trianoni sebek gyógyítására.

„Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mi hozna számunkra gyógyírt ezekre a sebekre. A család ezeket a veszteségeket soha nem tudta feldolgozni. Gondoljuk csak át: az én szüleim életében tíz év alatt lezajlott egy háború, egy kitelepítés és egy ’56-os forradalom. A visszatelepülésemet ezek az események felgyorsították. 1960-ban Mocsára, majd Csémre költöztünk, végül Komáromban jártam iskolába, és a mai napig itt élek.”

Csehszlovákia két utódállama elutasítja a jogfosztó rendeletek hatálytalanítását, elítélését és bárminemű kárpótlás kifizetését a meghurcoltak részére. Emiatt már az Európai Unió tagjaiként is többször keveredtek vitákba, nézeteltérésekbe.

„A kitelepítésért a mai napig nem kaptunk sem anyagi, sem erkölcsi kárpótlást, feloldozást, de úgy érzem, hogy az anyagiak nem is hoznának számunkra soha jobbulást, mert ezek a sebek olyan mélyek, hogy fillérekkel, krajcárokkal megváltani már nem lehet.”

Ugyanakkor ma már nem tűnik lehetetlennek a határok feletti nemzetegyesítés gondolata, a határon inneni és túli magyarság szellemi, kulturális és gazdasági felemelkedésének víziója. Ma már június 4. nem csupán a fájdalmas emlékezés dátuma, hanem a Nemzeti Összetartozás Napja.

 

Emellett 2012-ben dr. Molnár Attila – akkor országgyűlési képviselő, ma komáromi polgármester – indítványára április 12. a kitelepítettek emléknapja. Zsófia – aki ma a város humán ügyeiért felel – hozzáteszi: „Mi azért vagyunk itt és dolgozunk a kitelepítettek emlékvárosában, Komáromban, hogy a határon túl élő nemzettársainkhoz közelebb kerüljünk, és a kitelepítetteket évente összehozzuk. A városban működik egy civil szerveződés, a Kecskés László Társaság, akik ezt az ügyet felkarolták, és most már 16 éve minden esztendőben április 12-én összejövünk a felvidéki kitelepítettek találkozóján. Úgy gondolom, hogy azon, ami megtörtént, változtatni már nem tudunk, de nagyon sokat tudunk tenni azért, hogy az utódok és általában az emberek megértsék ezeket a sorstragédiákat. Csak a múltat ismerve tudjuk építeni a jövőnket, és mi ezen dolgozunk a magunk módján.”

A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>

Az Úrvacsora Évének meghirdetése tehát nem a katolikusokkal szembeni akció, hanem velük együtt, hozzájuk csatlakozva, melléjük felsorakozva meghirdetett rendezvénysorozat. Abból a felismerésből táplálkozik, hogy ebben az individualizálódó, atomizálódó világban kiemelt feladat a kereszténység egységének erősítése, az egyetemes kultúra és a magyar keresztény kultúra értékes emlékeinek felmutatása, az elfáradt európai kereszténység megújulásának elősegítése. A tematikus év nem politikai, de nem is közéleti töltetű, hanem a hitélet megerősítését szolgálja – ezáltal persze visszahat a társadalmi jelenlétre, a rászorulók megsegítésére is. Hiszen az Úrvacsora, a „communio” közösséget jelent: közösséget elsősorban Krisztussal, de a többi emberrel is. „A mennyei kenyér mellett a földi kenyér kérdését is tematizálni kell” – mondta az Úrvacsora Évét meghirdető sajtótájékoztatón dr. Hafenscher Károly, a zsinat lelkészi elnöke.

A tematikus évet többek között tudományos konferenciák, közösségi találkozók, kiállítások és zenei programok, valamint alkotóművészeti pályázatok színesítik, ezen kívül bilateriális konferenciákat is rendeznek úgy a katolikus, mint a református egyházzal, hogy „testvéri szeretetben, szemmagasságban tudjunk beszélgetni egymással”. A Magyarországi Evangélikus Egyház képviselteti magát a római katolikus egyház Eucharisztikus Világkongresszusán is.

A tematikus év központi kiállítása az Evangélikus Országos Múzeumban a „Szeretetnek eledele” – címet kapta. Az Úrvacsora Évének kiemelt dallama Gryllus Dániel szerzeménye Lackfi János versére, a Himnusz az Égi-Földi kenyérről, amit kifejezetten közösségi éneklésre szánt dalként mutatott be a zeneszerző.

A programokról tájékozódni a www.evangelikus.hu honlapon lehet.

A csepeli Családok Átmeneti Otthonához (röviden CSÁO) két nagyobb épület és két lakás tartozik: az Anyaotthonban negyven főt tudnak elhelyezni, a Családos Szállón pedig teljes családokat fogadnak ugyancsak negyven fő erejéig. A kiléptető lakást egy olyan család veheti igénybe, amely már kevesebb segítségre szorul, míg a hat férőhelyes krízisközpontban bántalmazott nőket és gyermekeiket szállásolják el. Az Erdősor utcai anyaotthon jelenleg mind a tizenkét szobájában élnek, akik tartós vagy átmeneti lakhatási problémák, mélyszegénység miatt leltek itt menedékre. Beköltözésükkor egy évre kötnek velük szerződést, amit igény esetén meg lehet hosszabbítani fél évvel, majd ha ezt követően sem sikerül egyenesbe kerülniük, az iskolai tanév végéig maradhatnak. Az intézmény vezetője, Weigl-Kiss Erika úgy véli, ez az ellátórendszer egyetlen olyan szelete, ahol van idő és mód érdemi változást elérni a családok életében.

A ház nemcsak azért van, hogy fedél legyen a fejük felett, az itt töltött hónapok az intenzív fejlődésüket is szolgálják: a CSÁO havi rendszerességgel tart nekik tréningeket gazdálkodásról, konfliktuskezelésről és gyereknevelésről, amelyek a legtöbb problémát okozzák nekik.

Nagyon gyakori, hogy a lakók munkahelyi konfliktushelyzetek miatt veszítik el a munkájukat, ahogyan a rendelkezésükre álló pénzzel való gazdálkodás is nehézségek forrása, ezért ezzel kapcsolatosan is azonnal hasznosítható készségeket ad át nekik az intézmény. A tréningeket egy egyéni ülés követi a családot segítő családgondozóval, amelynek során megbeszélik, hogy az adott lakó hogyan tudja a saját mindennapi életébe beépíteni a tanultakat, például előre megtervezi kiadásait.

Az intézmény dolgozói szoros kapcsolatot ápolnak az anyákkal, partnerként szólítva meg őket, ám a munka nem zökkenőmentes. „Ha egy szociális munkástól hallják, mit kellene csinálniuk, az gyakran ellenállást szül bennük” – mondja Weigl-Kiss Erika, akiben még 2017-ben fogalmazódott meg a CSÁO Villa edukációs társasjáték ötlete, amely az önálló élethez, a lakók sikeres kiköltözéséhez szükséges készségeket játékos formában adja át számukra.

A feladatokhoz valós helyzetek szolgáltak mintául, a játék tervezői folyamatosan feljegyezték az intézményben előforduló problémákat, élethelyzeteket, a lakóktól hallott mondatokat.

A társas fél év alatt készült el néhány munkatárs majd családtag bevonásával, és a 2018-as anyák napi ünnepségükön debütált.

Ottjártamkor Erika két anya, Barbara és Nikolett segítségével mutatta be a társast. A játékosok ajánlott létszáma négy fő, hogy kellően oda tudjanak figyelni egymásra. A 28 mező egy hónap idejét képezi le. A játék elején mindenki húz egy kártyát, amely meghatározza, hány gyereke van és mennyi a jövedelme, Nikolett például egy 150 ezer forintból élő, háromgyerekes szülő szerepét ölti magára, ami közel áll a valósághoz: a nő februárban költözött a házba négy gyermekével, miután eladták a fejük fölül az albérletét. A legidősebb tizennégy múlt, a két kicsi viszont csupán 21 hónapos és fél éves. Eleinte nagyfia nagyanyjánál húzták meg magukat vidéken, de naponta több órát kellett ingázniuk, így a CSÁO-tól kértek segítséget. Nikolettből az átéltek ellenére magabiztosság árad, játékvezetőként határozott mozdulattal osztja ki papírpénzeket a többieknek. Induláskor, akárcsak a valóságban, mindenki befizeti a lakhatás térítési díját. Ez általában nem nagy összeg – legfeljebb a legális jövedelem felét kérhetik el érte – és azért van rá szükség, hogy tudatosítsa a szülőkben, ez „élesben” sem ingyenes szolgáltatás. A játékosok következő kiadása a bevásárlás, ami gyerekenként ötezer forint, tehát Nikolettnek kapásból 15 ezer forint. Barbara olcsóbban megússza, mivel csak két gyerekért felel, és még megtakarítást is tud venni a bankból, amire szintén van lehetőség a játék során.

Ezt követően mindenki húz az Állás, a Gyermek, a Szerencse, a Random és a Csatt feliratú paklikból. Utóbbinál egy-egy kérdést kell megválaszolniuk arról, hogyan cselekednének egy adott szituációban. A kihúzott lap három lehetőséget ajánl fel, de más opciót is választhatnak; Barbarának azt kell eldöntenie, mit tegyen gyermekével, aki nem hajlandó iskolába járni. A három megadott válasz, hogy segítséget kér pedagógustól vagy szakembertől, mindennap elkíséri az iskolába, vagy pedig addig szidja és bünteti, amíg jobb belátásra nem bírja. Ő a felsoroltak helyett máshogy orvosolná a problémát, és inkább elbeszélgetne gyermekével arról, milyen fontos a tanulás céljai eléréséhez. „Ha én nem tudom meggyőzni, másnak sem fog sikerülni” – indokolja. Mindenekelőtt azonban kiderítené, miért nem érzi jól magát az iskolában, szükség esetén átíratva egy másik intézménybe.

A Csatt az egyik legnépszerűbb eleme a játéknak, mivel elindít a játékosok közt egy párbeszédet az adott kérdésről. Nikolett elképzelhetőnek tartja, hogy valaki a valóságban csak kiabálna iskolakerülő gyerekével, így viszont megismerhet három-négy véleményt, amiken elgondolkozhat. „Egy külső szemlélő mindig jobban látja a helyzetünket, mint mi magunk” – helyesel Barbara.

A Szerencse-kártyák szintén a valóságot tükrözik, hiszen vannak, akik különböző szerencsejátékokkal próbálnak pénzhez jutni. Barbara ezúttal kaparós sorsjeggyel nyer háromezer forintot, egy későbbi körben viszont Tippmixen tízezret bukik, amit ki kell fizetnie. Nikolettnek ugyanebben a körben bliccelés miatti büntetését kell rendeznie. Ugyanígy lutri egy másik mező, a rulett is: ha beadnak bizonyos összeget, és nyolc feletti számot dobnak két dobókockával, akkor annak dupláját kapják vissza, ellenkező esetben elveszítik az összeget. De olyan szituációk is vannak, amelyeknél Fortuna helyett saját maguknak köszönhetik szerencséjüket: Nikolett a Gyermek-mezőn állva előrébb léphet egyet, mert hétvégente rendszeresen süt családjának, Barbara pedig ötezer forint értékű Erzsébet-utalványnak örülhet, amit azért kap, mert segített rendbe tenni az otthon udvarát.

A CSÁO-nál az a szabály, hogy az intézmény csak az alapokat teremti meg a lakók számára, és a szülők minden feladatot önállóan végeznek, például magukra főznek, amely az álláskeresés, munkába állás mellett egy további lépése a függetlenedésnek.

A Stex mezők az alkalmi munkákat jelölik. „Az apák gyakran dolgoznak feketén, ami nagyobb szabadságot jelent számukra, mint egy legális munka, és gyorsabban ki tudják fizetni a tartozásaikat” – magyarázza Erika, ez miért került be a játékba. Ha a játékosok elvállalják, ötezer forintot hoz a konyhára, ennek viszont az az ára, hogy egy körből kimaradnak. A gyors kereset helyett a szabadidőt is választhatják, amit a gyerekeikre fordíthatnak – ahogyan az életben, úgy a táblán is feladat a munka és a család közötti egyensúly megtalálása.

A Random kártyák váratlan helyzeteket jelentenek, amiket az élet hoz. Barbara lapja szerint hangos, trágár szóváltásba keveredik lakótársával, így írásbeli figyelmeztetésben részesül. A leírást olvasva magára ismer. „Nagyon szeretjük egymást, de mindenkinek vannak rossz napjai” – mondja. Az otthon dolgozói egyébként ilyenkor először megpróbálják velük megbeszélni a helyzetet, a figyelmeztetés csak a következő lépés, a házirend sorozatos súlyos megszegéséért viszont az érintetteknek el kell hagyniuk az intézményt.

Erika abban látja a társasjáték erősségét, hogy a lakók oldott hangulatba kerülnek, így nyitottak az újra és jobban megértik, az élet apró döntéseken múlik, továbbá könnyebben felismerik a saját diszfunkcionális működésüket. „Az egyik játékos kártyájára az volt írva, nincs kedve főzni, így pizzát rendel, családtagonként fizessen ezer forintot. Az üzenet célba ért, a mellette ülő anya felkiáltott, hogy ezt neki kellett volna húznia. Ha ezt tőlünk hallja, nem fogadta volna ilyen könnyedén, így viszont maga jutott a felismerésre, miközben jót nevetett” – meséli. Nikolett ugyancsak tanulságosnak találta a játékot. „Ha valaki csak gyesből vagy családi pótlékból él, komolyan mérlegelnie kell, mire költ, és a váratlan kiadásokkal is számolnia kell, például ha a gyerek kórházi kezelésre szorul, ami az egész hónapot megbéníthatja” – mutat rá.

Ahogyan valós döntéseiknek, úgy a játéknak is van tétje: az első három célba érő közül nyertest hirdetnek: aki a legtöbb megtakarítással rendelkezik, emellett nincsen tartozása és írásbeli figyelmeztetése.

A házban két példány van a CSÁO Villából, hogy egyszerre több csapat is tudja használni, emellett készült egy angol nyelvű változata, hogy az otthonba látogató külföldi támogatóknak is be tudják mutatni. Fő célközönségét a szülők képezik, ám a gyermekek kérésére, Mezei Mónika kolléganőnek köszönhetően karácsonyra megszületett a CSÁO Villa junior változata is. A játékot több hasonló otthonnak is eladták, és pozitív visszajelzéseket kaptak az ott dolgozó szakemberektől: az egyik intézmény vezetője arról számolt be, a társas függőséget okozott lakói körében.

Nyárig megtanulok úszni! Kétségkívül ez a legkülönlegesebb és legmotiválóbb fogadalom, amit idén hallottam.

Az úszás – a járáshoz hasonlóan – alapvető készségünk kellene, hogy legyen. Szerencsére a tapasztalat azt mutatja, hogy egyre többen íratják be gyermekeiket úszásoktatásra, vagyis egyre nagyobb a szülőkben az igény arra, hogy gyermekük megtanuljon magabiztosan úszni. Emellett már a legtöbb iskola – testnevelés órák keretében – biztosítja az úszástanulás lehetőségét, így azok a gyerekek is megtanulhatnak úszni, akiknek esetleg más módon nem lenne erre lehetőségük.

De vajon mi a helyzet a felnőttekkel? Azokkal a felnőttekkel, akiknek valamilyen okból eddig kimaradt az életükből az úszás? Bennük is megvan a vágy arra, hogy megtanuljanak úszni? Van bátorságuk felnőttként belevágni egy új készség elsajátításába?

A témában Illés Zoltán úszásoktatóval, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának munkatársával beszélgetek.

– Mennyire jellemző, hogy felnőttkorúak keresnek meg azzal a kéréssel, hogy szeretnének megtanulni úszni?
– Jellemző. Sokan vannak, sokfélék, korban és tudásban is. Az úszás egyre inkább az alapvető igények közé tartozik, akárcsak a mozgás, a sportolás. Ezen felül egyre egészségtudatosabbak is vagyunk. Úgy tűnik, sokan ismerik fel az úszás jelentőségét mind a sport, mind a mozgás és egészség vonatkozásában.

– Örülök, hogy ezt mondod. Én azt hittem, hogy felnőttkorban nehezebben veszi rá magát az ember arra, hogy megtanuljon úszni. Ami gyerekként még természetes, az felnőttként már nem feltétlenül az. Az a kép élt a fejemben, hogy felnőttként nehezebb odaállni a medence szélére, levegőt venni és fejest ugrani az „ismeretlenbe”. Az általad elmondottak azonban rácáfolnak erre. Mesélnél kicsit arról, hogy miben különbözik egy felnőtt úszásóra egy gyerekfoglalkozástól?
– A lényeg alapvetően ugyanaz, a módszer lehet más. A felnőtt felnőttként gondolkodik. Általában tudja, vagy ha nem, akkor megérti, hogy türelem, elszántság, kitartás és akarat kell ahhoz, hogy megtanuljon úszni. Egy gyermeknek elsősorban a játékot jelenti a víz, sok esetben nehéz – de nem is feltétlenül kell – megértenie a célt.

Alapvető különbség, hogy a felnőtt megérti, mit kell csinálnia, minek kell történni a vízben. Másképp érzékeli a testét, tudatosabban koordinál, kifinomultabbak az érzékei.

Egy felnőttnél a gyakorlás mellett fontos az elméleti tanítás is, míg a gyermekeknél messzemenőkig a gyakorlás van túlsúlyban.

– Mi a tapasztalatod? Nehezebb felnőttként megtanulni úszni?
– Inkább azt mondanám, más. Nyilvánvaló, hogy felnőttként több dolgot kell leküzdeni, de ha megvan az elszántság, akkor ez nem probléma. Nem lehet kijelenteni, hogy felnőttként nehezebb vagy könnyebb megtanulni úszni, mert ez inkább egyénfüggő. Felnőttek között is van olyan, akinek nehezebben, van, akinek könnyebben megy a tanulás. De ugyanez igaz a gyerekek esetében is.

– Mit üzennél azoknak a felnőtteknek, akik még nem tapasztalták meg az úszás élményét?
– Remek sport, nagyon egészséges hobbiszinten is, érdemes megtanulni úszni! Kortól függetlenül mindenkinek ajánlom. Legidősebb tanítványaim hatvan felé közelítenek. Le kell vetkőzni a gátlásokat, keresni kell egy megfelelő, jó hozzáállású oktatót, és meg kell próbálni!

Mindenki képes rá! És egy biztos: soha, sehol, semmilyen uszodában nem nevettek még ki senkit, aki azért ment oda, hogy megtanuljon úszni.

– Ez egy remek üzenet. Talán valakinek pont erre a megerősítésre van szüksége. Tehát azt mondod, hogy bátran vágjanak bele azok is, akik eddig nem mertek?
– Mindenképpen. A legjobb dolog a világon, nagyon sok szempontból.

– Én is ezt gondolom, és hogy soha nem késő elkezdeni! Beszélgetésünk elején említettem a kisgyermekes szülőket. Mit üzennél azoknak a szülőknek, akik még nem vitték el csemetéiket az uszodába? Mikor érdemes elkezdeni az úszást?
– Öt-hat évesen érdemes elkezdeni. Természetesen előbb is, ha speciálisan, korosztályos csoportba sikerül a gyermeket beíratni. Fontos, hogy nem szabad erőltetni! Ha a gyermeknek van kedve, akkor járjon úszni, de ha minden alkalom sírással kezdődik, akkor ne! Ilyen esetben érdemes várni egy évet.

A víz először mindenképp a játék forrása legyen és ne a kényszeré!

A vízben minden másképp működik. Ha a gyermek jókedvűen, élvezettel megy a vízbe, akkor könnyen megtanul úszni. Egy jó oktató az első óra után meg tudja mondani, érdemes-e belekezdeni, vagy jobb még várni egy kicsit. Az úszástanulásra nagyon jó módszerek vannak, és tudatosan, okosan kell felépíteni a folyamatot, ezért javaslom, hogy mindenképpen szakember foglalkozzon a gyermekkel. Tudni kell azt is, hogy nem lesz mindenkiből olimpikon. Tudni kell, mit szeretnénk! Az első lépés az, hogy tanuljon meg úszni a gyermek, érezze jól magát a vízben, és mindeközben legyen biztonságban. Ehhez nem elég, ha nem süllyed el, és nem elég, hogy valahogy elkapálózik 20 métert. Az nem úszás! Bízzuk a gyermeket szakemberre!

– Röviden összefoglalnád, hogy miért tartod fontosnak az úszást?
– Nagyon jó és egészséges mozgásforma. Mindenkinek ajánlom. Emellett biztonsági kérdés is, mert az ember ragaszkodik a vízhez és szeret fürödni. Ki uszodában, ki szabad vizekben, de mindenki szeret pancsolni. Úszástudás nélkül ez veszélyes lehet, még sekély vízben is.

A vízi balesetek nagy részét a nem megfelelő úszástudásra lehet visszavezetni.

– Nagyon fontos, amit most mondtál! A magabiztos úszástudás nemcsak élményt, de biztonságot is ad!
Január van. A fogadalmak ideje. Nem tud úszni? Akkor vegyen egy nagy levegőt, határozza el magát és fogadja meg a következőt: „Nyárig megtanulok úszni!”

„Gyönyörű és igen kemény szakma a miénk. Minden pillanatban büszkeség járhatja át lelkünket hivatásunkért, még ha sokszor nagyon nehéz is! Az egyik legfelelősségteljesebb munkát végezzük. Íme a lehetőség, hogy feltöltődjünk, hogy nevessünk, tanuljunk, hogy megerősítést gyűjtsünk, bővítsük eszköztárunk, újítsunk, vagy bővítsünk... együtt, mert összetartozunk!” – foglalja össze Balatoni Kata, főszervező, aki nemzetközi munkássága mellett fontosnak tartja azt, amit itthon megtehet a szakmai összefogás és megerősödés jegyében. A szervező azt is elárulta, hogy nemzetközi sikerű néptáncpedagógiai programja idén 10 éves. A jubileumi évet az Expo keretében is megünneplik.

A tavalyi évhez hasonlóan négy teremben, három folyosón több mint félszáz kiállító és előadó várja az érdeklődőket. A szakmai rendezvénynek jótékonysági célja is van, hiszen az esemény részeként jótékonysági gyűjtést is rendeznek a Kárpátalján élő elhagyott gyermekek javára.

„Mindenkit várunk: bölcsődéből, óvodából, iskolából, fejlesztő területekről, hallgatói padból, Magyarországról, a teljes Kárpát-medencéből és a nagyvilág bármely országából! Élményekkel és nagyon sok szeretettel várunk Téged! – Balatoni Kata főszervező, neveléstudományi szakember és a Pedagógus Expó csapata.

Jegyek a jegy.hu oldalán, illetve csoportos igény esetén a www.pedagogusexpo.hu oldalon.

„Hogyan változnának meg a kapcsolataid, ha tudnád, hogy te is és szeretteid is örökké élnétek?” Ezt a kérdést tette fel Louis Hoffman amerikai pszichológus professzor a hallgatóinak a szokásos „Mit tennél, ha tudnád, hogy egy nap, egy hét vagy egy év múlva meg kellene halnod?” kérdés helyett. Az egyetemisták túlnyomó többsége azt a választ adta, hogy egyszerűen biztosra vennék a szeretteik létezését, és talán kevesebbet foglalkoznának velük. A következő jelentős csoport pedig azt mondta, hogy így végre elkezdhetnék valóban elmélyíteni a kapcsolataikat, mert nem kellene attól félniük, hogy egyszer elveszítik őket. A kaliforniai Saybrook Egyetem tanszékvezetője szerint az első válasz a halál szépségét illusztrálja, azaz mivel tisztában vagyok vele, hogy végesek vagyunk, ezért többet foglalkozom a szeretteimmel. Az utóbbi pedig arra a szintén rendkívül erőteljes attitűdre utal, amit Hoffman úgy hív: „félelem az élettől”.

A halál borzalmával azóta próbálkozik megbirkózni az emberiség, amióta öntudatára ébredt. A történelem során különböző válaszok születtek rá, ma leginkább igyekszünk egyáltalán nem tudomást venni róla. Meghalni illetlen dolog, mert akadályt gördít az örökkön áradó jókedv és vidámság útjába. Egyedül a tudomány foglalkozik behatóbban a halál kérdésével. Az egyre növekvő népszerűségnek örvendő transzhumanista mozgalom a halált egy megoldásra váró problémának tekinti, és magabiztosan állítja, hogy a tudomány belátható időn belül megoldást is fog találni rá. Sokan drukkolnak ennek.

Az egzisztencialista pszichológia, amely a szorongás fogalma kapcsán központi szerephez jut ebben a cikkben, éppen ennek az ellentétéről szól. Nem arról, hogy minden lehetséges, csak akarni kell, hanem arról, hogy az ember lehetőségei korlátozottak. Ez nem a legnépszerűbb üzenet manapság.

Viszont ha meg tudok békélni a saját határaimmal és halandóságommal, akkor megnyílik előttem egy teljesebb élet lehetősége.

Az egzisztencialista pszichológia nem való mindenkinek, ezt a művelői is mondják. Viszont biztosan vannak olyanok, akiknek nagyon sokat adhat.

Hányféle szorongás létezik?

Nem rajongok túlzottan a repülésért. Szent borzalommal tölt el, hogy egy akkora fémdarab a levegőbe emelkedik és minden emberi tapasztalatom ellenére fenn is marad. Többnyire. A repülés okozta szorongást remekül oldja például a statisztika, amikor az ember végiggondolja, hogy minden kétmilliomodik repülőúton történik valami súlyos baleset, és akkor megnyugszik. Vele ez nem fog megtörténni. (Bár azok is mind ezt gondolták, akik végül mégis lezuhantak.) A szorongásnak ez a konkrét fajtája azonnal eltűnik, amint a repülőgép földet ér: volt, nincs. Másmilyen és még kevésbé szívesen látott vendég az általános szorongás, ami folyamatosan váltogatja a tárgyát: mi lesz, ha elveszítem a munkám; mi lesz, ha nem tudjuk fizetni a törlesztő-részletet; mi lesz, ha lekésem a vonatot; hol van már ez a gyerek, miért nem jön időben haza, és így tovább, mindig lehet találni valamit, ami miatt az ember szoronghat. Vannak hivatásos szorongók, akik még a legbékésebb pillanatokban is találnak valami aggódni valót (jaj, meg ne fázz!), de láttam már látszólag tökéletesen derűs embereket is elsüllyedni az aggályoskodás tengerében. Aztán van evolúciós szorongás, amit vadászó őseink hagytak ránk (ez a stressz kellett ahhoz, hogy folyamatosan fókuszált tudjon maradni, és ne préda legyen, hanem predátor), és vannak a túlzott média-kitettségből fakadó szorongások, amikor valami annyi csatornán keresztül jut el hozzánk, hogy messze eltúlozzuk a jelentőségét. Ilyen például, amikor valamilyen halálos vírus – pl. ebola – dühöng a világban, és elterjed a hír, hogy Magyarországon is regisztráltak egy esetet… És ugyanezért van, hogy kegyetlenebbnek érzékeljük korunkat, pedig az erőszakos bűncselekmények száma valójában csökken.

Ezek mind olyan szorongások, amelyekkel általában azért megbirkózik az ember, és ha mégsem, akkor különböző módszerek vannak a kezelésére. Rollo May, akit az amerikai egzisztencialista pszichológia atyjaként tartanak számon, ezeket „neurotikus szorongásoknak” nevezi. Van azonban egy másik fajta, amelynek May az „egzisztenciális szorongás” nevet adta.

„A halál ötéves korom óta foglalkoztat, úgyhogy ilyen szempontból 5 és 85 között nincs nagy különbség, mert egész életemben a halál küszöbén éreztem magam, és mindig rettegtem tőle. Ezért nem készítettem nagy terveket soha. Szomorúsággal tölt el, amikor valakinek a hetvenedik, nyolcvanadik, kilencvenedik születésnapját ünneplik, mert annyira hamisnak érzem.” Ezt Woody Allen mondta nemrég egy exkluzív interjúban. Aki ugyanúgy retteg a haláltól 85 évesen, mint 5 évesen, arra igazán nehezen lehet azt mondani, hogy megbirkózott volna a gondolattal. De nem csak ő fél a haláltól, hanem minden ember. (Valójában nem is halál, hanem a nem-lét lehetősége az, ami a rettegést okozza.) Ez az egzisztenciális szorongás alapja.

Az ember agyának valamelyik szegletében mindig jelen van az elmúlás gondolata, legfeljebb nem vesz róla tudomást. Ernest Becker, a világhírű amerikai egzisztencialista filozófus és pszichológus szerint a haláltól való folyamatos és tudatos félelemben lehetetlen élni. Ugyanakkor legalább ennyire destruktív, ha az ember egyáltalán nem vesz tudomást végességéről. Minden ember egyik legfontosabb feladata a kettő között az egyensúlyt megtalálni. Sajnos nincs rá bármikor és bárkinél alkalmazható recept, ezt az utat mindenkinek magának kell kijárni.

Értelem vagy káosz

Az ember úgy igyekszik megszabadulni az őt a léte legmélyén érintő szorongástól, hogy megpróbál értelmet találni mindabban, ami vele történik. És ha ez nem sikerül, ha valaki szemében minden szenvedés, szeretet, együttérzés, áldozat, stb. értelmetlen – nos, ez az egyik elképzelhető legnagyobb borzalom. (A Nirvana együttes frontembere, Curt Cobain az egyik leglátványosabb példája annak, hogy mi történik, amikor valaki – ahogy ez Cobain naplójából és dalszövegeiből kiderül – semmi, de semmi értelmét nem látja a létének. Cobain 1994. április 8-án öngyilkosságot követett el.)

Az egzisztencialista pszichológia feltevése szerint az ember eredendően értelmet kereső lény.

Arról mind a mai napig vita folyik, hogy az ember keresi-e az értelmet – azaz a körülöttünk lévő világ és az emberi élet eleve értelmet hordoz, és az embernek az a feladata, hogy ezt feltárja – vagy teremti az értelmet, mivel képes rá, és erre van szüksége. Hogy erről mit gondol, az mindenkinek a hitétől és világnézetétől függ.

Az azonban, hogy az ember milyen értelmet talál az életében, nagyon változó lehet. Az egzisztencialista pszichológia beszél „Hamis Értelemről”, „Átmeneti Értelemről” és „Végső Értelemről”.

Hamis értelem az, amikor valaki olyasmiben véli felfedezni az élet értelmét, mint pénz, hatalom, kábítószerek, szex, amelyek időszakos megnyugvást ugyan nyújthatnak, de a végső kérdésekre semmilyen választ nem adnak. Nincs gyógyító, a szorongást hosszútávon valóban csökkentő erejük, mindig több és több, nagyobb adag kell belőlük, hogy a szorongást tompítsák. Ebben rejlik destruktív mivoltuk is, illetve abban, hogy elzárják az utat a magasabb rendű értelmek elől.

Az átmeneti értelem segíthet ugyan megbirkózni egy helyzettel, ami így nem temeti maga alá az embert, de a nagy egzisztenciális kérdésekre ezek sem tudnak válaszolni. Elősegíthetik ugyan az ember fejlődését és mélyebb megértését, de önmagukban a végső értelmet nem képesek megadni. Ilyen átmeneti értelmek lehetnek a munka, a tanulás, az önfejlesztés, a szolgálat, a jótékonyság, amelyek nagyszerű értékek, de életcélnak nem elégségesek.

A végső értelem ezekkel szemben olyan, amely segít túllépni a halál, az elszigeteltség, a szabadság és az értelmetlenség kérdésein.

A végső értelem nem más, mint valamilyen kapcsolatban levés. Az azonban nem mindegy, hogy milyen kapcsolatban.

A kapcsolat saját magammal például nem ilyen. Az egzisztencialisták tudatosan szembe mennek az individualizmusnak manapság divatos felfogásával. A személyen belüli kapcsolat legjobb esetben is csak átmeneti értelem lehet. A végső értelem szükségessé tesz egy rajtunk kívül álló Másikat.

Belső szabadság

Nem véletlen, hogy a pszichológiát a bölcsészkarokon oktatják és nem az orvosi egyetemeken – noha természetesen használják gyógyításra is. Minden pszichológiai elmélet ugyanis valamilyen emberképen nyugszik, amit valahonnan kölcsönöz, főként a filozófiától. Az egzisztencialista pszichológia már a nevében is elárulja, hogy honnan származik az emberképe: az egzisztencialista filozófiából.

Søren Kierkegaardot tekintik az egzisztencialista filozófia atyjának, ő az első, akinél abszolút központi szerephez jut a szorongás mint általános emberi tényező. Kierkegaard úgy gondolta, hogy míg az állat az ösztöneinek a rabszolgája, de mindig magabiztos és sosem kételkedik a tetteiben, addig az Istennel kapcsolatban lévő ember folyamatos szorongásban él, hogy nem teljesíti, amit az Isten elvárna tőle. Mert az ember teljes szabadságot kapott a döntéseihez, de ez a szabadság felelősséggel is jár.

Szabadság és felelősség – az egzisztencialista felfogás szerint e kettő elválaszthatatlan egymástól. Szabadságon azonban nem a politikai szabadságjogokat értik, hanem a belső, pszichés szabadságot.

Placid Olofsson bencés szerzetes 10 évet töltött Szibériában a szovjet Gulágon. A belső szabadságának köszönhette, hogy túlélte. Nagyon hamar megtalálta ugyanis szenvedése értelmét: „Én nem diákokat fogok tanítani, ahogy elterveztem. Nekem az lesz a dolgom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Ez volt a hivatásom a lágerben tíz évig. Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rám talált az életfeladatom.” Három évtizeddel a bencés szerzetes szabadulása után Kurt Cobain, aki a politikai és személyes szabadságjogokon kívül a teljes anyagi biztonságot is élvezte, öngyilkos lett.

De hogyan kerülhetünk a pszichés szabadság birtokába?

Otto Rank, aki Freud legközelebbi munkatársából vált legnagyobb kritikusává, úgy fogalmaz, hogy azoknak a dolgoknak, amelyek hatással vannak az életünkre, annyi hatalmuk van felettünk, amennyire nem vagyunk tisztában a befolyásukkal. Másképpen fogalmazva amilyen mértékben nem vagyunk tisztában az ösztöneink, a tudattalanunk, a környezetünk hatásával, annyiban vagyunk kiszolgáltatva nekik. Rank az önismeret rögös útját ajánlja, hogy megnövekedhessen belső szabadságfokunk. Persze dönthetünk úgy is, hogy nem veszünk tudomást ezekről az erőkről, sőt, az emberek többsége nem akar tudni róluk. Nagyon ijesztő lehet mélységében megismerni önmagunkat és létezésünk valóságát. De még ennél is sokkal több jót hozhat. Erről szól, hogy a Mátrix piros vagy kék piruláját, a teljesebb életet választom-e egy kegyetlenebb valóságban, vagy megmaradok a boldog tudatlanságban. És a döntés valós, még ha öntudatlanul történik is, mert az egzisztencialisták szerint sem a körülmények, sem a korábbi traumák, sem az ösztönei nem tudnak valakit teljesen megfosztani a döntés képességétől.

A döntés szabadsága különböző mértékben ugyan, de minden embernél megvan.

Ha tehát a boldog tudatlanságot választom, azaz hagyom, hogy a biológiám, a tudattalanom és a környezeti hatások játékszere legyek, annak az egzisztencialisták szerint több hátránya is van. Az egyik, hogy csökken a képességünk az etikus életre. A második, hogy korlátozódik a lehetőségünk az autentikus életre. A harmadik pedig, hogy csökken a képességünk az intimitásra és kapcsolati boldogságra. Csak magunk minél teljesebb megismerésén keresztül kerülhetünk autentikus kapcsolatba másokkal. És bármennyire paradoxnak is tűnik, önmagunkat csak másokkal kialakított kapcsolatainkon keresztül ismerhetjük meg. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másokban moshatod meg arcodat.”

Igen a halálra, igen az életre

A negatív érzelmeket az emberek többsége egyszerűen túl akarja élni, meg akar velük küzdeni, meg akar tőlük szabadulni, és ebben a modern gyógyszeripar és a ma divatos pszichológiai irányzatok a segítségükre is sietnek. Az egzisztencialisták szerint azonban minden érzelem, így a negatívak is, jó érzelemnek számítanak, mert lehetőséget adnak a fejlődésre, önmagunk minél teljesebb megismerésére és meghaladására.

A szorongásra tehát nem legyőzendő ellenségként kell tekintenünk, hanem meghívásként a fejlődésre. A halálra úgyszintén.

A halál szép, mert éppen kapcsolataink és egymás mélyebb szeretetére és megértésre hív minket. Akik ezt elfogadják, talán nem fognak félni tovább az élettől sem.

A cikk a Képmás magazin 2017. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>