– Ma obezogén, vagyis elhízásra hajlamosító környezetben élünk. Mindenhol evésre csábító ingerek érnek minket: a pékségek illata, a vonzó éttermek, kávézók, a boltban az XXL kiszerelés és akciós csomagolás mind-mind fogyasztásra ösztönöz. Emiatt sokszor eszünk csak azért, mert nem tudunk ellenállni a kísértésnek, pedig valójában nem is vagyunk éhesek. A környezeti hatás mellett a család étkezési szokásai, az evéssel kapcsolatos hiedelmek, a szabályok is fontos mintát jelenthetnek már gyerekkorban: meghatározzák, mit, mikor és mennyit kell enni.

Sok családban illik mindent megenni a tányérról, akkor is, ha már jóllaktunk. Hiszen ételt nem dobunk ki, Etiópiában éheznek és mama oly sok szeretettel főzte ezt az ebédet. Így külső inger hatására rendszeresen túlesszük magunkat, és később ez válik természetessé számunkra.

Idővel a saját belső éhség- és telítettségjelzéseinkre már nem is vagyunk képesek reagálni. Végül az olyan személyiségjellemzők is rontanak a helyzeten, mint az alacsony önértékelés vagy a negatív testkép, ami nem segít az optimális testsúly elérésében.

– Pedig azt gondolnánk, hogy ezek épp ösztönzőleg hatnak.

– Ellenkezőleg!

Minél alacsonyabb valakinek az önértékelése és negatívabb a testképe, annál kevésbé lesz sikeres a testsúlycsökkentésben. Hiszen minél jobban utálja valaki a testét és minél kevesebbre értékeli saját magát, annál inkább igyekszik gyorsan és sokat fogyni. Ahelyett, hogy egészséges és tudatos táplálkozással fokozatosan csökkentené a testsúlyát, valamilyen drasztikus diétát választ és még egy jelentősebb súlyvesztéssel is elégedetlen lesz.

Így például ha tizenöt kiló helyett csak tíztől szabadul meg, azt fogja mondani, hogy még mindig kövér, hiábavaló volt az egész és inkább feladja. A környezetből érkező folyamatos diszkrimináció, negatív megjegyzések és ugratások sem tesznek jót a fogyókúrának. Tény: minél többet bántanak valakit a testsúlya miatt, annál nehezebben adja le a súlyfeleslegét. Mintha a környezet megfeledkezne arról, hogy az elhízott ember is néz tükörbe, tehát nagyon is tisztában van azzal, hogy néz ki. Ha folyamatosan megjegyzéseket teszünk rá, az leginkább csak dacot, rossz érzéseket vált ki, és a diéta feladásához vezet. Ráadásul a mai soványságkultusz se tesz jót a fogyókúrának. A média is azt sugallja, hogy a világon mindenki vékony, fiatal és gyönyörű. Hiába tudom, hogy a magyar lakosság több mint 60%-a túlsúlyos vagy elhízott, a képernyőn nem ezt látom. Mindez azt a képzetet ülteti belém, hogy ha leadok a testsúlyomból, sikeres leszek és boldog. A filigrán testalkat ma már sokak szemében a siker egyik fokmérője. Van néhány súlyproblémával küzdő kliensem, akinek több diplomája vagy doktori fokozata van, szép családja, komoly sikere, mégis úgy éli meg, hogy akaratgyenge és eredménytelen, mert nem tud megküzdeni a súlyproblémáival.

Kép

Kohlné dr. Papp Ildikó – kép: Csóti Rebeka

– A testsúly inkább eszközként jelenik meg más célok eléréséhez?

– Igen, de ez tévútra vezet. Sokan azt hiszik, hogy a vékonyság egyenlő a boldogsággal. El szoktam mondani nekik, hogy a pszichológus rendelőjében legalább annyi vékony kliens fordul meg, mint túlsúlyos. Mert nem ettől függ a boldogság. Természetesen pluszkilókkal törekednünk kell a fogyásra, de ha ehhez irreális célok kapcsolódnak, az inkább kudarchoz vezet. Sokan azt gondolják, aki nem vékony, az kövér, és ma már szinte öt kiló súlyfelesleg is nehezen elfogadható, különösen serdülők és fiatal felnőttek körében. Így, ha a fogyással nem érik el a kitűzött súlycélt, inkább feladják, és a kilók újra visszajönnek.

– De aztán újra zavaró lesz a súlyfelesleg, és belefognak egy másik fogyókúrába, ami valószínűleg megint kudarccal végződik.

– Így van. Ráadásul sokan, ha elkezdenek egy újabb diétát, nem kalkulálják bele, hogy valójában miért is bukták el az előzőt. Újra megtervezik, hogy mostantól mit, mikor és mennyit esznek, de azokra a lelki tényezőkre nem figyelnek, amik befolyásolják az étkezéseiket.  

Sokak számára a fáradtságra, csalódottságra, szomorúságra vagy dühre adott első reakció az evés – ezt hívják érzelmi evésnek –, és amíg ezeket a negatív érzelmi állapotokat nem tanulják meg adekvátan kezelni, nem fogják tudni sikeresen csökkenteni és megtartani a testsúlyukat.

A diétának sok szélsőséges irányzata létezik, komoly étrendbeli korlátozásokkal, amiket hosszú távon nem lehet fenntartani. Minél szigorúbb egy diétás megszorítás, és minél gyakrabban igyekszünk megvonni magunktól azt, amit szeretünk, annál valószínűbb, hogy egyszer csak elegünk lesz és átesünk a ló túlsó oldalára. Az is baj a diétákkal, hogy általában olyan ételekre kényszerítjük magunkat, amiket nem szeretünk, miközben azokat, amiket meg igen, nagy erőkkel igyekszünk kiiktatni. Így aztán ez a folyamat összekapcsolódik egy állandó frusztrációval és sóvárgással, hisz azt várom, hogy mikor hagyhatom már abba. A fogyókúrához tehát negatív érzések kapcsolódnak. Azt se felejtsük el, hogy a diéta során egy kognitív kontrollal mindig felülírom a testem jelzéseit, tehát nem a saját éhség- vagy telítettségérzéseim diktálnak. Minél fiatalabb életkorban kezd el valaki fogyókúrázni, minél jobban életformájává válik az abbahagyás-újrakezdés kettőse, annál valószínűbb, hogy idővel elfelejti, hogyan is kell normálisan étkezni, ennek pedig a leglátványosabb következménye az, hogy egyre több lesz a súlyfeleslege. Gyakorta látom a klienseknél, hogy az a testsúly, amit évekkel ezelőtt még elfogadhatatlanul soknak tartottak, ma már vágyálom.

Kép

Kép: Unsplash

– Mitől sikeres egy fogyókúra?

– Például, ahogy korábban említettem, sokat számít, ha az érzelmi evést és a túlzott diétás kontrollt megtanuljuk kezelni. Csak akkor leszek sikeres, ha miközben többet mozgok és kevesebbet eszem, megtanulom azokat a készségeket, amelyek evés nélkül segítenek szembenézni és megküzdeni a munkahelyi stresszel, a fáradtsággal vagy a társas, kapcsolati problémákkal. Nagyon fontosnak tartom azt is, ahogy a család vagy a közvetlen környezet reagál a fogyókúrára. Az olyan, egyébként jó szándékú megjegyzések, hogy „Ez biztos, hogy még belefér a diétádba?” vagy „Csak fél kilót fogytál egy hét alatt?!” valójában aláássák a diétás próbálkozásokat. Úgy kell segítenem, hogy az a fogyókúrázónak legyen segítség, nem pedig úgy, ahogy én szeretnék! Egyszerűen kérdezzük meg, mivel és hogyan tudjuk támogatni őt. A diéta saját döntés és felelősség, ezt úgysem lehet átvenni. Ellenben nagyon hasznosak a pozitív visszajelzések! Ne csak az eredményt, a törekvést is értékeljük, pl. „Látom, mostanában egészségesebben táplálkozol, jobban odafigyelsz.” stb. Az ilyen visszacsatolások nagy lendületet tudnak adni a diéta során.

– Milyen hibába esnek legkönnyebben a fogyni vágyók?

– Például, hogy nem, vagy nagyon keveset esznek.

Amikor átbeszéljük, hogyan alakult egy nap étkezése, általában ezt hallom: reggelire csak egy kávét ittam, aztán 10‑kor ettem egy müzliszeletet, délután négykor megebédeltem, de aztán este nem bírtam és bezabáltam.

Amikor megkérdezem, hogy szerintük hol rontották el, általában azt gondolják, hogy este, amikor túlették magukat. Pedig nem! A nap elején rontották el, amikor nem reggeliztek, délelőtt szinte semmit nem ettek és későn ebédeltek. Nem csoda, hogy ezek után este felfalták a hűtőt!

– Mikor remélhetünk tartós eredményt egy kúrától?

– Akkor tudok kitartóan elköteleződni egy életmód mellett, ha pozitív érzések kapcsolódnak hozzá. Ha szinte látom magam előtt, hogy újra felveszem azt az évek óta őrizgetett két számmal kisebb ruhát, ha el tudom képzelni, hogy könnyebben mozgok, jobban érzem magam a bőrömben. Érdemes azt is alaposan átgondolni, hogy ez az életmódváltás miben lesz más, mint az eddigiek. Ha holnap elkezdem a fogyókúrát, attól még ugyanúgy el kell mennem dolgozni, ahonnan este fáradtan megyek majd haza. Ha eddig mindig jól bevacsoráztam, most mi lesz másképp? Ha eddig én is rendszeresen rájártam a munkahelyen a nasitálra, holnaptól mit fogok másként csinálni? Hétvégén, ha meglátogatom a párom szüleit, ahol mindig túleszem magam, hogyan oldom meg? Ha eddig esténként a kedvenc sorozatom alatt mindig ropogtattam valamit, nem fogom hiányként megélni, ha nem rágcsálok közben semmit? Ez csak néhány kérdés, amit mindenképpen érdemes átgondolni a következő diéta előtt.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Örök vitákat szít az előíró (nyelvművelő) és leíró nyelvészek ellentéte. Van hangja, ereje napjainkban a nyelvművelésnek, az anyanyelv-ápolásnak?
– Az ellentét sosem fog csitulni, de ahogy Arisztotelész is megmondta: az arany középút az, ami ebben a két szélsőséges álláspontban megoldást nyújthat. Ugyan én az előíró társasághoz tartoznék, de ilyenkor mindig felteszem a mutatóujjam, és azt mondom, hogy várjunk, mert nem mindegy, hogy ez mit is jelent. Egy biztos a nyelvben, a változás. Amit képviselek, az a nyelvi ismeretterjesztés, vagyis: ismerje meg a magyar nyelvet beszélő közösség a saját anyanyelvét, használja azt minél rugalmasabban, és tudja, hogy egy szabály vagy jelenség miért úgy van, ahogy.

– Sokat éri az a vád az előíró nyelvészetet, hogy elitista. Mennyire rekeszti ki azokat, akik például szegényebb szókinccsel beszélnek?
– Mi, nyelvművelők sem szeretjük, ha túlságosan előíró szemléletű valaki. Mindig meg kell vizsgálni a szituációt, a környezetet. A túlzottan szigorú irányzat már a tudományban nem létezik, inkább a nyelvi ismeretterjesztés, a nyelvi kultúra vizsgálata vette át a helyét.

Jórészt a laikusok azok, akik a legtöbbször hangoztatják, hogy romlik a nyelv, gyorsan beszélünk, több a rövidítés, bejönnek az internetes nyelvhasználat formulái. Őket is meg lehet érteni, a saját anyanyelvüket szeretnék védeni, de valamennyi lazaságot, életszerűséget meg kell engedni!

– A digitális világ befolyásolja a nyelvhasználatunkat, ráadásul társas kapcsolataink egy részét is online éljük – Messengeren beszéljük meg a munkahelyi ügyeket, vagy online udvarlunk. Ez egy érdekes, izgalmas terep lehet a nyelvész számára is, mert most alakul, most fejlődik a terület. Mennyire veszélyezteti ez az anyanyelvünket?
– Az internetes nyelv nem ördögtől való! Hozzátartozik a mindennapi életünkhöz. Érzelem, hangsúly, mimika, gesztusok, ezek kifejezésére emotikonokat, képeket használunk, miközben kulcskérdés a gyorsaság is. Fontos, hogy ez a jelenség nem öli meg a helyesírást, az online nyelv egy új nyelvi színtér, amely inkább hozzáad a magyar nyelv sokszínűségéhez, mintsem elvesz belőle. Ez az írásmód az eszközökhöz kötődik továbbra is, nem lépett ki a technológiai keretekből. Tapasztalatom szerint egy iskolai dolgozatba vagy egy hivatalos levélbe nem nagyon írnak bele a diákok sem olyan rövidítéseket vagy emojikat, mint pl. az Instagramon.

– Sokan hajtogatják azt is vészjóslóan, hogy ma nem olvasnak a fiatalok, ami részben az internet megjelenésének köszönhető. A nyelvi fejlődés szempontjából ez mennyire kulcskérdés?

– Szerintem a fiatalok nem olvasnak kevesebbet, csak mást és rövidebbet. Nap mint nap ott van a kezükben az okostelefon, a táblagép, azon folyamatosan olvasnak valamit: híreket, blogot, Facebookot. Mindenhol szövegek vannak, rá vagyunk kényszerítve az olvasásra.

Ez valóban a kötelező olvasmányok rovására mehet. Mindig mondják Jókairól, hogy mennyire nehéz, pedig nagyszerű regényeket írt. Mégis igaz, hogy a diákokat nem kötik le a régi történetek, a sok idegen szó. Persze olyan is van, hogy később mégis felfedezik ezeket a regényeket. 18 évesen nekem is nehéz volt, de 25 évesen már magamtól vettem elő és fedeztem fel a bennük rejlő kincseket.

Kép

Pölcz Ádám

– Ez egy igencsak optimista hozzáállás… nem biztos, hogy a többség így tesz.
– Az a fontos, hogy a szövegekkel való kapcsolat meglegyen. A gyerek szókincsét úgy lehet fejleszteni, ha olvas. Mindegy, mit. Olvasson ponyvát, vagy ami őt érdekli, a hobbijának megfelelően, akkor fogja magáénak érezni. Az a véleményem, hogy az embereknek van igényük arra, hogy tudják, hogyan kell igényesen használni a nyelvet. Ezt onnan lehet tudni, hogy a Magyar Nyelvi Szolgáltató Irodában vezettünk egy adatbázist, a honlapra bárki beírhatott bármilyen kérdést (pl. „Egybe vagy külön írjuk-e azt, hogy sétálóutca?”), a tanácsadónk pedig válaszolt. Szükség és igény is van tehát a nyelvművelésre.

– A legtöbb felvételi előtt álló fiatalt elsősorban nem a nyelvtudomány érdekli… Mi az, ami téged mégis megfogott benne?
– Még gimnáziumban az OKTV-re készültem, ahol Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc 2006-os nagygyűlési beszédét elemeztem. A nyilvános szónoklás, a retorika, a nyelvhelyesség, a kiejtési, viselkedési szabályok nagyon érdekeltek. A két szónok két teljesen más közönséghez és más-más eszközökkel beszélt, máshogy érte el a hatást. Itt már éreztem, ez az én utam. Nagy hatással volt rám Adamikné Jászó Anna professzor asszony és Balázs Géza professzor úr, akinek hosszú évekig voltam a személyi asszisztense, és sok mindent tanított meg nekem arról, hogyan lehet a tudományt érdekessé tenni, vállalkozásként kezelni. Balázs professzor alapította a Magyar Nyelvi Szolgáltató Irodát is, ahol irodavezető voltam. Az ő szemlélete a nyelvművelés és nyelvstratégia tudományos alapokra helyezése, ezt az irányt igyekszem én is követni.  

– Itthon talán kevésbé része az oktatásnak a verbális kifejezésre nevelés. Rettegünk, ha felszólít a tanár felelni, nem merünk megmukkanni, hátha hibázunk…
– Ez valós probléma, pedig a nyelv elsődleges megnyilvánulási formája a beszéd. Tehát a feladatunk, hogy fejlesszük az élőbeszédet a kisgyerekektől a nagykamaszokig, mert azon keresztül fogják kifejezni magukat, és így lesznek majd sikeresek az életben.

Amikor kiállunk emberek elé, fontos a hangerő, amelyet a terem méretéhez kell megválasztani, a hangsúlyok betartása, a szünet szerepe – ilyen praktikus dolgokat kellene megtanulnunk már az általános iskolában. 

– Ha rossz a rétor, könnyen elfordul a hallgatóság az adott témától, ez felelősség is… A retorika hol jelenik meg manapság?
– Mindenhol. A tanári kommunikációban, a politikában, a lelkész prédikációjában, a temetési beszédben, a pohárköszöntőkben, a felvételin, az állásinterjún, a munkahelyi prezentációban. A retorika nemcsak a beszéd maga, hanem a gondolkodás is. Ahhoz, hogy rendezett legyen a beszédem, a gondolataimat is el kell rendeznem, rá kell szánnom az időt, tudnom kell, honnan hová akarok eljutni. Mindez nagy következetességet kíván. Az első benyomás mindig a látvány, a vizualitás – vagyis az öltözet, a testtartás, a megjelenés –, a tartalom utána jön, de mind számít. Emellett a felgyorsuló, digitális technológiákkal átitatott világunkban a jó beszédek is rövidülnek. A 19. századi országgyűlések beszédeiben Kossuthnak volt kétórás beszéde is, ma a Parlamentben korlátozott az idő. Jobban szeretjük a rövid, tömör, hatásos, de mégis minden lényegeset elmondó szövegeket.

– Az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán a Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszék tanszékvezetője vagy, ahol leendő tanítókat is képeztek. Hogyan érzed magad ebben a szerepben?
– A felsőoktatás az utolsó pillanat, amikor még taníthatunk valamit a nagyvilágba kilépő hallgatóknak, akik a gyerekeket egy olyan anyanyelvi fejlődési szakaszban fogják tanítani, amikor fontos kérdés lesz, hogy ne okozzunk lelki problémát azzal, ha valamit nem mondanak vagy nem írnak helyesen, és ne zárjuk ki azt a nyelvváltozatot teljesen a helyes alternatívák közül, amit ők otthonról hoztak magukkal, például a saját nyelvjárási környezetükből. Nagyszerű kollégákkal dolgozom, közös kiadványokat szerkesztünk, ráadásul már negyedik éve mi szervezzük a Kárpát-medencei Kossuth-szónokversenyt, visszük tovább az Adamikné Jászó Anna által elindított hagyományt.

– Nézegettem a „Mark my professor” adatlapod, ahol értékelni lehet az oktatókat. Szinte mindenki így jellemez téged: „Minden órája élmény” vagy: „Ha lehetne, 6 csillagot adnék.” Motivál, ha találkozol egy olyan fiatallal, akiben látod a szikrát?
– A tehetséggondozást megnehezíti, hogy nagy tömegekkel állunk szemben a szemináriumokon is, de a tehetségesek mindig valahogy magukra vonják a tanszéki oktatóink figyelmét, még így is kiszúrjuk a leendő Kazinczy-érem várományosát vagy az ügyes szónokjelöltet. Ezek a hallgatók tanító nénik, tanító bácsik lesznek; jó látni, hogy négy év alatt mennyit fejlődnek, tanulnak a gyerekekről. Ez nagy büszkeség.

– Ha egy társaságban hallasz valami nagyon rossz kifejezést, közbeszólsz, vagy figyelsz és raktározol?

– „Nyelvtannácinak” szokták csúnya szóval nevezni azokat, akik úton-útfélen javítják mások beszédét. Én ezt az okoskodó magatartást nem szeretem, de nyilván nem tudom kikapcsolni magamban a nyelvészt, rögtön bekapcsol a szenzorom, ha hallok valamit.

A múltkor például egy palóc néni ült mögöttem a vonaton, nem láttam, de hallottam a beszédén. Ezen felül minden embernek kell egy olyan foglalatosság, ami a szakmájától eltérő, nekem ez a zene, az éneklés, amely egyben szolgálat. Számomra ez jelenti a feltöltődést, a hobbit, a lelki és szellemi muníciót. Református kántorként tevékenykedem, a kántorképzőt is elvégeztem, azóta is minden nyáron három hetet töltök a tanfolyamon, most már zenetörténet-tanárként.

– Mik a célok 2020-ban a tanszéken?
– Rengeteg feladat áll előttünk, többek között elindult egy nagy mesekutatás a Tanítóképző falain belül, éppen most készül egy nemzetközileg is unikálisnak számító kötet a mese taníthatóságáról és szerepéről. A 0–12 éves korosztály anyanyelvi neveléséről szóló tanulmányok, kutatások páratlanok a tanszéken, ezt szeretném láthatóvá tenni.

Aztán telnek a hónapok, minden új, nincsenek kéznél a válaszok, és még mindig olyan távoli az egész. Még csak anya pocakja, folyamatos rosszulléte jelzi a változást, miközben apa foggal-körömmel ragaszkodik a jól bejáratott életritmusához, de egyre többször tapasztalja, hogy a kis pocaklakó, onnan bentről, felülírja a dolgokat.

Aztán egyszer csak menni kell. Persze, a legváratlanabb pillanatban és időpontban. Autó, sofőr, határ, kórház.

Hosszú órák múlnak, apa fáradt. Anyának könnyű, ő sokat kibír, ez a kis ismeretlen is elvan odabenn, de apa idekinn az apává válás keskeny mezsgyéjén egyensúlyoz a nagy ismeretlen felé, és nem tudja, mi vár rá. Aztán a születés percei. Apa izzad és fél, oda sem mer nézni. A szobát egyszerre betölti a sírás. Apa megijed: ki ez az UFO-fejű kis lény? Háromszor is megkérdezi a szülésznőt: ugye nem marad ilyen ovális a kobakja? Kiviszik, és megmérik a babát, végül egy természetes mozdulattal a kezébe adják. Apa meghökken, ezt a pirinyót most fogni kell, de azon nyomban meg is nyugszik, kisimulnak a ráncai, amikor rápillant az aprócska lényre. És onnantól kezdve apa mindig megnyugszik, amikor gondok nyúzzák, mert az a tudat, hogy van egy fia, akihez hazamehet, aki várja őt, kisimítja a lelkét.

Apa szép lassan elsajátítja az apasággal járó feladatokat. Kivéve az apai érzést, mert ez önmagától nyílik a szívben, ami a teremtettséggel kapott készség.

Apa úgy érzi, jobb ember lett az apaság által. Több nevetés, játék és felszabadult öröm került az életébe. Korábban soha nem ült ennyi nevetés és jókedv az arcán. Párjával jólesően állapítja meg, hogy Hunor boldog baba, akinek első dolga reggel ránevetni a szüleire, mielőtt az ébresztésüket is felvállalja. Napközben többször is bemasírozik, négykézláb mászó őrjáratként, anya dolgozószobájából az apáéba. Kutatva figyeli, apa ott ül-e az íróasztal mögött. Hunor boldogsága anyára és apára is átragad, és ma már nem félnek használni ezt a nagy szót, amiről korábban úgy tartották, nem nekik találták ki, és hogy észrevétlen elúszott mellettük az évek során, talán még a gyermekkorukkal együtt.

Hunor, ha a szülei félrenéznek, már nyargal is a lépcsőn felfelé, cinkosan összenevet az idegenekkel is, sutba dobja a játékait, és inkább a felnőttek világát tapogatja, rágja, pakolja. Apa pedig egy polccal magasabbra rakta az életét. És a holmikat. Apa-fia programokat talál ki, amikor egy-egy bevásárlásra, ügyintézésre csak ők ketten mennek. Cinkosan összenéznek és társalognak, mindenki a maga nyelvén.

A cikk a Képmás magazin 2017. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Társadalmi értékteremtő szerepe mellett azért is érdemes benevezni a programra, mivel a szakmai zsűri által legjobbnak ítélt 12 pályaművet benyújtó csapat egyenként 400 ezer forintos jutalomban, a felkészítő tanárok pedig 50 ezer forint értékű könyvvásárlási ajándékutalványban részesülnek. A nyertes pályázókat egy nagyszabású, zenés díjkiosztó gálán is vendégül látják.

A pályázatot a Szerencsejáték Zrt. felkérésére, illetve pénzügyi támogatásával immár harmadik éve kiíró Salva Vita Alapítvány olyan pályaműveket vár, amelyek valamilyen közös programon keresztül hozzák össze és ismertetik meg egymással a diákokat és a projektbe bevont fogyatékossággal élő embereket, az úgynevezett tapasztalati szakértőket.

A 10-18 éves diákoknak csoportmunkában kell megtervezniük egy olyan programot, amelyen szívesen vennének részt fogyatékossággal élő gyermekekkel vagy felnőttekkel. A jelentkező iskolai csoportoknak nincs más dolguk, mint kitalálni, megszervezni és megvalósítani egy közös tevékenységet, amely lehet egy közös kirándulás, osztályfőnöki óra vagy egy együtt begyakorolt tánc, amely során mindenki jól érzi magát. Az együttes pozitív élmény kedvezően befolyásolja a diákok hozzáállását a fogyatékossággal élő emberek iránt. Erre utal az „Adj Egy Ötöst!” program mottója is, amely szerint „Nem az a fontos, ami elválaszt, hanem az, ami összeköt!”

Az ideális terv ötletes, alacsony költségvetésű, és minden résztvevő számára kellemes időtöltésről szól. Az elmúlt években kis létszámú, bensőséges hangulatú események, egész iskolát megmozgató programok, vagy épp a szakiskolák profiljához fűződő programtervek egyaránt megvalósultak. Azok a csoportok és tanáraik, akik kedvet éreznek a pályázaton való induláshoz, szakmai támogatást is kaphatnak: a programok sikeres előkészítése és megvalósítása érdekében az érdeklődő pedagógusok egynapos felkészítő tréningen vehetnek részt.

Kép

Az attitűdváltozást a program előtt és után készült kérdőívekkel követi nyomon az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kara, mint a program szakmai partnere. A tudományos mérések szerint a hazai kezdeményezés egyértelműen kedvező irányba befolyásolja a részt vevő diákok fogyatékossággal kapcsolatos szemléletét, továbbá hozzásegíti őket ahhoz, hogy a társadalom nyitott, elfogadó, felelősen gondolkodó tagjaivá válhassanak.

Az Európai Lottótársaságok Szövetsége (EL) és az Európai Fogyatékosügyi Fórum (EDF) 2011-ben kötött együttműködési megállapodásával összhangban a Szerencsejáték Zrt., a Fogyatékos Emberek Szervezeteinek Tanácsa és az Spanyol Vakok Nemzeti Szövetsége (ONCE) 2015. december 3-án megállapodást kötött, amelynek részeként az ONCE által több mint 30 éve sikerrel működő iskolai szemléletformáló programjának adaptálását vállalta a nemzeti lottótársaság Magyarországon. Az országos program szakmai kidolgozását és szervezését az 1993-ban létrejött Salva Vita Alapítvány végzi a Szerencsejáték Zrt. felkérésére, amely megalakulása óta a fogyatékossággal élő személyek esélyegyenlőségéért, társadalmi befogadásáért dolgozik. A program anyagi hátterét a nemzeti lottótársaság, szakmai támogatását pedig az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar és a Fogyatékos Emberek Szervezeteinek Tanácsa (FESZT) biztosítja.

A pályázatról és a pályázás módjáról részletes információ az www.adjegyotost.hu címen, illetve a program Facebook és Instagram oldalán érhető el.

– Mi az, amire munkájában és személyes életében különösen büszke az elmúlt év eredményei közül?

– Nézzünk egy-két konkrétumot ebből a mozgalmas évből! Szakmailag a Budapesti Demográfiai Csúcstalálkozó volt az egyik olyan esemény, amire a mögöttünk hagyott évben büszkeséggel tekintek vissza. Harmadik alkalommal hívtuk össze a világból azokat, akik család-témában hozzánk hasonlóan gondolkodnak, és jó volt látni, hogy egyre többen vagyunk: a családokért dolgozó kormányzati, civil, egyházi és tudományos szereplők sokat erősödtek ez alatt az időszak alatt. Erre a két napra valóban Budapest volt a családok fővárosa: megtapasztalhattuk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy értelme van a munkánknak, és nagyon jó volt itt magyarnak lenni! Hogy a legtöbbek által ismert Családvédelmi Akcióterv indulásán túli példát hozzak még fel, a 2019-es év egy másik fontos eredményeként értékelem, hogy nagyot tudtunk előre lépni az 1-es típusú diabétesszel élő gyermekek és családjaik problémáinak feltárása és megoldása terén. Közel 4000 ilyen család van Magyarországon, akiknek a hétköznapok is komoly kihívást jelentenek, és nagyon jó érzés segíteni abban, hogy ezek a gyerekek és a hozzátartozóik is végre teljesebb életet élhessenek.

A személyes életemben kiemelném azt, amikor a kislányunk első kosármeccsén drukkolhattunk, nagyon jó érzés és új szülői tapasztalat volt, hogy az egész család egy mérkőzésen szurkolhatott érte. Három gyermekünkből kettő új iskolát kezdett, ahol jóval többet kell teljesíteniük. Szeretnék nekik többet segíteni, hogy könnyebben megbirkózhassanak az új kihívásokkal. Ha nem a képességeik szerint teljesítenek, azt a saját kudarcomnak is tekintem. Nem gondolom, hogy mindenkinek mindenből ötösnek kell lenni, de a képességeiket ki kell bontakoztatni, ebben pedig támogatnunk kell őket.

– A Képmás szerkesztőségében többen is konzervatív feministának valljuk magunkat, ami egy családközpontú esélyegyenlőségi aktivizmust jelent. Nagyra értékeljük a kormány családvédelmi tevékenységét, mert sok más jó hatás mellett segít csökkenteni azokat a női hátrányokat is, amelyek az anyaságból adódhatnak. A 2019-es év egyik legfontosabb eseményének tartjuk, amikor Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette a Családvédelmi Akcióterv elindulását.

– Ami a konzervatív feminizmust illeti: igen, kell támogatni a nőket. Hiszen szeretnénk, ha nem esne el valaki egy lehetőségtől csak azért, mert nő. A legnagyobb kihívást a nők életében az jelenti, amikor a családi és a munkahelyi feladatok ütköznek. Ezért igyekszünk itt nyújtani a legtöbb segítséget.

A Családvédelmi Akcióterv bejelentése – hiába tudtam, hogy miniszterelnök úr mit fog elmondani – még számomra is meghatározó pillanat volt. Sok helyről kaptam azt a visszajelzést, hogy mások is meghatottan ültek a tévé előtt a bejelentést követően. Számunkra az igazi munka csak ezután kezdődött. Nem mondom, hogy minden azonnal zökkenőmentes volt. A nagycsaládosok autóvásárlási támogatására például a vártnál jóval több kérelem érkezett; előzetesen arra számítottunk, hogy egy év alatt körülbelül tízezren nyújtanak be igénylést, de már most húszezer felett vagyunk, pedig még csak fél év telt el. Ezért kezdetben nem olyan gyorsan ment az ügyintézés, mint szerettük volna, de igyekeztünk ezen változtatni. Bízom benne, hogy mindenki idejében hozzájut a támogatásokhoz.

A Családvédelmi Akcióterv sokféle élethelyzetben, sok százezer magyar embernek tud segíteni, legyen szó családalapításról, otthonteremtésről, önálló életkezdésről vagy gyermeknevelésről, amit az is kiválóan példáz, hogy az akcióterv valamely támogatását már közel százezer család igényelte.

– A magyar családtámogatási rendszer nagyon sokszínű. Mennyire lehet az érintettekhez eljuttatni az információkat?

– Az egyik alapelvünk az, hogy a lehető legegyszerűbben lehessen a támogatásainkat igényelni. Régen a szocpolnál például nagyon bonyolult rendszer működött, ma viszont az alapelv világos: minél több a gyermek, annál több a támogatás. Talán most már érzik azt a magyar emberek, hogy akik gyermeket terveznek, várnak, azok számíthatnak segítségre. Fontos, hogy minden új élethelyzetben – ha testvér érkezik a családba, ha iskolás lesz a gyermek, ha új otthont szeretne a család vásárolni vagy lecserélnék az autójukat – érdemes tájékozódni a lehetőségekről, mert szinte minden élethelyzetben ott állunk a fiatalok és a családok mellett és segítséget nyújtunk. Ha naprakész, hiteles és érthető információkra van szüksége valakinek, a csalad.hu oldalt ajánlanám. Könnyű kiigazodni rajta, és nem a jogszabályok nehezen érthető nyelvezetén, hanem a lehető legegyszerűbben olvashatók a részletek, ezért jó szívvel ajánlom mindenkinek!

Ugyancsak érdemes a 1818-as kormányzati telefonszámot hívni, amely a hét minden napján, minden órában elérhető, és felkészült munkatársak várják a hívásokat.

Csak a Családvédelmi Akcióterv kapcsán már több mint harmincezer telefonhívás érkezett. Tájékoztatást tehát mindenki kaphat, az pedig már rajta múlik, hogy él-e a lehetőségekkel.

– Számtalan családi élethelyzet van, minden szituációra nehéz választ kínálni. A kepmas.hu oldalán egy cikk alatti kommentben például egy édesanya azt nehezményezte, hogy a diplomás gyed esetén a második gyermek születése előtt el kell mennie dolgozni ahhoz, hogy továbbra is jogosult legyen gyedre.

– Éppen decemberben módosítottuk az Országgyűlésben a diplomás gyed jogszabályi előírásait, így ez a kérdés idén már nem kérdés, megoldódott. Jogos felvetés volt, reagáltunk rá. Számos jelzést kapunk a különféle élethelyzetekben lévő családoktól, ez a módosítás is egy ilyen visszajelzés kapcsán született meg. A családpolitika kicsit olyan, mint a foci: mindenkinek van véleménye róla. Aminek én személy szerint örülök, hiszen ez biztosítja, hogy a visszajelzések eljussanak hozzánk, amelyeket aztán mérlegelni tudunk, és adott esetben be is építhetünk a támogatási rendszerbe. Folyamatosan figyelünk, és igyekszünk olyan fórumokat teremteni, ahol érdemben tudunk reagálni a felvetésekre. Az ügyfélszolgálatoktól is rendszeresen kapunk visszacsatolást, de a KINCS (Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért) is gyakran végez közvéleménykutatásokat a témában. A jogszabályok stabilitása és a kiszámíthatóság fontos, de szükség esetén az észszerűségnek és életszerűségnek megfelelően reagálunk.

Kép

Novák Katalin – Kép: Botár Gergely

– 2020 januárjától életbe lépett a nagyszülői gyed és a négy- vagy többgyermekes édesanyák személyi jövedelemadó-mentessége. Létezik hasonló szabályozás más országokban is?

– Egyikre sincs igazán nemzetközi példa, bárhová megyek a világon, mindenütt csodálkoznak, ha ezekről beszélek. A négy- vagy többgyermekes anyák szja-mentessége kapcsán sokan nem tudják, hogy élethosszig tart: tehát az az édesanya, aki a negyedik gyermekét várja, élete végéig nem fog személyi jövedelemadót fizetni a munkával megszerzett jövedelme után, minden más kedvezménytől függetlenül. Ez a jogosultság abban az esetben is létezik, ha valamelyik gyermekét esetleg elveszítette.

Az adómentesség közel negyvenezer édesanyát érint. Mindenki, aki ebben az élethelyzetben van, számíthat a támogatásra.

A nagyszülői gyed is valódi segítséget nyújt. Sok olyan nagyszülő van, aki még dolgozik, de szeretne több időt tölteni az unokákkal, miközben a szülő már visszamenne dolgozni. Ezzel az új támogatással most ez is lehetséges. Ha egy nagymama vagy nagypapa több unokával van otthon, minden unoka után jár külön-külön a gyed, sőt munkahelyi védettséget élvez: miután lejár a gyed, nem lehet elbocsátani.

– Fontos számunkra az emberi élet védelme már egészen a magzati kortól. Milyennek látja az életvédelem helyzetét Magyarországon?

– Az emberi élet értékét ismerjük el azzal is, hogy a legtöbb családtámogatásra már akkor jogosultak a szülők, amikor még csak várják a gyermeküket. Minden emberi élet érték. Karácsony óta látható Az élet ajándék című kisfilmünk, amely egy édesanya várandósságát kíséri végig, és a gyermekvárás, valamint a gyermekszületés szép, néha vicces, néha nehéz pillanatait mutatja be.

Miért fontos ez? Mert az oktatás, nevelés hangsúlyos része az életvédelemnek: aki tudja azt, hogy az emberi élet a fogantatással kezdődik, akivel sikerül már gyerekkorban megértetni, hogy ez mekkora érték, az tisztelni fogja az emberi életet az első pillanattól az utolsóig. Én ebben hiszek.

Párhuzamba lehet ezt állítani azzal, hogy egyre tudatosabbak vagyunk a teremtett világ védelmével kapcsolatban is, amely szintén annak köszönhető, hogy egyre többet tudunk róla. Amíg nem tudtuk azt, hogy a környezetet szennyezzük, addig nem is tettünk ellene semmit. Ugyanígy, amikor még nem rendelkeztünk pontos tudással arról, hogy az anyaméhben már elindult az emberi élet, hogy a magzat egy élő és érző ember, addig nem volt mindenki számára egyértelmű, hogy védeni kell. Ma azonban már műtéteket lehet végezni a magzaton, az orvostudomány szinte mindent tud a méhen belüli létről, ezért azt remélem, ezeknek a tudományos tényeknek is köszönhetően egyre szélesebb kör számára válik világossá, hogy az embert ugyanolyan tisztelet illeti születés előtt, mint után. Ez ma már nem hitvita, hanem tény.

– Ám azt is tapasztaljuk, hogy hiába áll rendelkezésre szinte minden nőgyógyászati rendelőben ultrahangkészülék és a szívhangot kihangosító készülék, sokakat még az egzakt tapasztalatok sem győznek meg arról, hogy a magzatokat embernek kijáró védelemben kell részesíteni.

– Nem érdemes szembeállítani egymással a nők saját teste feletti önrendelkezési jogát és a magzatok élethez való jogát, mert azzal mindenki rosszul jár. Ne is az ítélkezés felől közelítsünk! Jussunk el odáig, hogy minden gyerek megtanulta, mikor kezdődik az emberi élet, tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy egy krízishelyzetben lévő kismama is megtarthassa gyermekét, segítsünk, ahol tudunk! Én ebben látom az elsődleges feladatunkat.

Miről is szól a családpolitikánk? Azt szeretnénk, ha nem lenne akadálya a gyermekvállalásnak, ezért azokat a várandós édesanyákat is támogatni kell, akik segítségre szorulnak. Lehet, hogy azt a gyermeket nem tervezték, nem várták, de ha az édesanya képes és kész megszülni, akkor kapjon meg ehhez minden segítséget.

Nem hagyhatjuk, hogy valaki azért mondjon le egy életről, mert nem tudja felnevelni a gyermekét, vagy nem kap megfelelő anyagi és lelki támogatást.

Sok olyan lehetőség van, ahol segítséget tudunk nyújtani, és az örökbefogadás is lehet megoldás. Évente több mint ezer gyermeket fogadnak örökbe, a tendencia növekvő, és nem azért, mert egyre több gyerekről mondanak le a vér szerinti szüleik, hanem mert egyre korábban találnak szülőre az örökbe adható gyermekek. Az örökbefogadó szülőknek minden családtámogatás ugyanúgy jár, mint a vérszerinti szülőknek.

Kép

Kép: Freepik

– A vágyott gyermekek sokszor meddőségi problémák miatt nem születhetnek meg, ez mára egyre több párt érint. Hogyan lehet kormányzati intézkedésekkel segíteni ebben?

– A megelőzés az első. Már az iskolás gyermekeknek is tudniuk kell azt, hogy minél később vállal egy házaspár gyermeket, annál nagyobb az esély a meddőségre. A biológiát nem lehet kicselezni. Ma Magyarországon minden ötödik vagy hatodik pár meddő, és sajnos mire a meddőségi klinikákra elmennek, lehet, hogy már késő. A tájékoztatás a második fontos elem: kérjenek a párok időben segítséget.

A kormány most egy olyan döntés hozott, amely olcsóbbá, gyorsabbá és mindenki számára elérhetővé teszi a meddőségkezelést, hogy egységesen a lehető legmagasabb színvonalú segítséget kaphassák meg a meddőségben érintett párok.

Mintegy százötvenezer párról beszélünk. Ők a korábban már támogatott, a meddőségi kezelésekhez szükséges gyógyszerekhez gyakorlatilag ingyen juthatnak hozzá a jövőben, és megszüntetjük a teljesítményvolumen-korlátot a meddőségi centrumok esetében, tehát nem lesznek várólisták. Hiszen az a cél, hogy minden gyermekre vágyó párnak segíteni tudjunk, itt nem állíthatunk fel számbeli korlátokat. Növeljük az állam felelősségét, mert az emberi élet nem lehet üzlet tárgya, nem szabad profitérdekek alapján meghozni ezeket a döntéseket. Annak a garanciáját szeretnénk biztosítani, hogy az ellátórendszer a lehető legjobban szolgálja az érintettek érdekeit, és a beavatkozások a vágyott gyermekek megszületését támogassák.

– A párkapcsolati és a gyerekekkel szembeni erőszak a magyar társadalmat is érinti. Csak jogi, igazságügyi megoldást igényel, vagy a családpolitika is tud tenni ennek a súlyos problémának a rendezésében?

– Az erőszak minden formája elfogadhatatlan. Amikor valaki ráadásul visszaél az erejével, hatalmával, és egy kiszolgáltatott embert bánt, az még tragikusabb. Sajnos Magyarországon sem ismeretlen a kapcsolati erőszak, ezért is kell minden lehetséges eszközzel fellépni ellene addig, amíg teljesen fel nem tudjuk számolni. A kapcsolati erőszak elleni küzdelem közös ügyünk, és elsősorban ismét a megelőzésre kell törekedni. Már egészen korán meg kell ismertetni a gyerekekkel, mik a jogaik, meg kell nekik tanítani, mit jelent az emberi méltóságuk sérthetetlensége, és ez hogyan sérülhet. Ugyanígy tudatosítani kell bennük, hol van az a határ, amikor már erőszakról beszélünk, hiszen az erőszak nemcsak fizikai, hanem lelki vagy verbális is lehet. Magyarországon a kapcsolati erőszak bűncselekmény, ezt jó, ha mindenki észben tartja. A magyar Büntetőtörvénykönyv kiemelten bünteti a nők és gyermekek elleni erőszakot, de sajnos azt is látjuk – ahogy az a győri kettős gyerekgyilkosság kapcsán történt –, hogy hiába a szigorú törvény, ha a bíróság eleve enyhén bünteti és idő előtt kiengedi a börtönből azt az erőszakos apát, aki már korábban is brutálisan bánt a családtagjaival.

A kormány ezért fog szigorítani, és a gyakorlatban is megvalósítja a zéró toleranciát, Varga Judit miniszter asszony már dolgozik ezen.

– Mi ebben a családok szerepe?

– A jól működő családok és a támogató közösségek között kölcsönhatás van. Utóbbiak a családokra épülnek, miközben az egyházi és civil közösségek számos esetben a krízishelyzetbe kerülő családoknak, embereknek is segítséget tudnak nyújtani. És itt lép be a megelőzés után a második legfontosabb elem: a felismerés. Erről szólt például a „Vedd észre” és a „Szeretet nem árt” kampány, amelyet a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet valósított meg és szervez 2020-ban is a támogatásunkkal. A kampány arra hívja fel a figyelmet, hogy a kapcsolati erőszak nem magánügy. Attól, hogy valami a zárt ajtók mögött történik, ugyanúgy bűncselekmény, mintha mindenki látná. Az erőszakot észre kell venni, nemcsak a gyermekvédelemben dolgozóknak, pedagógusoknak, védőnőknek, orvosoknak, hanem mindenkinek, akár a szomszédnak is. Tudatosítani kell az áldozatban is, hogy a bántalmazás nem az ő hibája, nem szabad erről hallgatni, mert a helyzet idővel csak romlani fog. Nagyon fontos a mielőbbi segítségkérés. Itt következik a mi részünkről a harmadik fontos lépés: a jelzés alapján a hatékony segítségnyújtás.

– Az áldozatokat segítő civil szervezetek mellett az állam mekkora szerepet vállal a kapcsolati erőszak visszaszorításában?

– Ahogy mondtam, legfontosabbnak azt tartom, hogy az erőszakos bűnözők – akik már korábban is bántalmazták a családtagjaikat, gyerekeiket – a börtönben legyenek, és bírósági úton is tartsák távol őket a családtól. Ez a legfontosabb az áldozatok védelmében.

Éjjel-nappal és ingyenesen elérhető az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (06-80-20-55-20), amelynek a honlapján is lehet tájékozódni, az áldozatok tanácsot kaphatnak.

Krízishelyzet esetén az OKIT segíti, koordinálja az áldozatok felvételét, eljutását a krízisközpontba vagy a titkos menedékházba. Az országban már 20 krízisközpont működik, a konkrét életveszély elől menekülőknek pedig összesen nyolc titkos menedékház nyújt segítséget. A krízishelyzet megszűnése után az áldozatok a félutas kiléptető házakba nyerhetnek felvételt, amelyeknek a száma néhány év alatt a háromszorosára emelkedett.

Magam is többször jártam már ezekben a központokban, és bármilyen megrázó látni a kiszolgáltatott helyzetben lévő, megfélemlített áldozatokat, minden esetben elismeréssel töltött el az a szakmai munka, ami ezeken a helyeken folyik. Kilátástalannak tűnő helyzetekből állhatnak talpra azok, akik segítséget kérnek, és jó esélyük van arra, hogy a gyerekeiket megkíméljék a további szenvedésektől.

– Kipihented magad?
– A jótékonysági koncert szervezésére vagy az év végére gondolsz? Egyébként igen. Van olyan háromgyerekes barátnőm, aki karácsony után már a szünet végét várta, de nekem nagyon jólesett együtt lenni a családommal és pihenni – már amennyire mellettük lehet. Sűrű időszakon vagyok túl, a jótékonysági koncert után elkezdtünk próbálni a József Attila Színházban, közben a Madách Színházban és az Orlai Produkciónál összesen havi tíz-tizenöt előadásom volt. De az évkezdet egyelőre nyugodt, végre van időm sportolni és olvasni. Filmszerepet bármikor szívesen elfogadnék, de egyébként az évi egy bemutató épp elég, mert így jut idő a családomra és másra is.

– A veled készült Képmás-címlapinterjú idején Emma lányod épp oviba készült, a következő beszélgetéskor már iskolát kerestél neki. Bevált a speciális iskola?
– Még nem érettségizett le, arról majd csak pár év múlva tudunk beszélgetni. (nevet) Addig maradhat ebben az intézményben, utána majd meglátjuk, hogyan tovább. A speciális iskola neki nagyon bevált. Jól érzi magát, imád iskolába járni, mert vannak barátai és sikerélményei, hiszen jól tanul, együtt tud haladni a többiekkel. Még mindig nehezen olvas, így egy állami iskolában, ahol már az Egri csillagokat olvassák, csak kudarcélménye lenne. És barátai sem lennének, mert valljuk be őszintén: még ha mindenki nagyon kedves is vele az órán, a szünetekben kit érdekel egy lassabb gyermek?

Azt gondolom, nagyon sok fogyatékkal élő gyermeket integrálni kell, de az értelmi akadálynak van egy olyan foka, ahol egész egyszerűen hatékonyabb és boldogabb a szegregált környezet.

– Korábban azt mondtad, az iskolában nem, viszont otthon integráljátok Emmát. Ezt hogy értetted?
– Úgy, hogy minden programban részt vesz velünk. Nyilván nem minden sérült gyermeket lehet bárminek kitenni – ha például valaki nem bírja a tömeget vagy a neonfényt, akkor nem szabad olyan helyre vinni –, de azt gondolom, sokkal többet el lehet érni náluk, mint sok szülő hiszi. Sokan félnek a szabályok, keretek megtanításától, pedig nagyon fontos lenne a gyermek számára, és a szülőnek is sokkal könnyebb dolga lenne később. Én is mindig elmondom a gyerekeimnek, hogy felnőttként nekem is rengeteg szabályt kell betartanom, és szülőként az a dolgom, hogy erre megtanítsam őket is. Van egy csomó szabad játékidejük, de van, amit egyszerűen meg kell csinálni. És ebből nem engedünk, egyik gyereknél sem.

– Vagyis ugyanúgy nevelitek őket, nem?
– Alapvetően igen, viszont egy sérült gyermek esetén még erősebben kijönnek a hiányzó keretek hatásai.

Azt tapasztalom, hogy sokszor nagyon eltorzul a szülők viszonya fogyatékkal élő gyermekhez: hajlamosak a túlféltésre, engedékenyek és túlságosan segítőkészek, így gyermekük önállótlanabb és szociálisan éretlenebb lesz, mint amire képes lenne.

Emmát tudatosabban kell bevonni a tevékenységekbe, mert ő egyébként jól elvan a saját játékaival. Ez olyan, mint amikor kütyüt adunk a gyermek kezébe: pillanatnyilag ugyan kényelmes lehet, mert egy ideig nyugi van, de hosszú távon biztosan nem jó. Emmánál pedig még fokozottabban kell figyelni erre. Mindig hívjuk főzni-sütni, kap feladatokat, és ha kicsit morog is emiatt, a végén mindig élvezi a sikerélményt. Míg az egészséges gyerekek általában elmondják, mit szeretnének, Emma esetében mi fogalmazzuk meg az ő igényeit is. Egy másik példa: sokkal könnyebbek volnának a reggeleink, ha Emmának segítenék felöltözni, de inkább korábban felébresztem, hogy legyen ideje egyedül felöltözni. Kompromisszumot kötöttünk: nagyon szereti, ha ilyenkor mellette vagyok, ezért megteszem, de nem segítek neki, mert tudom, ha majd egyszer nem leszek mellette, akkor egyedül is fel fog tudni öltözni.

Kép

Kép: Emmer László

– És mit szólnak ehhez a testvérei?
– Panaszkodnak, hogy miért mindig Emmánál vagyok. És akkor befutok hozzájuk és megölelgetem őket. És néha – mert tudom, hogy ők egyedül is fel tudnak öltözni – segítek, vagy akár fel is öltöztetem, hogy kicsit kárpótoljam őket.

Egyenlőnek nem lehet lenni, ezt el kell fogadni – nekem és nekik is. És én most már nem aggódom ezen.

Tudják, hogy Emma más, beszélgetünk róla, de egyébként ugyanúgy piszkálják egymást, mint más testvérek. (nevet)

– Hogy látod, a társadalom hozzáállása mennyire változott a sérült gyermekekkel kapcsolatban?
– Mára sokat változott, már nem feltétlenül küldik intézetbe a sérült gyerekeket, a korai fejlesztés fontossága közismertebb és elfogadottabb lett. Viszont továbbra is elképesztő az egyes intézetek helyzete, rengeteg a sérült gyermek, a leterhelt szülő és pedagógus, így mindenkinek kevés az energiája a súlyosabb esetekre. Még mindig nagyon sok szomorú történetet hallani sérült gyermekekről és felnőttekről. Én stabil házasságban, biztonságos fizikai és anyagi körülmények között, elfogadó környezetben élek, szeretem a munkámat, és van két olyan nagymamánk, akik sokat tudnak segíteni. Emma nagyon jó természetű gyermek, nem nagyon voltak rossz élményeink vele kapcsolatban. Ahol voltak, onnan azonnal leléptünk.

Én ilyen körülmények között vállaltam a három gyermeket, de tudom jól, hogy egyes színészkollégáim más körülmények között élnek és vállalnak – vagy nem – gyermeket, és azt is, hogy az ország más részein sokkal nehezebb egy sérült gyermeket felnevelni.

Sokkal kevesebb az anyagi és szakmai lehetőség a fejlesztésükre, a felnevelésükre és az integrálásukra a társadalomba, pedig egyébként nagyon sokat tudnak adni érzelmileg – nemcsak a családjuknak, hanem az egész társadalomnak –, és legtöbben képesek és szeretnek is dolgozni. Nekem szerencsém van. Több teherre azért nem vágyom, de ez így jó.

– És a jótékonysági koncert kapcsán hogy látod: nem „immunisak” már a jótékonykodásra a művészek és a közönség?
– Szerintem nem. A többség szívesen eljön egy jótékonysági fellépésre, ha ráér. Persze nem mindig könnyű fellépőt találni, rólam viszont tudják, hogy el szoktam vállalni, így gyakrabban megkeresnek, néha túl sokszor is. Alapvetően kétféle döntési helyzet van: amikor az ügy vagy a szervező olyan, hogy gondolkodás nélkül elvállalod, és van, amikor végiggondolod, belefér-e idő vagy egyéb szempont alapján. Ilyenkor információt gyűjtesz az eseményről és mérlegelsz. Ez mindig egyéni döntés, senkit nem ítélhetünk meg amiatt, ha nemet mond.

– Most te voltál a szervező. Szerinted mi volt a döntő szempont: az ügy vagy te magad?
– Valószínűleg mindkettő. Én azért vállaltam el a szervezést, mert érintett szülő vagyok, és mert nagyon megfogott maga az ügy, Gábor és súlyosan fogyatékos kisfia története. Amikor átadtam nekik pár ruhaneműt és játékot, Gábor megkért, szóljak pár kollégámnak, csináljunk egy rövid műsort az általa alapított napközi anyagi támogatására. Fogalmam sem volt, hol és hogyan kellene elkezdeni. Nyár végére már lelkiismeret-furdalásom volt, úgyhogy gyorsan belevetettem magam a szervezésbe, és másfél hónapig csak ezzel foglalkoztam. Seres Tamás rendező barátomat kértem meg, segítsen összerakni a műsort. Bárkit felhívtam és csak dióhéjban elmondtam az ügyet, elvállalta, arról nem is kellett beszélnem, hogy még ki lépne fel. Csak az mondott nemet, aki nem ért rá. Ott volt Tenki Réka, Ónodi Eszter, Jordán Adél, Polgár Odett, Bíró Eszter, Ugron Zsolna, Máté Gábor, Szabó Simon, Vecsei H. Miklós, Czutor Zoltán és a Kokas házaspár. A Horváth Mihály téri templom gyönyörű helyszín, az este is csodálatosan szépre sikerült. A fellépők ingyen vállalták, és nagyon sokan eljöttek. Jól sikerült, de nagyon elfáradtam, túl nagy falat volt.

Kép

Kép: Emmer László

– De azóta is foglalkozol velük és az üggyel.
– A koncert óta kimondatlanul is a Fellegajtó Nyitogatók Alapítvány nagykövete lettem. A rendezvény hozott magával néhány nyilvános eseményt, ahol tudtunk beszélni a sérült gyermekek ügyéről. Azóta is megragadok minden alkalmat, hogy szót emeljek értük és a velük foglalkozó, árral szemben úszó civilekért. Elég sok nem színészi feladatot elvállaltam már, például voltam műsorvezető, háziasszony, előadó egy fogyatékkal élőkről szóló pszichológiai konferencián. Ilyenkor mindig megkérdeztem magamtól: normális vagyok én? Hiszen a felkészülés tőlem sokkal több időt vesz el, mint azoktól, akik ezzel szakmabeliként foglalkoznak. De hát az ember sok mindenre képes, amiről korábban nem gondolta volna...

– Mit gondolsz, te mitől vagy ezekre képes?
– Nehéz erre válaszolni.

A munkámhoz erőt ad a családom, a családomhoz erőt ad a munkám.

És mindehhez erőt ad a férjem, aki mindenben támogat, amiben én jól érzem magam. Amikor látja, hogy fáradok, mindig megkérdezi: „Biztos, hogy még ezt is akarod?” Racionális, mindig visszarak a földre, ha én elrepülni készülök. Nagyon jó tanácsadó, szakmában és házastársként is. Azt szokta mondani: „Tudod, hogy kell nemet mondani, ugye? Azt mondod, hogy »nem«.” Én ezt korábban el sem tudtam képzelni, ő vezetett rá. Sokáig azt hittem, ha nemet mondok, megbántom a másikat. De ez nem így van, lassan én is megtanulom. Imádom a munkám, de a három gyerek mellett már teljesen mások a prioritások, mint korábban. És igen, Emma folyamatosan feszegeti a mi határainkat, és mellette mi is a sajátjainkat. Fogalmam sincs, nélküle – ahogy persze Adél és Palkó nélkül is – milyen lennék. De ez nem is kérdés. Ők vannak, és én ilyen lettem.

Múltkor mondom a Lázárnak: alig tudod begombolni az inged, hova hízol? Erre tudod, mit mondott? Hogy én se fogtam vissza magam az evésben, és ez meg is látszik! És ha én leadok öt kilót, akkor majd ő is. Mondtam neki, na, majd meglátod, egy hónap alatt ledobom azt a pár kilót. Ezért is hívtalak, Aranka, hogy dolgozzuk ki a stratégiát, fogyókúrában nincs nagy gyakorlatom. Tudom, neked se, de ketten talán többre megyünk.

Emlékszel, milyen vékonyak voltunk, amikor a Népligetben sétáltunk a kisbabáinkkal? Még a második gyerek után is olyan jól néztem ki, kicsit kerekdedebb voltam, de a derekam még megvolt.

Most, hogy múlnak az évek, mindenhova rakódik a zsír, ahová nem kéne, pedig nem eszem sokat. Itt a pogácsa, meg van egy kis zserbó is, meg kell enni, hogy ne legyen kísértés. Persze Lázár csak nehezíti a dolgomat, holnapra bablevest kért csülökkel. És én mit egyek? Arra gondoltam, hogy megváltoztatom az életmódomat, utána is néztem, meg a lányomat is megkérdeztem, bár ő olyan vékony, ehet bármit. Azt mondta, vegyek mindenmentes kenyeret. Az meg milyen? Állítólag kiveszik belőle a kalóriákat meg a glutént. Holnap hoz nekem egyet. De jó neked Arankám, hogy nincs ilyen problémád, olyan jól nézel ki, senki nem mondaná meg, hogy elmúltál hetven...

Összeírtam pár dolgot. Reggeli előtt egy kis torna. Az jót tesz. Az étrendből meg ki kell iktatni a cukrot meg a fehér lisztet. Szerintem menni fog, már vettem is édesítőt a kávémba. Maradt egy kis dagadó, nagyon finom lett a töltelék, kóstold meg, én is eszem, ebben nincs se cukor, se liszt. A krumplit is csak módjával, de azt mondta a lányom, hogy főve kifejezetten jót tesz, hisz amikor gyomorrontás után diétázni kell, nem véletlen, hogy főtt krumplit kell enni. Amúgy is elfogyott a krumplipüré, majd eszünk a húshoz krumplisalátát, azt olvastam, hogy ha húst eszünk salátával, az nem hizlal, sőt, fogyaszt.

Én már a gondolattól, hogy életmódot váltok, fogytam két kilót, olyan felszabadító érzés.

Úgy érzem, ez menni fog nekem, nem tudom, az a sok nő mit nyavalyog, hogy nem tud lefogyni, nem is olyan bonyolult ez. Na, Arankám, húzzunk bele, itt a dagadó salátával, utána már csak az a pár zserbó van... Tudod, mire gondoltam? Vennék egy szobabiciklit, és amíg tekerem, szép erdei tájakat nézegetek a tévében. Hogy fog csodálkozni Lázár! Meg hallottam olyan csodaporokról, amiktől állítólag nem leszek éhes. Ez szerintem szélhámosság, az emberek már rég nem azért esznek, mert éhesek. Én már vagy harminc éve nem éreztem éhséget, mégis tudok enni. Hogy ízlik a dagadó, Arankám, ugye milyen könnyű? Öntök egy kis szaftot, a múltkor mondták a tévében, hogy a zsír sem hizlal.

Szögezzük le: a profi marketingesek tankjai időzítve szálltak partra, hiszen a sárlavina (= negatív kampány) éppen akkor indult, amikor a piacra került a celeb legújabb terméke. És akik ma fel vannak háborodva, azoknak egy jó része holnap sorban fog állni azért a bizonyos „házasságmegmentő” kakaós csigáért. A profi marketingesek precízen kiszámolták ezt, a celeb pedig nem véletlenül mondta, amit mondott. Régről tudjuk, hogy a negatív reklám is reklám. Ma reggelre már az összes anyukás és női fórum tele van az „Igazságosztó Kinyilatkoztatással”.

Több ezer nő kommentel felháborodva, kisebb és nagyobb véleményvezérek tüzelik a követőiket a celeb ellen. Dehát pont ez a cél! Aki eddig nem hallott volna a legújabb „házasságmentő kakaós csigáról”, ma már tudja, mely boltban tudja majd megvásárolni.

Ma még persze minden nő azt mondja: „Én aztán egy fillért sem hagyok ennek a boltjában!”. De az üzenet bemászik a tudattalanba, és holnap, amikor rohansz a munkahelyedre, és épp csak arra van időd, hogy beugorj valahova tízórait venni, ott lesz egy bolt, ahol véletlenül pont kapható a „házasságmentő csiga”. Eszedbe jut, hogy mostanában milyen keveset beszélgettetek a férjeddel, és mintha a szex is ritkább lenne. Na, tényleg le kell dobnom pár kilót – mondod magadnak, és automatikusan nyúlsz a Megoldásért… Instant megoldásért.

De miért működik ez a sárlavinás negatív kampány mégis? – kérdezte ma tőlem egy barátnőm, aki amúgy három gyerek szülése után is szép vékony, és „házasságmentő csigára” az alakja okán tuti nincs szüksége. Ugyanő azt is javasolta, hogy szólaljanak már meg a pasik, a férjek, a férfiak, és háborodjanak már fel ők.

Vékonynak, jó alakúnak lenni természetesen jó. A fizikai testünkben jól érezni magunkat, könnyedé, egészségesen és fájdalom nélkül lenni jó. De itt NEM EZ a jó alak kampánybeli motivációja.

Arra a közhiedelemre épít inkább, hogy egy jó kapcsolat alapja a jó szex. Sőt, nemcsak alapja, de fala, ablaka, ajtaja, teteje meg minden. Jó szexben pedig csak a jó alakúaknak lehet része.

Ez volna az axióma, amit a tudattalanba a marketingesek segítségével a celeb átültetni kíván, hogy jól fogyjon aztán a „szexistennővé tevő” csiga. Ha pedig az üzenetben van egy mákszemnyi igazság a mellette lévő trágyakupac méretű hazugság mellett, akkor abból már sikeres eladási kampány építhető fel.

Tegyünk most egy kísérletet, nézzünk rá a trágyakupacra, aztán mögé is! (Hátha ezzel végleg sikerül a tudattalanunkból kisöpörni a nem kívánt marketinges szédítést…)

Az egyik női fórumon a minap (még a „kinyilatkoztatás” előtt) téma volt, hogy kit mi tesz boldoggá. A kisgyerekes anyukák közül sokan kommenteltek. Szerintetek milyen válaszokat adtak?? Bizony, bizony: kilókat adtak meg! Hogy hány kiló választja el őket a boldogságtól. Nem akarok álszent lenni: nekem is fontos a külalak, imádom a csinos ruhákat, jógázni járok, itthon is tornázom, amikor tudok, de a szülés előtti súlyomhoz képest 8 kilóval több vagyok. És én is szeretnék beleférni a régi nadrágjaimba. De azért, amikor tavaly a mammográfia után kivizsgálásra kellett mennem, akkor kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy hány kiló vagyok.

Persze, könnyebb egy megfogható célt mondani: „Ha 15 kilóval kevesebb lennék, boldog lennék”, mintsem szembenézni olyan telibe találó mondatokkal, mint:

Ez utóbbiakon nem segít sem a hagyományos, sem a mentes, sem a keto csiga. Még a „mindenrejócsiga” sem. Csak szeretjük magunkat elaltatni, a lelkünket elcsitítani. És hiába tudjuk az eszünkkel, le is írtuk több helyütt kommentben, hogy felháborító a női testet szexuális tárgyként kezelni, azért ott ólálkodik a tudattalan gondolat: „Csak megkóstolom azt a Csodahozó Csigát!” Inkább főzzük meg a család csigamentes vacsoráját, és éljünk egymásra figyelve, egymást szeretve boldogan!

Ja, és hogy mit mondott minderre a férjem? „Ki az a N…..i?”

Haldokló angyalok a húspiacon

„Pataknyi vérontás is jobb egy második gyermek születésénél.” Ez a jelszó napokra az ember agyába ég, ha megnézi a One Child Nation (Egygyermekes nemzet, más fordításban: Egy család / egy gyerek országa) című kínai-amerikai dokumentumfilmet.

Ami több is, mint dokumentumfilm, hiszen egy körülbelül félórás politikai-történelmi felvezetést követően már-már bűnügyi drámába csap át, amelynek sztoriját a legkeményebb forgatókönyvíró, az élet írta.

Készítője, Nanfu Wang USA-ban élő kínai rendezőnő „csak” felvette a fonalat, és utánajárt a kínai kormány bő 35 esztendőn át erőltetett egygyermekes családpolitikája okainak, körülményeinek, következményeinek. A programnak, amely embermilliók életútját változtatta vagy épp szakította meg, még mielőtt az egyáltalán elkezdődhetett volna…

Mondhatnánk a filmre, hogy 85 percnyi tömény döbbenet, de valójában annál jóval több, mert utána még sokáig elgondolkodtat, s némiképp tán a világnézetünket is (újra) formálja. Az elején még fészkelődve kívül tudunk helyezkedni az eseményeken, míg hallgatjuk, hogy a diktatúra egykori kiszolgálói hogyan magyarázzák tetteiket, a lelkiismeretükkel küzdve, vagy épp elnyomva magukban a szembenézést a súlyos múlttal, amit a jelen tükre is kíméletlenül megmutat, ha belepillantanak. Nyilván nem véletlen, sokkal inkább szimbolikus, hogy némely interjúalanyával a rendezőnő is egy tükör elé ülve beszélget. Számára az egész utazást Amerikából a volt hazájába tulajdonképpen a kislánya születése ihlette, aki így közvetetten az alkotó múzsájává is vált.

Mi mindent tehet egy gyermek sok másik gyermekért! Akiknek egy része meg sem született, másik hányada alig valamicskét élt, a szerencsésebbek pedig már nagykorúak, ám könnyen lehet, hogy a világ egy másik szegletében élve mit sem sejtenek a valódi származásukról. Legalábbis a vér szerinti szüleikről, rokonaikról, s arról sem sejtenek semmit, hogy miként kerültek az őket felnevelő családhoz. Bár talán nem is akarják tudni az igazat. Mint kiderül, Nanfu Wang saját famíliája is tele van dermesztő történetekkel, amelyeknek mintha mindenki egyszerre volna cinkosa és áldozata.

Az 1979–2015 közötti időszakról, tehát egészen a közelmúltról beszélünk, amely Kínában a hétköznapok részévé tette a kényszersterilizációkat, a terhességmegszakításokat, a csecsemőgyilkosságokat és a gyermekkereskedelmet. Mindezt csúcsra járatott, hurráoptimista propaganda hazudta a lakosság felé természetesnek, elfogadhatónak, mi több: nemes célnak.

Sokan ma is azzal nyugtatják magukat, hogy nem volt más választásuk, hogy az éhezés elkerülése, a nemzet fennmaradása érdekében hagyták a már megszületett második gyermeküket kegyetlenül az út szélén, vagy a húspiacon egy dobozban. 

És a versenyben, vagyis az első, tehát jó eséllyel életben maradó gyermek helyéért – vagy még inkább neméért – folytatott harcban különösen meghökkentő, mennyire hevesen „szurkolt” mindenki azért, hogy fia szülessen. Aki a család nevét tovább viszi. Még az anyák is másként bántak a fiúgyermekkel, az államgépezet ilyen szintig befolyásolni tudta a legjóravalóbb polgárok gondolkodását is. Akik a filmben nem egyszer mosolyogva beszélnek erről az időszakról – igaz, nem könnyű eldönteni, hogy a nosztalgia miatt, vagy inkább a szépíthetetlent ezzel is szépítve, kínjukban, zavarukban. A rendezőnőt dicséri, hogy igen mélyre ás, nem elégszik meg félutakkal. Mégis, ahol a nyomozása már túl szenzitív családi kötelékeket érintene, mindig tudja, hol a határ. És a szemek, a tekintetek – amelyeket sok európai oly hasonlónak lát, pedig nem azok – időnként még többet is mondanak ebben a filmben, egy-egy kitartott snittben a szavaknál. Aztán van, hogy szavak is érkeznek melléjük, csak ki kell várni.

A néző szava viszont elakad egy időre a záró képsorok után. Nem is igazán tudjuk, azokat sirassuk-e, akik végül nem élhették meg a rájuk váró – sok esetben keserves – sorsot, hanem már a születésük pillanatában politikai parancsra „angyallá váltak”.

Vagy azok visszafordíthatatlan elszakadását próbáljuk inkább értelmezni ettől a megfélemlített és megvezetett társadalomtól – benne a saját szüleiktől, testvéreiktől –, akik az emberpiacról végül emberibb környezetbe (örökbefogadókhoz) kerültek. De legfőképp: mi van azokkal, akik maradtak? Akiknek abban a közegben kell a saját bűneik, gyengeségeik terhét tovább cipelniük, amely szép szóval vagy erőszakkal az életük vezérelvévé tette, hogy „pataknyi vérontás is jobb egy második gyermek születésénél”. Nanfu Wang filmje letaglóz.

Dr. Szász Adrián

Kép

Forget Me Not – Kép: BIDF

Nem marad más, csak szégyen és szeretet

A Forget Me Not (Nefelejcs) című dokumentumfilm a gyermeküket anyaotthonban titokban megszülő koreai lányokról szól. A film címe már önmagában is előrevetíti a társadalom hozzáállását a lányanyák kérdéséhez.

Mégis, hogyan kerül egy dán rendező filmje Dél-Koreába, ez az egész pedig egy budapesti fesztiválra? Ami a kérdés második felét illeti, könnyen válaszolhatunk rá: hatodik alkalommal tartják ugyanis a kreatív dokumentumfilmek seregszemléjét Budapesten. A doku már rég nem az, ami még a fejekben él a műfajról, és ami miatt részben még mindig nem tud betörni a moziforgalmazásba. A manapság szokásos egészestés dokumentumfilmek ugyanis játékfilmes elemekkel segítik az egyébként valós történeteket: így dramatizálják a valóságot. Mert a legigazabb történetek mindig a dokumentumfilmek, bármennyire is közhelynek hangzik.

Hatványozottan így van ez az idei fesztivál dán versenyfilmjével, Sun Hee Engelstoft Nefelejcs című munkája ugyanis önéletrajzi ihletésű.

Ahogy a rendező nevéből is kitűnik, egy valaha Dél-Koreában született, örökbe adott, dán családban felnövő fiatal nőről van szó, aki részben a saját anyját keresni megy vissza az ázsiai országba.

Nem találja. Ugyanakkor mindezt nyugodtan leírhatom, nincsen ebben semmi kikotyogott fordulat, hiszen a film nem erről szól. A kamera három mai fiatal lányt követ nyomon, akikben egy a közös: fiatalkorúként, házasságon kívül gyereket várnak. A jóval szigorúbb távol-keleti szabályok között ez nemcsak egzisztenciális, megélhetési kérdés, hanem felvet közösségi szempontokat is. Vajon mi a megoldás: befogadni a gyermeket, vagy örökbe adni, ahogy ez a rendezővel is történt?

Egyrészt tehát egy személyes útkeresést látunk a vásznon, belső monológgal megszakítva a történetet. A rendező évtizedek kérdéseit sűríti össze, és teszi fel képzeletben saját anyjának. Habár ez a film részben a rendező önismereti utazása, ennek megjelenítése mégsem öncélú. Igazi szándéka ugyanis az örökbeadás mögött meghúzódó érzések megmutatása a lányok sorsán keresztül.

A Nefelejcs Aeshuwonban játszódik, egy Jeju szigetén található leányanya-otthonban, ami furcsa módon koreaiul annyit jelent: „nászút”. Az intézetben megmutatkozó szerepek megdöbbentően ismerősek, ám a történések nem különösebben harmonikusak. Kapkodó, szitkozódó, kétségbeesett szülőket látunk a folyton áldozatos munkát végző igazgatónál, Im asszonynál, aki mindent megtesz azért, hogy a lehető legjobb vége legyen minden történetnek. A szülők rendszerint a fiatal apát okolják gyermekük sorsának rosszra fordulásáért. Talk-show-ba, szappanoperába illő jelenetek, fenyegetések, fogadkozások, kitagadások követik egymást. Vicces is lehetne, ha nem derékba tört vagy veszélyeztetett sorsokról lenne szó.

Mindez szerencsére csak néhány szó erejéig jelenik meg, mintegy háttérbe szorítva; sokkal inkább a főszereplő lányanyákat keresi a kamera.

Megmutatja mindenekelőtt azt a feltétlen szeretetet és várakozást, amellyel a még meg sem született gyermekhez kötődnek. Furcsa módon kavarognak az érzések ezekben a lányokban: „a családfenntartásra, gyereknevelésre még nem vagyok kész, de a gyerekem hozzám tartozik”.

A főszereplők mindezt leginkább a szülők előtt nem mondják ki, a velük közös jelenetekben nem marad más, mint a szégyen és a könnyek. Gyökerében elhalt a kommunikáció a szülők és a lányok között, amiben éppen csak arról nem esik szó, ami a legfontosabb a történetben: a megszületett, új élet.

Nem tündérmese tehát a Nefelejcs, de nyilván nem is ez a cél. A rendező terápiás céljai mellett a nézőt is egy kicsit emberségessé teszi. A nehéz döntéshez szeretet, körültekintés és kommunikáció kell.

Sergő Z. András

Sir Ken Robinson, világhírű oktatáskutató, oktató és előadó nemrég megjelentetett, „Kreatív iskolák” című könyvében arról is értekezik, hogy az iparosított oktatás (ami a 19. és a 20. század igényeinek megfelelt) helyett hogyan lehet a diákokat a ma kihívásaira felkészíteni. Átfogó kutatási elemzések megfogalmazása után következtetéseket is levon, sőt, gyakorlati tanácsot is ad nekünk, pedagógusoknak.

Nyolc dimenziót különít el, amelyeknek fejlesztése nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az iskolát elhagyó diák helyt tudjon állni a 21. században.

8K elméletének összetevője az alábbi nyolc kompetenciaterület: kíváncsiság, kreativitás, kritikai gondolkodás, kollaboráció, kommunikáció, közösségvállalás, kiegyensúlyozottság, közösségi szellem. A magyar fordítás miatt néhány fogalom elsőre nem volt egyértelmű, így utánanéztem. Az alábbiakban igyekszem egy-egy általam kipróbált oktatási módszert illeszteni az egyes területekhez.

Kép

Kép: Freepik

A kíváncsiság felkeltése talán a legjobb módszerem. Amikor olyan (költői) kérdéseket teszek fel, amelyekre a választ egy perc múlva úgyis megmondom, a diákjaim fásultan néznek rám. Ám ha az órai értő kérdésfeltevésért például pontot adok, vagy a test egy-egy működési mechanizmusának felderítését rájuk bízom, sokkal jobban bevonódnak.

A kreativitás ebben az elméletben a nézőpontváltást, az új gondolatokat jelenti. Sokat segít például, ha komplex feladatot kapnak, amelyet hosszú távon kell megoldaniuk.

Az egyik évben azt kértem, hogy félév végéig készítsenek egy kreatív városi állat- vagy növényhatározót. Tilos volt a klasszikus, lapozós határozó beadása. Végül kisfilmek, társasjátékok, gondolattérképek és egy színdarab is született.

A kritikai gondolkodás fejlesztésére a vita nagyon alkalmas. Nem is feltétlenül kell a disputa minden szabályát átnézni, elég, ha van egy tételmondat, amelyet az osztály fele támogat, a másik fele pedig ellenez. Például: Az állatkísérleteket be kell tiltani. A húsz­perces páros gyakorlat felénél csere történik, aki eddig támogató volt, ellenző lesz, és fordítva. Elképesztő visszajelzéseket adtak a diákok az ilyen gyakorlatok után, például arról, hogy az egyéni meg­győződés ellenére is milyen jól lehet pró vagy kontra érvelni.

A kollaborációra, azaz az együttműködés fejlesztésére példa a fenti páros dolgozat, vagy közös projektmunka, csoportos feladatok.

Kép

Kép: Freepik

A kommunikáció, azaz a képesség, hogy világosan, magabiztosan, önazonosan fejezzük ki magunkat, az én tapasztalatom szerint a legkevésbé fejlődik az óra eleji feleléssel. A kiselőadás, az otthoni videófelelet, a páros felelés és a vita is kiváló módszerek.

A közösségvállalás itt a másokkal való együttérzést, és az ennek megfelelő cselekvést jelenti. A biológiaórán ennek fejlesztése számomra a legkevésbé tervezhető. Inkább a személyes példamutatás, például a hibák beismerése, indulatból adott érdemjegy visszavonása, az osztály órai lelkiállapotának felmérése és az óra aszerinti módosítása vált be.

A kiegyensúlyozottság, ami ebben az esetben az önismeretet és a saját belső harmóniánk megteremtésének képességét jelenti, szintén nem jelenik meg egy-egy tantárgy témájaként. Nekem bevált az óra eleji relaxáció, avagy vezetett vizualizáció: amikor a diákok a tanár hangját követve néhány percig csak a légzésükre vagy a testérzetekre figyelnek.

A módszer tanulható, az autogén tréning és a jezsuita meditációs imák világa is ez.

A közösségi szellem, a nyolcadik K az a képesség, hogy konstruktívan részt tudunk venni a társadalmi életben. Amikor én diák voltam, a szemétszedés gyakorlatát alkalmazta némely pedagógus, ám ez a mai kutatások szerint kontraproduktív: rossz érzések és negatív élmények kapcsolódnak egy egyébként fontos ügyhöz. Inkább egy diákokat is érintő szociális vagy környezeti probléma felderítése, és megoldási javaslatok kidolgozása – ez lehetne jó gyakorlat. Elterjedt például az ún. öröm–bánat térkép, amelyről az interneten rengeteg leírást lehet találni, és a diákok tényleg élvezik és hasznos is nekik.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>