- Miért hoztad létre a csoportot és kiket vártok?

Március 12-én este hoztam létre, és rögtön már az első órában ezren lettünk. A csoport létrehozásakor már tapintható volt a feszültség a pedagógusok, a szülők és a diákok között a koronavírus-veszélyhelyzet miatti iskolabezárás kapcsán. Ekkor határoztam el, hogy elébe megyek a dolgoknak, és a közösség erejét kérem, hogy összegyűjtsük a tanulást segítő, otthon, az iskolától távoli környezetben is használható digitális eszközöket.

Reméltem, hogy egy támogató, alulról szerveződő közösség jön létre az érintettekből, és az egyéni tudások egy kollektív tudásbázissá alakulnak. 

Elsősorban innovatív pedagógusok körében terjesztettem és néhány szülői csoportban. Digitális pedagógiával is foglalkozó  oktatóként kialakítottam az évek során egy kapcsolati hálót, amiben sok, a témához értő és gyakorló szakember van, ők voltak az első csoporttagok. Azóta több, mint ötvezenerre szökött fel a csoport taglétszáma, és az iskolákat érintő intézkedések bejelentése óta szinte másodpercről másodperce növekszik.

- Mik az eddigi tapasztalatok, mennyire hasznos a csoport, milyen a hangulat?

A tapasztalatok szerint a pedagógusok nagyon hálásak és inspiráltak, legalábbis erről posztolnak, üzennek a legtöbben.

A második leggyakoribb érzelem és téma, ami megjelenik, az az aggodalom és a zavartság, hogy ennyi teljesen új lehetőség között és ennyire új területen, hogy fognak pedagógiailag korrekt munkát végezni?  

Ki fog segíteni nekik, milyen eszközöket válasszanak, hogy használják jól ezeket, és hogyan fogjanak hozzá? 

A harmadik pedig a nekik is választ nyújtó támogató felajánlások, szoftverek, virtuális tantermek, digitális tananyagok, applikációk, technikai segítségek - ezekből is rengeteg érkezik. Ötlet, kérdés is sok van. Széles a gondolati ív is: olvasható felajánlás a legnagyobb rendszerszintű segítségtől (pl. komplex iskolai virtuális oktatási keretprogram) a legkisebbig (pl. hogyan kell matematikai képleteket irni applikációból, telefonról). Jelenleg a rendszerezés a legfőbb feladatunk, a pedagógiai céloknak és a NAT-nak megfelelően kezelhető, jól használható tudásbázist szeretnénk létrehozni. Természetesen az oktatási irányítás útmutatásait is figyelembe vesszük, és a digitális átállásban azokkal együtt segítjük a pedagógusokat, szülőket és a gyerekeket.  

- Szülőknek érdemes csatlakozni?

Mindenképpen érdemes, mert a szülők alulról jövő kezdeményezéseire is szükség van. Helyi megoldások kellenek, például osztályban, iskolában akár kisebb tanulócsoportokat alkotni. A szülőkre most még nagyobb felelősség hárul, külön készülök én is nekik információkkal: hogyan hozzunk létre új, otthoni tanulást segítő napi rutinokat, hogyan hozzunk létre tanulási környezetet, hogyan kommunikáljunk a gyerekkel, hogy kezeljük a felmerülő érzelmileg telített helyzeteket.

A lényeg: csak lassan és nyugodtan.

Nem kell hétfőn reggel online témazárót írniuk, sőt, egy hónap múlva sem biztos, hogy ez lesz a legfontosabb. Induljunk el, hozzunk létre közösségeket az egészséges és derűs, pozitív jövőbe vetett rendületlen hit mentén.

Legyünk mentálisan erősek és figyeljük a megoldáskozpontú csoportokat. Ebben segítünk mi is. Időnk van és minden rendben lesz. Ezek a fontos „megerősítések".

Fülöp Hajnalka újságíró, tudatos internethasználat oktató, a digitális pedagógiában is jártas szakember, öt gyermek édesanyja, a Tudatos Digitális Szülők Facebook-oldal szerkesztője.

– Milyen családban nőttél fel, milyen értékrend szerint neveltek a szüleid?
– Édesanyám és édesapám becsületes munkásemberek voltak, ma már mindketten nyugdíjasok. Budán laktunk, szerény körülmények között, de szigorú követelmények mellett nőttem fel. Nővéremmel, Ágival nem kaptunk vallásos nevelést, de jó és szép, követendő példát annál többet.

– Hogy lettél televíziós újságíró, és milyen szakmai utat jártál be?
– Eredetileg képzőművészeti pályára készültem, a pasztellkréták, vázlattömbök a mai napig készenlétben állnak otthon. Hiányzik a rajz, de a jelenlegi elfoglaltságaim mellett nem nagyon jut időm rá. Mivel mindig is jó íráskészségem volt, szinte észrevétlenül sodródtam a média, az újságírás világa felé. Abszolút kezdőként kerültem a HírTV-hez, ahol végigjártam a szakmai ranglétrát: híradós riportok készítésével kezdtem, majd oknyomozó anyagokat forgattam, voltam hírolvasó, vezettem stúdióbeszélgetéseket. Egy évtized után az esti fő műsorsáv egyik vezető arca lettem. Azóta több csatornát is megjártam, több ezer interjút készítettem.

– A közügyek iránti érdeklődésed és a nyilvános szereplésben szerzett rutinod nem terelt a közéleti szerepvállalás felé?
– Nagyon bízom abban, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, bár sokkal kevesebb bennem a szereplési vágy, mint azt a hivatásom alapján bárki gondolná.

Szerintem a mi hivatásunk tipikusan határterület, a jelenlétünkkel, a műsorainkkal, ha áttételesen is, de részt veszünk a közéletben.

A képernyőn keresztül jól kitapintható a társadalmi vitákban az álláspontom, de tisztán látom a határvonalakat is, a szerepkörömből fakadó rendelkezésemre álló mozgásteret.

– Sok keresztény vélekedik úgy, hogy inkább távol tartja magát a közélettől, mert az nem tiszta…
– A közéleti szerepvállalás szerintem nagyon fontos. Egy keveset citált idézet Ferenc pápától számomra sorvezető, a Szentatya úgy fogalmazott: „Részt venni a politikában, a keresztény ember számára ez kötelesség. Mi, keresztények nem játszhatjuk Pilátus szerepét, a kézmosást! Ha a politika túlságosan bepiszkolódott, annak részben az az oka, hogy a keresztény testvérek nem illeszkedtek a politika világába az evangélium szellemével.”

Egy elgondolkodtató beszélgetés, érdekes interjú reményeim szerint örömöt okoz és inspirálóan hathat, de a világot valójában nem a jó kérdésekkel, hanem a jó példával lehet igazán alakítani.

– A műsorodnak már a címe is hitvallás. Te vagy a „keresztanya”?
– A Credo egyszerre személyes és szakmai hitvallás is. Sokáig nem hagyott nyugodni az a kettősség, ami a média világa és a Krisztus-követő életmód között feszül. Ekkor bukkantam rá az Opus Dei-t alapító Josemaría Escrivá üzenetére: „Mindenki szentté válhat a hétköznapi élet által. Minden keresztény meg van hívva az életszentségre a munkáján keresztül is.” Attól kezdve kerestem a módját annak, hogy mit tehetnék tévésként, újságíróként azért, hogy ne csak a magánéletben, de a hivatásomban is megéljem a kereszténységemet. Márton Áron ezt valahogy úgy fogalmazta meg, hogy a keresztény ember két világ polgára. A hitét nem tekintheti ürügynek arra, hogy meneküljön az életfeladatok elől. Amikorra ez tudatosult bennem, már meg is született egy keresztény közéleti műsor alapötlete.

– Mitől lehet egy közéleti műsor keresztény?
– Szeretném az emberekkel egy más megközelítésben megismertetni azokat a vitatott és nehéz kérdéseket, amelyekkel nap mint nap szembesülnek, asztalhoz invitálva a megtapasztalt jót, bemutatva, hogy egy keresztény műsor is lehet bátor és izgalmas. Sőt, ma igazán ez az! Megalapozatlan vélemények, hamis ideológiák kapnak ugyanis érdemtelenül nagy teret a médiumokban.

A kereszténységre rengeteg negatív sztereotípia rakódott, amelyek gátolják fontos és értékes üzenetek eljuttatását a nézőkhöz. Ez a hátrány azonban behozható nyitottsággal, korszerű megközelítéssel és kommunikációval, őszinte beszéddel.

– Hogy lettél hívő?
– 13 évesen kezdtem önállóan hittanra járni, 14 évesen keresztelkedtem meg. 33 évesen bérmálkoztam. Tizenévesen Assisi Szent Klárát választottam védőszentemül. Jóval később, már riporterként tudtam meg, hogy 1957-ben őt nevezte ki XII. Piusz pápa a televízió, a televíziósok védőszentjének…

– Ennyire sima és vezetett volt az urad?
– Nem, a hithez vezető út nekem sem volt zökkenőmentes. Többször is hátat fordítottam Istennek. A mai napig a gőg, az önzés és az életszentség között vagyok félúton. Bőven van még mit dolgoznom, mert bizony, ha szabadjára engedem a maximalizmusomat, és hagyom eluralkodni a kritikus természetemet, nos, az senkinek nem jó. De érzem, hogy Isten megelőlegezte a szeretetét, a bizalmát, születésemtől fogva töretlenül hisz bennem.

– Sok forró témát érintenek a beszélgetéseid, az LMBTQ mozgalomtól az abortuszkérdésen át. Voltak kellemetlen élményeid a műsor életpárti, a hagyományos családmodell mellett kiálló értékrendje miatt?
– Voltak és vannak. Remélem, lesznek is. Ez a legmegbízhatóbb útjelző a számomra. Egyedül a lelkiismeretemtől félek, attól nem, ha valaki kritizál. Számtalanszor megtapasztaltam, milyen az, amikor csak egy kicsit kellene változtatnom az álláspontomon ahhoz, hogy jobban hangozzék, hogy tetszetősebb legyen.

De vannak dolgok, amelyeket nem szabad relativizálni, és nem képezhetik vita tárgyát. Ezért is lett a műsor alcíme: „Az igazat megvallva.”

– A műsorodban felmerülő témákkal többnyire identitás-kérdéseket feszegetsz. Miért fontos ezekről beszélgetni?
– Az identitását vesztett ember gyökértelen, kiszolgáltatott és magányos, ezért sérülékeny, könnyen befolyásolható. Az identitáserősítés valójában lélekmentés. Amikor az önazonosságunk szóba kerül, csak földi megközelítésben taglaljuk örökletes, genetikai sajátosságainkat. Férfinek vagy nőnek születünk, egy nemzet tagjaként, és egy család részeivé válunk. Csodálatos és összetett nyelvünk és kultúránk meghatározza gondolatainkat, érzéseinket is. De identitásunk legfontosabb része a lelki identitásunk, a teremtettségünk biztos tudata. Isten a saját képmására teremtett bennünket, aki ezzel a tudattal él, önbecsüléssel él. Ha ezzel többen tisztában lennének, jobban vigyáznánk magunkra, és jobban becsülnénk másokat is, attól függetlenül, hogy a világban éppen mik a globális trendek.

Ha egy társadalmat stabil és pozitív világnézettel bíró emberek alkotnak, ott az időről időre felbukkanó ember- és életellenes eszmék nem tudnak gyökeret verni, ezért szükséges ezekről a kérdésekről beszélni.

– Te szerkeszted a műsort és választod ki a vendégeidet?
– Nyitott szemmel járok, minden új ismeretséget, témát, könyvet, cikket a készülő adások szemszögéből vizsgálok. Rengeteg ötletet kapok a nézőktől, a vendégektől, kollégáktól is, de alapvetően Kovács Zsolt felelős szerkesztővel ketten készítjük a műsort. Zsolt számára nincs lehetetlen küldetés, fantasztikus vendégeket kutat fel és heroikus munkával szervezi az interjúkat. Minden operatív terhet levesz a vállamról, Bika Júlia társszerkesztővel közösen együtt élnek a produkcióval. Igazi csapatmunka, de tartalmi kérdésekben én mondom ki a végső szót.

– Mennyire tudsz távolságot tartani a témáktól és megmaradni a kérdező szerepben?
– Ez változó. Mindent a műsornak, az aktuális témának, üzenetnek rendelek alá. Ha a személyesebb narratíva segíti a jobb megértést, akkor egyáltalán nem törekszem a távolságtartásra, ha azonban a tárgyilagosabb megközelítés szolgálja az ügyet vagy a befogadást, akkor maradok semleges kérdező. Nem uralom el a terepet, és nem a képernyőn szeretnék kiteljesedni, de a személyiségemet a kellő mértékben beleviszem a műsorokba. 

– Melyik adásra vagy a legbüszkébb?
– Nehezet kérdezel. Mindegyikre büszke vagyok valamiért. Mindegyiket másért szeretem. 

– Március 15. nemcsak nemzeti ünnepünk, de a magyar sajtó napja is. Mit gondolsz a média felelősségéről és annak gyors ütemű átalakulásáról?
– A tömegtájékoztatási eszközök által behálózott világban, ahol az információ értékké, áruvá lépett elő, a sajtó szerepe is felértékelődött. És minél nagyobb a hatalma, annál nagyobb a felelőssége is. Csakhogy míg a negyedik hatalmi ág szerepkör csábító, és önmagunk fontosságának hangsúlyozása is az, könnyen a saját személyiségünk hatása alá kerülhetünk. Magyar újságíróként felelősségünk van hazánk sorsának alakításában; de továbbmegyek: a közgondolkodás, közhangulat, a szóhasználat, sőt, még a közmorál alakításában is. Egy olyan korban, amikor a hatalmi tényezők nem tanúsítanak önmérsékletet a tekintetben, hogy mire és hogyan használják a nyilvánosság és a meggyőzés eszközét, fontos, hogy legalább a média képviselői tisztában legyenek a szerepükkel.

Igen, a sajtó egy bizonyos szempontból hatalom, de csak amennyiben „hatalma” van a sebésznek is a beteg felett. Egy dilettáns vagy rosszindulatú újságíró egyszerre okozhat kárt az olvasóknak, nézőknek és az interjúalanyoknak is.

 A felgyorsult ritmus, a hírgyártás folyamatos kényszere következtében egyébként is komoly kihívást jelent az információk ellenőrzése, ezzel ugyanis a korábbinál jóval nagyobb tér nyílik a hamis híreknek és a híreszteléseknek. Így a mi szakmánkra hárul a pontos, tárgyilagos tájékoztatás és az információs szuverenitásunk megőrzésének felelőssége is.

– Miközben a közösségi média elterjedése óta mindenki véleményt formál, átértékelődhet a sajtószabadság fogalma is. Mi erről a véleményed?
– Örülök, hogy ezt megkérdezted. A sajtószabadság fogalma alatt ugyanis ma sokan – köztük számos újságíró – azt érti, hogy a sajtóban vagy a sajtónak mindent szabad. Ez a felfogás szereptévesztéshez vezet. A sajtószabadság zászlaja alatt sok mindentől függetleníthetjük magunkat, de egy valamitől soha nem, az pedig a valóság. Az internet, a közösségi média elterjedésével ma már semmit nem lehet eltitkolni, mindenre fény derül. A sajtószabadság tekintetében ezért aktuálisan inkább a médiapiaci viszonyok arányait méricskélik, amit jó és érdemes is nyomon követni. Különösen is lelkesednék a sajtószabadságért mint témáért, ha azt tapasztalnám, hogy minden időszakban, minden országban, minden kurzus alatt és mindenféle befolyás tekintetében egyforma hangsúlyt kapna. De ez sajnos nem így van.

Ha jogos aggodalomra adhat okot, illetve vizsgálat tárgyát képezheti, hogy egyes médiumok egy adott állam politikai jobb- vagy baloldalához állnak-e közelebb, akkor miért nem kap nagyobb hangsúlyt, hogy milyen érdekkörök állnak azok mögött a globális techcégek mögött, amelyek világviszonylatban tarolták le az információs piacot, a függetlenség és a korlátlan tájékozódási lehetőség illúziójában ringatva a megvezetett tömegeket?

A sajtószabadság tekintetében emberek millióinak, a manipulált internetes tartalmak esetében milliárdos tömegeknek a korlátlan befolyásolásáról van szó. 

– Egy felnőtt lány édesanyjaként mit gondolsz a digitalizáció hatásairól?
– A digitalizáció egy eszköz. Olyan hatással bír az életünkre, amekkora jelentőséget tulajdonítunk neki, amennyire kiszolgáltatjuk magunkat, az életünket a digitális technológiának. Gyermekeinkre gyakorolt káros hatása miatt egy eszközt nem hibáztathatunk. Önmagunkat már sokkal inkább, ha nem mi, hanem a táblagép mond mesét a gyermekünknek. Én örülök, ha lányom tőlem érdeklődik bármilyen témában, és nem a Google keresőbe írja be, amire éppen kíváncsi. A digitális világban felnővő gyermekeinket nem azért fenyegeti veszély, mert egy új technológia van jelen az életükben, hanem azért, mert sok esetben ennek a technológiának a gondjaira bízzuk őket. A gyerekekre úgy szabadítottuk az ismeretlent, hogy közben nem gondoskodtunk a biztonságukról, a védelmükről. Én soha nem voltam túl engedékeny anyuka, de lehet, hogy ezzel csak a távol töltött időt kompenzáltam. Nevelni sokféleképpen lehet egy gyermeket, de szeretni csak egyféleképpen: nagyon. Minden korban szerető közegre és odafigyelésre van szükségük. Rebeka lányom most 23 éves, a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karára jár. Gyermek intenzívosztályon szeretne dolgozni. Ma már albérletben lakik, egyetemre jár, felnőtt, de nagyon szoros a kapcsolatunk. Két dolgot szeretnék átadni neki: szeretetet és hitet.

– Szorongással és feszültséggel terhes időszakot élünk, a hatókörünket jóval meghaladó problémák tornyosulnak előttünk: terjed a koronavírus, miközben beláthatatlan következményeket sejtető népvándorlási folyamat fenyegeti az öreg kontinenst. A férjed, Földi László titkosszolgálati szakember, gondolom, sokat beszélgettek odahaza ezekről is. Van benned félelem?
– Mi idilli környezetben, Leányfalun élünk egy kis gerendaházban, karnyújtásnyira a barátainktól. A családi kedvenc fehér pulink, Pasi felügyelete mellett, légoltalmi nyugalomban telnek a napjaink. Az ebédlőasztalunknál meglehetősen sajátosan keverednek a háztartás és a nemzetbiztonság kérdései. A férjem – egykori hírszerző tisztként – nagyon izgalmas fénytörésben látja a valóságot. Amit mi, átlagemberek ma még észre sem veszünk, vagy még csak nem is sejtünk, ő arra a folyamatok vagy az események mintázata alapján zavarba ejtően pontos elemzést ad.

De egy dolog tisztában lenni az esetleges ránk váró nehézségekkel és veszéllyel, és egészen más dolog félni tőlük. Mi a józanság, a remény és a cselekvés hívei vagyunk.

– Mit gondolsz, vajon képesek leszünk-e a most zajló drámai események hatására nézőpontot váltani, és hozhat-e lelki megújulást egy ilyen válságperiódus? 
– A világ éhezői miatt aggódunk, a globális felmelegedés ellen emeljük fel a szavunkat, de közben sokszor lokálisan semmit nem teszünk, sem a környezetünkért, sem a mellettünk élő kiszolgáltatott embertársainkért.

Pedig ha helyben mindenki elvégezné a saját misszióját, az a globális helyzeten is sokat javítana. Ráadásul a félelem lebénít, a kilátástalanság érzése passzívvá tehet, ez a keserű tehetetlenség pedig szerintem hosszútávon agressziót szül. Az emberek félelmei valójában az elmúlástól, a mulandóságtól való félelemből táplálkoznak. De akit egyszer életében átölelt az Isten, az soha többé nem fél. Van bocsánat a bűneinkre, és van élet a halál után. Mindegy, hogy természeti vagy személyes katasztrófa sújt minket, mindkettő alatt térdre roskadunk, és ez a létező legjobb pozíció a számunkra az imádsághoz. Mindegy, hogy mi elöl menekülünk be a templomba, ha már ott vagyunk, a tekintetünket végre bátran felemelhetjük a földről.

1. Készülj fel rá, hogy ez hosszú távú lesz

Ez talán az egyik legfontosabb és legnehezebb lépés: elfogadni, hogy egyik napról a másikra megváltoztak a mindennapjaink. Más országokban történtekből kiindulva, hetekig eltarthat ez az állapot, így mindenképpen megéri átgondolni és újratervezni a következő időszakra az életünket. Egy jó és rugalmas napirend és néhány szabály bevezetése keretet ad a napjainknak, tartást és kapaszkodót a családtagoknak, és a járvány terjedésének megelőzésében is segít.

A gyerekekkel is érdemes sokat beszélgetni a helyzetről, és őket is fel kell készíteni arra, hogy ez nem egy hosszúra nyúlt, „ereszd-el-a-hajam” vakáció lesz.

2. A munka az munka, a pihenés az pihenés

Az itthoni munkánál az egyik legnehezebb dolog számomra mindig is az volt, hogy legyen a munkaidőnek eleje és vége, és legyen különbség a hétköznapok és a hétvégék között. Tudatos odafigyelés nélkül könnyen egybecsúszik a kettő, aminek az a vége, hogy pizsamában dolgozok még délben is, vagy este 11-kor még az e-mailjeimet bújom. Néhány trükk, ami munkanapokon segíthet:

Keljünk fel reggel mindig ugyanabban az időben, és végezzük el a szokásos reggeli rutint (nálam ez gerinctorna, közös reggelizés, tusolás, öltözés, az ágyak bevetése). Nekem meghatározza az egész napomat, hogy reggel hogyan indítom el. Ha tartom magam a rutinhoz, sokkal energikusabb és összeszedettebb vagyok.

A munkáltató valószínűleg meghatározta az otthoni munkaidőt, de ha nem, akkor is érdemes kijelölni fix időszakot erre, és mindennap ugyanakkor kezdeni és befejezni a munkát. Kisebb gyermekek mellett ez valószínűleg inkább több kisebb időszak lesz – elmélyült munkát én a délutáni alvás ideje alatt vagy az esti fektetés után tudtam csak végezni. Ezt minden esetben egyeztetni kell a munkáltatóval, hogy később ne legyen probléma az egymástól eltérő elvárásokból és lehetőségekből.

A munkaidő végén szánjunk 10 percet arra, hogy átgondoljuk, mit végeztünk és mivel folytatjuk másnap, de utána kapcsoljuk ki a számítógépet, és tegyük el a kezünk ügyéből a céges telefont, ne nézegessük az emaileket folyamatosan. Ha meg tudjuk oldani, sétáljunk egyet, levegőzzünk egy negyedórát az erkélyen, igyunk meg egy teát – legyen egy rituálénk, amivel lezárjuk a munkanapot, és gondolatban átállunk otthoni üzemmódra.

Hétvégén pedig jöhet a lazulás, ahogy eddig is.

3. Kell egy jó napirend

A fenti trükkökön túl sem árt egy napirend, amit az egész család tud követni. Bár megjelent már a közösségi oldalakon néhány napirend otthoni tanuláshoz, én csak kiindulópontként használnám őket.

Tapasztalatom szerint a jó napirend családra szabott, függ a családtagok számától, életkorától.

Gondoljuk át, hogy hány szülő van otthon a gyerekekkel, kinek kell dolgoznia, tanulnia, napközben aludnia, mikor és mennyit, kivel kell tanulni, ki mennyire önálló stb.. Utána ez alapján állítsunk össze egy rugalmas beosztást.

A bennem élő maximalistának volt már néhány sikertelen próbálkozása a tökéletes napirend kialakítására, ezek alapján tanácsolom, hogy ne zsúfoljuk túl, ne osszuk be a gyerekek és magunk minden percét, mert úgy a kikapcsolódásból is kötelesség lesz, ami tovább fokozza a feszültséget egy egyébként is feszült helyzetben. Ne akarjunk minden percet „hasznosan” eltölteni, maradjon idő csak úgy (együtt) lenni. Igaz, hogy az otthoni munkával, tanulással és az önkéntes karanténnal megspórolunk egy csomó utazási időt, de ettől még nem fogjuk tudni pótolni ez alatt a néhány hét alatt azt összes teendőt, amit halogattunk az elmúlt öt évben.

Ne is változtassunk meg mindent, ahol lehet, tartsuk meg az eddigi időbeosztást, ez ad némi állandóságot és biztonságérzetet – nem csak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is.

4. Öltözzünk fel, de mibe is?

Szinte minden távmunkával foglalkozó cikkben megtaláljuk a tanácsot, hogy öltözzünk fel reggel ugyanúgy, mintha munkába mennénk. Kiskosztümre és tűsarkúra azért nincs szükség, én pólóban és farmerben szoktam itthon dolgozni, a lényeg, hogy ne jöjjek zavarba, ha jön egy futár, vagy videochatelni kell a kollégákkal, ügyfelekkel. Telefonáláskor is magabiztosabbnak érzem magam, mintha mackónadrágban lennék. Munka után át szoktam öltözni kényelmesebb ruhába, ez is az átállás része.

A gyerekeknél is ragaszkodom ahhoz hét közben, hogy öltözzenek fel reggel, majd hétvégén lehet pizsamában lazulni délig.

A járványmegelőzés miatt azokat a ruhákat, amikben kint jártunk, a lakásban nem használjuk, hazaérkezés után azonnal átöltözünk, és a kinti ruhákat (nadrág, pulcsi) az előszobában, egy erre kialakított helyen tartjuk, és gyakrabban mossuk.

5. Mi legyen az ebéd?

Mivel néhány hónapja itthon esznek a gyerekek, nem a menzán, volt időm belejönni a menütervezésbe és a heti egyszeri bevásárlásba, ez most nagy könnyebbséget jelentett. Összeírtam egy listát a gyakran fogyasztott készételekből, a gyakran használt alapanyagokból (és háztartási szerekből, papírárukból), és megterveztem két hétre előre, hogy mi legyen az ebéd, utána bevásároltunk erre a két hétre. Azóta hetente egyszer vásárolunk (lehetőleg házhozszállítással), mindig egy hétre előre, így mindig marad egyheti tartalék is a polcokon és a fagyasztóban (kamránk sajnos nincs).

Általában egyszerre kétnapi adagot főzök mindenből. (Több napra előre is lehetne, de nálunk most nincs hely a fagyasztóban az előre megfőzött készételeknek.)

Annak ellenére, hogy napközben itthon vagyok, munka után főzöm meg a másnapi ebédet, maximum 10-15 percnyi teendőt hagyok másnapra (pl. a tészta kifőzését vagy egy saláta összeállítását).

Számtalanszor megjártam már, amikor a munkaközi szünetekben akartam gyorsan megcsinálni az ebédet: belemerültem a munkába és megfeledkeztem az ebédről, vagy odaégettem, kifutott, vagy annyira összecsaptam, hogy nem lett semmi íze. Nehéz kétfele koncentrálni, a munkavállaló szerepéből átugrálni a háziasszonyéba, majd vissza. Különösen úgy, hogy otthon vannak a gyerekek, mert anyának lenni folyamatosan kell.   

6. Egy kis mozgás mindenkinek kell!

A kicsiknek itt találsz néhány ötletet otthon megvalósítható nagymozgásos játékokra, a felnőttek és a nagyobbak pedig rengeteg edzésprogram közül válogathatnak a YouTube-on, a jógától a táncon át a kick-boxig. A mozgás nemcsak az egészségünkre van jó hatással, de jobb kedvre is derít, oldja a stresszt és jobban alszunk tőle – erre mind-mind szükségünk van most.

Ha nincs kijárási tilalom, ki lehet menni sétálni, futni, biciklizni is, de tartsuk meg a 1,5-2 m távolságot másoktól. Attól nem fogunk megfertőződni, mert az utcán elmegy mellettünk valaki, aki koronavírussal fertőzött.

Amikor nemcsak körülöttük támadt mindent elsöprő, bárkatáncoltató vihar, hanem bennük is.
Amikor tombolt a félelem, felerősödtek a kételyek, és elhamvadt a bizalom.
A Mester pedig mindeközben békésen aludt egy vánkoson.

Szinte látom, ahogyan Jézus felkel, nyugodtan, magabiztosan kiterjeszti karjait a tenger fölé, és parancsol a szélnek. Az pedig elcsitul, mint egy rakoncátlan kisgyermek, aki most ájul bele a tombolás utáni fáradtságba.

Elképzelem a tekintetét, amelyben egyszerre mozdul egy ölelő kéz, egy szeretetteljes mosoly, egy csalódást leplező fejcsóválás és némi szemrehányás. Szinte hallom, ahogyan kérdezi: „Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?” És azon gondolkodom, hogy nekem van-e. Elég-e a mindennapok megpróbáltatásaihoz.

Ezen töröm a fejem, amikor egy földrészről földrészre, országról országra vándorló vírus felkavarja az eddigi megszokott életünket, programjainkat, kapcsolatainkat. Próbára teszi a szenzációéhségünket, az önfegyelmünket, az egymásra figyelésünket, az alkalmazkodó készségünket, az elfogadást. És nem utolsósorban a bizalmunkat, a hitet.

Szemlélem a vánkoson pihenő Mestert, aki a legveszélyesebb helyzeteket is teljes nyugalommal tudja átélni. Aki nem aggodalmaskodik, hanem ráhagyatkozik Atyjára. Aki látja az alagút végét, és felismeri, hogy olykor viharra is szükség van a változáshoz.

Szemlélem, ahogyan parancsol a természet erőinek, amelyek Isten által megformált, teremtett erők. És ma is bízom a csodában.

A Biblia alapján tudjuk, hogy hit nélkül nincsenek csodák. Be kell engednem, be kell fogadnom az életembe. Ezért próbálok hinni és várni a csodát. Felébreszteni imáimmal Jézust, hogy újra kiterjeszthesse a karját, és ezt a vihart is lecsendesítse.
Várom a nagyböjti időben a változást, a felkavart víz leülepedését, a kristálytiszta eredményt.
Valamiféle átalakulást, feltámadást.

Egyiptom bizonyos részeit három vallás tekinti szent területnek. A zsidók arra emlékeznek, hogy Mózeshez a Sínai-hegy lábánál az égő csipkebokorból szólt Isten. Mózes a hegyen kapta meg a Tízparancsolatot. Ezt követően a zsidók 40 évig itt, Egyiptomban vándoroltak.

A keresztényeknek is szent ez a terület. A Szent Család Palesztinából, Heródes elől a Nílus partjára menekült, és itt húzódott meg mintegy három évig. Azokon a helyeken, ahol hosszabb ideig szálltak meg, templomokat, kolostorokat építettek. A rómaiak elől menekülő korai keresztények ugyancsak itt, a hegyekben bújtak meg. Egyiptom fontos vallási központtá vált már az első században, miután teológusok, tudósok és az új vallás, a kereszténység hívei ide gyűltek össze.

Az egyiptomi kereszténység saját, különleges arculatot vett fel egyedi szokásaival, kifejezéseivel, kultúrájával.

Ebből a kereszténységből fejlődött ki a Kopt Ortodox Egyház, amelynek követői a kopt keresztények. Jelképük az egyenlő szárú kopt kereszt. Legtöbb templomuk alaprajza is ilyen alakú.

A muzulmánok számára is szent ez a föld. A National Geographic magazin kutatásai szerint amikor a 7. században Mohamed Mekkából Medinába menekült, egy ideig a világ legősibb és azóta is működő keresztény kolostorában, a Sínai-hegy lábánál lévő Szent Katalin-kolostorban bújtatták el.

1979-ben, 16 hónap tárgyalás után Washingtonban aláírták az egyiptomi-izraeli békeszerződést. A Sínai-félsziget visszakerült egyiptomi fennhatóság alá. Néhány évvel később a félsziget délkeleti részén nyugati vállalkozók megkezdték turisztikai intézmények építését. 20 év alatt Sharm el-Sheikh lakóinak száma megtízszereződött. Azért csak tízszeres volt a növekedés, mert csak ennyi egyiptomi kapott ide szóló munkaengedélyt. A turisták száma viszont nyolcezerről ötmillióra emelkedett. A terroristák időről-időre támadásokat intéztek az egyiptomi turistaközpontok ellen. Céljuk az volt, hogy megfélemlítsék a központokat vezető nyugatiakat, lehetetlenné tegyék az egyiptomi munkások számára az ottani munkát és elijesszék a nyugati turistákat. Ezt nagyrészt elérték.

Mennyország és hétköznapok

2019 novemberében Ifjúsági Világkonferenciát tartanak Sharm el-Sheikhben, ide vagyunk hivatalosak. Minket is egy luxushotel lát vendégül. A konferencia résztvevőin kívül néhány nyugati és főleg éjjel is napszemüvegben sétáló orosz és ukrán vendégük van. 2015 óta, amikor felrobbantottak egy Sharm el-Sheikhből felszálló orosz gépet, elnéptelenedtek a korallzátonyok, strandok, éttermek, bárok, diszkók. Ebben a szállóban háromszázan szolgálnak ki ötszáz vendéget. Amikor van ennyi. Most nincs.

A „Mennyországi Katedrális”, az egyiptomi Sharm el-Sheikh kopt székesegyháza hatalmas és lenyűgöző. A színek pompája letaglóz. Le kell ülnünk felmérni, amit látunk. Elkülönített, rekeszekhez hasonlító keményfa-padsorok és óriási karzat. Gazdagon díszített faragványok, roppant méretű festmények és ikonok. Az oltárnál hatalmas, háromkapus ikonosztáz. Az olvasópolcok arany és márvány bevonatú fából készültek. A püspöki szék valódi trónus! Kupolák, mozaikok, színes üvegablakok, ragyogás.

A katedrálist 2014-es felszenteléséig nyolc éven át négyszázan építették.

Hosszú szakállú, fekete csuhás kopt szerzetes lép be. Mintha Csontváry és Chagall festményei elevenednének meg. A templom lüktet az aktivitástól. Csütörtök dél van. Nem értjük, hogy lehet egy átlagos hétköznap délben egy templomban ennyi elfoglaltság. A koptok nem csak misére járnak templomaikba. Ez az iskola, a közösségi ház, az otthonuk része, sőt, ha kell, az erődjük. Itt zajlik az életük.

Egy mellékoltárnál kivetítő, előtte fiatal nő hittanórát tart vagy 50 gyereknek. A templom első soraiban három nő ül. Az egyiknek laptop az ölében. A másik egy vekni kenyérből tépked jókora falatkákat. Nem tart sokáig, hogy felfigyeljenek ránk, és az egyik hölgy elénk siet. Mosolyog, kezet nyújt, átölel. Amikor kezet fogunk, a csuklója felett meglátom a kereszt-tetoválást. Ez a kopt keresztények jele. Akkor is vállalták hitüket, amikor támadásokat indítottak ellenük, templomaikat felgyújtották – és ez nem volt olyan régen. Hellyel és egy törés kenyérrel kínálnak.

Amikor látja a meglepetést az arcunkon, mosolyogva elmagyarázza, hogy a kenyérnek a fogyasztása a templomban számukra olyan, mint az áldozás a katolikusoknál. Amíg eszik a kenyeret, imádkoznak.

Időről-időre hosszú szakállú szerzetesek lépnek be. A gyerekek hozzájuk szaladnak és kezet csókolnak nekik. A laptopon író hölgyet kérdezem, mit csinál. Nem egészen érti a kérdést, mint ahogy én sem a válaszát. Talán csak annyit, hogy „béke”.

Ahol minden felekezet gyógyul

A konferencia után Kairóba utazunk, a Zeitoun negyedbe, amelynek egyik részében a muszlimok, a másikban a koptok élnek. Nehéz eldönteni, melyikük milyen vallású, ha csak nem azokat a muszlim nőket vesszük, akik a fejüket és az arcukat is teljesen befedik. A 20 milliós megafővárosba látogató turista ide ritkán jön, minket az 1968 áprilisában kezdődött Mária-jelenések hoztak ide.

Szállásadónk így mesél róla: „A Szűz Mária zeitouni templomának nevezett épület felett megjelent fényes női alakot a templommal szembeni garázsból egy muszlim éjszakai őr vette észre. Egy fehér ruhás fiatal nőt látott a kupola keresztjénél. Azt hitte, hogy öngyilkosságra készül. Percek alatt megérkeztek a rendőrök és ezrek gyűltek össze. A mennyei fénnyel körülvett gyönyörű lány alakja, képe változott. Érdekes, hogy mindenki tudta, hogy ez Szűz Mária. A helyi üzletek tulajdonosai már másnap Mária-képeket függesztettek fel bodegáikban. De kérdezzék meg a templom plébánosát, ő ott volt.”

Mivel Kairóban az utcák nevét csak arabul tüntetik fel, így telefonunk térképe vezet bennünket a templom felé. Útközben kis, kerekeken álló kifőzdére bukkanunk. Megállunk reggelizni. A „tulaj” és a két „kukta”, 15–17 évesek, forró olajban sütik a padlizsánt és a krumplit, megrendeljük. Telefonunk az angolul vagy németül beírt szöveget arabra fordítja. Minden mondat után többen vesznek bennünket körül. Ha arabra is olyan pontossággal fordít a program, mint arabról, jól szórakozhatnak.

A kopt templom előtt biztonsági őr vizsgál át bennünket. A plébános atya irodájához már népes delegáció kísér. Ajtaja előtt messzire kanyargó sor. Amikor mondjuk neki, hogy a Mária-jelenésekről szeretnék vele tíz percet beszélni, az feleli: „Arról több hónapot beszélhetnénk. Ott voltam több alkalommal is, 1968-ban, 11 évesen. Nem minden este, de három évig hetente többször is megjelent. Amikor jött, órákig itt maradt. Letérdelt, imádkozott. Jelezte, hogy mi is imádkozzunk. Egyre nagyobb lett a tömeg. Volt olyan este, hogy félmillióan ott voltunk. Nasser elnöknek is jelentették a jelenéseket. Titokban ő is eljött, egy közeli épületből figyelte, mi történik. Kiadta az utasítást, hogy a környéken kapcsolják ki az áramot. Amikor meggyőződött róla, hogy ez nem lehet csalás, engedélyt adott, hogy mi, koptok megvehessük a korábbi garázs területét. Arra építettük ezt a katedrálist, ahol most vagyunk.”

„Számunkra a Mária-jelenések bíztatást jelentettek, hogy folytassuk »szeresd felebarátod«-küldetésünket.”

„Itt van egy kórházunk, naponta mintegy 1000 beteget kezelünk. Többségük muszlim. Ez az esemény ökumenikus volt, nemcsak a keresztények, hanem a muszlimok, a zsidók, a hívők, a hitetlenek is látták, és meggyógyultak csodás módon. Nézzék, ott a kupola felett volt Mária” – mutat az út másik oldalán lévő templom felé.

Hazafelé a repülőn ahogy a légikisasszony a teánkat hozza, látom a csuklóján a kopt keresztet. Egymásra mosolygunk.

1. A koronavírus főként cseppfertőzéssel, kisebb mértékben felületek érintésével, és széklettel terjed emberről emberre. A vírust zsírtartalmú burok veszi körül, ezért alapos szappanos/mosószeres/mosogatószeres lemosással eltávolítható. 

2. Az egészségügyben extrém terhelést okoz az 1-2 héten belül várhatóan kitörő járvány. (Ha mégsem lesz, én fogok örülni a legjobban.) Annak érdekében, hogy minél több energia jusson a súlyos betegek ellátására, mindenki halassza el, vagy amennyire csak teheti, minimalizálja a nem sürgős, illetve nem súlyos egészségügyi problémákkal az ellátórendszerben történő megjelenést. Gondolni kell arra is, hogy az ellátóhelyek kiemelten fertőzésveszélyesek.

3. Meg kell nézni, hogy adott településen mi a kritikus infrastruktúra, és azokat védeni kell. A kritikus infrastruktúra alatt a fertőzés átadásának kiemelt helyszíneire is gondolok (orvosi rendelő, patika, bolt, posta, okmányiroda, stb.), ahol az emberek szorosan egymás mellett várakoznak. 

Mondok egy példát. Abban a helyzetben, amikor a háziorvos is fél, mert maszk nélkül – amit sehol nem tud beszerezni – kell a betegek nagy tömegével megbirkóznia, akkor a falu támogassa abban, hogy az orvos lábon tudjon maradni. Ha például az orvos azt kéri, hogy a betegek panaszaikkal telefonon keressék fel és ne menjenek be a rendelőbe – ami egy teljesen megalapozott kérés -, akkor ezt tartsák be. Kérjenek a betegek időpontot, és arra pontosan menjenek be.

A közösség hozzáállásán nagyon sok múlik. Például, ha vannak olyanok, akik önkéntesen segítenek, fertőző betegség tekintetében „előszűrnek” a rendelőben – ehhez nem kell egészségügyi végzettség (pl. lázas, köhög, náthás, torka fáj, hasmenése van, stb.) -, azzal meg tudják teremteni annak a lehetőségét, hogy izoláltan történjen a fertőző és nem fertőző beteg ellátása. Ha más nincs, klóros vízben kezet tudjon mosni a rendelőbe lépés előtt és után.

Hogyha a civilek ezt nem veszik figyelembe és mégis bemennek a rendelőkbe tömegesen, akkor nekik kell megküzdeniük a következményekkel (több fertőzött ember, a járvány gyorsabb terjedése), könnyebben megfertőzik az orvost, nővért, és akkor nem lesz kihez fordulni.

4. Hordjon mindenki magánál papírzsebkendőt, vagy saját kis törölközőt, abba törölje a kezét. A légfújással történő kézszárítást ne használjuk, mert különösen a nagynyomású levegővel működőek a kézről a levegőbe porlasztják a kórokozóval fertőzött vizet, ami aztán hosszú ideig lebeg a levegőben. Az így képződött aeroszol a legveszélyesebb.

5. A fertőzés terjedésének megakadályozása érdekében minden kereskedelmi egységben korlátozni kell az egyszerre bent tartózkodók számát. Minden üzlet más-más alapterületű, ezért, az egyszerűség kedvéért azt mondhatjuk, hogy 2 nm-en 1 ember tartózkodhat. Például egy közepes méretű üzlet esetében körülbelül 10-15 ember tartózkodhat egyszerre a bevásárló térben. Ezt úgy a legegyszerűbb megvalósítani, hogy minden bolt csak ennek megfelelő számú kosarat készít a bejárathoz. Ennek a szabálynak a megvalósítását segítheti, ha egy alkalmazott - vagy egy önkéntes - csak akkor engedi be a következő vásárlót az üzletbe, ha egy kosár felszabadult, azaz, ha valaki kijött a boltból. A bolti kosarak fogantyúit fertőtlenítsük használat után. A pénztárnál is fontos betartani a vásárlók közötti két méteres távolságot. Ez természetesen az üzlet előtt várakozókra is érvényes. Egy családból csak egy ember menjen bevásárolni, készítsen listát és igyekezzen 15 percen belül végezni.

6. A kereskedelmi ételkészítéssel/szállítással foglalkozók bármely felső légúti fertőzés tünete esetén maradjanak otthon. Ezt a közösség is segítsen betartani. 

7. 70 év felettieknek - még akkor is, ha egészségesek - tegyük lehetővé, hogy ne kelljen zárt közösségbe menniük. Nézzünk körül, melyik szomszédnak tudunk tartósan bevásárolni. Például naponta csöngessünk be hozzájuk és 2 méter távolságról beszélgessünk velük néhány szót 5-10 percben. Bátorítsuk őket arra, hogy menjenek sétálni, mozduljanak ki otthonról. A boltban legyen lehetőség előre megrendelni az élelmiszert és összekészítve kiadni azoknak, akik aktívak és el tudnak menni érte. Ezt a pontot sokféleképpen meg lehet oldani, bízom az emberek kreativitásában.

8. A másik dolog, amivel civilként sokat tehetünk a vírus terjedése ellen, az a tömegközlekedés elkerülése. Aki teheti, ebben a helyzetben inkább menjen autóval, biciklivel, vagy motorral. 
A vírus megjelenése óta sokan inkább otthon maradnak, mert így nagyobb biztonságban érzik magukat. A munkába járás azonban nem állhat le. Ahhoz, hogy gazdaságunk ne omoljon össze, a legtöbb embernek továbbra is dolgoznia kell. Most a munkába járásnak is meg kell, hogy legyenek a szabályai. Mindenki figyeljen arra, hogy a munkahelye és az otthona között ne ejtsen útba köztes úti célt, például ne látogassa meg a barátait, vagyis a munkahelye és az otthona között csak a legminimálisabb módon érintkezzen a külvilággal. A munkahelyen is tartsa be az alapvető higiéniás szabályokat és az egymás közötti két méteres távolságot. 

9. Amennyiben indokolt, akkor védőkesztyűt (gumikesztyűt) is lehet használni, de ez rossz használat esetén indokolatlan biztonságérzetet kelthet, mert a gumikesztyű csak a kezünk bőrét védi, a kívülről rátapadt szennyeződéssel ugyanúgy terjeszthetjük a vírust, megfertőzhetjük magunkat. Szennyezett felület érintését követően a kezünkön fertőtleníteni kell, vagy le kell cserélni.

10. Aki úgy érzi, hogy a maszk biztonságot ad, akkor nyugodtan viselje, használat közben a legegyszerűbb is segít elkerülni az arc akaratlan érintését. A védőképességről az egyes maszk használati utasítása ad felvilágosítást. Hazaérve a maszkot ki kell dobni, utána kezet kell mosni vagy fertőtleníteni. A maszk külső védőfelületén lévő kórokozókat így tudjuk elkerülni.

11. Amikor hazaérkezünk járvány idején, váltsunk ruhát. A használtat tartsuk nylonzsákban a mosásig. Zuhanyozzunk le hajmosással együtt, majd vegyünk tiszta ruhát. A hordott ruha kezelését követően mossunk kezet szappannal. Ezzel nagyon sokat tehetünk otthonunk fertőzésmentességéért. Tehát, ha megoldható, akkor ezt a folyamatot mindenképpen tartsuk be. 

12. Emellett fontos, hogy mindenki sokat legyen a szabadban. Most ne az edzőteremben, hanem a szabadban mozogjunk. Fussunk, bringázzunk, sétáljunk! Aki egészséges, ne zárja be magát. Nem lehet teljesen izolálódni. Ha két ember találkozni szeretne egymással, akkor menjenek ki a szabad levegőre, például egy parkba és üljenek le két szomszédos padra. A szabadban is ajánlott a két méteres távolság megtartása. Fontos, hogy ne érjenek egymáshoz és rövidítsék le a találkozót.

13. Mit tegyenek azok, akik betegek? Maradjanak otthon.

14. Ha valaki beteg, akkor milyen tünetekig maradjon otthon és melyek azok a tünetek, amelyek már orvosi ellátást igényelnek? Itt a pontos határvonalat nem tudom megmondani. Minden egyes szervezet alkalmazkodóképessége más és más. Súlyos légszomj, nagyfokú gyengeség, folyadékfogyasztási képtelenség, csillapíthatatlan láz esetén már mindenképp orvosi segítséget kell kérni és kórházi ellátáshoz kell jutni. 

Sokszor előfordul, hogy egy amúgy egészséges fiatal, enyhe felső légúti fertőzés tüneteivel megy be a rendelőbe és aggódik, hogy elkapja a fertőzést. Ez elkerülhető akkor, ha még otthon higgadtan végiggondolja, hogy vannak-e olyan panaszai, ami miatt mindenképp orvoshoz kellene fordulnia. Ilyen esetben izolálja magát - a családja segítségével - és figyelje az állapotát. Amennyiben nincs jól, állapota romlik (sepsis - vörös zászló!), akkor kell orvosi segítséget kérnie.

 

Ki kell hangsúlyozni, hogy ezt a járványt csak úgy lehet megfékezni, ha MINDENKI nagyon szigorúan betartja az alapvető szabályokat. Az egészségügy önmagában nem lesz képes megbirkózni ezzel a feladattal. És ne feledjük, a koronavírus fertőzés az emberek 80%-ánál tünetmentesen zajlik, vagy enyhe tüneteket okoz. A vírus terjedését csak a megelőzés és a szabályok betartása fogja tudni lassítani és megállítani.

Támogassa a környezetét a szabályok betartásában! Együtt sikerülni fog!
 

Zala megyéből származom, egy pici vidéki faluból, Lasztonyáról. Jól tanuló kislány voltam, akit sokan strébernek hittek. Volt is rá okuk: fontosak voltak számomra a jó jegyek, az, hogy jól teljesítsek kivétel nélkül mindegyik tantárgyból. A továbbtanulás nálunk alapvető elvárás volt. „Te csak tanulj, mi biztosítjuk hozzá a feltételeket, mert ez az egyetlen kitörési lehetőség!” – így vélekedtek a szüleim. Nekem nem voltak nagy vágyaim. Hogyan is lettek volna? Egyáltalán nem voltam tisztában azzal, hogy milyen lehetőségek rejlenek az életben, hogy miféle esélyek állhatnak előttem. Azzal pedig pláne nem, hogy mit jelent kihasználni, élni azzal, ami bennem van. Majd 15 éves koromban, a nyári diákmunkám során, egy halsütödében szerettem bele a vendéglátásba, pontosabban a vendéglátás közösségi élményébe. Nem azért, mert annyira jó volt ott felszolgálni vagy halakat sütni, hanem az emberek közvetlensége, a vadidegenek kedvessége és az ismerkedés lehetősége ejtett rabul. Augusztus egyik forgalmas napján az egyik kollégám megkérdezte: „Mire fel ez a sok tanulás, ha itt vagy, ha itt robotolsz?” Még ma is emlékszem a kérdés hátterében bujkáló piszkálódásra. Először éreztem azt, hogy valaki lenéz engem. Azonnal rávágtam: „Azért, mert szállodaigazgató leszek!”

A jegyeim lehetővé is tették, hogy bekerüljek a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára, majd később elvégeztem a Külkereskedelmi Főiskolát is.1988-ban érettségiztem, abban az évben, amikor megnyíltak a határok, így a mi évfolyamunk számára már lehetőség nyílt, hogy külföldön szerezhessünk szakmai gyakorlatot. Az én utam Németországba vezetett – ekkor jártam először „nyugaton”.

A múltam, a gyerekkorom nagyon fontos nekem, ebből építkezem! Ez határozza meg a szeretetemet a kétkezi munka iránt és azt az állandóan hajtó belső motort, ami azt zakatolja, hogy nincsen élet munka nélkül. (mosolyog)

Édesapám az egyik legerősebb példa előttem. Sokszor hallottam ismerőseinket panaszkodni, hogy mit miért nem lehet elérni, megtenni, hogy mi miért nem jó, miért nem sikerül – apám nem szerette, ha valaki elégedetlenkedik. Mindig arra tanított engem és az öcsémet, hogy a panaszkodás nem, csak a tettek visznek előre. Amikor megnyitottuk a Kisvillát, egy barátom azt mondta nekem: „Látod, milyen jó, hogy az apád elvárta tőled a tanulást!” De szerintem nem az elvárások vittek előre, hanem az, amit otthon láttam nap mint nap.

A szüleimnek háztáji földjei voltak. Hajnali ötkor keltek és indultak ki a mezőre vagy a kertbe kapálni, ültetni, locsolni, majd reggel nyolcra haza, és mentek tovább a munkahelyükre. A nagyapám hadirokkant volt, szóval az édesapám 12 évesen átvette a családfenntartó szerepet. Hajtotta a lovakat és kaszált, az ideje nagy részét kint töltötte a földeken, és nem jutott ideje tanulni. Amikor első osztályba mentem, beiratkozott a mezőgazdasági szakközépiskolába, és ha kellett, öt-hat kilométereket gyalogolt haza esténként, mert már nem jártak a buszok. Érettségi után elvégezte az erdészeti technikumot, és mire én nyolcadikos lettem, erdész lett belőle.

Nem mondta, de én ezt a következtetést vontam le: kifogásnak nincs helye, helyette inkább kezdd el valahogy, és tedd a dolgod!

Az érintés és a gondoskodás, az apró figyelmességek a szeretetnyelveim – engem így szerettek. Édesanyánk nem szidott, nem parancsolgatott, hanem szeretve bogozta ki az összegubancolódott lelki csomóinkat, vagy segített nekünk, sokszor apánkkal szemben is. (nevet) Ha tinédzserként nem ágyaztunk be, nem állt le parancsolgatni és veszekedni velünk… minek is? Tudta, milyen egy tinédzser. Aznap beágyazott helyettünk. Sosem felejtem el, hogy amikor hazamentem, ez mennyire jó érzéssel töltött el.

Megtanultam, hogy a parancsszó semmit sem ér a szeretet nagyvonalúsága nélkül.

A 100 fős kis faluban, ahol én születtem, nem volt se folyó vizünk, se fürdőszobánk, lavórból fürödtünk. Nyolcadik osztályos voltam, amikor beköltöztünk egy kisvárosba, Lentibe, amit csak tizennyolc éves koromban hagytam el, ekkor jártam először a fővárosban. Nyílt nap a főiskolán, Budapesten! Emlékszem, térképpel kerestem az Alkotmány utcát, illetve leszólítottam embereket, hogy segítsenek eligazodni. Ez egyébként egy remek ismerkedési lehetőség! (nevet) Sajnálhatjuk, hogy van GPS-ünk! Jó, csak viccelek! Lentiben nem éltem annyi ideig, mint a fővárosban, ahol kilenc évet töltöttem, mégis több embert ismerek a kisvárosból, mint Budapestről. A nagyvárosban úgy éreztem magam, mint egy vidéki kozák lány. Szabad, büszke embernek, a falusiak nyitottságával, aki nem engedte, hogy a város bedarálja. Sokáig zavart is, hogy nem tudok semmiféle kapcsolatot teremteni a szomszédokkal, egyszerűen mert a fővárosban nem szokás, meg nem olyan nyitottak az emberek. Én ahhoz szoktam, hogy vidéken a szomszéd néni ugyanúgy figyelt rám, mint a saját gyerekeire. Ha kint játszottam az utcán, szinte mindig magamon éreztem valakinek az őrző figyelmét.

Innen hozom a közösségi élményt, az összetartozás érzését, ami nekem alapvető ahhoz, hogy jól érezzem magam.

A főiskolai évek alatt, 1990-ben ismertem meg a nagy szerelmet, Tibort. Én 21 éves voltam, ő 19. Egyéjszakás kalandnak indult, és lett belőle 30 év. Németországból hazatérve szerelemre vágytam. A barátnőm, aki akkor már mennyasszony volt, hívta fel a figyelmemet Tiborra: „Van egy helyes fiú, alattunk jár egy évvel!” Igaza volt, nagyon tetszett nekem is. (mosolyog) Az egyik szombaton a barátnőmhöz jött a vőlegénye, és én, amikor megláttam Tibort a kollégium folyosóján, közöltem vele, hogy szabad a szombat estém. Rögtön el is hívott moziba. Egy héttel később, amikor mentem lefelé a kollégium lépcsőjén, ő megérintette a bokámat, és rám mosolygott – azóta együtt vagyunk. (nevet)

Huszonévesen nagyon fontos volt számomra a vonzalom kémiája, és ő volt a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam, a markáns állkapcsával, a sármos mosolyával és meleg barna szemeivel. Ráadásul karizmatikus jellem volt, és hatalmasakat nevettünk együtt. Kezdetben csak annyit tudtam, vele szebb az élet; majd menthetetlenül belészerettem. Hat év után házasodtunk össze, és 31 éves voltam, amikor megszületett a fiunk, majd öt év múlva a lányunk. Így, 30 év házasság után már tudom, hogy a kezdeti láng, az eszement szerelem elmúlik, és megtapasztaltam, hogy ezt az elmúlást milyen nehéz megélni, elfogadni. Az egész egy kész krízishelyzet. (nevet) Én is csak álltam bambán, és nem értettem, hogy na, most akkor mi lesz.

Évekbe telt, mire elfogadtam, hogy igen, a szenvedély hullámzóvá válik, majd elcsendesül. Helyette marad a megnyugvás, az összetartozás és az intimitás – amiben az ő és az én már mivé válik.

A főiskola elvégzése után titkárnő lettem, majd irodavezetői munkát kaptam, később elkerültem a szállodaiparba. Megvalósítottam a régi tervemet: 26 évesen szállodaigazgató lettem, köszönhetően egy főiskolai baráti kapcsolatnak és a rendszerváltás miatti, friss diplomás, nyelveket beszélő szakemberek iránti keresletnek. Huszonévesen meg akartam váltani a világot. (mosolyog)

A harmincas éveim végére tanultam és ismertem meg az elfogadás és az elengedés fontosságát. Ezt a két fogalmat, azt hiszem, hozzá kell szoktatnunk a szívünkhöz. A húszas éveinkben hajlamosak vagyunk rá, hogy szélsőségesen fogalmazzunk. Bennem is sokszor megfogalmazódott a szüleimmel kapcsolatban, hogy na, olyan nem leszek, mint ők, vagy hogy én ezt biztosan másképp fogom csinálni! Sok mindent tévesen gondoltam! Később jöttem rá, hogy mindaz, amit a szüleim elvárásának hittem, csak az én képzeletem szüleménye volt. Valójában én vagyok fontos nekik, és a lehető legjobb voltam már akkor is a számukra. A felismerésből született meg bennem az elengedés: büszke voltam arra, ha valamit úgy csináltam, mint ők, de képes voltam azzal is megbékélni, ha valamit kevésbé jól vagy másképp csináltam. Sokáig ugyanis azt hittem, valami baj van velem… hiányzik belőlem a hivatástudat, ami mindkét szülőmben erőteljesen jelen volt. Talán ez az elfogadás és elengedés tette lehetővé, hogy ezek után nem sokkal rátaláltam valamire…(mosolyog)

Kétgyerekes fiatal édesanyaként dolgoztam és rendezgettem a kis, parasztházszerű otthonunkat Biatorbágyon. Így találtam rá a „jövőmre”.

Egy parasztszekrényt kerestem a nappalinkba, és a helyi antikos mondta, hogy van egy ilyen eladó szekrény a Szabadság út elején, egy régi házban… és mellesleg a ház is eladó! Elmentem, és nem tudtam, hova nézzek, az épület minden kis zuga lenyűgözött. Rohantam haza, hogy megosszam a férjemmel: „Szívem, egy olyan villát láttam! Gyere, meg kell nézned! Mesés hangulata van!” – „Kriszta, most nem veszünk házat, és nem tervezzük, hogy költözünk!” – „Igen, de egy csodálatos kávézó lenne belőle!” Régen egy szabómester élt a házban, ezért tágas, világos, nagy ablakokkal ellátott szobái vannak a villának. Nem kellett sokáig győzködnöm, belevágtunk! Ebből az eldugott, fenyőkkel teli kertes villából hoztuk létre a családommal együtt életem legkedvesebb közösségi terét és kávézóját: a Kisvillát.

Úgy szoktam fogalmazni, én vallás nélkül is hiszek… Hiszek, mert megtapasztaltam Isten jelenlétét. Etiópiában voltunk, amikor életem egyik legmeghatározóbb élményét éltem át. Ott, a világ legszegényebb országában egyszerre néztem farkasszemet a hittel és a mélységes nyomorral. Egyik reggel öszvérrel mentünk fel egy 3000 méter magasan fekvő kolostorhoz, ahol már fenn imádkoztak a helyiek. A kolostoron át egy sötét, keskeny alagúton keresztül jutottunk ki egy sziklaplatóra. Üldögélt ott egy-két ember, és mi is leültünk, egymástól távol. Valamiért egyedül akartunk lenni, egyedül mindazzal, amit ott, abban a hittel teli, rettenetesen szegény országban láttunk. De ha valahol, akkor itt nem lehettél egyedül. Alattunk elterült az etióp fennsík, forrón tűzött le ránk a nap, és gyönyörű kilátás nyílt több száz kilométeres távolságba. Órák teltek el, és csak csendben ültünk.

Eleredtek a könnyeim, és jó volt sírni... Azt éreztem, hogy Isten itt van velem, bennem. Ezt éreztem akkor is, amikor megnyitottuk a Kisvillát.

Tudod, amióta megnyíltak a kapuk, nem vágyom utazni a világban, mert úgy érzem, most már hozzám jön a világ! Jön nagycsaládos, magányos, tanár, diák, helybéli barát, világjáró matróz, fotós, színész, festő, alkalmi kézműves anyuka, és néha Bodri kutya is betéved. Mindenki hozza a maga világát, és ennél színesebb, mélyebb élményeket nem is kívánhatnék az életembe!

Kossuth Lajos beszéde – amikor a szavaknak kézzelfogható ereje lesz

A szupergyors internet világában már nehezen képzeljük el, de mégis, próbáljuk meg átélni: akkoriban hat napra volt szükség ahhoz, hogy a február 24-ei párizsi forradalom híre megérkezzen Pozsonyba. Amikor azonban megérkezett, az események főszereplői nem késlekedtek tovább. Kossuth Lajos, aki az 1847 novembere óta ülésező rendi gyűlés alsótábláján képviselte Pest vármegyét, március 3-án gyújtó hangú beszédben összegezte mindazt, amit már évek óta képviselt: Magyarországon fel kell szabadítani a jobbágyságot, lehetőleg állami kártalanítással, amit csak akkor lehet kivitelezni, ha megvalósul a közteherviselés, vagyis a nemesség is adófizető lesz. Utóbbi esetben azonban szükség van önálló magyar pénzügyi irányításra, mert senki sem szeretné, hogy a magyarok pénze Bécset gazdagítsa. Önálló magyar pénzügyi irányítást pedig biztonságosan csak egy magyar, az országgyűlésnek felelős kormány – ahogy akkor hívták, minisztérium – vállalhat fel. A beszédben szerepelt az is, hogy a császár ne csak a magyaroknak adjon alkotmányt, hanem Ausztria örökös tartományainak is. Kossuth óriási érdeklődés közepette mondta el beszédét az alsótábla Mihály-kapu utcai, zsúfolásig telt épületében. Az egybegyűlt képviselők megszavazták a feliratot, azonban a prímási palota tükörtermében ülésező felsőtábla nem, hiába szorgalmazta azt a pozsonyi születésű Batthyány Lajos gróf, Kossuth fegyvertársa és miniszterelnök-jelöltje. A magyar főurak és főpapok egy része még Pozsonyt is elhagyta, hogy ne lehessen megtartani a felsőtábla ülését.

A reformellenzéknek is nagy szerepe volt a folyamatok alakulásában. Kossuth beszédét szinte azonnal lefordították németre – ne feledjük, Pozsony akkor többségében német lakosságú volt –, és a forrongó Bécsben is terjesztették röpiratként.

Maga Kossuth intézkedett róla, hogy a Pressburger Zeitung német nyelvű mellékletét, amelyben szintén megjelent a felirati beszéd, nagyobb számban nyomtassák ki, mint ahogy szokták.

Így született a 12 pont

Természetesen Pest-Budán is értesültek a beszédről, s olyan nagy volt a kíváncsiság az Ellenzéki Körben illetve a Tízek Társaságában, hogy követet küldtek Kossuthoz. Irányi Dániel március 5-én Pozsonyba hajózott, hogy Kossuthtal beszéljen. Abban állapodtak meg, hogy a pestiek is megfogalmaznak egy petíciót Kossuth felirati beszédének szellemében, s kiegészítik még azzal, amit fájóan hiányoltak Kossuthnál: a sajtószabadság követelésével. Irányi Pestre visszatértével az ellenzék a Tízek Társaságába tartozó Irinyi Józsefet bízta meg a petíció megírásával, aki ezzel el is készült március 11-re, sőt, röviden pontokba szedte a követeléseket, ez lett a 12 pont, ami, valljuk be, radikálisabb program volt Kossuthénál. A pestiek elhatározták, hogy ezt röpiratként fogják terjeszteni, illetve a március 19-én kezdődő József napi vásárra a városba özönlő tömegben aláírásgyűjtést kezdenek, s hogy az még hatékonyabb legyen, francia mintára reform-bankettet is szerveznek, amelyen népszerűsítik majd a programjukat. Március 13-ra Petőfi is elkészült a Nemzeti dallal, a 12 pont mellett a forradalom másik „szent szövegével”.

Bécs lángokban, szivárvány Dévény felett

A változás hullámai egyre magasabban csapkodták a bécsi Burg falait, de a császáriak nem adták meg magukat, mígnem a nép, fiatalok, egyetemisták március 13-án forradalmi eszközökhöz nyúltak.

Jellemző, hogy miközben ülésezett a tartománygyűlés, egy orvostanhallgató Kossuth március 3-ai beszédét olvasta fel a várakozóknak. Mivel az ülésteremben nem történt áttörés, tüntetés kezdődött Bécsben, amely zavargásokba torkollott, barikádokat emeltek, negyvenöt ember meghalt.

Az események hatására a császár menesztette Metternich kancellárt, s megígérte, hogy alkotmányt ad az osztrák tartományoknak. Bécsben győzött a forradalom.

A szenzációs hír március 14-re érkezett meg Pozsonyba. És ahogy Kossuth beszéde szikra volt a bécsi események fellobbanásához, úgy lendítette tovább a bécsi forradalom a magyar országgyűlés elakadt munkáját. Az alsótábla mellett a felsőtábla nagy sietve megszavazta a március 3-ai feliratot, s elhatározták, hogy azt másnap díszes küldöttség viszi majd Bécsbe, a császárhoz.

Így is lett. Március 15-én két gőzös indult a császárvárosba a száztagú küldöttséggel, díszmagyarba öltözött nemesekkel és főrendekkel, valamint az őket kísérő lelkes országgyűlési ifjúsággal. Az éppen elállt eső nyomán Dévény felé feltűnt egy szivárvány, ami új reménnyel töltötte el a magyar küldötteket és az őket búcsúztató pozsonyi népet: nem lesz hiábavaló az utazásuk.

A megbékélés napja volt ez, a hajón ugyanis ott volt teljes egyetértésben Kossuth Lajos és Széchenyi István is.

A negyvenes éveket kettejük politikai csatározása jellemezte. Széchenyi annyira veszélyesnek tartotta Kossuthot, hogy főrendként hiába volt tagja a felsőtáblának, 1847-ben megválasztatta magát követnek az alsótáblára, hogy ott ellensúlyozni tudja az első vérbeli magyar politikus szerinte a biztos felforduláshoz vezető hatását. A legnagyobb magyar ezekben a napokban azonban felismerte, hogy eljött az együtt cselekvés ideje, s a mit kell tenni kérdésre egyértelműen válaszolt naplójában: „Támogatni kell Batthyány Louis-t és Kossuthot!”.

Hírek és rémhírek

A bécsi nép kitörő lelkesedéssel fogadta a magyar küldöttséget. A jóvágású és kiváló szónoki képességekkel rendelkező Kossuth hét beszédet mondott az őt kísérő tömeg kívánságára, amíg a szállásához ért. Az V. Ferdinándot körülvevő és befolyásoló politikusok köre azonban nem volt ilyen elfogult a magyarokkal, s a Magyarországot képviselő alig harmincegy éves Habsburg, István nádor befolyása sem volt elég ahhoz, hogy a feliratot, amelyet addigra Széchenyi aláírandó királyi kéziratként adott át, elfogadják. Végül aláírattak az uralkodásra valójában képtelen, együgyű császárral egy olyan változatot, amelyben nem szerepelt Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezése. Erre csak másnap, a császár szóbeli felhatalmazására került sor: maga a császár alteregójaként cselekvő István nádor nevezte ki Batthyányt. Ebben szerepe volt a pesti forradalom hírének, amely március 17-én hajnalban érkezett meg Bécsbe egy rémhír kíséretében, amely szerint a Rákos mezején Petőfi és más fiatalok vezetésével negyvenezer paraszt kész harcra kelni.

Bár a hatásos rémhír sokat hozzátett a megszülető magyar szabadsághoz, a valóság sem maradt el tőle nagyon.

A pesti ellenzék ugyanis, élén a fiatalokkal, az Ifjú Magyarország, a Tízek Társasága csoportosulással, azonnal megváltoztatta eredeti tervét, amikor március 14-én este a bécsi gőzhajó meghozta a hírt a császárváros forradalmáról: nem vártak József napig, hanem már másnap, március 15-én hozzáláttak terveik megvalósításához. Amíg a magyar országgyűlés tagjai a törvényes utat választották, addig a pesti fiatalok a hatékonyat: először a sajtószabadságnak szereztek érvényt, majd lépésről lépésre, növekvő tömegerejüket kihasználva elérték, hogy a Bécs érdekeit képviselő Helytartótanács is elfogadta követeléseiket. De ez a történet már annyira ismert, hogy felesleges jobban taglalni.

Máig ható energiák szabadultak fel

Igazat üzent a szivárvány: nem volt hiábavaló a magyar küldöttek bécsi utazása, diadalmasan tértek vissza Pozsonyba. Kossuth az azóta sajnos lebontott Zöldfa vendéglő erkélyéről mondott beszédet, és bemutatta Batthyány Lajost mint a független magyar minisztérium kormányfőjét.

A lelkesedés óriási volt, s már másnap elkezdődött a törvényalkotó munka.

Alig három hét alatt megszülettek a polgári átalakulást lehetővé tevő törvények, amelyeket végül a császár április 11-én szentesített. Nyáron már az ország szívévé vált Pesten nyithatta meg kapuit az első magyar népképviseleti országgyűlés.

Az elkövetkező jó egy év a magyar történelem legszenvedélyesebb korszaka, amikor olyan energiák szabadultak fel, amelyek a szabadságharc tragikus bukása ellenére magukban hordozták Magyarország újjászületését. Máig erőt meríthetünk azoknak a lázas napoknak az emlékéből.

„Egyébként is terveztük, hogy kiépítjük Magyarországon a digitális oktatás infrasturktúráját, de az igazság az, hogy nem fejeztük be még ezt a munkát, a következő tanévre akartuk elkészíteni. Most idő előtt kell megindítanunk, lehet, hogy döcögni fog, de még mindig sokkal jobb, ha folytatjuk a tanítást digitális eszközökkel, mintha ezt egyáltalán nem tennénk, és a tanítás véget érne. Ez azt jelenti, hogy a tanulók tudnak tanulni, a tanárok tudnak tanítani, és az érettségire is fel tudnak készülni a diákjaink, ezért jó esélyünk van arra, hogy a szokott rendben meg tudjuk tartani az érettségi vizsgákat" - mondta a miniszterelnök.

Személyes találkozást egyáltalán nem igénylő tanítási módok lesznek csak, az oktatási államtitkár már a jövő héten módszertani ajánlásokat tesz közzé. Ha kell, kiscsoportos gyermekmegőrzést is tudnak biztosítani, de jobb lenne, ha a gyermekek inkább otthon maradnának. A gyermekek felügyeletével kapcsolatban azt kérte a miniszterelnök, hogy ne a nagyszülőkre bízzák őket, mert az idősekre különösen veszélyes lehet a koronavírus fertőzés, amit könnyen elkaphatnak a gyermekektől, akik egyébként nem veszélyeztetettek.

Íme az első tanulmány, amerikai szerzőktől. Nagyon hasonlóan a 2002-es SARS koronavírushoz, a SARS-CoV-2 is néhány órától 2-3 napig él túl különböző felületeken. Rézfelületeken 3 óra, kartonpapíron 24 óra, műanyag felületen és rozsdamentes acélon 2-3 nap. Ezzel nem történt lényeges változás az emberek számára követendő magatartásban, de segíti annak megértését, miért fontos a hónapok óta javasolt fokozott higiénia.

Miért jó ezt tudni?

Járványügyileg pontosabb becsléseket lehet tenni, lakossági szinten pedig példával alátámasztva hangsúlyozhatjuk mennyire fontos:

- a rendszeres kézmosás – praktikusan ezt kössük eseményekhez: közfelületek érintése után, utazások alkalmával, otthonunkba hazaérkezéskor, stb;
- az arcunk érintésének kerülése;
- munkahelyi, otthoni, sűrűn használt felületek időnkénti fertőtlenítése (alkoholos felületfertőtlenítő szerek, 0,5%-os hipós oldat, ecetes oldat, stb)

A WHO kiváló anyagai, videói, szórólapjai a közösség számára fontos higiéniai tippekkel és tanácsokkal.

A cikket dr. Kemenesi Gábor Facebook-bejegyzése alapján készítettük, a szerző engedélyével.

Kemenesi Gábor Junior Príma díjas kutató, a Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Karának adjunktusa. Fő kutatási területe a felbukkanó fertőző betegségek vizsgálata, köztük a jelenlegi járványért felelős, denevér-eredetű koronavírusok.