A probléma ott kezdődik, hogy sok esetben nem döntésről van szó a másik ember eddig megismert személyisége alapján, hanem inkább egymás mellé sodródásról, ahol már menet közben, a párkapcsolatban derül fény a másik jellemére. Sőt, az összeköltözés során, ami manapság egyre rövidebb időn belül, akár néhány randi után történik. Erősíti ezt a társadalmi divat, hiszen ma már szinte furán néznek azokra a fiatalokra, akik együttjárásuk során még nem költöztek össze néhány hónap után, mondván, „lakva ismerjük meg a másikat”.

Egyre ritkábban hívjuk fel az összeköltözők figyelmét a köztudott és kézenfekvő előnyök (gazdasági szempontok, kényelmesség, életvezetési praktikum) mellett a veszélyekre és hátulütőkre.

Ez a család feladata lenne, de sajnos gyakran úgy támogatják a szülők, nagyszülők a fiatal felnőtt gyermekeiket, hogy nemcsak nem szólnak bele döntéseikbe, hanem egyáltalán nem adnak tanácsot, iránymutatást számukra. Vagy félnek a konfliktus felvállalásától és kapcsolatuk megromlásától, vagy ők is tehetetlenül legyintenek, hogy ez már más világ, ők már nem is értik, mi hogyan működik manapság. Pedig a legfőbb szabályok és törvényszerűségek nem változnak.

Közös lakásban könnyebb?

Ha egy pár a másik fontos tulajdonságainak felmérése nélkül költözik össze, mondván, hogy kipróbálják az összebútorozást, paradox módon valójában a másik megismerésének lehetőségét nehezítik meg saját maguk számára, hiszen egy együttélésnél sokkal nyíltabban és elkerülhetetlenebbül jelennek meg a különbözőségek. Ilyenkor az ember hajlamos a valóságosnál kisebb jelentőséget tulajdonítani a másik amúgy nehezen elviselhető tulajdonságainak és szokásainak, mivel az együttéléshez jóval nagyobb tolerancia szükséges, mint az együttjáráshoz.

Ilyenkor a konfliktushelyzet egyszerű és gyors megoldására való törekvés felülírja az objektív mérlegelést, hogy mi az, ami számomra még beleférne egy szabadon választott kapcsolatba és mi az, amire inkább nemet mondanék. Más mechanizmusok zajlanak a párban együttéléskor, mint együttjárás idején.

Kényelmes randik

Együtt lakva a folyamatos helyzetmegoldási stratégia olyan hatékonyságúra fejlődik, hogy hosszú távon is biztosítja a konfliktusok elfedését, és a pár sokáig együtt marad; vagy ami még gyakoribb helyzet: egyszer csak az egyik félnél betelik a pohár, olyan mértékű stressz vagy negatív érzelem halmozódik fel benne, hogy vállalja a gazdasági érdekközösség és a kényelem megszüntetését is a szakítással.

Kétségtelen ugyanis, hogy az együttélés komfortos: a másik bármikor kéznél van, nem kell folyamatosan egyeztetni és találkozókat megbeszélni, hiszen este otthon úgyis találkozunk. Feleződnek a kiadások, könnyebb berendezni és fenntartani egy háztartást. Ezek a szempontok azon túl, hogy megnehezítik az esetleges elszakadást, a döntés meghozatalát, a kapcsolat fejlődését is akadályozzák, hiszen ha minden este találkozunk otthon, már sokkal nehezebben mozdulunk ki a nehéz nap végén egy romantikus estére, egy kapcsolatot építő randira, amikor a másikat új helyzetben ismerhetnénk meg – inkább ételt rendelünk, és megnézünk otthoni pólóban és mackónadrágban egy filmet. Ilyenkor a kényelem és a praktikum a felek közös fejlődése ellen dolgozik, a kevesebb erőfeszítés, a kevesebb áldozat miatt nem tud gyarapodni a kapcsolat.

A szabadidő

Összefügg a másik tulajdonságainak megismerésével egy másik házasságpillér: a szabadidő eltöltésének módja. Általános vélekedés, hogy akkor működik jól egy párkapcsolat, ha minél több időt töltenek együtt. Ezzel szemben úgy tűnik, hogy a siker kulcsa az együtt és a külön töltött szabadidő megfelelő aránya, pontosabban a már többször szóba került minőségi idő.

Egy tartalmas baráti sörözésből hazatérve a férfi gyakran sokkal inkább „kenyérre kenhető”, mint egy átlagos szürke napon, leengedte a gőzt, feltöltődött jókedvvel. A nőknél is hasonlóan zajlik ez, behelyettesítve a sörözést más tevékenységgel.

Ha a párnak van közös hobbija, az tovább erősítheti a kapcsolatot, hiszen a hobbitevékenységben más minőségben vesznek részt, nem az érzelmi, lelki dimenziók kerülnek előtérbe mondjuk a közös futás vagy kertészkedés során, hanem a teljesítmény, a feladatok, a szépség.

Akármit is csinálunk együtt vagy külön, a legfontosabb, hogy ne legyen feszültség forrása a szabadidő, hanem előzze meg világos megállapodás: ezt az időt ettől eddig együtt töltjük itt és így, máskor pedig nyugodtan menj, és érezd jól magad! A legjobb, ha a felek mesélnek egymásnak a külön töltött időről, nem beszámolásként, hanem hogy hogyan sikerült az alkalom, jó élmény volt-e számára.

Egy régi mondás szerint akkor ismered meg teljesen a másikat, ha a munka mellett azt is látod, hogyan tölti a szabadidejét, mit választ időtöltésnek, amikor maga dönthet. Rossz jel lehet az, ha valaki teljesen tanácstalan lesz, mit tegyen, amikor nem határozzák meg számára, vagy ha valaki tartósan, látványosan unatkozik; és jó látni, hogy van, aki bármikor bármennyi időt képes értelmes, izgalmas dologgal kitölteni. 

A cikk a Képmás magazin 2017. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Saját érintettség miatt kezdtél el önvédelemmel foglalkozni?
– Nem ért komolyabb trauma. Még a húszas éveim elején sok évnyi csapatsport után kerestem új mozgásformát – a küzdősportokra és harcművészetre esett a választásom.

2011-ben összeraktam egy női önvédelmi programot az akkori csapattársaimmal. A fiúk segítettek a módszerek tesztelésében, így saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen egy-egy helyzetet megélni különböző alkatú férfiakkal.

Később kamaszoknak, szociális területen dolgozóknak, pszichológusoknak, vendéglátósoknak is kifejlesztettem módszereket. A különböző stílusokból kivettem azokat az elemeket, amelyek szerintem jól használhatók, és összegyúrtam azokat, a helyzethez igazítva. Fontos, hogy nem arra tanítom a hozzám fordulókat, hogy verekedjenek, hanem arra, hogy legyenek éberek, és próbáljanak minél gyorsabban kimenekülni egy veszélyes helyzetből. Úgy gondolom, az önvédelem nemcsak egy technika, sport, hanem egy életszemlélet is.

– A nemrég megjelent kötete „Kalandos hétköznapok – Önvédelem gyerekeknek” címen a 2–6 éveseknek szól, amelyet szerzőtársával, Kassai Eszterrel írtak. Hogyan bántják egymást az ilyen kis gyerekek?
– Ők nem rosszak vagy gonoszak, csak még nem tudják jól kezelni a bennük felgyülemlett indulatot. Pedig számos helyzet kelthet bennük feszültséget, például, ha valaki önállóan akarja felhúzni a cipőjét, de nem sikerül neki, vagy ha le „kell” szoknia a cumiról, esetleg túl sok agresszív rajzfilmet néz.

Ha ezek az ingerek felgyülemlenek, akkor le kell vezetniük valahogy, ezért ütnek, harapnak vagy ellökik a másikat. Ezt általában fegyelmezés vagy büntetés követi, ami további feszültséget kelt a kicsikben, amikor viszont megtanulja az indulatait kezelni, csökkennek a konfliktusai is.

– Hogyan tudja megvédeni magát egy 3–4 éves kisgyerek?
– A szülő nincs mindig ott, hogy megóvja a gyermekét, és őrlődik, hogy mit tanácsoljon neki, hiszen legszívesebben azt mondaná, hogy üssön vissza, de természetesen nem ösztönözheti verekedésre. Az óvónők sem tudnak mindig minden pillanatban a csoport összes tagja mellett ott lenni, tehát olyan eszközöket kell adni a gyermek kezébe, amivel meg tudja védeni magát. Tavaly készítettem egy kirakót, illetve most megszületett a mesekönyv, amelyek a bölcsődés-óvodás gyermekeknek segítenek. Az ő nyelvükön mondjuk el, hogy mit kell tenni az ilyen szituációkban. Például, ha el akarják venni a kedvenc babáját, ami a szívének annyira kedves, hogy csak maga szeretne vele játszani. A meséből megtudják, hogy ilyenkor erősen kell fogni, ne engedje el, vagy ha kiveszik a kezéből, lépjen oda és vegye vissza. Ettől még nem lesz agresszív, de meg tudja mutatni, hogy hol vannak a határai, és komfortosan fogja érezni magát abban a közegben, amiben van.

A könyv tizenkét mesén keresztül mutatja be, hogy a gyerekek milyen konfliktusokba kerülhetnek, és ezekben hogyan tudják megvédeni magukat. Van benne hajhúzás, harapás, rúgás, falhoz szorítás, ruhatépés.

– Egy harapást hogy tud kivédeni egy kisgyerek?
– Úgy, hogy eltolja a másikat magától. Az a fontos, hogy ne tehetetlenül állja azt, hogy bántják, hanem reagáljon. Ezzel azt üzeni a társának, hogy „velem ezt nem lehet megtenni”, kikerül az áldozatszerepből. Ilyenkor cselekedni kell.

– Ha önvédelemről van szó, nem feltétlenül az ilyen picik jutnak eszünkbe.
– Tavaly elkészítettem az önvédelmi kirakót, amely képek formájában már azoknak a gyerekeknek is segít, akik nem tudnak beszélni. Majd úgy gondoltam, ezeket a történeteket kellene mesébe foglalni. Hat éve tartok óvodásoknak és iskolásoknak is foglalkozást, előtte pedig a női önvédelmi csoportba járó anyukák tettek fel kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy mit tud tenni a gyermekük egy kortársukkal kialakult konfliktusban. Nekem is van egy kislányom, szülőként én is megéltem ezeket a problémákat, ezért elmélyedtem a gyermeklélek pszichológiájában.

Óvodáskorban mozgásfejlesztést végzek, illetve önvédelmi alapmozdulatokat tanítok. A komplett önvédelmi technikát egyszerűsítettem le számukra. Alapeséseket, kúszást, stabilitást tanítok nekik, és sokat számít ez a tudás, mert magabiztosak lesznek.

Ha valaki meglöki őket az oviban és nem esnek el, hanem beleállnak a szituációba, azt üzenik, hogy velük ezt nem lehet megtenni. A szülő felelőssége pedig az, hogy kialakítsa a gyermekében azt az érzést, hogy ő értékes. Hiszen, ha van a gyermeknek önbizalma, akkor viszonylag gyorsan túllép ezeken a helyzeteken. Az önvédelmi technikáknak köszönhetően az élet minden területén magabiztosságra tesznek szert, tisztában vannak vele, hogy meg tudnak oldani nehezebb szituációkat is. Így sokkal kevésbé válnak célponttá. Az önvédelem módszerének elsajátítása nemcsak gyerekeknek, a felnőtteknek is sokat ad. Azt szoktam tanítani, hogy „százszor lekerülünk a földre, de onnan mindig felállunk”.

– Nemcsak kicsiknek, de középiskolásoknak is tart önvédelmi oktatást.
– Nekik már azt is tanítom, hogy mindig járjanak nyitott szemmel, nézzék, hogy egy támadás esetén hova tudnak bemenekülni, legyen az egy dohánybolt, gyógyszertár, kozmetika. Tanulják meg fejből a szüleik számát, ha elveszik a telefonjukat, akkor is tudják értesíteni őket. Fontos, hogy a szülők tudjanak a gyerekük hollétéről, napirendjéről. A tinédzser lányok már azt is elsajátíthatják az órákon, hogyan tudnak kiszabadulni egy erőszakkísérletből, hiszen az anyák nem biztos, hogy szívesen beszélnek erről a lányaikkal. Ide azonban sok anya is lejár a lányával, és talán könnyebben hozzák szóba ezt a témát az edzésen.

– Mi jellemzi az áldozattípust?

– Bizonytalan, magába forduló, nem figyeli maga körül a világot, nem reagál az üzenetekre az utcai közlekedésben, zenét hallgat, kapucniban van. Nincs jelen, nem érzékeli a környezetét.

– Azt gondolom, hogy ha megtámadnának, biztos lefagynék, még akkor is, ha már elsajátítottam az önvédelem technikáját.
– Mindenki lefagy. Azért dermedünk meg egy-egy szituációban, mert új, ismeretlen a helyzet, de ha itt edzésen gyakoroljuk, akkor ismerős lesz. Éles szituációban ugyan lefagyhatunk, de sokkal rövidebb ideig tart ez az állapot, utána pedig már gyorsan tudunk reagálni. Egyre többen jönnek megelőző jelleggel, de még mindig többen vannak azok, akiket már megtámadtak. Azokkal, akik komoly traumát szenvedtek el, magánedzéseken dolgozom, és csak úgy, ha mellette járnak pszichológushoz. Ilyen esetekben nagyon tudatosan építem fel a folyamatot, feszültségoldással, beszélgetéssel, majd számos helyzet begyakorlásával.

Az étel alapvetően nem azt a célt szolgálja, hogy megoldja a gondjainkat, hanem azt, hogy életben tartson minket. Ebben segít minket a fizikai éhség, amely jelez, ha táplálékra van szükségünk. Ezzel szemben az érzelmi éhség észrevétlenül kúszik a bőrünk alá, a gondolatainkba, és addig nem ereszt, míg túl nem esszük magunkat. De miről is van szó pontosan?

Érzelmi éhség kontra fizikai éhség

Ahhoz, hogy végérvényesen leszámolhassunk az érzelmi evéssel, először meg kell tanulnunk megkülönböztetni a fizikai éhségtől.

Az érzelmi evés hirtelen támad, hatalmas elánnal veti ránk magát és azonnali kielégülésért kiált. A valódi, fizikai éhség nem ilyen ijesztő, sokkal fokozatosabban jelentkezik, és nem igényel azonnali kielégítést, hacsak nem ettünk jó régen.

Érzelmi éhség esetén ráadásul csak bizonyos „vigasztaló” ételeket kívánunk, általában egészségtelen ételek jöhetnek számításba. Ilyenkor fordulhat elő, hogy csak és kizárólag pizzára vágyunk, és semmi más nem felel meg helyette. Amikor fizikailag éhesek vagyunk, szinte bármi megteszi. Ezen kívül az érzelmi éhség gyakran vezet felesleges kalóriabevitelhez. Ha bánatosak vagyunk, észrevétlenül ürítjük a chipses zacskókat és a jégkrémes dobozokat, ez pedig gyakran vezet megbánáshoz, bűntudathoz, szégyenérzethez. Ha fizikai éhségre felelünk, sokkal inkább tudatában vagyunk annak, mit csinálunk.

Amikor valóban éhesek vagyunk, korog a gyomrunk és szinte fáj a hasunk, nincs szükség arra, hogy teletömjük magunkat, mert egész egyszerűen jóllakunk, amint tele lesz a gyomrunk. Ellenben az érzelmi éhségnél nem tudjuk kiverni az ételt a fejünkből, miközben kimondottan egy bizonyos állagra, ízre vagy illatra vágyunk, emiatt többet és többet akarunk, gyakran degeszre tömjük magunkat és diszkomfort érzetünk támad.

Az érzelmi evés motorjai

1. Stressz

Sokszor hallottuk, hogy a stressz nem tesz jót nekünk, főleg ha tartósan együtt kell élnünk vele. Arról azonban ritkábban esik szó, hogy fogyókúrás terveinknek is keresztbe tehet. Egy vizsga vagy egy állásinterjú előtt bizonyára többen megtapasztalták, hogy az izgalom, a stressz rövidtávon elveszi az étvágyat. Viszont ha állandó stressznek vagyunk kitéve, már más a helyzet. Ekkor ugyanis kortizolt kezd termelni a testünk, ez pedig fokozza az étvágyat. Normál esetben, amikor túljutunk egy stresszes szituáción, a kortizolszint lecsökken. Viszont ha hosszútávon fennáll a stressz, a kortizolszint ugyanolyan magas marad. Mit jelent ez? A kortizol miatt kívánni fogjuk a sós, az édes vagy épp az olajban sült ételeket. Ezek mindegyike sok energiát és örömöt ad. És itt jut szerep egy hormonnak, a dopaminnak.

Amikor olyan ételt eszünk, amit szeretünk, a testünkben található dopamin bekapcsolja az agy jutalmazásért felelős területeit. A csokoládé például kellemes érzést kelt és csökkenti a feszültséget. Ami pedig jó érzéssel tölt el minket, azt újra és újra át akarjuk élni.

Ha hormonokról beszélünk, ne feledkezzünk meg a szerotoninról sem, amely a hangulat kiegyensúlyozottságáért felel! A szerotonin nem ételben található, a termeléséhez szükséges aminosav viszont igen.

 

2. Elfojtott érzések

Az előbbiekből következik, hogy az evés időlegesen elnyomja a kellemetlen érzéseket, például a dühöt, a félelmet, a szomorúságot, a szorongást, a haragot, a magányt, a szégyent. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy amíg elzsibbasztjuk magunkat az étellel, addig sem kell az érzéseinkkel foglalkoznunk.

3. Unalom és ürességérzet

Látszólag az evés tökéletes arra, hogy lefoglaljuk magunkat, ha üres járatunk van. Az ebédszünet például lehetőséget teremt arra, hogy egy kis időre megálljunk, szusszanjunk. Az evést viszont gyakran egyfajta tömőanyagként használjuk, hogy befoltozzuk az érzelmi hiányosságainkat, ha sivárnak, beteljesületlennek érezzük az életünket. Ráadásul a finom falatok el tudják vonni a figyelmünket arról, hogy feleslegesnek érezzük magunkat és elégedetlenek vagyunk az életünkkel.

4. Gyermekkori szokások

A szülők, nagyszülők hajlamosak arra, hogy édességgel kínálják – jutalmazzák vagy vigasztalják – a gyermeket, ha ügyesen viselkedik, jó jegyet visz haza az iskolából vagy bánat éri. Ezeket a mintákat gyakran felnőttként is követjük. Időnként a nosztalgia miatt is olyan egészségtelen ételeket fogyasztunk, amelyek a gondtalan gyermekkorra és a szeretett személyekre emlékeztetnek. Az evés így a vigasz, a kötődés és a biztonság érzetével társul.

Hogyan vegyük fel a harcot az érzelmi evéssel?

1. Ismerjük fel, mi váltja ki az érzelmi éhséget!

Vizsgáljuk meg, milyen helyzet, helyszín, érzés buzdít habzsolásra! Az érzelmi evés többnyire kellemetlen érzésekhez társul, mint amilyen az unalom vagy a stressz. Emellett a pozitív érzések is hasonlóan hathatnak ránk, például ha megjutalmaznánk magunkat vagy ünnepelnénk valamit.

2. Ima/Meditáció

Az ima vagy a meditáció nemcsak arra alkalmas, hogy csökkentse a stresszt. Segítségével az ételhez is tudatosabban viszonyulhatunk. Némi gyakorlással bárki képes lehet arra, hogy az érzéseit háttérbe szorítva, az eszével visszautasítsa a mértéktelenül cukros, zsíros harapnivalókat.

3. Mozogjunk rendszeresen!

Bár a kortizolszint mértéke függ az edzés hosszától és intenzitásától, az átfogó testmozgás alkalmas arra, hogy tompítsa a stressz negatív hatásait.

4. Tudatosan legyünk jelen az étkezéseinknél!

A mindfulness ma az élet számos területén divatos kifejezés. Az étkezési szokásainkat tekintve is érdemes a tudatos jelenlétre összpontosítanunk. Ebben segíthet az étkezési és az érzelmi napló.

5. Várjunk öt percet!

Amikor úgy érezzük, azonnal muszáj valamit ennünk, várjunk öt percet! Vagy egyet. Ahelyett, hogy megtiltanánk magunknak bizonyos ételcsoportok fogyasztását, halasszuk el pár perccel a nasis zacskó kinyitását! Amíg várunk, figyeljünk magunkra és az érzéseinkre! Még ha úgy is döntünk, hogy megesszük, amit megkívántunk, jobban meg fogjuk érteni, mi zajlik bennünk. Ez segíthet abban, hogy legközelebb másfajta döntést hozzunk meg.

Kényelmesebb az evésbe menekülnünk ahelyett, hogy az érzéseinkkel, gondjainkkal szembesülnénk. Törekedjünk arra, hogy étkezéseink alatt a józan ész és ne az összekuszált lelkiállapotunk irányítson!

Ha alakítanánk az étkezési szokásainkon, mindenféleképpen tartsunk szem előtt, hogy egyszerre csak egy dolgon érdemes változtatnunk. Ha hirtelen minden jótól megfosztjuk magunkat, az csak növeli a stresszt, a sóvárgást, a szégyenérzetet. Hagyjunk elég időt a változásra!

Fél 12-re gördül be a vonatunk a Miskolctól még közel negyvenpercnyi utazásra található Ináncsra, amely Pere és Hernádbűd mellett a negyedik – egyben legnagyobb – falva a programnak. Budapestről még borongós reggel indultunk, itt simogató napsütés fogad. Benkő Fruzsina érkezik értünk kisbusszal, a Jószolgálat-díjas InDaHouse Hungary alapítója, szociális munkás. Fruzsi elhivatottságáról talán sokat elmond, hogy az itteni gyerekek fuvarozása miatt tanult meg autót vezetni. Tősgyökeres budapestiként nyáron a faluba is költözött, hogy felügyelje az építkezést – most a kedvünkért hagyta ott az általa megálmodott Önkéntes- és Gyerekközpont építési munkálatait. Pedig nagy nap lesz a mai: ha az időjárás kegyes marad hozzánk, vályogtapasztást tanulhatunk az egyik helyi nagypapától. De erről majd később.

Szerződjünk!

Első utunk a tanodába vezet, ahol – az InDaHouse-os tanév kezdéseként – már javában zajlik a gyerekekkel való szerződéskötés. „Korábban fogadalmakat tettek a tanodásaink, most a velük foglalkozó önkéntes segítségével mindegyikük megfogalmazza az éves (tanulásbéli) céljait, és a fő szabályok – senki nem bánt senkit, legfeljebb öt hiányzás megengedett félévenként – betartásának vállalásával együtt ezt foglalja írásba” – magyarázza Fruzsi. A tanodai foglalkozásoknak a saját házuk várhatóan októberi elkészültéig most is a falu egyik épülete ad otthont, ahogyan az előző két tanévben is; Hernádszentandrás önkormányzatának köszönhetően.

Délelőtt tíz órától 2 órás idősávokban váltják itt egymást a 6-16 éves korú gyerekek a két nap alatt – idén ötvennyolcan –; a foglalkozások első fél órája csoportos játékkal (jó időben kint, az udvaron), majd egyéni fejlesztéssel telik.

Utóbbi jól összehangolt munka eredménye: a gyerekek egyéni érdeklődése, nehézségei alapján feladatlapot készítő önkéntesek, egy-egy diák útját követő mentorok és ide utazó, illetve Skype-on oktató önkéntesek dolgoznak együtt hétről hétre.

Mindenki egyért: Szabi gimnáziumba kerül

Bogi 12 éves, már az ötödik tanévét kezdi az InDaHouse-ban (közben 2016-ban egy évet Kanadában élt a családjával), szeret tanulni, a legtöbb tárgyból négyes-ötös, a matek hármasát viszont szeretné kijavítani „legalább ötösre”. Célja, hogy Miskolcra járjon gimnáziumba, bár a fodrász szakmát is szívesen kitanulná.

Az idei tanévet egyébként – hosszas előkésztő munka és rengeteg beszélgetés eredményeképpen – az InDaHouse négy diákja is gimnáziumban kezdte meg, Fruzsi szerint ez az egyik legnagyobb sikerük.

Egyikük, Szabi ráadásul Budapesten folytatja tanulmányait, ám ott sem engedik el a kezét: adományozók segítségével biztosítják a szükséges kiadásai fedezetét, önkénteseik pedig a közlekedésben és a tanulásban támogatják őt. „Mi sokkal többet láttunk benne, mint eddig bárki” – válaszolja Fruzsi kérdésemre, vajon Szabiban nélkülük is feltámadt volna-e a vágy arra, hogy gimnáziumba menjen. Ugyanakkor hangsúlyozza: nem szeretnének senkire semmit ráerőltetni, inkább egy hozzáállást képviselnek: „legyen valaki kőműves, de legyen ő a legjobb.”

„Érzelmet kapok”

Közben vége az első foglalkozásnak, és jön a hír: az egyik nagylány, bár be van osztva, nem szeretne jönni a tanodába. Fruzsi otthagy mindent, és együtt elmegyünk Ramónáért, aki – miután elárulja, mi a baj – hajlandó mégis velünk tartani, közben elmeséli, hogy a 9 éves öccsével évek óta járnak az InDaHouse-ba, számtalan nyári táborukban is részt vettek már. Nem meglepő, hogy a gyerekek számára Fruzsiék programja messze túlmutat a tanulmányi eredményeik javulásán: kézzel írott „tanévkezdő” cetlijeik tanúsága szerint az InDaHouse-ban rengeteget adnak és rengeteget kapnak. Például mit? Szeretetet, figyelmet, kedvességet. Kölcsönös segítséget. Érzelmet.

De kapnak élményeket és ajándékokat is – ehhez azonban kitartás, elkötelezettség és önmaguk meghaladása is szükséges – ezeknek a mérésére hivatott az InDaHouse saját fejlesztésű mannarendszere.

A gyerekek – együttműködésük fokához, szorgalmukhoz mérten – egész évben pecséteket gyűjtenek, ugyanis így juthatnak hozzá év végén például a vágyott biciklihez vagy a budapesti utazáshoz.

Az év során a kalandot az egyik önkéntes által idén tavasszal életre hívott túrakör is jelenti: a zempléni, bükki kirándulások során a gyerekek megtanulják tisztelni a természetet és egymást. Önmagukat legyőzve, együtt jutnak fel a csúcsra, ki-ki egy-egy szerepet – orvos, navigátor, vezérhangya, hátvéd – vállalva a csapatért.

20 nap építkezés – lányként

Két óra. Ebédidő. A tanodától pár méterre lévő építkezésen csend van, csak az egyik házépítő önkéntes, Dávid ássa az egyre nagyobb gödröt – hogy erre miért van szükség, az hamarosan kiderül. A ház megépítése egyébként – kezdve a telek és a rajta álló kis vályogház megvásárlásával, amely az újonnan épülő ház részévé vált – eddig példátlan összefogás eredménye. Termékekkel együtt nagyjából 30 millió forintot adtak össze magán- és vállalati adományozók, és nem kizárt, hogy – további középiskolai és céges csoportok érkezésének köszönhetően – az önkéntes segítők száma eléri majd a 600 főt. A ház alsó szintjén kapnak helyet a gyerekfoglalkozásokhoz szükséges helyiségek, még a felső szinten az – akár hosszabb távra érkező, külföldi – önkénteseket tudják majd elszállásolni egy-, két- és négyágyas szobákban.

Egyelőre az ideutazó önkénteseknek – Fruzsinak tartósan – az önkormányzat ad szállást: ebédidőben itt találkozunk velük. Tőlük tudom meg, hogy a tanodás és koragyerekkori fejlesztő önkéntesek közül többen az építkezésen való munkával kezdtek az InDaHouse-nál.

A 29 éves, doktori tanulmányokat folytató Zsófi például múlt szeptember óta nagyjából 20 napot töltött itt különböző munkálatokkal – csempézett, gipszkartonozott, csiszolt –, a tanodában pedig ma „debütált”, havi egyszer tud Hernádszentandrásra utazni. (Egy hétvége péntek estétől vasárnap estig tart, az önkéntesek Budapestről együtt, az InDaHouse kisbuszával érkeznek.)

Látogatóban Nikóéknál

A hat tanodás és hat, az építkezésen dolgozó önkéntes mellett ezen a hétvégén három önkéntes járja a perei, hernádszentandrási és ináncsi családok otthonait, hogy a családok 0-6 éves gyerekei (nagyjából ötven kisgyerek) számára úgynevezett korai fejlesztést végezzen.

Ez különösen fontos, hiszen a gyerekek sokszor már az általános iskolába is úgy kerülnek be, hogy bizonyos készségek terén le vannak maradva. Az InDaHouse társadalmi vállalkozásként működő perei vendégházából elindulva – ahol a lányok ebédidejüket töltik – a már egy éve a programban dolgozó Csengét és Alexát, valamint az „újonc” Brigit kísérjük el a soron következő perei családhoz. Csenge szerint a családok nyitottak a látogatásokra, hamar a bizalmukba fogadják az önkénteseket. Egy hatalmas, fejlesztő játékok sokaságát rejtő szatyorral érkezünk meg az egyéves Nikolaszhoz, illetve két nagyobb – már tanodás – testvéréhez és szüleikhez. Míg Alexa és a kicsi apukája Nikóval foglalkozik, a másik két lány az iskolát a héten kezdő Amandával és Dominikkal játszik. Erzsó, az anyuka szerint a két nagyobb gyerek rengeteget fejlődött az előkésztő tanodai év alatt, és már alig várják a másnap délelőtti első foglalkozást Szentandráson. Dominik tavaly összegyűjtött a megszerzett mannáiból egy biciklirevalót, és még így sem használta fel az egész „készletét”.

A várva várt vályogtapasztás

Búcsúzunk Alexáéktól, és a kisbusz vezetését átvevő helyi apuka segítségével visszajutunk az építkezésre, ahol az említett „InDaHouse-os” nagypapa – hálából, hogy az unokái ide járhatnak – vályogtapasztásra okítja az önkénteseket. Éppen a Dávid által ásott gödörben állnak mind, az előző nap „bányászott” agyagot és pelyvát vidáman taposva, akkor már egy órája. Hamarosan már lehet vele tapasztani a kis vályogházat.

Nagyjából két hónap múlva várhatóan befejeződik a második éve tartó építkezés, ám az InDaHouse csapata továbbra sem tétlenkedik: egy magánadományozónak hála megvehetik a településen azt a kis házat, ahol – felújítás után – egy másik nagy álom, a közösségi kávézó valósul majd meg.

Ez idősebb gyerekeknek nyújt majd lehetőséget, hogy beletanuljanak a munka, a vállalkozás világába. Fruzsiék emellett néhány éven belül az Encs városhoz tartozó (szegregált iskolájú és óvodájú) Fügödöt is be szeretnék vonni a programba, ám ehhez még szükséges mind a humán, mind az anyagi erőforrásaik megerősítése. Fontos lenne az is, hogy hosszú távon biztosítani tudják a három, az egyesületben főállásban dolgozó munkatárs fizetését. Kihívás tehát még bőven akad, de a csapat sokszínűsége, kreativitása és kitartása már eddig is hegyeket mozgatott meg.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Miről szólnak a félévi jegyek? Egyáltalán bizonyítványt kapnak ilyenkor a diákok, vagy csak tájékoztatót?
– Nem bizonyítványt, hanem félévi értesítőt kapnak a tanulmányi előmenetelük jelenlegi állapotáról. Ez egyfajta értékelés, visszajelzés a tanulónak és a szülőknek. Ugyan ennek is van nyoma, de csak az év végi bizonyítvány kerül be a törzslapba, amelyet meg kell őriznünk. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán ne vegyük komolyan, de túl nagy jelentőséget sem kell tulajdonítani neki.

– Bizonyos évfolyamokban fontosak a félévi jegyek, hiszen beleszámítanak a továbbtanulásba. Melyek ezek?
– Nálunk gimnáziumban a félévi jegyek egyáltalán nem számítanak. Továbbtanulásnál egyedül a 11., 12. osztályos év végi eredmények fontosak. A középiskolai felvételinél más a helyzet, ott mind a hat, mind a négy évfolyamos képzésre jelentkezőknél figyelembe vesszük a félévi jegyeket (6. félévi, illetve 8. félévi), hiszen azok adják a legfrissebb információt a tanulók tudásáról.

– Mennyire alkalmas az ötszámjegyű értékelési rendszer, hogy valós képet adjon a tanulók tudásáról?
– Ez a kialakult osztályozási gyakorlat, nem tökéletes, de alkalmas arra, hogy némi visszajelzést adjon. Már egy dolgozatnál is nehéz egy harminckét fős osztályt öt jegybe, vagyis öt kategóriába besorolni. Éppen ezért én százalékok alapján is szoktam értékelni, előfordul, hogy több kisebb dolgozatot íratok, és azok százalékos eredményét adom össze, amelyre aztán egy jegyet kapnak. Nem mindegy, hogy valaki 55%-ra kap hármast vagy 69%-ra. Én is és a kollégáim is objektivitásra törekszünk, még akkor is, ha sokan azt gondolják, hogy hasra ütésre adjuk a jegyeket. Különbségek persze vannak, mert talentumai alapján lehet, hogy egy négyes osztályzatért valakit nagyon megdicsérek, míg mást leszidok.

Nem várom mindenkitől, hogy kitűnő legyen, csak azt, hogy a saját képességeinek megfelelően tanuljon és kamatoztassa talentumait.

– Mi mindent vesz figyelembe az osztályozásnál?
– Mivel számokkal osztályozunk, átlagot kell számolnunk, de ahogyan Kálmán Attila iskolaalapító igazgatónk mondta, nem matematikai, hanem pedagógiai átlagot. Ami nem azt jelenti, hogy 3,27-re adhatok ötöst, hanem azt, hogy ha valaki 3,5 vagy 4,5 körül van, akkor felfelé kerekítem, ha sokat küzdött érte: önként felelt, jelentkezett kiselőadásra stb. Nem vagyok híve a tűzoltásnak, hogy félévkor vagy év végén kampányszerűen feleltetünk. Tanító célzattal bír, hogy ne csak akkor térjen magához a diák, ha ég a ház, hanem próbálja magát rendszeres tanulásra bírni. „Hegy előtt késő abrakolni” – szintén Kálmán Attila mondta, vagyis, ha egész félévben nem csinálok semmit, és az utolsó pillanatban próbálok valamit tenni, abból ritkán születik jó eredmény, mivel a tanulás egymásra épülő folyamat.

– Lehet-e félévi kettesből, hármasból év végén négyes vagy ötös, vagy csak egy jeggyel kaphat jobbat a tanuló a második félév végén?
– Én azt vallom, értékelni kell, ha valaki javuló tendenciát mutat, de az sem mindegy, hogy úgy javít, hogy hat hónapig nem csinál semmit, és aztán hirtelen megtáltosodik, és felhozza az átlagát, vagy kitartóan próbálkozik, és nem azonnal, hanem csak idővel érik be szorgalmának gyümölcse. Nem úgy számolok, hogy külön kapnak jegyet az első félévre és külön a másodikra, hanem akkor is átlagolok. Ha javuló tendenciát látok, az mindig pozitív elbírálás alá esik.

– Megvitatják-e a kollégákkal a jegyeket?
– A tantárgyi jegyeket a szaktanár adja, az ő joga annak eldöntése, hogyan osztályoz, a nevelőtestület csak kivételes esetekben szólhat bele. Egyedül a magatartás- és a szorgalomjegyek azok, amelyeket minden diák esetében külön megbeszélünk.

– Mennyire lehet jegyekkel motiválni a gyerekeket?
– A kisebbeket jobban. Amikor elkezdődött nálunk a hatosztályos képzés, nagyon meglepődtem, hogy a kicsik néha sírva jöttek egy négyes után, hogy szeretnék kijavítani. A nagyobbak esetében ez már igen változó. A félévi jegy egy tanulási folyamat eredménye, amely jó érzést okoz annak a diáknak, aki megdolgozott érte. Ha nem küzdött meg érte, a rosszabb jegy motiválhatja arra, hogy több energiát fektessen a tanulásba, de fordítva is elsülhet. Lehet, hogy feladja, mondván, nem értékelik kellőképp a szorgalmát. Olyan diák is van, akinek épp azért veszélyes megadni a jobb jegyet, mert akkor nem hozza ki magából a maximumot.

Mindenképp az adott tanulót kell nézni, hogy mivel tesszük a legjobbat az ő személyes fejlődésének, ehhez pedig nagyon kell ismernünk őket.

– Előfordult-e már, hogy utólag megbánta az osztályzatot, amelyet adott?
– Nagy tévedésem nem volt. Olyan előfordult, hogy amikor azt kellett eldöntenem, hogy inkább motiválom a tanulót vagy magasabbra teszem a lécet, nem találtam el, melyik a jobb neki. Erre azért már márciusban rá szoktam jönni, és akkor még van idő, hogy megbeszéljük. Az osztályzás igazából egy folyamat vége, amelyen nem nagyon szoktak meglepődni a diákok. Amikor félévkor leülök és megnézem az átlagokat, nem is tudom mindig, ki hányasra áll, mert a fejemben nem jegyekként léteznek, nem skatulyázom be őket, hogy hármas, négyes vagy ötös tanuló, hanem mindenkit az aktuális teljesítménye alapján értékelek. Nálam egy ötös is kaphat egyest, ha olyan a dolgozata, és egy kevésbé jó tanuló is lehet ötös, ha jól felkészült.

– Mikor tanulnak jobban a diákok, az első vagy a második félévben?
– Általában év végére jobban összeszedik magukat, főleg 11., 12. osztályban, amikor az eredmények már beleszámítanak a felvételibe. Van olyan diák is, aki még év elején bebiztosítja magát, jelentkezik felelni, jól megír egy-két dolgozatot, aztán hátradől. Nyolcadikban az a nehéz, hogy a félévi eredmény számít a felvételinél, az év végi már nem. Ezért sokan leeresztenek, de minden iskolában van erre gyakorlat, hogy ezt megakadályozzák, nálunk például minden év végén vannak vizsgák.

– Szülőként hogyan reagáljunk a félévi eredményekre?
– Minden esetben azt kell megnézni, hogy a gyerek teljesítményéhez képest milyenek a jegyek: mennyi energiát fektetett a tanulásba, mennyire volt szorgalmas. Van, akit egy hármas bizonyítványért is nagyon meg kell dicsérni, míg egy jobb képességű diák esetében a négyesnél jelezhetjük, hogy többre lenne képes.

Nem vagyok híve annak, hogy a szülők lefényképezzék és közösségi oldalakra posztolják a gyerek bizonyítványát, akkor se, ha jól sikerült. De a félévi értékelés jó lehetőség arra, hogy leüljünk, és megkérdezzük gyermekünket, ő hogyan értékeli saját teljesítményét.

Beszélgessünk arról, hol tart most, mit szeretne év végére elérni, és mit tud tenni annak érdekében. Meg szoktam kérdezni diákjaimat, milyen jegyet adnának maguknak magatartásra, szorgalomra, illetve az általam tanított tárgyakra, hogyan értékelik saját teljesítményüket.

– Reálisan látják magukat?
– Általában igen, persze van egy-két diák, aki jobbat mond, de olyan is akad, aki rosszabbat, mert nincs elég önbizalma. Az önértékelés, önismeret fontos állomása, hogy a gyerekek megtanulják értékelni saját teljesítményüket. Félévkor mindig elbeszélgetek velük arról is, mit tegyenek, ha nem elégedettek a bizonyítványukkal. Van olyan osztályom, amelyikkel levelet írattam félév elején, meg kellett fogalmazniuk, mit szeretnének elérni ebben a félévben, milyennek szeretnék látni magukat öt hónap múlva. A leveleket borítékba zártuk, a szekrényben őrzöm. Miután lezárjuk a félévet, elővesszük, hogy megnézhessék, mit értek el, hova jutottak – azt gondolom, ez is jó visszajelzés nekik.

– Jutalmazzuk-e a gyereket a jó bizonyítványért, és büntessük-e a rosszért?
– Mindenképp tartózkodnék a szélsőségektől. Túl nagy ajándékot adni egy bizonyítványért nem jó. Ha mindig jutalmazással kapcsoljuk össze az elért eredményt, könnyen ahhoz vezethet, hogy a gyerek mindig külső megerősítést vár. Persze fontos, hogy megdicsérjük, érezze, hogy a szülei értékelik. Minden családban kialakulhat erre valami hagyomány – egy közös ünnepi étkezés, sütizés, nyáron fagyizás. A túlzott büntetésnek sem vagyok híve, és semmiképp nem javaslom, hogy zeneórától, edzéstől, néptánctól tiltsuk el a gyereket, mert ezek mind a tanulást segítik. Nem lehet egész nap a könyvek fölött ülni, szükség van a sportra és a művészeti tevékenységekre, amelyek kiegészítik a mindennapjait. Inkább nézzük meg, mennyi időt tölt mással, esetleg telefonozással, számítógépezéssel, és annak az idejét csökkentsük. Segítsük jobban beosztani az idejét, és ha javulnak a tanulmányi eredményei, akkor picit engedhetünk! Nincs általános érvényű recept, minden gyereket mással lehet motiválni, támogatni.

A fogyasztói kultúrában sokszor egymásnak ellentmondó ingereknek és kívánalmaknak vagyunk kitéve. Egyrészt elárasztanak minket olyan impulzusok, hogy mit vegyünk, együnk, használjunk; másrészt a vékony, egészségesnek látszó testideálért folytatott harcra és a diétákra biztatnak mindenfelől. Ebben egy valami segíthet eligazodni: ha nem kívülről akarunk megoldást, hanem magunkban formáljuk meg azt, ami a döntésekben, választásokban segít. A testi tudatosság magasabb szintje hozzásegíthet, hogy szükségleteinkre, érzéseinkre úgy reagáljunk, ahogy az számunkra optimális. Ehhez hozzásegíthetnek az olyan tevékenységek, fizikai aktivitások, ahol az önmagunkra irányuló figyelem segíti ezt a belső munkát. A test–lélek kapcsolatot is alapul vevő mozgásformák hatékonyan oldják a stresszt, növelik az önelfogadást, továbbá fejlesztik a jelentudatosságot és a testi tudatosságot, hiszen a fizikai ingereken és hatásokon kívül az elme lenyugtatására és a psziché rendezésére is koncentrálnak.

Felhalmozás helyett mértéktartás

Evolúciós haszna volt annak, hogy amikor jutott élelem és elérhető volt a táplálék, akkor felhalmoztunk, mert utána kiszámíthatatlan ideig éhínség következhetett. Ma már a javak biztonsága adott, így épp a mértéktartásra kell törekedni – vagyis valamiféle belső szabályozó funkció kiépítésére van szükség, ami nem a környezeti faktorokon alapszik, hanem azon, hogy mik a belső szükségletek, vágyak, igények.

A testi tudatosság itt jön képbe. Azt jelzi, hogy a testünkből származó információk a tudatos elme számára hozzáférhetővé válnak, és ezeket döntési, figyelmi, tudatos kiértékelési folyamatok szabályozni, befolyásolni képesek.

Vagyis a testi tudatosság egyszerre jelenti a testi érzetekre fókuszálást és a testi történések tudatosítását. (Mehling és mtsai, 2009).

Ez a belső érzetekből ered, amelyekhez ítélkezéstől mentesen viszonyulunk. Utóbbi azért fontos, mert akkor tudunk igazán kapcsolódni, ha nem ítélkezünk, hanem megvizsgáljuk, mi zajlik le bennünk.

Jelentudatosság és testi tudatosság

Míg a testi tudatosság a belső, saját érzetekhez kapcsolódik, a jelentudatosság kiterjed a környezetünkre is. A tudatos jelenlét és a testi tudatosság úgy függ össze, hogy ha befelé képesek vagyunk kapcsolódni, akkor kifelé sokkal könnyebbé válik, mert magamat pontosan észlelem és meg tudom határozni. Együtt tudok érezni önmagammal, rá tudok hangolódni a saját belső folyamataimra, ezáltal képessé válok úgy jelen lenni, hogy megtartom az énhatáraimat, miközben részévé válok a környezetemnek, és jelen vagyok az áramlásban. A kulturális, környezeti hatásokkal ez függ össze a leginkább: észlelem, tudatosítom a körülöttem lévő világot, de úgy vagyok jelen, hogy közben a választásaimat a belső folyamatok határozzák meg.

Előfordul, hogy azt érezzük, csak sodródunk az árral, és egyáltalán nem vagyunk jelen a saját életünkben. Azon túl, hogy a tehetetlenség és frusztráció érzése áraszthat el ilyenkor, önértékelési kérdést is feszeget. Érdemesnek tartom-e magam arra, hogy megadjam magamnak, ami nekem a legjobb? Hogy aszerint válasszak, mitől érzem jól magam? Hogy elengedjem az önbírálatot, és helyette gondoskodással és odafigyeléssel forduljak saját magam felé?

Miért nem működnek a diéták?

Az interocepció, vagyis a belső érzetek tudatosítása, észlelése kulcsszerepet játszik a döntéshozatali folyamatokban (Köteles, 2014).

A testi ritmusok és változások észlelése, a testi reakciók előrejelzésének képessége mind-mind segíti azt a belső munkát, ami által egészségesebbé válhatunk.

Olyan tényezők is beletartoznak ebbe, mint:

• az egyes ételekre adott reakció

• az elfogyasztott ételek és az energiaszint

• az alvásminőség és az energiaszint – a lefekvés előtti étkezés

• a mozgás és az energiaszint

• az éhség testi jelei

Ha ezeket nem ismerjük, illetve nem fordítunk rájuk figyelmet, akkor saját magunkat hagyjuk ki a képletből, vagyis éppen azt, amitől az egész rendszer tartósan és egészségesen, kiegyensúlyozottan működhet. A divatos diéták és mozgástrendek, általános edzésprogramok – és itt nem a szakértő segítségével összeállított egyéni edzéstervre gondolok – kívülről jövő iránymutatások, előírások. Nem veszik figyelembe azokat az egyéni igényeket és szükségleteket, amelyeket ki-ki saját maga ismerhet fel és tudatosíthat. Ez a befelé irányuló munka türelmet és odafordulást igénylő feladat, s a nehézsége abban rejlik, hogy a felelősséget is vállalnunk kell érte – míg egy eredménytelennek bizonyuló diétáért nem. Hisz könnyen mondhatjuk, a diéta a rossz, és nem mi. De minden diéta lehet rossz, ha belső önszabályozó folyamataimat nem építem ki. Minden mozgásforma túl sok vagy túl kevés lesz, ha nem tudom, mit bír a testem és hogyan képes fejlődni. Az alappillér a nem bíráló attitűddel és a tudatos jelenléttel megélt kapcsolódás önmagunkkal, amiből kiindulva jól választhatunk és élhetjük a mindennapjainkat.  

Felhasznált irodalom
Köteles F. (2014): A Testi Tudatosság Kérdőív magyar verziójának (BAQ-H) vizsgálata jógázó és fiatal felnőtt kontrollmintán. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika 15 (2014) 4.
Mehling, W.E., Gopisetty, V., Daubenmier, J., Price, C.J., Hecht, F.M., & Stewart, A. (2009). Body awareness: Construct and self-report measures. PLoS ONE, 4(5), e5614.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. májusi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra!

– A várandósság és szülés körüli veszteségek még mindig mostoha területnek számítanak, és ezen belül is minimális figyelem jut az asszisztált reprodukciós eljárások (ART) okozta pszichés veszteségekre. Az egész folyamat egy időkényszer alatti teljesítménytúrához hasonlítható, a sorozatos veszteségek feldolgozására egyszerűen nincs lehetőség, pedig nagyon fontos lenne, hisz ezek nagyban befolyásolhatják a megfoganás és kihordás eredményességét. Nagyon nem mindegy, hogy a résztvevő párok (nem csak a nők!) lelki egészségére hogyan hat a folyamat. Maguk sincsenek tisztában azzal, milyen kihívások elé állítják őket és azok mivel járnak. A gyakorlat azt mutatja: a szakmai protokoll még nehezebbé teszi a veszteség fel- és elismerését, a feldolgozás lehetőségét.

Attól a pillanattól fogva, hogy a pár elengedte a természetes foganás lehetőségét és elindul a meddőségi kivizsgálások és kezelések útján, életük gyökeresen megváltozik. Minden e köré szerveződik, és jelentős veszteségek, megpróbáltatások érik őket:

anyagi- és időráfordítás, munkahelyi nehézségek, megváltozott vagy eltűnt intimitás, módosult önértékelés, terhelt családi és baráti kapcsolatok. Úgy kell elvégezniük a mindennapi tevékenységeiket, hogy közben a háttérben a program által diktált erőfeszítések és testi-lelki küzdelmek állnak. E krízishelyzetben számos faktor együtt határozza meg a pár lelki egészségét, szorongásuk mértékét. A folyamatból származó veszteségek széles spektruma, az ún. halmozott veszteségek mellett döntéseket befolyásoló külső nyomásként, így további stresszforrásként jelennek meg a világnézeti-etikai kérdések és társadalmi elvárások, amelyek az ART egyes fázisaiban további jelentős lelki terhelést gyakorolhatnak a párra.

– Milyen halmozott veszteségekről van szó?
–  A pár mindkét tagját rosszul érinthetik például azok az önértékelési problémák, amelyek a genetikai szűrések negatív eredményéből vagy a sikertelen megtermékenyítésből adódnak. De lelki sérülést okozhat a lefagyasztott embriók és a szelektív redukció tudata . Hosszú távú hatása lehet a sikertelenségnek is, ha nem következik be a várva-várt gyermekáldás. Egzisztenciális krízist okozhat a szülővé, nagyszülővé válás elmaradása, az ebből fakadó zavarok a párkapcsolatban. Kevesen számolnak vele, hogy az asszisztált reprodukciós folyamat munkavállalási nehézségeket is okozhat, a kivizsgálások és beavatkozások ugyanis szigorú kötöttséggel járnak. És végül az egyik legerőteljesebb tapasztalat a kontrollvesztés: miközben a folyamat technikailag és orvosi szempontból szigorúan kontrollált, a pár számára a tehetetlen sodródás érzését keltheti.

„Egy év után elirányítottak bennünket egy budapesti kórházba, ahol futószalag-rendszerben történt minden. A férfiak spermavizsgálatának és a nők peteérésének ,»eredményhirdetése« a folyosón, nyilvánosan zajlott. Mindkettő szörnyű érzés volt! Többszöri sikertelen inszemináció után, amelyektől már első alkalommal cisztám, s végül elegem lett, férjemmel úgy döntöttünk, itt és így nem folytatjuk. Ez már régen, 25 éve volt, azóta változhatott a helyzet abban a kórházban, de szörnyű emlék maradt számunkra.” „A családtagok, ismerősök napi rendszerességgel kérdezgettek bennünket: mikor lesz már baba? Az épülő nagy házunkban ugye nem ketten akarunk élni? Mire várunk? Sok ilyen kérdéssel kellett naponta megküzdenünk.” „Meddő vagyok! Ezt a szót a mai napig kitöröltem az agyamból. Ez a legborzalmasabb, legnegatívabb szó az én szótáramban, hiszen azt mutatja, hogy én egy értéktelen ember vagyok!”

 

A párok akár évekig tartó érzelmi hullámvasúton ülnek, ahol a beavatkozást reményteli várakozás, a sikertelenséget pedig kétségbeesés és veszteségélmény követi.

A sikertelenségek lehetőségét sok esetben hárítják, ilyenkor a vetélés hirtelen, nem várt halált jelent. A meddőség tudata önmagában is a gyászhoz hasonló pszichés mechanizmusokat indít be, ahogy a további veszteségélmények is. Emellett persze a kezelések során kapott hormonkészítmények is jelentős érzelmi ingadozást okozhatnak.

„Ekkorra már lelkileg úgy kikészültem – bár a férjem mindenben partner volt, mellettem állt, biztatott –, hogy volt, amikor a buszról le kellett szállnom, mert egyre inkább azt vettem észre, hogy rajtam kívül minden nő vagy babát vár, vagy babakocsit tol, csak én nem! Utáltam magamat azért, mert képtelen voltam teherbe esni, és utáltam magamat azért is, mert utáltam az anyákat. Haragudtam az egész világra.” „Telt az idő, a napok visszaálltak a szokásos kerékvágásba. Munkámból kifolyólag sokat voltam itthon egyedül. Előfordult azonban, hogy gyereksírást hallottam, de nem volt a közelben kisbaba. Az utcán pedig nagyon erős érzelmeket váltott ki belőlem, amikor gyerekes anyukákkal találkoztam.” „Mi két egészséges gyermekkel vállaltuk a lombikot (pár év sikertelen próbálkozás, egy méhen kívüli terhesség, két vetélés és okokat kimutatni nem tudó vizsgálatok sora után), a már beérkezettek nyugalmával. Szerintem ezért is sikerült elsőre. Nem irigyeltem a rendelőkben látott szorongó, kétségbeesett párokat.”

 

A halmozott veszteségek magukban hordozzák az ún. komplikált gyász, a szorongásos betegségek és a depresszió veszélyét. A meddőséggel kezelt nők szorongása és lehangoltsága a rákkal, a krónikus magas vérnyomású és a szívinfarktusból felépült betegekéhez hasonló. Idővel a stressz és a depresszió szintje emelkedik, kivéve azoknál a pároknál, akik hozzászoktak a folyamathoz és kialakítottak egyfajta megküzdési stratégiát.

Nem elhanyagolható a transzgenerációs hatás sem: a fel nem dolgozott veszteség, a szorongás és a lehangoltság kihatással van a sikeres terhességre, a szülői kompetenciaérzésre és a születendő gyermek életére is.

Megjelenhet a pótgyermek-szindróma, a lombikbabák története pedig sokszor elhallgatott családi tabu, ami további zavarokhoz vezethet a gyerekek életében is.

„A terhességem legnagyobbrészt az aggódásról szólt. Mindig pánikba estem, ha történt valami nem várt dolog! Ráadásul terhességi mérgezésem is lett. Miután a kisfiam megszületett, az aggódásomat teljesen kivetítettem rá, nem mertem egyedül hagyni. A hordozóban vittem magammal, még a fürdőszobába is.”

 

– Az etikai, világnézeti kérdésekről nyilvános viták is zajlottak pár éve, de mindenki számára megnyugtató válaszok nem születtek...
– Nem is nagyon tudnak, hiszen ez egy nagyon kényes terület, ami sokak világnézetével összeegyeztethetetlen döntési helyzeteket és válaszokat teremthet. Ilyen például a leszívott és beültetett megtermékenyített petesejtek száma, a magzati redukció vagy a lefagyasztott embriók sorsa. Kettőnél több embrió sikeres beültetése után választania kell a párnak, melyiktől váljanak meg, az édesanya és a többi magzat egészségének védelmében. Ma már nem nagyon vállalnak hármas-négyes beültetést, de korábban gyakoribb volt. A lefagyasztott embriók sorsa is a szülők döntése: felajánlhatják tudományos kísérletekre, eladományozhatják vagy felhasználhatják később. Az intézmények tájékoztatnak a kockázatokról, de a döntések súlyosságát és következményeit nem említik.

„A második lombik során három embriót helyeztek fel, és mind megtapadt. Orvosunk figyelmeztetett: előfordulhat, hogy az egyik embrió elhal, ne éljük még bele magunkat a három gyermek gondolatába. Telt az idő, és mindhárom babánk megvolt. Annyira boldogok voltunk, hogy nincs rá szó! A legelső pofon akkor ért, amikor egy orvos azt ajánlotta: egyet vetessünk el, ha egészséges és normális gyermekeket akarunk! Megállapította, hogy mindhárom baba a korának megfelelően fejlődik, bár az egyikük mintha kisebb lenne. Ezután megkérdeztem, mi is az a redukció, hogyan történik. Elmondta, hogy a babát gyakorlatilag szíven szúrják, és így meghal. Nem is voltam többre kíváncsi! Több mint hat éve csak arról szól az életünk, hogy kisbabánk szülessen; hogyan nézzek majd a két gyermekemre úgy, hogy ne lássam a feláldozott harmadikat?! (…) 22 hetesen vérezni kezdtem, befektettek. Másnap meghalt a kisebbik babám, a rá következő napon pedig a harmadik gyermekünket is elvesztettük.” „Két beültetett petesejtből három embrió lett, és az egyik, akit sajnos nem ismerhetünk, elment. De ott van az életünkben a gyermekünkként. Én úgy éltem meg, hogy a harmadik baba lehetőséget adott a testvéreinek, feláldozta magát értük, hiszen egy hármas iker túl veszélyes lett volna mindannyiunk számára.” „A tizenkét leszívott petesejtből három volt életképes, ebből kettőt ültettek be és egyet lefagyasztottak. Az egyik megtapadt, egészséges kisfiunk született. Férjem eladományozta volna a lefagyasztott petesejtet, én nem szerettem volna. Beültetést kértünk, és gyógyszeres beavatkozás nélkül vártuk, meg akar-e születni. Végül elment. Békében vagyunk a döntésünkkel. Reformátusként nem érzem magamra nézve kötelezőnek a szigorúbb katolikus előírásokat.”

 

Rendkívül nehéz, életről és életre szóló döntések ezek, amelyekről senkinek sincs joga kívülről ítélkezni. Sem családtagként, sem barátként, de szakemberként különösen nem; a mi dolgunk segíteni a veszteségek felismerésében és kísérni, támogatni őket ezek feldolgozása során.

– Milyen szakmai lehetőségek vannak e veszteségek feldolgozására?
– A halmozott veszteségek alapos és folyamatos feldolgozására gyakorlatilag nincs lehetőség, ugyanis a sikertelen lombik-beültetés után legtöbb esetben három hónap vagy kevesebb idő telik el a következőig. Ezt írja elő az orvosi protokoll, ezt kívánja a párok vágya és ezt diktálja a versenyfutás az idővel, ami további nehezítő tényező a lelki egészség szempontjából. A megnövekedett állami támogatásból és a résztvevők növekvő számából adódó hosszabb várakozási idő ambivalens: lehetőséget adhat a veszteségélmények feldolgozásának elkezdésére, viszont továbbra is fontosabb a versenyfutás az idővel. A segítő szakma egyik fő kérdése: az időnyomás figyelembevételével hogyan optimalizálható a veszteségek és az elveszett lehetőségek miatt érzett pszichés teher, hogyan oldható fel az ebből fakadó szorongás.

Nagyon sok pár nem bírja ezt a pszichés terhelést, ezért nem élnek mind az öt lehetőséggel. Körülbelül felük három ciklus után megszakítja a folyamatot. Ez több szempontból kudarc és újabb veszteségélmény, amivel foglalkozni kellene.

„A férjem ismételten szóba hozta a lombikbébi-programot, amiről hallani sem akartam, mert közel fél év telt el, és azóta nem volt menstruációm. A férjem végül rábeszélt egy újabb beültetésre, mert »gyerek nélkül nem élet az élet«. Ekkor már csak két embriót engedtünk beültetni, féltünk az újbóli tragédiától. Nem sikerült. Úgy döntöttem, elég volt, nem csinálom tovább. Felajánlottam a férjemnek, hogy váljunk el, mert én gyerekcsinálás-ügyben nem vagyok hajlandó többször orvoshoz fordulni. Megemlítettem az örökbefogadást, de erről ő hallani sem akart. Szörnyű heteink voltak.”

 

A termékenységi centrumok honlapjai írnak a pszichológus igénybevételének fontosságáról, de inkább csak a stresszkezelés szempontjából, veszteségoldalról nem, így arról a lelki támogatásról sem, amely a döntésekre felkészüléshez és a következményekkel való szembenézéshez szükséges. Ráadásul a pszichés támogatás lehetőségére ritkán, vagy csak a sokadik kudarc után hívják fel a párok figyelmét, amikor azok bizalomvesztés miatt már máshová mennek vagy kilépnek a rendszerből.

Pedig kutatások igazolják: megfelelő preventív támogatással – amely során már érdemes az apákra is figyelni – és a folyamatot végigkísérő pszichés támogatással lehet a legnagyobb hatékonyságot elérni.

A kognitív viselkedésterápiák csökkenthetik a szorongást, fokozhatják az élet értelmébe vetett hitet. A csoportban zajló felkészítés új kapcsolatokat, sorstársi közösségeket adhat. Egyéni vagy párterápiás támogató programokra is szükség lenne, és segítséget adhatnak a relaxációs technikák.

És végül: rendkívül fontos, hogy bevonjuk az egészségügyi dolgozókat is a támogatói programba. A párok gyakran hiányolják az empátiát az intézményekben dolgozók részéről, pedig a veszteségekre koncentráló, beszűkült tudatállapotban rendkívüli jelentőségű a megfelelő kommunikáció. Szakmai továbbképzésekre, a személyzet érzékenyítő felkészítésére és mentálhigiénés egészségvédelmére van szükség. Ezek mind növelik a foganás esélyét, ami nemcsak a párok, hanem az intézmények érdeke is.

„Emlékszem, hogy a helyi kórházban egész éjszaka mozdulni sem mertem, feküdtem az ágyon, szorítottam mindenemet, még a lábujjaimat is, hátha így benntartom a babáimat. Reggel aztán berobogott egy szülésznő, aki roppant határozottan felszólított, hogy keljek fel, menjek mosakodni, pakoljak össze az éjjeliszekrényen és simítsam feszesre az ágytakarót. Neki ez igen fontos volt!” „Ott éreztük először, hogy megértik a problémánkat és nekik is fontos, hogy gyermekünk szülessen. Nemcsak a testem alsó részével álltak kapcsolatban, hanem a lelkemmel is, és a férjemet is bevonták. Mindenről tájékoztattak, mindig biztattak, hogy kérdezzünk, ha nem értünk valamit.” „Az ügyeletes orvos leült az ágyam szélére, megfogta a kezemet és elmondta, hogy a laborértékeim nagyon rosszak, meg kell szülnöm a babákat, s hogy ne reménykedjünk semmi jóban velük kapcsolatban, hiszen az a fontos, hogy én rendben legyek. Mindezt rendkívül csendesen, határozottan tette, és látható, érezhető volt rajta a segíteni akarás, megrendültség és részvét. Kis idő múlva felajánlottak egy üres szobát, hogy ne kelljen szoptató-pelenkázó kismamákkal együtt lennem. Nagyon jólesett ez a gesztus!”

– Miért pont Magyarországot választotta a darab világpremierjének színhelyéül?

– Jelenleg a Magyar Rádió Művészeti Együtteseivel dolgozom együtt (a 2019/2020-as évadtól Cura három évig az MRME állandó vendégművésze – a szerk.), akik a művészeti családom, ezért ha premierre készülök, először őket kérdezem meg, mit gondolnak róla. Az ötletemre azonnal rábólintottak, így együtt állítottuk színpadra a Montezumát.

– Milyen a közös munka a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara zenészeivel?

– A magyarokkal dolgozni igen érdekes dolog, a „veszélyes” és a „tüzes” szavakkal tudnám jellemezni. Meglehetősen temperamentumosak, amit nagyon kedvelek bennük. A zenekaron kívül egyéb munkáik is vannak, például tanítanak, ezért eléggé le vannak terhelve és néha fáradtan érkeznek a próbákra, erre tekintettel kell lenni. Ez a második közös munkánk, és egyre jobban megismerem őket: már tudom, hogy ki házas, kinek van gyereke, kinek van valamilyen problémája… Nem maestróként, hanem barátként fordulok hozzájuk, amit elengedhetetlennek tartok egy közösségben.

– Mi alapján választotta ki a zenészeket a szerepekre?

– Ez nem az én feladatom volt, hanem a zenekar művészeti menedzsere felelt érte. A legtöbbjüket ismertem korábbról, két hónappal ezelőtt már dolgoztunk együtt, amikor a darab első próbáira készültünk. A karakterek sokoldalúsága miatt kihívást jelentett megfelelő személyeket találni, Vivaldi például nemcsak zeneszerző, de hegedűs is volt, ezért a megformálásához olyan tenorra volt szükség, aki játszik a hangszeren. Nagy szerencsénk van Varga Donáttal, aki remek hegedűs és tenor egy személyben.

– A történet kiindulópontja, hogy egy mexikói báró, az Uraság Velencébe utazik, ahol a karnevál alatt Montezuma azték uralkodó jelmezébe bújva megismerkedik Vivaldival, aki a találkozás hatására operát ír az indián királyról. Milyen eszközökkel repíti vissza a közönséget az 1700-as évekbe?

– Az opera nyelve a barokk esztétikáját követi: egy kis létszámú, mindössze negyvenfős együttes zenél a színpadon, ami halhatóbbá teszi a szöveget. Ezzel ellentétben a romantika idejében az egész zenekar játszott a recitativo vagy a párbeszédek alatt, olykor megszakítva monumentalitásával a cselekmény folyamatosságát.

A barokk egyébként a kedvenc zenetörténeti korszakom, és nagy rajongója vagyok Bach-nak, számomra ő a zene alfája és ómegája, de Vivaldi, Händel és Scarlatti is közel állnak a szívemhez.

– Hogy életszerűbb legyen az előadás, a karakterek a saját anyanyelvükön szólalnak meg. Beszéli a szereplők dialektusát?

– Többé-kevésbé igen. Az anyanyelvem spanyol, emellett angolul is tudok. Négy évig éltem Veronában, és a nápolyit egyelőre nem, a velencei nyelvjárást viszont megtanultam. Az előadás során természetesen lesz felirat, így a közönség is érteni fogja a szereplők minden szavát.

– A Montezumát Alejo Carpentier „Barokk zene” című kisregénye alapján írta, amelyet 30 évvel ezelőtt olvasott először. Miért várt ennyi ideig a mű színpadra állításával?

– Már akkor remek irodalmi alkotásnak találtam a könyvet, meglátva benne egy feldolgozás lehetőségét, ám mindössze 27 éves voltam, és nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Amikor jóval később újra a kezembe került, minden egyértelművé vált számomra, köszönhetően az eltelt évtizedekben szerzett tapasztalataimnak. A történet fontos szereplői zeneszerzők, így logikus volt, hogy opera készüljön belőle és ne mondjuk egy filmalkotás.

– Vígoperai műfaja ellenére a Montezuma egy tragédiával indul: az Uraság szolgája, Francesquillo meghal pestisben. Egy későbbi jelenetben Vivaldi, Händel és Scarlatti egy temetőben beszélgetnek, ahonnan pedig az öröklétre szenderült Wagner búcsúztatására indulnak. Hogyan fér meg egymás mellett a halál és a komikum?

– Meghalni humorral is lehet. (nevet) Ha a halált szomorú eseményként fogjuk fel, semmi keresnivalója egy vígoperában, én azonban romantikus elem helyett úgy tekintek rá, mint fejlődésre, egy átváltozásra. Francesquillo halála egy kisgyerek metamorfózisának szimbóluma: a cselekmény a fiatal fiúval kezdődik, és egy nála idősebb férfivel, Filomenóval ér véget, a szolgáló az ő lelkében születik újjá. Később Filomeno alakítja a történet erkölcsi szálát, és ahhoz, hogy színre léphessen, Francesquillónak meg kellett halnia.

– A hatodik színben az Uraság kérdőre vonja Vivaldit, amiért operája történelmileg nem hiteles, a zeneszerző azonban tények közlése helyett a költői illúzió elsődlegességét hirdeti. Melyiket tartja fontosabbnak a művészetben?

– Az arany középútban hiszek: teret kell engedni a fantáziának anélkül, hogy elferdítenénk a valóságot.

Személy szerint szeretem a realizmust a színpadon, de ennél az operánál más volt a helyzet, ugyanis az alapját képező kisregény a latin-amerikai irodalomra jellemző mágikus realizmus műfajában íródott. Carpentier eljátszott a gondolattal, hogy milyen lett volna, ha Vivaldi a jelenkorban ír darabot, parodizálva a barokk éra divatját, így például sok dalt nők énekelnek.

– Más forrásokat is felhasznált a librettóhoz?

– Carpentier a terjedelmi korlátok miatt nem fejti ki részletesen, ki is volt Montezuma, ezért elolvastam történelmi szövegeket, krónikákat is az azték uralkodóról, például Bernal Díaz del Castillo és Fray Francisco de Aguilar írásait, ám ezek csak teóriák, és nem derül ki belőlük a teljes igazság. Én a legdrámaibb megközelítést építettem be a történetbe. Ha egy darabot írsz, különböző karakterekre van szükséged a színpadon; én a szereplők jellemvonásainak megalkotásakor a vitatott szövegek helyett az őket ábrázoló festményekre és a fantáziámra hagyatkoztam. A képeket nézve próbáltam kitalálni, melyikük milyen ember lehetett. A kövérkés Händelt ez alapján kedves, szeretnivaló figurának képzeltem el, míg Vivaldiról úgy sejtem, elegáns és kifinomult megjelenése megnyerő belsőt rejtett.

– Ki a kedvenc szereplője?

– Az Uraság szolgája, Filomeno, aki Francisquillo halála után szegődik mellé, és olyan számára, akár Pinokkió apró tanácsadója: folyamatosan figyel és mindent kommentál. Ugyan zeneileg nem, morális szempontból viszont ő a legfontosabb karakter: a történet alakulása az ő kezében van.

A színes bőrű Filomeno révén az emberi jogok kérdése többször is felmerül az operában, ezért is lett a darab címe „vígopera – de nem annyira”.

– A történet azzal zárul, hogy az Uraság úgy dönt, hazautazik Mexikóba, és szabadjára engedi Filomenót, aki Franciaországban próbál szerencsét. Boldogulhat ott feketeként mint híres trombitás?

– A szolgáló azzal a reménnyel megy Párizsba, hogy ott majd Monsieur Filomenónak szólítják, és nem úgy fogják emlegetni, mint „a néger”. Vágyát hallva az Uraság azzal intézi el, szerinte ez megváltozhat egy nap, amire Filomeno azt feleli: „Ha maga mondja…” Ezzel nyitva hagyja a kérdést, megválaszolni pedig nem az én feladatom, a közönségnek magának kell levonnia a következtetést. Nem tartom jó ötletnek, ha a szerző megmagyarázza a befejezést, mert ilyenkor a nézők csak hazamennek, megisznak egy kávét, és el is felejtik, amit láttak. Izgalmasabb, ha maguknak kell megfejteniük: ez esetben még sokáig gondolkoznak rajta, és beszélgetéseket indít el arról, ki hogyan értelmezte az előadást.

– Ön hogyan látja az emberi jogok kérdését?

– A rasszizmus ma is jelen van, a migráció problémája sok vitát gerjeszt Magyarországon és egész Európában egyaránt. A politikusok, hogy megosszák a társadalmat, mindent feketének és fehérnek állítanak be, azonban ez egy jóval összetettebb kérdés. Nekem semmit sem kell mondani róla, az érem mindkét oldalát ismerem: a nagyszüleim a múlt század elején Olaszországból, Spanyolországból és Libanonból vándoroltak Argentínába, én pedig már ott születtem. Harminc évvel ezelőtt aztán Európába jöttem. A kontinensek közti vándorlás egy természetes körforgás: elindulunk egyik pontból a másikba, és nem tudjuk megmondani, hol leszünk száz év múlva.

Átérzem azoknak a helyzetét, akik a szebb élet reményében kelnek útra, ugyanakkor megértem az európaiak aggodalmát is, akiket megrémít az országukba érkező embertömeg.

A bevándorlók kontroll nélküli bebocsátása sem nekik, sem nekünk nem jó: biztosítanunk kell a jövőjüket, munkát, reményt, méltóságot adni nekik, hiszen az utcán kéregetni nem méltóság, hanem a migráció elleni támadás. Az iskolázatlanság és az együttérzés hiánya az egyetlen, amit nem tudok tolerálni; erőszakkal egyik oldal sem éri el a célját.

– Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra, amikor Európába érkezett?

– 1991-ben a rendőrségen várakoztam, afrikaiak társaságában, hogy letelepedési engedélyt kapjak három hónapra, és minden harmadik hónap után mehettem vissza, hogy újat igényeljek. Több mint 15 évbe telt megalapoznom az itteni életemet, például európai útlevelet szereznem. Ezek a dolgok a pályámat is befolyásolták: Angliába akartam utazni még a Schengeni Egyezmény előtt, és problémák adódtak az argentin útlevelemmel, majd amikor vissza akartam térni Olaszországba, a rendőrök durván fogadtak a határnál. Tudom, milyen az, amikor a bevándorlóknak nincs pénzük enni, és nem találnak munkát. Egy alkalommal valaki azért nem vett fel, mert meg volt róla győződve, hogy minden argentin tolvaj. Életem eddigi 57 éve során számos drámai, de gyönyörű pillanatot is megéltem, és ezek az élmények tettek azzá, aki most vagyok. 

– Mennyire fontos a saját életében a dél-amerikai kultúra?

– Minden kultúra fontos, ha valaki jó művész akar lenni. Természetesen képtelenség az összeset a magunkévá tenni, de törekednünk kell rá, hogy legalább a minket körülvevő vagy a karaktereink által képviselt kultúrákat felfedezzük. Én származásomnak köszönhetően megértem a spanyolokat és az olaszokat, de az arabokat, libanoniakat is.

– A magyar kultúrához milyen viszony fűzi?

– Habár húsz éve járok Magyarországra, látogatásaimkor csak kevés időt töltök el itt és nincs lehetőségem a városnézésre. Most épp a Zeneakadémia és a Rádió épülete közt ingázom, és ugyan egy ugrásra van tőlem a Nemzeti Múzeum, ám napi 10 órát dolgozunk, így mire végzünk, bezár. De pár hónap múlva lehet, hogy más választ tudok adni a kérdésre. Az MRME vendégművészeként először köt szorosabb munkakapcsolat a nemzethez, ezáltal lassan kezdem megismerni a magyar kultúrát és életérzést, és már nem vendégként tekintenek rám.

– Közös munkájuk gyümölcsét január 29-én láthatja először a közönség. Milyen fogadtatásra számít?

– Ezt nem tudom megmondani, de bízom benne, hogy szeretni fogják. Ha nem fújolnak, akkor az már egy jó visszajelzés. (nevet)

– Kik a vígopera célközönsége?

– Ez egy nagyon okos és veszélyes kérdés! (nevet) A Montezuma széles réteghez szól. Ez egy intellektuális vígopera, amely rengeteg, más művekre vonatkozó utalást tartalmaz. A nézők akkor is kellemesen fognak szórakozni, ha nincsenek ezekről előzetes ismereteik, de a darab akkor válik a legélvezetesebbé számukra, ha mindegyik célzást felismerik. Ez a művészet más ágainál is így van: ha úgy mész el a Louvre-ba, hogy korábban nem hallottál a Mona Lisáról, csak egy mosolygó hölgyet fogsz magad előtt látni, de ha valaki elmagyarázza a mögöttes jelentését, értelmet nyernek számodra a színek, az ecsethasználat, a kép gondolatisága. A tájékozottság tehát nagyobb szórakozást tesz lehetővé.

– Milyen utalásokat rejtett el az operában?

– Könyvében Carpentier számos zenei alkotásra hivatkozik, mivel zenetörténész is volt. A Montezumában Vivaldi, Händel és Scarlatti mellett olyan műveket idézünk meg, mint Verdi Otellója, Igor Sztravinszkijtól a Cirkusz polka valamint húsz másodperc erejéig egy irodalmi alkotás, Shakespeare Rómeó és Júliájának pár sora is elhangzik. Egy tréfával Walt Disney-re is utalunk, párhuzamba állítva meséit Wagner fantasztikus világával.

– A Montezuma az első saját operája. Miért szorult korábban háttérbe a zeneszerzés a karrierjében?

– Tenorként évente száz fellépést adtam, ami mellett nem maradt időm a komponálásra. A zeneszerzés egy egész embert kívánó feladat; amikor a Montezuma zenéjét hangszereltem, heteket töltöttem a stúdióban, és ez alatt nem beszéltem senkivel, megszűnt számomra a külvilág.

– Tervezi, hogy további darabokat komponál a közeljövőben?

– Keresek egy újabb librettót, és remélem, nem telik újabb harminc évembe, mire rábukkanok, mivel az már nagyon későn lenne. (nevet) Ma nem a zene jelenti a legnagyobb kihívást, hanem megtalálni a tökéletes librettót, ami érdekli az embereket.

Az 1-es típusú diabéteszt fiatalkori cukorbetegségnek is nevezik, olyan autoimmun betegség, amelynél az immunrendszer tévedésből megtámadja az inzulintermelő sejteket. Ez komoly gond, hiszen a szervezet inzulin nélkül – ami hormonként azért felelős, hogy az elfogyasztott táplálék felhasználhatóvá váljon – gyakorlatilag működésképtelen. „A probléma korábban főképp tizenéves korban alakult ki, aminek oka az, hogy a serdülőköri hormonális változások az inzulin ellen dolgoznak, amiatt pedig nagyobb eséllyel borulhat fel a korábbi egyensúly. Viszont az elmúlt 30 évben észlelt emelkedés nagyobb részben az óvodásokat és kisiskolásokat érintette” – mondja dr. Tóth-Heyn Péter csecsemő- és gyermekgyógyász, diabetológus, egyetemi docens, az I. Sz. Gyermekgyógyászati Klinika igazgatóhelyettese.

A 2-es típusú diabétesz, más néven felnőttkori cukorbetegség az 1-es típustól abban különbözik, hogy ott a szervezet az elhízott embereknél létrejövő rossz inzulinhatás miatt nem tudja használni az inzulint. Erre a szervezet úgy reagál, hogy még több inzulint termel. Ez a betegség nemcsak felnőtteknél alakulhat ki, hanem gyerekeknél is, viszont náluk jóval kisebb arányban: esetükben a cukorbetegeknek csak 1-2 százaléka küzd a 2-es típussal, míg a felnőtteknél 90 százalékos ez az arány. Annak oka, hogy a betegség kicsiknél is gyakoribbá vált, főképp abban keresendő, hogy az elhízás körükben is egyre gyakoribb: itthon 30 százalékosra teszik a túlsúlyos gyerekek arányát.

Háromszoros emelkedés

Annak okát egyelőre csak sejtik, hogy az 1-es típusú diabétesz az elmúlt 30 évben miért lett háromszor gyakoribb minden fejlett országban. „Azt gyanítjuk, hogy a környezetben lehet valami, ami megváltozott. Vélhetően az élelmiszerek, de konkrét okot még senki nem tudott azonosítani. Csak az olyan hajlamosító tényezők ismertek, mint a családi halmozódás, és az egyéves kor alatti tehéntejfogyasztás. Az is valószínűsíthető, hogy nem egyetlen hatásról van szó, hanem arról, hogy egyszerre több dolog indítja el azt az immunreakciót, ami elpusztítja az inzulintermelő sejteket” – magyarázza dr. Tóth-Heyn Péter.

Vannak olyan hatások is, amelyekről már tudják, hogy bizonyos eseteben közrejátszhatnak a gyerekkori diabétesz kialakulásában. Ilyenek egyes vírusfertőzések, például a Coxsackie-vírus, a rubeola, de gyanús a rotavírus is.

A témáról épp idén márciusban jelent meg egy tanulmány, amely érdekes eredményről számolt be: Ausztráliában 2007-ben vezették be a rotavírus elleni oltást, és az országban azóta 14 százalékkal csökkent a nulla és négy év közti gyerekek körében az 1-es típusú diabétesz előfordulása. Pedig korábban náluk is a miénkhez hasonló volt az emelkedés. Teóriák tehát vannak, de kijelenteni egyelőre csak annyit lehet, hogy a gyerekkori diabétesz egy ismeretlen eredetű autoimmun betegség.

Közel százéves történet

Noha az okáról egyelőre csak feltételezések vannak, a gyerekkori diabétesz terápiájában nagyon sok a technikai újdonság. „Inzulinkezelés 1922 óta létezik, az elmúlt 40 évben viszont sokat változott a beadás mikéntje, illetve az inzulin jellege: ma már nem állati, hanem kizárólag továbbfejlesztett, megfelelő módon előállított humán inzulint használunk, és nem is fecskendővel és tűvel adjuk be, hanem úgynevezett tollal. Azzal a gyerekek magukat is meg tudják szúrni. Használunk inzulinpumpákat is, 15-20 éve pedig már elérhető, és folyamatosan fejlődik az úgynevezett szenzortechnológia is” – mondja a docens. Utóbbi egy bőr alá ültetett érzékelő, amely a bőr alatti folyadék cukortartalmáról folyamatosan jeleket küld, így nem kell a kicsik ujját naponta ötször-hétszer megszúrni, enélkül is sokkal pontosabb képet lehet kapni. Az eszköz itthon is ismert, viszont mivel az egészségbiztosító nálunk nem finanszírozza, a gyerekek maximum 20 százaléka jut hozzá. A remények szerint a helyzet hamarosan változik, így a családoknak nem jelent majd akkora terhet az amúgy havi 50 ezer forint körüli költség.

Az akutak közül a legismertebb, amikor valakinek leesik a vércukorszintje, ami eszméletvesztéshez vagy epilepsziás görcshöz is vezethet. Ezt a folyamatos vércukormérést biztosító szenzorokkal jól meg lehet előzni. A másik akut szövődmény az úgynevezett ketonacidózis, amelynél a beteg vére megsavanyodik. Az akut szövődmények megelőzésében általában segítséget jelent az inzulinpumpák használata is. A krónikus szövődmények már a szervezet finom érhálózatait érintik, főképp a vesét, a szem ideghártyáját és a perifériás idegeket károsíthatják. Ilyen szövődmények gyerekkorban csak akkor alakulnak ki, ha a beteget nagyon rosszul kezelik, diétát pedig egyáltalán nem tartanak. Viszont, ha a kicsi terápiája jól be van állítva, az életkilátásai gyakorlatilag nem romlanak.  

Árulkodó jelek

A gyerekkori diabétesznél a hiányzó inzulin miatt a cukor nem tud bejutni a sejtekbe, így a vérben marad. A vér magas cukortartalma a vesén keresztül távozik, ez váltja ki a betegség első tüneteit: azt, hogy a kicsi sokszor és sokat pisil. Az elvesztett folyadékot pótlandó a gyerek rengeteget iszik, akár napi 4-5 literre is igénye lehet. A további tünetek abból adódnak, hogy a sejtek nem jutnak cukorhoz, így energiaforráshoz. Ez fogyáshoz vezet annak ellenére, hogy a kicsi rendesen eszik, jó az étvágya. A testsúlyvesztés akár 5-10 kilót is jelenthet. A sejtek éhezése miatt a gyerek fáradékonnyá és gyengévé válik, nem tud figyelni, elaszik, nem bírja a terhelést.

Ha a tünetek alapján a betegséget időben felismerik, a kezelést pedig megkezdik, a kicsik jól egyensúlyban tarthatók. Ha viszont késik a diagnózis, a gyerek akár az intenzív osztályra is kerülhet a hirtelen jelentkező súlyos tünetek miatt. Emiatt fontos az, hogy a szülők és a pedagógusok is figyeljenek az árulkodó jelekre. A Szurikáta Alapítvány ezt segítendő indította közös programját a Semmelweis Egyetem klinikájával.

A cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Egyik vasárnap egy kedves apuka hozta kereszteltetni a gyermekét, és elmondta, ne haragudjak, de ő nem fog templomba járni. Ő egyszerűen ideges lesz ettől a közegtől. Az elnyújtott, régies énekek, ez az egész hangulat nem neki való. Igyekeztem kicsit beszélgetni vele, rákérdezni, hogy pontosan mi is idegesíti. De csak valami általános rossz érzés jött elő belőle. A végén még azt is megígérte, hogy gondolkodni fog! Nagyon tetszett a mosolya, ami mögött némi önirónia is volt, mintha ezt mondta volna: majd én is megöregszem, és akkor elfogadóbb leszek.

Az egyház különösképpen az a hely, ahol az ember az elfogadást, vagy mondjuk így, a lényeglátást tanulja. Megtanulunk lassacskán átlátni a rossz példákon, meglátni a jót, a szépet ebben a közösségben.

Az egyház horizontális közösség: emberek, akik itt a földön élnek. Ők az úgynevezett szentek, akik közül néhányról csak jó nagy időtávolságban mondjuk ki: mintha különbek lennének nálunk.

Jeruzsálemben történt az első században, hogy az egyház fogyasztási közösséggé is vált. De ez nem maradhatott fenn sokáig, mert egy aszályos időszakban a tartalékok kimerültek, távoli emberek segítségével kellett pótolni az ottani szükséget. Ez a fajta egyházi közösség nem volt fenntartható.

Lehet-e mégis beszélni a közösségről?

Nehezen lehet egy olyan korszakban, amelyben az individuum a fő érték, és szinte érthetetlen, hogy a szentek közösségének is van kohéziós ereje, és hogy létezik olyan hatásmechanizmus, amelynek nincs köze a tárgyakhoz. Ha valakinek valóban sikerül egy olyan életformát megvalósítani, amely a közgondolkodás számára a megszokottól eltérő, alternatív magatartásforma, az mutathatja meg, hogy a Lélek által sugallt életmód nem megvalósíthatatlan álom, hanem olyan valóság, amelyet egy ember meg tud jeleníteni a földön.

Nemrég olvastam „A fák titkos élete” című könyvet Peter Wohllebentől. Ez a bestseller leírja, miként kommunikálnak a növények, és ezzel az ökológiai krízis túlélőivé válnak. Azonban ez csak abban az esetben igaz, ha együtt maradnak. Az erdő nagyságrendekkel erősebb, ellenállóbb, mint egy fa. Millió kis rendszer nagy együttese, ezért a gombáktól a madarakig minden a túlélést segíti.

Az egyházról csak akkor érdemes gondolkodni, ha erdőnek látjuk, amelyben sokkal mélyebb és magasabb struktúrák, erőforrások működnek, mint amiket látunk.

Ez természetesen nem igazol semmilyen hibát és álszentséget, mint ahogy az erdőnek is küzdenie kell a kórokozókkal. Csak azt jelenti, hogy magunkat ne egy kis közösség pillanatnyi állapotában lássuk, hanem egy olyan nagy organizmusban, amit nem is értünk igazán, és főként: aminek nem mi vagyunk a középpontja!