A kiállítás címében szereplők festői életműve a korszak európai művészetének csúcsteljesítménye. Felejtsük el a templomok fullasztóan gazdag barokkját, és készüljünk fel a 17. századi uralkodói udvarok grandiózus, ízlésesen monumentális pompájára. Puttók és virágfüzérek helyett részletgazdag városképek, nyüzsgő piacok, színes enteriőrök, varázslatos portrék, tapintható drapériák és egzotikus csendéletek között sétálva ismerhetjük meg a barokkot a maga nemességében.

Peter Paul Rubens minden idők egyik legsikeresebb művésze volt, aki már életében igazi sztárnak számított, és akinek neve egybeforrt magával a barokk stílussal. Amellett, hogy képzett és tehetséges festő volt, műveltsége, nyelvtudása és kapcsolatai révén az antwerpeni főhercegi udvarban komoly diplomáciai feladatokat is kapott. Így történhetett meg, hogy a korszak leghatalmasabb uralkodói rendre megbízásokkal látták el nem csak diplomataként, hanem festőként is. Készített képeket többek között Medici Mária francia királynénak, és kapcsolatban állt a spanyol illetve az angol királyi udvarral is. A nemesek, hercegek, királyok mellett a mester saját, közvetlen környezetében is talált portréalanyokat.

Így készült például egyik legkülönlegesebb, a kiállításon is megcsodálható arcképe, amelynek modellje saját lánya, Clara Serena. A különös gonddal megfestett, bensőséges képmás a tárlat egyik ékköve.

A kiállítás teremről teremre bontja tematikus csoportokra a korszak festészetét, hogy az minél több oldaláról váljon alaposan megismerhetővé a befogadó számára. Elsőként – hogy a látogató bele tudjon helyezkedni a korabeli környezetbe – vibráló flamand városokba kalauzol bennünket: Brüsszel és Antwerpen aprólékosan megfestett házai és terei között fedezhetjük fel az izgalmas részleteket.

Kép

Peter Paul Rubens: Clara Serena Rubens portréja. Portrait of Clara Serena Rubens, the Daughter of the Artist C.a 1616. körül,  olaj, vászon/oil on canvas, 37, 3 x 26, 9 cm. ​​​​​​​© LIECHTENSTEIN. The Princely Collections, Vaduz-Vienna

Ezt követően az uralkodók és a környezetükben dolgozó kiemelkedő festőegyéniségek kapcsolatába nyerhetünk bepillantást. Talán az egyik legfontosabb momentum ez, hiszen a kor teljes egészét – és így a kiállítás további részeit – meghatározzák ezek a kapcsolódások. Legalább ugyanilyen fontos Rubens és kortársai itáliai kötődése, az ott végzett tanulmányok ugyanis nagyban befolyásolták művészetüket. A régi mesterek munkáinak másolása például igen markánsan hatott Rubens festészetére: az antik szobroktól Tiziano és Tintoretto festészetéig számos itt szerzett tapasztalat felfedezhető stílusában.

A bibliai és mitológiai témájú szekciók után az ellenreformáció hevületében készült szent-ábrázolások következnek. Az egyik legizgalmasabb látványosság az az óriási méretű kárpit, amely egy római konzulról elnevezett, Decius Mus című festményciklus egyik darabja alapján készült, és amelynek elkészítéséhez Rubens egy az egyben arányú mintaképet festett.

A kiállításon párban látható a két alkotás, amelyek monumentalitása külön-külön is ámulatba ejtő, de egymás mellett a falon egyenesen lenyűgöző hatást keltenek.

Innen a csendéletek felé vezet tovább a látogató útja, ahol a megszokottól eltérő, néha egészen meghökkentő kompozíciók tárulnak fel. A korabeli, gazdag gyűjteménnyel rendelkező „csodakamrák”, a Kunst- és Wunderkammerek egzotikumai ugyanis különleges csendéletek megfestésére inspirálták a művészeket, képeiken távoli tájak kincsei jelennek meg szokatlan elrendezésekben.

Az utolsó előtti teremben Anthony Van Dycknak, a portrék nagymesterének gyönyörű munkái láthatók. Itt többek között megtekinthető a Szépművészeti Múzeum idei új szerzeménye, a kiemelkedően finoman megfestett Stuart Mária Henrietta esküvői portréja is. Végül pedig a Bruegel életművéből már jól ismert közmondások és zsánerképek nyújtanak betekintést a flamand hétköznapokba, mintegy az eddig látottak levezetéseként, segítve a nézőnek is visszatérni a maga valóságába.

Kép

Anthonis van Dyck Stuart Mária Henrietta hercegnő esküvői portréja / Wedding Portrait of Mary Henrietta Stuart 1641 olaj, vászon, 158, 2 × 108, 6 cm. Szépművészeti Múzeum

A kiállításra olyan gyűjtemények adtak kölcsön műveket, mint a párizsi Louvre, a szentpétervári Ermitázs, a madridi Prado vagy a londoni National Gallery.

Rubens és Van Dyck nevei ezen a kiállításon nem pusztán húzónévként villannak fel: a két barokk mester több tucat művel képviselteti magát, és ha éppen nem az ő képeik előtt állunk, akkor is legnevesebb kortársaik színvonalas műremekeit láthatjuk.

A tárlat 2020. február 16-ig látogatható, és mindenkinek ajánlott, aki tapasztalati úton szeretné bővíteni vagy éppen átalakítani a fejében élő képet a barokk festészetről.

Bea és Zoltán

Bea hosszú vörös hajának nemrég mondott búcsút. Most rövid, szinte tüsi. Beesett arcával és kis termetével nemhogy ötvennek nem tűnik, de a Práter utcai Pál utcai fiúk (szoborcsoport) közé is beállhatna Nemecseknek. Meg is tette, egy nemzetközi fotópályázaton is indult a képpel, azóta ő Twist Olivér. „A külföldiek miatt, merthogy Molnár Ferenc regényét kint nem nagyon ismerik” – magyarázza Zoltán, a párja, aki készítette a képet. Bea a rövid hajat azért vállalta be, mert egy holokauszt témájú filmben az egyik szereplő halott feleségét alakította volna. Levágták a haját, de a forgatás előtt kórházba került. „Majd teszek rá kis súlyokat, hátha akkor gyorsabban megnő” – mondja nevetve.

Gyakran szoktak statisztálni, filmekben, nemzetközi sorozatokban. Zoltán mutatja is a telefonján, hogy fest középkori lovagként a „Robin Hood” forgatásán. Továbbpörgeti a fotókat, és a következőn már egy üveg pezsgővel koccintanak Valentin-napot ünnepelve az ideiglenes lakásukban, amelyből sajnos azóta kilakoltatták őket. Még az ősszel egy vállalkozó felajánlott nekik egy lakást és egy árufeltöltői állást a kisboltjában. Nagyon boldogok voltak, de a hirtelen jött biztonság nem tartott sokáig. Zoli napi tizenhat órát dolgozott, közben pedig Bea kórházba került, válságos volt az állapota. Törökbálinton volt a munka és a lakás, Bea viszont a Margit Kórházban feküdt.

„Mindennap jött, látogatott, hozott valamit, hiába mondtam, hogy ne hozzon semmit. Csak jött és jött” – meséli Bea. Zoltán nem bírta elviselni a tudatot, hogy magára hagyja Beát, ez viszont az állásába és az otthonukba került, ismét az utcán kellett laknia. Napközben a „Fedél Nélkül” újságot árulta, meglátogatta Beát, esténként pedig egy kartonpapírokból készített bunkerben aludt az aluljáróban.

Nem ez volt az első eset, hogy a pár egymást választotta a meleg otthon kényelme helyett.

„A lakásom elvesztése után lett volna lehetőségem lakni valahol, Bea pedig visszamehetett volna az édesanyjához, de nem akartunk. Hát nézd, ez a része megvan: jóban, rosszban” – állapítja meg Zoltán. Persze ettől ez még egy végtelenül nehéz pillanat volt az életükben. Bea folytatja: „Én sírógörcsöt kaptam, amikor kiderült. Napokig mást nem csináltam, mint sírtam. Zoli bátorított, hogy majd lesz valahogy. Nyugi. De én el sem tudtam képzelni, hogy most már hova. Annyi mindent hoztam hozzá is. Másfél szobás berendezett lakást ott hagytunk. Dehát hova vigyük a mindenünket?” Megjárták az utcát, több munkásszállást, hajléktalanszállót.

Szerettem volna megtudni valamit a megismerkedésükről is. Bea lelkesen veti bele magát a történetük mesélésébe. „Engem Beának hívnak, és Zoli első feleségét is Beának hívták, csak szegénykém még a nászútjuk előtt meghalt. Nagyon régen volt. Lett még egy felesége, tőle viszont elvált. Aztán lett egy harmadik felesége, akit meg elütött a HÉV, és most én vagyok a negyedik bátor próbálkozó. Nálam meg: az első férjemet szintén Zoltánnak hívták, ő meghalt, a második is, ő pedig a harmadik bátor próbálkozó. Mi meg úgy ismerkedtünk meg, hogy ő ismerte az én férjemet, én meg az ő feleségét. Mindkettő nagyon gyorsan egymás után ment el, és elkezdtük vigasztalni egymást, addig, míg ez lett belőle. Ez hét éve volt, és most lesz a harmadik házassági évfordulónk.” Éppen Szent Iván‑éjkor. És ezt tisztességes módon meg is szeretnék ünnepelni.

Zoltán beavat, hogy mennyire egyszerű egy jó bulit összehozni: nem kell más, csak egy jó hely a Duna-parton, sátor és bogrács. Természetesen az ajándék sem maradhat majd el. Bea könnyekkel a szemében idézi fel az eddigi legkedvesebb szülinapi meglepetését: „Nem volt pénzünk. Hazamentünk. Volt két cigink, az elég is lesz. Reggel majd felkelünk és veszünk. Ónos eső szakadt kint, mondom Zolinak, hogy örüljünk, hogy hazaértünk. De nem, ő elmegy még cigiért. Én addig megpancsiztam, be is bújtam az ágyba, félálomban voltam, amikor hallottam a kulcscsörgést. Nem volt nálunk divat bejönni a hálószobába cipővel meg kabáttal, de ő abban volt, és olyan hangsúllyal kiabálta, hogy azonnal kelj fel, hogy azt hittem ég a ház. Jézus, Mária! És nem. Szétnyitotta a kabátját, és ott csillogott két zöld szem. Lerakta az ágyamra, egy kismacska volt. Egy csatornánál találta. Nyapinak neveztük el.” Zoltán is élénken emlékszik arra napra. „Nem is tiltakozott. Olyan kicsi volt, hogy belefért a belső zsebembe. Esténként mindig odabújt kettőnk közé, nappal meg pórázon sétáltattuk az utcán. De aztán sajnos kénytelenek voltunk odaadni egy ismerősnek, amikor elvesztettük a lakást. Azt gondoltuk, legalább neki legyen jó. Melegben.”

Akármilyen nehézséggel is kell szembenézniük, tudják, hogy egymásra mindig számíthatnak. Ez pedig több, mint amit a legtöbb sorstársuk remélhet, hiszen ahogy Zoltán mondja: „Minden nap végén bele kell önteni a fröccsöt a másikba a következő naphoz.” Ráadásul a napi rutinban is megkerülhetetlen a megbízható társ egy olyan világban, ahol nem érvényesek a szabályok, mindenki lop a túléléshez, és bármikor megvernek akár egy korty borért is.

„Gondolj bele, ott van egy központi mosoda. Elmész, beteszed a cuccaidat mosni, te pedig elmész fürdeni, akkor is marad egy táskád. Kire bízod? Ha mi ketten elmegyünk, az egyik fürdik, a másik addig vigyázz a cuccokra.” Mindennap előre megbeszélik, mit csinálnak, mit esznek, hova mennek, és tudják, hogy ha legalább az egyiküknek sikerül eladni néhány újságot, már mindkettőjüknek megvan az aznapi betevője.

József és Aranka

József a fal mellett ül, a kezében egy könnyektől elázott papírdarab. A telefonját tölti, mielőtt elindulna a Lövőház utca felé, ahol a Fedél Nélkült árulja mindennap. A szeme vörös. Újra és újra megtörli a papírral. A beszélgetés közben többször is megáll, mert elcsuklik a hangja, de mesélni szeretne. „Erről nagyon nehéz beszélni, de beszéljünk. Van egy párom. Megtámadták. Megverték, agyvérzést kapott, leszakadt a szívbillentyűje. Lebénult.” Ennek már öt éve, de József a mai napig nem tudja feldolgozni a tragédiát, hogy élete szerelmét, Arankát elvették tőle, és ezzel együtt elvették tőlük a közös boldog élet lehetőségét is. Hiszen amíg József a Hűvösvölgyben talált egy elhagyott házat, ahol meghúzhatja magát, Arankának tőle messze, egy belvárosi gondozóközpontban tudott helyet biztosítani abból a kis pénzből, amit összegyűjtött. József nem hagyja magára, ahogy Black Jacket sem, a németjuhászt, aki hét éve hű társa. Még akkor sem, ha ez százszorosan megnehezíti az életét.

Kép

Soós József - Kép: Páczai Tamás

A valamikori fűtés-, víz- és gázszerelőként dolgozó József bármikor találna magának munkát, de nem a beteg párjával, akit minden héten többször látogat, és nem a kutyával, aki nem marad meg nélküle sehol.

Arankával tíz évvel ezelőtt ismerkedtek meg, József akkor már – egy rosszul sikerült házasság miatt hátrahagyva salgótarjáni életét – a fővárosban árulta a „Fedél Nélkül” újságot. „Az utcán megláttam őt, és odaléptem hozzá azzal, hogy: kérsz egy lapot? Nagyon megtetszett, és ő hagyta, hogy hazakísérjem” – meséli halovány mosollyal az arcán. Akkoriban Aranka a volt férjével közös lakásban élt. József udvarolt neki, elhívta vacsorázni, pizzáztak és kólát ittak. Egy darabig még a kis megtakarításaiból József ki tudta fizetni Aranka számláit is, de hamarosan mindketten az utcára kerültek. Volt öt békés, boldog évük együtt, aztán megtörtént a tragédia. „Két hétig ott ültem mellette, amikor megműtötték; olyan fáradt voltam, hogy szinte leestem a székről” – mondja József. Maga tornáztatta párját szinte mindennap, és a hosszú ideje félretett pénzéből egy lengőhintát is vásárolt, hogy javítson az állapotán. Sajnos, azóta bebizonyosodott, hogy Aranka sosem lesz képes kerekesszék nélkül közlekedni és magáról gondoskodni. Amikor kimegy az utcára dolgozni, Józsefnek csak az jár a fejében, hogy vajon tud e aznap félretenni valamennyit a közös jövőjük megalapozására: „Mindennap elteszek legalább 200 Ft-ot, mint egy hangya.” Ez ad értelmet az életének és reményt a mindennap ismétlődő nehézségek leküzdésében.

Minden este úgy hajtja le a fejét, hogy tudja, bármikor meglophatják. A házban, ahol lakik, befogadott néhány másik utcán élőt, akik azzal hálálják ezt meg, hogy mindent, ami mozdítható, elvisznek. „Ehhez nem lehet hozzászokni. A múltkor kaptam három alvózsákot, másnapra eltűnt mindegyik. A Fedél Nélkül szerkesztőséggel minden nyáron elmegyünk valahová nyaralni. Már télen elkezdtem gyűjtögetni a cuccokat. Hátizsák, fürdőnadrág. Lába kélt azoknak is.” Józsefet azonban nem olyan fából faragták, hogy feladja. Rengeteg álma van. Még idén szeretne találni egy olyan akadálymentesített önkormányzati lakást, ahová mindhárman beköltözhetnek, és aztán jöhet a lánykérés. „Ez meglepetés lesz nekik. Karácsonyra tervezem az esküvőt, mert a kutyusnak is akkor van a születésnapja. Van egy nagyon jó pap barátom, ő fog minket összeadni Arankával. Már mindent elterveztem, de ők nem tudnak még semmit az egészről.”

A cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Miért épp ezt a viszonylag szűk területét választotta a nőgyógyászatnak?
– Az első gyermekem születése előtt nekem is voltak endokrinológiai nehézségeim. Nőgyógyászként is több olyan pacienssel találkoztam, akinek vagy endometriózisa volt, vagy más hormonális probléma miatt nem fogant meg a gyermeke, ezért egyre mélyebben beleástam magam a témába. Aztán amikor megtapasztaltam, milyen fantasztikus eredményeket lehet elérni a hormonok, a női ciklus, a tüszőérés precíz megfigyelésével, mondhatni „beszippantott” ez a terület.

– Ahol most beszélgetünk, az a Semmelweis Egyetem Asszisztált Reprodukciós Centruma, egy vadonatúj részleg. Kik fordulhatnak ide segítségért?
– Ez a centrum azért jött létre, hogy minél több vágyott gyerek megszülethessen, ahol minden meddőséggel küzdő férfi és nő segítséget kaphat. Államilag finanszírozott a komplex kivizsgálás, megnézzük akár a legkorszerűbb 3D technikával a méh anatómiáját, vizsgáljuk minden fontos szervrendszer hormonális működését, ha szükséges, az immunfunkciókat és a véralvadási rendszert, sőt, a genetikai tényezőket is. A férfipartner vizsgálata kapcsán is minden korszerű módszert bevetünk, és azonnali konzultációra is lehetőség van az andrológusunkkal. Minden páciensünknek térítésmentes pszichológiai szűrést ajánlunk, sőt, a szükséges kezeléseket is helyben visszük végig. A rászorulók akár dietetikai konzulensünk segítségét is igénybe vehetik. Ezeket az igen költséges eljárásokat, az inszeminációs kezeléseket és a lombikkezeléseket itt teljes egészében az állam finanszírozza.

– Nemrégiben volt egy TEDx előadása, amiben megdöbbentő adatot közölt: az elmúlt 10 évben megháromszorozódott a meddőségi klinikákra segítségért jelentkező párok száma. Mi lehet ennek a drasztikus emelkedésnek az oka?
– A legnagyobb probléma a gyermekvállalás idejének kitolódása. A petefészekben található tüszők száma születésünk pillanatában genetikailag meghatározott, és a kor előrehaladtával folyamatosan csökken. Ezzel párhuzamosan a petesejtek minősége is romlik, ami növeli a rendellenességek és a vetélés esélyét is. Az elmúlt időszakban a férfiak megtermékenyítő képessége is sokat romlott, erről kevesebb szó esik.

A meddőséget a közhiedelem alapvetően a nők problémájának tartja, pedig a statisztika azt mutatja, hogy a gyermektelenség a nő és a férfi szervezetéből szinte fele-fele arányban eredeztethető.

– Hogy viselik ezt a férfiak?
– Nagyon nehezen, sokszor rosszabbul, mint a nők. Van, akit egy spermiumvizsgálatra is nehéz rávenni. Személyes kudarcukként élik meg, azt érzik, hogy a férfiasságuk kérdőjeleződik meg azzal, hogy nem sikerül megtermékenyíteniük a párjukat. Normál esetben a nőknél 40 a „bűvös” szám, férfiaknál pedig 50 éves kor után romlik nagyobb ütemben a hímivarsejtek megtermékenyítési képessége.

– Mi befolyásolja még a termékenységet?
– Az életmód. A mozgásszegény életvitel, az elhízás egyértelműen csökkenti az esélyét a várandósság kialakulásának. A diétázás mellett vagy helyett én azt javasolnám mindenkinek, aki babát szeretne, hogy sportoljon aktívan hetente háromszor egy órát, ennek bizonyítottan jótékony hatása van a termékenységre. Persze az sem jó, ha valaki túl vékony, ahogy az sem, ha túl kövér, mert nőknél ilyen esetekben elmaradhat a menzesz, tehát nincs tüszőérés. A spermiumok szempontjából az a jó, ha a férfiak a túlzottan szűk nadrágjaikat kényelmesebbre cserélik, a családtervezés időszakában pedig a rendszeres szaunázást és a melegvizes fürdők látogatását is érdemes szüneteltetni.

A dohányzás pedig a fő ellenség, amely rontja a hímivarsejtek és a petesejtek minőségét.

Ráadásul a rendszeresen cigiző nőknél a menopauza is két-három évvel korábban kopogtat, és ez a káros szenvedély egyértelműen rontja a lombik sikerességének esélyét is. Hatalmas a jelentősége a pszichés faktornak is, annak, hogy mennyire feszült, stresszes állapotban vannak a babára vágyók.

Kép

– Az az ideális, ha a húszas éveiben, de legkésőbb 35 éves koráig egy nő meg tudja szülni az összes gyermekét, akire vágyott a párjával együtt. Rengetegen vannak azonban manapság, akik csak 35 felett találják meg az „igazit”. Nekik mit tanácsolna?
– Ha csak az a kérdés, hogy „éljünk”, utazgassunk-e még három évet a baba előtt vagy ne, én, inkább mielőbb a gyerek mellett döntenék.

– Mozgással, helyes táplálkozással, rendszeres vitaminszedéssel nem lehet kicsit kozmetikázni a korunkon? A 40 az új 30, hirdetik a reklámok, és a tudatos életmódváltás következtében tényleg sok nő csinosabb, fittebb, mint 25 évesen volt… A látszat mennyire csal?
– A petefészket nem lehet botoxolni! – ez a találó mondás ugyan nem az én fejemből pattant ki, egy brit orvosnőtől származik, de teljesen egyetértek vele.

Külsőleg akármennyire is fiatalos valaki, a petefészekben található tüszők mennyisége valós képet ad az illető koráról.

Rengeteg kutatás zajlik ezen a téren, de jelen pillanatban semmilyen módszer, kúra nem létezik, amivel fiatalítani lehetne a petesejteket.

– Mennyi ideig tartó sikertelen próbálkozás után fordulnak általában a párok a meddőségi klinikákhoz, egyáltalán meddig érdemes várni a gyermekáldásra?
– A nő 35 éves kora előtt 1 év, 35 felett viszont fél év sikertelen próbálkozás után ajánlatos szakemberhez fordulni. Sok dolog állhat a hátterében annak, ha nem jön a baba, az okokat jó minél előbb kideríteni. Akinek például volt többször súlyos kismedencei gyulladása, hasi műtétje, vagy endometriózissal küzd, ezek mind okozhatnak olyan komoly összenövéseket, amelyek a petevezető átjárhatóságát és ezáltal magát a fogantatást is akadályozzák.

– Nem tart attól, hogy ezektől a statisztikáktól, amiket az előadásában is említett, megrettennek azok a negyvenhez közeli párok, akik épp azon vannak, hogy még szülessen gyerekük?
– Komoly dilemmát okozott ez bennem az előadás előtt. Hosszas latolgatás után végül meggyőztem magam.

Nyilván sokkolóak ezek az adatok, de akkor ne is beszéljünk róluk? Úgy gondolom, nekünk, szakembereknek fel kell hívnunk a fiatalok figyelmét arra, hogy ha gyereket szeretnének, harminc körül muszáj kapcsolniuk és sokkal tudatosabban foglalkozniuk a családtervezéssel.

Hál’ Istennek sok 40 éves nő spontán módon esik teherbe, és szül teljesen egészséges gyermeket. Az előadásom alapvető célja nem a riogatás volt, sokkal inkább a figyelemfelkeltés azzal kapcsolatban, hogy sajnos szintén sokan vannak, akiknek ez már nem megy ilyen flottul. Az a tapasztalatunk, hogy a gyermekáldásra várók körében jelentős a tájékozatlanság ezen a téren, és egyszerűen kifutnak az időből. Az például, hogy 37 éves kor után rohamosan csökken a női termékenység, nem él ilyen egyértelműen a köztudatban. Ilyenkor már egy év halogatásnak is komoly jelentősége lehet, fontos, hogy ezzel tisztában legyenek a fiatalok. A felvilágosításnak ezen a téren össztársadalmi feladatnak kéne lennie.

Kép

– Annyira húsba vágó, sokkoló kifejezés a meddőség. Orvosi értelemben ki és mikortól tekinthető annak?
– Nem szeretem a meddőség szót. Az angolszász terminológia infertilitásként említi, de újabban a szubfertilitás (csökkent fertilitás) kifejezést használjuk inkább, mert sok pár a termékenységi kezelések hatására képessé válik a fogantatásra. Definíció szerint a korábban már említett életkortól függő fél illetve egy év sikertelen próbálkozás a vízválasztó, ezt követően merülhet fel egyáltalán a meddőség. A szakmai protokoll pedig az, hogy 45 év felett már nem támogatja a társadalombiztosítás a lombikkezelést, mert 10 kezelésből átlagosan egyetlen egy gyermek születik csak meg. Az ezt megelőző években is – hiába finanszíroz öt próbálkozást a társadalombiztosítás – lehet olyan az illető hormonális állapota, tüszőállománya, hogy egy-két stimuláció után már nem látjuk értelmét több lombikciklus lefuttatásának, és akkor ezt, bármily fájó is, muszáj közölnünk a páciensekkel.

– Vannak csodák? Találkozott olyan esettel, amire orvosként nem talált magyarázatot?
– Igen, többször.

A pszichés tényezőn, ahogy említettem már, rengeteg múlik.

 Nemrég olvastam, hogy 15% körül van azoknak a nőknek az aránya, akiknek a sikertelen lombikkezelés után spontán sikerült megtermékenyülniük. De említhetném azt is, hogy 43 évesen mondjuk 3-4% esély van lombikkal a teherbe esésre, és vannak, akiknek sikerül. Ezért nem szeretem a hozzám forduló negyvenhez közeli párokat a lesújtó statisztikákkal terhelni. A fiatalok körében viszont, a saját érdekükben, szívesen emlegetem, hogy hogyan változnak a termékenységi mutatók a kor előre haladtával, ha úgy tetszik, kongatom a vészharangot.

Nehezen szólaltak meg az előadók „A boldogság politikája” című kurzus utolsó előadásán, mert „A család mint a boldogság forrása” témájú beszélgetésre csupán néhány nappal a győri családirtás után került sor. A résztvevők először a család fogalmát boncolgatták, majd arról is beszéltek, mitől függ az, hogy a család a biztonság vagy a szorongás terévé válik-e egy ember életében.

Különös jelképpel indította a beszélgetést Pető Andrea történész, az est moderátora: „Nem tudtam ellenállni a szimbólumnak, így a félév végére a kulcsot választottam. A kulcs az egyik legrégebbi szimbólum, a hatalom jelképe, és jelenti a különböző világok között a nyitás és a bezárás feletti hatalmat. Azt is jelképezi, hogy a tudás felé megnyitjuk magunknak és másoknak is az ajtót. A kulcs lehetővé teszi vagy megakadályozza a belépést, a tulajdonlást vagy az ellenőrzést. Megoldást adhat egy feladványra vagy egy titokra – E különös nyitány után rátért arra a két novellára, amelyeket korábban inspirációként kaptak az előadók. – Mind a két történet ennek a bonyolult szimbólumnak különböző értelmezést ad. Kosztolányinál a szeretethiányos, apjától szeretetet remélő fiút küldi el édesanyja a kamrakulcsért. A fiú szembesül kiszolgáltatottságával, és azzal, hogy csak akkor jut neki szeretet és elismerés, ha apja rettegett főnökén keresztül kapja meg azt. A felismerés, hogy az apja a lélekölő munkában elvesztette valóban a kulcsot, saját emberi mivoltát, sírva fakasztja a fiút. Tóth Krisztina novellájában a mindennapi kiüresedést éli meg az emberi kapcsolatokban. A fiú elmenekül az anyával való együttélésből, mert az anya csak az egyedi, felszínes, látszólagos megoldásokkal akarja betölteni azt a hiányt, ami saját magában van. Tóth Krisztina történetéből hiányzik az apa, Kosztolányinál pedig benne is van és nincs is. Mindkét történetben a munka és a reménytelenség öli meg a lelket és a családot is” – mondta a történész.

Tompa Andrea írónő, színikritikus erre a felütésre reagálva próbálta megtalálni a család szó megfelelő definícióját. Szerinte a család a biztonság tere, de szívesen használja az aranytartalék szót is. „Kell az a kifogyhatatlan szeretetforrás, megértés és elfogadás, kell az a hely, ahová mindig vissza lehet térni, ahonnan merítkezni lehet, ahol nincsenek hamis szerepek, elhallgatások, ahol egyenlőség és egymás kölcsönös tisztelete vár minket. Boldogságunk egyik fő forrása pedig az volna, ha nem normatív módon gondolkodnánk a családról. A család lehetőség és szabad választás, nem kötelesség, és addig lehet a boldogságunk forrása, amíg tényleg a szabadságunkból fakad.”

Tompa Andrea úgy érzi, hogy a család fogalmára ma sok külső elvárás nehezedik. A szűk értelmezés pedig azt eredményezi, hogy az egyedülálló szülők, a gyermektelenek, az azonos neműek, az elváltak úgy érzik, elvették a család szóhoz való jogukat, pedig szerinte a család nem más, mint az emberek szerető közössége. Hasonlóképpen vélekedett Bakos Petra, a CEU doktorjelöltje is, aki szerint a család egy érzelmi tanulóközösség, és csak akkor lehet a szabadság tere, ha a definícióját rugalmasan kezeljük.

Skrabski Fruzsina rendező egyedül képviselt a többiek pesszimizmusától jelentősen eltérő, pozitív nézeteket a család intézményével kapcsolatban. Nem értett egyet azzal, hogy ma nagy nyomás nehezedik azokra, akik családban gondolkodnak, és történelmi jelentőségűnek nevezte a jelenlegi magyar családpolitikát, mert a hétköznapi életében is érzi az intézkedések pozitív hatását. „Régebben sokkal népszerűbb volt az a hozzáállás, hogy ha gyereket vállalsz, vége az életednek; most viszont van egy olyan kommunikációs hangulat, hogy gyereket vállalni jó, gyereket vállalni megéri” – mondta a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom vezetője.

Kép

Kép: Pxhere

Skrabski Fruzsina kritikát fogalmazott meg a gondolatébresztőnek szánt Kosztolányi- és Tóth Krisztina-novellákkal kapcsolatban, amelyek mind sérült családok életébe engednek betekintést: „Amikor megkaptam a novellákat, kiakadtam! Nyilván vannak rossz dolgok, van családon belüli erőszak, de ettől függetlenül a család intézménye egy csodálatos dolog. Nyilván íróként hatásosabb bemutatni egy rosszul működő családot, mint egy jól működőt, de önmagában az intézménnyel nincs baj” – tette hozzá a dokumentumfilmes.

Skrabski Fruzsina szavaira reagálva Tóth Krisztina író elmondta, hogy szerinte íróként sokkal fontosabb felderíteni a problémákat, mint leírni a harmonikus működést. „Nekem az a tapasztalatom, hogy sok dolgot tabusítunk egy családi struktúrában, és aki megszegi ezeket a tabukat, azt a család kiközösíti. Én ezt veszélyesnek tartom, és éppen ezért döntöttem úgy, hogy azokat a történeteket akarom megírni, amik igazak. Úgy gondolom, hogy sokszor nem csak tovább örökítjük családi traumáinkat, hanem azzal is mérgezzük a gyerekeinket, hogy elvárjuk tőlük, hogy bizonyos dolgokért elégtételt vegyenek. Olyan feladatokat és terhet ruházunk rá a gyerekeinkre, amikkel megnyomorítjuk őket” – osztotta meg az írónő tapasztalatait.

Skrabski Fruzsina szerint fontos lenne, hogy a családon belül kialakult konfliktusok megfelelő kezelési módjával már egészen korán megismerkedjenek a gyerekek. „Gyakran jut eszembe, hogy ha lejönnének a Földre az ufonauták, és megnéznék a társadalmunkat, akkor az abortuszt például biztos nem értenék, mert érthetetlen, amikor valakinek lehetne utódja, és nem akarja. A társadalmunk úgy állítja be ezt, mintha csak egy műtét lenne, amin tovább lépünk, pedig nagy traumákat okoz. A válás is ugyanilyen téma: olvassuk, hogy emberek elválnak, mintha ezen csak úgy tovább lehetne lépni. Azt gondolom, nagyon jó lenne, ha már óvodás korban megtanulnák a gyerekek, hogyan kell kommunikálni a problémákat” – tette hozzá a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom vezetője.

Az előadáson szó volt arról is, hogy a magyarok hagyományosan családban gondolkodnak, mégis kevesebb gyerek születik meg, mint amennyit fiatalon elterveznek. Ennek több oka van, például a problémás párválasztás, elköteleződési nehézségek, válás, rossz szülésélmény vagy akár meddőség. Elhangzott az is, hogy azok a férfiak, akiknek jó kapcsolatuk van a gyermekükkel, négyszer nagyobb valószínűséggel élik meg a 69 éves kort, míg a házastárssal való jó kapcsolat ötször nagyobb túlélési valószínűséggel jár együtt.

Az előadáson aránytalanul kevés szó esett a működőképes családokról, és arról, milyen biztos alapot jelent az életben a jó családi háttér.

Kizárólag Skrabski Fruzsina képviselte a hagyományos családképet, és többször elhangzott a többiek részéről, hogy a nem átlagos családokat negatívan diszkriminálja a magyar jogrendszer. Nem esett szó arról, hogy az Alaptörvény definiálja ugyan a család fogalmát, de az emberek azt csak iránymutatásnak tekintik, valójában másfajta, családjellegű közösségekben is lehet élni és gyermeket nevelni. Az Alaptörvény védi a magzat életét is már a fogantatástól kezdve, mégis van lehetőség abortuszra. A valóság az, hogy a család fogalmát már most is sokan saját maguknak alkotják meg.

De kezdjük csak az alvási problémáknál. Az utóbbi időben gyakran gondoltam arra, hogy tíz évvel korábban kellett volna kezdeni a családalapítást. Akkor még simán végigmulattam egymást követő éjszakákat, és másnap elmentem dolgozni, vagy vizsgázni, igaz kicsit úgy éreztem magam, mint Aliz Csodaországban. Mostanság ez vált az általános állapotommá. Kis gyengeség, tompa fejfájás, belül enyhe remegés, kívül látható ziláltság, csak éppen ezt nem előzte meg semmilyen fergeteges buli.

Bármennyire is próbáltam a többi „másnapos” anyukával humorral megtárgyalni a dolgot a játszótéren, éjjelenként többször felébresztve lenni nem buli.

Pedig kisebbik gyermekem már igencsak jó súlyban van, nem szorulna rá az éjjeli étkezésre, pláne nem a többszörire. Itt jönnének a gyermeknevelési cikkek, könyvek, praktikák, hogyan vegyük rá a babát, hogy átaludja az éjszakát. Igen ám, de ezeknek a könyveknek és praktikáknak egyike sem számol nagyobb testvérrel. S bár keringenek legendák olyan testvérekről, akik állítólag immunisak egymás hangfrekvenciájára, nálunk ez sajnos nem érvényes. Legfeljebb az apjukra, akinek megvan az az irigylésre méltó, ha nem bosszantó képessége, hogy bárhol bármilyen körülmények között képes elaludni, és ha egyszer elaludt, felébreszthetetlen.

Így maradt a rohangálás a két lány között, mert amikor arra vetemedtem, hogy azonnali mellre tétel helyett halkan duruzsolva próbáltam meggyőzni Emmát, elégedjen meg némi hátsimogatással, többnyire rázendített. Mire nagy nehezen megnyugtattam volna, a nagyobbik is felriadt: „Anyaaaaa, ide jössz?!” Volt, hogy annyira sikerült kiverni az álmot Fanni szeméből, hogy kora reggelig társalogtunk. S mire őt is újra elnyomta az álom, Emma felébredt, számára ugyanis reggel fél 6-kor indul a nap.

Nos egy ilyen éjszakát követően jöttem rá, hogy bár Fanni szeret nem létező „bibikre” hivatkozva bojkottálni számára nem kívánatos műveleteket, ezúttal komolyan kell vennem, mivel következetesen sántít a jobb lábára, s mikor megpróbáltam lábra állítani valahogy, fájdalmas arccal rogyott a földre. Templom helyett célba vettük tehát a kórházi ügyeletet. A liftnél állva próbáltuk csitítani a két gyereket, mivel a nagy jogosan kétségbe esett, hisz eredetileg bim-bamról  volt szó, nem pedig doktor néniről, az empatikus kisebbik meg átvette a hangulatát, a hangerejét meg egyenesen megduplázta, amikor kilépett a szembe szomszéd az ajtón. Mindjárt oda is intett magához, hogy közölne velem valamit bizalmasan. Szomszédom nyugdíjas korú, kineziológiával foglalkozó hölgy, aki már többször jelezte, hogy szívesen kezelésbe venne, én meg sosem tudtam, hogy ezt pozitív vagy negatív visszajelzésnek vegyem. Ezúttal nem kertelt, mindjárt a közepébe vágott a mondandójának: „Tudja, megnéztem magát, és a helyzet az, hogy az idegrendszere mindössze negyven százalékon teljesít, és sajnos a gyerekek sincsenek jó állapotban. Javaslom, hogy szerezzen be, és nagy dózisban kezdjen szedni lecitint. Amint egy kicsit jobban lesz, szívesen segítek, de ebben az állapotban még én sem tudnék mit kezdeni magával.”

Hirtelenjében, nem tudtam, mit válaszoljak, sírjak vagy nevessek, azt hiszem a szemembe könnyek szöktek, a szám széle meg úgy rángatózott, mintha nevetni akarnék, ezzel mintegy meg is erősítve a diagnózist. Gyorsan megköszöntem a tanácsot, és számoltam a töredékmásodperceket, hogy csukódna már ránk az a liftajtó, és nyelne el minket végre az alattunk lévő tíz emelet.

Az autóban, útban a kórház felé jutott eszembe, hogy előző délután is, milyen perpatvart zavartunk le az előszobában Fannival, mire lejutottunk nagy nehezen a játszótérre, és hogy valóban sokkal többet kiabálok, mint szeretnék. A lányok eltérő ritmusa és igényei, a férjem túlórái, Emma éjjeli ébredései és az ebből fakadó alváshiány, illetve a Fannival zajló folyamatos „majd én egyedül” és „nem akarom” harcok valóban igénybe vettek. De addig úgy gondoltam erre, mint a legtöbb kisgyerekes családban hasonlóan zajló, egyszerűen túlélendő időszakra.

Végül bizonyos kételyek ellenére is úgy döntöttem, hogy a szomszéd hölgy részéről feltételezem a jóindulatot, a lecitinnek meg utána olvasok. Miután meggyőződtem arról, hogy a „szer” ártalmatlan, legrosszabb esetben nem segít a problémámon, beszereztem egy havi kúrára elegendő adagot. Nem tudnám megmondani, hogy valódi vagy placebo hatás volt-e, esetleg Fanni nyugalmi állapota okozta-e a változást a kórházban diagnosztizált vírusos csípőízületi gyulladásnak „köszönhetően”, de tény, hogy a következő napok békében teltek, ami elég volt ahhoz, hogy egy kis erőt gyűjtsünk mindannyian.

A cikk a Képmás magazin 2016. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– A családjában volt előzménye, ösztönzője az ön orvosi pályaválasztásának?

– Csak a háború. A szüleimnek ugyanis az volt a tapasztalata, hogy az orvosok még viszonylag jól átvészelték a háborús megpróbáltatásokat a többiekhez képest, talán mert a szaktudásukra mindig szükség van, ezért jobban megbecsülték őket. Azt tapasztalták, orvosnak lenni valamiféle biztonságot jelent abban a nagyon bizonytalan világban. A háborúra egyébként alig emlékszem, hiszen nagyon kicsi voltam akkor. Első emlékem, hogy a konyhában állunk a szüleimmel, és kétségbeesetten nézzük, ahogy a magyar katonák minden tartalékunkat elviszik a kamrából. Hároméves lehettem akkor, és elkeseredésemben legszívesebben belerúgtam volna azokba a katonákba, amiért elviszik az élelmünket. A mi nemzedékünk életének a háború volt a kezdete, ezért mi nagyra értékeljük a biztonságot, a viszonylagos jólétet. Édesanyám is ilyen megfontolásból irányított az orvosi pálya felé, bennem pedig megvolt az érdeklődés a biológia iránt. Húgom is biológiatanár lett.

– Hol élt gyerekkorában?

– A Miskolchoz tartozó Újdiósgyőrben nőttem fel. A Drenka-hegy volt mellettünk, annak a lapos tetején fociztunk, télen onnan szánkóztunk lefelé. A szánkót még édesanyámnak készítette nagyapám, aki pincemester volt. Nagypapám egy négygyermekes elvált asszonyt vett feleségül, ami akkoriban hallatlan tett volt. A nagymamám előző házasságából származó négy fia után született egyetlen közös gyermekük, az én anyukám. Nagypapa nagyon szeretett engem, egyetlen vérszerinti unokáját – ez lett a veszte. Ő ugyanis a Diósgyőri Vasgyár egyes kapuja közelében, a pincészetben dolgozott, és amikor hallotta a bombázást előrejelző szirénát, akkor leszaladt értem a Nemzetőr utcába, engem felkapott, és futott velem az utca végére, az óvóhelyre. Nagy testű ember volt, kimelegedett, megfázott. Tüdőgyulladást kapott, és a felszabadulás napján meghalt.

– Akkor még nem lehetett hozzájutni antibiotikumhoz, ami esetleg meggyógyíthatta volna…

– A penicillin használata csak később terjedt el Magyarországon.

Karon ülő gyerekként én túléltem egy tüdőgyulladást, ami akkor csodának számított: a saját szervezetem győzte le a betegséget. Az amerikaiaknak ugyan már volt 1942-ben penicillinjük, de a háború alatt csak gyémántáron lehetett hozzájutni.

1948-ban már Lyme-betegeket is kezeltek penicillinnel Svédországban, Magyarországon viszont csak 1952 után kezdték alkalmazni. Johan Béla, a Közegészségügyi Intézet megteremtője szerzett külföldről penicillingomba-törzset, amelyből aztán elkezdték nálunk is gyártani.

– Hol végezte az orvosi egyetemet?

– Tizenkilenc évesen vettek fel a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemre, akkor költöztem Újdiósgyőrből a fővárosba. Egyetemi éveim alatt folytattam a tájfutást, amit még középiskolás koromban kezdtem.

– De ugye nem tájfutás közben fertőződött meg egy kullancstól? Mert ha igen, az kísértetiesen hasonlítana Monspart Sarolta tájfutó világbajnok sorsára…

– Monspart Sarolta a kullancscsípéstől enkefalitiszt, vagyis vírus okozta agyhártyagyulladás kapott, az nem Lyme-kór. Én pontosan nem tudom, mikor kaptam fertőzést. Bükkszentkereszten nyaraltunk – negyvenes éveimben jártam már akkor –, tettem egy rövid sétát este a széles, kitaposott úton, mégis megcsípett egy kullancs. Reggel találtam meg a térdhajlatban, körülötte a piros folt, ami egy idő után terjedt. Ekkor vált egyértelművé a betegségem.

Kép

Kép: Freepik

Tapasztalatunk szerint a piros folt nem feltétlenül az első fertőzésnél jelentkezik – ezért vagyok bizonytalan a betegség valódi kezdetében.

– Az orvosok gyakran arra szakosodnak, ami nekik egészségügyi problémát okoz. Ön a Lyme borreliosis szakértője. A választását befolyásolta, hogy Lyme-kóros lett?

– Ez csak véletlen egybeesés. Az befolyásolt, hogy az Országos Közegészségügyi Intézetben dolgoztam 1974-től 25 éven át. A mi szerológiai laborunk elsősorban a háború utáni időszakban elterjedő szifiliszfertőzések visszaszorítása miatt jött létre. Mind a szifilisz, mind a Lyme borreliosis kórokozója spirochaeta, vagyis spirál formájú baktérium. A szifilisz kórokozója megtámadja az egész szervezetet, a Borrelia viszont ezen felül még hihetetlenül jól alkalmazkodik is az összes megfertőzött élőlényhez, legyen az hideg- vagy melegvérű, hüllő, madár vagy ember. Egyedül a szalamandra immunis vele szemben.

Lyme egy amerikai város neve, ahol hivatalosan először 1976-ban írták le a betegséget, és ma már több mint száz törzsét ismerik. Ha viszont itt, Európában az amerikai indirekt eljárást használjuk a kórkép diagnosztizálására, akkor azzal felderítetlen marad a betegek kétharmada. Sok nagy tudású kollégám felismerte a betegség tüneteit klinikailag, ám a laborvizsgálat ezt gyakran nem erősítette meg, mert nem találtak ellenanyagot a vérben. Csak az esetek harmadában erősítették meg a laboreredmények a Lyme-kór diagnózisát, miközben a tünetek alapján a többi esetben is világos volt, hogy ezzel a fertőzéssel állunk szemben.

Feszültséget okozott a szakmán belül, hogy a hagyományos labordiagnosztikai eszközökkel nem lehetett alátámasztani a nyilvánvaló kórképet.

– A legtöbb fertőzés esetében, ha a szervezet ellenanyagot termel, akkor ki lehet mondani, hogy a szervezet korábban megfertőződött. Itt miért nem?

– Azért, mert ez a kórokozó az őt elpusztítani szándékozó antitesteket egyszerűen „levedli”, vagyis megszabadul tőlük és egy hólabdához hasonló, immunkomplexnek nevezett képződménybe zárja. Lehet tehát, hogy azért nem találunk a vizsgálatkor ellenanyagot a vérben, mert nincs benne elegendő ahhoz, hogy észrevegyük – lehet, hogy szinte minden ellenanyag ebben az immunkomplexben van elzárva a vizsgálat elől. Az én javaslatom az, hogy a vérmintát ne a gyári előírás szerinti hígításban vizsgáljuk, hanem töményebben, akkor több eséllyel találjuk meg az ellenanyagot.

Ám ezzel a korszellembe ütköztem, a protokoll megváltoztatásához emberi és anyagi ráfordítás kellene.

– Kétféle orvos van: aki elégedetlen a gyógyítási lehetőségeivel, ezért ő maga is új utakat keres; és a másik, aki csak az előírt szakmai protokoll szerint hajlandó gyógyítani, és gyanakodva tekint az újító kísérletekre.

– Az én szakmai hozzáállásomat meghatározta, hogy közvetlenül az egyetem elvégzése után az István Kórház patológiai osztályára kerültem, ahol meg kellett találnunk azokat a betegségeket, amelyek a szervezetben az eltéréseket, a rossz működést és végső soron a halált okozták. Akkor és később a Johan Béla Országos Közegészségügyi Intézetben sem maradhattam a rutinnál, folyamatosan új utakat kellett keresnem, új eredményekre kellett törekednem. Ezért kíséreltem meg mindent az első hazai Lyme-betegek kórismézése érdekében. Elsőként mutattam ki a kórokozót agyvízben. Később igyekeztem a könnyebben levehető vérmintában is kimutatni. Fél éven belül kifejlesztettem egy olyan reagenst, ami megakadályozza a vörösvértestek, fehérvérsejtek és trombociták gyors elöregedését, ugyanis eddig ez volt az egyik nagy akadálya a közvetlen vizuális vizsgálatok sikerének.

Kép

Kép: Freepik

– Mit tesz vizsgálhatóvá az ön által kifejlesztett reagens?

– Több szinten hatékony: megakadályozza, hogy az elöregedéssel a vér alakos elemei sérüljenek és zavarják a vizsgálatot. Megvédi a rendkívül sérülékeny, perceken belül elpusztuló és kis-számú kórokozót a megsemmisüléstől. Ugyanakkor elég energiát ad ahhoz, hogy a kórokozók mozgása megmaradjon.

A normál koncentrációjú vérben ez a kórokozó olyan kis számban van jelen, hogy nem veszik észre, ez pedig a betegek rossz diagnózisához vezethet. Ezért jött az az ötletem, hogy vegyünk több vért és centrifugálással sűrítsük össze, akkor több lesz benne a kórokozó, és jobban fel lehet ismerni.

A mintát az általam kifejlesztett DualDur nevű folyadékkal keverve a vér alakos részeit lefugáljuk, ekkor marad a felszínen a vérplazma. A vérplazma, a reagens és a kórokozó baktérium élő közösséget alkot. A kórokozó viselkedése mikroszkóppal vizsgálható. Mindez a betegség felismerését, a helyes diagnózist szolgálja. Ám sajnos egyetlen főnököm se állt igazán az ésszerűsítéseim mellé, útkereséseimet nyugdíjazásommal „honorálták”.

– András fia viszont bekapcsolódott a munkájába. Ritka az apa–fia szakmai együttműködés.

– Ő nem szakmabéli, de azt mondta: „Apa, ezt nem viheted magaddal!” Nem tette hozzá, hogy a sírba, de hát erről volt szó. 2013 óta azon dolgozik, hogy a felfedezéseimet a szakma elfogadja és átültesse a gyakorlatba. Sok ellenérzéssel és nagy ellenállással kell megküzdenünk, hogy ezt a mikroszkópos vizsgálati módszert elfogadják. Ezért nagy jelentőségű, hogy elnyertünk egy uniós pályázatot, így modern eszközökkel rögzíthetjük a mikroszkópos vizsgálati eredményeket, tudományosan bizonyíthatjuk a módszeremet. Ennek a vége felé járunk. A mikroszkópos vizsgálatokat automatizáltuk, a biomatematikai kiértékelésük zajlik most.

– Ha rendelkezésükre állnak majd az eredmények, mire számítanak?

– Jó értelemben vett botrányra, mert ez a vizsgálati módszer annyira erőteljes, hogy képes olyan betegeknél is kimutatni a fertőzést, akiknél nincsenek tünetek, vagy antibiotikum-kezelés hatására átmenetileg jobban vannak.

És innen kellene továbblépnünk a helyes antibiotikus kezelési mód felé, amely – szemben a ma jellemző terápiás gyakorlattal – a kezelés hosszát a kórokozó generációs ciklusához igazítaná.

– Fia mellett más is támogatta a családjából a rögös szakmai útján? Úgy tudom, felesége belgyógyász.

– Igen, így családon belül is más-más nézőpontokat egyeztethettünk. Feleségemmel már az egyetem első évében találkoztam. Első látásra nagyon megtetszett. Aztán csak ötödévben találkoztunk újra, és sokat beszélgettünk. Egy vizsgaidőszakban véletlenül épp egyidőben mentünk misére a Fő utcai templomba. Ez a találkozás nem csak a földi síkon történt. Egészen véletlenül, a templom két ellenkező sarkából érkezve az oltár előtt pont egymás mellé térdeltünk áldozás közben. Mindketten éreztük, hogy ott eldőlt a sorsunk: megkaptuk az áldást. (Könnyes lett a szeme) Utána persze még hosszú futásunk volt egymás felé, mert az én családom nagyon ellenezte a házasságunkat, mivel Márta családja szegény volt, nekem pedig kijelöltek már mátkát, egy professzor lányát. De egymás mellett döntöttünk, és három fiunk van. Ma sem bánom, hogy ötvenegy éve így történt.

Támogatott tartalom.

– A felmérések szerint mi, magyarok több gyereket szeretnénk, mint ahány végül születik. Mi ennek az oka?
– Az okok összetettek, azonban egy biztos: a kívánt és a tényleges gyermekek száma közötti különbség a végzettséggel növekszik, tehát minél magasabb az iskolai végzettsége valakinek, annál kevesebb gyermeket vállal a korábbi elképzeléseihez képest. Főleg a nők esetében jellemző, hogy a kitolódott tanulmányok miatt sokan halasztják a gyermekvállalást. Ez nem feltétlenül egy tudatos döntés, csak így hozza az élet – a statisztikai adatok is azt mutatják, hogy az első gyermeket egyre idősebb korban szülik a nők. Sajnos egyre több az olyan pár is, aki meddőséggel küzd.

– A párválasztás, az elköteleződés időszaka is halasztódik…

– Sokan a férfiakat hibáztatják, mondván, hogy ők nem tudnak elköteleződni, pedig kettőn áll a vásár, hiszen a nők meg nem tudják rávenni őket erre.

Rengeteg szempont alapján választunk párt magunknak, ezek között vannak ősi, tudattalan, alapvetően evolúciós alapokon nyugvó okok is. A nők a biztonságra törekednek – én mindig tiltakozom az ellen, amikor azt mondják, a pénzre hajtanak, mert egy így nem igaz. A mi társadalmunkban egy bizonyos szintű anyagi, egzisztenciális biztonság igenis számít, így volt ez több száz vagy több ezer évvel ezelőtt is, csak akkor épp nem a biztos állás nyomott sokat a latban, hanem a testi erő vagy az, hogy kinek mennyi földje van. A férfiak számára a nők külseje sokat számít, de ennek is alapvetően evolúciós oka van: a szebb külső nagyobb esélyt jelentett arra, hogy a nő egészséges és egészséges utódokat képes világra hozni. Őszintén szólva huszonévesen könnyebb ideálisnak tűnni mind a férfiaknak, mind a nőknek, mert akkor még csupa lehetőség mindenki.

– Mit lehet tenni annak érdekében, hogy ezek a negatív trendek megváltozzanak?
– Én ezt semmiképpen nem nevezném negatívumnak. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ez az a környezet, amiben élnünk kell, tehát alkalmazkodnunk kell hozzá. Ha például felismerjük, hogy egy kapcsolatban nemcsak lángoló boldogság és mindent elsöprő szerelem van, hanem mélypontok is, az sokat segíthet. Fontos lenne, hogy reális képünk legyen arról, milyen egy hosszú távú párkapcsolat. Igenis vannak olyan napok, időszakok, amikor idegesít, zavar a másik.

Egyszer hallottam egy példázatot arról, hogy minden emberben két farkas lakik, egy jó és egy rossz. Mi döntjük el, hogy melyiket etetjük. Ha csak az egyiket tápláljuk, akkor az idővel hatalmasra nő, és felfalja a másikat. Valahogy így van ez egymás kritizálásával is. Nem az a baj, ha vannak negatív megnyilvánulások, hanem az arányokkal szokott gond lenni.

Kutatások szerint azok a párok maradnak tovább együtt, ahol öt pozitív, dicsérő mondatra jut két kritikus megjegyzés.

A feleségemmel egy időben minden negatív mondat mellé odatettünk egy vagy két pozitívat is. „Már megint szanaszét hagytad a zoknid, de köszönöm, hogy megterítettél.” Ez a játék elég viccessé vált, amikor például azért maradtak el a bántó megjegyzések, mert nem akartuk a végére odabiggyeszteni a jót. Végül csak nevettünk az egészen… és az arányok is szépen a helyükre billentek.

– Akkor ez lenne a recept: a jó házasságért dolgozni kell?
– Ez nem munka. Csak odafigyelés. Tíz perc naponta.

– Sokan a rossz mintáik miatt nem mernek hosszú távra tervezni egy párkapcsolatban. Azt látták, hogy a szüleiknek vagy az ismerőseiknek sem sikerül…
– Egy házasságban természetes, hogy az évek során időnként úgy érezzük, rosszul választottunk. Ettől nem szabad megijedni. Aki testvér mellett nő fel, ezt a magasságot és mélységet már gyerekként megélhette, és tudja, hogy egy „vérre menő” veszekedés után igenis lehet igazi újrakezdés, elvégre a testvérek akkor is szeretik egymást, ha időnként a pokolba kívánják a másikat.

– Női magazinokat, portálokat olvasgatva gyakran úgy érzem, a válásnak egyfajta kultusza lett.
– Elfogadom, hogy vannak olyan kapcsolatok, amelyekből egyértelműen ki kell szállni. Azonban tény és való, hogy az individualizmus térnyerése és a fogyasztói attitűd nem kedvez az élethosszig tartó kapcsolatoknak. Egyébként több válást kezdeményeznek a nők, mint a férfiak. A férfiak sokkal jobban ki vannak szolgáltatva, számukra komoly védőfaktor a házasság, a nőknek több a személyes kapcsolatuk másokkal, több a külső kapcsolódási pontjuk.

Alapvetően a válás még mindig a nőknek kedvez, hiszen gyakrabban ítélik nekik a gyereket, és a férj fizetésének egy része is oda vándorol tartásdíj gyanánt. De összességében a válás mindenkinek rossz.

– Az elmúlt években bekerült a közbeszédbe a család mint téma. Mi a véleménye erről, jól van ez így?
– Természetesen, hiszen a család, a gyermekvállalás a legszemélyesebb közügy. Amikor egy fiatal pár a jövőjét tervezi, akkor rengeteg hatás éri és befolyásolja őket, és a praktikus szempontok – például az otthonteremtés esetében – fontos tényezők. Fontos, hogy beszéljünk ezekről, és minél több emberhez eljusson, milyen lehetőségeik vannak, ha gyermeket, gyermekeket vállalnak, és hogy érezzék, ez nem csupán egyéni „hobbi”, ezzel a társadalomnak is jót tesznek. Magyarországon az emberek döntő többsége úgy vélekedik, a boldogság és a kiteljesedés feltétele, hogy gyermekük születik, éppen ezért nem igazán értem a család- és gyermekellenes cikkeket. Sok írás születik például arról, milyen sokba kerül a gyereknevelés, csillagászati összegeket említenek – de vajon végiggondolják-e a cikkírók, hogy egy hatásvadász iromány miatt esetleg tényleg kevesebb gyerek születik, mert elveszik a kedvét a pároknak? Tényleg ezt akarják? Mert én ezt nem hiszem, inkább csak nem gondolják végig a következményeket.

– A Népesedési Kerekasztal idén ünnepelte fennállásának 10. évfordulóját. Mire a legbüszkébbek az elmúlt évtizedből?
– Nem szeretnék egyetlen dolgot kiemelni, azt érezzük a legfontosabbnak, hogy akik a családpolitikát alakítják, nagymértékben figyelembe vették a javaslatainkat.

Legfontosabbnak azt tartjuk, hogy a fiataloknak, családoknak legyen tényleges válaszlehetőségük, milyen utat szeretnének bejárni, ne a körülmények határozzák meg, vagy egyenesen akadályozzák a családalapítást, a gyermekvállalást.

Fontosnak érezzük a család és a munka összeegyeztethetőségét – ezért is jó, hogy ma már van nagyszülői gyed, de ugyanide sorolhatjuk a bölcsődék építését is. Természetesen sok még a teendő, lényegesnek tartanánk, hogy a nyugdíjrendszer igazságosabb legyen, álláspontunk szerint ugyanis bünteti azokat, akik sok gyermeket nevelnek. A családokat érintő kormányzati intézkedések jelentős része arra irányul, hogy a vágyott gyermekek megszülessenek – mi is ezért dolgozunk. Ha az emberek el tudják érni a saját céljaikat az életben – és ezek között szinte minden esetben ott szerepel a család, a gyerek vagy gyerekek –, akkor jó eséllyel boldogabbak és lelkileg egészségesebbek lesznek. Ez pedig mindenkinek, az egyéneknek, családoknak és az egész társadalomnak egyaránt érdeke.

Magyarország egyik legkedveltebb vokális együttese, a Szent Efrém Férfikar kilencedik Orientale Lumen – Kelet világossága sorozatának ortodox karácsonyi nyitókoncertje három magyar városban is hallható lesz. 2020. január 10-én 19 órakor Szombathelyen, a Sarlós Boldogasszony-székesegyházban, 2020. január 11-én, szombaton 19.30-kor Pest legősibb templomában, a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébániatemplomban, január 12-én 19 órakor pedig Debrecenben, a Görögkatolikus Metropóliai Főszékesegyházban lép fel a 2002-ben alakult férfikar.  Mindhárom koncerten a közel-keleti egyházzene egyik legnagyobb sztárja, a bejrúti születésű Abeer Nehme lesz a Szent Efrém Férfikar vendége.

A koncert egy görög újévköszöntő énekkel kezdődik, majd Arvo Pärt Sieben Magnificat-Antiphonen ciklusából csendül fel az O Adonai – Óantifona című tétel, amit egy hagyományos karácsonyi szír-maronita himnusz, a magyar Krisztus születik és a görög Christos gennate karácsonyiénekek feldolgozása követ. Később az Úr imája, az Aboun Dbashmayo lesz hallható ősi arámi nyelven, szír ortodox dallamon, majd Qaysar Al Zoghbi Szűz Máriát dicsőítő éneke, a Ya Mariam csendül fel Marcel Khalife feldolgozásában.  Végül az Aludj kicsikém című ­­szardíniai altató után a koncert első fele egy csodálatos Harang-imával zárul.

A karácsonyi koncert második részében ukrán karácsonyi énekeket hallhat a közönség a három napkeleti bölcsről és az szent család tiszteletéről, majd a Majdou Mariam, Szűz Máriát dicsőítő, ősi arab ének hangzik fel, amelyet a Csillag gyullad című magyar kántálással Bubnó Márk dolgozott össze. Ezt egy tradicionális szír karácsonyi himnusz és egy részlet az örmény karácsonyi liturgiából követ majd. A koncert zárószakaszában egy ősi arámi ortodox ének - amely az asszír, az arámi és a szír egyházakban is használatos -, ruszin karácsonyi énekek Bubnó Tamás feldolgozásában és egy ősi szír ének lesz hallható Bubnó Lőrinc feldolgozásában.

A 38 éves Abeer Nehme roppant sokoldalú, énekesi pályája mellett zeneszerző, zenetudósként is kutat, sőt, dokumentumfilm-sorozatot is forgatott a világ számos részén Indiától Afrikán át Magyarországig. A Férfikar és az énekesnő kapcsolata is ebből sarjadt: amikor 2013-ban Abeer Magyarországra jött forgatni, a Bakáts-téri templomban tartottak egy ad hoc jellegű felvételt, ahol annyira magától értetődően és inspirálóan indult a közös muzsikálás, hogy egyértelművé vált: az együttműködést folytatni kell! Az énekesnő kétszer is közös koncertre invitálta a Szent Efrém Férfikart. Abu-Dhabiban és Fujairah-ban léptek fel, illetve a Fes World Sacred Music Festival nyitókoncertjén is közösen álltak színpadon a körülbelül 4000 fős közönség és Lalla Salma marokkói hercegnő jelenlétében. A világhírű énekesnő is már kétszer elfogadta a férfikar meghívását: 2014-ben és 2016-ban is telt ház előtt énekelt Budapesten, amik a mai napig az Orientale Lumen-sorozat legemlékezetesebb pillanatai közé tartoznak.

A Szent Efrém Férfikar 2002-ben alakult meg. A bizánci rítusú keresztény világ vokális örökségének kutatása, bemutatása mellett nagy hangsúlyt helyez az európai kortárs zene új kompozícióinak megszólaltatására és a magyar férfikari hagyomány ápolására is. Olyan kiváló előadók adtak közös koncertet, mint Sebestyén Márta, Palya Bea, Marie Keyrouz nővér, Evgeny Nesterenko, Dés László, Szokolay Dongó Balázs, Pál István Szalonna és bandája, a moszkvai Doros kvintett, az Amadina, a Parafónia, az Orosz Ortodox Szólisták, az Optina Pustyn Férfikar és a Moszkvai Patriarkátus Kórusa.

A Kárpát-medencei régióban a különböző nyelvek együttélése a történelem kezdetére nyúlik vissza, viszont mindez nemzetiségi kérdésként csak a 19. század második felétől jelentkezett.

„Tudjuk, hogy a középkorban ebben a régióban többnyelvű, sokféle kultúrájú népek éltek, függetlenül attól, milyen állam volt éppen. A trianoni, illetve a II. világháborút követő párizsi békeszerződések megváltoztatták a népességi arányokat és a viszonyokat, a sok száz éven keresztül kialakult együttélési formákat. Hirtelen azok lettek kisebbségben egy-egy államon belül, akik korábban többségben voltak, míg más népcsoportok kisebbségi létből többségivé váltak.

Az ebből eredő belső társadalmi feszültségeket ma is kutatják” – mondja dr. Gerencsér Balázs, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának docense, az Ereky István Közjogi Kutatóközpont igazgatója. 1949 után, a kommunizmus idején a kisebbségi problémát szőnyeg alá söpörték, de Kárpátalján már azt megelőzően sem foglalkoztak vele. Ez sokat ártott a magyar nyelvhasználatnak.

Észak és Dél

„Csehszlovákiában, Romániában és a Szovjetunióban kifejezetten háttérbe szorították a kisebbségek nyelvhasználatát, kisebbségellenes rendszer alakult ki, míg Jugoszláviában egy érdekes, félmegoldásokkal teli, de alapvetően kisebbségpárti környezet jött létre” – emeli ki szakértőnk. A politikai fejlődés iránya viszont ellentétes volt, mert míg Csehszlovákiában és a Szovjetunióban puhult a diktatúra, addig Jugoszlávia a titói puhaságból „keményedett be”. A helyzet mindenhol a rendszerváltás környékén csúcsosodott ki, fordulópont ekkor történt. Ennek a folyamatnak volt része a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesése. A korábbi szovjet blokk országai a kilencvenes évek elejétől csatlakoztak a nyugat-európai rendszerekhez, amire a nyugati országoknak is reagálniuk kellett. Az egyik ilyen újdonság – ami egyben a nyugati országok belső nyelvi feszültségeit is oldotta – egy nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer kialakítása volt. A helyi és kisebbségi nyelvek támogatását célzó Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája, valamint a Kisebbségi Keretegyezmény világszinten is hatalmas lépés volt. Innentől kezdve beszélhetünk Európáról olyan földrajzi egységként, ahol egységes védelmet kap minden nyelvi közösség, Spanyolországtól Örményországig, Görögországtól Skandináviáig. Ezek kulturális értékét a ’90-es évek közepén ismerték föl az európai testületek, akkor kezdődtek az érdemi kisebbségvédelmi lépések.

Kellene a képzés
A magyar nyelvű nevelés és oktatás sok nehézségbe ütközik annak ellenére, hogy mára már mindenütt történtek előrelépések. A nyelvi charta szabályai miatt az egyes országoknak három–öt évente kell jelentést tenniük az Európa Tanácsnak, abból pedig kiviláglik, hogy az egyik legnagyobb gond a szaktanárhiány az oktatásban. Ez jellemzi az egész Kárpát-medencét, még a legnagyobb régióban, Erélyben is problémát jelent. A statisztikákból látszik, hogy a helyzet a Felvidéken a legjobb, ők élen járnak a tanárképzéseben. A szlovák állam Révkomáromban még egy oktatási kirendeltséget is létrehozott, segítve azt, hogy kapcsolat legyen a szlovák oktatáspolitika és a magyar közösség oktatási rendszere között. Ez annak köszönhető, hogy az Európa Tanács a nyelvi chartán keresztül hosszú évek alatt folyamatosan párbeszédre ösztönözte Szlovákiát. A nemzetközi szerződéseknek tehát jól mérhető pozitív hatása van, még ha nem is feltétlenül naprakészen harmonizálnak a társadalmi változásokkal.

A fellélegzés után

A ’90-es éves fellélegzése a 2000-es években átalakult, az Unió is egyre integráltabbá vált a gazdasági célok mentén. Ekkor a kisebbségvédelem és a nyelvvédelem is úgy változott, hogy támogassa a gazdaságot.

„A kérdés inkább az lett, mennyire éri meg a kisebbségi kultúra fenntartása, mennyire hasznosítható.”

„Mennyire kapcsolható be egy kisebbségi nyelv használata a gazdasági vérkeringésbe. Ennek negatív és pozitív velejárói is vannak, de a tényt szem előtt kell tartani. Emiatt a Kárpát-medencei nyelvhasználatra sem tekinthetünk pusztán kisebbségi jogi kérdésként, nagyobb kontextusba kell ezt helyeznünk” – hangsúlyozza szakértőnk. Bele kell venni biztonságpolitikai szempontokat, és bele kell helyezni a demokratikus intézményrendszer hálózatába is, azaz a helyi önkormányzatok és a választási rendszer kontextusába. Ezen kívül nagyon fontosak az emberi jogi szempontok, valamint a polgárt közvetlenül érintő közigazgatási működés is. Ez utóbbi jelenti azt, hogy miként érintkezzen az állam a polgáraival, és hogy miért éri meg kisebbségi nyelven megszólítani azokat, akiknek az az elsődleges nyelvük. Látszik tehát, hogy a nyelvek békés együttélésének jogi keretei ma már nagyon komplex rendszert alkotnak.

Kép

Diák a Beregszászhoz közeli Jánosi középiskolájában, Ukrajna, Kárpátalja, 2014 – Kép: Páczai Tamás

Kulcskérdés a kommunikáció

A nyelvhasználat kérdése a múlt század második felétől folyamatosan felszínen volt, ám igazi változás a 2000-es évek elején történt. Ekkor kezdtek el a magyar nemzeti közösségek egyes régiói egymással beszélni, ekkor alakultak ki az intézményes és nem intézményes kapcsolatok különböző szinteken. „Létrejöttek politikai szintű magyar–magyar hálózatok, civilszervezeti együttműködések, a tudományos szféra és az oktatási rendszerek közötti kapcsolatok. Ez utóbbira jó példa a testvériskolák hálózata vagy a Rákóczi Szövetség oktatással kapcsolatos tevékenysége, beiratkozási programjai, versenyei” – mondja Gerencsér Balázs. Hozzáteszi, hogy az ilyen hálózatoknak hatalmas ereje van, és ezeket még mindig nem aknázzuk ki kellően. Ez így van, akár a Felvidéket, akár a Délvidéket, a Bánátot, a Bánságot, Dél-Baranyát, Erdélyt vagy Muravidéket nézzük, Kárpátaljára pedig fokozottan érvényes. Emiatt azt a többszintű együttműködést, ami elindult, fontos tovább vinni.

Tudni vagy használni a nyelvet?

A Kárpát-medence magyar kisebbségek által lakott területein működnek magyar nyelvű óvodák, Szlovákiában például több mint 260, Ukrajnában több mint 70, Horvátországban 5, Szlovéniában 4. Elvileg minden országban lehetőség van arra, hogy a gyerekek ilyen óvodába járjanak. Az viszont mindenhol kérdés, hogy maga a nevelés milyen nyelven zajlik, tisztán egynyelvű-e vagy többnyelvű. A többnyelvűség a realitás, a kicsik ugyanis nem amiatt fogják elveszteni anyanyelvüket, mert többnyelvű képzőintézménybe járnak. Sokkal inkább azért, mert valamelyik nyelvnek nincsen felhasználási felülete. Emiatt kell régiónként vizsgálni a lehetőségeket, nagyobb kontextusba helyezni a nyelvkérdést, továbblépni a ’90-es évek romantikus autonómiakereső kisebbségvédelmén.

Magánélet és közszféra

„Hol lehet nyelvet használni? A magánéletben és a közszférában, az állammal való kapcsolatban. Itt nagyon nagyok a különbségek, ezt legjobban Kárpátalja és Muravidék példájával lehet bemutatni. Más okok miatt, de ez most a két leghányatottabb sorsú régiónk” – emeli ki szakértőnk.

A problémát persze mindkét helyen más okozza. Ukrajnában a fő gond az, hogy a magyar, lengyel, moldáv és egyéb kisebbség eltörpül az orosz mellett: az országban közel 20 százalékos orosz jelenlétről beszélhetünk, és ehhez képest a többi nemzetiség az 1 százalékot sem éri el. Arányuk szinte kimutathatatlan, így minden kisebbségi szabályozást az oroszhoz mérnek. Emiatt Ukrajnában minden nem-orosz kisebbség hátrányból indul, az állam pedig nem szelektál. Az orosz nyelv árnyéka gyakorlatilag minden kisebbségi nyelvre rávetül, és lecsapódik más nemzetiségeken is az ukrán–orosz feszült kapcsolat. Persze vannak az ukrán államnak olyan nemzetközi kötelezettségei, amelyek folyamatosan presszionálják, de érdemi változást elérni nagyon nehéz.

Presztízs-e a nyelv?

Más szempontból nehéz sorsú a Muravidék, ahol jó gazdasági környezetben, kisebbségi létet támogató, területi autonómiát is biztosító környezetben él az olasz és a magyar kisebbség. A jognak itt nincs megoldatlan feladata, de tény, hogy radikálisan fogy a népesség, és drasztikus a nyelvvesztés is. A helyzet annyira komoly, hogy Szlovéniában gyakorlatilag években mérhető a magyar nyelv jelenléte. „Ennek oka nagyon komplex, hátterét intenzíven kutatják. Egy muravidéki kolléga úgy fogalmozott, hogy ameddig a magyar nyelvnek nincs meg az a presztízse, ami miatt érdemes beszélni, és ami igény teremt rá, addig nem is fogják használni. Ez kulcsmondat. A nyelv presztízse nagyon komoly kérdés. Ezt rá lehet vetíteni az egész Kárpát-medencére: Magyarország mint anyaország tud-e mutatni olyan kulturális, gazdasági vagy politikai többletet, ami magával hozza a nyelv megőrzésének igényét?” Ma ugyanis már nem teljesen arról van szó, hogy a közösségek magukra lennének hagyva, és csak saját belső elhivatottságukból tartják fent kultúrájukat. Persze vannak ilyen helyek is, mint például Székelyföld, Vajdaság vagy a Felvidéken Csallóköz – ezeken a területeken mégis nagyon erős a nyelvi identitás.

Kép

A beregszászi 7-es Számú Általános Iskola, Ukrajna, Kárpátalja, 2014 – Kép: Páczai Tamás

Segítség a határon túli óvodáknak
A határon túli óvodaprogramot a magyar kormány 2016 decemberében indította. Keretében óvodák, bölcsődék, iskola-óvoda komplexumok egyaránt épültek, illetve újultak meg. A 2018 végéig tartó első ütemben a határon túl 70 körüli új óvoda épült, több mint 200 óvodát bővítettek vagy újítottak fel, több mint 1500 magyar sarkot alakítottak ki. A program második ütemében szintén több mint 70 új óvoda és bölcsőde épült, több mint 200 intézmény újult meg 2019 végéig. Az új fejlesztéseknek köszönhetően az óvodai és bölcsődei férőhelyek száma több ezerrel nő a Kárpát-medencében. Az oktatás színvonalának emeléséhez, a magyar kultúrához kapcsolódó ismeretek elsajátításához oktatási segédanyagok is hozzájárultak. „Én a programmal azért kerültem kapcsolatba, mert a református egyház óvodafejlesztési projektjében eleve részt vettem, a Református Pedagógiai Intézetben az óvodai szakterület vezetője voltam” – mondja Szabadi Edit oktatásmenedzsment-köznevelési szakértő. Az egyházi fenntartású óvodák már nagy múltra tekintenek vissza a Kárpát-medencében, így egyre több intézmény került a szakember fókuszába is. Amikor elindult az új fejlesztési program, őket próbálták bevonni, segítségükkel próbáltak új óvodákat létrehozni, működtetni. A legtöbb segítséget Erdély kapta, de Kárpátalján, a Felvidéken, a Vajdaságban és Ausztriában is történtek fejlesztések. Jelenleg a határon túli magyar óvodások száma 48 ezer körül van, a cél, hogy ez legalább 60 ezerre duzzadjon, azaz a vegyes házasságból származó gyerekek is nagyobb eséllyel kerüljenek magyar intézményekbe.

Többféle hatással kell számolni

A helyzet Ausztriában sem fényes, ahol a magyar mellett elsősorban horvát és szlovén kisebbségek élnek. Közösségeik alapvetően a határ mellett laknak, de nyelvhasználati szintjük nagyon csekély, a magyar kikopóban van. „Bár sok óvodában van nyelvi kisegítőtanár, néhány általános iskolában és középiskolában elérhető magyar nyelvű képzés, illetve létezik felnőttképzés is, jellemzőbb, hogy a magyart idegen nyelvként tanítják. Összességében nehéz pozitívumot mondani a magyar nyelv ausztriai használatáról” – mondja Gerencsér Balázs. Pedig a határtól távolabbi területek vendéglátóhelyein, szálláshelyein és sípályáin hemzsegnek az anyagországból érkezett dolgozók, a vendéglőkben nagy eséllyel lehet rendelni magyarul is.

„A jog szempontjából nem vehető figyelembe, hogy egy adott országba a munkaerő, illetve a turizmus hoz be más nyelveket is. Ez a jelenség akkor tudja segíteni a kisebbségi nyelvhasználat megmaradását, ha azokon a területeken is megjelenik, ahol a kisebbség él” – világítja meg szakértőnk.

Viszont a gazdaság, illetve a turizmus nem a mezőgazdaságban erős Burgenlandra fókuszál. A kérdés tehát nagyon összetett. A digitalizációt sem lehet figyelmen kívül hagyni, már csak azért sem, mert a most felnövő generáció anyanyelve a digitális környezetben is megjelenik. A nyelvi preferenciákra már az is hatással van, milyen nyelven csetelnek. Ezt a jognak is követnie kell, meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy az ügyintézés a digitális környezetben is történhessen. Ez remek lehetőség, jó nyelvi ösztönző lehet, ráadásul sokkal könnyebb különböző nyelvi felületeket kialakítani, mint azt megoldani, hogy mindig rendelkezésre álljon megfelelő nyelvet beszélő ügyintéző.

Az 1990-es évek végén a Miskolchoz közeli hejőkeresztúri iskola igazgatója, Nagy Emese olyan módszer után kutatott, amivel segítheti a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek beilleszkedését. A Stanford Egyetemen kidolgozott Complex Instruction volt számára a legszimpatikusabb, ezért 2000-ben elutazott az USA-ba, hogy működés közben is láthassa az ottani modell hatásait. Hazatérése után részletesen kidolgozta és bevezette iskolájában a Komplex Instrukciós Programot, ami az azóta eltelt közel 20 évben bizonyított:

az igazolatlan hiányzások megszűntek, bukás nincs, a diákok magatartása számottevően javult, a különböző képességű gyerekek pedig kitűnően együttműködnek egymással.

Az időközben hejőkeresztúri modellként elhíresült módszer napjainkban egyre népszerűbb, országszerte már több, mint 100 iskolában alkalmazzák. Évekkel ezelőtt az eredeti módszert kidolgozó Rachel Lotan is ellátogatott Hejőkeresztúrra, és a Stanford Egyetem professzora megállapította, hogy ez nekünk jobban sikerült, mint nekik!

„Először olyan órákat mutattam meg neked, ahol hagyományos módszerekkel folyt az oktatás, csak a legvégén kukkantottunk be egy KIP-es magyarórára. Az, hogy egy átlagos matematika, rajz vagy testnevelés órán végig tudnak figyelni és nem zökkennek ki a feladatból, annak köszönhető, hogy a KIP-es órákon gyakorolt gondolkodás, egymásra figyelés és problémamegoldási képességek a többi órán is lecsapódnak” – mondja Nagy Emese, amikor a Komplex Instrukciós Program (KIP) alapjairól beszélgetünk. Az Egyesült Államok iskoláiban bevezetett Complex Instruction módszer olyan heterogén tanulói összetételt feltételező oktatási eljárás, amely eredményesen alkalmazható minden tanuló iskolai sikerességének megalapozásához. A csoportmunka-szervezésen alapuló tanítási módszer célja, hogy minden gyerek tudásszintje emelkedjen, és része legyen sikerélményben az osztálymunka során. Magyarországon a programot a hejőkeresztúri iskola adaptálta és vezette be elsőként 2001-ben.

Kép

A generációk közötti párbeszéd-órán az előző tanévben ballagott diákok számolnak be középiskolás tapasztalataikról – Kép: Páczai Tamás

„Nem hiszek a szegregáció semmilyen formájában, mert egy idő után az erős csoportban is státuszkülönbség alakul ki a sok ötös és négyes tanuló között, aki pedig a legutolsó harmadban van a jó képességűek között, az éppen olyan nyomorultul érzi magát, mint a vegyeseknél az alsó harmad. Ezért gondolom, hogy a pedagógusoknak úgy kell megszervezniük a munkát, hogy az óráik legalább 10 százalékában vegyes, 4-5 fős tanulói csoportok legyenek, együtt dolgozzanak és mindenki tisztelje a másik teljesítményét. Ennek viszont feltétele, hogy a pedagógus nagyon topon legyen, hiszen olyan feladatot kell összeállítania, ami egyformán szólítja meg a legkülönbözőbb képességű gyerekeket.”

Nagy Emese szerint az iskolaválasztás előtt álló legtöbb szülő öntudatlanul is a KIP lényegét fogalmazza meg: a gyereke színes tanítási órákon a képességeihez mért feladatokat kapja, boldog legyen az órán, sikerélményekkel menjen haza és tanuljon meg csoportban dolgozni.

Ezeket a módszer mind biztosítja, a pozitív hatásokról pedig Hejőkeresztúron kívül is egyre több iskola beszámolhat. „A polgármester és több értelmiségi család ugyanúgy hozzánk járatja a gyerekét, mint a helyi vagy a szomszédos falu cigánysoráról a szülők. Számomra ez a legnagyobb eredmény. A tanítási órán tudnak együtt dolgozni, amit az is bizonyít, hogy a megye legjobb gimnáziumaiba mennek továbbtanulni. De az is nagy eredmény, hogy a hátrányos helyzetűekre jellemző korábban erős hiányzás szinte teljesen eltűnt, intőt évek óta nem osztottunk ki és bukás sem volt. Éppen ezért nincs jelen a túlkorosság és az ebből fakadó szociális ellentétek az osztályokban, így a lemorzsolódás veszélye is minimális” – mondja Emese.

Kép

Szünet a Hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskolában – Kép: Páczai Tamás

A KIP tehát egyszerűnek tűnő módszerekkel garantál két nagyon fontos dolgot: javul a gyerek magatartása és alulmotiváltsága megszűnik. A sikeres működés kulcsa a következetesség, ami az első egy évben nagyon komoly felkészülést igényel a pedagógus részéről. „Fel kell mérni minden egyes diák egyéni képességeit és tehetségét, majd ezekhez mérten kell összeállítani a csoportos feladatokat, ami a kezdetekben rengeteg plusz munkát jelent. Az amerikai módszerből hiányzik az egyéni differenciálás. Nálunk ez úgy jelenik meg, hogy az óra fele a csoportproduktum, a második felében a csoportmunka eredményét felhasználva elkészítik az egyéni feladatokat. Ez a nagy művészet, mert amíg innovatív csoportfeladatot ki lehet találni előre, addig az ennek eredményére épülő egyéni feladatokat ott helyben kell kitalálnia a pedagógusnak, és ez csak úgy megy, ha minden egyes gyerek képességeit alaposan ismeri a kolléga.”

Nagy Emese szerint a csoportban dolgozás közben erős szocializáció megy végbe, mert a jobb képességű diák jellemzően tanítja társát, így mindenki fejlődik. Kutatásai szerint a státuszában alul elhelyezkedő gyerek beszédgyakorisága kilencszeresére nő egy ilyen órán, egy szuperképességűé pedig ötszörösére. Így a beszédgyakoriság közötti különbség maximum kétszeres, míg a hagyományos órán négy-ötszörös is lehet. „Ez azért fontos, mert rendezi a gyerekek közötti kapcsolatot. A gyengébb nem azt érzi, hogy hallgass a neve, az okostojások pedig türelmesen végighallgatják és segítik társaikat. Ma ott tartunk, hogy a Hejőkeresztúri Modell hívószó lett az országban, egyre több iskola szeretné átvenni. Bár a módszert kidolgoztam óvodákra, általános és középiskolákra, alapvetően az utóbbiban hasznos, mert középiskolában jelentkezik legerősebben a státuszprobléma. Ezért is örülök, hogy több mint száz iskolánk közül már 18 középiskola vette át módszereinket részben vagy teljesen.”