Komócsin Laura Facebook-posztját olvastam pár napja:

A coach, kétgyerekes édesanya nemcsak azt érezte fontosnak, hogy a közösségi oldalán megossza a történetet, hanem azt is, hogy a családjával is megbeszélje.

„Nagyon tartalmas beszélgetés alakult ki. Fontosnak éreztem, hogy a gyerekeim megértsék: nagyon jó életük van, és ez egyáltalán nem evidens. Míg nálunk kis túlzással azon megy a vita, hogy hányszor lehet menni egy héten a mekibe, addig a Lövölde téren ezen az estén találkoztam egy kamasszal, aki két hétig az utcán fagyoskodott, és jobbára akkor evett, ha a gyorséttermi maradékokat meg tudta kaparintani magának” – mondta a kepmas.hu-nak Laura, aki szakemberként és magánemberként egyaránt fontosnak tartja a hála megélését.

Ez az este ezer meg ezer gondolatot indított el benne, és azokban is, akikhez a Facebook-poszt eljutott. Megtapasztalta, hogy a 13 éves gyereke nála érzékenyebb, szolidárisabb, hiszen ő kapásból azt kérdezte a történetet hallva: miért nem hoztad haza? Ezzel az esettel arcába vágta az élet azt is, hogy a középosztálybeli burok-lét mellett van egy párhuzamos világ, amiről beszélni kell, de a szavak nem elégségesek, mert cselekvő szeretetre van szükség. Ahol nem a színes körömlakkok és a négyes matekdogák jelentik a legnagyobb gondot.

A fiú visszakerült a gyermekotthonba.

Az intézmény vezetője és a rendőrség is köszönetet mondott – ez a pozitív visszacsatolás majdnem olyan ritka, mint megállni egy vadidegen síró kamasz mellett.

Persze mind igyekszünk. Adakozunk, továbbadjuk a kinőtt ruhát. „Csak másban moshatod meg arcodat” – József Attila jó sokat tudott a magányról és az elhagyatottságról. Így tanították gyerekkorunkban, és különben is, benne van a Bibliában. Aztán rendre vállon veregetjük magunkat – noha ez már nincs benne! – és éljük tovább a privilegizált életünket. Szeretnénk hinni, hogy ennyi elég, jó állampolgárok vagyunk, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza, sőt, még ennél is többet. Alkalomadtán. Mert belefér. De vajon tényleg elég-e ez?

A fenti kérdésre persze nincs válasz, mert nem lehet általános igazságokat puffogtatni, és gondolatban magunkhoz ölelni az egész földkerekséget, benne minden árvával, szenvedővel, elhagyott kutyakölyökkel és kihalásra ítélt fajjal. Csak nyitottság van. És odafigyelés. És akkor talán egy kicsit élhetőbb lesz az a koncentrikus emberi kör, amiért sosem lehetünk elég hálásak, és amit a világunknak tudhatunk.

A Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) tavaly szeptemberben mutatta be az idei tokiói olimpiai és paralimpiai formaruha-pályázat nyertesét. Harmati Hedvig zsűritag, textilművész, a MOME textil tanszékvezetője elégedett a meghívásos pályázatra beadott tervekkel: „Nagyon korrekt munkák születtek idén is, az elmúlt négy olimpia során ugyanis a formaruha-pályázat a MOB okos progressziójának eredményeképp alakult át. Korábban fű-fa pályázhatott, egy tágabb tervezői kör megszólítása volt jellemző, de sajnos sokszor értékelhetetlen anyagok születtek.”

„Most csak profi, komplexen gondolkodó tervezők mérettetik meg magukat a zsűri előtt.”

Melbourne-től Rióig – Kínos vagy frappáns?

A magyar formaruhákat a rendszerváltozás előtt a kissé konzervatív, klasszikus elegancia jellemezte. Dömölky Lídia vívó olimpikon négy ötkarikás játékon vett részt: „Én olyan régi olimpiákon voltam, amikor még az én maradi ízlésemhez illő gyönyörű kosztümökben vonultak fel a hölgyek. A franciák, németek például Dior kosztümben, de a magyaroké is mindig szép volt, mi 1956-ban Melbourne-ben például türkiz színűben voltunk, Rómában 1960-ban pedig egy nagyon szép fehér pliszészoknyát kaptunk.”

Kép

Dömölky Lídia fotói - Tokió, 1964

Lídia 1964-ben olimpiai bajnok lett a tőrcsapat tagjaként, épp ott, ahol idén is megmérettetik magukat majd sportolóink. „Emlékszem, Tokióban egy sötétkék kosztümben voltunk, ami nagyon elegáns volt, de egy kicsit túl komoly is. Az olimpia után mentünk ugyanabban a ruhában egy későbbi versenyre, a repülőn egymás mellett ültünk az egyik csapattársammal. Azt hitték az utasok, hogy mi vagyunk a sztyuárdeszek – meséli mosolyogva. – A mai napig, 84 évesen is tetszenek ezek a darabok.”

Kammerer Zoltán háromszoros olimpiai bajnok kajakozó már egy másik generációhoz tartozik, ő öt olimpián vett részt.

„Az 1996-os atlantai bőrszandálom a mai napig megvan a dobozában. Akkor nagyon kezdő voltam, 18 éves, a bevonuló ruhánkat pedig papagájnak hívtuk, mert zöld-kék színű volt.”

Kép

Atlanta, 1996

„Sydney-ben 2000-ben egy szürke zakó volt huszáros gombokkal. Peking emlékezetes volt, mert ott én vittem elöl a zászlót. Ott a férfiaknak viszonylag egyszerű, fekete nadrág, rózsaszín ing, szürke zakó összeállatás volt, nem volt olyan kirívó, viszont a nők kis pipacsos ruhában voltak, az nekem nem annyira tetszett.” A pekingi ruhákat 2008-ban Makány Márta tervezte, aki szakítani akart a magyar hagyományokból építkező formaruhákkal, ehelyett a motívumokban jelent meg a magyarosság, pipacsminták segítségével. Harmati Hedvig, a MOME textil tanszékvezetője szerint „ott az egység volt probléma, a látvány a tv képernyőn keresztül nem működött, messziről szörnyű összképet alkottak… pedig közelről nem volt egy rossz anyagválasztás. London előtt nagyon meg akartunk felelni a nemzeti karakternek, ezt kezdi felülírni a kreatív tervezői szabadság, az egyén formavilág. A nemzeti identitást nem minden esetben kell direktben megjeleníteni, lehet finoman is becsempészni az öltözékekbe.”

Sokaknak azonban a 2012-es londoni sem tetszett, katasztrófának nevezték a ruhákat, amelyet Mohai Kinga és Csergő Noémi, az Innoé Design dizájnerei terveztek. A piros-fehér-fekete színvilágú ruhákat feltűnő kalotaszegi nagyírásos motívumokkal díszítették. Kammerer Zoltán így emlékszik:

„Fekete farmer, bowling cipő fehér mintás farmerdzsekivel, és volt hozzá egy vicces fekete Darth Vader kabát, ami leért a bokáig, vízhatlan anyagból.”

Kép

London, 2012

A fóliasátrat idéző esőruházattal talán a londoni időjárásra szerettek volna utalni. Egy másik vélemény szerint azonban az egyik legötletesebb lett, bekerült a legszebb kilenc közé a refinedguy.com honlapon. Ez is mutatja, nem lehet olyan kollekciót tervezni, amely minden elvárt funkciót ellát, és esztétikailag is konszenzusosan tetszést arat. Mégis, talán a Use Unused által tervezett 2016-os riói volt az első olyan formaruha, amellyel a magyar csapat végre az olimpia legjobban öltözöttjei közé került, a Stella McCartney-féle ruhákat viselő britek, a Lacoste szettekben megjelenő franciák, vagy épp a DSquared2 által tervezett kanadaiak mellett. 

Kép

Rio, 2016 és Peking 2018

Trikolór és kimonó – az idei nyertes a Nubu

A 2020-as nyári olimpiai játékokon a Nubu formaruháit viselik majd a magyar sportolók. A karakteres márka ruhái szép geometriát követnek, ahol forma, anyag, funkció és a nemzeti tartalomra utalás egységet alkotnak. Garam Judit, a Nubu alapító-tervezője mesél a magyar elemeket japán, kimonószerű formákkal ötvöző kollekcióról: „Fontos a szállíthatóság miatt, hogy a ruhák ne gyűrődjenek, és hogy fenntartható anyagokból készüljenek.” Kovács Adél, a márka másik tervezője hozzáteszi: „Az volt az elképzelésünk, hogy legyen egyfajta tiszteletadás a befogadó ország felé, így kerültek a japán elemek a kollekcióba, ugyanakkor nagyon hangsúlyosan magyar is, a piros-fehér-zöld elemekkel.”

Kép

A 2020-as olimpiai formaruha

Ez markánsan sikerült is, mintha egy nagy magyar zászlót viselnének majd a sportolók. Verrasztó Evelyn Európa-bajnok úszó, olimpikon is a zsűri soraiban ült: „Fontos szempont volt az alkalmazkodás az időjárási viszonyokhoz, például ha sokat kell várakozni a stadion légkondis öltözőjében, kint pedig fülledt, párás időjárás vár majd. Legyen itt is, ott is komfortos.”

Elengedhetetlen még a sziluett gazdagsága, az öltözéknek ugyanis többféle testkarakteren, a paralimpikonokon is jól kell mutatnia, mindenkinek előnyös adottságait kiemelve, és egységes képet is kell alkotnia.

Harmati Hedvig kiemeli az egyik legfontosabb szempontot, ami „a magyar olimpiai team összképe, amikor együtt vonulnak fel, ekkor reprezentálják Magyarországot – először a nyitó-, majd a záróünnepségen, később más rendezvényeken, díjátadókon is. Fontos az egységes látvány, és hogy a vizuális kép hogyan mutat a tv-képernyőn keresztül.”

Az olimpia a sport csodája

Az olimpiai formaruhák úgy változtak az évek során, ahogy a mi viszonyunk is változik az öltözködéshez. „A társadalomban változik a divat jelentősége, szabadabbak, bátrabbak vagyunk, az öltözetünkkel egyre jobban kommunikálunk. A fenntarthatóság, az öko gondolkodás is megjelenik, tehát hogy hosszú életűek legyenek az öltözékek” – zárja gondolatait a MOME tanszékvezetője. Ezt a szempontot megerősíti Kammerer Zoltán is: „Az én olimpiáimon viselt ruhákkal az a bajom, hogy azokon az alkalmakon kívül nem tudtam felvenni más eseményre. Ezt én pazarlásnak és környezetszennyezőnek tartom, csak ott lógnak a szekrényben.” Dombi Rudolf, olimpiai bajnok kajakozó szerint „a formaruha meghatározza, hogyan viselkedik kint egy csapat. Nekem tetszenek a Nubu ruhái, kifejezik a magyarságot, de közben nagyon modernek. Ráadásul mindet lehet variálni, és az egyes darabokat be lehet építeni a meglévő ruhatárba később, az olimpia után is.”

Jelenleg még javában zajlanak a kvalifikációk, július 24-én pedig először láthatjuk majd olimpikonjainkat a formaruhában az ötkarikás játékok nyitóünnepségén. Kammerer Zoltán kajakos szerint „mindegy, hogy pipacs vagy kalotaszegi minta van rajtunk, abban a pillanatban az a lényeg, hogy ott vagyunk. Az a 150–200 sportoló és még egyszer annyi vezető egy egységet képvisel, ez a fontos.” Dömölky Lídia hozzáfűzi: „Nagyon jó dolog olimpikonnak lenni, egy rang már az is, hogy elindulhat a játékokon, az eredmény és a siker az még ezen felül egy plusz.”

„A nyitóünnepség nagyon megható dolog, akkor érzed meg először igazán, hogy te tényleg egy olimpikon vagy, aki ott vagy a világ legjobb sportolói között. Az olimpia a sport csodája. Mindehhez a jó formaruha csak hab a tortán.”

Drága Édesapám,

Feltettük az utolsó képet is a falra. Majdnem 200 fotó. Rémisztő így végignézni rajtuk. Mennyi hely, mennyi arc, mennyi történet és mennyi múló idő! Íme, az 55 évem, pontosabban 34, azóta örökítem meg az arcokat. Olyan arcokat, amelyeknek a vonásai megállítanak.

Csak állsz és nézed őket, mert van bennük valami – valami megfoghatatlan, az élet és a mulandóság kettőse. Az emberi arc az életünk térképe.

Emlékszel? Egykor kalandor akartam lenni, majd fotós. Most már tudom, hogy nincs éles határ a kettő között. Nekem a fotózás a kaland, ami megtanított látni, jelen lenni. Te ezt biztosan átélted, mert nemcsak imádtál fotózni, hanem tudatosan láttad és figyelted a szépet, miközben jártad a világot. Hamar beavattál, és én szinte rögtön megértettem, hogy mit is szeretsz abban az apró kis szerkezetben. Általános iskolás voltam, amikor megkaptam tőled az első fényképezőgépem. A te egyik kedves, régi géped ajándékoztad nekem. Majd a következő egy gyerekeknek való orosz kis gép volt, ami nagyon jól bírta a kiképzést. Nap- és felhő-ikonok jelölték, hogy hogy melyik gomb mit jelent. Innentől kezdve nem volt megállás, ahova csak tudtam, vittem magammal. Az osztály tudósítója lettem. Ezt az időszakot már egy igazi tükörreflexes géppel, egy Zenittel örökítettem meg.

Masszív szerkezet volt, simán túlélte, amikor az egyik kiránduláson beleejtettem a Szalajka-völgyben a patakba, utánamásztam, kivettem a vízből, megszáradt, és másnap újra használtam.

Ahogy itt állok a hatalmas falak előtt és körbenézek, lerohan a múlt, a honnan hova haladás útja. Az idő kézzel foghatóvá válik, látom, mivel töltöttem az éveimet. Gimisként kezdtem el komolyabban foglalkozni a fotózással. Otthon, az alagsorban kialakítottam magamnak egy kis labort, később már itt hívtam elő a saját képeimet. Ekkor már aggódhattatok, hogy mik is lesznek a terveim a jövőben…

Szerettétek volna, ha egyetemre megyek, ha valamilyen professzor válik belőlem. De kamaszként rendíthetetlenül lázadtam ellenetek. Bennem volt az ellentmondás, a tipikus már csak azért sem!

De a lázadás mellett, higgyétek el, a tudatosság is helyet kapott az életemben, csak akkor még nem tudtam. Ezért mertem odaállni elétek és határozottan kijelenteni: „Én akkor is fotós leszek!” Nem akartam fájdalmat vagy csalódást okozni nektek, de magamat sem tudtam elárulni.

Még tanuló voltam, amikor Pécsett országos fotópályázatot indítottak csak tanulóknak, ahol életemben először nyertem díjat, nem is egyet, kettőt! Figyeltelek, és láttam rajtad egyfajta megnyugvást, hogy már nem féltesz, hanem elkezded hinni: rendben leszek. Nem tudom tényleg így volt-e, vagy csak én szerettem volna így látni.

Kép

Kleb Attila - Fotó: Kleb Máté

Az iskola elvégzése után, 1986-ban szakmai gyakorlat során bekerültem az MTI kulturális szerkesztőségébe, ahol öt évig dolgoztam. Emlékszem, amikor zöldfülűként kiküldtek az akkori egyik legnagyobb eseményre, a Népstadionban megrendezett Human Rights Now! koncertsorozatra. 32 évvel ezelőtt, szeptember 6-án ettől az eseménytől volt megvadulva a főváros, olyan sztárok látogattak el hozzánk Magyarországra, mint Sting, Bruce Springsteen, Peter Gabriel és Tracy Chapman, magyar részről Bródy János és Hobo. Hatkor kezdődött a koncert, de sokan már négy órakor gyülekeztek a bejáratnál. Őrület volt! Amikor megtudtam, hogy én leszek a kiküldött fotós, a torkomban éreztem a feszültséget.

A csoportkép készítésénél, amikor instruálnom kellett Stinget, hogy még egy kicsit balra, kérlek... Nem voltam biztos benne, hogy kijön a hang a torkomon. Több volt, mint izzasztó.

De mégsem ezek a dolgok a legmeghatározóbbak számomra. Tudod, sosem éreztem azt, hogy én egy jó fotós vagyok. A díjaknál pláne nem. Akkor is csak azt gondoltam, hogy na, oké, akkor az a kép jól sikerült. De amikor nálatok otthon megláttam azt a mappát, mosolyogtam. A mappát, amiben gondosan kivágva, beragasztva és elrendezve gyűjtötted a megjelent munkáimat. Ez a legszebb visszajelzés. Ahogy azt is őrzöm, amikor egy vadidegen, aki köztudottan utálja, amikor fotózzák, azt mondja: „Ilyen jól még sosem éreztem magam egy fotózáson.” Évekkel ezelőtt Mácsai Pál színész-rendezőt kellett fotóznom.

Bejött, kapásból közölte, hogy nagyon nem szereti, ha fotózzák, és ne haragudjak, de egy fontos hívást vár, úgyhogy nem fogja lehalkítani a telefonját. Gyomorgörccsel kezdtem hozzá az exponálásnak.

Még egy képkockát sem élesítettem, amikor megcsörrent a telefonja. Amíg ő beszélt, addig én mindent beállítottam. Pár perccel később készen is voltunk. Elégedett volt az eredménnyel. Tőle kaptam ezt az egyszerű, de kedves mondatot. Nem tudom mit csináltam, de izgalmas kontrasztot éltem át az ő fotózása alatt. Ez nagyon maradandó a számomra. Megtanulni pár perc alatt kihozni magadból és a másikból a jót… Lehetséges ez egyáltalán? Azóta rendszeresen belekeverem magam hasonló helyzetekbe. Koncertszervezőként rengeteg világhírű jazz-zenészt csíptem már el egy portréfotóra, még színpadra lépés előtt. Ilyenkor az adrenalin az egekben: a feszültség ott van benne és bennem is. Ez egy teljesen más perspektíva, nem hasonlítható össze azzal, amikor egy átlagos portréfotózás előtt legalább 15 vagy 30 percet beszélgetek az alannyal, akkor is, ha ismerem. Szükségünk van rá, mert a kamera előtt ösztönösen szerepet játsszunk. Az a tapasztalatom, hogy egy színészt, egy kamerához szokott embert sokszor nehezebb is fotózni.

A fotós feladata: észrevenni, amikor lehullik a maszk, és azt a pillanatot elkapni.

Míg téged a természet, engem a kéz és az arc furcsasága, élete vonz. Mert szerintem az emberi kéz, az arcunkhoz hasonlóan, sokat elárul rólunk. 2010-ben Szardínián két nap alatt közel 300 emberről készítettem portréfotót, de mindegyikükről úgy, hogy a kezük is szerepeljen a fotón, majd pár évvel később egy kisebb válogatás szerepelt ezekből a képekből Szécsényben, egy kiállításon. Képzeld, a fotókat nézegetve egy német fotós barátom 80 százalékban kitalálta, hogy melyikük mivel is foglalkozik… Érdekes volt.

Azóta is figyelem a kezeket, hogy látszik-e rajtuk: alkottak vagy romboltak?

Vajon ezen az 55 éven mi látszik? Kíváncsi vagyok, amikor holnap belépsz a megnyitóra, mit látok majd rajtad, az arcodon. Későre jár. Hazamegyek. Már nem tudok változtatni, és nem is akarok. Egyszerűen csak várlak titeket, és köszönöm, hogy a kezembe adtad azt kis gépet ott, Somogy megyében!

Minden felnőtt dolga, hogy az iskolarendszerről gondolkodjon és folyamatosan azon dolgozzon, hogy a gyerekek egészséges, jól működő intézményekben tanulhassanak. Ha mi, felnőttek tudunk az iskoláról, a nevelésről egészségesen gondolkodni, akkor van rá esélyünk, hogy reggelente egy olyan iskola kapuján küldjük be a gyerekünket, ahol jól érzi magát, ugyanakkor korszerű ismeretekben is gazdagodik.  

Jelenleg rengeteg indulat veszi körül a magyar közoktatást, és messze vagyunk attól, hogy széleskörű elégedettség övezze az oktatásügyet. De az ide-oda mutogatás helyett van még egy lehetőségünk: megvizsgálni, hogy mennyire gyerekbarát az egész társadalmunk, kis családunktól a nagy, döntéshozó parlamentig.

Szülőként, nagymamaként, nagypapaként, nagynéniként mennyire vagyunk képesek a gyerekek életkori sajátosságaira koncentrálni, mennyire tudunk az ő szemükkel nézni, az ő hangjukat meghallani?

Vagy csak papoljuk a saját meggyőződésünket? A gyerek pedig közben túlterhelten, motiválatlanul nyög egy nem rá szabott iskolarendszerben?

Nézzük meg, hogyan zajlik az iskolakezdés a szomszédos Ausztriában!

Magyarországon idén újdonság, Ausztriában régóta rendszer, hogy a gyerekek 6 évesen kezdik az iskolát. (Az osztrákok egy kivételt engednek: koraszülött gyerekeknél, ha a tervezett születési idő szeptember 1. után lett volna, akkor a gyerek maradhat még egy évet az óvodában.) A hatévesen megkezdett tanulmányok mégis mást jelentenek ott.

Az iskolakezdést Ausztriában is „iskolaérettségi vizsgálat” előzi meg, amit a tanítónők végeznek el. A szülők erre a vizsgálatra hozhatnak magukkal (ha van) pszichológiai/pszichiátriai szakvéleményt, amelyet a vizsgálatnál figyelembe vesznek. Hogy miért a vizsgálat, ha úgyis minden gyerek hatévesen iskolakötelessé válik? Két okból is:

1. A még nem iskolaérett gyerekek úgynevezett „Vorschulklasse”-ba mehetnek, amely az iskolában működő iskolaelőkészítő osztály. Itt kis osztálylétszám (kb. 12 fő) mellett két pedagógus dolgozik a gyerekekkel, sok játékkal és sokkal kevésbé kötötten, mint az „igazi” első osztályban. 0. osztálynak is nevezhetnénk tehát a Vorschulklassét.

Ez egy csodálatos lehetőség, de drága.

A kis osztálylétszámot és a két pedagógust Ausztriában sem engedheti meg magának minden iskola (pedig jól felszerelt, jól karbantartott iskolákról beszélünk az osztrák közoktatásban). Mi egy 50 ezer fős városban lakunk, ahol összesen csak három Vorschulklasséval is bíró iskola van, ezek közül egy privát iskola, tehát nem közoktatás. A környékbeli falvak iskoláiban sincs előkészítős osztály; ha ezt választaná a szülő, akkor be kell hordania a gyereket egy közeli városba. 

2. Az iskolák, ahol nem működik „Vorschulklasse”, általában elég rugalmasak ahhoz, hogy az a hatéves kisgyerek is jól érezze magát, aki ugyan „nem iskolaérett” eredményt kapott az előzetes vizsgálaton, mégis első osztályba kellett mennie. Hogyan érik ezt el? Igyekeznek a gyerekek testi, lelki, szellemi (valós!) szükségleteit szem előtt tartani.

Milyen praktikus megoldások vannak a hatévesek fogadására az elemi iskolákban?

Mivel a mi kislányunk is idén ősszel kezdi az iskolát, jó néhány iskolát végiglátogattam (november-decemberben minden iskola szervez nyílt napot, amikor a tanulóik bevonásával az érdeklődő szülőknek és ovisoknak bemutatják az iskolájukat).

1. Ami szembetűnő volt: a bútorok. Sok helyen láttam, hogy a gyerekek állítható széken üldögélnek. A testmagasságuk függvényében állítható szék biztosítja például, hogy leérjen a lábuk. Ez egy felnőttnek eszébe sem jut, de egy kisgyereknek nagyon kellemetlen, ha egész nap a levegőben kalimpál a lába. Máshol az elsősök termeiben eleve kisebb padok vannak.

2. Barátságos osztálytermek. Sokféle osztálytermet láttam, de közös bennük, hogy a tanítók igyekeznek barátságossá tenni a teret. Ez nem merül ki színes képekben a falon, hanem például azt is jelenti, hogy a padokat, asztalokat úgy forgatják, hogy többfős gyerekcsoportok tudjanak együtt dolgozni. Az első pillanattól az együttműködésre szoktatják őket, illetve arra, hogy lehet segítséget kérni.

3. A gyerekek jóléte fontos. A gyerekek, akikkel az iskolalátogatásokon szóba elegyedtem, mindenütt megfogalmazták, hogy a tanítóiknak fontos, hogy ők jól érezzék magukat, szeressenek az iskolában lenni. Mivel Ausztriában a legtöbb iskola soknyelvű, a gyerekek a legkülönbözőbb nációkból érkeznek, ezért az iskola egymás megismerésének a legfontosabb terepe is.

4. Megoldatlan: a soknyelvűség. A praktikus megoldások mellé egy megoldatlanságot is fel kell sorolnom. Ez a nyelvi kérdés – ami Magyarországon szinte egyáltalán nem jelent problémát, Ausztriában viszont igen.

A német mint második nyelv

Pillanatnyilag az osztrák közoktatás talán legnehezebb kérdése, hogy hogyan tudja a német nyelvet „anyanyelvi szinten” megtanítani a legkülönfélébb anyanyelvű gyerekeknek – akik az iskolába járók jelentős hányadát teszik ki.

Ha a tanító nénin kívül alig van az osztályban gyerek, akinek a német volna az anyanyelve, akkor nincs olyan német nyelvű közeg, amelyben a más anyanyelvű gyerekek mint a szivacs magukba tudnák szívni a nyelvtudást. Hiszen egymás között sem németül beszélnek, vagy csak egy töredékes „konyhanyelven”, ami viszont kevés a későbbi „tökéletes” nyelvtudáshoz. Társadalmi szinten ez egy bonyolult kérdés, amire megoldásokat keresnek. Idén áprilisban vezetik be például azt az újítást, hogy a hatévesek „bejövő” német nyelvtudását egy olyan teszttel fogják mérni, amelyet a gyerekek tableten töltenek majd ki – nyilván arra alapozva, hogy minden gyerek használ tabletet vagy valamilyen érintőképernyős kütyüt. Hogy ez mennyire válik majd be, azt még azok az iskolaigazgatók sem tudták megmondani, akikkel e cikk megírása előtt beszélgettem.

Amit elleshetünk a „sógoroktól”…

A meglévő problémák ellenére eltanulhatjuk iskolaügyben az osztrákoktól, hogy igyekeznek figyelni a gyerekek szükségleteit és ezzel párhuzamosan az állandóan változó világunkat, és mindkettőhöz igyekeznek igazítani az iskolarendszerüket. Nem változtatnak „huszáros vágással” nagyot, de apró kiigazításokkal törekszenek rá, hogy kövessék a változó kort.

A tárgyi feltételek megteremtésére sokat költenek. Nemcsak az nem fordulhat elő, hogy nincs a mosdóban szappan vagy a teremben kréta, de a modern eszközök és a gyerekeket szolgáló bútorok és könyvtár is alap.

Milyen titkuk van még? A mosolygós tanárok. Természetesen ez egyéni temperamentum dolga is, de mintha sokkal több mosolygós, elégedett pedagógussal találkoznék nap mint nap Ausztriában.

Azt világosan látom, hogy a tanárok társadalmi presztízse sokkal magasabb, mint magyar kollégáiké. Habár nekik sincs sztárfizetésük, de alkalmazottként egy nagyon is elfogadható tartományban keresnek, és emellett tiszteletet kapnak.

Több mint tíz évet tanítottam a magyar közoktatásban. Gyerekek, tanárok, szülők mindannyian megérdemlik, hogy csak a legnagyobb gonddal előkészített változtatások lépjenek életbe a közoktatásban. Hogy ne legyen hatéves kisgyerek, akinek kudarc az iskolakezdés. Annyira sok múlik ezen!

„Mostantól csak és kizárólag kék ételfestéket fogok inni. Az alapján, amit a neten olvastam, az ötödik nap környékén a pisim is kék színűvé válik” – magyarázza videójában egy coltyy nevű felhasználó, akinek a hatására több ezer tini próbálja ebben a percben is elérni, hogy színes legyen a vizelete. Az „ételfesték-kihívás” azonban nem csak a vizeletre van befolyással, a fiú egész teste elkezdett elszíneződni, kékes lett a bőre, a fogai és a szája is.

Bár az őrület elindítója szerint az ételfesték teljesen ártalmatlan, a TikTok (egy közösségi applikáció) mégis potenciálisan ártalmasnak nyilvánította a videót, de csak egy felugró ablak figyelmezteti a nézőket, hogy a videóban bemutatott tevékenység sérülésveszélyes, hiszen az ételfesték fogyasztása nagyobb mennyiségben káros is lehet.

Amikor elkezdtem írni ezt a cikket még ezt a „színes-pisis-kihívást” találtam a legbizarrabb aktuális trendnek. Aztán a napokban találkoztam a „Skull Breaker Challenge” vagyis „koponyatörő” kihívással, ami szintén a TikTok-on kezdett terjedni. Ez a veszélyes marhaság Spanyolországból indult útjára, a videókon pedig az látszik, hogy három ember áll egymás mellett, majd a középső hirtelen felugrik, a szélsők meg jól belerúgnak a lábaiba, így egyensúlyát veszti a szerencsétlen, és fejjel előre a földre zuhan. Igen, jól olvasták!

A gyerekek most valami olyasmire buzdítják egymást, aminek következtében nemhogy lebénulhatnak, de akár meg is halhatnak. 

Van, aki bármit megtesz 15 másodperc hírnévért

A rekordgyorsasággal terjedő kihívások nagyrésze egyébként ártalmatlan, de a fent említett példákból is jól látszik, hogy akad jó pár, ami kifejezetten ön- és közveszélyes. Két éve bukkant fel a „Tide Pod Challange”, aminek hatására többezer gyerek evett mosogatótablettát, vagy ott van a még annál is egy fokkal ijesztőbb Hot Water Challange, ami miatt több tini is forró vizet öntött magára (és egymásra), ezzel életre szóló sérüléseket okozva.

Mégis mi veszi rá ezeket a gyerekeket arra, hogy ekkora kockázatot vállaljanak a lájkokért és a követőkért?

Kép

Kép: Freepik

Szakértők azzal magyarázzák a jelenséget, hogy az agynak azon része, amely a racionális gondolkodásért felel, a 20-as évek közepére fejlődik ki teljesen, ezért is viselkednek a tizenévesek sokszor meggondolatlanul. Emellett az is közrejátszik, hogy a közösségi médiában népszerűséggel jutalmazzák az extrém viselkedést, és ez erősíti a csoportnyomást is. Amikor egy tini azt látja, hogy az osztályban valaki attól lett menő, hogy mosogatótablettát evett, nem arra fog gondolni, hogy a méreg megégetheti a torkát és károsíthatja a légutakat, hanem arra, hogy a másik milyen sok lájkot és elismerő hozzászólást kapott. Ezért is fontos szülőként lépést tartani a korral, ismerni az eszközöket, applikációkat, és képben lenni a kihívásokkal.

A Healthychildren.org-on összegyűjtöttek néhány tippet arról, hogyan előzhetjük meg, hogy a gyerekünk akkora butaságot csináljon, amit aztán esetleg egész hátralévő életében bánni fog.

1. Beszélgessünk a gyerekekkel arról, milyen kihívásokról hallottak mostanában a baráti körükben! Kérdezzük meg tőlük ítélkezés nélkül, hogy mit gondolnak ezekről a kihívásokról, mennyire tartják őket vagánynak, és tudják-e, mi történhet azokkal, akik részt vesznek a kihívásban. Ha közösen felmérjük, hogy a gyerekek mennyire vannak tisztában a kockázatokkal, következményekkel, akkor talán azt is korábban észrevesszük, ha tényleg veszélyben vannak.

2. Ha úgy látjuk, hogy egy gyereket érdekel egy veszélyes kihívás, érdemes átbeszélni vele a kihívás minden lépését. Kérjük meg őket arra, hogy gondoljanak a legrosszabb eshetőségekre is, és tegyék fel maguknak a kérdést, hogy valóban megéri-e lájkokért bemenni a sürgősségi osztályra.

3. A gyerekek hajlamosak szívesebben beszélni társaikról, mint saját magukról. Ha kérdéseket teszünk fel az aktuális iskolai trendekről, osztálytársakról, barátokról, sokszor többet megtudhatunk a saját gyerekünkről, mintha direkt kérdésekkel bombáznánk őt.

Szakértők szerint azért fontos, hogy nyitottak maradjanak a kommunikációs csatornák a szülők és a gyerekek között, mert így lehet a legjobban megvitatni a kockázatos döntéseket.

A tinédzserek befolyásolhatósága egyben azt is jelenti, hogy a szülők is segíthetnek nekik abban, hogy racionálisabban gondolkodjanak, és tisztában legyenek a cselekedeteik következményeivel.

A Képmás magazin legújabb számában címlapinterjút olvashatnak az anyaszerepre készülő Mahó Andreával és páros beszélgetést a háromgyerekes Lubics Szilvia ultramaratonistával és férjével. A márciusi számból megtudhatjuk, kik azok a mérgező szülők, mit tehetünk, hogy helyreállítsuk stresszrendszerünket vagy megvédjük magunkat a kóklerektől és csalóktól. Kommunikációs félreértéseink nyomába eredhetünk, olvashatunk a rémregények ősanyjáról és kirándulhatunk a portugáliai graffitik világában.

Kép

Endre, Gábor és Julcsi Budapest belvárosában nőttek fel, édesanyjuk tanár, édesapjuk szobafestő. Sosem éltek nagylábon, de nem is szűkölködtek, viszont a mindennapi megélhetés és a taníttatásuk mellett szüleik már nem tudtak nekik felnőtt korukra lakást biztosítani a szülői házon kívül. Endre informatikus lett, a főiskola után munkába is állt, és jókora hitellel ugyan, de sikerült egy felújítandó lakást megvásárolnia. Julcsi, a legfiatalabb testvér fogorvosnak tanult, és az egyetemen megismert barátjával össze is költözött a fiú saját lakásába. A középső gyermek, Gábor megszerezte tanári diplomáját, de még jó pár évig otthon lakott a szüleivel. Nem sokkal később azonban meghalt az egyik nagyszülő, aki rájuk hagyott egy belvárosi ingatlant. Mivel Gábor ekkor már nagyon vágyott külön otthonra, kapva-kapott a lehetőségen, és szülei jóváhagyásával be is költözött a nagyi lakásába.

Történetünk itt akár véget is érhetne, hisz a szülők legnagyobb örömére mindegyik gyermek számára megoldódott a lakáskérdés. Csakhogy teltek múltak az évek, és a két másik testvér nem nézte ezt jó szemmel, egyre csak nőtt bennük a feszültség testvérükkel és szüleikkel szemben.

Növekvő feszültség

Többször is szóba hozták, hogy tulajdonképpen a nagymama lakását mindhármam örökölnék, nemcsak Gábor, és erre a kellemetlen helyzetre találjanak ki valamiféle megoldást. Az egyre növekvő ingerültség átcsapott heves indulatokba, ami minden családi eseményre rányomta a bélyegét. A szülők úgy gondolják, ennyivel csak segítik Gábor nehéz megélhetését, Julcsi és Endre viszont úgy gondolja, hogy az lenne igazságos, ha a lakást eladnák, és az érte kapott összeget három felé osztanák. Na de kinek van igaza?

Általában a szülők, ha több gyermekük is van, mindegyiket egyformán szeretik, és ha egyszer megkérdeznénk tőlük, hogy „te anyu, apu, melyik gyermekedet szereted a legjobban?”, nagy valószínűséggel igen furcsán néznének ránk, mert még a feltételezés is sértő lenne számukra. Akkor mégis miért hallunk olyan sok, a fentihez is hasonló történetet? Miért találkozunk lépten-nyomon ilyen esetekkel? Talán mert annak ellenére, hogy a szülők többsége valóban egyenlő mértékben szereti a gyermekeit, nem mindig sikerül ezt egyenlő mértékben kifejeznie?

A szülő mint igazságosztó

Amikor az ember szülővé válik, és több kisgyermeket nevel egyszerre, igazi „igazságosztó” is lesz. A „ne lökd föl” „ne húzd a haját”, „add vissza, amit elvettél” mondatok mindennaposok lesznek, mert a kisgyermekek közti konfliktusokat nem hagyhatjuk rájuk, a mi feladatunk rendezni és objektív igazságot szolgáltatni. Ugyanakkor mindegyik gyermekünket máshogy kell szeretni, és nagyon fontos, hogy a szeretet kifejezésében megtaláljuk azt a szubjektív nyelvet, ami külön-külön mindegyiküknek a legjobban kifejezi szeretetünket.

Mindegyik gyerekünket máshogy szeretjük tehát, azonban egyenlő mértékben, és ez a mértékletesség minden téren meg kell hogy nyilvánuljon, nemcsak a szubjektív szeretetünkben, hanem a materiális dolgokban is, és minden életkorban.

Ez azért fontos, mert a felnőttkori testvéri kapcsolatok alapvetően sérülékenyek, így legalább mi, szülők ne adjunk okot bármiféle konfliktusra.

Kép

Kép: Freepik

Egy gyermek „nagyon sokba kerül”, míg egészen pici korától önellátó, független felnőtté válik. Kisgyermekkorban jellemzően egyenlő anyagi ráfordítással próbálják meg őket nevelgetni a szülők, és ekkor még nem jellemző, hogy feltűnően az egyik testvér javára billenne el a mérleg. A probléma legtöbbször akkor kezdődik, amikor nagyjából középiskola után elkezdődik a leválás a szülőkről, elindulnak az önállósodás útján. Továbbtanulnak vagy elkezdenek dolgozni, akár a kettőt egyszerre.

Az önállósodás nem mindenkinek vonzó

A függetlenedés vágya általában mindenkiben megvan, de az önfenntartás drága dolog, így az anyagi függetlenedést egyesek szeretik húzni-halasztani, amíg csak lehet. Sok szülőnek lehetősége sincs anyagilag elindítani, majd támogatni a gyermekeit – egy bizonyos kor után pedig már kötelessége sincsen a gyermekével szemben. Mégis szinte minden ismerős családban van egy olyan „túlkoros” gyermek, aki „köszöni szépen” teljesen jól elvan a szülők berkeiben – ahol mindig főznek, ahol fizetik a rezsit, a számlákat – anélkül, hogy anyagilag hozzájárulna a lakhatáshoz. (Természetesen lehet olyan helyzet, amikor egy felnőtt gyermek ismét szülői támogatásra szorul, de ezek általában elég kirívó esetek, mint például egy baleset, haláleset, kisemmiző válás vagy egy munkahely elvesztése.) A szülői házban lakó, elkényelmesedett gyereket a támogató szülő egyáltalán nem motiválja önállósodásra, sőt, inkább ront a helyzeten, mert valamelyest még asszisztál is a félgyermeki léthez. A legnagyobb probléma mégis az, hogy ezzel feszültséget generál a testvérek között és a szülők–gyermekek között.

Ugyanis kevés idegesítőbb és frusztrálóbb dolog van a világon, mint az igazságtalanság érzése, főleg, ha annak okozója a saját szülőm, kedvezettje pedig a saját testvérem.

Amikor egy szülő az egyik felnőtt gyermekének bármilyen téren többet ad, azt általában azzal szokta magyarázni, hogy „neki nagyobb szüksége van rá, őt segíteni kell, jaj, hát szegény, elesett testvéred…”. Semmi mást nem tesz egyébként ilyenkor a szülő, mint szubjektíven ítéli meg a helyzetet, ami minden téren, de különösen anyagi dolgok esetében nagyon nagy hiba. Célravezető lehet, ha a szülő objektíven megvizsgálja, hogy miért is olyan elesett az a szegény gyermek, és hogy vajon a többinek miért nincs ilyen jellegű problémája. Ez azonban nagyon ritkán valósul meg, a legtöbb esetben az egyik gyermek önsajnáltatására máris odaadják a fél havi lakbért, viszik a heti ebédmenüt.

Mi a jó szülői hozzáállás?

Ha már megadatik egy szülőnek az anyagi segítés lehetősége, akkor a legbölcsebb dolog az elfogulatlan matematika: igazságosan elosztani, amit és amennyit ad. Mindig igazságosan ajándékozni, még akkor is, ha mondjuk három gyermekből az egyik jóval szegényebb, és szíve szerint neki pont ezért többet adna.

Át lehet esetleg ruházni a felelősséget a jobb módú testvérekre, hogy döntsék el ők, támogatják-e a szegényebbik testvérüket – de szülőként mindegyiknek ugyanannyit kell adni. Nem lehet, hogy egy rossz szülői döntés miatt akár egy életre megromoljon a kapcsolat a gyermekeivel és a gyermekei között. Megítélheti ugyan a szülő, hogy a másiknak valóban nagyobb szüksége lenne a támogatásra, de már nem az ő felelőssége a felnőtt gyermekén segíteni.

Szerintem minden ember a saját életének kovácsa, és ha tetszik, ha nem, senki más nem okolható jelenlegi helyzetünkért, csakis saját magunk. Ha pedig nem vagyunk elégedettek valamivel, akkor tegyünk azért, hogy a dolgok megváltozzanak, de felnőttként már nem a szüleink anyagi támogatása legyen a megoldás!

Csapatsportok: négyből három összejöhet

Legfrissebb élményünk, hogy januárban a budapesti Duna Arénában rendezett vízilabda Európa-bajnokságot férfi csapatunk magabiztos – veretlenül megnyert – aranyéremmel zárta, így Märcz Tamás tanítványai már biztosan ott lesznek nyáron a tokiói medencében. Ezt a hazai Eb-n már az elődöntőbe jutással kiharcolták, az pedig, hogy a torna legjobbjának választott Varga Dénes vezérletével a dobogó legmagasabb fokára is felállhattak férfi pólósaink, előrevetíti, hogy a 32. nyári játékokon is a favoritok egyikeként kell számolni a magyarokkal, noha könnyű dolgunk Japánban sem lesz.

Ha már vízilabda, női pólósaink az itthoni kontinensviadalt „csak” harmadikként zárták, így a nemzetközi nőnap és az 1848-as forradalom évfordulója, azaz március 8. és 15. között Triesztben kvalifikációs tornán van jelenésük, ahol tizenkét válogatott közül kell a legjobb háromban végezniük az olimpiai indulásért. Nem vagyunk egyértelmű esélyesek, de nem is lehetetlen a feladat megoldása. 

Élénken élhet bennünk férfi kézilabda-válogatottunk év eleji Európa-bajnoki szereplése is, amely meglepő sikerekkel indult, majd sajnos – az ötkarikás kvótát illetően is – kudarcélménnyel ért véget. Ők már biztosan lemaradnak a július végi, augusztus eleji sportünnepről, női kézilabdázóink azonban még csatlakozhatnak az olimpia mezőnyéhez! Március 20–22. között lesznek a kvalifikációs tornák, az egyik csoport küzdelmei ráadásul hazai pályán, Győrben. Itt kellene egy négyes csoportban az első két hely valamelyikét megszereznünk új szövetségi kapitányok – a „Gáborok”, Danyi és Elek – irányításával, a nagyesélyes oroszok, s a verhetőnek tűnő szerbek és kazahok ellen.

Víz(b)en elegen, atléták kevesen

Legnépesebb olimpiai különítményünk az úszóké szokott lenni, ez idén is valószínű.

Egyelőre 25-en úszták meg a kvalifikációs időt, az úgynevezett A-szintet, az éremre talán legesélyesebbek, egyben legismertebbek közülük: Hosszú Katinka 8, Kapás Boglárka, Késely Ajna, Cseh László és Milák Kristóf 3-3, Szilágyi Liliána, Kenderesi Tamás, Kozma Dominik és – a nyílt vízen versenyző – Rasovszky Kristóf 1-1 versenyszámban. A többiek, akik akár meglepetést is okozhatnak: Békési Eszter, Bernek Péter, Biczó Bence, Bohus Richárd, Burián Katalin, Gyurta Gergely, Holló Balázs, Jakabos Zsuzsanna, Kalmár Ákos, Lobanovszkij Maxim, Mihályvári-Farkas Viktória, Németh Nándor, Szabó Szebasztián, Telegdy Ádám, Verrasztó Dávid, Zombori Gábor, valamint két férfi, egy női és egy vegyes váltónk.

Még mindig víz, csak már hajóban: kajak-kenusaink közül a tavalyi szegedi világbajnokságon 13-an szereztek tokiói indulási jogot Magyarországnak, s további öt hely még elérhető számunkra ebben a műfajban.

Akik bizonyára már ötkarikás szemmel figyelik a naptárat és számolnak vissza július végéig:

Bodonyi Dóra, Csipes Tamara, Gazsó Alida Dóra, Kozák Danuta, Lucz Dóra, Medveczky Erika, Birkás Balázs, Kopasz Bálint, Kuli István, Nádas Bence, Tótka Sándor (kajak), Balla Virág és Takács Kincső (kenu). A további válogatók május folyamán Csehországban, illetve Németországban lesznek.

Az ugyancsak sok versenyzőt érintő atlétikában sajnos változtak – jelentősen szigorodtak – a kvalifikációs szabályok, így idén egészen biztos, hogy a megszokottnál kevesebben indulhatnak magyar részről is az olimpián. Egyelőre Gyurátz Réka, Halász Bence (kalapácsvetés), Krizsán Xénia (hétpróba), Márton Anita (súlylökés) és Kácser Zita (3000 méteres akadályfutás) biztosította helyét a keretben, s ez csak öt versenyző a riói tizenkilenccel szemben. Hogy ezt a hátrányt létszámban kompenzáljuk, női vízi- és/vagy kézilabda csapatunknak feltétlenül ki kellene jutnia a seregszemlére.

Asztaliteniszben sporttörténelem

Újabb jó hír viszont: asztaliteniszben a Madarász Dóra, Pergel Szandra, Fazekas Mária összeállítású válogatott magyar csapatként a sportág történetében először jutott ki az olimpiára, miután a januári portugáliai kvalifikációs versenyen bravúros játékkal éppen a házigazdákat győzték le a csoportdöntőben! A csapatkvóta azt jelenti, hogy egyesben is indíthatunk két asztaliteniszezőt a nőknél, sőt, vegyes párosban is lehet esélyünk egy kvóta megszerzésére a még kiadó hatból.

Kép

Kép: Freepik

Küzdősportok. Négy birkózónkért – kötöttfogásban a Lőrincz Tamás–Lőrincz Viktor testvérpárnak és Sastin Mariannának, szabadfogásban Muszukajev Iszmailnak hála – már egész biztosan szoríthatunk Tokióban, de lesz még a tavasz folyamán kvalifikációs torna – március 19–22. között Budapesten is –, ahol akár további 2-3 kvóta „beeshet a zsákba”. Dzsúdóban pedig május 30-án zárul a kvalifikációs időszak, egyelőre tíz versenyzőnk áll kvótaközelben a ranglistán, ami folyamatosan változik.

Mely sportágakban is szoktunk még oly gyakran és lelkesen érmekért szorítani? Vívásban egyelőre annyi a konkrétum, hogy olimpiai induló helyen áll a férfi kardcsapatunk, a női kard- és tőrcsapatunk, valamint férfi párbajtőr egyéniben Siklósi Gergely, s a kvalifikáció április elején zárul. Öttusában eddig Kovács Sarolta és Demeter Bence szerzett kvótát, de a májusi világbajnokságról és a világranglistáról is el lehet hozni még egyet-egyet. Sportlövőink közül Péni István és Mészáros Eszter puskában, Major Veronika pisztolyban ért el olimpiai indulási jogot (további kvóták sem kizártak), tornában pedig a világbajnokságot egyéni összetettben Kovács Zsófia és Schermann Bianka zárta olyan helyen, hogy egyikük elindulhat egyéni összetettben Tokióban is. Hogy melyikük, arról a hazai szövetség dönthet.

Újra a tizenkettőben, több éremmel?

Itt jegyezzük meg: a legtöbb esetben a megszerzett indulási jog nem személy szerint az adott sportolót, hanem a nemzetét illeti, azaz ha sérülés vagy más ok miatt a kvóta megszerzője végül nem tud elindulni az olimpián, a helyébe léphet más az adott országból, de ez alól akadnak kivételek.

A kerékpározók országúti kvalifikációjában például hazánk egy férfi kvótával bír, de pályakerékpárban továbbiakra is van esélye, míg vitorlázásban négy résztvevői hely (Berecz Zsombor, Érdi Mária, Vadnai Benjámin, Cholnoky Sára harcolta ki őket) már biztos. Az alábbi sportágakban is van még némi esély a kvótaszerzésre: evezés, íjászat, karate, ökölvívás, súlyemelés, taekwondo, tollaslabda, triatlon.

Egy kicsit speciális teniszezőink helyzete, a kvalifikációs ranglista első 56 helyezettje kap ugyanis júniusban meghívást az olimpiára. Egyesben a férfiaknál Fucsovics Márton ebbe épp beleférhet (vagy épp nem), míg a nőknél Babos Tímea a párosok ranglistáján áll igen előkelő helyen, csak kérdés, hogy ki lesz a partnere, mert a társnak is a legjobb 300 között kell szerepelnie a ranglistán. Meglátjuk!

Végül, de nem utolsó sorban: a felnőtt olimpia műsorán először szereplő 3x3-as kosárlabdatornára (ezt hárman játszák három ellen, egy palánkra) még mindkét magyar válogatott kijuthat. A férfiak itthon vívnak kvalifikációs tornát, a nők pedig előbb Indiában, majd – ha az nem sikerül – Budapesten, áprilisban, várhatóan a Hősök terén, s így talán ők is csatlakozhatnak a többi ötkarikás „hőshöz”.

Érdekesség, hogy a Gracenote Sports nevű amerikai adatelemző cég januári tanulmánya szerint Magyarország Rio után Tokióban is az előkelő tizenkettedik helyen zárhatja az éremtáblázatot –konkrét jóslatuk szerint 23 dobogós helyezéssel, amelyek közül 6 arany, 7 ezüst és 10 bronz lenne (ez viszont már nyolccal több érem 2016-hoz képest).

Ugyanez a cég a brazíliai olimpia előtt nemcsak helyesen tippelte meg a legjobb három nemzet sorrendjét, hanem az első tíz közül nyolcat el is talált.

Amikor 1874-ben megjelent Jules Verne Rejtelmes sziget című regénye, olvasóinak alapélménye volt, hogy az emberi találékonyság és az összefogás csodákra képes. A regény főszereplője, Cyrus Smith szinte csodalény: mérnök, feltaláló, polihisztor, aki számára nem létezik lehetetlen. Kis csapatával egy lakatlan szigetre kerül, de egy év múlva már vasat öntenek, búzát aratnak, liftet építenek, nem sokkal később pedig távírót is szerkesztenek. Két év alatt létrehozzák a 19. századi civilizáció teljes komfortját, amit csak egy vulkán kitörése és a sziget megsemmisülése tud elpusztítani.
Ez a felfogás vezette már a század első felének tudósait is, amikor azon kezdtek dolgozni, hogy gépesítsék az alapvető matematikai műveleteket. Olyan szerkezetet akartak létrehozni, amelyik gyorsan és pontosan hajt végre nagy mennyiségű számítást, és így számos munkafolyamatot nagyban leegyszerűsít. Ennek a gondolatnak egyébként is megvolt már az előzménye.

Blaise Pascal már kétszáz évvel korábban, 1642-ben olyan számológépet épített fából, ami hatjegyű számokat tudott összeadni; harminc évvel később Leibniz szerkezete pedig már szorozni, osztani és gyököt vonni is tudott.

Az 1820-as évek elején egy Charles Babbage nevű angol matematikus megtervezte az úgynevezett differenciagépet. Különböző hatványok és logaritmusok kiszámítására gondolta ki, de olyan bonyolult és összetett szerkezet lett volna, hogy a kor technológiája nem tette lehetővé a kivitelezését. Egy kar tekerésével lehetett volna végrehajtani a számításokat, amelyeket réz és acél tárcsákból álló, embermagas oszlopok forgatásának végtelenül bonyolult mechanikája valósított volna meg. 2002-ben angol szakemberek végül megépítették korabeli gyártási technológiával a differenciagép egyik változatát. Négy méter hosszú és két méter magas lett. A szerkezet hibátlanul számolt harmincegy tizedesjegyig, majd papírra nyomtatta az eredményeket, miközben nyomdai sablont is készített róluk.
Babbage azonban nem hagyta magát elkedvetleníteni a kudarc miatt. Még ennél is sokkal nagyszabásúbb terveket kezdett készíteni. És ezen a ponton kapcsolódik be a történetbe Ada Lovelace.

A számok varázslónője

A hölgy Lord Byron, az egyik legnagyobb angol költő egyetlen törvényes lánya volt. Anyja, Lady Byron, nagyon hamar rájött, hogy ez a kapcsolat nem neki való. A költő házasságon kívüli gyermekeit, mindkét nemmel folytatott szexuális kicsapongásait nem lehetett összeegyeztetni a házassággal, így akármilyen nehézkesen is ment az ilyesmi akkoriban, a lady elvált a férjétől. Ada 1815-ben született, és a válást a következő évben már ki is mondták. Byron elutazott, és soha többé nem tért vissza Angliába. Nyolc évvel később meg is halt. Ada édesanyja folyamatosan attól rettegett, hogy a gyereken kiütköznek Byron „elmebajának” jelei. Nagy örömére hamar kiderült, hogy Ada kifejezetten tehetséges matematikából. Ettől kezdve mindent megtett annak érdekében, hogy a kislány gondolatait ebbe az irányba terelje. Magántanárokkal csiszoltatta tudását, és ennek nemsokára meg is lett a hatása.
Mire a kislányból nagylány lett, remek matematikus lett. Tizennyolc éves korában egyik tanárával szerelmi viszonyt kezdtek, és megpróbáltak együtt elszökni. Lebuktak, majd a család az ügyet diszkréten a szőnyeg alá söpörte. Ugyanebben az évben ismerkedett meg a negyvenkét éves Babbage-dzsel is, aki a számok varázslónőjének nevezte, és azonnal beavatta őt második nagyratörő elgondolásába: az analitikagép megalkotásába. Állítólag együtt dolgoztak rajta, bár a történészek és a matematikusok egy része kétli, hogy ennek a fiatal lánynak komoly mondanivalója lett volna a magas matematika területén.

Ez a második szerkezet már sokkal többféle matematikai művelet végrehajtására volt alkalmas. Működési logikája szinte tökéletesen megfelel a mai számítógépek alapelveinek.

Része lett volna például egy kétszáz részeredmény tárolására alkalmas memóriaegység, ami abban a korban forradalmi megoldásnak számított. Pusztán mechanikai eszközökkel persze csak elméletben valósítható meg mindez. Babbage gépe ezer oszlopot tartalmazott volna, amelyek mindegyike ötven fogaskerékből állt volna. Az analitikagép – ha elkészül – majdnem egyhektárnyi területet foglalt volna el, a költségeit pedig fel sem lehetett mérni.

A grófnő, aki számítógépes programot alkotott

Ada – aki időközben férjhez ment, és Lovelace grófnője lett – lelkesen vetette magát az új kalandba. Olaszból angolra fordított egy hosszú leírást a szerkezet felépítéséről, és olyan sok jegyzetet fűzött hozzá, hogy ezzel a négyszeresére növelte az írásmű hosszát.

Sokak szerint az első számítógépes programot hozta létre, amikor megalkotta az úgynevezett Bernoulli-számok kiszámításához használandó algoritmust.

Nem volt könnyű dolga, mert mindezt nem számítógépes programnyelven írta, hanem lyukkártyára tervezte. Ezzel mindenesetre megalapozta hírnevét az elkövetkezendő kétszáz évre.
Babbage-nek és a többi földhözragadt mérnök-matematikusnak kizárólag az ehhez hasonló gépek matematikai felhasználása lebegett a szeme előtt, Ada viszont szabadjára engedte a női intuícióit. Olyan problémákat próbált megoldani vele, amelyek másoknak nem jutottak eszébe. Felmérte, hogy az ehhez hasonló programozható gépeket kiválóan lehetne használni bonyolult zeneművek komponálására.

Felmerült benne, hogy ezeknek az „intelligens” eszközöknek lehet közük az emberi gondolkodáshoz, és arra a következtetésre jutott, hogy egészen mások, mint mi, mivel csak parancsot teljesítenek, semmi önállót nem hoznak létre. Tulajdonképpen felvetette, majd elvetette a mesterséges intelligencia gondolatát.

Eközben teltek az évek, Ada pedig három gyereket szült, és élte a korabeli angol grófnők életét, bálokra járt, megismerkedett Faraday-jel és Charles Dickens-szel, rendszeresen megfordult a királyi udvarban. Talán Lord Byron személyiségjegyei mégis utat törtek a lelkében, mert a botrányok továbbra sem kerülték el. Számos férfival folytatott viszonyt, és egyre jobban elhatalmasodott rajta a játékszenvedély. Hatalmas összegeket veszített lóversenyen, majd adakozó férfibarátaival szindikátust alapítva megpróbálta kidolgozni a jövedelmező sportfogadás matematikai modelljét. Nem sikerült: a férfiak pénze Ada becsületével együtt elúszott. Kénytelen volt beismerni az egészet a férjének, aki ezt a botrányt is elsimította.
Ada harmincöt évesen méhnyakrákot kapott. Haldoklása közben a keresztény hit felé fordult, és vallomást tett a férjének még valamiről – ma sem lehet tudni, miről –, aminek az lett a következménye, hogy a lord a halálos ágyán szakította meg vele a kapcsolatot. 
1851‑ben halt meg, harminchat évesen. Végakarata alapján a sosem ismert, de mindig csodált édesapja, Lord Byron mellé temették.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Olvastak önnek a szülei gyerekkorában? Milyen emlékei vannak erről?
– Igen, minden este mesével zártuk a napot. Édesapám a bátyámnak és nekem külön-külön történeteket talált ki, édesanyám inkább olvasott. Mai napig megvan a polcon a Vidám mesék, A tücsök és a hangya, a Hiszem, ha akarom mesegyűjtemény, de sokat lapoztuk a Cini-cini muzsikát is.

– Volt kedvenc története? Egy olyan mesekönyv, amit százszor is átlapozott és megnézegette benne a képeket?
– Egész véletlenül nem mesekönyv volt, hanem a Daloló ABC, ami mondókákat, egyszerű gyerekdalokat tartalmaz. Már egész apró koromban kívülről fújtam valamennyit, hisz a képek alapján fel tudtam idézni a dalokat. Édesanyám őrizgette is szépen az unokáinak, Janka lányunk is igen szerette, tudta valamennyi sorát, énekét.

– Melyik volt az első könyv, amit már saját magának olvasott? Emlékszik-e, miért ezt választotta?
– Sajnos nem emlékszem, melyik lehetett az első ilyen könyv. De mindig szerettem olvasni, az úgynevezett „kötelező irodalmat” sem éreztem soha kényszernek, már a Kincskereső kisködmönből nagy műgonddal készítettem olvasónaplót, és egész korán nagy rajongással fordultam a versek felé.

– Van kedvenc magyar írója?
– Alapvetően nincsenek kedvenc dalaim, ételeim, ruháim, könyveim, szeretem a sokszínűséget.

Mégis, ha egy nevet kell mondanom, Szabó Magdát választanám, de ha mesekönyvekről van szó, rögtön mellé kell tegyem Lázár Ervint.

– Van kedvenc külföldi írója?
– Nem tudnék választani… s nagyrészt magyar íróktól olvasok, vannak restanciáim a nemzetközi irodalom vonatkozásában (is).

– Mi a mostani kedvenc könyve?
– Mostanában leginkább novellákat olvasok, Grecsó Krisztián, Schäffer Erzsébet, Háy János írásait, vagy épp a Szabó Magdával készült interjúkötetet (Az élet újrakezdhető). Máskor Polcz Alaine–Mészöly Miklós levelezését, mert amíg a pároldalas írások végére érek, szinte el is alszom.

– A saját gyermekeivel a napi rutin része a meseolvasás?
– Büszkén mondhatom, hogy igen, nem szakadt meg a családi hagyomány, s a párom sokat mesél fejből is.

Sőt, ha utazunk, az autóban egymásnak adva a történet fonalát, együtt is szoktunk mesélni. Én olykor fáradt vagyok ehhez, de a gyerekek mindig nagyon élvezik.

– Nekik mi a kedvenc meséjük?
– Lázár Ervin meséit tudnám itt egymás után szépen felsorolni… aminek végtelenül örülök, hisz az ő meséinek nyelvezete, leleményessége, szeretetre-jóságra „nevelése” jó útravaló számukra.

– Van olyan mesekönyv vagy olyan szerző, akit szívesen olvas nekik, mert Önt is szórakoztatja?
– Lázár Ervin számomra is megunhatatlan, de nagyon szeretem Janikovszky Éva játékos sorait, Szabó Magda Tündér Laláján a mai napig sírok, és Nemes Nagy Ágnes Aranyecset meséje is elvarázsol. Szeretjük Varró Dani Maszathegy című verses meséjét is, és gyakran olvasunk népmeséket. Nemcsak magyarra gondolok, hanem különféle népek népmeséire.

Emellett van, hogy verseket, megzenésített verseket mondunk, fújunk mese gyanánt.

A sort még mindig Weöres Sándor és Kányádi Sándor bácsik vezetik, de Varró Dani, Szabó T. Anna, Szabó Lőrinc és hát felsorolni sem tudnám, ki mindenki költeményei kerülnek elő.

– Megnézi-e, hogy ki illusztrálta a könyvet? Van valaki, akinek a képi világát különösen szereti?
– Igen, határozottan, a képi világ fontos kiegészítője az írásoknak. Kedvenceim még mindig a saját gyerekkorom klasszikusai: Réber László és Reich Károly grafikái csakúgy, mint Jankovics Marcell rajzai.

– Kérem, ajánljon egy könyvet szülőtársainak!
– Szabó Magda Tündér Laláját ajánlom.