A büntetés vagy jutalmazás elég korlátozottan válik be. Ha beárazunk egy tevékenységet, akkor nem tudunk többet elvárni érte cserébe, a motiváció ezért ellustul. Sem a büntetés elkerülése, sem a jutalom megszerzése nem ad örök motivációt. Ahhoz odabent kell keresgélni, nem idekint. Nem feltétlenül az aranyérem vagy az első helyezés itt a fontos, sokkal inkább az, ahogyan küzdenek valamiért, és ahogyan reagálnak a veszteségre. Sokfajta tipológiát lehet olvasni szülőről, gyerekről egyaránt, most nézzük a motiváció szempontjából. Az egyik csoportba tartoznak a rögzült, a másikba a fejlődési szemléletűek.

Kétféle dicséret

A rögzült szemléletű szülők vagy gyerekek szerint a tehetség velünk születik. Aki tehetséges, annak nem kell megdolgoznia a sikerért, az jár a tehetséghez. Nem szükséges gyakorolni, hiszen egy született tehetség számára inkább csökkenti mint növeli önmaga értékét, ha erőt kell kifejtenie a tehetsége mellett. A fejlődési szemlélet szerint vannak olyanok, akik ebben vagy abban tehetségesebbek, mint más, ám a gyakorlás, a szorgalom, az erőfeszítés társul szegődhetnek egy kisebb tehetség mellé, és segíthetik, hogy nagyobbá váljon, mint bármely született tehetség.

Az első találkozásom ezzel a megkülönböztetéssel egy kutatás eredménye volt, amelyet a mai napig elmesélek minden tréningen és előadáson. A kutatást Carol S. Dweck pszichológus, egyetemi tanár vezette. (Könyvet is írt a témában, az alábbi történeteket is neki köszönhetjük.)

Általános iskolás osztálynak tesztet adtak, amelyet a kitöltést követően két módszerrel értékeltek. Az egyik csoportot a rögzült szemléletmód felé terelgették, ilyen visszajelzésekkel, mint „okos vagy” „igazán intelligens vagy”. A másik csoport ezzel szemben a fejlődési szemléletű elismerést kapta, amelyben az erőfeszítésre került a hangsúly, valahogy így „nem hagytad abba, míg meg nem találtad a megoldást” „ derekasan megdolgoztattad az agysejtjeidet”.

Nem sokkal később ugyanennek a csoportnak újabb tesztet adtak. Itt azonban már választhattak, hogy egy az előzővel azonos, vagy annál egy fokkal nehezebb tesztet töltenek ki.

Azoknak a gyerekeknek a nagy többsége, akiket az intelligenciájuk miatt dicsértek meg ( a született tehetségek) azonos szintű tesztet választott. Ha jobban megvizsgáljuk, nem nehéz belátni, miért. Azon a szinten már bizonyították, hogy tehetségesek, itt jóval kisebb a rizikó, hogy kiderüljön, igazából mégsem olyan okosak. Azok pedig, akik az erőfeszítésükért kaptak elismerést, jelentős többséggel a nehezebb teszt felé vették útjukat.

És ha mindez még nem lenne elég: A tesztek befejezése után megkérdezték a gyerekeket, hogy kinek a tesztjét szeretnék megnézni, azokét, akik rosszabbul, vagy akik jobban teljesítettek náluk? A tehetséges, rögzült szemléletű gyerekek a náluk rosszabbak tesztjére, a fejlődési szemléletűek a náluk jobban teljesítőkére voltak inkább kíváncsiak.

Ha a rögzült szemléletű gyerek egy nála jobban teljesítő dolgozatát nézi végig, azzal nem tesz mást, mint elismeri, hogy ő maga mégsem olyan tehetséges. A hibák és a rögzült szemléletmód nem barátai egymásnak. Így a hibákból tanulás sem lesz az. Ezzel szemben, a fejlődési szemlélet szerint az értékelés nem más, mint a teljesítményünk egy adott pillanatban történő értékelése, és nem végleges ítélet a személyiségünk, a tehetségünk felett.

Két sikeres sportoló

Kedvenc példám Joe McEnroe  – rögzült szemléletű – teniszező, és Michael Jordan – fejlődési szemléletű – kosárlabdázó összehasonlítása. McEnroe született tehetség volt, így nevelték fel, az edzéseken is ezt hallotta, hogy ő milyen nagyszerű játékos. Így aztán ha veszített, megviselte. Hiszen ha tehetséges, ha nagyszerű, született teniszező, akkor nem létezhet olyan, hogy hibázik! Nem lehet, hogy valaki más jobb legyen nála! Ilyen esetekben mindig megtalálta a külső forrást, akit vagy amit lehetett hibáztatni. A bírót, az ütőt, a széljárást, azt, hogy az ellenfele szerelmes, vagy hogy ő maga éppen csalódott. Bárki és bármi lehetett a hiba forrása önmagán kívül. Külön megjegyeztem, hogy életében egyszer játszott vegyes-párost, és mivel ott és akkor kikapott, soha nem vállalkozott rá újra. Úgy érezte, az egész játékát, önmagát megítélték egyetlen játékban, és elbukott.

Ezzel szemben Michael Jordant például nem tartották kiemelkedő tehetségnek, sőt volt, hogy el is tanácsolták a kosarazástól. Ő azonban nem adta fel. Sokkal többet edzett, mint bárki a csapatban, sőt, volt rá példa, hogy az évadot záró vesztes meccs után már a pályán edzett, a következő idényre felkészülve. Jordan hitt abban, hogy ő maga a szerencséjének és tehetségének legfőbb összetevője, és mindig lehet jobb, mint tegnap volt. Az akarata, a belső motivációja átsegítette azokon az akadályokon, amelyek elébe álltak. Erősebb volt, mert erősebb akart lenni.

Ennyiben áll nagyon röviden a rögzült és a fejlődési szemlélet közötti különbség. Elhisszük, hogy csak azért, mert tehetségesek vagyunk, nem kell erőfeszítést tennünk, mert a tehetségünk magában érdemes a sikerre? Vagy inkább úgy tekintünk a tudásunkra, képességünkre mint valamire, amit minél többet használunk, gyakorlatoztatunk, annál jobbá és erősebbé válhatunk általa?

Én gyakran felteszem magamnak a kérdést, ha nem vagyok elégedett bármilyen eredménnyel: az akarok lenni, aki egyszer megpróbálta és nem úgy sikerült, ahogyan eltervezte, vagy az, aki tanult mindabból, ami történt és utána sokkal jobban csinálja a következő alkalommal? Ne feledjük, hogy a gyerekeink számára mekkora jelentősége van annak, ahogyan visszajelzünk róluk.

A cikk a Képmás magazin 2016. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Új popsi érettségire?

Egy brit kutatás szerint a közösségi média csatornák közül a legnegatívabb hatása az Instagramnak van, amelynek a fiatal felhasználói gyakran számoltak be testképzavarról. Míg a fiúkat az internetes pornó és a videójátékok világa szippantja be leginkább, addig a lányok számára az instacelebek, a szépségvloggerek jelentenek ellenállhatatlan vonzást. Nem mellékes milyen képet posztolnak magukról, hiszen a fotók népszerűsége mérhető is. Lájkokban, kommentekben, szívecskékben, amelyeknek önbizalom-növelő és -csökkentő értékük is van. Ha a lájknak ilyen nagy a hordereje, akkor érdemes megnézni mivel lehet lájkot szerezni. Egy vicces képpel, esetleg egy lefotózott oklevéllel, netán egy időtálló idézettel? Nem igazán. Sok lájkot testtel lehet kapni, kellőképpen megmutatva azt. Ezt rögtön leveszik a tinik, akiknek tömegei hosszú órákat töltenek a közösségi oldalak görgetésével. Egyre több kamasz plasztikai beavatkozást kér érettségire, sokan főként a méretes, úgynevezett „Kardashian-popsiért” fekszenek kés alá.

Vajon a rengeteg kiskorú követővel rendelkező celeb foglalkozik azzal, mielőtt alig öltözött képét posztolja, hogy milyen hatással lesz a könnyen befolyásolható fiatal rajongóira? Felteszi vajon a kérdést: „Milyen hatások érik őket az oldalamon?” Ha rátekintünk néhány beauty-instagramer profilra, azt érezhetjük, hogy a fenti kérdések fel sem kerülnek a megfontolandók listájára. Most azonban eljött egy – kis túlzással – történelminek mondható pillanat, amikor Kim Kardashian fejében mégiscsak felvetődött ez a kérdés!

Hogyan is került a figyelem kereszttüzébe?

A 39 éves Kimet sokan a világ legszebb nőjének tartják, aki természetes adottságain kívül sokat köszönhet a plasztikai műtéteknek is. Ha királynőt kellene választani a „vetkőzős celebmennyország” élére, ő vinné a pálmát.

2007-ben a nyilvánosságra került szexvideója szerzett számára ismertséget, emellett mindez 5 millió dollár kártérítést és berobbanó sikert hozott családjának is, akiket rögtön leszerződtettek egy azóta is nagysikerű valóságshowra. Testvéreivel divatmárkát alapítva kihívó outfitjeikkel diktálják, hogy levetkőzni menő. S mint már ismeretes, a lájkok ilyenkor jönnek: Kimet az Instagramon 153 millió ember követi, féltestvérei, Kylie és Kendall Jenner követőtábora is hasonló nagyságrendű. A multimillárdos család nemcsak az amerikai közvéleményt, de az egész világ közéletét, a korszellemet is uralja.

Mit szól mindehhez a párja?

Kanye West rapsztár mellett horgonyzott le Kim, aki nem csupán miatta ismert, hiszen a zenei ikon és huszonegyszeres Grammy-díjas rapper lemezei 140 millió példányban keltek el, a Time Magazin pedig a világ száz legbefolyásosabb embere közé sorolta. Tinédzserek tömegei vannak oda érte, a napokban a 16 éves Levi épp arról próbált meggyőzni, hogy Kanye még Elvisnél is nagyobb sztár: „Nemcsak zenében nagy, hanem stílusdiktátor is. Mindenki olyan cipőt, ruhát akar, amit ő a márkákkal együttműködve megálmodik, a vloggerek is róla áradoznak, és az ő dalait is hallgatjuk a Spotify-on.”

A rappert eddig nem érdekelte, hogy milyen képet posztol magáról neje. Egy ideje azonban elképesztően megváltoztatta valami, vagyis valaki a sztár éppen depresszió és kilátástalanság felé száguldó életét. Ez a személy nem más, mint Jézus Krisztus.

Átgondolva addigi életvezetését arra a megállapításra jutott, változtatni akar, amelyben csak Jézus segíthet neki. Adam Tyson lelkésztől több hónapon át bibliaórákat vett, és már újjászületve állt a nyilvánosság elé és jelentette be megtérését. Megfogadta, hogy nem fog káromkodni, sőt, mostantól csak gospel-rapper-dalokat fog előadni. Kanye azóta már egy börtönben is fellépett, ahol Tyson is prédikált a raboknak.

A szintén keresztény, Szikra-díjas Csaba Tibor „Tibes” rapper-dalszövegíró 2005 óta kíséri figyelemmel Kanye pályafutását: „Rendkívüli hatással voltak rám az első lemezei. Úgy gondolom, hogy a megtérése valódi, elég csak kontrasztba tenni a mostani nyilatkozatait a néhány évvel ezelőttiekkel. Az arca, a metakommunikációja teljesen más, mintha kicserélték volna, ezt ilyen szinten nem lehet megjátszani.

Korunk popkultúrájának egyik legjelentősebb alakjáról beszélünk, aki nemcsak a zenére, hanem a divatra is óriási hatással van, így már most megfigyelhető a növekvő érdeklődés az amerikai fiatalok körében a kereszténység és Jézus Krisztus személye iránt.

Bízom benne, hogy ez egy hosszú távú változás az életében, manapság azért nem mindennapos jelenség az, hogy egy celeb, akire mindenki figyel, megalkuvás nélkül hangsúlyozza a konzervatív értékek fontosságát. Sok olyan ember érdeklődését is felkeltheti Jézus személye iránt, akiknek eddig eszük ágában nem volt betenni a lábukat egy templomba vagy gyülekezetbe.”

A pálfordulatnak köszönhetően Kanye ősszel kiadta Jesus is King című lemezét, amelynek Closed On Sunday című számában feleségét arra kéri, hogy hétvégén kevesebbet „instázzon”, és a gyerekeiket hittel nevelje. Olyan hírek is kiszivárogtak, hogy Kim is rádöbbent erotikus fotói negatív hatásaira: „A férjem szerint túl szexi az öltözetem.(...) Magamtól is rájöttem erre, hiszen még az Instagram-oldalamat sem merem a gyerekeim előtt görgetni a rengeteg meztelen kép miatt.”

Hit nélkül Kim Kardashian meg sem született volna

A reality-sztár gyermekeivel nemrég Örményországba utazott megkeresztelkedni. Kim felmenői ugyanis örmények voltak, akik egy molokita irányzathoz tartozó, prófétaként tisztelt orosz ifjú, Efim Klubniken jövendölésének engedelmeskedve hagyták ott szülőfalujukat, Karakalét, hogy egy rejtélyes veszedelem elől menekülve új hazát találjanak az Egyesült Államokban. Örmény presbiteriánusok – köztük Kim dédszülei – a 20. század első népirtása elől menekültek el, amely másfél millió embert sújtott. Nem túlzás azt állítani, hogy ha ősei nem hívők, akkor maga Kardashian sem született volna meg (itt látható több régi családi fotó). Az orosz molokitákról már az 1700-as évekből származnak feljegyzések, akik egy idő után egyre inkább a Kaukázus felé húzódtak. Az új hazájukban is aktívan gyakorolták hitüket, főként az Anatólia- és Kaukázus-szerte élő örmény presbiteriánusok körében fogadták el üzenetüket – ahogyan Kim dédapja, Tatos Kardashian, dédanyja, Hamas Shakarian, ükszülei, Saghatel Kardashian, Hrepsema Yuzbashian –, és indultak útnak Amerikába.

Azt még nem tudjuk, hogy a világ egyik leghíresebb személyisége visszatér-e dédszülei hitére, ahogy azt sem tudjuk megjósolni, hogy Kanye újfajta keresztény elköteleződésének fája milyen gyümölcsöket terem majd.

Mindenesetre túlszexualizált, testközpontú világunkban nem lehet szó nélkül elmenni, amikor az uralkodó korszellem vezéregyéniségei – még ha csak egy-egy gesztus, gondolat, mondat erejéig is – szembefordulnak az általuk addig képviselt és diktált értékekkel. Ezt hangsúlyozza cikkében Szabados Ádám teológus is, akitől a címet is vettük: „Kanye West az önmaga ellen forduló progresszió látványos példája. Se lenyelni, se kiköpni nem lehet. Általában a forradalmak falják fel saját gyermekeiket, most viszont a szexuális forradalomba harap vissza annak egyik fenegyereke.”

– Éppen itt, a BOK-csarnokban beszélgettünk először, 2011. februárjában. Akkor még alig múltál húszéves, de már éretten beszéltél arról, hogy az amerikai ösztöndíj alatt jöttél rá, neked itthon a helyed. Azóta is érdekel: mi vitt ki, és mi hozott haza?
– Még a középiskola vége felé megkerestek, hogy tanuljak Amerikában. Én mindenképpen az Állatorvostudományi Egyetemen akartam továbbtanulni, így először visszautasítottam ezt az ajánlatot. Aztán első évfolyamosként mégis úgy gondoltam, nem szabad hagyni, hogy elvesszen egy ilyen lehetőség, mégiscsak egy tengerentúli ösztöndíj. Egy év után kiutaztam, de akkor sem úgy tekintettem, hogy ez lesz a sorsom. Gondoltam, belekóstolok, nyelvet tanulok, megnézem, milyen a kinti élet.

Őszintén, a lelkem mélyén sosem éreztem ott annyira jól magamat. Érdekes dolgokat láttam viszont, jót tett az angolomnak, gyakorlatiassá vált a nyelvtudásom, és jó volt kipróbálni az amerikai egyetemi rendszert.

Sportolóként is sokat fejlődtem, edzéselméletben, edzéseszközökben, technikákban, amiket a mai napig használok. De mindig visszavágytam, így egy év után hazajöttem.

– Annak idején hamar kiderült rólad, hogy komolyan tanulsz. A sportpályán jót tesz, ha valaki képzett ember?
– Semmiképpen sem hátrány. Az ember megfontoltabb lesz, és jobb döntéseket tud hozni a pályán és a pályán kívül is. Jobban gondolkodik karrierről, ok-okozati összefüggésekről, és az is egy pluszt ad, hogy nyugodtabban tud versenyezni, hiszen van egy szakmája, hivatása, távlati tervei.

Nem lebeg a bizonytalanságban, hogy mi lesz, ha megsérül, vagyis az élete, a sorsa nem ettől függ. Ez az érzés megnyugtató, a tanultság mentálisan is segít.

– Talán a legjobb sportolói tulajdonságod, hogy akkor tudod kihozni magadból a maximumot, amikor a legnagyobb szükség van rá és a legnagyobb a tét. Az ösztöneidből jön ez a képesség, vagy magad fejlesztetted ilyen szintre?
– A jó versenyzői képesség gyerekkoromban is megvolt, családi, baráti vetélkedőkön. Ha rajtam múlt a csapatom győzelme, jól ment nekem, aztán ez a sportban is egyre inkább előtérbe került. De tanulnom is kellett, csak ösztönből ugyanis nem lehet hosszú távon megélni a sportban, nem szabad csak erre hagyatkozni. Bőven voltak így is elszúrt lehetőségeim, de a tapasztalataim mellett szakember is segített nekem. Az adottság elengedhetetlen, de jó versenyzést még nem jelent.

– Láttam már néhány edzésedet, de azokon egynél több társad nem volt, sokszor csak az edződ volt melletted. Most viszont egy egész csapat vesz körül, követnek téged, inspirálhatod a fiatalokat. Sok magányos tréning után élmény lehet így edzeni…
– A munka javát már gyerekként, Békéscsabán is egyedül kellett elvégeznem, hamar meg kellett tanulnom így is a maximumot kihozni magamból. Jól akartam teljesíteni, muszáj volt helytállnom az edzésen, ugyanakkor a sportban is szeretek csapatban dolgozni, hiszen sokat tud segíteni. Vagyis így is, úgy is meg kellett tanulnom rendesen edzeni.

Az edző jelenléte viszont nagyon fontos nekem, nehéz úgy motiválnom magamat, ha nincs ott. A gátas edzésekhez amúgy is kell edző, látja a technikát, visszajelez, de emberileg is pozitív, hogy támogat, hozzám szól, kommunikál velem.

Kiss Danival rengeteget edzettünk együtt, segítettük, húztuk előre egymást, a vele együtt töltött idő sokat számított, és most megint ott van velünk, de már edzőként, ez is sokat számít. Tomhauser István jelenléte különösen fontos, gáton pedig most már egy szép kis csapat alakult ki körülötte, élsportolók, nagy reménységek, fiatalok. Nagyon szeretek velük készülni, persze sokan még iskolába járnak, így eltérő az időrendünk. De az, hogy tudunk együtt is futóiskolákat végezni, szökdelni, futni, gátazni, nyújtani, és ott vannak a nyakamon, sőt, egyre inkább megvernek bizonyos gyakorlatokban, tovább motivál. Segíteni tudjuk egymást. Amerikában nagyon szerettem, hogy mindig csapatban lehetett készülni, együtt sok azonos képességű emberrel, rivalizálva, buzdítva egymást, jó hangulatban.   

– Egy másik fontos sportolói tulajdonságod, hogy nem vagy sérülékeny, vagy legalábbis nem voltál 30 éves korodig. 2019 kilóg a sorból, térdsérülés miatt műtétek vártak rád versenyek helyett. Az ősz főszereplője mégis te lettél, amikor felvállaltál egy kampányt a 2023-as budapesti atlétikai világbajnokságért. A motivációd egyértelmű – de könnyen lett ebből nyílt kiállás?  
– Fontosnak tartottam, hogy megszólaljak, elmondjam a véleményemet.

Nem szerettem volna, ha úgy döntenek ebben, hogy nincs előtte párbeszéd. Legyen kommunikáció, vita, tájékoztatás, és az helyes tájékoztatás legyen, hogy mindenki tudja, miről van szó.

Ne politikával átitatott kérdés legyen a világbajnokság, derüljön ki, hogy milyen egy vb, milyen vonzatai vannak, mi a pontos terv, hiszen nem csak egy stadion építéséről van szó. Sok ember érdeke, hogy megvalósuljanak a tervek, ezért fogtunk össze más atlétákkal és az atlétikai szövetséggel. Az, hogy mindehhez az arcomat adhattam, nagy megtiszteltetés nekem.

– Viszont kitetted magadat a politika játékának, vagy legalábbis kihasználják a fellépésedet. Volt médium, amely rendesen ki is használta.
– Én egy pillanatig sem csináltam ebből politikai kérdést, nem szabad a pártpolitikától függenie a vb-nek. Szeretett sportágam mellett álltam ki, hiszen az atlétikai-vb egy jó dolog, bár elfogadom, hogy sokan nem így gondolják. Ha viszont mindenki megismeri a pontos terveket, el tudja dönteni, hogy igent vagy nemet mond.

Azt szerettem volna, ha nem érzelmek vagy politikai hovatartozás alapján ítélik meg a helyzetet, hanem tényleges tudás birtokában. Ennek köszönhetően született olyan megállapodás, ami felette áll a pártpolitikai ügyeknek.

– Közben azért kialakult egy kommentháború, mivel a stadionépítést sokan zsigerből elutasítják a költségei és futballban látott példák miatt. 
– Valójában egy atlétikai központ épül, ami nagyon pozitív és abszolút hiánypótló, hiszen nincs világszínvonalú létesítményünk. Olyan, ami a fedettpályás és a szabadtéri atlétikára is alkalmas, a hozzá tartozó kiszolgáló egységekkel, amik például a regenerációt szolgálják.

A magyar atlétikának most még nincs otthona. Nem a vb-re épül az atlétikai központ, hanem egy olyan központ épül, amelyben vb-t tartanak, ami így visszahat majd a sportágra.

Tíz-tizenöt ezer főt befogadó stadion marad, az egész központ kiszolgálhatja a helyi atlétikát, és komoly nemzetközi eseményeket lehet benne tartani, miközben befogadja a tömegsportot is. Egy kis ékszerdoboz lesz Dél-Pesten, amit ki lehet használni, hiszen sok igényt kielégít.

– A kampány sikere után tervezel újabb közéleti szerepvállalást?
– Most még inkább a sport-pályafutásomra koncentrálok, 2023-ig mindenképpen, de nyitott vagyok arra, hogy az atlétika mellett maradjak, a szövetséggel dolgozzak, kipróbáljam magamat ezen a téren. Sportbizottságban már most is jelen vagyok, csábítanak ezek a feladatok, de konkrét tervem még nincs. Az atlétikai-vb sorsát pedig továbbra is a lelkemen viselem, bármi szerepet kapok, azt szívesen elvállalom.

– Azért nem unatkozol így sem, hiszen a sport mellett állatorvosi hivatásodnak is élsz...
– Sűrűk a hétköznapok, gyógytornára járok heti hat edzés mellett, hetente egy-két napot pedig az egyetem kisállat-klinikájának sebészetén dolgozom. Most még a sport az első, a legfontosabb pedig, hogy kvalifikáljam magamat az olimpiára, így egyelőre kevesebb időm jut az állatorvosi munkára, az inkább a jövő. Azért vállalok az élsport mellett munkát a klinikán, hogy tapasztalatot gyűjtsek, és amíg sportolok, ne távolodjak el a hivatásomtól. 

A rendszerváltás környékén mesélte valaki a rádióban korábban megesett történetét egy nyugati társas turistaútról. Akkoriban mindenki sejtette, hogy a kapitalisták földjére kiruccanó magyar állampolgárokról, ottani viselkedésükről, megjegyzéseikről, vásárlásaikról beépített emberek értesítik a honi hatóságokat.

Emberünk a buszos utazás idején végig azt figyelte, vajon a csoportból ki lehet az ügynök, aki a végén jelenteni fog. Hazaértek, s egyszer csak hívatják a személyzeti osztályról. „Nos, X elvtárs, meséljen nekünk, ki mit csinált az út során!”; ő volt tehát a besúgó.

Évekkel ezelőtt a plébániánkon bekerültem a 12 jelölt közé, akiknek a lábát nagycsütörtökön megmosta az atya. Míg az oltár elé kitett székeken kucorogtunk, s vetettük le a cipőt, zoknit, magamban azzal játszottam, vajon melyikünk Júdás. Miközben a szertartás zajlott, egyszer csak észrevettem, hogy míg mindenki más a jobb lábát nyújtotta, én a balt mosattam meg…

A legkisebb fiam katolikus általános iskolába jár, ahol apák napi misét szoktak tartani, ilyenkor – bár általában máshová járunk – természetesen mi is oda megyünk misére. A katolikus egyháznak megvan az a nagyszerű egyetemlegessége, hogy bárhol vagyunk, nagyjából ugyanaz történik, tehát azzal a bennfentességgel vettem részt a szertartáson, amivel huszonöt éve minden vasárnap és kötelező ünnepen.

Mellettem egy olyan férfi ült, akin látszott, hogy talán még soha nem volt misén. Nem tudta a válaszokat, az énekeket, a mozdulatokat.

A beavatottak gőgjével – egy kis lesajnálással, egy kis büszkeséggel – figyeltem őt. Láttam, hogy a kislánya szerepel a műsorban, valószínűleg ő csábította el a nem hívő apukáját (lám, missziónak sem utolsó az ilyesfajta kezdeményezés). Én, aki mindig tudom, mi fog következni, és hogyan kell reagálni, az „Uram, irgalmazz” kezdetére leültem. Valamennyi templomban, ahová járni szoktunk, ezt és az utána következő könyörgést ülve hallgatják a hívek. A férfi is leült mellettem. De senki más a templomban. Gyorsan felpattantam, miként ő is; rém kellemetlen, de ebben a templomban a gyülekezet éppen úgy állva marad, mint a ministránsok.

Így lettem egy pillanat alatt a gőgös bennfentesből nevetséges kívülálló. Mindig akkor kapjuk a legnagyobb pofont, amikor a legmagabiztosabbak vagyunk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Azon gondolkodtam, vajon volt-e olyan, hogy elutasították, nem szerették ezt a történetet. De csak a népszerűség különböző extrém jeleire bukkantam. Külföldön is ez az egyik legismertebb magyar irodalmi szöveg, ami szintén azt bizonyítja, hogy van benne valami univerzális, ami megérinti az emberi lelket.

Amikor ezt az egyetemes értéket keressük a könyvben, észrevesszük, hogy közben mennyire eltér a világa a mai trendektől.

Mi ezek az eltérések?

- A gyerekszereplők között nincs egyetlen lány sem. Egyik szereplőnek sincs említve semmilyen viszonya lányokkal.

- A történetből hiányoznak a felnőttek. A felnőttek társadalma csak háttérként van jelen, mint egy díszlet. Nincs egy jó felnőtt, egy bölcs, akihez fordulni lehet, és nincs megnevezve olyan (rossz) felnőtt sem, aki okozója, felelőse valamelyik gyerek szenvedésének vagy bűnének. Érdekes, hogy egyedül az áruló Geréb apja az, aki egy ponton belép a történetbe, de az az epizód is azt hangsúlyozza, hogy egyedül Geréb az okozója és felelőse a tettének. Az apához eljut fia árulásának híre, és meg akarja tudni, igazak-e a vádak, hiszen ez esetben szigorúan megbünteti a fiút. A kérdéssel éppen az árulást felfedező Nemecseket találja meg, aki az apa előtt letagadja fia árulását. Ennek a tagadásnak nemcsak az az értelme, hogy Nemecsek jellemét fényezze, hanem az is, hogy megőrizze a gyerekek univerzumának zártságát. Az ő világukban kell Gerébnek szembenéznie a tettével, a társai előtt kell vállalnia a felelősséget, és közöttük kell a büntetést vagy a bocsánatot elnyerni. A családi minta nem magyarázza a gyerek viselkedését, és nem menti fel a fiút.

Ennek tipikus ellenpéldája például a Harry Potter világa, ahol minden szereplő viselkedését, még az esszenciális gonoszét is részben magyarázza a családi háttére. Ott az író kifejezetten épít arra, hogy az olvasó megbocsát-e a felnőtteknek, a gyerekeket pedig aszerint ítéli meg, hogy mit kezdenek a családi örökéggel, hogyan alakítanak ki vele tudatos viszonyt.

- Ellentmond a mai trendeknek az is, hogy a hősiesség, az áldozat nem egy ember vagy az emberek megmentését szolgálja, hanem a saját közösség fenntartását, a „haza”, a grund védelmezését. A jellemfejlődés is kifejezetten az egyén közösségi szerepének fejlődése. Ez egy nagyon nem individualista regény.

Ezzel el is érkeztünk ahhoz, hogy mi A Pál utcai fiúk sikerének titka, hatásának ereje: hogy az ember közösségi énjéhez szól.

Mert az ember olyan lény, aki akkor boldog, ha tartozik valahova, ha része egy kisebb közösségnek, ha tehet azért a közösségért, és abban megtalálja a neki való helyet. Ez az érzés univerzálisan emberi, ahogy annak az öröme is, hogy szolgálom a csoportot, ahova tartozom. A konfliktus is úgy alakul ki, hogy az egyik csoport rosszá, a másik jóvá válik. A vörösingesek és a Pál utcaiak között nem az a különbség, hogy az egyikben jó, a másikban rossz gyerekek vannak, hanem csoportként válnak azzá.

Gondoljunk bele, milyen gyerekek a Pál utcaiak! Nem különösen jók és nem erősek. Gyáván elszaladnak az einstandoló Pásztor fiúk elől, és magára hagyják a barátjukat. Csele hiú, Kolnay és Barabás folyton veszekednek, harcolnak a pozíciókért, Geréb „karrierista”, áruló. Nemecseket úgy ismerjük meg, mint aki jelentéktelen, gyenge és gyáva, Boka pedig sokáig, talán túl sokáig marad passzív, csak lassan érik meg benne a vezető.

Felemelő az olvasó számára végigélni, hogyan dicsőülnek meg ezek az átlagos fiúk azzal, hogy megtalálják a helyüket, a céljukat, a közös ügy szolgálatában nőnek meg, azzal lesznek egyre jobb emberek.

Miért nőnek a Pál utcaiak a vörösingesek fölé? Miért jobb közösség a grundon játszó fiúké?

Éppen azért, mert az ő közösségükben lehetséges ez a fejlődés, Áts Feri bandájában nem. A Pál utcaiak szabadon szerveződnek, és demokratikusan választanak vezetőt. Szívesen engedelmeskednek Bokának, mert tudják, hogy az jó lesz mindenkinek. Boka pedig csak háború idején parancsol, egyébként nem akar uralkodni a többieken. Az is fontos különbség, hogy nekik nem szükséges valaki ellen harcolniuk ahhoz, hogy értelme legyen az együttlétüknek.

Persze a vörösingesek is csak olyan fiúk, akik játszani szeretnének, de a játék számukra összefonódik a harccal. Ők nem léteznek a harc nélkül, nincs életük az erőfitogtatás nélkül. Végül a Füvészkertet is azért veszítik el a végén, mert a felnőttek megelégelik az állandó vircsaftot. Talán ha egyszerűen csak játszottak volna, nem űzik ki őket. Nem csak a csoporttagok nem tudnak itt fejlődni, de Áts Feri sem érik vezetővé, hanem azzá teszi magát. Ő a legerősebb, még a Pásztorok is félnek tőle. A csoport tagja csak az ő engedélyével lehet valaki, és csak azzal a feltétellel, hogy engedelmeskedik neki.

A regény egyik legszebb motívuma ezzel szemben, ahogy Boka személyisége fejlődik. Először csak azt tudjuk, hogy meg lehet bízni benne. Ha azt mondja, hogy lesz valami, akkor lesz is. Nem áll bele minden konfliktusba, de felismeri, amikor a közös elemi becsületkódexet sértik meg (einstand), amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert fenntartása mindenkinek érdeke. Vezetőként képes elválasztani, külön kezelni a személyét és a szerepét, ettől olyan szerethető. Képes számára fájdalmas, de jó döntést hozni, amikor elküldi a visszasündörgő Gerébet, és végül örömét tudja lelni a rábízott feladatban.

„Boka érezte, hogy most minden tőle függ. Tőle függ ennek a kis társaságnak a jóléte, a jövője. Tőle függenek a vidám délutánok, a különféle játékok és mulatságok, melyeket itt űzni szoktak a pajtásai. És Boka most büszke volt, hogy ilyen szép feladatra vállalkozott.
»Igenis – mondta magában –, meg foglak védeni benneteket!«”

A kis olvasók pedig ezeknek a fiúknak a bőrébe bújva tudják megélni mindezt, a közösséghez tartozás és a saját szerepünk megtalálásának örömét.

Hazánkban a Katolikus Karitász budapesti szenvedélybeteg-segítő szolgálata 1994-ben jött létre a német Karitász támogatásával. Ezt követően indult el több nagyvárosban is, Székesfehérváron 1997-ben. Jelenleg nyolc városban működik RÉV Szolgálat, ahol viselkedés- és szerfüggőkkel és hozzátartozóikkal foglalkoznak. A székesfehérvári központban most tízen dolgoznak, ebből hatan családterapeuta-jelöltek. Ha megérkezik egy kliens, az első kérdések között szerepel, hogy van-e házastársa, családja, gyerekei.

A függő megváltoztatja a családot

Farnas István mesél olyan esetről, amikor az alkoholfüggő házastársa kért segítséget, azt állította, hogy ő teljesen rendben van. Mindkét fél elkezdte a terápiás folyamatot, majd a hozzátartozó három hónap után azt mondta, hogy „nem gondoltam, hogy nekem is ilyen sok területen változnom kell…”. Volt, aki egy év után hozta el az alkoholfüggő férjét.

„Elengedhetetlen, hogy a családtag is változzon ahhoz, hogy a szenvedélybetegen segíteni tudjunk” – mondja az intézményvezető.

Az ugyanis csupán az első lépés, hogy a családtagnak jó érveket, információkat adnak a szenvedélybeteg meggyőzéséhez, hogy belássa a problémát és segítséget kérjen. Persze ebben is sok hibát elkövetünk. „A leggyakoribb hiba a támadás – mondja Sörédi Pál –, ettől a szenvedélybeteg falhoz állítottnak érzi magát, és megragad az ellenállásban. A szenvedélybetegekre jellemző az ambivalencia: akar is változni meg nem is. Ezért az a legnehezebb kérdés, hogyan lehet ezt feloldani és motiválni a változást. Ugyanakkor, ha ez sikerül, jön a következő probléma: mivel a hozzátartozó is súlyosan sérül a szenvedélybeteg miatt, szükség van arra, hogy az ő állapotát is kezeljük, támogassuk. A család egy szoros kapcsolati csoport, ahol a függőség létrehoz egy kóros dinamikát. Ebben még az is kihívás lehet, ha egy alkoholbeteg meggyógyul és ezzel szokatlan helyzetet teremt, mert a családtag esetleg évtizedekig áldozatszerepben élt, vagy épp fordítva, ő volt az, aki minden fölött diszponált eddig – és a gyógyult függő ezután részt kér ebből. Hirtelen megváltozik az egyensúly. Ezért szükséges a családterápiás rendszerszemlélet.”

Köztudottan hatékony önsegítő csoportok is léteznek, ezért érdekelt, hogy ezeket vajon kiváltja-e a családterápia. A pszichiáter egyértelmű nemmel felel, Farnas István pedig már részletezi is: „Azt látjuk, hogy a függőségtől nem választható el, ha valakinek párkapcsolati, gyereknevelési vagy önismereti problémái vannak, ezért tematikus csoportokat szervezünk. Van művészetterápiás és nevelőszülői csoportunk, veszteségfeldolgozó és apacsoport is. Ezek nyitottak hozzátartozóknak, függőknek és olyanoknak is, akik csak preventív céllal jelentkeznek.” A RÉV a kliensekkel szembeni szimmetrikus kapcsolatra törekszik, a vegyes csoportokkal is minél egyenlőbb emberi helyzetbe szeretné őket hozni.

„Az alkoholfüggőség 40 éves kor fölött jellemző, a fiatalabbak inkább kábítószerfüggők. Megjelenik a gyógyszerfüggőség is, amikor a párkapcsolati szövetség elkezd gazdasági és problémamegoldó kapcsolattá silányulni. Ilyenkor egy-egy veszekedés után megjelenik stresszkezelésként valamilyen nyugtató, amely – akárcsak sok fájdalomcsillapító – függést okozhat.”

Egészség és üdvösség

A katolikus fenntartóról és a munkatársak szemléletéről kérdezek, mert láttam már olyan keresztény szociális intézményt, ahol a munkatársak szinte kikérték maguknak, hogy a szakmai munka bármilyen kapcsolatban is legyen a hittel. Sörédi Pál úgy fogalmaz, kezdettől fogva vállalják ezt a szellemiséget, de nem tesznek különbséget ilyen szempontból a betegek között. „Ugyanakkor nem létezik értéksemleges kezelés – jegyzi meg.

A »salus« latinul nemcsak egészséget, hanem üdvösséget is jelent. Amikor Hippokratész kijelenti, hogy a beteg egészsége a legfőbb törvény, akkor ez azt is jelenti, hogy az üdvössége a legfőbb törvény. Vagyis a gyógyításnak mindkettő felé kell haladnia, egymást támogatva.”

„Amikor elindult a RÉV, néhány igehely adta meg az irányt – teszi hozzá Farnas István. – Az egyik, hogy »akit a Fiú megszabadít, az valósággal szabad«, a másik az, hogy »amikor éhes voltam és adtatok ennem… börtönben voltam és fölkerestetek…«, vagyis, ha valaki idejön, nem küldöm el, ő választ vár, amivel tovább tud lépni. Az egyéni segítségkérések mellett előadásokra, rendezvényekre, oktatási intézményekben prevenciós készségfejlesztő foglalkozások megtartására hívnak minket, amit szívesen vállalunk, hisz azért keresnek meg, mert tőlünk várják a választ. Az ilyen alkalmak kiemelten fontos lehetőségek, amikor beszélhetünk a házasság, a párkapcsolatok kiegyensúlyozottságának szerepéről, a gyermeknevelésről a függőségek kialakulásának megelőzése szempontjából.”

A vallásos ember olykor nehezen különíti el a lelki életét a betegségtől, és bűnnek éli meg a betegség tüneteit, vagy nehezen fogadja el, ha nem elegendő az ima. A pszichiáter szerint olykor a lelkiismereti vonal is lehet megoldás, például egy megtérésélmény is elősegítheti a káros szenvedély abbahagyását. „Máskor azonban a moralizáló megközelítés inkább tartós bűntudatot okoz, és ez benne tarthat a függőségben. Az egyéni történetek nagy változatosságot mutatnak. Bennünk, segítőkben azonban nem lehet elítélő attitűd: a függőség egy súlyos krónikus betegség akkor is, ha a hozzá vezető út bűnökkel volt kikövezve. Például, ha a dorbézolás – ami a legtöbb vallás szerint bűn – állandósul, akkor az betegséggé válik.” Eszembe jut, hogy a témával kapcsolatos interjúk során sokszor találkoztam olyanokkal, akik az Anonim Alkoholisták segítségével jöttek ki a függőségből, de ez általában azzal kezdődött, hogy elismerték: egyedül kevesek ehhez, segítségre van szükségük. Aztán a gyógyulás többnyire találkozott a megtéréssel is.

Az AA 12 pontja is mintha keresztény szemléletű lenne. Sörédi Páltól megtudom, hogy konkrétan a keresztény megtérés lépéseit alkalmazták a függők helyzetére, egyik megfogalmazója egy protestáns lelkész volt, és például Svédországban a mai napig – mindenféle szekularizáció ellenére – fontos eleme a kezelésnek.

„Valakinek be kell oda mászni”

A Gyümölcs utcai központ terápiás szobáiban sok kilátástalan élet kaphat újra perspektívát, még ha – Sörédi Pál szavaival élve – hosszútávfutás is ez a szakma. Az intézmény vezetője meséli, hogy van, aki fél év után látványos pozitív változást ér el, és van, aki másfél év után is visszaesik. „Ha sikerül a rendezetlen területeken helyreállítani az életet, a kapcsolatokat, feltérképezni az életciklus lehetséges konfliktusait, akkor jó az esély. Mert ezek hatására alakulnak ki az elvárások és érzelmileg kielégítetlen állapotok, amelyek előidézik vagy konzerválják a szenvedélybetegséget.” Foglalkoznak itt alkoholbetegekkel, drogfüggőkkel, gyógyszer-, szex-, szerencsejáték-, online játékfüggőkkel. A tavalyi évben a Karitászt Támogató Alapítvány segítségével a játékfüggőség megelőzésére, felismerésére irányuló projektet is indítottunk. A székesfehérvári RÉV négy szomszédos járásra is kiterjesztette a közösségi ellátást, amelynek keretében házhoz is mennek.

Miközben Sörédi Pál azt magyarázza, hogy az alacsony küszöbű ellátás nem azt jelenti, hogy engedünk a céljainkból, hanem hogy azon a szinten kezdődik el a motivációs munka, ahol a beteg éppen tart, elgondolkodom, mennyire más is lehet minden egyes szenvedélybeteg esete.

Vajon hányan lehetnek Magyarországon? Aligha lenne elég a kezelésükre a jelenlegi ellátórendszer, ha mindegyikük segítséget kérne. „Biztosan többszörösére lenne szükség – mondja Sörédi Pál –, mert a lakosság tíz százaléka érintett. Az pedig egymillió ember.”

„Egy átlagos család négyfős, így már majdnem négymillió embernél tartunk” – teszi hozzá Farnas István. És a digitális világ függőségeivel egyelőre viszonylag keveset is foglalkoznak. Mivel tömegekről beszélünk, felteszem a provokatív kérdést: vajon elképzelhető lenne, hogy ne a személyes találkozás legyen a terápia alapja? „Nyugaton működik az online pszichiátria, de az sem személytelen, még ha képernyőn keresztül is zajlik” – felel a pszichiáter. „A segítségkérőnek emberi kapcsolatra van szüksége” – teszi hozzá az intézményvezető is. „A szenvedélybetegség alapvetően egy beszűkülés: a normális élet örömforrásainak helyét a »szer« tölti ki. Ebből kell kimozdítani a függőt, és ez megnyitást jelent: valakinek be kell hozzá mászni, hogy kitágítsuk a beszűkült világát” – mondja Sörédi Pál.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az impulzív kamaszlány, Klára kénytelen a nagynénjével, Olgival élni, miután elveszíti a szüleit a II. világháborúban. Kapcsolatuk elég zaklatott, és amikor a lány megismerkedik az orvos Aladárral, úgy érzi, talált végre egy igazi családtagot, egy pótapát. A film harmada egyetlen helyen, a nőgyógyász lakásának egyik szobájában játszódik; minden jelenettel megtudunk valami újat a két személyiségről, és minden jelenettel gazdagodik ez a szokatlan, mégis nagyon emberi kapcsolat. Kevés beszéd, de rendkívül sokat mondó párbeszédek hangzanak el, és a film olyan miliőt teremt, amely az első percben beszippant. Kíváló színészi alakítások teszik felejthetetlenné: a fiatal színésznő, Szőke Abigél mély átéléssel alakítja Klárát, Hajduk Károly pedig apró gesztusokból, arckifejezésekből teremti meg Körner Aladár mély érzelmi izzású alakját. Az elmúlt hónapokban több semmitmondó filmet is abbahagytam az első 20 perc után, így még nagyobb öröm, hogy most végre ott érezhettem magam a filmbéli szobában.

Apahiány, felnőtté válás, barátság, szerelem, elengedés – egyetlen közhelyes mondat sem hangzik el a fentiekről, mégis jó adag gondolkodnivalóval és szép érzésekkel megyünk haza a moziból.

Kiváló, érzelemgazdag, lírai film az „Akik maradtak”. Arról az alapvető emberi tapasztalatról mesél, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”, és a túlélők gyógyulásának csak egy útja van – a regény szerzője pszichológus hivatásában is ezeket a tanulságokat tartotta a legfontosabbnak.

– Hogyan sikerült létrehozni azt a szakmai-magánéleti egyensúlyt, ami a hétköznapjaid alapja? Amikor boldog embert látunk, szeretünk élni a gyanúval, hogy az illető a gyerekkorából hozza a boldogság képességét. Nálad is így volt ez?
– Biztos, hogy nem a gyerekkorból hozom, nem voltam felhőtlenül boldog gyerek. Egy kis faluban éltünk, ahol a szüleim pedagógusok voltak. 14 évesen elkerültem Pécsre, ahol értelmiségi szüleim miatt nem kaphattam kollégiumot. Albérletben, önállóságra kényszerülten... Nehezen találtam az utam. Édesapám bukkant egy újságcikkre, hogy a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán elindult a pszichopedagógia szak. Amikor beiratkoztam a főiskolára, azt éreztem, a helyemen vagyok.

Aztán jelentkeztem az első, Magyarországon induló mentálhigiénés képzésre. Ebből a képzésből erő és energia jött. Majd újabb képzések következtek: családkonzultáció, relaxáció, autogén tréning, pszichodráma.

Mindkét gyerekem úgy született, hogy közben valamilyen képzésre jártam: a férjem hozta be őket a képzési alkalmakra szoptatásra.

– Felnőtt gyerekeitek vannak. Akkoriban, amikor ők születtek, nem volt divat, hogy az apák egyenlően részt vesznek a kisgyerek nevelésében. Hogyan tudtad rávenni a férjed, hogy így élje meg az apaságát?
– Ő ezt úgy fogta fel, hogy amikor ő van a gyerekekkel, az neki lehetőség a kapcsolatuk elmélyítésére. Amikor egy egész hétre elutaztam a mentálhigiénés képzés intenzív önismereti részére, akkor is ő volt velük; de amikor a Veszprémi Egyetemen tanultam, és havi három napra oda kellett utaznom, akkor is.

– Nagyon hamar vezető lettél, ennek ellenére megmaradtál az oktatási-nevelési feladatoknál a gyakorlatban is.
– Igen, négy éve tanítottam a mai nevén Szentgyörgyi Albert Általános Iskola és Gimnáziumban, amikor kineveztek igazgatóhelyettesnek. Ebbe az épületbe járt Molnár Ferenc is, ott volt és van a Pál utcai fiúk és a grund hangulata. Ez az iskola volt az én pedagógiai alma materem: itt engedték meg először, hogy behozzam az iskolai keretek közé a mentálhigiénés szemléletet. Hangsúlyt kapott a lelki egészség. Személyiségfejlesztő módszereket próbáltunk ki saját élményben, amelyeket aztán a kollegák bevittek az osztálytermi munkába is. Nagy szó volt ez!

– Most is hatalmas energiával dolgozol, de már több évtizednyi tapasztalattal. Melyik volt az eddigi pályádnak a legkedvesebb része?
– Volt 12 év, amikor az volt kiírva az ajtómra, hogy pszichopedagógus-mentálhigiénés szakember, és főállásban ezt művelhettem. Az iskolánkban egy oldalról a magatartási-viselkedési zavaros gyerekek fejlesztését végeztük, de a lelki egészségükért is dolgoztunk. Egyéni konzultációkra, csoportos foglalkozásokra (például gyerek pszichodrámára, autogén tréningre, önismereti csoportokra) volt lehetőség a gyerekek és a kollegák számára is.

– Etikát is tanítasz. Hogy viszonyulsz ehhez a tantárgyhoz?

– Hívhatjuk embertannak. Nagyon szeretek az emberről gondolkodni. Kicsoda az ember? Mitől jó az ember? Ki mondja azt, hogy jó? Hogyan lehet megnézni egy helyzetet több oldalról?

– Hogyan fogadják az általános iskolások ezeket a nehéz kérdéseket?
– Minden gyerekkel a maga szintjén lehet párbeszédbe lépni. Az ötödikes azt mondja: „Az ember attól ember, hogy ruhát hord.” Akkor elkezdünk erről beszélgetni, onnan indulunk, hogy mit jelent a ruha. Filmes élményeket is fel tudunk használni. Az Agymanók című film kapcsán például tudunk az érzelmekről beszélgetni, arról, hogy az érzelmeink mennyire befolyásolják a viselkedésünket.

– Milyen szakmai kérdések foglalkoztatnak most?
– Egyrészt idén nyáron személyiségfejlesztő hangsúllyal írtunk egy etika tankönyvet, amely reméljük, hamarosan bekerül a tankönyvlistába. Korábban gyógypedagógiai és gyermekvédelmi témákban írtam tanulmányokat. Most viszont írnék a jövőtervezésről – mentálhigiénés szempontból. Arról, hogy mit kezdjünk a nyugdíjas évekkel.

Kevés szó esik arról, hogy az időskort nem úgy érdemes megközelíteni, hogy mi az, amit már nem fogok tudni csinálni, hanem milyen új lehetőségek vannak benne.

– Valószínűleg minden nő feltenné neked a kérdést, hogy volt-e olyan időszak az életedben, amikor a munkád és a családi életed konfliktusban volt egymással.
– Ez az egész nem megy egyedül. Ehhez kell egy olyan társ, aki ott van melletted, aki mindenben támogat, aki nem ijed meg attól, hogy neki kell pelenkáznia a gyereket vagy levinnie a játszótérre. A férjem azt mondta mindig, hogy ő látja, érzi azt a változást a képzések és a munkám nyomán, amely a kettőnk kapcsolatára is jó hatással van.

– Vagyis ti már a ’80-as évek végétől a férjeddel megvalósítottátok azt, ami manapság az ideális párkapcsolati modell: két egyenlő fél, akik kölcsönösen szeretik, tisztelik és támogatják egymást.
– Néha zavarban is vagyok, mert a környezetünkben nagyon sok házasság ment tönkre. Mi pedig mint a kakukktojások, mindent együtt csinálunk. Ugyanakkor mindkettőnknek megvan a maga érdeklődése. A férjem nyelveket szeret tanulni a szabadidejében és sportolni. Amíg ő elmegy úszni, én mást csinálok. De megvannak a közös dolgaink, együtt járunk színházba, biciklizni, túrázni, koncertekre, társaságba, közös a baráti körünk.

– Ez a titka annak is, hogy az évek során nem „szétfejlődtetek”, hanem egyre közelebb kerültetek egymáshoz?

– A férjem alapvetően teljesen más beállítottságú ember, mint én: műszaki, racionális ember, aki azonban nyitott volt arra, hogy a főzni–mosni–takarítani szerepeken túl én képezzem és megvalósítsam magam. Közben pedig a változás, ami a képzésekkel jött, nemcsak nekem volt jó, de neki is.

– Ennyi munka mellett mi jelenti neked az énidőt, a feltöltődést?
– Szépségszalonokba és vásárolgatni nem járok, mert sajnálom rá az időt. De például jógázni szeretek, az előző munkahelyemen megszerveztem, hogy a tanári csoportunkhoz hetente kijárt egy jógaoktató. Régebben a férjemmel néptánccsoportban táncoltunk, újabban salsázunk. A zene, a mozgás valóban feltölt. A színház, az opera, a népzenei koncertek mind a mi időnket adják.

– Végső soron minek tudod be ezt a színes, gyönyörű pályát, amelyet viszel most már három évtizede?
– Minden kudarcból tudtam tanulni, és mindig megvolt bennem az igény, hogy még tovább fejlődjek. Ezért tanultam a gyógypedagógia, a pszichopedagógia és a mentálhigiéné után még filozófiát és etikát is.

Másrészt mi egy nagyon jó közösségben élhettünk és élünk a barátainkkal. Megosztottuk a kisgyerekes éveket, amikor például megszerveztük, hogy melyik nap ki hozza el az óvodából, iskolából a gyerekeket; és most is itt vagyunk egymásnak. Ez a kalákában élés a gyerekek között is szoros kapcsolatokat eredményezett. Erős hálót adott, amely a mai napig tart mindannyiunkat. Ez persze minta is a gyerekeink számára, hiszen egy ilyen közösség nem jön létre magától, hanem nyitni kell egymás felé ott, ahol találkozunk: bölcsődében, óvodában, iskolában, lakóhelyen.

– Mi a titka annak, hogy több évtizede együtt tud lenni ez a baráti társaság? Rengeteg baráti kör szétmegy például a politikai nézetek különbözősége miatt. Nektek hogyan sikerült együtt maradni?
– Az én környezetemben is mennek szét baráti kapcsolatok ideológiai különbségek miatt. A mi kis körünkben az elfogadásról, befogadásról egyformán gondolkozunk. Szeretjük egymást, együtt éljük a hétköznapok küzdelmeit is. Ketten elvesztették a férjüket, segítjük egymást minden helyzetben, elérhetők vagyunk egymás számára.

– Hogyan nézel előre a nagymamaszerepre?
– Már nagymama vagyok, van két unokám. Megélhetem, hogy az én dolgom egyszerűen csak szeretni, elfogadni. Nem rajtam múlik minden, nem nekem kell „nevelni”. Egész más viszony ez, mint amikor anyaként féltjük a kisgyerekünket.

A nagymamával együtt sütni-főzni, megölelni egymást különleges kapcsolatot jelent.

A nagyobbik unokám anyák napjára az ajándéklevelében azt írta nekem: „Az a közös bennünk, hogy imádjuk egymást!” Különleges szeretetkapcsolat ez, ami nagyon inspirál.

Valami markáns változás a „mi időnkhöz” képest. Ez pedig a fiúk megjelenése és viselkedése volt, ami valahogy nagyon másként hatott, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt.

Többségük ugyanis feltűnően csinos volt. Nem jóképű vagy vonzó, hanem csinos, mint a lányok.

Harmonikusan rendezett ruházatban, gondosan megkötött sállal a nyakban, makulátlan cipővel, hozzá illő táskával. A nadrág mellé körültekintően válogatott, színben passzoló felső, a fodrásznyírta frizura gondosan fésülve, vaxolva.

Viselték magukat: a testüket nem csak úgy, hányavetin vitték, hanem jelentést tulajdonítottak neki. És az is feltűnt, ahogy telefonjukból fel-felnézve a metró ablakában elégedetten nézegették magukat, vagy igazgatták a kompozíciót.

Gimnazista és egyetemista szerelmeim nagyon mások voltak. Olyanok, akiket hét ökörrel kellett elvontatni cipőt vagy új farmert venni (kivéve, ha foci- vagy futócipőről volt szó), s akik számára a ruházkodás az élet sokadlagos, kevéssé fontos ügyei közé tartozott. Mégis férfiasak, vonzók voltak. És mindezek mellett sem voltak elhanyagoltak, csak épp nem ruha-, telefon- és óramárkáikkal, hanem humorukkal, szellemükkel és vagányságukkal hatottak. Menőnek abban a szubkultúrában egy kabátzsebből hányavetin kikandikáló Salinger-kötet vagy egy összehengergetett Pesti Hírlap számított (Istenem, de rég is volt!). 

Múltkor manikűröshöz akartam beugrani, nem jutottam hozzá, mert egy huszonéves fiú épp körmeit políroztatta, de ma már a kozmetikusokhoz is rendszeresen járnak arcot masszíroztatni fiúk, és a ruhaüzletekben is egyre több a műgonddal válogató férfi.

Ez lenne vajon az erősebbik nem elgyengülése? Nem tudom.

Én mindenesetre jobb szeretném, ha két kamasz fiam majdan nem bámulná magát a kirakatok üvegében, hanem másképp akarna a tömegből kitűnni, a lányoknak imponálni. Szeretném, ha megőriznének valamit „másságukból”, cicoma nélküli, laza „fickósságukból”, hogy ne mosódjanak el végképp a határok fiúk és lányok viselkedése között – hiszen vannak ma is ható törvények: a mágnes ellentétes pólusai között lehetséges csak igazi vonzerő.

– A közvélekedéssel ellentétben a termékenységi zavarok fele-fele arányban erednek a nőtől és a férfitól. Te hogy élted meg és miért vállaltad fel írásban is, hogy az orvosok azt állították: gyakorlatilag meddő vagy?

Botond: Amikor megtudtam, nagyon lesújtott, önbizalmam megrendült. Ugyanakkor, egész életemben asztmás lévén, soha nem tekintettem magamat teljesen egészségesnek, így tulajdonképpen beleillett a magamról kialakított képbe. Utólag már kijelenthetem, miután két gyermekem is megfogant természetes úton: a tudományon túl működik valami más is a természetben – Isten vagy a Sors keze, véletlen vagy szerencse, kinek mi –, így ez csak egy vizsgálati eredmény maradt. Az orvosok bizonyára azzal érvelnek: ők „csak” azt mondták, semmi jóra ne számítsak, teljesen nem zárták ki a lehetőséget. Mindenesetre én igyekeztem végiggondolni a lehetőségeinket: mesterséges megtermékenyítés, lombik, spermadonor, örökbefogadás. Tünde viszont arra biztatott, hogy lépésről lépésre haladjunk ebben a számunkra teljesen új, ismeretlen világban; nézzük meg közelebbről az orvosok által javasolt lehetőséget, ne szaladjunk előre.

Tünde: Emlékszem, amikor Botond bejött a munkahelyemre és elsápadva elmondta a hírt. Azt válaszoltam: ez van, innen megyünk tovább. Természetesnek tűnt, hogy mindezt ketten együtt csináljuk végig, és akkor sem lesz vége a világnak, ha nem sikerül, hisz akkor is itt vagyunk egymásnak.

A legfontosabb, hogy együttműködjünk, a gyermeket pedig ajándéknak tekintsük, ne tőle várjuk, hogy összetartson minket.

Botond: Az első padlóra kerülés után felálltam és azt mondtam: legyen, próbáljuk meg, ha kicsi is az esélye és gyötrelmes is lesz.

– A gyötrelmek végül máshogy jelentkeztek. A lombikprogram közben Tünde spontán módon állapotos lett, azonban az újszülött váratlanul meghalt. Hogy éltétek túl, milyen problémakezelési mód működött ekkor?

Botond: Áron megfoganását csodának éltem meg, Tünde viszont természetesnek vette: ha erre matematikailag volt esély, bármilyen kicsi is, miért ne következhetett volna be. De nem is ez volt a megdöbbentő, hanem az, hogy születése után négy órával akut fertőzés miatt meghalt. Nagyon sokáig nem tudtam felfogni: ha minden „rossz mutatóm” ellenére megadatott nekem a gyermek, miért kellett elveszítenem őt?! Tünde viszonylag gyorsan elfogadta, szakmai segítséggel feldolgozta, én azonban ezt másképp éltem meg. Még Tünde szerint sem látszott rajtam, mi zajlik bennem. Intézményvezetőként és magánemberként is problémamegoldó vagyok, de nem kibeszélős típus, így magamban rágódtam sokat. Neveltetésemből adódóan is azt tartottam helyesnek: a férfi legyen erős; ha elesik, ne sírjon, álljon fel és menjen tovább; legyen a nő támasza, hiszen ez elsősorban annak a vesztesége, aki kilenc hónapig hordta a méhében. Persze én is elvesztettem őt, de másképp.

A gyermekemhez írt búcsúlevél sokat segített nekem, de csak tizenkét évvel később, a teljes családi történetünk leírása után éreztem először: kezd helyrebillenni bennem, ami történt.

Tünde: Nekem a fájdalom megélése mellett a lehetőségek észrevétele segített Áron halálakor is. Sokan jöttek azzal: „nem baj, majd lesz másik”. Ilyenkor magamban így válaszoltam: „honnan tudja, és különben is: az egy másik gyermek lesz, most ezt kell elgyászolni”. Felkerestem egy pszichoterapeutát, ő javasolta a levél írását mindkettőnknek, és ő kísért engem végig az egyéves gyászfolyamaton is. Ami azért sem volt könnyű, mert a családban három kisgyermek is született akkoriban. De nagyon meg akartam gyógyulni, sokat dolgoztam rajta, így lassan helyére kerültek a dolgok bennem, és egy év után újra készen álltam a lombikra.

Botond: Nekem az írás mellett Orvos-Tóth Noémi transzgenerációs terhekről szóló, Örökölt sorsok című könyve segített. Akkor jöttem rá: ha nem akarom tovább vinni felmenőim sorsát, szembe kell néznem velük. A családban nyílt titok volt, hogy nővérem hatévesen, születésem előtt torokrákban meghalt. Szüleimet nagyon lesújtotta, de a tragédia feldolgozásáról nekünk nem sokat beszéltek. Ezzel a pszichés teherrel én sem foglalkoztam, még Áron halálakor sem. Akkor csak azt éreztem: egy újabb történet, amivel másolom édesapám életét. Ő már nem él, de tervezem, hogy édesanyámmal beszélek a nővéremről.

Tünde: Áron halála után anyósommal sorstársak lettünk. Amikor rákérdeztem, mesélt minden gyermekének babakoráról, a kislányéról is. Úgy tűnik, kellett egy másik női sors, hogy beszélni tudjon róla.

– A gyászév utáni lombik első próbálkozásra sikeres volt, ráadásul ikerterhességgel. De ez is tartogatott meglepetést, hiszen pár év múlva kiderült: a fiúk egypetéjűek, a két beültetett petesejt egyikéből lettek.

Botond: Ez egy újabb csoda, csavar az életünkben, amin el kell gondolkodnunk. Azt tudjuk: a két beültetett petesejtből három embrió lett, és az egyik, akit sajnos nem ismerhetünk, elment. De ott van az életünkben, ötödik gyermekünkként.

Tünde:

Én úgy éltem meg, hogy a harmadik baba lehetőséget adott a testvéreinek, feláldozta magát értük, hiszen egy hármas iker túl veszélyes lett volna mindannyiunk számára.

Botond: Sőt, nemcsak ikertestvéreinek adott helyet, hanem a később, természetes úton fogant és született Csanádnak is. Mert ha esetleg hármas ikreink születnek, nem valószínű, hogy vállaltunk volna még egy gyermeket. Csodálatos, ahogy összefüggnek a dolgok, ahogy összeállnak a családi életünk puzzle-darabjai.

– Gyerekeitek mit tudnak minderről?

Botond: Még semmit, de előbb-utóbb beszélnünk kell velük, a pályázat kapcsán is előjöhet a téma. Amikor írtam, sokszor elgondolkodtam azon, megírhatom-e egyáltalán, hisz nem az enyém, hanem az ő történetük.

Tünde: A pszichológus szerint identitásuknak ez még nem része, elég lesz majd a „hamuban sült pogácsa” mellé tenni útravalónak. Készenlétben állunk, hogy ha kérdezik, elmondhassuk: „a doktorbácsik segítettek, hogy megszülessetek”. Áron viszont sokszor szóba kerül, a vele egyidős unokatesók kapcsán is. Megindítóan nyitott szívvel kérdezgetnek, fényképeket is láttak már róla, és ha kimegyünk a temetőbe, neki is készítenek kis ajándékokat. Része az életünknek, és ezt ők is érzik. Nekem pedig nagyon jó érzés velük róla beszélgetni.

– Mégsem heppiend következett, hanem újabb csavar, amiről Botond így ír: „A történtek bennem is akkora hullámokat vetettek, amelyek évekkel később csapódtak le, és tették majdnem tönkre a házasságunkat.”

Botond: Az ikrek születése után Tündét teljesen beszippantotta az anyaság. Én politikai pályára léptem és nagyon keveset voltam otthon. Tündének volt ugyan segítsége, és én is igyekeztem, de a nap nagy részét egyedül töltötte a gyerekekkel, és én ebből kiszorultam. Az elhidegülésen Csanád fiunk születése sem segített, sőt.

Tünde: Szerintem ennek is megvolt a helye és tanulsága. Ha Botond nem vállalja el a közéleti pályát, akkor talán most hiányérzettel küzdene.

A magánélet és karrier összeegyeztetésébe nagyon sok házasság belebukik, nem olyan különleges, hogy majdnem mi is odajutottunk.

Majdnem abba buktunk bele, amiért annyit szenvedtünk előtte. De időben felismertük: nem ilyen volt korábban az életünk, szeretnénk azt visszahozni.

Botond: Sokat segített Gary Chapman szeretetnyelvekről szóló könyve arról, hogyan kommunikáljunk. A házasságunk előtt és elején mindez spontán ment, de a sok nehézség kioltotta bennünk ezt az igyekezetet. Az újabb zátonyközeli állapot után vettünk egy nagy levegőt, és elkezdtünk jobban odafigyelni egymásra, több időt töltöttünk együtt és sokat beszélgettünk.

Tünde: Amikor rájöttünk, hogy a házasságunk így nem jó irányba tart és változtatni kell, erőt adott a közösen átélt sok-sok nehézség. Ha ennyi küzdelmet végigéltünk együtt és annyi mindent megtettünk magunkért, egymásért és a gyermekeinkért, akkor nem hagyhatjuk a házasságunkat elveszni, annak helye kell hogy legyen az életünkben.

Az összes gyermekünk és az összes történetünk miatt együtt kell ezt végigcsinálnunk.