A beszélgetőpartner Koltay Gábor filmrendező, aki 3x1 órás portréfilmet forgatott Boross Péterről. A filmsorozathoz készített interjú teljes anyaga olvasható a kötetben, kibővítve a rendező korábbi beszélgetéseinek anyagával. A rendező így nyilatkozott az egykori miniszterelnökkel készített könyvéről:

„Három évtizede figyelem Boross Péter egykori miniszterelnök közéleti megnyilvánulásait, a történelmi kérdésekben tanúsított nyílt és őszinte állásfoglalásait, amellyel rendre vitákat generált a magyar közéletben. Ugyanis még mindig nem merünk tabuk nélkül beszélni a 20. század történéseiről, olyan mértékű a tudatlanság és az ezzel együttjáró tartózkodás, sőt félelem az őszinte beszédtől.

A rendszerváltozás óta elhíresült »nyugodt erő« fogalmát számomra ő testesíti meg.

Érveivel, ismereteivel, saját életútjának tapasztalataival hitelesített, mély hittel teli felismeréseit, véleményét, a szó nemes értelmében vett konzervatív világnézetét mindannyiunknak tisztelnünk kell. Most, amikor a trianoni békediktátum 100. évfordulójára készülve újra átgondoljuk, hogy mi történt velünk, magyarokkal az elmúlt század során, magától értetődő módon faggatjuk mindazokat, akik személyes tapasztalatuk segítségével megvilágítják számunkra az események menetét, az összefüggéseket, a szereplők lehetőségeit és cselekvési korlátaikat, amelyek nagyrészt az ősbűnhöz, Trianonhoz vezethetők vissza. Így jött létre a többszöri, alkalmanként sokórás beszélgetés, amely a készülő interjúfilm alapjául szolgál. A beszélgetéseken a történelem és a közélet iránt ugyancsak érdeklődő barátunk, a Horthy Miklós Alapítvány létrehozója, Kocsis Sándor is részt vett. A leírt anyagot, kiegészítve korábbi beszélgetéseinkkel, fontosnak tartottam kötet formájában is megjelentetni, különösképpen Trianon ’100 előestéjén és a rendszerváltozás 30. évfordulóján. Kevés olyan kiemelkedő közéleti személyiségünk van, akik ilyen nyíltsággal és határozottsággal vállalják véleményüket, s ezáltal az esetleges polémiákat, mindannyiunk okulására, megszívlelendő tanulságként a jövő számára. Magyarország korábbi miniszterelnökének szavaira érdemes figyelnünk, ha világunkat, amely természetszerűleg a múltban gyökerezik, szeretnénk jobban megérteni.”

Értékválság vagy fejlődés?

Az időskor a szaporodó veszteségélmények megtapasztalásán keresztül tanít bennünket alázatra. Testünk és elménk hanyatlása rámutat kicsinységünkre. De vajon mi az érett felnőttség, ha nem véges lehetőségeink belátása? Amikor azonban egy korszakban a bölcsesség helyett a haladás válik kulcsfogalommá, akkor szinte lehetetlen észrevenni az állandóság, a megszerzett tudás vagy a csendes nyugalom értékét; törtetés, könyöklés, erőfitogtatás zajlik, ami nem a korosodó ember sajátossága.

A munkaerőpiactól elköszönve

Sok idősödő ember várja a munkás hétköznapok végét. Ám gyakran néhány hét elteltével tétlennek, haszontalannak érzi magát, hiszen a nyugdíjba vonulással egyik legfontosabb szerepétől válik meg az egyén.

Krízist okozhat a mindennapi rutin megváltozása, a megszokott személyek hiánya, a társadalmi fontosság tudatának elveszítése, a produktivitás csökkenése, az anyagi és érzelmi kiszolgáltatottság.

Az életerő, lendület megfogyatkozása esetlegesen a családi szerepváltással együtt – vagyis a gyerekek elköltözésével – akár válságossá is teheti a helyzetet. Az idős ember rugalmatlanabb alkalmazkodó készségét könnyen igénybe veheti ennyi változás.

Küzdelem a testi-szellemi hanyatlással

Amennyiben a munkaerőpiacról kikerülés passzivitással, semmittevéssel, visszahúzódással és izolálódással jár, a nyugdíjas hamar megöregedhet, belesüppedve a monotónia, tétlenség, haszontalanság állapotába.

Az egyre gyakoribbá váló fizikai fájdalmak ellenére is fontos a mozgékonyság fenntartása megfelelő gyakorlatok végzésével, tornázással, sétálással, úszással. A szellemi frissesség megőrzéséért folyamatosan használnunk kell az elménket.

Az ingerszegény környezet nem segít a dementálódással szemben, amelynek jelei könnyen megmutatkozhatnak a feledékenységben, az észlelés és koncentráló készség romlásában, a gondolkodási képesség lelassulásában. A problémamegoldás, a szellemi kihívások megfelelően karbantarthatják az idősödő személy elmeműködését, akár az unoka matekpéldáinak megoldásával, akár az internetes keresés praktikáinak fejlesztésével, akár valamilyen új tevékenység elsajátításával.

Ketten könnyebb

Péter néhány hónapja boldog nyugdíjas. Reggelente sietség nélkül kelhet, kényelmesen megtervezheti a napját, komótosan nekiláthat feladatainak. De mindenek fölött végre a maga ura! Az elmúlt időszakban többet tett-vett a ház körül, mint korábban évek alatt. Elégedettséggel tölti el a rendezett kert, a felújított műhely és a készülő tároló látványa. Mégis, ébresztő nélkül is kipattan a szeme a megszokott időben. Némi álmatlan forgolódás után felkel, reggelit készít Zsófinak, akit nagyon húz az ágy. Hiába, ő még eljár dolgozni, indulnia kell. Férje olykor mosogatáson, takarításon kapja magát, hiszen belefér az idejébe az is. Az asszony hálás a segítségért; lám, megfordult a világ.

Az idősödő, sok éve összecsiszolódott pár érzelmileg és lelkileg egyaránt támogathatja egymást. A férfi bevonása a hagyományosan női feladatokba olyan esetben is segítheti a nyugdíjas fél hasznosság érzését, amikor nincs kiskert vagy családi ház a munkálkodáshoz.

A közös tervezés és megvalósítás, legyen az egy lakásfelújítás, egy régen vágyott utazás vagy korábban meghiúsult ötletek kipróbálása, aktívan tarthatja a feleket, és biztosíthatja számukra az idő strukturálását, a konstruktív tevékenység örömét, és az értékesség érzésének fenntartását.

A pár egymásnak adott pozitív visszajelzései komoly lélekvédő faktornak bizonyulhatnak a motiváció elvesztésével vagy a depresszióval szemben. A társ megbecsülése kompenzálhatja a munkatársak, illetve a társadalom részéről megfogyatkozó elismerést, és megvéd az elmagányosodástól is.

Nagyszülők másodvirágzása

Az aktív, esetleg nélkülözhetetlennek megélt nagyszülő­szerep segítségével az idősödő egyén családi pozíciója stabilizálódhat. A gyermekek kirepülésével magára maradt szülőpár jelentős támogatást nyújthat a gyermekvállalás életciklusába lépő fiatalok számára.

Amennyiben sikerül kreatívan megoldani az anyós–meny, illetve após–vej csatározásokat, a nagyszülői generáció pótolhatatlan segítséggel járulhat hozzá mind a kibontakozó család, mind saját lelki egészségének megőrzéséhez.

Az unoka–nagyszülő kapcsolat máshoz nem hasonlítható természete következtében a kisgyermek számára óriási erőforrást nyújthat az őt feltétel nélkül szerető, önmagáért csodáló, érte mindent megtevő nagyszülő, aki az irgalmas szeretet mintáját adhatja.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Kutatócsoportja egyedülálló tudományterülettel, a neuropedagógiával foglalkozik, amelyet új interdiszciplináris tudománynak is neveznek. Minek hatására kezdték el kutatni ezt a területet?
– A gyermekekről, a gyermekkorról szóló tudományos gondolkodás az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott, többek között a kisgyermekkori agykutatás területén feltárt eredményeknek köszönhetően. Ezek az új szemléletek arra ösztönzik a neveléstudományt, hogy gondolja át korábbi álláspontjait, elsősorban a kisgyermekkor pedagógiáját. Ezért néhány évvel ezelőtt a Soproni Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Karán Nemzetközi Kisgyermekkori Neuropedagógiai Kutatócsoportot és Laboratóriumot hoztunk létre, amely a neurológiai kutatási eredmények pedagógiai hasznosításának lehetőségeit vizsgálja. Gyermekneurológusok, pszichológusok, pedagógusok, neveléstudományi kutatók vesznek részt a kutatásban. Szeptember óta genetikussal is kiegészült a csapat Dr. Kovács Gábor személyében, aki most már karunk főállású docense.

– Milyen eredmények születtek az agykutatásban, amelyek felülírják az eddigi tudást?
– A gyermeki agyról régen azt gondolták, hogy születéskor teljesen készen van. Ám ez nem igaz, hiszen utána alakulnak ki a működéséhez, a tanuláshoz elengedhetetlen idegpályák, amelyeket az érzelmek építenek fel. Ezért óriási szerepük van a környezeti tényezőknek és a nevelésnek, mert az agy fejlődése a mai ismeretek szerint nem lineáris folyamat, hanem periodikus, vagyis léteznek igen szenzitív időszakok.

A legaktívabb periódus az első nyolc év, ilyenkor a kisgyermek elméje olyan, mint egy világra nyíló ablak a soha vissza nem térő lehetőségek befogadására.

Nyolcéves korra az ablak becsukódásával párhuzamosan az alapvető agyi struktúra kiépülése is befejeződik, ezért mindenképp ki kell használnunk ezt az áldott, rendkívül kritikus időszakot, amikor a gyerek a legtöbbet tanulja a környezetéből, hiszen az agya olyan ilyenkor, mint egy mágikus szivacs: mindent magába szív.

Ha tehát az élet első éveiben a gyermek nem kap szeretetteljes odafigyelést, nem ingerlik folyamatosan az elméjét, nem biztosítják a tapasztalatcserét, nem alakulnak ki biztonságot nyújtó, stabil kötődései, annak egész életre szóló negatív következményei lehetnek.

Ugyanis ebben az életkorban elszenvedett hiányokat nem vagy nagyon nehezen lehet pótolni, viszont amit megkapunk kisgyerekkorban, egész életünkben visszük, az első évek örökre bennünk maradnak. Ezért óriási szükség van arra, hogy gyermekneurológusok és a kisgyermeknevelő pedagógusok együtt kutassák a varázslatos gyermeki elmét, annak fejlődését és az abba való beavatkozás felelősségét, jó szándékú lehetőségét és átgondolt módját. Bátran mondhatjuk, új gyermekszemlélet és gyermekkép, új kisgyermeknevelési paradigma formálódik.

– Akkor az első nyolc évben teljes mértékben az érzelmekre kellene koncentrálnunk?
– Korábban túl nagyra értékelték a kognitív, értelmi intelligenciát.

A legújabb kutatások azonban alátámasztják, hogy 80%-ban az emócióktól és a kapcsolatoktól függ, mennyire lesz valakiből sikeres felnőtt, és csupán 20%-ban az értelmi intelligenciától.

A kisgyermekkori nevelés és gondozás minősége jelentős mértékben befolyásolja az agyi hálózat és struktúra felépítését, ezért rendkívül fontos, hogy szeretetteljes és szakszerű legyen, vagyis a gyermekeknek ingergazdag, stimuláló környezetre van szükségük, amelyben feltétel nélkül elfogadják és szeretik őket. Így alapozhatjuk meg, hogy felnőttként is boldogok és elégedettek legyenek. Maya Angelou amerikai írónő mondta: „Elfelejtik, hogy mit mondtál, elfelejtik, hogy mit tettél, de sosem felejtik el, milyen érzést váltottál ki belőlük”. A gyermekek fejlődése, nevelése, a kisgyermekkori agyfejlődés támogatása a nemzet gyarapodásának kérdése is, mivel csak a boldog, kiegyensúlyozott és jó képességű gyermekek válhatnak prosperáló, hosszú távon fenntartható társadalom alapjává.

Pár hete részt vettem az Országos Neveléstudományi Konferencián Pécsett, ahol Freund Tamás agykutató gyönyörű előadást tartott.

Arra hívta fel a figyelmet, hogy jobban vissza kellene hozni az érzelmeket a pedagógiába, illetve újra kisközösségekben kellene gondolkodnunk.

Ugyanis óriási szerepe van egy néptánccsoportnak, rajzszakkörnek, zenélő-muzsikáló együttesnek a gyermekek életében, mert ezekben érzik egymás rezdüléseit, nagyokat beszélgethetnek. Üzenem a kisgyermeket nevelőknek, óvodapedagógusoknak, hogy vannak fontos, és vannak még fontosabb dolgok: ki kell nyitni a gyermekeknek a világot és szeretni kell őket.

– Fel vannak-e készülve erre az óriási feladatra és felelősségre a kisgyermeknevelők?
– Egy amerikai kutató, aki középiskolai tanárként dolgozott, mondta a következőket: „Rá kellett jönnöm a pályám során, hogy miután bemegyek az osztályba és becsukom magam mögött az ajtót, rajtam múlik, hogy a szeretet vagy a krízis uralkodik el, a meg nem értés vagy a közös gondolkodás, a boldogság, az öröm, a jókedv vagy a félelem, ugyanis a pedagógus a személyiségén keresztül teremti meg azt a pszichés klímát, amelyben a mag szárba tud szökkeni.” Amikor valaki jelentkezik hozzánk csecsemő- és kisgyermeknevelő vagy óvodapedagógus szakra, már van saját pedagógiai élménye annak alapján, ahogyan őt gondozták, nevelték a szülei, nagyszülei, és friss tapasztalata is van a magyar közoktatási rendszerről, a pedagógusokról.

Van olyan hallgató, aki azt mondja: „Több rossz tanárom is volt, nem szerettem őket, de legalább tudom, milyen nem szeretnék lenni.”

Három dologból tevődik össze a szakmánk: hozott nézetekből, elméleti és gyakorlati tudásból. A dolog érdekessége és szomorúsága is egyben, hogy az utóbbi kettőt meg tudjuk adni, de a nézeteken, meglévő attitűdökön, amelyek már a vérévé váltak egy pedagógusnak, nehéz változtatni, pedig ezek fogják meghatározni a mindennapi munkáját. Szerencsére nálunk az egyetemünkön és a gyakorló intézményeinkben olyan szakemberek adják át a gyakorlati tudást, akik befolyásolni tudják a meglévő nézeteket, és életre szóló minták lehetnek.

A pedagógusi hivatás tudomány és művészet. Nemcsak az a kérdés, hogy jól tudod-e a matekot vagy a történelmet, hanem az is, hogyan tudod átadni, közvetíteni – és itt kezdődik a művészet.

Picit – a szó legnemesebb értelmében – színművészek is vagyunk, el kell tudnunk varázsolni a gyerekeket. Azért vagyok még mindig a pályán én is, mert mindmáig vannak katartikus élményeim a tanítás során.

– Mennyire fókuszál az érzelmekre a magyar kisgyermeknevelés?
– Óriási szerencsénk van, hiszen a magyarországi kisgyermeknevelés mindvégig megőrizte játékos jellegét. Nagyon gazdag a kultúránk, rengeteg ölbéli játékunk, mesénk, ringatónk van, amelyek nagyon-nagyon alkalmasak mindkét agyfélteke harmonikus fejlesztésére. Segítjük, támogatjuk azt a bonyolult idegrendszeri munkát, amelyet belső építkezésnek, konstrukciónak hívunk. Ebben a főszereplő az önmagát megteremtő gyermek, mi pedagógusok – a konstruktivista pedagógia talaján – ezt a folyamatot facilitáljuk, előmozdítjuk.

– Milyen gyakorlati vizsgálatokat végez a kutatócsoport?
– Öt–tízéves korú gyerekekkel, valamint pedagógusjelöltekkel végzünk vizsgálatokat a Benedek Elek Pedagógiai Kar gyakorló óvodájában, bázisóvodáiban, valamint a karral szakmai kapcsolatban álló általános iskolákban, illetve felsőoktatási intézményekben. Nemrégiben Amerikából vásároltunk Emotiv EPOC+ Neuro Headseteket, olyan „sapkákat”, amelyek az agy vizsgálatára alkalmasak. Segítségükkel viszonylag egyszerűen megfigyelhető a gyermeki idegrendszer tevékenysége, arcmimikája, hangulatváltozása, fejmozgása. A „sapkákat” számítógéppel kapcsoljuk össze, amely képi módon közvetíti felénk az agyhullámokat. Itt van nagy szükségünk a genetikusra, a neurológusokra, akik leolvassák, hogy a mese, a zene, a társas kapcsolatok, az együttlét miképpen hat az idegrendszerre. Kíváncsiak vagyunk, jól gondoljuk-e, hogy a művészet nagyon fontos eszköz a kisgyermeknevelésben.

A hallgatók körében megvizsgáljuk majd, hogy a különböző tanári stílusok – például az együttműködő, katonás, előíró, alulmotivált – milyen impulzusokat váltanak ki a hallgatók idegrendszerében.

– Dékán úr, kíváncsian várjuk az újabb eredményeket. Remélem, majd azokról is beszámol nekünk.

„Azért vagyunk ma itt, hogy a médiát ünnepeljük. Nem a legerősebben harsogó, a botrányt híresztelő és a sztárok csillámporától látványos médiát, hanem azt, amely az emberért, a családokért van. Az újságírókat, akik 2019-ben a családokért dolgoztak. A családbarát sajtó ünnepe a mai” – hangzott el Szám Kati köszöntőjében.

„A Média a Családért Alapítvány immár a 14. alkalommal tünteti ki a családbarát témával foglalkozó újságírókat, ezzel olyan missziós tevékenységet végezve, amely szilárd állasfoglalás a család, a házasság és a gyermekvállalás mellett. Olyan világban élünk, ahol nem szeretjük az összetett, komplikált dolgokat, amikért meg kell küzdenünk. Ami elromlik, azt nem akarjuk megjavítani, inkább kidobjuk. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a család egy leáldozóban lévő műfaj, egy »old school« modell, és helyettesíthető mással. Pedig a családra még nem találtak fel applikációt, mert a családot nem lehet helyettesíteni semmivel, a családra nem írható algoritmus, annyiféle, ahányfélék mi vagyunk, egyedi, akárcsak az ujjlenyomatunk. Kedves Jelöltek! Önök a leírt és megjelenített gondolataikkal azt a jót és értékeset mutatják meg, amelyre a média világában mindannyiunknak szüksége van. Önök egyszerre szólnak az eszünkhöz és a szívünkhöz” – mondta Lévai Anikó megnyitó beszédében.

„A családnak nincs alternatívája. Életünk legfontosabb adottsága és feladata, erőforrása és kihívása. A család az emberi élet, boldogság, siker meghatározó tényezője. De a legnagyobb hiba, ha a családot csak rózsaszín szemüvegen át nézzük, mint egy csokoládéreklámot. A családok valódi csodája, hogy nem egyszerűek és nem mindig tökéletesek. A Média a Családért-díj a valódi családok történeteit ismeri el, ünnepelve azt, ami mindennapjaink legnagyobb nehézsége és legfontosabb kincse, jövőt adó háttere és előtere egyaránt” – foglalta össze a díj szellemiségét Dr. Aczél Petra, a Média a Családért Alapítvány kuratóriumi elnöke, a Corvinus Egyetem egyetemi tanára.

Idén az 1 millió forintra emelt Média a Családért-díjat Zirig Árpád vehette át Berta Lászlótól, a „Csak az reszel neked almát, aki szeret” című írásáért, amely a Magyar Konyha magazinban jelent meg.

Berta László, a díjat 2019-ben támogató Zalaco Sütőipari Zrt. tulajdonos-vezérigazgatója így összegezte vállalkozása társadalmi szerepvállalását: „A kiskereskedelmünkre büszkék vagyunk, a dunántúli régióban 150 000 családnak sütünk rendszeresen kenyeret, péksüteményt és cukrásztortákat. Ez nagy felelősség számunkra. A családok helyzetét én is úgy látom, ahogy Tolsztoj, aki az Anna Karenina című regényét azzal a megállapítással kezdi, hogy a jó házasságok és a jó családok mind egyformák, a rosszak pedig mind különbözőek. Természetesen történhetnek tragédiák, amik az egyensúlyt felborítják – olyankor kell a társadalomnak és nekünk, vállalatoknak is részt vállalni önként a segítő feladatokból. A mi vállalatunk életében mindig élő gyakorlat volt a felelősségvállalás, a fenntartható fejlődésre törekvés. Remélem, hogy fennállásunk 70 éve, amit 2020-ban ünneplünk, megnyitja a lehetőséget a következő 70 év számára is.”

A Külhoni Média a Családért-díjat ezúttal B. Vida Júlia kapta a Ma7 médiacsalád oldalán megjelent „Hanna és Kincső az első pillanattól a családunkhoz tartozik” című írásáért. A díjat a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökhelyettese, Péti Márton és a MOL-csoport szponzorációs vezetője, Kelenvölgyi Ágnes adták át.

Az Emberi Erőforrások Minisztériumának különdíját Benkő Andrea, a Kossuth Rádió szerkesztője kapta a „Családok, történetek” című sorozatban elhangzott műsoráért, amely az örökbefogadásról szólt. A különdíjat dr. Beneda Attila családpolitikáért felelős államtitkár-helyettes adta át, aki elmondta: „Évek óta a családbarát szemlélet meghonosításáért dolgozunk Magyarországon, ahol a családbarát közgondolkodás és a generációk közötti összefogás kiemelten fontos. Ezért is elengedhetetlen, hogy olyan sajtótermékek szülessenek, amelyek nemcsak tudósítanak, hanem elgondolkodtatnak, értéket közvetítenek, formálnak, új irányokat mutatnak. Biztosak vagyunk abban, hogy a családbarát média hitet, erőt és visszaigazolást ad arról, hogy a család olyan erőforrás, amelyre hosszú távon is lehet támaszkodni. Ebben a munkában vesz részt a Média a Családért Alapítvány, amely a család értékeire hívja fel a figyelmet.”

A Média a Családért-díjhoz idén is kapcsolódott közönségszavazás, és a magyarországi jelöltek mellett a külhoniakra is lehetett szavazni. A magyarországi közönségszavazás győztese: Zubor Rozália, aki a „»Fel is kell őket ám nevelni!« – állították meg az utcán az 5 gyermekes Vivient, aki pedig még egy hatodikra is igent mondana” című, Famiily.hu-n megjelent cikkével vett részt a versenyben. A külhoni jelöltek közül a legtöbb szavazatot Péter Beáta kapta, aki az Ádám családról írt. „Naponta megélni a népi kultúrát” című írása a liget.ro oldalán jelent meg.

A győztesek a négycsillagos alsópáhoki Kolping Hotelben tölthetnek el egy családi hétvégét. A közönségdíjakat a Kolping Hotel igazgatója, Baldauf Csaba adta át a győzteseknek.

Az ünnepség végén a Képmás magazin lapigazgatója, Molnár-Bánffy Kata megköszönte az újságírók munkáját és a támogatók nagylelkű, felelős hozzáállását a családbarát média ügyéhez. Örömmel jelentette be, hogy a 2020. évi Média a Családért-díj támogatója a Magyar Telekom lesz.

A díjátadó műsorát az Operaház művészei tették színessé, hangulatossá.

VIDEÓÖSSZEFOGLALÓ A DÍJÁTADÓ GÁLÁRÓL:

– Felolvastak önnek a szülei gyerekkorában? Milyen emlékei vannak erről?
– Arról van inkább emlékem, hogy magam olvasok. Nagyon pici koromban megbarátkoztam a betűkkel, és a létező összes könyvet elolvastam, amit kaptam.

– Volt kedvenc története? Egy olyan mesekönyv, amit százszor is átlapozott és megnézegette benne a képeket?
– Igen. Elvarázsolt egy keleti filozófián alapuló mesekönyv, mert annyira más volt, mint a magyar mesék. Borzasztó, de nem emlékszem a címére, csak az élmény maradt meg.

– Melyik volt az első könyv, amit már saját magának olvasott? Emlékszik-e, miért ezt választotta?
– Biztosan mesekönyvek voltak. Most hirtelen egy Benedek Elek-gyűjtemény ugrott be, azt nagyon szerettem.

– Van kedvenc magyar írója?

– Dragomán György. Az elbeszélői stílusa nagyon közel áll hozzám, egyből rááll az agyam a logikájára, mondatszerkesztésére. Szerintem korunk egyik zsenije.

– Van kedvenc külföldi írója?
– Imádom az oroszokat, a franciákat és a dél-amerikai szerzőket, most mégis egy kínai szerzőt emelnék ki, mert nagyon friss az élmény. Jung Chang Vadhattyúkját ajánlom azoknak, akik szeretik a családregényeket, és szeretnének többet meg tudni a 20. századi kínai történelemről, gondolkodásmódról és a maoizmusról.

– A saját gyermekével a napi rutin része a meseolvasás?
– Abszolút, minden este, már pár hónapos korától kezdve. Próbálom kicsit szabályozni, mert mostanában egy mese sosem elég. Szinte mindennap költök magam is történeteket neki, miután lekapcsoltuk a villanyt. Amúgy meg is látszik a szókincsén. Szóval tiszta szívből ajánlom minden szülőnek a rendszeres meseolvasást.

– Neki melyik a kedvenc meséje?

– Van egy, amibe beleszerettünk: Elmer, a kockás elefánt, Szabó T. Anna rímes fordításával.

Nagyon kedves mese. Ezen kívül mi is szeretjük Boribont, Maszatot, Kipp-Koppot és a Kisvakondot, mint olyan sokan.

– Van olyan mesekönyv vagy olyan szerző, amiből/akitől szívesen olvas neki, mert önt is szórakoztatja?
– Az előbb felsoroltak mindegyikét örömmel olvasom. Próbálom a magam számára is élvezetessé tenni az olvasást, ezért mindig megváltoztatom az előadásmódomat. Ezt amúgy az éneklésben is alkalmazom, és nagyon izgalmas tud lenni.

– Megnézi-e, fontosnak tartja-e, hogy ki illusztrálta a könyvet? Van valaki, akinek a képi világát különösen szereti?
– Meg szoktam nézni, már csak a saját CD-borítóim miatt is, hátha valaki inspirál. Szeretem az igényes, egyedi rajzokat. Farkasházi Réka frissen megjelent Életmesék könyvében szerintem csodás dolgokat alkotott Szimonidesz Hajnalka.

Nekem minden nemzeti ünnephez kapcsolódik egy teljesen konkrétan meghatározható érzés vagy kép, ami rendszerint nagyon illékony: felvillan és már megy is, sokszor nem is tudatosodik bennem. Március 15. csupa kokárda és dal, no meg az általános iskolai rajztanárom évről évre visszatérő mondata: „Gyerekkoromban ilyenkor már térdzokniban és szoknyában mentünk az ünnepségre, most meg milyen hideg van.” Nekem mégis verőfényes az a nap, ünnepség van a hatodik óra helyett, és érzem, milyen mámorító a tavasz és a szabadság ígérete. Augusztus 20. aranysárga, mint a búzamező és a Szent Jobb ereklyetartója. Október 23. az Egy mondat a zsarnokságról, Sinkovits Imre hangján, és archív híradó fényes tekintetű emberekkel a pesti utcákon.

Június 4-ével sokáig bajban voltam, holott jól ismerem a trianoni döntés tragikumát, olvastam, tanultam, hallottam róla. Nem éreztem úgy a zsigereimben, mint a többi ünnepünket. Azt hiszem, azért nem, mert ennek a dátumnak a szomorú jelentőségét csak felnőttként értettem meg igazán, annak dacára, hogy emlékszem, amikor édesapám először mutatta meg a Nagy-Magyarország-térképet. Sajnáltam, hogy nincs magyar tenger, de megbékéltem a Balatonnal… hiába, tízévesen az ember nem mélázik identitásról, vonalzóval meghúzott határokról meg ostoba nyelvtörvényekről.

Azt, hogy milyen gyötrelmes, soha el nem múló fájdalommal lehet ragaszkodni földhöz, tájhoz, hazához, a Magyar Nemzet hétvégi mellékletéből értettem meg, Illés Sándor tárcáiból, valamikor a kilencvenes években, amikor már gimnazista voltam és büszke újságolvasó.

A vajdasági író, újságíró Temerinben született 1914-ben, életének első éveit a tanyavilágban töltötte, családja magyarul beszélt és álmodott, éppen ezért döbbenten tapasztalta, hogy cirillbetűkkel kellett írni a falusi elemi iskolában. A magyar irodalommal az újvidéki szerb gimnáziumban ismerkedett meg, ahol az igazgató, aki pravoszláv pópa volt, karon fogta a folyosón, félrehívta, és arra bíztatta, bátran olvasgassa a magyar költők, írók műveit.

Az érdeklődő, nyitott kisfiúból felnőve újságíró lett, aki 1941-ben a zombori Új Hírekben megírt cikke miatt felkerült a háborús bűnösök szerb listájára.

 

A lelkesítő, ujjongó cikk miatt Illésnek menekülnie kellett, és egy augusztusi viharos éjszakán gyalogszerrel szökött át Magyarországra. Ezt követően Budapesten kellett újra egzisztenciát teremtenie. Újságíró lett itt is, 1950-től a Magyar Nemzet munkatársa, a laphoz egy életen át hűséges maradt.

Nemcsak az újság iránt volt ilyen elkötelezett, hanem szülőföldje, Bácska iránt is. 1977-es regénye, a „Sirató”, elsőként tárta fel annak a kíméletlen tömegmészárlásnak a történetét, amely Tito partizánjai nevéhez köthető, s amely több ezer ártatlan magyar ember erőszakos halálához vezetett. Később több publicisztikai írásában is vissza-visszatért ez a téma – a szerző fontosnak tartotta, hogy feltárja az igazságot erről a tragédiáról.

 

Illés Sándor számos vele készült interjúban hangsúlyozta, emberi ésszel fel nem fogható, milyen megpróbáltatásokat kellett kiállnia a délvidéki magyaroknak a XX. században. Úgy vélte, túl kevés szó esett a deportálásokról, a kivégzésekről, az etnikai arányok megbontásáról. Hát ő beszélt róla: tudósított, hírt adott mindenről, ami a vajdasági magyarokat érintette, és amiről úgy gondolta, a világnak tudnia kell. Tárcáiban pedig mesélt: a tovatűnt temerini gyerekkorról, a bácskai ízekről, színekről és arról, milyen kisebbségi sorban magyarnak lenni.

 

A fenti történethez hasonló sorok idővel belém égtek, és a korábban hallott tények, adatok mellé odakerült valami nagyon fontos, de megfoghatatlan, torokszorító érzés is, amely mindig elkap, ha Trianon kerül szóba.

Idén júliusban tíz éve, hogy Illés Sándor hosszú betegség után elhunyt. Halála óta sok minden változott a világban: a határon túli magyarok ma már kettős állampolgárok lehetnek, szavazati joggal, és ma már nyíltan lehet beszélni, írni a magyarságot ért sorstragédiákról.

Magyarellenes Palkovics bácsik vannak, de már nincs teljhatalmuk.

Már én sem az a lány vagyok, aki szombatonként elsőnek próbálta megkaparintani az újságot, hogy megnézze, mit írt a csak Maci bácsiként emlegetett újságíró. Neki köszönhetően értettem meg, mit jelent ragaszkodni valamihez, amit erőszakkal el lehet ugyan venni, de a szívből nem lehet kitépni.

A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>

Mit hova dobjak?

Előző kisokosunk a hulladékcsökkentés praktikáit mutatta be, de bármennyire is törekszünk a zero waste életmódra, sokunknál óhatatlanul termelődik még háztartási szemét. Így a következő lépés, amit tehetünk, ha ezeket megfelelően, szelektíven gyűjtjük, ezzel pedig támogatjuk az újrahasznosítást.

Hazánkban a legtöbb helyen a papír és a közösen gyűjtött műanyag–fém hulladékot szállítják el a kommunálison túl. Mire kell figyelnünk, mi kerülhet a kék és mi a sárga tárolóba?

1. A papírhulladékokhoz csak a szennyeződés és ragasztószalag nélküli, nem hőpapírokat szabad tenni, azaz a boltban kapott blokkokat nem, azokat a kommunális hulladékba kell dobni.

2. Budapest és Győr területén a kék kukába mehet az összenyomott, kiöblített Tetra Pak doboz is, de az ország többi részén jellemzően a sárga színű szelektívbe kerül.

3. A sárga gyűjtőbe a vékony, egyszer használatos műanyagokat (pl. nejlonzacskó) nem tehetjük bele, és a vastagabb műanyagok közül is csak azokat, amelyeken az újrahasznosítható emblémában a következő számok találhatók: 1, 2, 4, 5.

A szelektívbe kerülő, élelmiszerrel szennyezett hulladékokat öblítsük el, amennyiben tehetjük (de mosószerrel ne mossuk ki), hogy a később azokat válogató munkásokat megóvjuk a fertőzésveszélytől.

Az üdítős dobozokat és PET-palackokat pedig mindig tapossuk össze, hogy a szemétszállító autó minél több hulladékot tudjon egy forduló alatt elszállítani ahelyett, hogy többször fordul, ami pluszban terheli a környezetet.

4. Sajnos az üveg- és a veszélyes hulladékok központi begyűjtése még sok helyen megoldásra váró feladat.

A környezet kímélése érdekében azonban érdemes ezeket is külön gyűjteni, majd beiktatni egy-egy plusz utat a napirendünkbe: hiszen 1 liter fáradt olaj lefolyóba öntésével egymillió liter édesvizet (50 ember évi ivóvízkészletét) teszünk használhatatlanná.

5. A sörös- és borosüvegeket már kisebb üzletláncok automatáinál is vissza tudjuk váltani, a maradékot pedig a szelektív gyűjtőszigeteknél adhatjuk le.

6. A gyógyszereket, festékeket, hígítókat, összegyűjtött fáradtolajat, égőket, akkumulátorokat, elemeket, egyéb elektronikai eszközöket különböző kihelyezett gyűjtőpontokon, hulladékudvarokban, de egyes benzinkutaknál is le tudjuk adni. Érdemes mindig a lakóhelyünkre vonatkozóan tájékozódni, hiszen az is lehetséges, hogy az önkormányzatunk évenkénti hulladékgyűjtést szervez!

7. Nem szemét a zöld hulladék! Amennyiben az otthonunkban nem tudjuk megoldani a komposztálást vagy az értékes anyagot később felhasználni, a szerves szemetet is elszállíttathatjuk hivatalos cégekkel, összegyűjthetjük és leadhatjuk a hulladékudvarokban, de a nyári időszakban az FKF is begyűjti Budapesti zöldövezeti területeiről.

Tisztíts a természet erejével!

1. Az ökotudatosság másik nagy halmaza a környezetbarát takarítás, ebben pedig az ecet a leguniverzálisabb anyag. A 10%-os variáns lebomlik a természetben, és kiváló vízkőoldó nemcsak a fürdőszobai felületeken, hanem áztatással a vízforralók, kávéfőzők tisztításánál is. Ha pedig egy liter vízhez adunk egy-két evőkanállal, akkor üvegfelületekre permetezve szuper ablakmosót kapunk.

2. A másik kiemelt ökotisztító a szódabikarbóna. Dugulás esetén 1 csésze langyos ecetet keverjünk 1 csésze szódabikarbónához, öntsük a lefolyóba, majd 15-20 perc után egy fazék forró vízzel véglegesítsük a folyamatot! Univerzális tisztítószerként pedig ½ csésze ecetet ¼ csésze szódabikarbónával és ½ csésze vízzel keverjünk el! A nedves szivacsra vagy lebomló luffatökre szórt szódabikarbónát zsíroldásra és a penészfoltok eltávolítására használhatjuk. Felmosáshoz is szintén ezt ajánljuk: egy vödör meleg vízben 5-6 evőkanálnyit kell feloldani, a kellemes illatot pedig citrom vagy levendula illóolaj hozzáadásával érhetjük el.

3. Portörléshez egyszerűen használjunk vízzel nedvesített törlőrongyot, vagy lenolajat a fafelületek ápolásához!

Ha ódzkodunk az otthoni kotyvasztástól, az öko tisztítószereket kimérve is megvehetjük egyes csomagolásmentes boltokban. Ugyanígy a mosogatószert, de ha mosogatógépet használunk, akkor a tablettát elkészíthetjük házilag is: jó pár recept elérhető az interneten, érdemes teszteket végezni, melyik működik a legjobban.

4. Mosás terén a legtöbb bolygóvédő a mosószódára vagy az indiai eredetű mosódióra esküszik. Ez utóbbi egy teljesen természetes termés, amelyet textilzacskóba téve többször is használhatunk: remekül tisztít, semlegesíti a szagokat, a szöveteket nem roncsolja. Ráadásul antiallergén, így az érzékeny bőrűeknek is kiváló alternatíva.

Aki pedig hiányolja az öblítők illatát a frissen mosott ruhákon, illóolajos mosóparfümre is válthat a környezettudatosság jegyében.

Ha nem vonz minket a keleti mosási rutin, akkor a több száz mosásra elegendő, többféle illatvariációban elérhető mosótojásokkal is kísérletezhetünk.

Kapcsold le a villanyt, ne folyasd a vizet!

Szüleinktől bizonyára mindnyájan sokszor hallottuk a fenti, intő tirádákat. És milyen igazuk volt! A bolygó megóvásának egyik legfontosabb pontja ugyanis az, ha a vízzel és az energiával takarékoskodunk.

1. A légszennyezést is hatékonyan csökkentő módszereként válasszuk minél többször a biciklit vagy a tömegközlekedést az autó helyett, illetve csökkentsük a repüléseink számát!

2. Ha tehetjük, zuhanyozzunk a kádas fürdés helyett, de ekkor se folyassuk magunkra órákig a forró folyamot! Fogmosás közben zárjuk el a csapot, és ne mosogassunk folyó víz alatt, sőt, ha tehetjük, inkább egy dugig megtömött mosogatógépet használjunk takarékos programmal!

A pénztárcánkra is jótékony hatású spórolást a hűtés-fűtés területén is érdemes elsajátítani.

3. Ahogy erre az EU lakossági tippjei is rámutatnak, nem kell a bojlerünket 60°C-nál magasabb hőmérsékletre állítani. Emellett a rendszerváltás előtt megszokottá vált, energiapazarló fűtésről is jobb leszoktatni magunkat. Vegyünk példát az angolokról és a dánokról: ahelyett, hogy télen is 25 fokra hevítenénk a lakást, tartsuk a hőmérsékletet 19°C-on, és vegyünk fel kényelmes, réteges öltözéket! Hűvösben ráadásul az alvás is pihentetőbb. Emellett a radiátorok mögé hővisszaverő alumíniumfóliát is felhelyezhetünk, hogy ne a falat, hanem az otthonunkat fűtsük.

4. Nyáron ellenben húzzuk le a redőnyöket a legnagyobb forróságban, este pedig szellőztessünk! A rengeteg CO2 kibocsátással járó klímaberendezések helyett pedig inkább használjunk ventilátorokat!

5. A hosszútávú energiagazdálkodásnak a legjobb módja a korszerű otthonszigetelés, a többrétegű nyílászárók és a hővisszaverő cserepek beszerzése, de tény, hogy ez egy nagyobb beruházást igényel a családok részéről.

6. Az áramon is több ízben spórolhatunk úgy, hogy azt a Föld is meghálálja. Egyrészt soha ne égessük feleslegesen a villanyt egy olyan helyiségben, ahol nem tartózkodik senki. Az izzóinkat pedig cseréljük energiatakarékosakra: egy LED akár 20 évig is kiszolgálhat, miközben a villanyszámlát is jelentősen csökkenti. A 2016 előtt gyártott, internethez csatlakoztatott készülékeket (pl. okostévék, nyomtatók és játékkonzolok) ne hagyjuk készenléti állapotban, hanem egy gombbal ellátott elosztóval csatlakoztassuk, és ha nem használjuk, kapcsoljuk le az áramellátásról!

7. Ha tehetjük, a háztartási gépek terén is fokozatosan váltsunk zöld opciókra és öko programokra: a leginkább energiahatékony A+++ készülékek akár feleannyit fogyaszthatnak, mint a D besorolásúak.

A tudatos mosás terén is rengeteg energiát és vizet spórolhatunk.

Egyrészt csak akkor indítsuk el a gépet, ha teljesen megtelt a dob, másrészt használjuk a lehető legalacsonyabb hőfokot, hiszen a korszerű mosószerek (és a mosódió) így is hatékonyan tisztítanak. Ha nem nagyon szennyezettek, foltosak a ruhák, a hosszabb, előmosással járó program választása sem indokolt. A szárítógépet is érdemes elhagyni, hiszen csaknem kétszer annyi energiát fogyaszt, mint egy mosógép.

Na most, a fákkal egész sokáig könnyedén ment. Pici gyerek pici fával is boldog. A lombkorona szép átlátható, a gyermek vágya egyértelmű: fogjam a kezét, és jussunk el az első ágig. Megy ez! Kompetenciaérzésem a tetőfokára hágott, amikor megtanítottam nekik, hogy fáramászáskor számolunk az ágvastagsággal, a korhadás-faktorral, valamint éljen a biztonság, kapaszkodni kell. Nem belém, hanem az ágba. És másztak. A fák pedig nőttek. Olyannyira, hogy a szomorúfűz tetején már nem is láttam, csak hallottam, ahogy büszkén kiabál. „Itt vagyok, Anya! Ugye milyen magasra másztam?” Ugye.

Aztán az egyikük leesett. Semmi baj, szerencsére. Minden oké, elvégre így is képzeltem. Esik, fölkel, megtanulja. Mert fára mászni jó, nem vehetem el tőlük ezt az élményt. De azért egyre bizonytalanabbul mondogattam, hogy nagyot esni nem ér, csak kicsit vagy közepeset, rendben? Még egy esés. Baleseti sebészet, röntgen, megúsztuk.

Azóta kisebb fajta transzban koncentrálok minden alkalommal, ha fa felé, mászás szándékával közelednek. Nehogy kimondjam, ami dörömböl bennem: nem mehetsz, féltelek!

Eddig sikerült, de nagyon nehéz. Hát, ezért van az, hogy sokat fohászkodom különböző fák alatt. A cipő esetét már el sem mesélem. Szánalmas. Hogy felnőtt ember két hosszú napig ellenségként méregessen egy pár magatehetetlen neonsárga edzőcipőt! Hát, kedves Jenő, egyelőre nem túl jók a kilátásaid azzal a bulival kapcsolatban. De ígérem, igyekszem.

Fájdalomban termett örömök

Az első mászása volt. Nyolc méter magasan lapult a falhoz, ujjpercei görcsösen markolták a sziklát. A barátja alulról biztosította: fogta a kötelet és várta, hogy végre beleengedje magát a beülőbe, majd szépen leeressze. „Engedd el a sziklát, és rúgd el magad a faltól!” Tudta, hogy csak így juthat le. A hang ott lüktetett a fejében, de az izmai nem engedtek, furcsa pózba merevedve tapasztották a sziklához. Távolról néztem az embert a sziklán, és arra gondoltam, hogy ha egy élettelen kődarabot is ennyire nehéz elengedni, nem csoda, hogy szülőt próbáló feladat a saját gyerekünk elengedése.

Szőke András pszichológussal beszélgettem erről.

– Milyen szavak jutnak eszébe először az elengedésről?
– Gyász, fejlődés, autonómia, felelősség, szülőség, fáj, jó látni, állandóság…

– Állandóság?

– A gyerekeink elengedése egy állandó folyamat. A köldökzsinór elvágásával kezdődik, és igazából egy egész életen át tart.

Ezért talán az elengedés az egyik legfontosabb készségünk, amit érdemes megtanulni, hogy ne folyamatos krízisként éljük meg. Veszteségek mindig érnek bennünket. Szülőként is.

– A gyerek már nem velünk szeretné tölteni a hétvégét, hanem a barátaival.
– Például. Az elengedés pedig azt jelenti, hogy ahelyett, hogy benne ragadunk a helyzet fájdalmában, képesek vagyunk az új helyzet nyereségeire koncentrálni, azt értékelni a veszteségek helyett. Ez esetben, hátra tudunk dőlni, és végig tudjuk nézni, hogy igen, ez most fáj, de ami történt, nem a személyem elleni bűncselekmény, hanem egy természetes folyamat része. Nyereségeim pedig a következők: egy szociális élettel rendelkező, önállóságra törekvő gyermek, valamint egy hétvégi slow fox-kurzus, amire végre eljutok. Egyfajta rugalmassága ez a lelkünknek. Nagy kincs.

– Tehát a születéssel kezdetét veszi a távolodás a szülőtől, az elengedés. Ugyanakkor sokat beszélünk a kötődés elemi jelentőségéről, a kötődő nevelésről. Nem ellentmondás ez?
– Kötődés nélkül nyilván elengedésről sem beszélhetünk. Ez a két dolog ideális esetben szinkronban fejlődik. És idővel a kötődésből születik a bizalom és az autonómia. Olyan, mintha egy hidat a folyó két partjáról egyszerre építenénk. Elmegyünk együtt a játszótérre, játszunk, homokozunk, de nem dőlünk a kardunkba, ha lekváros homoksüti helyett csokisat szeretne sütni.

– Mi történik, ha ragaszkodunk a lekvároshoz?

– A gyerek akkor tud elengedni, ha a felnőtt készen áll elengedni őt. Ilyenformán a szülőé a kezdő lépés. Ennek híján, egyedül, ritkán tud igazán leválni a gyerek, még akkor is, ha igénye van rá.

– Hol szoktuk mi, szülők félrecsúszni?
– Nincs tipikus mintázat. Annyi, de annyi oka lehet annak, hogy valaki nehezen engedi el a gyerekét! Általában összefüggésben van azzal, hogy mi magunk milyen sérüléseket szereztünk a leválási folyamat során. Mindenképpen a saját elakadásaink körül érdemes keresgélni, a rálátás a saját görcseinkre, a tudatosítás segíthet az elengedés tanulásában. Ha megértem, hogy azért ragaszkodom a lekváros homoksütihez, mert mondjuk az anyukám mindössze három lekváros süteménnyel bocsátott utamra tizenhat éves koromban, el fogom tudni különíteni a saját történetemet a gyerekemétől. És jó eséllyel nem lesz akadálya annak, hogy a gyerek csokisat süssön.

– A legtöbben talán a kamaszkorra asszociálnak az elengedés kapcsán.
– Igen, bár szerencsésebb, ha nem azért távolodom el a gyerektől, mert esetleg rám vágta az ajtót, hanem elengedem, elfogadom, hogy ez a dolgok rendje, örülök az autonómiájának. Többé nem követem őt, hanem fogadom, amit ő a nagyvilágból visszahoz nekem. Persze ahogy a leválás intenzívebb szakaszaikor, a kamaszkorban is megjelenik a gyerekben a düh. Hiszen minden elengedés a veszteségről, a gyászról szól; mint ilyen fáj és dühöt szül. Értékes vagyok, engem nem szabad bántani! – ez jelenik meg ilyenkor a gyerekek dühében. Akármilyen küzdelmes is, ezt az érzést nem szabad elfojtani. Viszont keretezni érdemes, hogy a dühét megélhesse, ám szociálisan elfogadott keretek között.

Ami pedig a saját, elengedésből fakadó indulatainkat és fájdalmainkat illeti, ne terheljük a gyerekekre, mert egy megfelelősebb gyereknek teljesen letilthatja az autonóm törekvéseit.

– Föl kell tennem a klasszikus, buliba-elengedős kérdést.
– Minden szülő szembetalálja magát azzal a ténnyel, hogy vannak olyan körülmények a gyereke életében, amelyeket nem tud kontrollálni. Az első csúnya szó az óvodából még hideg zuhanyként ér minket, de mire kamaszkorban megkapjuk a kérdést, hogy elmehet-e buliba/tánctáborba/Szigetre/Sztárvórsz-klubba, már jócskán elláthattuk munícióval. Bízhatunk benne, hogy fel tudja mérni a helyzetet és jó döntéseket fog hozni. Fontosnak tartom, hogy mivel a bizalom arányos a felelősséggel, az érzelmi fejlettségének megfelelő szabadságot kapjon. Egy gyerek könnyen összeroppanhat a túl nagy szabadsággal, bizalommal járó felelősség alatt.

A gyermeküket nehezen elengedő szülőknek viszont épp az ellenkezője adja fel a leckét: hajlamosak rendre levenni a felelősséget a gyerek válláról. Pedig a gyerek autonómiája attól fejlődik, hogy megtanulja viselni a tettei következményeit. Ez gyakran fájdalommal jár. Mindenkinek. A szülőnek duplán, mert megszenvedi a saját és a gyermeke fájdalmát is. Valószínűleg fel kell nőnünk ahhoz, hogy elfogadjuk, fájdalom nélkül nincs változás, fejlődés, nincs semmi, ami előre vinne. De a fájdalom mentén teremnek az igazi örömök és jóérzések.

A minap, amikor egy baráti társasággal mulattam az időt, elhangzott az első „ezek a mai fiatalok” kezdetű mondat. „Hát elkezdődött” – állapítottam meg magamban arra utalva, hogy a mi kis társaságunk is elindult a „retrósodás” útján. Egyre többen panaszkodnak az elektronikus zenére, a túl merész kivágású ruhadarabokra, az extrém hajszínekre és persze a „mai fiatalokra”, akiknél mi többet érünk, mert „a mi időnkben minden más volt”. Hogy ki kinél ér többet, azt nem tudom, de azt igen, hogy a világ folyamatosan változik, és ezt a változást sosem viselik jól az idősebb generációk. A fejlődés bizonyos területeken nagyobb biztonságot teremt, ugyanakkor új veszélyeket is hordoz. Az egyik rizikófaktor, hogy a képernyők, kijelzők, virtuális valóságok világában idővel teljesen leszoknak az emberek arról, hogy használják a képzelőerejüket, amit a kütyükkel ellentétben az olvasás kifejezetten fejleszt.

Az első olvasmányélmények annyira fontosak, hogy akár egy életre meghatározhatják egy ember hozzáállását az olvasáshoz. Sok gyerek az iskolai kötelező olvasmányokkal találkozik először, és gyakran panaszkodnak, hogy nem értik a szöveget, ráadásul összekötik az olvasást a házi feladattal ahelyett, hogy örömforrásként gondolnának rá.  

Végeztem egy (nem reprezentatív) közvéleménykutatást arról, hogy az ismerőseim hogyan emlékeznek vissza az iskoláskori olvasmányélményeikre, milyen emlékeket hoz elő belőlük az a kifejezés, hogy „kötelező olvasmány”. Az eredményből az látszik, hogy a Kincskereső kisködmön és a Légy jó mindhalálig sokakban hagyott rossz élményt, és többen keserű szájízzel emlékeznek vissza A kőszívű ember fiaira, a Bánk bánra és a Szigeti veszedelemre is. Amikor az okokról kérdeztem őket, a legtöbben a nyelvezet nehézkességére, a száraz leírásokra és a lassú történetvezetésre panaszkodtak.

Akkor legyen kötelező a Harry Potter, és dobjuk a kukába Jókait?

Attól, hogy a gyerekek nehéznek találják A kőszívű ember fiainak nyelvezetét, még nem kell kiírni a tantervből, és betenni helyette J.K. Rowling bestsellerét. Maróth Miklós generációja nehezen fogadja el azt a tényt, hogy a fiatalok koncentrációs képessége, szövegértése megváltozott, és ezért úgy vélik, hogy ha másképp nem megy, akkor rá kell erőltetni a gyerekekre a klasszikusokat, hogy fejlődjenek. A pedagógusok zöme szerint azonban ez a módszer egyáltalán nem hatékony.

„A kőszívű ember fiai, ha nem is az olvasástól, de Jókaitól majdnem egy életre elvette a kedvem. Úgy lettem magyartanár, hogy kijelentettem, Jókait nem vagyok hajlandó olvasni. Elvégeztem az egyetemet is úgy, hogy még Az aranyembert sem olvastam el. Aztán amikor tanítani kezdtem, úgy gondoltam, hogy mindenképpen el kell olvasnom, és végül rászántam magam. Kiderült, hogy ez egy szenzációs könyv, csak éppen fel kellett nőni hozzá, és nagyobb gyakorlatot szerezni az olvasásban.

Az olvasás gyakorlatot igényel, a gyakorlás pedig fokozatosságra épül.

A másik dolog, hogy sajnos az irodalom oktatás ma egy rendkívül elméletközpontú dolog. Általános iskolai követelmény, hogy a gyerekek felismerjék az ütemhangsúlyos verselést. Ez értelmetlen és nonszensz, ahelyett, hogy a versek, regények, novellák, drámák tartalmát, üzenetét vizsgálnánk. Az Antigoné jó mű: van egy feminista olvasata, kiváló társadalomrajz a diktatúra mibenlétéről, de ahelyett, hogy Kreón érvelését vizsgálnánk, azt kell tudni, hogy epeiszodion meg sztaszimon” – nyilatkozta a Képmás.hu-nak egy magyartanár.

 A tanárok gyakran arra panaszkodnak, hogy hiába olvassák el a gyerekek a szavakat, egyszerűen nem értik magát a szöveget, és ha ezt hajlandók vagyunk elfogadni, akkor megláthatjuk a Harry Potterben a lehetőséget.

Mire jó a Harry Potter?

Egy este Douglas T. Kenrick pszichológus, miután a hetedik kötet végét felolvasta, megkérdezte hétéves kisfiát: szerinte mi a Harry Potter legfontosabb üzenete? „A jó mindig legyőzi a rosszat” – válaszolta a fiú. A szakember szerint a Harry Potterből sokat tanulhatnak a gyerekek, mert olyan klasszikus értékeket mutat be, mint a barátság, a hűség vagy az önfeláldozás egy jó ügyért.

A Harry Potter-generáció tagjaként a 11. születésnapom környékén fedeztem fel Rowling varázslatos világát.

Annyira azért nem szerettem, hogy egy-egy új kötet megjelenésekor hajnalban órákon át ácsorogjak a bezárt könyvesbolt előtt a fura, varázslónak öltözött emberek között, de állítom, hogy a gyerekként olvasott Harry Potter hozzásegített ahhoz, hogy gimnazistaként élvezzem Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését.

A Harry Potter sok irodalmi hagyományt ötvöz. Fenyő D. György egy, a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett kerekasztal-beszélgetésen kifejtette, hogy a Harry Potterben fellelhetők például elemei az iskolaregénynek, amely az ifjúsági irodalom fontos hagyománya. „Egy könyv egy teljes tanévet mutat be az oktatási rendszertől a csínytevésekig, kitérve minden apró részletre. Emellett az angol irodalomban mindig is központi szerep jutott a szegény árvagyereknek, akiről később kiderül, hogy többre hivatott. Gondoljunk csak Twist Olivérrel vagy Jane Eyre-re! Megtalálhatók benne tipikus krimielemek is, hiszen minden évben ki kell nyomozni valamit: vagy eltűnik egy mágus, vagy megszökik egy fogoly. A negyedik és egyben az egyik legmeghatározóbb irodalmi hagyomány pedig egy mitikussá tágított fantáziavilág, amely elvarázsolja az olvasókat” – mondta a szakértő.

A Harry Potter-regénysorozat irodalmi értékéről megoszlanak a vélemények. Mészáros Márton irodalmár szerint a könyv nagysága nem az irodalmi értékében van, sokkal inkább abban, hogy képes volt kiszolgálni egy társadalmi igényt. Igaz, hogy a kis túlélő nem az első fiktív karakter volt, akinek fanatikus követői voltak, mégis ő volt az első igazán népszerű főhős, aki az internet korában született, így rajongók millióit tudja összekötni és megmozgatni a mai napig.

Akár tetszik, akár nem, a Harry Potter-univerzum egy teljes generáció világnézetét határozza meg, és társadalmi-kulturális szerepét nem lehet semmibe venni.

És ha már ilyen népszerű ez a könyv, talán érdemes elgondolkozni azon, hogyan lehetne „dobbantóként” használni, hogy a gyerekek később könnyebben felugorhassanak a klasszikusokhoz.   

Ez sajnos nem a fantázia szüleménye, hanem megtörtént eset. Néhány hónapja egy elkeseredett nagymama (hívjuk őt Marikának) fordult hozzám, hogy mediátorként tudnék-e segíteni, hogy a lányával (legyen ő Anett) és vejével (akit nevezzünk Imrének) kialakult konfliktus rendeződjön, és újra láthassa másfél éves unokáját (legyen ő Peti).

Íme a történetük röviden: Peti születése óta Marika sokat segített Anettnek a baba és a háztartás körüli teendőkben. Amikor Anett kérte – kizárólag az ő hívására és kérésére –, Marika ment hozzájuk, és segített, amiben tudott. Peti nagyon szerette a nagymamával töltött órákat, könnyen, gyorsan megtalálták a közös hangot. Amikor már nagyobbacska lett, elhatározták, hogy eltöltenek néhány napot külföldön négyesben. A közös kikapcsolódásnak, feltöltődésnek indult nyaraláson azonban egyre feszültebbé vált a helyzet, egyre szaporodtak az Imrétől Marika felé irányuló direkt kritikák és morgolódások Anett anyaságára, személyiségére vonatkozóan, Marika füle hallatára. Egyik nap Marika már nem bírta tovább a szurkálódást, a megalázó megjegyzéseket, és kérte Imrét, hogy ne tegyen megjegyzéseket az ő szokásaira, anyagi helyzetére – amelynél Imre keresete, életszínvonala nagyságrendekkel magasabb, fényűzőbb –, illetve lánya, Anett személyiségére, viselkedésére vonatkozóan.

A vita olyannyira elmérgesedett, hogy a nagymama pánikrohamot kapott, légszomja volt, megszédült, elesett a szálloda folyosóján, és segítség nélkül nem tudott felállni, annyira fájlalta a csípőjét, gerincét.

Kihívták az ügyeletet, akik azt tanácsolták, hogy menjen be Marika a kórházba, de ő túlzottan megrémült attól, hogy egyedül, idegen nyelvet nem beszélve, napokat töltsön egy külföldi kórházban. Úgy gondolta, néhány napig majd a szállodában lábadozik, de veje és lánya úgy döntöttek, autóval hazaviszik, mivel repülőre valószínűleg nem ülhetett volna. Az út kényszerű megszakítása miatt még feszültebb lett a hangulat, Imre tajtékzott a dühtől, kiabált a rémült és sérült nagymamával, szó szerint bedobálta Marika ruháit, személyes tárgyait a bőröndjébe, mindvégig üvöltve szidva őt, amiért miatta meg kell szakítaniuk az utazást. Mindezt Anett, Marika lánya szeme és füle hallatára, aki nem védte meg édesanyját, nem szólt bele a vitába.

Ez immár több mint fél éve történt, és Marika azóta nem láthatta a lányát és az unokáját. Igen, nem csak az unokáját, hanem a felnőtt lányát sem.

Hogy hogyan lehet ez? Amikor Marika vagy párja – Anett nevelőapja – próbálta Anettet telefonon hívni, nem érték őt el, feltehetően tiltólistára kerültek a telefonszámaik. Eleinte legalább Imrét fel tudták hívni, de pár hét után már ő sem vette fel a telefont. Amikor odamentek Anették házához, nem nyitottak nekik ajtót. Írt Marika e-mailt is lányának, de arra napokig nem kapott választ, ha végül mégis válaszoltak, akkor röviden, hűvösen, távirati stílusban utasították vissza Marika békülési szándékát.

Ekkor fordult hozzám Marika segítségért, hogy békés úton, de mégis szakértő – semleges mediátor – segítségével próbálják megoldani a konfliktust.

Először egy levelet fogalmaztunk meg közösen, az ún. erőszakmentes kommunikáció módszerével, kritika, ítélkezés, vádaskodás nélkül, a tényekre szorítkozva, Marika érzéseit és kérését megfogalmazva. Mivel erre nem kaptunk pozitív, együttműködő választ, ezért megkerestem telefonon Anettet, hogy hajlandó volna-e a segítségemmel, közvetítésemmel beszélni az édesanyjával a kialakult helyzetről, és megtalálni a mindkettejüknek megfelelő megoldást arra, hogy ha nem is beszélik meg a kialakult helyzetet, legalább az unokát láthassa Marika, hiszen ez az, ami a leginkább számít az ügyben. Sajnos itt is elutasítást kaptunk. Ezután Marika önismereti munkába kezdett, igyekezett nem belebetegedni a bizonytalanságba, tehetetlenségbe és bánatba. Emellett időről időre próbálta e-mailben megkeresni lányát, és kérni őt arra, hogy beszéljenek, és találkozhassanak vele és a kisunokával. Sikertelenül…

Néhány hónap után Marika a családsegítő szolgálathoz fordult, akik hivatalos levélben ajánlották fel a családnak a családsegítő mediátor munkatársának segítségét, az ő közvetítésével történő konfliktuskezelést. Ezt a pár elutasította. Ezután egy új, a pár számára ismeretlen telefonszámról felhívták Anettet, aki nagyon röviden, egyszavas válaszokkal utasította el azt, hogy találkozzanak és zárják le végre a vitát, legyenek újra egy család.

Marika azóta egyre tehetetlenebbnek érzi magát. Éjszaka nem tud aludni, remegni kezdett a keze, szívritmuszavara lett, rosszullétei vannak, és rengeteget sír. Nem érti, mivel tett ő olyat, ami akkora büntetést érdemel, hogy a most már kétéves unokáját és felnőtt lányát nem láthatja. Nem érti, hogy a lánya, aki addig hetente többször hívta őt segítségül, mert sokáig dolgozó, vezető beosztású férje keveset tudott otthon segíteni neki, most hogyan tudja megtenni azt, hogy hónapok óta nem kereste az édesanyját, nem engedte találkozni az unokájával, és nem aggódik 60 feletti édesanyja egészségéért. Az ő okos, kedves, egyetemet végzett lánya….

Én Anett férjével, Imrével nem találkoztam, nem beszéltem, de az elmondottakból az tapasztalható, mintha Imre elszigetelné Anettet édesanyjától. Mintha nem akarná, hogy ők egymással bármely módon kommunikáljanak, találkozzanak. Vezető beosztásban dolgozik, jól keres, Anettnek és a kis Petinek minden luxust megad. A nagymamai kapcsolattartáson kívül…

A nagymama rettenetesen aggódik amiatt, hogy talán Anettet korlátozza a férje, felügyeli a hívásait, az e-mailjeit. Elszigeteli a családjától és pénzügyileg függőségben tartja.

Nem ismer a lányára, úgy érzi, befolyás alatt van, mert szabad akaratából feltehetően nem tenné meg, hogy hónapokig nem engedi a saját gyermekét találkozni a nagymamájával, és érdeklődne az édesanyja hogylétéről, akarna vele beszélni, találkozni.

Mit tehet Marika? Mit tehet egy hasonló helyzetbe került nagymama?

1. Korábban írtunk az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat feladatairól, működéséről. Ők tudnak akkor segíteni, ha felmerül a gyanú, hogy párkapcsolati erőszak vagy gyermekbántalmazás történik a családon belül, és ezért nem sikerül a nagyszülőknek elérni, hogy lássák gyermeküket, unokájukat.

2. Fordulhat az érintett nagyszülő a család háziorvosához, gyermekorvosához, védőnőjéhez is, hiszen ők kapcsolatban állnak a családdal, és tagjai a gyermekvédelmi jelzőrendszernek, így tudják, hogy mi a teendő, kihez kell fordulni enyhébb vagy éppen súlyosabb családi krízisek esetén.

3. A családsegítő szolgálatok abban nyújthatnak segítséget, hogy rendeződjön a családon belüli konfliktushelyzet. Ehhez általában mediátort hívnak segítségül, aki a családsegítő központon belül ad arra lehetőséget, hogy minden érintett fél meghallgatásra kerüljön, és a köztük lévő nézeteltérés megoldását semleges szemmel segítse.

4. Mediátorok a családsegítő szolgálatoktól függetlenül is megkereshetők, ez a legbékésebb módja a vitarendezésnek. Az Igazságügyi Minisztérium honlapján elérhető a közvetítők névjegyzéke, az itt található szakemberek képesítése, tapasztalata garantáltan színvonalas, megbízható.

5. Ha sem a családsegítőn, sem mediátoron keresztül nem sikerül rendezni a helyzetet, békés úton, akkor a gyámhivatal is közbeléphet.

Fontos tudni, hogy a gyermeknek joga van kapcsolatot tartani a nagyszüleivel és a nagyszülőknek joguk van kapcsolatot tartani unokáikkal.

A gyámhivatalban kezdeményezhető a gyermek és a nagyszülő közötti kapcsolattartás rendezése (szabályozás, újraszabályozás, korlátozás, szüneteltetés, megvonás) vagy végrehajtása. A gyámhivatal mind a szabályozás, mind a végrehajtás esetén kizárólag kérelemre járhat el, hivatalból nem, tehát a nagyszülőnek kell kérelmeznie a gyámhivatalnál, hogy segítsenek rendezni az unokájával való kapcsolattartás hiányát.

6. Természetesen családjogi ügyekben jártas ügyvédet is felkereshet a nagyszülő, aki segíthet a felek közötti egyeztetésben, a gyámhivatali eljárásban vagy végső esetben bírósági peres eljárásban.

Történetünkben a nagymama sajnos kimerítette már a békés megoldási lehetőségeket, így most a gyámhivatalhoz fordul segítségért, hogy immár 6 hónapja nem látott kisunokáját, akit születésnapján sem láthatott és nagy valószínűséggel karácsonykor sem láthat majd, végre rendszeresen látogathassa, akár az édesanya felügyelete mellett. Számára már csak az számít, hogy újra tarthassa a kapcsolatot unokájával, hisz a kicsi nem tehet a felnőttek konfliktusáról, és nem szenvedhet emiatt. Az idő nem neki kedvez sajnos, hiszen az unoka másfél éves volt, amikor a konfliktus kirobbant, így a hónapok múlásával egyre halványulhatnak az emlékei és a kötődése a nagymamához. Bármennyire is szerette volna a nagymama a békés megoldást, de a többszörös elutasítás, az elszigetelés, az aggodalom miatt, és nem utolsó sorban a saját rohamosan romló lelki és testi egészsége miatt úgy érzi, nincs más megoldás, mint hivatalos segítséget kérni.

Ha az olvasó is hasonló konfliktussal küzd, ne csüggedjen, lépjen annak érdekében, hogy megmaradjon az oly fontos nagyszülő és unoka kötelék.

Ne feledje: a gyermek kapcsolattartása a nagyszülőkkel JOG és nem csak LEHETŐSÉG!