– Családi karikatúrák című könyvedbe összegyűjtötted a saját családodról szóló kis történeteket, amelyek a Képmásban megjelentek. Ezek is mutatják, hogy szarkasztikus humorral teszed elviselhetővé vagy oldod fel a konfliktusokat.
– Igen, ez jellemző rám, de arra is rájöttem, hogy a humorral vigyázni kell: nem mindannyiunknak egyforma a humorérzéke, így előfordulhat, hogy amit én vidám csipkelődésnek szánok, azt más bántónak érzi. Ma már óvatosabban bánok a viccesnek szánt megjegyzéseimmel.
– Gyerekeid olvasták a róluk is szóló Családi karikatúrákat?
– Persze. Meg is történt, hogy nagyobbik lányom számonkérte: miért írtam, hogy nem akarja otthon senki kivinni a szemetet. Akkor abba is hagytam ezeket a családi történeteket, mert kamaszkorukban már túlságosan összeért az írások ideje a valós jelen idővel. Az nem zavarta őket, amit a hároméves korukról írtam, de amit a tizenháromról, az már igen. Aztán meg azt mondta, hogy emiatt nem kellett volna abbahagyni. (nevet)
– Milyen tulajdonságokat örököltél a szüleidtől, amik segítettek téged az életben?
– Apukám orvosi pályára lépett a családi elvárásnak megfelelve, de emellett autodidakta módon sokféle tudományba beleásta magát, ami valóban érdekelte: a történelembe, a nyelvekbe – megtanult például finnül, az örmény nyelvtudását pedig szinte tökélyre fejlesztette, régi szövegeket fordít, szótárt készít. Egyedül tanult meg kottát olvasni és zongorázni is. Ez a fajta kíváncsiság és érdeklődés, amiért ennyi áldozatot hoz valaki, azt hiszem, arra tanított, hogy sose elégedjek meg az elég jóval. Anyukámtól, aki matematikus és programozó, a derűs hajlamot örököltem, azt, hogy mindig humorral igyekezett átlendülni a nehézségeken. Szeretett a társaság középpontja lenni, és mindig mindenre volt egy ötlete; állandóan meglepetésekkel kedveskedett a családban és a munkahelyén. És mindketten írtak verseket, nem is akármilyeneket, én ezzel nem próbálkoztam, de az irodalom szeretetét és az írásvágyat örököltem.
– Huszonévesen házasodtál össze a férjeddel. Mit változtatott és alakított ő rajtad?
– Sok önbizalmat kaptam tőle, vagyis attól, ahogyan ő látott engem.
Egy jó párkapcsolatban meglátjuk magunkat annak a szeme tükrében, aki nagyon szeret.
Hitt és bízott bennem mindig. Ha ő nem biztat, nem jelentkeztem volna a főiskola után az egyetemre, és nem mentem volna el az újságíró-iskolába.
– A három gyermeked hogyan segítette vagy gátolta az emberi kibontakozásodat?
– A gyerekek csodák! Amint felelősséggel tartozol valakiért, sokkal egyértelműbbé válnak a döntések, mert minden a maga fontossági helyére kerül. A gyerekeim által rengeteg olyan dologban volt részem, ami egyébként sosem ért volna el, és ezeket az élményeket kiválóan tudtam kamatoztatni az újságírói munkámban is.
– Sikerült összeegyeztetni a gyereknevelést a tanulással és a pénzkereső munkával? Nem kellett ezekért nagy kompromisszumokat kötnöd?
– A tanárképző főiskola elvégzése után fél évet tanítottam magyar-történelem szakos tanárként, közben férjhez mentem, utána megszületett az első gyermekem. Még abban a hónapban jelentkeztem a pécsi bölcsészkarra, ahol elvégeztem a magyar szakot. Az államvizsgát kissé előre kellett hoznom, mert akkor született a második lányom. A fiam születése után pedig elkezdtem egy újságíróképzést. Nekem nagyon bevált az, hogy a gyerekekkel otthon töltött idő mellett tanultam, később pedig lapoknak írtam külső munkatársként. Amikor a gyerekeim iskolások lettek, állandó munkahelyet kerestem, így kerültem a Képmás magazinhoz, ahová korábban már írtam külsősként. Visszanézve minden zökkenőmentesen ment.
Általában nem fogalmazok meg vágyakat magamnak – valószínűleg ennek a csalódástól való félelem lehet az oka –, mégis utólag azt mondhatom, hogy a ki nem mondott vágyaim szerint alakult minden.
– Sosem érezted úgy, hogy nem bírod együtt a kétféle, otthoni és munkahelyi helytállást?
– Ó, dehogynem! Állandóan. Amikor elkezdtem újra nyolc órában dolgozni, az már nem csak amolyan frissítő szellemi kimenő volt, mint a külsőzés. Állandóan furdalt a lelkiismeret, hogy talán nem ott kéne éppen lennem, ahol vagyok. Egyik este sokáig bent kellett maradnom a szerkesztőségben, és hazafelé már negyedórája vártam a megállóban, kánikula volt, a villamos nem jött, éreztem, hogy állni is nehéz, zúgott a fülem. Tudtam, hogy holnapra még ki kellene mosnom az egyik gyerek edzőcuccát, a másiknak még vásárolni kéne, mert az osztállyal kirándulni megy… Szirénázva elment mellettem egy mentőautó, és átfutott az agyamon: ha most összeesnék, és engem vinne el a mentő, hogy készülnének fel a holnapi napra nélkülem? És akkor hallottam egy hangot a fejemben: „Ha feladatot adok, időt is adok.”
Persze, az eszemmel tudom kellett volna, hogy ha hiszek Istenben, el kell hinnem azt is, hogy én addig élek, amíg feladatom van – de ez a mondat azért váratlanul ért.
Emlékszem, mélységesen megnyugodtam ettől a felismeréstől, és később is szükségem volt ennek a mondatnak a felidézésére. Most szinte látom magam előtt egyes olvasók arcát: „Na, ez hangokat hall, azt hiszi, szól hozzá a mindenható Isten!...” (nevet) De melyik vajon a nagyobb kísértés: elhinni vagy nem hinni?
– Amikor a Képmáshoz kerültél szerkesztőnek, az még egy plébániai kezdeményezésű fiatal lap volt, de nagy, országos ambíciókkal.
– 2002-ben alapította Illéssy Mátyás atya, aki akkor solymári plébános volt, én csak 2003-tól csatlakoztam szerkesztőként, és 2005-től vagyok főszerkesztő. A Komlósi Oktatási Stúdióban persze semmit nem tanultam arról, milyen egy keresztény értékrendű magazin.
Össze kellett egyeztetnem az ott megtanult szakmai színvonalat és a világra való nyitottságot egy olyan határozott értékrenddel, amelyen nem szerettem volna túllépni.
Ezt a látszólagos ellentmondást együtt oldottuk fel szerkesztőtársammal, Zalka Katival, együtt kerestük a kitaposatlan keskeny utat. A saját keresgéléseinkkel együtt mozdult a Képmás is. Az akkori kis szerkesztőségünk minden tagja arra vágyott, azért dolgozott, hogy legyen egy korszerű médiatermékünk, amely a számunkra fontos értékeket közvetíti. Soha nem lehet már azt sem szétszálazni, hogy a Képmás változtatott meg jobban minket, vagy mi a Képmást.
– Jó kézbe venni a magazint, mert mintha több ember közös műalkotása lenne, a látványa valódi esztétikai élmény. Lehetett volna kulturális magazin, de nem ebbe az irányba fejlődött.
– Szerintem egy magazinnak nem az a feladata, hogy egy szűk, vájtfülű, kifinomult ízlésű réteg igényeit szolgálja ki, hanem szélesebb közönséghez kell eljutnia. Minden ember életét megkeseríti, ha valami nem működik, és egy magazin sok szinten tud segíteni, hogy az életminőségünk jobb legyen: egészségtippekkel, lelki tanácsokkal, hittel, jó szabadidős programok ajánlásával, minőségi irodalommal. Legyünk kicsit jobb emberek: jobb szülők, társak, barátok, gyerekek – számomra ez a hivatásunk és az egész élet mottója. Főszerkesztőként azt vallom, hogy minden, ami segíti ezt, az jó téma. És a közös munkáról azt gondolom, olyan, mint a kőleves. A kő hozza össze a hozzávalókat, rá van írva pár fontos dolog, nevezhetjük brandnek vagy szakmai, emberi hitvallásnak, de a leves ízét, tartalmát az adja, amit ki-ki hozzátesz. Azok, akik hisznek a Képmásban. Munkatársak és olvasók.
– A legtöbb cikk témája kapcsolódik a családhoz. Miért van ennyire a középpontban?
– A család az összes emberi közösség alapja. Oda születünk, a jó családban elfogadnak minket, mi pedig elfogadjuk és rá is szorulunk arra, amit a családban kapunk. Ott tanulunk meg szinte mindent az emberi kapcsolatokról, és a hozzátartozóink tükörként segítenek, hogy jobban megismerjük önmagunkat. Nem mindegy, hogy milyen ez a közeg.
A családot nemcsak elviselni kell, mint egy kényelmetlen fotelt a szobában, hanem lehet és érdemes még értékesebbé tenni.
A médiatermékek sokat tudnak ebben segíteni, a megelőzés és felkészítés szintjén, érzékenyítéssel, jó példák megmutatásával. Egy-egy tanulságos történet vagy jó mondat pozitív láncreakciókat indíthat el a lélekben.
– Ezért alapítottátok kollégáiddal a Média a Családért-díjat, amely a családról pozitívan, építő szándékkal író újságírókat jutalmazza?
– A „pozitívan” kifejezés megtévesztő lehet, nem azt jelenti, hogy csak a jó dolgokat írják meg, hanem hogy nem a család értékeit rombolva teszik ezt. A díj alapításának idején nagyon gyakran szembesültünk a családot destruktívan bemutató média-megjelenésekkel: hogy elválni trendi, a gyerekvállalás gátja a kibontakozásnak, menekülni kell a nehezen működő kapcsolatból. Ha rákerestünk a család szóra, megesett, hogy a „családon belüli erőszak” találat volt az első.
Az olvasottság és nézettség oltárán feláldozott realitás a szenzációt, a botrányt mutatja, és azt sugallja, hogy ez az általános. Ennek ellensúlyozására akartuk támogatni azokat az újságírókat, akik meg tudják láttatni a család védő, segítő, pozitív arcát.
Létrehoztuk a Média a Családért Alapítványt és a ma már egymillió forintos szakmai díjat, hogy ösztönözhessük ezeknek a cikkeknek a létrejöttét. A zsűribe már a kezdetekkor sok kiváló újságírót és szakembert sikerült megnyernünk, például Kopp Mária professzort vagy dr. Aczél Petrát és Keresztes Ilonát, akik a mai napig zsűritagok.
– Tudatosan akartál megcáfolni sok sztereotípiát, például hogy a nők figyelmét nem lehet komoly témákkal lekötni, csak divattal és háztartási tanácsokkal; hogy könnyed romantika és bulvár nélkül nem lehet eladni egy magazint?
– Igen, de ma már talán ezt sem kell cáfolni. És azóta mi is változtunk egy kicsit, ma már deklaráltan nőknek és férfiaknak szólunk, mert az is előítélet, hogy a „magazinos témák” csak a nőket érdeklik. Hiszen az, hogy hogyan lehetünk egészségesebbek, hogyan óvhatjuk meg gyerekeinknek a környezetet, hogyan ismerhetjük meg a világot vagy hogyan élhetünk jobb párkapcsolatban – a férfiaknak is fontos.
– Mit szólsz azokhoz a kritikákhoz, hogy a Képmás nem elég harcosan közéleti, és a „nőknek és férfiaknak” címzés nem elég trendi?
– Olykor nem éppen szívderítő, de fontos témákkal is foglalkozunk. Hátrányos helyzetű térségekkel, szomorú társadalmi jelenségekkel, sorsokkal, súlyos etikai kérdésekkel. Mert bár az élet szépségét szeretnénk megmutatni, az is feladata egy jó magazinnak, hogy nekünk, szerencsés helyzetben lévőknek is adjon ízelítőt azokból a nehézségekből, amiket személyes életünkben nem tapasztalunk. Ezek elől nem zárkózhatunk el. A címzés pedig épp harcos is lehet, hiszen azt jelenti, hogy Isten a saját képmására férfinek és nőnek teremtette az embert. Ezt ki is merjük mondani. És azt jelenti, hogy egyfajta konzervatív feminizmus mentén egyenrangúnak, de nem egyformának, mégis teljességében csak együtt értelmezhetőnek gondoljuk a nőt és a férfit. Én nem szívesen vennék vörösbor felirattal fehérbort.
Mi sem árulunk mást, mint amit a címlapon hirdetünk: „Képmás, nőknek és férfiaknak”.
– Hogyan és miért indultak a Képmás-estek? A kétemberes beszélgetésből hogyan nőtt összművészeti estté, amelynek több száz nézője van?
– Urbán András, a Képmás első munkatársa mindig szerette volna, ha személyesen is találkozunk az olvasóinkkal, és létrehozunk egy közösséget. Az első beszélgetést a Szent Margit Gimnázium dísztermében tartottuk, a Bánk bán operafilm levetítése után. Ezt egy sikeres sorozat követte ismert műsorvezetőkkel, de egy idő után érdeklődés hiányában elhalt. Négy-öt éve tematikus estekként újraindítottuk, ekkor már teljesen képmásos erőből, általában én voltam a műsorvezető, de néha a kollégáim is beugrottak, például te is. Másfél év után úgy éreztem, ez a beszélgetős koreográfia már kevés, hogy az emberek ránk szánják a munka utáni hétköznap estéjüket.
Mindenki vágyik a katarzisra, a művészeti élményre, szórakozásra. Az jutott eszembe, hogy a beszélgetéseket kössük össze valamilyen művészi produkcióval, tánccal, zenével, irodalommal, színházzal, filmmel.
Nem feltétlenül a beszélgetés témájaként, hanem hogy inspirálódjunk általa. Egy jó magazin sem csak adatszolgáltató, tippeket adó fórum, a művészetnek is helyet kell kapnia benne.
– Amikor írsz vagy szerkeszted a magazint, megjelenik lelki szemeid előtt az ideális olvasó?
– Azt hiszem, szerkesztés közben elsősorban olyan embereket képzelek el, akikkel jól el tudnék beszélgetni. Amikor viszont megjelenik a lap, mindig megpróbálom „kritikusabb külső szemlélőként” is átlapozni, elgondolom, mit szólna egy-egy cikkhez egy tőlem nagyon különböző ember. Ha ezt a szerkesztéskor tenném, lehet, hogy semmi nem menne át a szűrőn. (nevet) A szalézi kápolnában, ahová vasárnaponként járok, ki szokták tenni a Képmást. Amikor belépéskor térdet hajtok, a tekintetem a kitett lapokra esik, és – számomra is hihetetlen – mintha mind a száz oldal leperegne: vajon Isten előtt meg tudok-e állni azzal a száz oldalnyi tartalommal? Persze az sem hátrány, ha gyorsan végzek az oldalpörgetősdivel, hiszen végülis nem ezért jöttem.
