A programot 2015-ben a Lélekkel az Egészségért Alapítvány hozta létre. Az alapító dr. Bikfalvi Réka egészségfejlesztő szakpszichológus. Az ötletet onnan kapta, hogy elsős gyermekének osztályfőnöke arra kérte a szülőket, tartsanak előadást a saját foglalkozásukról a diákoknak. A szakember és csapata ekkor kezdtek el gondolkozni rajta, hogyan lehetne beszélni a stresszről az iskolásoknak, majd korcsoportok szerint kidolgozták a Sulinyugi módszerét. A következő évben elkezdődtek önkéntesképzéseik, amit azóta már százan elvégeztek. A program keretében eddig 448 osztályfoglalkozást tartottak, és több mint tízezer diákhoz jutottak el.

A Sulinyugi mukatársai alsó és felső tagozatos illetve középiskolás diákoknak tartanak játékos órákat arról, hogy mi is a stressz és hogyan tudják azt kezelni.

Szigeti Réka egészségfejlesztő pszichológus szerint a gyerekek életében ugyanúgy jelen van ez a kellemetlen érzés, csak ők kevésbé tudatosítják, és nem tudják megfogalmazni, ezért szavak helyett hajlamosak testi tünetekkel jelezni problémáikat a külvilág felé. Az egyes életszakaszokban a gyerekeknek más és más stresszfaktorokkal kell megküzdeniük: az elsősök elszakadnak óvodás barátaiktól, és aggodalommal tölti el őket, sikerül-e beilleszkedniük az új közösségbe. Habár ők még sok helyen nem kapnak osztályzatot, azért is szoronganak, hogy képesek-e teljesíteni, amit az iskolában elvárnak tőlük. A felsőbb évfolyamokban hangsúlyosabbá válik az „akadémiai stressz”, amit a dolgozatok, hatodikban és nyolcadikban a felvételi, középiskolában az érettségi váltanak ki.

A program szakembereit általában a tanárok hívják el az iskolákba, a megkeresések oka változó: általában az osztálytársak közti konfliktusok miatt kérnek segítséget, míg más iskolákban a teljesítménykényszer, máshol az agresszió jelent gondot. „A feszültségi szint az egész országban megnőtt, a BKV-n állandóak az összeszólalkozások, a gyerekek pedig nem tudják, hogyan tartsák kordában indulataikat” – véli Szigeti Réka.

A pszichológusok a korcsoportok sajátosságai szerint máshogy építik fel az órákat: a legkisebbeknek élményközpontú foglalkozást tartanak, amikor a játéké és a képzeleté a főszerep. A felsősöknél ezek helyett az információ válik hangsúlyosabbá, amikor racionálisabb oldaláról közelítik meg a témát, míg a középiskolásoknál az önálló munkavégzés és saját kérdéseik kapnak nagyobb teret. A kamaszok figyelmét az internet adta lehetőségekre is felhívják, ahol tovább informálódhatnak és elmélyedhetnek az egyes módszerek használatában. Közösségi oldalaikon rendszeresen osztanak meg posztokat a gyerekek, szülők és pedagógusok számára, emellett a fiatalok körében népszerű youtuberekkel is együttműködnek, akik szintén gyártanak stresszkezeléssel kapcsolatos tartalmakat.

Még az iskolák bezárása előtt elkísértem Rékát és kolléganőjét, Langer Viola pszichológushallgatót két foglalkozásra, akik a zuglói Móra Ferenc Általános Iskolában egy elsős és egy hatodikos osztálynak tartottak órát.

A nap a legkisebbekkel kezdődik. Az elsősök osztályfőnöke, Ágnes szerint néhány gyereknek már a reggel stresszesen indul, kapkodva mennek iskolába, délutánra pedig elfáradnak és azon aggódnak, mikor jönnek értük a szüleik. „Sok apró dologból áll össze, mi miatt idegesek, mint a szülők elvárásai, a beilleszkedés, a szerepléstől való félelem, és akkor még ott vannak az otthoni dolgok, amikről nem tudunk” – sorolja a tanítónő. Amikor megkérdezem a gyerekeket, mi miatt szoktak stresszelni, legtöbben a testvérükkel való konfliktusokat említik. „A bátyám sokszor piszkál, amikor a szüleink nincsenek a közelben” – meséli az egyik kislány, aki emiatt legszívesebben leszigetelné a szobáját.

Réka és Viola már a becsöngetés előtti szünetben felkeltik a gyerekek figyelmét: arra kérik őket, rajzolják körbe egy társukat. Az így kapott emberalak, Feszültke lesz az óra főszereplője, akit felragasztanak a táblára, és rajta mutatják meg, mik a stressz jelei: ez lehet fáradt tekintet, piros arc, libabőr, izzadás, gyorsabb szívverés, hányinger vagy épp hasfájás.

Ezt követően a két szakember azt beszéli át velük, milyen technikákkal csökkenthetik a feszültséget, öt csoportra – száj, bőr, izom, kéz, gondolatok – osztva annak módjait. A kézhez kapcsolódó praktika például a firkálás, az izomhoz a sportolás, a bőrhöz pedig az érintés és az ölelés. A gyerekek a gyakorlatban is kipróbálnak egy-egy módszert. A legnagyobb sikere a szabad rajzolásnak van, amikor vad firkálásba kezdenek, páran még a lapot is összetépik, komolyan véve a kérést, hogy az érzéseik irányítsák a ceruzát. „A rajzolás, naplóírás, babrálás esetén izmainkon keresztül vezetjük le a stresszt, ami befeszül majd elernyed, reakciót indítva be a testünkben. E progresszív relaxáció hatására paraszimpatikus túlsúly lép fel az agyban, amit mi csak nyugiparancsnak nevezünk” – magyarázza később Réka.

A rajzolást követően elénekelnek két gyerekdalt. Az éneklés, különösen a közös éneklés jótékony hatású, kioltja a félelmet, aminek neurológiai oka van: a magas rezonanciájú hangok jókedvre hangolnak, ezért is van, hogy a nevetést jelző hangutánzó szavaink, mint a ’hihi’ is magas hangrendűek. A tapintás ugyancsak csökkenti a stresszt: érintéskor oxitocin hormon szabadul fel a szervezetben, ami növeli az összetartozás érzését. (Szüléskor is ez a hormon termelődik, amelynek simaizom-összehúzó hatása is van, és bőrkontaktus által tovább termelődik, ezért szokták az újszülöttet rögtön az anya mellére tenni.)

Réka szerint habitustól függ, kinek melyik módszer válik be, egy indulatosabb gyereknek inkább az intenzívebb levezetés a hatásos, például ha beleüt egy bokszzsákba, míg mást a meditálás nyugtat meg, ezért is mutatnak be többféle technikát.

A hatodikosoknál szintén Feszültkével kezdődik az óra, akin Réka és Viola ezúttal is szemléltetik az idegesség jeleit, a felsősök azonban arra is választ kapnak, mi a magyarázata egy-egy tünetnek. A gyakori hasfájás oka, hogy stresszhelyzetben a szervezet elhanyagolja az emésztést, míg a szív azért ver ilyenkor hevesebben, hogy javítsa a vérellátást. A diákok azt is megtudják, mért nevezik 11-esnek a szorongó ráncot, majd kipróbálják a hasi légzést és a progresszív relaxációt. A játékok közül ők is a firkálást élvezik leginkább. „Máskor is volt, hogy rajzolással nyugtattam meg magam, és még a papírt is összetéptem utána, nagyon jó érzés volt” – meséli az egyik lány.

Emmának, aki most felvételizett hatosztályos gimnáziumba, sok stresszlabdája van otthon, ő ezekkel oldja a feszültséget, ha nagyon ideges. Bence a dolgozatok miatt szokott görcsölni, ő ilyenkor megiszik egy pohár vizet, majd becsukja a szemét és elszámol tízig. Ugyanígy tesz Regina, akin több tünet is jelentkezik, ha feszült: fáj a hasa, remeg a keze és gyorsabban ver a szíve. A két szakember azt tanácsolja a szülőknek, figyeljenek oda a fizikai jelekre és vegyék komolyan, ha azok állandóvá válnak. A gyakori fej-és hasfájás mellett az is intő jel lehet, ha leromlanak a gyerek jegyei, megváltoznak evési vagy alvási szokásai és a viselkedése, nem jár el a barátaival, hanem magába zárkózik. Beszélgetésekkor érdemes a szokásos „Mi volt ma a suliban?” kérdést máshogy megfogalmazni, mivel a gyerekek a mostban élnek, így nem fogják a beszámolójukat a pár órával korábban történt negatív eseményekkel kezdeni. Ehelyett kérjék meg őket, meséljék el, mikor érezték magukat a legjobban, mi miatt szorongtak, vagy hogy mi volt aznap a legunalmasabb. Meglehet, ezekre is semleges választ kapnak, de később, az együtt végzett tevékenységek, bevásárlás, krumplipucolás, kisebbeknél a fürdetés és a lefekvés meghittebb pillanatai közben megnyílhatnak.

A foglalkozásokon ritkán, de előfordul, hogy súlyos problémákra –alvási zavarok, falcolás, a kamaszoknál a megfelelési kényszer miatt kialakuló evészavar – derül fény. „Ezeket a problémákat nem tárgyaljuk meg órán, még ha ki is bukik valakiből, mivel nem pszichológusként, hanem trénerként vagyunk jelen. A téma lekerekítésével és lezárásával egyrészt az érintett tanulót védjük, mivel könnyen a társai céltáblájává válhat, másrészt 45 perc nem ad lehetőséget a mélyebb feltárásra, így nem lenne etikus belemenni” – mondja Réka. Élve a szakemberi jelzési kötelességükkel, ilyenkor beszélnek a pedagógussal vagy az iskolapszichológussal, akik az esetek többségében már tudnak a problémáról.

A Sulinyugi csapata a foglalkozások után a későbbiekben további, elmélyítő órákat is tudnak tartani az osztályoknak.

A mozgékony elsőt követő második alkalom lassabb menetű, amely során hosszabb-rövidebb relaxációs módszerekkel, például hangmeditációval ismertetik meg a diákokat, amikor a csukott szemű gyerekeknek állathangokat játszanak le és ki kell találniuk, melyik irányból jön a hang, és egy hosszabb relaxációs gyakorlat után a gyerekek le is rajzolhatják az élményeiket. A harmadik órát arra építik, hogyan lehet személyre szabni a megismert módszereket, és olyan is volt, hogy egy terápiás kutyát vittek magukkal.

Réka úgy látja, a tanárokat a rendszeres fegyelmezés terheli le leginkább, például amikor órán nem tudnak befejezni egy gondolatot, mert hatan közbeszólnak. Ez az állandó zavaró, nehezen kordában tartható és kontrollálható stressz, az osztálytermi stressz szintén növelheti a kiégés kockázatát. Ágnes tanítónő a pedagógusokkal szemben támasztott irracionális elvárások miatt stresszel. „Van egy alulról és egy felülről jövő nyomás, én pedig állok középen és túl nagy a prés. A tanulási, érzelmi és pszichikai problémákat mind nekem kell megoldanom, ha pedig nincs rá kapacitásom, én vagyok a tehetségtelen pedagógus.” A nyugdíjhoz közelítő tanítónő Rékához hasonlóan azt tapasztalja, rossz irányba változott a gyerekek magatartása. „Az egyik gyerektől megkaptam, hogy undok vagyok, egy kollégámat pedig leidiótázta egy negyedikes.” Szerinte, mivel már egyre kevesebb a nagy család, a gyerekek előtt nincs egy minta, hogyan illik viselkedni az idősebbekkel. Néhány szülőtől sem tapasztal elég megbecsülést, akik probléma esetén nem vele beszélik meg a gondjukat, hanem rohannak az igazgatóhoz vagy akár a bíróságra.

A pedagógus a tréningek óta jobban odafigyel magára, például eljár úszni, a tanultakat pedig a diákjain is alkalmazza: iskolai rendezvények, például farsangi mulatság előtt, amikor az osztálya egész nap bent van, hasi légzéssel, meditációval lazítanak, ami néha olyan jól sikerül, hogy a gyerekek elalszanak.

A Sulinyugi fő üzenete is ez: tudatosabbá tenni a gyerekeket, a tanárokat és a szülőket, hogy mindenekelőtt saját szorongásaikat csökkentsék, és csak utána foglalkozzanak minden más problémával.

Ehhez pedig nincs szükség különleges eszközökre, a technikák ismeretében maguk is képesek lesznek elűzni a stresszt, amire a járvány miatti otthoni bezártság idejére is nagy szükségük lehet. Az ismertetett módszerek, mint a hasi légzés, a bokszzsák és a meditáció mellett többek között azt tanácsolják a gyerekeknek, beszéljék ki félelmeiket, mozogjanak sokat, tűzzenek ki új célokat, mint egy nyelv megtanulása, barátaikkal pedig ne csak írásban, hanem videóüzenetben is kommunikáljanak. Az online tér nagy segítséget jelenthet a kényszeres szobafogság idejére, de a negatív hírek óránkénti olvasása helyett inkább azzal kapcsolatban keressenek vagy osszanak meg információkat, hogy milyen kreatív ötlettel tudnak megoldásokat találni erre a helyzetre, és arra is ügyeljenek, hogy feltöltő tevékenységeik lehetőleg ne rögzítsék őket a képernyőhöz, mert most a tanulás, kapcsolattartás miatt egyébként is ahhoz vannak kötve.

– Miért növelheti a mért radioaktív értékeket az erdőtűz?

– Ez az erdő az erőmű 30 km-es sugarú, lezárt területén van, azért zárták le, mert ártalmas lenne az ember számára az ottani, megengedettnél nagyobb dózisérték. A tűz egyrészt azért probléma, mert elpusztítja a növényzetet, amely addig takarta a talajt és így felfogta az onnan érkező, sugárzó anyagot tartalmazó részecskék egy részét, másrészt azért, mert a hőhatás miatt a fölszálló részecskék közé így radioaktív anyag kerül, amely aztán szétterülhet a levegőben. Hogy mennyire, ez attól függ, hogy milyen nagy a hőmérsékletkülönbség a felszín és a fölsőbb légrétegek között, hogy mennyire koncentrált ez a hőáram, és milyen az időjárás.

Egy angol forrás szerint tizenhatszoros értékeket mértek a korábbi sugárszinthez képest, de egyrészt nem tudjuk, hogy mihez képest, és azt sem, mit értenek sugárszint alatt.

A The Guardian által közzétett képen egy dózisteljesítmény mérésére alkalmas műszer látszik, amely az átlagos környezeti háttérszint mintegy háromszorosát mutatja. (A dózisteljesítmény azt jelenti, hogy a területen tartózkodva mennyi sugárzási energiát nyel el az élő szervezet kilogrammonként az időegység alatt.)

– A hivatalos tájékoztatás szerint a radioaktív sugárzás szintje Kijev megyében és az ukrán fővárosban nem haladta meg a megengedett mértéket. De akad, aki a múltbeli élmények miatt nem igen hisz a hivatalos tájékoztatásnak…

– Amikor az 1986-os baleset történt, egy hatalmas erejű robbanás vitte föl a sérült reaktor tartalmát több kilométer magasra, ahol a magas légkörben ez szét tudott terülni úgy, hogy az az egész északi féltekén mérhető volt – a mostan helyzet sokkal-sokkal enyhébb ennél. Egyrészt jóval kisebb a hőmérséklet-gradiens, amely ezt a felhőt felviszi, másrészt ennél is fontosabb, hogy az az aktivitás, ami most kiszóródott, töredéke az akkorinak. Nagyon csodálkoznék, ha ennek hatását mérni lehetne Magyarországon, és azt tudni kell, hogy a mérhetőség és veszélyesség között 7-8 nagyságrendi különbség van.

– Ez azt jelenti, hogy Magyarországon jóval előbb mérhető a sugárzás emelkedése, és a monitorozás is folyamatos?

– Amit távolból mérni lehet, az a levegőaktivitás koncentrációja. Magyarország területén kb. 100 környezeti mérőállomás (az úgynevezett OKSER rendszer) működik, ezek egy része nemcsak a dózisteljesítményt, hanem a légköri koncentrációt is méri. A tűz helyéről a szennyeződés elindul, amerre a szél fúj, és folyamatosan hígul, mivel keveredik a tiszta levegővel. A mérőeszköz úgy vesz mintát a levegőből, hogy ezt össze is sűríti viszonylag kis területen, egy szűrőn, tehát jóval koncentráltabban jelenik meg rajta, mint például a tüdőnkben. De még mielőtt oda jutna a levegő, találkozik a légutakkal is, amelyek arra szolgálnak, hogy megtisztítsák, és a tüdőhólyagokba már csak a tiszta oxigén jusson el.

Tehát ha ezeken a nagyon érzékeny szűrőkön ki lehetne mutatni megemelkedett értéket, az azt jelentené, hogy jóval előbb mérjük már, mintsem az emberi tüdőben bármiféle kockázatnövekedéssel járó aktivitást okozna.

Annak a milliomod részét is ki tudjuk mutatni, ami az emberi szervezetben kárt okozna. És majdnem biztos, hogy ha a szennyeződés el is ér idáig, a nagyságrendje nem fog mérhető értéket adni, szóval lehet, hogy a hírek nem mindenki számára megnyugtatók, de a mérések igen.

Az áldozatok személyes történetei, a magas szintű szakmai tudás és a közvetlen stílus magával ragadóvá tették az előadást. Talán a 95 halálos baleset felidézése, a néhol letakart, néhol fedetlenül hagyott halott emberek képe és a mégis gyerekbarát előadásmód tette mindenkire a legerősebb benyomást.

Az egyik tizenegyedikes lány mondta:

„Másfél órán keresztül gubbasztottunk a szőnyegeken, egy percre sem lankadt a figyelmünk. Tetszett, hogy az előadó cenzúrázatlanul, saját, ’véres’ képeivel mesélt. Ezekre is szükség van, hogy az emberek megértsék, mivel járhat egy baleset.”

„Még nincs jogsim, de egyelőre nem is akarok, mert eléggé megrémisztettek a látottak, egy halott kislány képe volt a legmegrázóbb. Mindenkinek meg kellene néznie ezt az előadást, aki vezet vagy vezetni akar. Én azt tanultam belőle, hogy be kell kötni a biztonsági övet, követni kell a szabályokat és vigyázni kell egymásra.”

Egy tizenhét éves motoros srác alig talált szavakat, amikor arról kérdeztem, mit szól az előadáshoz. „Mindenki ledöbbent a látottakon. Ehhez persze hozzájárultak a sokkoló képek is. Most szégyellem, hogy nem olyan rég 300-zal vezettem apám nagymotorját, pedig arra a kategóriára még jogsim sincs. Minden évben járok vezetéstechnikai tréningre, ezt a gyakorlatot folytatni akarom. Ezután még inkább tisztelni fogom a motort, és ésszel fogok vezetni. Mivel az előadónak is volt motoros balesete, hiteles volt, ahogy a fájdalmairól és a felépüléséről beszélt. Úgy adta elő a saját tapasztalatait, hogy azt éreztem, ez bárkivel megtörténhet.”

„Nagyon tetszett, hogy nem rendőrként jött ide magyarázni, hanem apaként mesélt.”

Nem véletlenül érezte a fiatal fiú, hogy a halálos áldozatok érzelmi húrokat pendítenek meg a kétgyermekes édesapában. Pintér József fejéből ugyanis akkor pattant ki az előadás ötlete, amikor a lánya tizennégy éves lett, és náluk is megjelentek a „motorizált” udvarlók. Mivel baleseti helyszínelőként számtalan tragédiát látott az utakon, úgy gondolta, itt az ideje másokkal is megosztani a tapasztalatait, hogy ezzel is javítsa a közlekedési morált. „A főnököm a kezdetektől fogva támogatott. Amikor megcsináltuk a legelső filmet, még nem tudtuk, mennyit is fedjünk fel a munkánk véresebb részéből. Az a videó sokkal keményebb volt, mint amit itt mutattam. Aztán szépen lassan egyre több tapasztalatot szereztünk. 2014-ben 14 előadást tartottam, az elsőt abban a középiskolában, ahová én is jártam. Tavaly már 164-et, és úgy számolom, idén meglesz az 500. előadás. Eleinte én jelentkeztem különböző intézményeknél, hogy balesetmegelőzési előadást tartsak, az utóbbi években viszont már csak felkéréseknek tettem eleget.”

Pintér József rendületlenül járja az országot, hogy minél több embernek beszéljen a biztonságos, egymásra figyelő közlekedés fontosságáról.

 Mivel baleset bárkit érhet, az előadásokat is változatos hallgatóság előtt tartja. „Óvodások, Volán társaságok, fuvarozó cégek dolgozói előtt is beszéltem már. Az elmúlt évek alatt külön tananyagot fejlesztettem ki buszos, motoros, teherautós, óvodás, általános és középiskolás hallgatók számára. Ha ovisokhoz megyek, 20–25 percben arra hívom fel a figyelmüket, hogy fogni kell a szülő kezét, ha át akarnak kelni az úton. Megbeszéljük, mit kell csinálni egy gyalogátkelőhelynél, hogyan kell szabályosan közlekedni, kitérünk a táblákra, lámpákra. Ilyen helyekre mindig elviszem az irányító botot és elmagyarázom, mi a teendő, ha rendőr irányítja a forgalmat. Általános iskolásoknál kétéves csoportokra van bontva a tananyag, mindenhol másra koncentrálunk. Hetedik-nyolcadik osztályban például bejön a segédmotorkerékpár-téma, hiszen a tizenhárom-tizennégy évesek már próbálgatják ezeket a járműveket.

Itt már be szoktam játszani ipari és térfigyelő kamerás felvételeket, amin látszódik, hogy ütik el a gyalogost a gyalogátkelőhelyen vagy hogy ütköznek össze járművek a jelzőlámpánál.

A kisebbeknél természetesen kimaradnak a brutálisabb képek és videók. Velük a fülhallgató- és telefonhasználatról, kerékpározáshoz használt bukósisakról beszélünk. Ha teherautós előadást kérnek, mindig érdekes, amikor 150 kamionos ül szemben az emberrel. Jó páran nem értik ilyenkor, miért kell a programon részt venni, hiszen már sok mindent láttak az utakon. De mindig vannak olyanok is, akik tanulnak a hallottakból.”

Hogy egy-egy előadás után mégis hányan vannak, akiket elgondolkodtatnak az elhangzottak, nem lehet pontosan tudni. Pintér Józsefet nem is feltétlenül a magas számok motiválják. Úgy gondolja, ha legalább egy embert arra ösztönöz, hogy bekösse a biztonsági övét vagy körültekintőbben vezessen, már elégedett lehet. „Szívesen járom az országot. Mindig merülnek fel új témák, új igények, amelyeknek meg kell felelni, az anyag folyamatosan bővül.”

„Bár nem egyszerű azokról a halálesetekről mesélni, amelyeket saját szememmel láttam, segíti a feldolgozást, hogy kibeszélhetem magamból a történteket, és közösen levonhatjuk a tanulságot, hogyan lehetett volna elkerülni.” 

Pintér József előadását szülőnek, gyereknek, pedagógusnak egyaránt érdemes meghallgatnia. Mondhatjuk, hogy a látvány helyenként nem tiniknek való, de sajnos a valóság szörnyű tragédiákat is tud produkálni. Erről pedig tudniuk kell, főleg abban az életkorban, amikor jogosítványt szereznek és azzal vágnak fel a társaik előtt, hogy fittyet hánynak a biztonságra meg a szabályokra. Ha a kamaszok ránk, felnőttekre nem is hallgatnak, amikor óvatosságra és megfontoltságra intjük őket, talán hisznek a saját szemüknek. Az életü(n)k múlhat rajta.

Mivel nincs tévé az otthonunkban, és az interneten sem a híreket bújtuk naponta, eleinte távolinak tűnt az egész járvány, legalább annyira, amilyen messze van Wuhan Clevelandtől.

Aztán egyszer csak itt volt. Nem ám csak Amerikában, és nem is csak Ohióban, hanem pontosan a mi megyénkben, a mi városunkban. Ha lassan is, de mindenkinek leesett, hogy ez nem egy negatív utópia, hanem a valóság.

Ohió gyorsan reagált, hamar kihirdették a meghosszabbított tavaszi szünetet az iskoláknak, és mi is a Nebuló Magyar Nyelviskolánkban. Valljuk be, talán nincs is olyan gyerek a Földön, aki ne fogadta volna örömmel, hogy három hétig nem kell iskolába menni, persze Clevelandben sem volt ez másképp. A gyerekeink boldogan vágták sutba mind a könyveiket, mind az iskolai laptopjukat. Hát igen, olyan is van nekik. Az iskola minden év elején kiosztja a kisméretű laptopokat, majd év végén beszedi tőlük. Így áttérni online oktatásra igazán nem nehéz.

Ennek már három hete. Akkor voltunk utoljára bevásárolni is, és akkor éreztem először, hogy ez itt Amerikában, Cleveland közepén, csak valami átverés lehet.

Döbbenten néztem, hogy korlátozva van az üzletben, hogy hány csomag kenyeret vehetek. Lefagytam, amikor lerakatták az extra csomag vizet a kasszáknál azokkal, akik nem vették tudomásul, hogy egyszerre csak kettőt vihetnek haza. Bénultan álltam, amikor korlátokat állítottak fel a pénztáraknál, ahol még a karácsony előtti bevásárlásnál sem szoktak. Igen, akkor egy pillanatra összeszorult a gyomrom.

Bár hallottam idősebbektől olyan hangokat, hogy átmentek ők már sok mindenen, s csak mi, fiatalabbak ijedhetünk meg a megváltozott körülményektől, azonban a legtöbb 80 feletti azt mondja, ilyesmit még sosem éltek át. Nem itt, nem ebben az országban.

Azóta szinte kis sem tettem a lábam. Igyekeztem minden erőmmel betartani a rendelet és betartatni a gyerekeimmel is.

De két hét után muszáj volt bevásárolni, mert három tinédzser gyerekemnek már nem kell könyörögni, hogy egyenek és aludjanak, mint néhány éve, mert még a több mint tíz napja televásárol hűtőt is képesek voltak kiüríteni. Olyan zaklatottan jöttem haza, hogy csak a hazaérésem után pár perccel kitörő jégeső tudott lehűteni.

Férjemmel már előző este megbeszéltük, hogy nincs mese, be kell vásárolni. Megcsappantak a készletek, és bár nem vagyunk naprakészek a hírekben, még hozzánk is eljutott, hogy tegnap 31%-kal nőtt Ohió államban a fertőzöttek száma. A haditerv valami olyasmi volt, mint az egri vár védőinek kirohanása. Ő az egyik irányba indul el, én a másik városka felé veszem az irányt, és csak egy-egy boltba megyünk be, felkapjuk a legszükségesebbeket a listánk alapján, majd villámgyorsan elhagyjuk a helyet. Ha kétfelé megyünk, nagyobb esélye van, hogy legalább az egyik helyen lesz, ami kell.

Biztos voltam abban, hogy az üzletek tele lesznek emberekkel, hisz mások is láthatták a statisztika számait előző nap, hallhatták a kijelentést, hogy a következő két hétben ez a megjósolhatatlan sokszorosa lesz. Igazam volt, rengetegen voltak. A rendelet szerinti 6 feet (kb. két méter) távolságot csak ügyes bravúrozással sikerült megtartanom.

Nem jöttem zavarba attól, hogy megbámulnak, mert szinte egyedüliként viseltem maszkot és kesztyűt, sőt, egy idő után úgy éreztem had lássák, én leszek most a jó példa mindenki számára.

Férjem szerint akkora listával indultam el, hogy képtelenség az általam kiszabott tíz perc alatt teljesíteni majd a bevásárlást, különösen, ha még néhány idős ismerősnek is felkapok pár dolgot, de mondtam, csak figyeljen. Az üzletet úgy ismerem, mint a tenyeremet. Előfordult már, hogy amikor beteg voltam, őt küldtem el bevásárolni, és otthonról telefonon irányítottam, mit melyik polcon, melyik soron talál. Elismerem, igaza lett, kicsit több ideig tartott, aminek része volt az önkiszolgáló fizető kassza bénázása is, és a fagyasztott pizzát is elfelejtettem, pedig azt terveztem, hogy ma könnyebben megúszom az ebédet. Már két hete is üresek voltak a bolti fagyasztók, de nem emiatt háborodtam fel. Nem tudom, hogy az bosszantott-e fel jobban, hogy két bevásárlókocsi, mindkettő tetején babahordozóval, benne alvó babákkal, csak nehézségek árán tudták kikerülni egymást, vagy a nagymama, aki két tizenéves unokájával baktatott befelé. A három éves kislány hisztijét már minden erejével igyekezett kizárni az agyam, ami csak azon kattogott, hogy: valóban muszáj neki, nekik itt lenni? Március utolsó hétvégéjét írjuk, és még mindig itt tartunk?

A két hét alatt, amíg nem mentem az üzletekbe, azt hittem, más is így tett. Más is elfogadta velem együtt, hogy a mi felelősségünk, hogy megállítsuk a járványt, és nem a politikusoké, mindenféle rendeleteké. De úgy tűnik, nem.

Pedig mindegy, hogy el tudjuk-e hinni vagy sem, Clevelandet is elérte, ami a Föld többi részét, mi sem vagyunk kivételek. Míg néztem a csendes esővé csillapult vihart, azon gondolkoztam, hogy ha így haladunk, az embereknek nem lesz választásuk, ha nem tartják be a korlátozásokat. Ha vízszintesen nem tartják be a 6 feet, kb. két méter távolságot, nemsokára függőlegesen fogják, magukkal sodorva a szeretteiket is.

Az elmúlt két hétben mi, akik otthon maradtunk, őszintén hittük, hogy minden nappal, amit otthon töltünk, segítünk lassítani a járványt. Várakozva néztünk a húsvét elé, hogy akkor, talán akkor már mindannyian találkozhatunk, tojásra vadászhatunk, megrendezhetjük a már hagyománnyá vált baráti összejövetelt. Az adatokat látva tudjuk, hogy ez már nem így lesz. Meghosszabbították a korlátozó rendeleteket, hivatalos értesítést kaptunk, hogy az iskolák május 1-ig zárva tartanak. Egyre több dicsérő cikk jelenik meg a kormányzónkról, Mike DeWine-ről, aki elsők között reagált gyorsan, hogy Ohióban életbe lépjenek a különleges rendelkezések.

Április 5-től minden üzletnek korlátoznia kell a beengedett vásárlók számát. Az üzletek maguk határozzák meg, hogy ez a szám mennyi, de ez talán segít megakadályozni, hogy a családok teljes létszámban vonuljanak ki bevásárolni. Ma reggel már több üzlet előtt hosszú sorban, tartva a két méter távolságot, türelmesen várakoztak az emberek.

Már korábban kitoltuk a reményeinket anyák napjáig, ami az USA-ban május második vasárnapja, hogy akkor talán már együtt ünnepelhetünk tulipánokkal, barátokkal, családdal, de ez is egyre valószínűtlenebbnek tűnik. A város legnagyobb kórházának, a Cleveland Clinicnek a jóslatai alapján a java még csak most jön, vihar előtti csend ez a mostani állapot. A lányom szomorú, hogy április 7-én nem ünnepelheti majd barátokkal a szülinapját, nem mehet el sehová, nem tervezgethet. Nos, igen, most a régi életünk minden napjára, minden részletére vágyakozva nézünk vissza, és alig várjuk, hogy visszakapjuk őket.

Krasznai Beáta, Nebuló Magyar Nyelviskola, Cleveland, Ohió

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

 

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

 

Miután fohászuk meghallgatásra talált, egy bizonyos Horst Sindermann, az NDK parlamentjének akkori elnöke, egy kommunista elkötelezettségű ember tett bizonyság értékű vallomást: „Mindenre felkészültünk, csak épp a gyertyákra és az imádságra nem.” Hangsúlyozom: egy ateista ember mondta ezt, amikor látványosan, recsegve-ropogva összetörtek az általa is szolgált, hitt és felépített világrend tartóoszlopai. Amikor már nem talált racionális magyarázatot a történtekre, és mintegy elismerte, hogy van, Akivel nem számoltak: azzal, hogy Isten alakítja a történelmet. Még a kommunistákét is.

Ettől a negyedszázados történettől elrugaszkodva, a modern jelenbe érve, már nem az ideológiák diktálta hitetlenséggel találkozunk, hanem egy másik típusúval. Egy olyan modern és haladó világkorszakkal szembesülünk nap mint nap, amelyben a keresztyénség, különösen itt, Európában, egyre inkább a háttérbe szorul. Sok esetben utat is téveszt, elveszíti hangját, irányát, másfelől egyre népszerűtlennebbé vagy még inkább érdektelennebbé válik a tömegek számára. A hit mint mindennapi életszükséglet már alig jelent valamit a 21. századi embernek. A lélek egy olyan mély kút számára, amit vagy lefed, elrejt maga elől is, vagy pedig teletömköd mindenféle haszontalan vagy éppen káros hiedelmekkel, okkult praktikákkal. Belső lelki kérdéseit, a lélek sajgásait igyekszik szerzésvággyal, látvánnyal, megfogható, megehető dolgokkal megválaszolni, elodázni. Merthogy a ma emberében is ott vannak a kérdések, bár ezekkel sokszor nem mer szembesülni, azokat felvállalni.

Egy nagyváros fiataljait kérdezték meg a közelmúltban arról, mitől félnek, mitől tartanak a leginkább. Sokak meglepetésére az ifjú generáció nagy része a haláltól, az elmúlástól fél a legjobban. Miközben mindenki másnál jobban ismerik és kezelik a modern eszközöket, az elmúláshoz kötődő kérdéseik megválaszolatlan, félelmetes kérdőjelekként lebegnek felettük. Hiszen a napjaink cukivá degradált, nyuszikás, kölnis húsvétja sem képes a tartalmas válaszokra, mert Isten nélkül önmaga karikatúrájává, világi ünneppé silányult.

Húsvét közeledtével a hit és a mindennapok kontrasztjával küzdő ember idén is rádöbben, hogy a technológia korában, a modern őrületben kellene eljutnia hozzá a Szónak. Aminek ma is súlya és helye van az életében. Az Isten nekünk szánt beszéde – a reklámok és simogatós telefonok világába. A Beszéd, amely hitre ébreszt, és szembesít a mennyből érkező akadálymentesítéssel. Azzal, hogy valaki felvállalta ezt a világot, úgy mindenestől. Benne engem és mindannyiunkat.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Jó testvérek vagytok?

Norbert: A nagyon jó még pontosabb jelző, bár Laci biztosan emlékszik olyanra, hogy nem engedtem számítógépen játszani, mert én voltam a nagyobb, nekem járt a billentyűzet. Mentségemre szól, hogy 14 évesen a két év korkülönbség soknak tűnik, de előtte meg utána szinte mindent együtt csináltunk.

László: A zenélést is együtt kezdtük. Mindig felnéztem Norbira, kis csúszással utánoztam a hobbijait. A görkorizást is, amiben a „szöktetésből hátraszaltó” trükkig jutott, de ott – a csúcson – abbahagyta… Ezután a tánc felé kacsintgattunk, de őt abból sem a sima társas, hanem a break dance vonzotta.

– A zene mikor jött a képbe?

Norbert: 15 körül lehettem. Eleinte ismerős szólókat próbáltunk lejátszani akusztikus gitáron, hallás után. Főleg a kétezres évek angol nyelvű zenéje hatott ránk, a Linkin Parktól Britney Spears-ig.

László:

Majd egy barátom megmutatta, hogyan kell akkordokat pengetni, s kinyílt egy új világ. A netről egy nap alatt megtanultunk vagy nyolcat, vérhólyagos lett az ujjunk, de éreztük, muszáj csinálnunk!

Gitárkörbe is jártunk György László filozófiatanárhoz, ahol Bob Dylan-, Bryan Adams-, R.E.M.-dalok szóltak. Ez a fajta zenei nevelkedés meghatározta az ízlésünket.

– Milyen típusú gyerekek voltatok?

Norbert: Ahogy megtanultunk járni, napkeltekor elmentünk otthonról, s csak napnyugtakor tértünk haza.

László: Bármit elkezdtünk, 120 százalékos energiabedobással űztük. Már az elején zenekarban gondolkodtunk, világsztárok akartunk lenni. Saját dalokkal, céltudatosan. Amikor megkaptuk az első gitárt édesanyánktól és a testvérétől, Norbi szerzett egy dobszettet is. Beraktuk az első emeleti apartmanba, s a szomszédok örömére próbálni kezdtünk. Már akkor tudtuk, hogy én leszek a basszusgitáros, pedig még basszusgitárunk sem volt.

Norbert: És már akkor saját dalt írtunk, amikor még más zenekarét sem tudtuk rendesen lejátszani!

László: Az első dal, amit Norbi írt, a Big Adventure címet kapta. Arról szólt, hogy az élet egy nagy utazás.

– Szilárddal, a dobosotokkal kezdettől fogva együtt zenéltek, és a többiek is helybeliek a bandában.

László: Úgy voltunk vele, hogy a zenei képességek tanulhatók, így az, hogy „találjon köztünk a szó”, és mint emberek jól kijöjjünk, fontosabb. Gondoltuk, minden máshoz felnövünk majd, és így is lett.

Norbert:

Barátokat választottunk ahhoz, hogy zenéljünk, és nem zenészeket ahhoz, hogy barátkozzunk.

Ez azért volt fontos, mert több időt töltünk együtt, mint a családunkkal, azaz mi is egy „család” vagyunk. Odafigyelünk a másikra, támaszkodunk egymásra.

– Milyen polgári állás mellett indultatok el a pályán?

Norbert: Én táncot tanítottam, nyílászárókat készítettem, de itallerakatban is voltunk raktárosok mindketten. Ata, a gitárosunk igazi világjáró, hajókon pincérkedett, turisztikai irodát vezetett. Szilárd orgonasípkészítő műhelyben dolgozott Lacival. Zsombi, a harmonikásunk az egyetlen, akinek papírja van arról, hogy zenész, a mai napig magánórákat is ad diákoknak. Amikor eldöntöttük, hogy még több energiát fektetünk a bandába, én mondtam fel elsőként a munkahelyemen, most vagy soha alapon.

– Másfél-két évig Erdélyben nyomultatok, mondhatni ott szereztetek zenészrutint.

Norbert: Lépcsőzetesen haladtunk, pont úgy éltük meg az igazi rock n’ rollt, ahogy a filmekben látni. Kombiautóban utaztunk öten, telepakolva. Hívogattuk a kocsmákat, rádiókat, hogy beengednek-e játszani, leadják-e a dalunkat. Zsombi úgy csatlakozott, hogy billentyűst kerestünk, de nem fért be a hangszere a kocsiba. Akkor hegedülj, mondtuk, de az meg mindenhol gerjedt. Így jött a harmonika, amit csak miattunk tanult meg, s ez mára a zenekar védjegyévé vált.

– Nagy változást jelentett Magyarország felé nyitni?

Norbert: Nem akartunk minőségi anyag nélkül megjelenni a piacon, így a Cseh Tamás Program keretében felvettük az első lemezünket, amellyel megérkeztünk Magyarországra, ahol mindent elölről kellett kezdenünk. Hiába játszottunk otthon kétezer embernek, ha itt legfeljebb ötvennek. Igaz, több mint száz koncert rutinja már bennünk volt. Szinte minden héten megtettük a Gyergyószentmiklós–Budapest távot – 750 kilométer – úgy, hogy a basszusgitár a hátsó ülésen ülő három ember ölében feküdt, mint egy asztal. A dobok is egymásba pakolva, de ahogy nőtt az autó, úgy bővült a cucc is.

– Az anyaországban hogyan fogadtak titeket mint erdélyieket?

László: Sosem tettünk azért, hogy erdélyiként kezeljenek minket.

Értékrendbeli, zenei dolgokat nyilván hozunk, ezeket büszkén vállaljuk is, de nem akarunk előnyt kovácsolni a határon túliságból.

Külön jó, hogy nem mindjárt az első dalunk futott be hatalmas kört, így nem helyezett ránk nyomást egyetlen sláger.

– Milyen inspirációkból merítve születnek a Bagossy-dalok?

Norbert: A szöveget és a dallamot általában én írom magányomban, s ha vállalhatónak tartom, megmutatom Lacinak, aki összerakja a hangszerelést. Szerencsére egy húron pendülünk, megérzi, mi kell a dalnak, illetve én mit képzeltem még bele.

László: Nyilván inspirálódunk külföldi produkciókból, mert a brit, amerikai etalon mindig is etalon lesz. Van, hogy Norbi mondja, nézzem meg, milyen megoldások vannak például Shawn Mendes legújabb dalában, és én értem is, miről beszél, de a végeredményünk teljesen más lesz.

Minden dalnak megvan a maga kis élete. Nem tudsz úgy integrálni valamit, hogy ne tedd sajátossá.

Norbert: Maga a magyar nyelv is sajátos. A magánhangzók elnyújtása például nem az én világom, ezért több szótagot rakok a sorokba, mint egy külföldi banda. Sokkal több érzés van a dalainkban, mint spekuláció, noha szeretünk kísérletezni, és nyilván menet közben is alakul az ízlésünk.

– Ha jól sejtem, egy idő után – legalább félig – át kellett tennetek a székhelyeteket Budapestre.

Norbert: Úgy fél éve-éve beszéltük, hogy fel sem tűnt, de már itt lakunk Magyarországon. Szerintem örök életünkre kétlakiak leszünk.

László: Eleinte úgy voltunk vele, hogy Budapesten nem tudnánk élni, mégiscsak egy kisvárosból jövünk, nagy a kontraszt. De most már itt is minden sarokhoz kötnek emlékek, élmények, ami itthon-érzést ad. Úgyhogy már ez az itthon, az meg az otthon. Amikor hazamegyünk, értékeljük az elcsendesedést, amikor visszajövünk, újra kinyílik egy csomó lehetőség. Jó szívvel jövünk, és jó szívvel megyünk.

– Hogyan kezelnek titeket Székelyföldön?

Norbert:

Örülnek a sikereinknek, a mi esetünkben talán nem igaz, hogy nem lehetsz próféta a saját hazádban. Hálával tartozunk az otthoni embereknek, s az, hogy a koncertjeink már csak kb. 15 százalékát tartjuk ott, a magyarság eloszlása miatt alakult így.

– A Road Movie projekt keretében viszont nemrég pont a szülőföldeteken forgattatok klipet…

Norbert: Először írtunk kérésre dalt, amely a Visszajövök címet kapta, és a végeredmény jól leképez minket. Árpa Attila rendezte, és úgy mutatjuk meg benne az otthoni tájat, hogy nem is nyáron, nem is télen készült, mint más videók, hanem olyan időszakban, amikor kapunk némi melegséget, de érezzük, hogy hűvös is van. Ahogy a szöveg mondja: „meleg az otthontól fűtött tél”. Azon pedig lehet agyalni, hogy az emberből farkas lesz-e vagy sem, hiszen nyitva hagytuk a klip végét, helyet adva a nézői, hallgatói továbbgondolásnak.

A veszélyhelyzet kihirdetése előtti napokban, mint korábban is mindig, vonattal jöttem haza a munkahelyemről. Kamaszok egy csoportja legnagyobb meglepetésemre nem a koronavírusról beszélgetett ezen az esti járaton. Valami ilyesmi hangzott el: „Jó, de neked biztos nem volt még 5 százalékos véralkoholszinted!” – „Dehogynem!” – „Hülye, akkora véralkoholszint nincs is!” – jött a válasz. Aztán meséltek még mindenféle „menő”, egymásra licitálós sztorit arról, hogy ki mennyire tudott lerészegedni egy-egy buliban. Amikor látványosan lesajnálták az egyik lányt, aki nem gondolta menőnek az állandó hétvégi programjukat, eszembe jutott, hogy az évek során nekem is mennyi következetlen, alkoholfogyasztást támogató érvet kellett végighallgatnom. Csak néhányat sorolnék fel:

- Egyszer úgyis kíváncsi leszel majd, hogy milyen érzés részegnek lenni, akkor meg már jobb most kipróbálni. Ha már jóslásokba bocsátkozunk: nem érdekel a részegség, de ha egyszer mégis kíváncsi lennék rá, akkor is legalább 10-15 dolog fogja megelőzni a listán. Szeretnék például rendesen megtanulni énekelni, csak úgy, kedvtelésből, hogy a férjemnek ne kelljen minden alkalommal kijavítania, amikor előveszi a gitárt. Meg elolvasni egy tucatnyi pszichológiai témájú könyvet, meg sok időt tölteni gyerekekkel, mert a jelenben élésre tanítanak. Utazni, beszélgetni, sokat sétálni, többet és jobban írni.

Tehát ha már minden számomra izgalmas dolgot kipróbáltam, vagyis úgy 300-400 év múlva, lehet, hogy kipróbálom a részegséget is.

- Néha jó kikapcsolni, elmenekülni a valóság elől. Ezzel részben egyetértek, de tapasztalatom szerint remek filmek és filmsorozatok vannak erre a célra, miért kellene mindenkinek éppen az alkoholba menekülnie? Én például rosszabb napjaimon a rostos narancslétől is elég vacakul vagyok, miért választanám a nagyon savasító és számomra borzalmas ízű alkoholos italokat? Arról nem is beszélve, hogy az ilyen típusú menekülésből egyenes út vezet az alkoholizmusba, amivel a statisztikák szerint minden tizedik magyar felnőtt küzd. (A kollégáim több cikkben is írtak az alkoholfüggőségről, érdemes böngészni ezeket az írásokat.)

- Mindent ki kell próbálni. Na, ez az, amivel semennyire nem tudok egyetérteni. Ha van elegendő önismeretem, akkor egyáltalán nem kell mindent kipróbálnom. Pontosan tudom például, hogy a bungee jumping nem való nekem, mert már bobozás közben is súlyos halálfélelmem volt, és még legalább tíz percig remegtem, miután kiszálltunk. Nem is beszélve arról az alapigazságról, hogy „minden szabad nekem, de nem minden használ” (1Korintus 6, 12).

Szóval én nem igazán szoktam érteni a Száraz november és hasonló kezdeményezéseket, csokimentességből valószínűleg egy hetet sem tudnék teljesíteni, alkohol nélkül viszont simán elvagyok több évtizede.

Nem lehet, hogy akinek nincs más hobbija, mint minden szombat este lerészegedni valamelyik buliban, annak keresnie kéne elfoglaltságokat? Most úgyis otthon vagyunk, nem mehetünk bulizni, minden eddiginél alkalmasabb az idő arra, hogy elcsendesedve megismerjük magunkat és az érdeklődési köreinket!

Akit pedig lesajnálnak az osztálytársai, mint a lányt a vonaton, az nyugodtan kérje meg őket, hogy fogadják el az eltérő nézeteit. Most már úgyis minden kisebbségi vélekedést elfogadunk, talán ideje lenne tolerálni az alkoholmentes életmódot élőket is.

Kedves Doktornő!

Lehet, hogy én egy nagyon maradi ember vagyok, de az a helyzet, hogy egyszerűen nem érint meg az internet! Nem csábít, nem vonz, és istenigazából nem is tudom használni. A gyerekeim szerint túl öreg vagyok hozzá, pedig még csak 45 múltam, de egyszerűen nem tudom kihasználni a világháló nyújtotta lehetőségeket!

Persze látom én, hogy ebbe az irányba tart a világ, mindenki, még a kortársaim is több órát töltenek naponta az internet fogságában. Míg az én kapcsolataim sajnos valódiak, kávézni járok a barátnőimmel, különórákra a gyerekekkel, esténként borozgatok a férjemmel. Igaz, ők pár percenként előveszik a telefonjukat, és átlépnek a virtuális univerzumba, én pedig csak pisloghatok: egyedül maradtam a Való Világban…

Emiatt két hónapja regisztráltam a Face Book vagy hogy hívják nevű közösségi oldalra. Hamarosan meg kellett tudnom, hogy a tíz éve nem látott kolléganőm mit reggelizett, illetve hogy egy volt osztálytársamnak fáj a gyomra. Nem tehetek róla, de még mindig nem értem, mire jó ez?

Abban szeretnék tanácsot kérni, hogy hogyan barátkozhatnék meg ezzel a szörnyű találmánnyal úgy, hogy engem is tönkretegyen, legalább egy kicsit?

Köszönettel:

Alexandra

Kedves Alexandra!

Köszönöm, hogy írt nekem – bár nem kis erőfeszítésembe telt kibogarászni kézzel írott betűit, és a levélpapírt is leöntöttem kávéval.

Különben jó hírem van Önnek: mai rohanó világunkban az internet valóban rengeteg kín forrása tud lenni, ha jól használják. Ki sem kell lépnie a lakásából, csakis a világháló segítségével egyetlen nap alatt tönkreteheti saját magát! Csupán annyi a dolga, hogy reggel közzétegyen egy tetszőleges témájú nyilvános bejegyzést a közösségi oldalon. Ne izguljon, teljesen mindegy, miről ír, hiszen ma, Magyarországon szinte bármilyen téma alkalmas lehet arra, hogy gyűlöletet szítson.

Vegyünk egy egyszerű példát! Posztolja mondjuk reggel 9-kor a következő szöveget: „Kedves Ismerőseim! Akárki akármit mond, én bizony ma a kisbabám sütőtöklevesét egy kis darab gyömbérrel fogom ízesíteni! Beledobom, összefőzöm a tökkel, és a végén még bele is turmixolom!”

9 óra 5 perctől már kezdenek is zuhogni a felháborodott kommentek. Egyetlen jóérzésű anya sem állhatja szó nélkül ezt a provokációt: „Ne haragudj, Alexandra, de nem értelek… GYÖMBÉRT A BÉBIÉTELBE??? Az még a felnőtt gyomrot is kikészíti, hát még egy kisbabáét? Legalább ne turmixolnád bele, ha már belefőzted! Istenem, ez borzalmas!”

Sok ismerőse – vagy akár rokona – csalódik majd Önben: „Soha nem gondoltam volna, hogy idáig jutsz, Szandika! Miért nem jó neked a rendes, magyar ízvilág? Miért kell ebben is bedőlni az Idegen Hatásnak? Apukád forog a sírjában.”

De igazán akkor fordulunk a célegyenesbe, mikor végérvényesen ideológiai síkra terelődik a kérdés: „Megkérdezted azt a gyereket, hogy szeretne-e gyömbért enni? Hallottad a beleegyezését? Bocs, de ez konkrétan családon belüli erőszak! Töröllek az ismerőseim közül. És örülj, hogy nem jelentelek fel!”

Ön vegye fel a kesztyűt, szálljon ringbe, minden egyes hozzászólásra válaszoljon, sértődjön meg, küzdjön, provokáljon tovább! Ne spóroljon a személyeskedéssel sem: „Sajnálom, Kati, hogy így gondolod. Te csak főzögesd tovább nyugodtan az ízetlen kajáidat, de aztán ne csodálkozz, ha a Dénes lelép egy másik nővel, aki hallott már más fűszerekről is, mint a só meg a bors!”

Ha szerencséje van – és ha nyilvánossá tette a posztját! –, akkor felháborodott megosztások útján arra is kilátása nyílik, hogy sokkal szélesebb körben utálják, mint ahányan ismerik. És ekkor végre előbújhatnak az internet csatornapatkányai, az Igazi Kommentelők:

„Az ilyennek miat tart itt az Ország!”
„Gyerekkinzó kép mutató állat!!!”
„Legsziveseben feltolnék a belejidbe ety naty gyömbért hogy megéreszd amit a baby érzet mikor ete!!!”

Ha szépen, szorgalmasan dolgozott, estére elveszíti minden rokonát, barátját, ismerősét – jobb esetben a bulvárlapok is cikkeznek a mocskos tetteiről. Higgye el: az internet varázslatos találmány! Csak tudni kell használni.

Sok nyomort és frusztrációt kíván:

Doktor Bori

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Erdélyi görög bevándorlók késői leszármazottjaként 1825-ben született Somogy vármegyében. A családja meglehetősen előkelő volt, apja Somogy főügyészi posztjáig vitte. Fiatalemberként annak rendje és módja szerint Xántus János is kitanulta a jogot, és el is helyezkedett Kaposvár aljegyzőjeként. A szék azonban nem tudott megmelegedni alatta, mert amint kitört a forradalom 1848-ban, ő szinte azonnal jelentkezett nemzetőrnek. Huszonhárom évesen, abban a korban, amikor a hozzá hasonló mai fiatalemberek a diplomamunkájukra készülnek, ő a pákozdi csatában tüzérként harcolt Jellasics bán csapatai ellen.

Jó katona lehetett, mert többször is előléptették, és mire 1849 februárjában fogságba esett, már főhadnagyi rangban volt. Betegség, kórház és fogolytábor következett, majd a szülei közbenjárására végre szabadon engedték. János azonban még mindig makacskodott: rögtön Prágába utazott, és magyar emigránsokkal bocsátkozott hazafias tárgyalásokba.

Az akkor csúcsra járatott diktatúra ezt nem tűrte, ezért megint elfogták, ezúttal börtönbe került. Innen megszökött, és kezdetét vette egy utazásokkal teli életút.

Amerika magyar vándora

Kezdetben menekült: egész Európán keresztülutazott, majd Londonban kötött ki, végül 1852-ben Amerikába hajózott. Bármiféle munkát elvállalt, amiért fizettek, meg kellett élnie valamiből. Aztán hamar talált magának állást: az épülőben lévő Saint Louis-i vasútvonal felmérési munkálataiban vett részt. Hamar kitanulta a mérnöki szakmát, és térképészeti felméréseket végzett, miközben barátságba került több indián törzzsel. Ebben az időben már elfojthatatlan szenvedéllyel figyelte az élővilágot. Bejárta a prérit, és megkezdte azoknak a gyűjteményeknek a felhalmozását, amik később Magyarországon is híressé tették. Mindent tanulmányozott és összegyűjtött, ami élt, mozgott és Európában ismeretlennek számított.

Mivel eközben meg is kellett élni valamiből, változatos munkákat végzett: tanított például a New Orleans-i egyetemen, majd szanitéc őrmester volt egy kansasi erődben. Mindenhol kereste az emigráns magyarok társaságát, Iowa államban például rátalált a magyarlakta New Buda településre is. Hatalmas területeken végzett térképészeti munkát, köztük az akkor még szinte ismeretlen vadonban, a Kaliforniai-félszigeten is.

Állatkert- és múzeumalapító

Eközben szünet nélkül küldözgette a gyűjteményeit haza, Magyarországra, ahol komoly tiszteletet vívott ki magának. 1859-ben, távollétében választották a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé, ő pedig Amerikában is egyre komolyabb pozíciókat töltött be: az amerikai polgárháború idején az északiak egészségügyi alakulatának főparancsnok-helyettese lett, később pedig mexikói konzullá nevezték ki.

Itt azonban be is fejeződött pályafutása a hivatalos világban, mert megint felhorgadt benne a forradalmi hevület, és összeszűrte a levet egy mexikói lázadócsoporttal. Diszkréten eltávolították az állásából, és mivel az egészsége is meggyengült, hazajött Magyarországra.

Mire visszaérkezett, megint bejárta Európát, és különböző nagyvárosok állatkertjeit tanulmányozta. Itthon aztán felvetette, hogy Budapesten is jó lenne létrehozni egy ilyet, majd tevékeny részt is vállalt a városligeti állatkert létrehozásában, ő lett az intézmény első igazgatója.

Hatalmas utazásokat tett a Távol-Keleten egy osztrák–magyar expedícióval. Nemsokára azonban itt is gondot okozott hazafisága: az osztrák kutatók Bécsbe akarták küldeni az összegyűjtött mintákat, ezért Xántus saját szakállára folytatta az utat. Olyan tekintélyes gyűjteményt juttatott haza, hogy ebből alakult meg később a Néprajzi Múzeum.

Aztán egyszer csak véget ért ez a döbbenetesen aktív, kompromisszumot nem ismerő szabad élet. Hatvankilenc éves korában megbomlott elmével, valószínűleg tüdőgyulladásban halt meg. Sírja a Fiumei úti sírkertben található, nevét általa felfedezett őszirózsák, kolibrik, gekkók, valamint más pikkelyes hüllők is viselik, és a budapesti Xántus János Két Tanítási Nyelvű Gimnázium is.

De miért hívják az indiánregények rajongói Old Shatterhand Gimnáziumnak?

Xántus még hosszú évtizedekkel a halála után is tudott meglepetést okozni!

Az indiánregény hőse

Valamikor az 1970-es években német és angol források is előálltak egy első pillantásra hihetetlennek tűnő elmélettel. Állítólag Karl May, a Winnetou és más kalandregények német szerzője róla mintázta a világhírű prérihős, Old Shatterhand alakját.

Korábban azt feltételezték, hogy az író önmagáról mintázta hősét, mivel a regényből kiderül, hogy Old Shatterhand német származású, és eredetileg Charlie-nak hívták, ami nyilvánvaló utalás a Karl névre – de az egybeesések itt véget is érnek. Ha viszont Xántus Jánost helyettesítjük be Karl May helyére, akkor sokkal több gyanús azonosságot találunk. A még zöldfülű Charlie a Saint Louis-i vasútvonal felmérésével kezdi a vadnyugati karrierjét, szintén összeismerkedik számos indián törzzsel, és bejárja a prérit. Ő is egyedi módon ötvözi magában a jellegzetesen intellektuális tudósfigurát a vadnyugati kalandor folyton úton lévő alakjával.

A legárulkodóbb jel azonban egy fegyver, a híres amerikai Henry-karabély. Ez az ikonikus ismétlőpuska volt az amerikai polgárháború egyi legfontosabb fegyvere, és a regénybeli Old Shatterhand is egy bizonyos Mr. Henrytől kapja meg a fegyver egyik prototípusát. Sokak egyértelmű bizonyítékot látnak abban a leletben, ami Gödöllőn került elő néhány évvel ezelőtt. Egy amerikai gyártmányú Henry-karabély, a zárborító lemezébe pedig a John Xantus név volt belegravírozva. A gyártmányt nem jelzi a puskacsövekbe általában belevésett márkajel, de a rajongók ezt további bizonyítéknak veszik, mondván, hogy ez a Henry-karabély éppen úgy prototípus lehet, mint Old Shatterhandé. A fegyver a győri Xántus János Múzeum gyűjteményében található.

Egyes források szerint Karl May levélben kereste meg Xántus Jánost, és annak rendje-módja szerint engedélyt kért tőle, hogy róla mintázhassa meg a regénybeli figurát. Érdemes lenne utánanézni, hogy ez a levél – ahogy a városi legenda állítja – valóban megvan-e Drezdában, a Karl May Múzeumban. May könnyedén hozzáférhetett a jónevű világutazó útleírásaihoz, valószínűleg ismerte is némelyiket.Észszerű is lett volna felhasználnia őket, hiszen ő maga csak jóval a regényei megjelenése után látogatott el az Egyesült Államokba.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>