Mintha egész társadalmuk Csipkerózsika-álmát aludná, és nem akarna felébredni, miközben néma önigazolásban és tagadásban tengeti mindennapjait: „nem tudok róla, ezért nem fáj”. Ám most valaki megtörte a csendet: nem sok, csupán néhány mondat erejéig meg merte említeni, hogy az abortusz esetén az „én testem, én döntésem”-megközelítés hibás – és máris hangosan, védekezően felkiáltanak.

A szerző, Lénárt Gábor, végre ki merte mondani, hogy felelős döntést kell hozni, mert a lányok nem csupán a maguk jövőjéről, hanem egy emberi élet további sorsáról is határoznak az abortusz kapcsán.

Arról, hogy a méhükben megfogant gyermek élhet-e vagy meg kell halnia.
Nem mondott igazat a könyv szerzője? Dehogynem.
Akkor miért ez a hangos ellenkezés?

Talán egyrészt azért, mert régen sikeresen elültették a fülekben és szívekben női jogvédők az „embrió, magzat=sejtcsomó” elméletet. Mára azonban a tudomány olyan pontosan ismeri az emberi egyedfejlődést, hogy heti lebontásban le tudja írni, mikor milyen fázisnál tart a méhmagzat. Mire felfedezik a várandósságok nagy részét, a kis ember már elmúlt 5 hetes. Dobog a szíve, a szervecskéi elkezdenek működni, rohamos léptékben fejlődik az agya, az idegpályák folyamatosan épülnek. Egy 10–12 hetes magzatgyermek pedig – Magyarországon alapvetően ez az abortusz végső határideje – már igen fejlett.

Tehát a tankönyv sorainak nem abortuszellenesség vagy nőhibáztatás volt a célja, hanem elgondolkodtatás és a felelősség súlyának érzékeltetése.

Annyit érdemes itt pontosítani, hogy nem „leendő ember”, hanem magzati életkorát élő ember, hiszen az is tudományos tény, hogy az ember méhen belüli fejlődése folyamatos, és nincs olyan állomása, ahol élesen elkülönülnének a fejlődési fázisok (még nem ember–már ember).

Tehát a felelősség megjelenése az, ami sokak számára zavaró lehet, mégis kívánatos, hogy a következő generációnak előbb legyen kialakult véleménye és felelősségtudata, mint ahogy várandós lenne és átesne az első abortuszán.

Sajnos a szülői háttérből ez az információ, és úgy általában a szexuális felvilágosítás is szinte teljesen hiányzik. Talán ez az egyik oka annak, hogy megjelent a tananyagban is. Szintúgy hiányzik az abortusszal foglalkozó szakirodalomból. Soha, semelyik klinika vagy kórház abortusztájékoztatóján nem szerepel ez az információ. Azt már a tankönyv sem említi, hogy a nőben egészen pontosan milyen nyomokat fog hagyni. Pedig erről is széleskörű pszichológiai információink vannak már.

Az abortusz nem „csak” egy műtét, hanem olyan történés, amelynek tragédiája elkezdődik már a műtőben, és megfelelő szaksegítség nélkül végig kísért akár egy egész életen át. A poszt abortusz-szindróma tünetei elfojtás esetén is felszínre törhetnek lelki eredetű meddőség, endokrinológiai problémák, depresszió, méltatlan kapcsolatok, gyermekekkel szembeni ridegség vagy túlféltés, alkoholizmus, drogok, öngyilkosság stb. képében. 

Talán épp azok az emberek háborognak a leghangosabban, akiknek korábban abortusza volt, és a mai napig menekülnek a felelős szembesítés elől. De a többi ember tagadásra és hallgatásra kényszerítésével nem segítenek sem a fiataloknak, sem önmaguknak.

Hogy valóban egy másik ember életéről is szó van, arról kiváló genetikusunk Czeizel Endre is több ízben több médiában nyilatkozott. Íme, az egyik:

Vajon nem azzal lenne kevesebb abortusz, ha a fiatalságot a tisztánlátás útján kísérnénk, és valós információkkal látnánk el?

Most, amikor egész társadalmunk szexualitáscentrikus, és a médiából is napi szinten ez sugárzik, még elemibb fontosságú, hogy az együttlét előtt kezdjenek el gondolkodni mindezen, ne pedig utána.

Az a nő pedig, aki e sorokat a saját abortusza után olvassa, rádöbbenhet arra, hogy mi is történt vele és gyermekével, és megpróbálhatja a párkapcsolatát, személyes jövőjét felelősebben tervezni.

Nem rossz dolog ez.

Ráadásul ez a 12-es biológia-tankönyv 2016 óta biztosan forgalomban van, több gimnáziumban négy éve ebből tanítanak. Eddig vagy nem tűnt fel senkinek, vagy nem találtak benne kivetnivalót. Jellemző, hogy az új NAT-ot akarják ezzel az idézettel támadni, de ez a tankönyv még az előző NAT alapján készült.

Hosszas kutatás és érdeklődés után tudtam meg, hogy apai nagyszüleim 1945-ben, a frontvonal elvonulása utáni napokban a Dunántúl közepén – a borzalmak túlélése után szerény körülmények között, de főleg a szívükben – ünnepelték március 15-ét, az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot. Ma már tudom és tudjuk, hogy azokban az órákban a vörös megszálló, rabló hordák akár az emberi életek árán is, minden kíméletet mellőzve megbecstelenítették, kifosztották és „rabszíjra fűzték”, elhurcolták a front mögé került magyar lakosságot. Azon az emlékezetes napon sok magyar ember védte anyagi javait, családját és küzdött a gonosz ellen. Így tett apai nagyapám is, aki életét sem féltve – miközben apám vadászfegyverét kereste – szembefordult a családját és őt támadó kifosztókkal.

Küzdelme reménytelen volt, de nem hátrált meg – hős volt! A rabló hódítók elvették életét, meggyilkolták.

Ilyen tragikusan fejeződött be fiatal élete neki, akinek a családjában más példa is volt a hősies kiállásra: egyik felmenője 1825-től, a nemesi vármegye képviselőjeként küzdött a magyar reformok megvalósulásáért.

Anyai ági családom története a régi Duna-parti városba (Észak-)Komáromba nyúlik vissza. Ükapám itt harcolt 1848. végétől 1849. szeptember 27-ig a Magyar Szent Korona Országainak szabadságáért és függetlenségéért. A családi dokumentumok szerint 1849. május 21-én részt vett a budai vár visszafoglalásában is. Világos után az 1849. szeptember 27-én Herkály-pusztán megkötött egyezség szabad elvonulást garantált a komáromi vár védőinek. Ennek értelmében 1849. október 7-én a magyar honvédek, Klapka György tábornok vezetésével, menlevéllel ellátva és oldalfegyverüket megtartva hagyták el a szabadságharc utolsó és legnagyobb erősségét. Ükapám kardját, vagyis szablyáját én 1969. augusztusában a Nürnberg melletti Fürth-ben, az USA-kolóniában lakó unokájának lakásában láttam.

Azt az elismerést, amit nem kaphatott meg az apa 1849-ben, megkapta 1914 után a legkisebb fia, aki 1863-ban született (Észak-)Komáromban. Az I. világháborúban mint a Magyar Királyi Budapesti Honvéd Dandár parancsnoka a szerb fronton harcolt. Kuliste bevételéért, súlyos sebesülése után bátorságáért és hősiességéért megkapta a „kulistei” nemesi előnevet, számtalan kitüntetést és altábornagyi rendfokozatot is.

Dédapám Mátyusföld legnagyobb kórházának gondnoka majd gazdasági vezetője, dédanyám pedig a híres várvédők, a komáromi Nagy de vaar család leszármazottja volt. Fiaikat egy kivétellel mind katonáknak küldték.

Lelkileg mindketten „belehaltak” legkisebb fiuk hősi halálába a Piave folyónál és családjuk Trianon általi szétszakításába. Dédszüleim ma a megszállt szülőföldjükben alusszák örök álmukat.

Nagyapámék tízen voltak testvérek, akik megérték a felnőttkort: öt fiú és öt lány. Mivel nagyapám huszár volt, így az ő életeleme az ember akkori leghűségesebb – négylábú – társa, a ló volt. Viszonylag fiatalon nevezték ki parancsnokká a Parrag-pusztai Magyar Királyi Állami Csikónevelő élére, amely a Kisbéri Magyar Királyi Állami Ménes mellett működött, hatalmas területen. Az első világégés alatt 20 000–30 000 csikó is kikerült a „keze közül”. A lovakról – a fogamzásuktól a kimúlásukig – mindent tudott, amit csak ember tudhatott. A Nagy Háború végén a Linder Béla-féle hazaárulók elkezdték lefegyverezni a Magyar Királyi honvédeket. A nélkülözhetetlen és provinciális katonai bázisok és az ott szolgálatot teljesítő katonák leszerelése csak később, Trianon után két-három évvel következett be, ezért is maradt meg a Parrag-pusztai katonai bázis 1923 végéig. Még 1919. április 30-án éjfél előtt történt, hogy nagyapám a parancsnokság (ún. kurblis) telefonján üzenetet kapott Új Szőnyből (a mai Dél-Komáromból), hogy az egykori Komáromban (ma Észak-Komárom) az olasz légiós ruhába öltözött cseh megszállók gyilkolják a város magyar lakosságát, és ágyúkkal lövik az épületeket.

Ekkor nagyapám riadóztatta megmaradt huszárjait, és hajnalban felfegyverkezve, lóra ülve, elindultak Komárom felé, hogy segítsék a védőket a megszálló csehek ellen.

Neki kétszeresen is fontos volt, hogy mielőbb a városba érkezzenek: szülei, (dédszüleim) és négy leánytestvére Komárom belvárosában éltek, a legkisebb 13 éves volt. Szerencsére május elsejei érkezésükkor a magyar határőrök megtiltották nekik, hogy az Erzsébet királynéról elnevezett hídra lépjenek. Ekkor ugyanis már az északi hídfő a megszállók ellenőrzése alá került, és homokzsákok mögé rejtett géppuskákból lőttek mindenkit, aki a déli hídfőre merészkedett. Mint évtizedekkel később kiderült, a gyilkosok 100-nál is több magyar embert öltek meg azon az éjszakán.

Az 1919. augusztus 15-én bekövetkezett tragikus román megszállás előtt nagyapám lelkiismerete és hazaszeretete azt diktálta, hogy akár élete árán is mindent, amit menteni lehet, a ménes legértékesebb egyedeit és értékeit el kell tüntetni a rablók elől. Ezt a feladatot olyan jól oldotta meg, hogy Parrag-pusztáról a lóállományt és a drága – ma már történelmi értéknek számító – felszereléseket, szerszámokat és egyéb értékeket a megszállók nem tudták elrabolni. Számára, akinek a hazáján és a családján kívül csak a lovak voltak a fontosak, katonai leszerelése élete derekán hatalmas törést okozott. Az 1920-as békediktátum ugyanis kimondta, hogy Magyarország összesen csak 35 000 katonát (egyenruhást, ebben a tűzoltótól a fináncig mindenki benne volt) tarthat meg. Ekkor ő is azoknak a bajtársainak a sorsára jutott, akiket Trianon földönfutóvá tett.

Nagyapám hátralévő élete során nem tudta ezt a nagy lelki traumát feldolgozni, és viszonylag fiatalon „álomménjeivel elvágtatott” az örök pusztába.

A 2000-es évek elején felkerestem a parragi kúriát, ahol boldog éveit töltötte szeretett családjával. Még állt a százévesnél is jóval korosabb, valamikor csodálatos, de ma már az enyészetnek hátrahagyott egykori magyar parancsnoki épület. Ottlétemkor azt éreztem, hogy nagyapám szelleme ma is a falak között él halhatatlanul.

Özvegy nagyanyáim életét és szegény sorsukat az egész nemzetet megnyomorító Trianon és annak következményei befolyásolták életük végéig. 

Szüleim elbeszéléséből tudtam meg, hogy Trianon következménye és folytatása a II. világháború, amely sokakkal együtt nekik is mindenüket elpusztított. Az újrakezdésük, a szorgos és kitartó munkájuk eredményét az újabb Trianon, a kommunizmus magyarországi dühöngése semmisítette meg. Minden tulajdonunkat elvették (és a mai napig semmit nem adtak vissza). Házunkból a bolsevik önkény deportált bennünket, és hosszú éveken keresztül mérhetetlen szegénységben éltem a lenézett és megkülönböztetett gyereksorstársak életét. Az önkény pusztításához az is hozzá tartozott, hogy lakóhelyünkről minden irodalom eltűnt, nem volt egyetlen könyvünk sem. Talán négy-öt éves lehettem, amikor egy alkalommal egy – még nálunk is szegényebb – erdélyi menekült asszonynál voltunk látogatóban. Nagyon érdekelt, amiről a felnőttek beszélgettek, tágra nyílt szemmel néztem, amint egy nagy könyvben mutatták azt az országot és Erdélyt, amelyről én még soha nem láttam képeket.

Legjobban „A Magyar Szent Korona Országainak térképe” hatott rám, amit azóta sem felejtek el.

A hölgyet, akit emlékezetem szerint Ilonka néninek hívtak, valószínűleg annyira meglepte a nagy érdeklődésem, hogy nekem ajándékozta a könyvet. Rá is emlékezve ma is őrzöm a Pesti Hirlap Lexikon 1935-ös kiadását.  

Amint megtanultam olvasni, érdeklődésem a történelem, elsősorban a magyar történelem irányába fordult. Még az ötvenes évek első felében kezembe került egy kisméretű nyomtatott füzet. Ebben olvastam, hogy külföldi gyerekekkel lehet levelezni magyar nyelven. Kiválasztottam egy nevet és egy címet, és levelezni kezdtem B. Péterrel, aki a Csallóközben, Keszegfalván lakott. Ekkor tudtam meg, hogy velünk, a csonka-országgal határosan mindenhol, a környező elcsatolt országrészekben magyarok élnek.

A visszafogott válaszokból évtizedekkel később érzékeltem, hogy Trianon milyen súllyal nehezedett és napjainkig nehezedik az elszakított országrészek magyarságára.

Mindenki által ismert, hogy az anyaországon kívüli elcsatolt területeken több évtizede megalázzák és fizikailag is bántalmazzák a magyarságot. A mérhetetlen mennyiségű jogsértést többségében még csak ki se vizsgálják, a jogorvoslatról pedig senkinek nincs tudomása.

Na, ezt okozta és ezt jelenti számomra Trianon!        

Dr. Galla János
Hegyvidéki Trianon Harangja Társaság ügyvivője, a Magyar-Osztrák-Bajor Társaság elnöke.

A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>

Zákeus üzenete: a tevékeny megbánás

Zákeus bibliai története a megbánás és jóvátétel bibliai modelljét mutatja be. Amikor a dúsgazdag, de gyűlölt foglalkozást végző és kirekesztett fővámszedő megtudta, hogy Jézus a városba érkezett, igyekezett találkozni vele. Mivel alacsony termetű volt, felmászott egy fügefára, hogy legalább láthassa a Mestert. Jézus nem törődött Zákeus kivetett szerepével, megszólította és nála vacsorázott. Nem tudjuk, hogy a vacsora alatt miről beszéltek, vagy Jézus miként mutatta meg neki az elfogadó szeretetét, de Zákeus jóvátételt ígért azoknak, akiket megkárosított: „Uram, íme vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe.”

A Zákeus-program (az amerikai eredetű Sycamore Tree adaptációja), a Magyar Testvéri Börtöntársaság és a Magyar Bűnmegelőzési Börtönmissziós Alapítvány programja, amely a fővámszedő történetét dolgozza fel, és a megtorlás helyett a helyreállítást helyezi előtérbe. A személyiségfejlesztő foglalkozássorozat során az elkövetők találkoznak az áldozatokkal (nem feltétlenül ugyanazon bűncselekmény érintettjei), amelynek célja, hogy a bűncselekmény hatásairól, az általa okozott kárról, valamint a jóvátételről beszéljenek, és a képzett szakemberek segítségével eljussanak a megbékélésig. A program alapvető céljai közé tartozik az áldozatok irányába tanúsított együttérzés és a felelősségvállalás fejlesztése, a szembesítés a következményekkel, a szükségletek felismerése, a megbánás és jóvátétel, továbbá a megbékélés és megbocsátás. A program angliai, több ezer résztvevővel készült hatásvizsgálata szerint fejlődött a tréningen részt vevő elkövetők empátiája az áldozatok iránt, és nagymértékben változott a hozzáállásuk is a bűnelkövetéshez.

Magyarországi tapasztalat, hogy a felelősség hárítása helyett („Mivel a sértett sem foglalkozik velem, én miért foglalkozzak vele, hogy ő megbocsát-e nekem?”) az elítéltek elkezdték megérteni a tetteik következményeit (a tettes lelki fájdalmat érez, ha belegondol, hogy mit csinált), és jelentős előrelépések történtek a jóvátétel irányába („Eddig bele sem gondoltam, hogy az, akinek kábítószert adtam el, lehet, hogy otthonról lopta el a pénzt, ami félre volt téve gázszámlára. Megmozdult a lelkiismeretem.”). Ugyanakkor rendkívül hosszú folyamat, mire a változások elindulnak, hiszen az elítéltnek ki kell lépnie védekező szerepéből, tudatosulnia kell az egyéni felelősségének, és hogy a tette miként hatott másokra.

Párbeszéd a börtönben is

Míg a szabadságvesztés az elkövető múltbeli tettének megbüntetésére összpontosít, addig a jóvátételt előtérbe helyező, resztoratív igazságszolgáltatás a jövőre, vagyis az emberi kapcsolatok, valamint az áldozat és az elkövető életének a helyreállítására koncentrál.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az elvonásokra, az elrettentő hatások érvényesülésére építő szemléletmód önmagában nem lehet eredményes a negatív következmények miatt.

Martin Wright szerint rossz hatású a családok szétszakítása, a fogvatartottak egymásra gyakorolt negatív hatása, a megbélyegzés, amely a külvilágban várja a szabadulót. Egyes esetekben ezt tovább súlyosbítja a hospitalizáció, amikor az elkövető annyira megszokja a börtön körülményeit, hogy a kinti világban képtelen boldogulni. Mivel a börtön a szabályokhoz való alkalmazkodást várja el, az önálló gondolkodás fejlődése sem biztosított. Howard Zehr szerint további hátráltató tényező, hogy sok elkövető valójában áldozatnak érzi magát, igazságtalannak érzi a büntetését, és esetleg bosszúvágy is érlelődik benne a társadalom és az áldozat felé. A büntetés nem segíti hozzá az elkövetőt, hogy a jóvátételen gondolkozzon, egyrészt mert úgy érzi, mások már döntöttek helyette, másrészt azt gondolja, hogy már letudta a tette következményeit. Matt és Winter leírják, hogy az elítélteknek nem lenne szabad a bebörtönzés alatt rosszabbá válniuk, mint amilyenek korábban voltak. A resztoratív igazságszolgáltatás egy lehetőség arra, hogy a fenti hatásokat enyhítsük, és a börtönöket hatékonyabbá, eredményesebbé tegyük. L. Walgrave kriminológus professzor szerint: „A resztoratív igazságszolgáltatás lehetőséget ad a bűnelkövetés utáni jóvátételre, amely elsősorban a bűncselekmény által okozott egyéni, családi, szociális (társadalmi) károk helyreállítására irányul.” Ez a szemléletmód a szabályok megszegését az elkövető és a közösség közötti konfliktusként értelmezi.

Megtorló eszközök alkalmazása helyett az okozott kár és a közösségen belül felborult egyensúly és harmónia helyreállítását tűzi ki célul.

Ez nemcsak a büntetésvégrehajtásban új módszer, hanem az elkövetők számára is merőben más megoldásokat kínál.

Az áldozatok szempontjai

Az elkövetők segítése során maximálisan figyelembe kell venni az áldozat(ok) szempontjait. Ma a bírósági eljárás során a sértett nem részese a kiegyenlítésnek, csupán tanúként kezelik, nem foglalkoznak a szükségleteivel, kérdéseivel, és az elkövető helyzetéről is korlátozottan kap tájékoztatást. Például arról értesítik levélben, hogy az elkövető mikor szabadul, ami még hosszú idő elteltével is rendkívül ijesztő lehet.

A szakemberek szerint a bírósági eljárás után a tettes és az áldozat nagyon hasonló érzéseket élnek át: félnek a jövőtől és félnek egymástól. (Paradox módon gyakran az elkövető is fél az áldozattól, tart a bosszújától.) A resztoratív módszerek segítségével az áldozatok félelme és haragja csökkenhet, és úgy érezhetik, hogy megfelelő kárpótlást kaptak az őket ért sérelemért. A resztoratív találkozó a poszttraumás stressz tüneteit is enyhítheti. Bár a tettet nem minden esetben lehet visszacsinálni vagy maradéktalanul helyreállítani, de az áldozatok választ kaphatnak a kérdéseikre, és tudathatják azt is az elkövetővel, hogy miként hatott rájuk az általa elkövetett cselekedet. Az elkövető pedig válaszokat adhat, kifejezheti a megbánását, és szembenézhet önmagával és a cselekedetével.

Ugyanakkor rendkívül fontos, hogy előzetesen felmérjék, alkalmas-e az elkövető a resztoratív módszerek alkalmazására. (Mediációs módszer például nem javasolt pszichopata, értelmileg károsodott, kábítószer-élvező vagy pszichotikus elkövető esetén.) Fejlesztésre szorulhatnak a cselekedetük feldolgozásában (a szembenézésben és a megbánás kifejezésében), továbbá fontos a resztoratív találkozó alapos szakmai előkészítése is. A szakembereknek meg kell bizonyosodniuk az elkövető valódi jóvátételi szándékáról, illetve arról, hogy nem valamilyen előnyszerzés motiválja a fogvatartottat – mindez annak érdekében történik, hogy elkerüljék az áldozat további sérülését.

Hazai tapasztalatok

Magyarországon ennek az alternatív igazságszolgáltatási módszernek az alkalmazásával a MEREPS-projekt („Mediation and Restorative Justice in Prison Settings”, azaz a „Mediáció és helyreállító igazságszolgáltatás a büntetés-végrehajtásban”) foglalkozott 2009 és 2012 között. A projektet az Európai Bizottság Criminal Justice programja támogatta, és az Országos Kriminológiai Intézet, valamint a Foresee Kutatócsoport együttműködésében egy nemzetközi team valósította meg két büntetés-végrehajtási intézetben, a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben, valamint a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében (Tököl). A projekt a bűncselekmények elkövetőit és áldozatait állította a középpontba; fontos cél volt az elkövető és környezete közötti, valamint a börtönben keletkező konfliktusok kezelése. Felhasználták a módszert a szabadulást követő társadalmi beilleszkedés támogatására is. Az elkövetők és sértettek közti kapcsolatfelvételt nehezítette, hogy az adatvédelmi törvények miatt a kutatók nem tudták az áldozatokat megkeresni. Bár az elkövető kérvényezheti a sértett adatainak kiadását, de ez a procedúra túlságosan hosszúnak bizonyult.

Az elkövetők jelentős része viszont motivált volt arra, hogy rendezze konfliktusát a sértettel, és voltak, akik elindultak az áldozati jóvátétel útján, például bocsánatkérő levelet írtak. A fenti nehézség miatt a kutatók inkább a zárkakonfliktusok kezelésére és a családi kapcsolatok helyreállítására fókuszáltak.

A közvetítői eljárást önként választhatják, ezzel megszüntethető a fegyelmi eljárás, és eredményeként olyan megállapodásnak kell létrejönnie, amely tükrözi az elkövető tevékeny megbánását.

A börtönbeli konfliktusok esetében több szempontból is nehéz terep a resztoratív módszerek alkalmazása, ugyanis a fölérendelt-alárendelt viszonyból nem egyszerű párbeszédet kezdeményezni. Gyakori tapasztalat, hogy a fogvatartottak csupán manipulációs céllal választják az alternatív konfliktusrendezést. Ugyanakkor az igyekezet nem haszontalan, az egyik MEREPS-mentor szavaival élve: „Kezdetben, olyan nagy volt az elvárás a mediációs ülésekkel kapcsolatban, hogy akkor az összes probléma megoldódik! (...) Itt szemléletváltásnak kellett bekövetkeznie. Maga a folyamat, ami belsővé válik, maguk a reflexiók, a gondolatok, amik ezután keletkeznek, és a kapcsolatok minőségének változása az, ami eredmény.” A siker kis lépésekben történik. Egy nevelő véleménye szerint „mediáció után ha lemennek sétára és beszélgetnek egymással, azt már sikernek tekintem.”

A zárkakonfliktusok resztoratív kezelésén keresztül a fogvatartottak felismerik mások szükségleteit, megtapasztalhatják a felelősségvállalást, ami előszobája lehet a bűncselekménnyel és annak következményeivel való szembenézésnek, a megbánásnak és felelősségvállalásnak. Ez pedig elindíthatja a fogvatartottat a jóvátétel útján, és segíthet abban, hogy szabadulása után sikeren visszailleszkedjen, és hasznos tagjává váljon a társdalomnak. Létezik egy módszer a leginkább kétségbeesett fogvatartottak kezelésére, amely mind az ő szempontjukból, mind pedig a társadalom szempontjából előnyös. Sokuk okos és érzékeny – kezeljük hát őket higgadtan, de határozottan. Mutassuk meg nekik, hogy van bennük emberség, és célunk az, hogy a társadalom hasznos tagjává tegyük őket. (John Howard /1726–1790/ angol börtönreformer)

Források
Budai István: Resztoratív technikák alkalmazása a büntetés-végrehajtásban. Börtönügyi Szemle, 2014. 1. 38–43.
Nyesténé Jánkfalvi Zita: Elkövettem, megbántam, jóvátenném. Resztoratív gyakorlatok a börtönben, Börtönügyi Szemle, 2012. 2. 14–28.
Czibulya Gábor, Gombkötő Tamás, Prcsity Violetta: Resztoratív technikák alkalmazása a fegyelmi eljárás során, Börtönügyi Szemle, 2015. 4. 78–85.
https://www.foresee.hu/uploads/tx_abdownloads/files/MEREPS_FinalPubl_HU_web.pdf
http://www.mbba.hu/index.php/zakeus-program

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Zoób Kati szavait nem lehet másképp hallgatni, csak áhítattal, ahogy nagy tapasztalatú alkotóként a gondolatot tovább bontja:

„Mert nagyon sokféle szerelem van! Az egyik nyilvánvalóan a férfi és nő közti szerelem, ami egy csodás élmény az én életemben is. De szerelmes az is, aki érzelmekkel teli él és dolgozik. Aki bármit csinál, azt mindig egy a szerelemhez hasonló, erős érzelmi gomolyagból építi fel. És úgy gondolom, hogy nekem ez a munkáimban és az egész eddigi életemen végigvonul.”

A Pesti Vigadó legfelső emeleti, látványos termében ülünk, ahol a divatház 25 éves évfordulójára egy, a nemzetközi luxusmárkák eseményeit idéző, retrospektív kiállítást állítottak össze munkatársával, Kiss Szilárddal. A gyűjtemény 125 öltözéken, közel 300 ruhadarabon keresztül kelti életre nemcsak a Katti Zoób divatház, de az elmúlt 25-30 év divatkorszakainak meghatározó elemeit is.

„Az én szememben ez egy életrajzi regény, amit tervezőként nem betűvel, hanem ruhákkal, textilekkel írtam. Minden korszaknak van egy-egy olyan története, ami belefolyt ezekbe a ruhákba, kezdve azzal, hogy a motívumok, amiket használunk, hogyan születtek.”

„Ilyen például a rózsa, ami édesanyámat idézi. Nagyon tevékeny asszonyként mindig kérte, hogy adjunk neki feladatot. Olaszországból hoztam aztán egy olyan jacquard anyagot, amibe bele volt szőve a rózsa, odaadtam a maminak, és ő körbegyöngyözte a virágokat. Így indult el nálunk ez a motívum, ami egy kicsit olyan lett számomra, mint a CHANEL háznak a kamélia. De nincs olyan ruhánk, amihez ne tudnék mondani egy történetet, és néha meg is állok, hogy szabad-e ennyi történettel terhelni a világot, hisz egyébként ezek viselhető darabok is.”

A kiállítás egyik legfontosabb üzenete a mesterségek, a kézimunka tisztelete. Minden egyes darab alatt ott áll név szerint, hogy ki szabta, ki varrta, ki hímezte. Ahogy Kati a sajtó számára tartott megnyitón fogalmazott: „Egy tervező kitalálhat bármit, de ha ő maga nem rendelkezik azzal a tudással, amivel meg tudja alkotni azt a ruhát olyanra, amilyennek megálmodta, vagy épp nem veszi körül egy olyan csapat, aki képes erre, akkor az önmegvalósítása csak félig önmegvalósítás.”

A több mint negyedszázad alatt Kati közel 120 emberrel dolgozott együtt: „Közben volt, aki nyugdíjba ment, volt, aki gyereket szült; ilyen értelemben nagyon sok unokám is van – mosolyog a tervező. – Van, aki elköltözött, van, aki külföldre ment, van, aki elindította a saját márkáját… Nagyon érdekes látni ezt is, hogy az emberek, akikkel együtt dolgoztunk, hogyan találják meg a helyüket a világban.”

A kiállítás plakátján is szereplő, több mint 200 munkaórával készült, bőrrel hímzett selyem-organza ruha készítőjének története sem mindennapi: „Egy reggel becsöngetett hozzánk egy diáklány, aki Debrecenből érkezett egy hátizsákkal, és közölte, hogy nálunk akar dolgozni. Annyira meghökkentő volt, hogy igent mondtunk. Nagyon pozitív energiákkal töltötte meg a teret, a műhelyvezetőnket is hamar levette a lábáról, aki aztán mindenre megtanította. Kata később Bécsbe felvételizett a Képzőművészeti Egyetemre. Festő szakon végzett, és bár abban is tehetséges és sikeres volt, visszatért a varráshoz, a kézműves munkához, ma bécsi butikoknak készít különleges ruhákat rendelésre.”

A 25 év sikerének titka a Katti Zoób műhely mesterségbeli tudása:

„Állandó kihívást jelentek a csapatnak, mert elképesztő technológiákat gondolok ki, például hogy akkor most drótot varrunk egy organzába, vagy bőrrel hímzünk egy selyem-organzát.”

„Épp ezért nem könnyű hozzánk bekerülni sem. Az embereket a műhelyvezető választja ki, aki fel tudja mérni, hogy adott tudással a munkastílusunkba ki hogyan tud beilleszkedni. Azt is szoktam mondani, hogy egy próbamunka után valaki vagy örökre ott marad, vagy három nap múlva elmenekül.” 

A kiállítás érdekessége, hogy nem egy kronologikus sorrendet mutat be. A kurátor, Kiss Szilárd összeállításaiban úgy tárulnak elénk az öltözékek, hogy a többéves különbséggel készült darabok az izgalmas párosítások kölcsönhatásában egységes, újszerű, nagyon mai kollekcióvá állnak össze.

Zoób Kati alkotási folyamatait soha nem a trendek követése határozta meg, inkább rendszeresen megelőzte azokat.

„Ez azért is lehetséges, mert nagyon szoros együttműködésben dolgozom olyan olasz textilgyárakkal, amelyek a nagy, nemzetközi couture házaknak fejlesztik az anyagokat, és egy ilyen textilgyár két-három évre előre dolgozik. Miután náluk vásárolok, illetve kifejezetten nekem is készítenek anyagokat, egy színt, egy-egy hangulatot rendszeresen korábban használunk másoknál.”

A napjainkban felkapott újrahasznosítás a Katti Zoób divatháznak a kezdetektől meghatározó sajátossága.

„Én ezt nem is így hívom, hisz ez a mindennapjaink része volt anno a konyhában is, ahol nem dobtuk ki a maradékot, hanem ezekből új receptek születtek. A divatház 25–30 éve egy olyan raktár, hogy nincs szezon, amikor ne tudnánk előhozni valami új csodát a múltból. A legutóbbi kollekciónkhoz például nem vásároltunk semmit, és a mostani divathétre is úgy készülünk, hogy előveszünk raktárban lévő anyagokat, és összeillesztjük olyannal, ami lehet, hogy négy szezonnal korábbi, és most új életet kap. Ez eszméletlen jó érzés.”

A Katti Zoób divatház fenntarthatóság-fogalmába nemcsak az anyagok újrahasznosítása, hanem a mesterségek, a kézimunkák életben tartása is beletartozik.

„Nem véletlen írtuk ki a ruhák alá, hogy »varrta Terike«. Azt szeretném, hogy szülessenek ilyen Terike-örömök, ahol a fiatal lányok ráébrednek, hogy nem feltétlenül kell divattervezőnek vagy akár marketingigazgatónak lenni a boldogsághoz, mert az alkotás révén egy mesterség is igazi, mindennapi örömforrás tud lenni. Azt gondolom a divatról is, hogy nem lehet ezt ilyen irgalmatlan pazarlással tovább folytatni. Annyiféle provokációt kaptunk a divattól az elmúlt 20–30 évben, sokféle személyiség és lázadás fejlődött ki belőle, ami egy természetes folyamat, hisz az ember így halad, ha elmegy a határig. De már elmentünk a határig, ideje visszafordulni!”

„Muszáj abba belegondolni, hogy többet gyártunk elégetésre, mint használatra, és hogy fordulhat elő, hogy egy másik földrészről szállított ruha olcsóbb, mint amit itthon készítünk, miközben itt meg eltűnik a tudás…”

Kati a kilencvenes években meghódította Párizst, de Londonban és Sanghajban is nagy sikerrel mutatták be a divatház magyar, kézműves értékeket felvonultató darabjait. A tervezőt ugyanakkor nem vonzották azok a lehetőségek, amelyek – a nemzetközi divatipar működése miatt – olyan nagy volumenű tőkemozgatást igényeltek, hogy aránytalan lett volna a munka, az alkotás öröméhez képest:

„Ez egy majdnem mesébe illő történet, hogy én a Bourbon palotában tartottam bemutatót. Volt olyan, hogy mi nyitottuk meg a Párizsi Fashion Weeket. Vagy hogy a divathét előestéjén a L'Étoile-ban volt nagy show-nk. A mi sikerünknek pont az volt a titka, hogy nagyon mívesek a ruháink, de nem párizsi árakon. Nagy üzleti lehetőséget láttak bennem, viszont ahogyan most is, ahhoz irgalmatlanul sok pénzt kellett volna a marketingbe és az ügynöki szolgáltatásokba fektetni, hogy egy komoly, nemzetközi márka épülhessen. Számomra ez teljesen irreális.”

„Nekem itthon a helyem, és az, amit itt megteremtek, elég. Rengeteg örömöt okoz mindannyiunknak, akik csináljuk, és azoknak is, akik viselik a ruháinkat. Ehhez az örömhöz nem kell négyezret, elég csak négyet gyártani.”

A Katti Zoób divatház nagy múltú, Szent István körúti szalonja hamarosan költözik. Kati a Képmásnak mesélt először az új tervekről:

„Vettünk egy nagyon szép villát Budán, és ott nyitjuk meg a divatházat, ahol a kereskedelem mellett erős lesz a kultúra is. A kultúra szót hagyományos értelmében használom, megmutatva, hogy milyen a mi ízlésünk, a mi identitásunk, a mi gyökereink, amihez minden hozzájárul kezdve attól, hogy milyen lekvárt főznek a munkatársak, egészen odáig, hogy milyen festményekkel díszítik a vevőink az otthonaikat. Egészen a múlt század közepéig a divatlapokban jelent meg a kortárs irodalom, és úgy is hívták, hogy irodalmi divatlapok. Ennek a hangulatát szeretném visszahozni, hogy a divat mint műfaj ne maradjon egyedül, hanem állítsuk párhuzamba a kortárs verssel, a kortárs festészettel, a kortárs zenével. A saját óriási gyűjteményünket pedig szeretném arra is használni, hogy bemutassuk rajta azokat a technikákat és mesterségeket, amikkel létre lehet hozni egy-egy ilyen gyönyörűséget; hogy ezeket látva a szemlélő megérezze, milyen boldog lehet az, aki ilyet készít.”

A kiállítás február 24-ig tekinthető meg.

– Ősi, több, mint kétezer éves technikával dolgozik. A textilfestés, a batikolás nem hagyományos művészeti ág hazánkban. Hogyan talált rá?
– Amikor tízéves voltam, a szüleim elváltak. Új helyre, Téglásra költöztünk anyukámmal és a testvéreimmel. Az ottani iskolában volt batikszakkör, amit Kovács Gyuláné Ica néni tartott, hozzá jártam négy évig. Ma is hálás vagyok a nyitottságáért, a hozzáállásáért, a szeretetéért. Habár több művészeti technikát is mutatott nekünk, például a tűzzománcot, linómetszést, porpasztellt, én a batikolásba szerettem bele.

– A lágy, finom anyag, a felhasznált színek és témák erős nőiességet hordoznak. Mennyire elsődleges szándék a nőiesség kifejezése az alkotásaiban?

– Örülök, ha egyből látszik a festményeimen, hogy nő az alkotójuk! Ez ösztönös, nem tudatos.

A témák sokfélék: női archetípusok, természeti képek, utazások, álmok… Szeretem a női testben létezést, és egyre több időt töltök csak női körben.

– A művészeti alapfogásokat az eredeti technikákat őrző ázsiai és afrikai népművészektől sajátította el. Miképpen alakítja a másoktól ellesett módszereket saját kifejezőeszközzé?
– Mivel a batik őshazájának Indonéziát tekintik, ott szerettem volna tanulni. Megpályáztam és el is nyertem egy indonéz ösztöndíjat, de a családom csak rövid ideig kapott volna vízumot, ezért sajnos vissza kellett utasítanom a lehetőséget. De a férjem mindig segített az utamon, így végül mind a négyen kiutazhattunk két hónapra, 2008-ban. Kerestem egy batikmestert, akinél tanulhattam.

Ott, Indonéziában tudatosodott bennem, hogy ez az utam, ezt kell csinálnom. Még kétszer mentünk vissza Balira, és mindig más mesternél tanultam.

Az utazás fontos részévé vált az életünknek, és ezt többnyire összekötöm a tanulással is, így festettem már Mexikóban, Srí Lankán, Thaiföldön, Brazíliában. Sokszor már nem is a technikámat fejlesztem, hanem a helyi motívumvilágról szerzett tudásomat. Mindezeket magamon átmosom, csak azt tarom meg belőle, ami nekem tetszik – így alakul ki a saját stílusom.

– Egzotikus világokba, ugyanakkor saját bensőnkbe kalauzol képeivel. Mennyire érzi a magyar kultúra részének a létrejött alkotásokat, illetve mennyire tekinti önmagát a „batik nagykövetének”?
–Természetesen nagyon szeretem Magyarországot, ha nem így lenne, már rég nem itt élnénk. Az egyik legfontosabb célom az életben az, hogy egy ázsiai gyökerű művészeti ágat életben tartsak és továbbadjak a tanítással – így nézve lehetek a „batik nagykövete”. Gyakran tartok batik-workshopot a galériámban, Szentendrén, ahová szeretettel várom a felnőtteket.

– Családja hogyan viszonyul az alkotáshoz? Gyermekei közül folytatja valamelyik az ön által elkezdett munkát?

– A férjem amellett, hogy nagyon speciális mérnöki tudással rendelkezik, szintén alkotó ember. Gyönyörű meséket ír, és nagyszerűen rajzol. Az utolsó kiállításomra például női archetípusokat festettem, és ő mindegyikhez írt egy mesét.

Előadást is tart az archetípusokról, mert annyi tudást szívott magába erről a témáról, hogy úgy éreztük, hasznos, ha megosztja. A fiunk most 18 éves, hozzá inkább a tusrajzok állnak közel, vagy bármi, ami pontos, részletes kidolgozást igényel. Mindenkinek saját magának kell megtalálnia a szívéhez közel eső technikát. A lányunk 16 éves, szívesen batikol kikapcsolódásként, vagy ha valakit szeretne megajándékozni. Ő már birtokában van a batiktechnikának. Nem is csoda, hiszen tízéves korától jött velem külföldre is, a mesterekhez tanulni – ráadásul gyönyörűen fest.

– A viasz láthatatlan, ugyanakkor fontos része műalkotásainak. Hogyan tudná kifejezni a viasz szerepét a képein? Mi jelenti saját életében a „viaszt”?
– A viasznak az a szerepe, hogy a festési fázisok között lefedje azokat a színeket, amelyeken már nem akarok változtatni. Az alkotás végén az egész festményt viasz takarja. A batikolás folyamata úgy zárul, hogy ezt a viaszréteget eltávolítjuk, és előbújik a festmény.

Az életemre kivetítve ezt úgy is értelmezhetem: vannak dolgok, amiken már nem akarok változtatni. Például van egy szeretett társam, két csodálatos gyerekünk, elég szabad életet élünk, mi osztjuk be az időnket.

Az életem értelme a szeretet – remélem, az életem végén ezt a szeretetet és elfogadást fogom érezni az összes létező iránt. Amikor a folyamat végén eltávolítjuk a viaszt, és előbújik a festmény, az számomra azt a pillanatot jelképezi, amikor minden evilági megszűnik, de előbújik az örök lélek, amely mindenben ott rejtőzik. 

– A múltkor kiderült, hogy van egy énekes, akit mindketten szeretünk: Stromae. Azt mondtad, hogy a gyerekeid mutatták meg a zenéjét. Ilyen nyitott vagy az újdonságokra?
– Kíváncsi vagyok rájuk, és sok mindennel szívesen azonosulok, amit a gyerekeim szeretnek. Érdekelnek a „mai fiatalok”. Általános iskola felső tagozatában tanítok történelmet, a múltkor például valamelyik diákom arra kért, hogy nézzem meg, ki az a Billie Eilish.

– Hogy tetszett az electro-pop fiatal üdvöskéje?
– Azt nem mondom, hogy hallgatni fogom, de érdekes jelenségnek tartom, és azzal, hogy tudom, ki ez a fiatal énekesnő, közelebb kerülök a tanítványaimhoz, a generációjukhoz.

– Szerinted egy konzervatív ember lehet nyitott?
– Persze!

A nyitottság azt jelenti számomra, hogy kíváncsi vagyok a világra. A konzervativizmus pedig azt, hogy a felfedezéseimet egy stabil értékrend mentén teszem, amelyet mások már előttem megalkottak, kipróbáltak és bevált.

– Konzervatívnak tartod magad?
– Igen, de a skála szabadelvűbb felén helyezkedem el.

– Nem szereted a címkéket?
– A címkék segítenek eligazodni a világban, de nem csak azokhoz kerülhetünk közel, akikkel „egy dobozba tartozunk”. Engem nagyon érdekelnek az emberi kapcsolatok, és hiszek abban, hogy bélyegektől függetlenül bárkivel szót lehet érteni.

– Ezért lettél pedagógus, lelki segítő és mentálhigiénés szakember?
– Ez is közrejátszott.

– Melyiket tartod hivatásodnak?
– A tanári pályát. Már többször eldöntöttem, hogy nem leszek többé pedagógus, de úgy alakult, hogy most újra tanítok, és sok örömöt találok benne. Soha nem gondoltam volna, hogy éppen az általános iskola felső korosztályában találom meg azt a korosztályt, amellyel együtt tudok dolgozni. A Talita magazint is szeretem, amelynek a szerkesztője vagyok, mert úgy gondolom, hogy 2010-ben, amikor létrehoztuk, nem volt ilyen jellegű keresztény online médium. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy mivel anyagilag semmit nem profitálunk az egészből, szabadon csinálhatjuk.

– A Talitán jelentek meg először igazán keresztény feminista tartalmak Magyarországon. Mit jelent számodra ez a mozgalom?
– Húsz évvel ezelőtt még az indulatok hajtottak engem. Azt éreztem, hogy akadályok gördülnek a kiteljesedésem elé, csak azért, mert nő vagyok. Picik voltak még a gyerekeim, és nehezen tudtam összeegyeztetni az anyaságot minden egyébbel, ami amellett szerettem volna lenni. Idővel rájöttem, hogy csak akkor tudok nőként, anyaként, feleségként megelégedetten élni, ha kiegyezem a férjemmel, és megosztjuk a közös életünkben adódó feladatokat.

A valóság mentén lettem konzervatív, mert a lázadás mentén csak harcolni lehet, és ahol harc van, ott általában valamelyik fél legyőzi a másikat. Ezért nem tartom jónak a liberális feministák harcias aktivizmusát, mert a kiegyezésben hiszek, és abban, hogy inkább a megoldásba kell fektetni az energiát.  

– Szerinted ez a tartós kapcsolatok egyik alappillére is, mondjuk egy házasságé?
– Több mint húsz éve vagyunk házasok a férjemmel, és azt tapasztaltam, hogy a legfontosabb dolog az elköteleződés. Persze nem bármi áron, és nem azért, hogy együtt legyünk boldogtalanok, de ha megvan az esély arra, hogy két ember képes egymás mellett leélni egy életet, akkor az elköteleződés egy olyan biztonságos teret ad a kapcsolatnak, amelyben sok mindent meg lehet tenni. Lehet veszekedni, kiakadni, hosszabb ideig kevésbé jóban lenni a másikkal, mert ott van az a biztonságot adó érzés, hogy nem akarjuk egymást elhagyni. Emellett az is fontos, hogy meghalljuk a másik igényeit, és ne csak a saját vágyainkkal törődjünk.

– Már felnőtt voltál, amikor megkeresztelkedtél. Hogyan találtál rá a hitre?
– A kereszténység meglepetés volt számomra. A férjem kérte, hogy legyen egyházi esküvőnk is, mert az édesapja hívő katolikus volt, de sajnos meghalt, mielőtt még megismerhettem volna. A jegyesoktatáson nagyon jó papunk volt, annyira bensőségesek voltak az alkalmak, hogy úgy éreztem, a hit a világ legjobb dolga.

– Egy ilyen szabadságszerető embernek nem volt nehéz felnőttként csatlakozni az egyházhoz?
– Az intézményekhez sosem könnyű csatlakozni, mert azokhoz mindig igazodni kell. Nehezen igazodom, ez igaz, de ezt nem akarom értékként feltüntetni. Inkább úgy gondolom, hogy a személyiségem akkor fejlődik, ha megkeresem azokat az ösvényeket, amelyek mentén igazodni tudok a jó dolgokhoz, nagyszabású intézményekhez, mint amilyen a Katolikus Egyház is.

– A cikkeidből kiolvasható, hogy fontosnak tartod a hazaszeretetet. Mit jelent számodra magyarnak lenni?

– Igazodni nem szeretek, de beágyazódni igen. A magyarságom a hazát és az otthont jelenti.

Egészen kicsi koromtól kezdve érdekelt a történelem, szerettem a verseket is, és szerintem így érkeztem meg abba az érzésbe, hogy magyar vagyok. Nemcsak Istenhez, emberhez, családhoz, hivatáshoz jó kötődni, hanem egy nemzeti közösséghez is – máskülönben elemelkedünk a föld megtartó erejétől, elszállunk, és csak tengünk-lengünk a semmiben, nincs, ami megtartson. Hiszek abban, hogy egy nemzeti közösségben is meg kell találnunk a helyünket.

– Melyek azok a legfontosabb célok, amelyeket már megvalósítottál, és milyen terveid vannak?
– Életem legnagyobb eredményének a családomat tartom. És viccen kívül nagyon büszke vagyok arra is, hogy megtanultam autót vezetni! Örülök annak is, hogy a tanítás és egyebek mellett újra elkezdtem írni, többek között cikkeket a kepmas.hu-ra.

Szeretném egyszer megírni a családom történetét is egy szépirodalmi műben. Talán lesz is rá lehetőségem, mert ez egy olyan időszaka az életemnek, amikor újra szabadabb tudok lenni.

A gyerekeim már fiatal felnőttek, velük már nincs annyi dolgom, az unokáimmal pedig még nincs dolgom, úgyhogy van most egy pár évem arra, hogy a saját indíttatásaimat követve és a közéletben is tevékenykedjek, alkossak.

– Ha visszamehetnél az időben, mit tanácsolnál az egyetemista Marinak?
– Az én generációm aszerint a nevelési elv szerint nőtt fel, hogy mindig többet és többet kell teljesíteni, soha nem lehetek elég jó valamiben. Ez pedig erősen rányomta a bélyegét arra, hogy mit gondolunk magunkról és arról, hogy mire vagyunk képesek. Ezért azt tanácsolnám, hogy higgyek magamban, a tehetségeimben, és merjek többet és szabadabban álmodozni arról, hogy mi is lehet még belőlem.

Míg a mediáció – vagy másképp fogalmazva közvetítői eljárás – kevésbé súlyos esetekben arra ad lehetőséget, hogy a bűnelkövető ügyét a büntetőeljárás keretein kívül rendezze, addig az elítéltek a mediáción túl is bizonyíthatják: jó útra tértek, megbánták bűneiket. Ennek jeléül rendben tarthatnak például közterületeket, gondozhatják óvodák kertjét. Vannak, akik karácsonykor ajándékcsomagokat állíthatnak össze. Persze ezt nem teheti meg egyszerre mind a 18 ezer fogvatartott, hiszen mindennek biztonsági kockázata is van, a fegyházasokat nem engedhetik ki akárhogy és akármikor. Az ugyanakkor félsiker, ha az elítéltek családi, baráti kapcsolatai megmaradnak. A legnagyobb probléma ugyanis az, hogy könnyen visszaesnek azok, akik háttér nélkül szabadulnak, és munkahelyük sincs. Emiatt kell egy modern kori büntetés-végrehajtási intézetnek gondot fordítania arra, hogy az elítéltek szabadulásuk után jól boldogulhassanak. Ennek egyik eszköze a fogvatartottak foglalkoztatása.

Csak munka legyen

„Nem újdonság, hogy Magyarországon munkakötelezettség van a börtönben, mert az mindig is volt. Viszont nem mindig ez a fő feladat, hiszen van, akinek még általános iskolába kell járnia, vagy a középfokú oktatásba kell bekapcsolódnia” – mondja dr. Kabódi Csaba, az ELTE Büntető Eljárásjogi és Büntetés-végrehajtási Jogi Tanszék docense. Bár erre is van példa, a börtönökben szakmunkásképzésre ritkán van lehetőség, mert az eszközigényes, jellemzőbbek az OKJ-s tanfolyamok. Nem sokan, de vannak, akik felsőfokú tanulmányokat is folytatnak olyan területeken, ahol az elhelyezkedés nem igényel büntetlen előéletet.

Kabódi Csaba találkozott például olyan elítélttel is, aki zenei képzésben vett részt, majd szabadulása után munkát is annak megfelelően vállalt. Tud olyan elítéltről is, aki Szegeden töltötte eredetileg életfogytig tartó szabadságvesztését, amikor az akkori börtönparancsnok irodalmi-művészeti kört indított. Erre külső vendégeket, művészeket is meghívtak, az elítélt pedig ezeken ismerte meg későbbi feleségét. Szabadulása után házasodtak össze, a férfi pedig azóta kántorként dolgozik, boldog családi életet él. Persze ezek egyedi esetek, de vannak ilyen jellegű, pozitív példák is.

Beszáll az egyház is

A büntetés-végrehajtási intézetekben vannak egyházi hátterű programok is. Ilyen például a cursillo, ami egy háromnapos, élményszerű, a keresztény hit alapjairól szóló, tanúságtételből és előadásokból álló tanfolyam. Ilyesmire Egerben, Sopronkőhidán is van lehetőség. Vannak a börtönökben úgynevezett APAC-részlegek is, amelyek egyfajta keresztény közösségként működnek. „Az ilyen programok nagyon előnyösek, a csatlakozók visszaesési arányszámai összehasonlíthatatlanul jobbak a többiekénél. Viszont APAC-körlet csak néhány intézetben van – először Vácon indult ilyen –, a tagok száma pedig maximum 100-150 fő lehet, ami elenyésző aránya az összes elítéltnek. Ők azt vállalják, hogy bűnmentes életet élnek, a rabtársak, a börtönszemélyzet és a külső társadalom felé csak szeretettel fordulnak. Reggelente közös imát tartanak, délután bibliaórát” – mondja Kabódi Csaba.

Megemlíti, hogy amikor a büntetés-végrehajtás és büntetőeljárás tantárgyakhoz kapcsolódóan hallgatókkal kerestek föl börtönöket, mindig az APAC-körletek voltak azok, ahol rend volt és tisztaság, az elítéltek figyeltek a környezetükre, nem dohányoztak, kedvesek voltak. Ilyen jellegű vállalásukat ellentételezték az intézetek jobb elhelyezési körülményekkel, lehettek például szőnyegeik, tarthattak virágokat, nyitva lehetett a zárkaajtajuk. Tag persze nem mindenki lehet az ilyen körletekben, klasszikusan csak azok csatlakozhatnak, akiknek már csak három évet kell a börtönben tölteniük, és akiknél a reintegrációs tiszt is javasolja ezt. Ha pedig valaki nem odaillő módon viselkedik, távoznia kell a körletből.

Számítanak az igények

Drogprevenciós részleg talán minden börtönben van, szerepük pedig nagyon fontos. Tagjai egyrészt vállalják, hogy olyan programon vesznek részt, ami segíti megelőzni a későbbi visszaesést. Vannak pszichoszociális körletek is, ahol a mentális defektusokkal küzdők kaphatnak segítséget, és szenior részlegek is, ahol az idősek problémáival foglalkoznak jobban. Budapesten kísérleti jelleggel olyan börtönkörlet is van, ahol a szexuális bűncselekmények elkövetői kapnak pszichés segítséget annak érdekében, hogy szabaduláskor ne essenek vissza. Léteznek a börtönökben anya-gyerek részlegek is, ahol egyéves korukig maradhatnak a kicsik. Ezeken a helyeken a családtagok a babákat hetente látogathatják, a mamákat havonta, egy év után pedig válaszút elé kerül az anya: ha a család vállalja, a pici kerülhet hozzájuk, ha nem, akkor marad az állami gondozás. Vannak első bűntényes körletek is, ahová a kisebb súlyú, nem erőszakos első bűncselekmények elkövetői kerülhetnek.

Kabódi Csaba kiemeli, hogy ezeket a való életben nehéz megtölteni, mert a gyakorlatban azok, akik kisebb bűncselekményeket követnek el, nem feltétlenül kerülnek rács mögé. A botladozók úgymond el sem jutnak a börtön kapujáig: a statisztikák szerint százból csak tizenkét bűncselekmény elkövetőjére vár ez a sors, a többiek megússzák nélküle. A börtönökben gyakorlat az is, hogy aki jól viselkedik, jutalmakat kap, enyhébb fokozatba kerülhet. Arra például 1993 óta lehetőség van, hogy az elítélt az intézményen kívül is vállalhasson munkát. Ez azt jelenti, hogy a hét öt napján felügyelet nélkül bemehet a munkahelyére, ahonnan a börtönbe kell visszatérnie. Ezt persze csak büntetés-végrehajtási bíró engedélyezheti szigorú előfeltételek alapján. Hasonló engedmény lehet az, hogy az elítélt látogatóival is kimehet a városba havonta legfeljebb négyszer. Az összes alkalmat általában nem szokták megadni, de kedvezményeket azért sokan kapnak. Ez is segíti, hogy a fogvatartott családjától, barátaitól ne szakadjon el.

Viszont ezeket a lehetőségeket csak az elítéltek elenyésző hányada érdemli ki, a túlnyomó többségnek keményen kell küzdenie azért, hogy szabadulása után újra el tudjon indulni, legyen talaj a talpa alatt. Akinek ez nem sikerül, könnyen visszajut a rács mögé.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Minderről nekem fogalmam sem volt, ezért egyre csak sztereotípiák kergették egymást a fejemben, amíg meg nem érkeztem a riport helyszínére, Miskolcra. Dicsértessékkel köszöntöttem Krisztina és Petra nővéreket, akik a Szent Ferenc Kisnővérei egyszerű, kétszintes rendházában mesélni kezdtek arról, hogyan hagyták maguk mögött a világi életet.

Krisztina nővér Kőszegről származik, gyermekkorában nyolc évig a domonkos nővérekhez járt, így mindig természetes volt számára a szerzetesnővérek jelenléte. A nővérek szeretetét gyerekként Isten szeretetével azonosította, és megszületett benne az a gondolat, hogy ha az Isten ennyire szereti őt, akkor ő is ennyire szeretné Őt viszontszeretni. Egy féléves hivatástisztázó lelkigyakorlat után biztossá vált benne, hogy szerzetesi életformában szeretné Istennek szentelni az életét. A közösségbe lépés kezdeti időszakára így emlékszik vissza: „2014-ben költöztem be a közösségbe. Akkor Arlón kezdtem meg a jelölt időt. Határtalanul boldog voltam, mindent szívesen és lelkesen csináltam. Nem éltem meg lemondásként semmit. Mostanra már vannak nehezebb időszakok. De minden, amire azt tudnám néha mondani, hogy hiányzik, csupa olyan dolog, ami nem nélkülözhetetlen része az életemnek.” Bizonyára boldogsággal tölti el, hogy az Úr jegyese – de könnyedén megbékélt azzal, hogy sosem lehet párkapcsolata a szó civil értelmében? – kérdezem. „Pár évvel ezelőtt nagyon szerelmes lettem valakibe. Komolyan elgondolkodtam, hogy hogyan tovább, mi az én utam. Isten kegyelméből sikerült dialógusban maradnom a rendi elöljáróval ezzel kapcsolatban. Sok-sok imádság, beszélgetés, önreflexió segített a döntésben. Minden csöndben újraéledt bennem a mély vágy, amit a szerzetesi életforma iránt érzek.”

„Ha már egyszer megtapasztaltam a teljesség élményét, azt nem szeretném föladni semmilyen pillanatnyi fellángolásért. Számomra ez a hűség: visszatérni ahhoz, amire igent mondtam.”

Petra nővér, aki szintén a szerzetesrend miskolci házában él, általános iskolásként gyakran keveredett konfliktushelyzetbe kortársaival és felnőttekkel egyaránt – folyton úgy érezte, küzdenie kell az igazságtalanságok ellen. Amikor édesanyja megbetegedett, teljesen elfordult Istentől, majd 26 éves korától ismét el-eljárt vasárnapi szentmisékre.

1998 karácsonyán mély hívást érzett arra, hogy Istennek szentelje az életét. Ezt követően még több évig részt vett hivatástisztázó lelkigyakorlatokon, majd pedig azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban jár Szent Ferenc Kisnővéreinek miskolci és bükkszentkereszti rendházába. „2002 augusztusában költöztem a közösséghez, jelenleg a rend gazdasági felelőse, az általános elöljáró titkára, jelöltfelelős, a miskolci ház pénztárosa vagyok. Külső szolgálatomat szintén Miskolcon, egy hospice-házban és egy idősek otthonában végzem. A kezdeti időszak számomra nehezebb volt, mint Krisztina nővérnek: szüleim és a húgom kísértek el a bükkszentkereszti rendházba, ebéd után kikísértem a családomat a buszmegállóba. Amikor felszálltak a buszra, a húgom könnyes szemmel nézett rám az ablakon keresztül, és akkor engem is elfogott a sírás. Visszamentem a rendházba, bementem a szobába és zokogtam.”

A külvilághoz a szolgálatokon keresztül kapcsolódnak

A szerzetesnők már reggel hattól talpon vannak, a napot imádsággal kezdik, majd következik a reggeli. Napjaik gerince a közösen végzett zsolozsma és a napi egy óra személyes imádság. Közösen imádkoznak még délben, és este együtt mondják a vesperást (a zsolozsma esti imádságát), valamint a kompletóriumot (a napi zsolozsma utolsó része). A vacsorát mindig közösen költik el, a délelőttök és a délutánok a fix napirendi pontokon túl munkával telnek.

„Miskolcon jelen vagyunk az általános iskolai hitoktatásban, idősek otthonában, hospice-ban, működik nálunk az Imádság Háza, imacsoportjaink is vannak. Bükkszentkereszten többek között falupasztorációval foglalkozunk, kántori szolgálatot látunk el, lelkigyakorlatokat kísérünk a Betlehem Lelkigyakorlatos Házban. Az arlói fiatalokat az Elfogadlak Alapítványon keresztül érjük el, kézműveskedéssel, játékokkal, sporttal, iskola utáni együtt-tanulással, lelki napokkal, önismereti és drogprevenciós alkalmakkal állunk rendelkezésükre” – avat be Krisztina nővér hétköznapi munkájukba. Ő lelkészségi asszisztensként is szolgál a Miskolci Egyetem Ökumenikus Egyetemi Lelkészségén, mellette tanulmányokat folytat Budapesten, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán.

Zsolozsma-applikáció, Instagram-sztori…

A vasárnap délutánjaikat egyénileg alakíthatják, ezt Petra nővértől tudom meg, aki ilyenkor gyakran hallgat klasszikus zenét, megnéz egy-egy jó filmet vagy színházi közvetítést, olvas vagy sportol a pincében kialakított konditeremben. Bizonyára kiülhet az arcomra a döbbenet az utóbbi elfoglaltság hallatán, ezért a nővér gyorsan hozzáteszi, hogy a sport a közösség tagjainál egyáltalán nem ritka. „A legtöbben kerékpároznak, úsznak, jómagam általános iskolásként tornáztam és atletizáltam, ezt követően kilenc évig karatéztam. Szerzetesként tanultam meg úszni. Futni csak akkor szoktam, ha késésben vagyok, nagy ritkán pedig pingpongozom.”

„A kedvenc időtöltésem az, amikor sétálhatok és gyönyörködhetek Isten műveiben. Elnézem a napfürdőző madarakat, és elgondolkozom azon, milyen csekély dolog elég ahhoz, hogy az ember örüljön és Istentől megajándékozottnak érezze magát.”

Krisztina nővért nagyon érdekli a gasztronómia, gyakran néz ilyen jellegű műsorokat. Amikor arról kérdezem, hogy mi volt eddig a legvagányabb dolog, amit tett, mosolyogva azt feleli: „Minden napunk vagány, de az utóbbi idők egyik legmerészebb vállalkozása kétségkívül az volt, amikor közösségileg elrepültünk Izraelbe, a Szentföldre. És, ha már repülés… egyik nyáron néhány nővértársammal sárkányrepülőztünk is. Csodás érzés volt!”

Krisztina nővér néha rápillant okostelefonjára. Használhatnak ilyen kütyüket is? – kérdezem. Kiderül, hogy azok, akik letették első fogadalmukat vagy pedig örökfogadalmasok, használhatnak okostelefont, de persze az internetidő képzési szakaszonként korlátozva van. „Nagyon hasznos ez a kis kütyü, megkönnyíti utazásoknál a zsolozsma végzését, könnyen letölthetők a jegyzeteim, tanulni, olvasni tudok rajta, gyorsan tudok így hivatalos ügyeket intézni. Szeretek fotózni, a természetképeimből mostanság a miskolci Imádság Háza Facebook-oldalára gyártok idézetes képeket. Ha látok valami humorosat, szívesen osztom meg Insta-sztoriban, ráadásul nagyon szeretem a praktikus applikációkat. Használunk Facebookot, bár nem mindenki rendelkezik saját profillal a közösségben. Nekem van” – mondja kedves huncutsággal a hangjában.

Krisztina nővér szerint a digitális technológia új távlatokat nyit az evangelizációban, és a „menjetek el az egész világra” Jézustól kapott parancsa (Mk 16, 15) ma már kétségtelenül a virtuális világra is vonatkozik.

Kísértés és kiválasztottság

Úgy tűnik tehát, hogy legfőbb ideje felszámolni a szerzetesnőkkel kapcsolatos prekoncepciókat és sztereotípiákat. Ők is emberek, s éppolyan vagányak, viccesek, energikusak és innovációra nyitottak, mint mások. Kísértések őket is ugyanúgy érik, mint minket, csak míg mi az esetek többségében nem győzzük le, addig ők egy magasztosabb cél érdekében folyamatosan erre törekednek.

Búcsúzóul még arról kérdezem az apácákat, hogy mit jelent számukra Istent szolgálni. „Istent nem tudom közvetlenül szolgálni, csak a másik embernek nyújtott cselekedeteim által, ezért a szerzetesi élet számomra másokért élt élet” – mondja Petra nővér. Krisztina nővér szerint pedig a saját kiválasztottsága abban áll, hogy másoknak is megmutassa: ők is Isten kiválasztottjai.

Szél Norbert és Szarvas Zsófia nagyon fiatalon kerültek a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának csapatába. A vízimentésnek köszönhetik megismerkedésüket is. Az ismeretségből szerelem, majd házasság lett. Ma már két gyönyörű kisfiút nevelnek. Norbit kérdeztem arról, hogy ők mit tartanak fontosnak átadni gyermekeiknek a vízzel és a vizes közeggel kapcsolatban.

„Feleségemmel mindketten vízi sportot űztünk fiatalabb korunkban, majd vízimentőként dolgoztunk, így nem is volt kérdés számunkra, amikor gyermekeink megszülettek, hogy velük is szeretnénk megszerettetni a vizet. Az egyértelmű volt, hogy pusztán a szavak kevesek egy gyermek számára, főleg ha még nem is igazán érti azok súlyát. Ezért amellett, hogy folyamatosan beszéltünk nekik az úszás fontosságáról, mi magunk is példát mutattunk azzal, hogy úsztunk.

Figyelünk rá, hogy a víz szép oldalát ismerjék meg, és ne csak azért tanuljanak úszni, hogy a fulladást elkerüljék, hisz azzal egy negatív dolgot kötnénk a vízhez.

Elmondtuk, de látták és meg is tapasztalták, hogy a vízben milyen jókat lehet játszani, és hogy a víz által egy olyan környezetbe kerülnek, amely nagyon fontos az izomzatuk erősödésében. A nagyobbik fiam most nyolcéves. Ő már azt is megértette, hogy ezért a dologért igenis tenni kell, és bizony egy idő után már nem játék, hanem kemény munka, hogy készségszinten elsajátítson egy-egy úszásnemet. Nem igazán adtunk nekik választást abban, hogy meg akarnak-e tanulni úszni, mivel a kikapcsolódás és az egészség mellett felnőttként a biztonságot legalább olyan fontos dolognak tartjuk. A mozgásformákat gyermekkorban sokkal könnyebb elsajátítani, és a későbbiekben ezt majd jól tudják hasznosítani más területeken is. Szülőként úgy gondoljuk, a mi feladatunk az, hogy gyermekeinknek irányt mutassunk, ezért ebben a korban bizonyos döntéseket mi hozzunk meg helyettük, de mégis együtt velük. Mindezt úgy, hogy azt érezzék, azok a dolgok, amik történnek velük, jó dolgok, és élvezni is tudják. Most talán még nem is igazán értik az úszás, a vízbiztonság fontosságát, de eljön majd az az idő, amikor belátják, és azt gondolom, hálásak lesznek azért, hogy tudnak úszni és biztonságban érzik magukat a vízben, szinte bármilyen helyzetben.”

Timm Andrea közel húsz éve dolgozik vízimentőként, és négy éve terelgeti boldog édesanyaként kisfiát az élet izgalmas ösvényein. Anditól azt kértem, meséljen nekem arról, hogy mire figyel, amikor kisfiával strandolni megy, és hogy mit lehet átadni egy óvodáskorú gyermeknek a vizek veszélyeiről.

„Édesanyaként – és persze vízimentőként is – azt mondhatom, hogy egy szülőnek folyamatosan ott kell lennie a kisgyermeke mellett. A kisfiam most négyéves. Ez a korosztály az, akiben még nem lehet megbízni.

Merészek és nem érzik a veszélyt, így, ha az ember lemegy velük a strandra, akkor egy másodpercre sem szabad szem elől téveszteni őket.

Sőt, ha én lemegyek a kisfiammal strandolni, akkor nem csak rá figyelek – azt hiszem ez már egy belém ivódott, ösztönszerű cselekedet –, hanem a többi gyerekre is. Persze nem száz százalékosan, nyilván a gyerekem az első, de például, ha látok egy pici gyereket egyedül elkószálni, akkor biztosan odamegyek hozzá, és felhívom a környezetem figyelmét is arra, hogy van itt egy gyerkőc, aki szülő nélkül kószál.

Sokszor tapasztalom azt is, hogy a strandok játszóterein a gyerekek felügyelet nélkül játszanak, anyuka, apuka pedig a büfében ül. Hiába van mellettük tíz vagy akár csak hat méterre a játszótér, egy gyerek akkor is el tud tűnni egyik pillanatról a másikra úgy, hogy a szülő nem veszi észre. Bőven elegendő annyi, ha egy pillanatra leveszi róla a tekintetét, például bekap egy falatot, vagy iszik egy kortyot, csak egy másodpercre nem figyel, és a gyerek már el is tűnt.

Egy szülőnek mindig ott kell lennie a kisgyermeke mellett!

Természetesen nem tizennyolc éves koráig, de egy bizonyos korig mindenképp. Azt is gyakran látom, amikor egy szülő homokvárat épít a gyermekével, és bátran elengedi a picit, hogy a tóból merítsen vizet a kisvödrébe. Egy kisgyerek bármikor megbillenhet a lépcsőn és be is eshet a vízbe. Egy négy-öt éves gyerek nem fog tudni felkészülni arra, de a legtöbb esetben még a kicsit idősebb korosztály sem, hogy ha hirtelen beesik a vízbe, akkor mit kell csinálnia. Nyilván azokat a gyerekeket, akik már teljesen vízbiztosak és valamennyire fel vannak készülve ezekre a szituációkra, bátrabban elengedhetjük, de addig, amíg ez nincs meg, mindenképp legyünk ott mellettük.

A gyerekek számára kijelölt pancsolókra is érdemes odafigyelni. Sokan arra gondolnak, hogy a sekély víz biztonságos a kicsiknek, de ez nem igaz. A kis vízben is lehet egy gyerekek által viccből ásott gödör a meder alján, amelybe belelépve hirtelen elmerülhet egy kisgyerek, vagy egy másik gyerek a játék hevében ráeshet, ellökheti a kisebbet, amitől szintén víz alá kerülhet. Ilyen esetben egy kisgyerek már nem biztos, hogy lesz annyira talpraesett, hogy egyedül fel tudjon jönni a víz alól.

A másik fontos dolog, amit megemlítenék, hogy egy gyereket soha ne bízzunk egy másik gyerek felügyeletére! Olyan nincs, hogy mondjuk, rábízzuk a kilencéves „nagytestvérre” a négyéves kistestvérét. Sajnos ebből voltak már tragédiák.

Hogy egy ilyen pici gyereknek mit lehet átadni ezzel kapcsolatban? Azt feltétlenül, hogy mindig maradjon mellettünk. De a legfontosabb az, hogy egy ilyen korú gyermekre a szülőnek kell odafigyelnie, hisz életkorából fakadóan ő még nem tud vigyázni magára! Egy kisgyermek biztonsága a szülő felelőssége! Mindez, amit elmondtam, természetesen nem azt jelenti, hogy túl kell félteni őket, hanem azt, hogy ott kell lenni mellettük és figyelni kell rájuk! Szülőként abban tudjuk segíteni gyermekeinket, hogy minél előbb szerezzenek megfelelő vízbiztonságot. Ennek érdekében minél hamarabb kezdjük el a vízhez szoktatást, akár már a babaúszást, vagy három-négy éves kortól úszásoktatóval a vízhez szoktatást és az úszás alapjainak elsajátítását – ami persze nem jelenti azt, hogy a gyerek ilyen kis korban már tökéletesen meg tud tanulni úszni. Mindenképp magabiztos úszástudás és megfelelő mentális érettség szükséges ahhoz, hogy egy gyerek később egyedül mehessen majd a vízbe.”

Tóth Péter – aki kilenc éve aktív tagja a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának – egy tizenkét éves kiskamasz büszke édesapja. Péter azt a kérdést kapta tőlem, hogy mik azok a dolgok, amiket vízimentő apukaként fontosnak tartott megtanítani tinédzser fiának.

„Családommal a nyarakat mindig a Balaton mellett töltjük. Természetesen fontos volt számomra, hogy kisfiam már gyermekkorban megszerezze a megfelelő vízbiztonságot és úszástudást. Aztán, amint lehetett – mert már elérte azt az életkort –, megtanítottam neki, hogy mindig éberen figyeljen, ne csak saját magára, hanem a környezetére is. Ha ezt most konkrétan a vizes közegre vetítjük, akkor például mindig figyel az aktuális időjárásra, arra, hogy van-e viharjelzés, és hogy milyen mély a víz, ahol besétál a Balatonba, valamint arra is, hogy milyen gyorsan mélyül az adott partszakasz. A biztonságos fürdőzés és a vízparti tartózkodás szabályait is újra és újra átbeszélem vele. Például amikor leérünk a strandra, mindig az ő feladata feltérképezni, hogy van-e az adott strandon vízimentő, és ha igen, akkor hol keresse, hisz egy esetleges baj esetén nagyon fontos, hogy a lehető leggyorsabban megtalálja.

Megtanulta, hogy a vízimentő az, aki a leggyorsabban, rádión keresztül tud segítséget kérni. Tudja, ha baj van, akkor nem szabad habozni, azonnal szólni kell egy felnőttnek. Ő már azzal a tudattal megy vízbe, hogy ott fokozottan figyelnünk kell magunkra és másokra is.

Ha például valaki a vízben esik össze és nincs mellette senki, akkor sokkal nehezebb megtalálni őt a víz alatt, mint a szárazföldön. Ezért jól tudja, hogy egyedül soha nem megyünk vízbe, mert biztonságosabb, ha van mellettünk valaki. Fontosnak tartottam megtanítani fiamnak az újraélesztés technikáját is és azt, hogy ha valaki a környezetében – utcán, családban, iskolában – bajba kerül, akkor ne rettenjen meg, hanem cselekedjen! Ne féljen segítséget nyújtani! Fontos tudnia, hogy egy ilyen korú gyerek már igenis képes segíteni akár egy ilyen szituációban is! Ha csak tehetem, magammal viszem, amikor dolgozom, hogy beleláthasson kicsit a munkámba. Szeretném, hogy minél több emberrel találkozzon, hogy minél több szituációt – legyen az örömteli vagy esetleg egy nehéz pillanat – megéljen. Szerintem fontos, hogy a való életet tapasztalja meg és ne valami üvegbúra alatti steril, mindentől megóvó világot. Szerencsére a fiam nagyon nyitott a világ dolgaira, jól tudja, hogy az élet nemcsak jót, de olykor bizony nehéz és fájdalmas pillanatokat is tartogat. Azzal, hogy a vízimentést választottam hivatásomnak, sokat adhatok a fiamnak is. Egy nap, ha ő is úgy akarja, remek vízimentő válhat majd belőle.”

Három vízimentő, akik ma szülőként nyilatkoztak. Norbi nagyon fontos gondolatot osztott meg azzal, hogy próbáljuk meg a víz szép oldalát megismertetni gyermekeinkkel, és tegyünk azért, hogy gyermekeink örömmel, de biztonságban tartózkodhassanak a vízben. Andi szavai arra hívták fel a kisgyerekes családok figyelmét, hogy soha ne hagyják felügyelet nélkül kisgyermekeiket, mert ebben a korban még igenis a szülő felelőssége a gyermekek biztonsága. Péter pedig rávilágított arra, hogy már egy tinédzser gyerek is elsajátíthatja az újraélesztés technikáját, így már gyermekként megérezheti azt, hogy tud tenni azokért, akik bajba kerülnek. Fontos, hogy mindig gyermekeink korának megfelelően „csepegtessük” az információkat. Így szépen, szinte észrevétlenül megtanítunk nekik számos olyan fontos dolgot, amiért később hálásak lesznek, és biztos vagyok benne, hogy idővel majd ők is tovább adják a tőlünk tanultakat gyermekeiknek.

– Az „Egy Ragyogó Hely” egy elképzelt anya-lánya párbeszéd arról, milyen a mennyország. Milyen kérdéseket kaptál Sophie-tól a valóságban?
– Mivel még csak hároméves múlt, így egyelőre nem sokat, néha viszont elcsodálkozom azon, amiket mond: legutóbb megjegyezte, Luki sír, mert hiányzunk neki. Úgy vélem, ahogyan annak idején a fiam betegségével, úgy most Sophie kijelentéseivel is üzen nekem Isten. Először egyébként nem a kislányom, hanem Luki kis barátai kezdtek kérdezgetni, hogy miért nem jön a közös foglalkozásokra. Majd komolyabb dolgokat is felvetettek, mint hogy milyen a halál, az egyik négyéves pedig arra volt kíváncsi, mi történik az elhunytak testével.

– Hogyan lehet erről beszélni velük úgy, hogy ne okozzunk nekik traumát?
– Nem szeretnénk úgy felnevelni a kislányunkat, hogy mindig változtatjuk a véleményünket, ezért igyekszünk mindenre őszinte, ugyanakkor finoman megfogalmazott választ adni. Luki betegsége kapcsán azt mondtuk Sophie-nak, hogy bibis a feje, az említett kérdést pedig úgy válaszoltam meg a könyvben, hogy egy új testet kapunk a mennyországban, ami hasonló a mostanihoz, csak nem fog megöregedni és nem érez fájdalmat – ezzel az a célom, hogy egy pozitívabb kép felé tereljem a gondolataikat.

Igyekszem én is erősnek mutatni magam, bár előfordult, hogy előtte sírtam. Amikor megkérdezte, mi a baj, bevallottam, hogy hiányzik Luki.

– Mikor akarjátok Sophie-nak elmesélni Luke életének teljes történetét?
– Szerintem egy-két év múlva fogunk leülni vele. A könyvet már olvastam neki, de még nem fogta fel a mélyebb jelentését, azzal viszont mindig is tisztában volt, hogy van egy bátyja a mennyországban, gyakran mutat az ujjával az ég felé.

– Milyen viszony fűzi a testvéréhez?
– Luki ugyanúgy az élete része, és fantáziálni is szokott róla: nemrég volt a harmadik születésnapja, és az egyik képeslapról azt mondta, a bátyja küldte.

– Sophie mindössze öt hónapos volt, amikor Luke meghalt. Hogyan segíthetnek a szülők a testvéreknek, akik maguk is megélték a tragédiát?
– Megkönnyítheti számukra a feldolgozást a könyvem, de időre lesz szükségük a család tagjainak, hogy a kezükbe vegyék. A kiadványt szeretném eljuttatni gyermekkórházakba és hospice-okhoz is, például a Tábitha Háznak is küldtem belőle, ahol pszichológussal beszélhetik át az olvasottakat. Vannak ugyan keresztény orvosok, de ahelyett, hogy kizárólag a szakemberekre támaszkodnának, jobbnak tartom, ha az anya és az apa vezeti végig ezen az úton a kicsiket, hogy szoros maradjon a szülő-gyermek kapcsolat.

A kötet nemcsak a gyászoló családhoz, hanem a nagybeteg gyerekekhez is szól, akik tisztában vannak vele, hogy meg fognak halni: megnyugvást adhat nekik a tudat, hogy nem örökre kell elbúcsúzniuk szeretteiktől, akik egyszer követni fogják őket a mennybe.

– Kik készítették a könyvet díszítő színes rajzokat?
– Az ismerőseim gyerekeit – keresztényekét és nem hívőkét egyaránt – kértem meg rá, hogy rajzolják le a mennyországot. Egymás képein keresztül a gyerekek jobban el tudják képzelni, az utolsó, üresen hagyott oldalra pedig ők maguk is lerajzolhatják. Érdekes, hogy bár nem adtam nekik konkrét instrukciókat, több ábráról is fényesség, széles kapu, boldog angyalok, vízesés köszön vissza, és néhány rajzon megjelenik a szivárvány is. Ez a természeti jelenség számomra is fontos jelkép: amikor Luke meghalt, egy szivárvány tűnt fel az égen.

– A Biblia milyennek írja le a mennyországot, és te magad hogyan képzeled el?
– A Szentírás alapján egy nyugodt hely, amelyet beragyog Isten fénye, és ahol nincsen szomorúság, veszekedés vagy betegség.

Egy évvel a kisfiam halála után azt álmodtam, a mennyben vagyok, amit furcsa, lebegő érzés kísért. Aztán odasétált hozzám Luki, aki már 21 éves volt, és átölelt. Tudtam, hogy meg fogjuk egymást ismerni és együtt leszünk a végtelenségig.

A gyerekek közül sokan abban hisznek, Isten kiválasztja a jókat, és csak ők kerülhetnek ide – de az Úr nem válogat. Az emberekkel ellentétben képes a megbocsájtásra, és azokat is fogadja, akik valamilyen bűnt követtek el, ám később megtértek. Ezáltal, ha eljön az idő, olyanokkal is találkozhatunk, akikre nem is számítanánk, de akkor ez már nem lesz fontos.

– Angliában már november óta kapható a könyved. Milyen visszajelzéseket kaptál a szülőktől?
– Csak pozitívat: az emberek nem sajnálatból veszik meg, hanem mert hasznosnak találják. Az egyik olvasó például odaadta a barátnője négyéves lányának, akinek akkor hunyt el a 18 hónapos kistestvére. Amikor Luki barátai elkezdtek kérdezgetni, kerestem ilyen jellegű könyveket, de csak olyan kiadványokat találtam, amik állatokkal illusztrálják az elmúlást, például meghal a kacsamama. Én fontosnak tartottam, hogy legyen egy reálisabb feldolgozása is a témának. Volt, aki azt mondta, nem meri felolvasni a gyerekének, és megértem, ha nehezen veszik a kezükbe, mi viszont át is éltük, amiről ők csak olvasnak. 

– Mennyire számít tabunak egy gyermek halála?
– Angliában, ahol Luki haláláig laktunk, egyáltalán nem: rengeteg jótékonysági szervezet létezik, amelyek egyből felkarolják a szülőket. Az onkológiai osztály már a diagnosztizáláskor kapcsolatba lépett ilyen intézményekkel, és egy gyermekhospice-, valamint egy daganatos gyermekeket és családtagjaikat segítő alapítványt is ajánlottak, így nem magunknak kellett kapaszkodót keresni. Ott jobban fókuszálnak az érzelmekre, meg merik kérdezni, hogy vagyok, és meg is hallgatnak. Magyarországon viszont azt vettem észre, félnek beszélni a gyászról, és igyekeznek elterelni a témát, például azt mondják, majd elmúlik. Angliából egy egészséges kislánnyal tértünk haza, és mások egy átlagos családnak látnak minket, pedig hiányzik közülünk a kisfiunk. Csak itthon találkoztam azzal a kérdéssel, hogy „mikor jön a második baba?” Dehát nekünk két gyerekünk van! Ráadásul a testem sem készült fel egy újabb terhességre. Nem értem, miért ragaszkodnak ahhoz, hogy ismét gyermeket szüljek. A kislányom okkal érkezett közénk éppen most.

– A közvetlen környezetedben is ezt a hozzáállást tapasztaltad?
– Luki halála után, Angliában, rengetegen segítettek, virágokat hagytak az ajtó előtt, hetekig főztek nekünk, és akik tényleg közel álltak hozzánk, eljöttek meglátogatni és csendben ültek mellettünk, még ha mi meg sem bírtunk szólalni. A férjemmel, James-szel máshogy dolgozzuk fel a történteket – ő mosolyogva nézi a Lukiról készült fotókat, míg én lassan három év elteltével is sírva fakadok a képek láttán, bár azt érzem, hogy ez egy kicsit már jobb.

– Kihez fordulhatnak a szülők, ha az ismerőseikre nem számíthatnak?
– Kint van egy alapítvány, a Care for the Family, amely a gyászoló családoknak szervez programokat. Egy hétvégi alkalmukon több másik szülővel együtt mi is részt vettünk James-szel – voltak, akik akkor beszéltek a tragédiájukról először. A testvéreknek szintén lehetőségük adódott megismerni sorstársakat, emellett rajzokat, emlékdobozt készítettek.

Itthon csak egy hasonló kezdeményezésről tudok, ezért szeretném, hogy minél több ilyen kör jöjjön létre, nemcsak a fővárosban, hanem más régiókban, szegényebb körülmények közt élők számára is. A segítő alapítványok, intézmények működéséről már a kórházi kezelések során tájékoztathatnák a családokat.

Fontos lenne továbbá, hogy megváltozzon az emberek gondolkodásmódja, és nagyobb támogatást nyújtsanak egymásnak, megerősítve a kapcsolataikat, hiszen olyan rövid az élet! És ne féljenek tőlünk, engem nem kavar fel, ha kérdeznek, ellenkezőleg: szeretek mesélni róla, és segítséget jelent, ha felidézhetem az emlékeimet.

– Ezért is írtad meg történeteteket az első, a Reményt adó élet című könyvedben?
– Igen, az írás terápia számomra. Vannak újabb ötleteim, de hangsúlyozom, nem kívánok a kisfiam halálából profitálni, hanem egy küldetés számomra, hogy megosszam az átélteket. Az eladott könyvekből befolyt összeget a megrendelt példányok nyomtatására fordítom, egy részét pedig jótékony célokra ajánlom fel. Luki egyik unokatestvére hamarosan lefutja a londoni maratont, amellyel egy daganatos gyerekeket segítő alapítványnak gyűjt, az angol nyelvű kiadás bevételével abban a hónapban én is őket támogatom.