Véssey Miklós: Csak azt tudom, hogy létezel

Megfejthetetlen titkok mentén fejlődsz, szíved percenként száznegyvenet ver, kézzel-lábbal kalimpálsz, izegsz-mozogsz az öntudatlan, puha és végtelen jóban, ami az anyaméh.

A puszta, ártatlan létezés határtalan mámora a tiéd. Mit is mondhatnék neked én, a „fejlett”, a „felnőtt”, a „szabad”?

Ki vagyok? Honnan jöttem és miért? Létezem, sokszor mégsem vagyok elég a szeretethez.
Nem vagyok elég kicsi hozzá. Bár össze tudnék menni akkorára, mint te vagy! Hiszen te nem aggódsz a jövőn, bár biológiai értelemben hajszálon múlik az életed, te pont annyit használsz a világból, amennyire valóban szükséged van, te nem nézed a saját érdeked, hisz arról se tudsz, hogy vannak jogaid. Ha belegondolok, hogy én is így kezdtem, hitetlenül bámulok magam elé.
Ugyanis azóta szép nagyra fújtam magam. Az arany öntudatomat. Kiharapom a világból, ami jár. Jog szerint. Mert elhittem, hogy én irányítom az életem. Aztán rád gondolok, és szembesülök vele, hogy az sem rajtam múlik, hogy levegőt vehetek, vagy hogy az egyik szívverésemet egy másik követi majd. Semmi sem jár, mégis mennyi mindenem van. Mert amit szereztem, még azt is ajándékba kaptam.

A te életed szüntelen imádság. Együttlét az ismert ismeretlennel. Öntudatlan hittel fekszel a semmin, és az megtart téged, mert nem akarod megnevezni.

Ezt irigylem tőled én, aki az ismertnek hazudott labirintusban bolyongok, és próbálom meggyőzni magam, hogy nem tévedtem el, pedig a falat útnak, az eget ózonrétegnek, a szivárványt optikai jelenségnek hívom. Mégis rám leszel bízva ebben az életben.
Bevallom, ettől meg vagyok ijedve kissé. De próbálok összemenni a feladathoz. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ez a cikk Véssey Miklós Apa, keződik! című sorozatának első írása. Hamarosan jön a többi!