1. Nincs semmi bajom.

2. Nincs semmi bajom, csak azt érzem, hogy kicsit be van dugulva az orrom és fáradtabb vagyok, ez csak placebóhatás, hiszen mindenki a vírusról beszél.

3. Nincs semmi bajom a placebóhatáson kívül, és azoknak sem volt, akikkel találkoztam.

4. Nincs semmi bajom, a kollégáim is azt mondják.

5. Nincs semmi bajom, úgyhogy még most, mielőtt végérvényesen kitör a pánik, gyorsan meglátogatom anyukámat, aki a nagymamámat szokta látogatni, és a lelkére kötöm, hogy ne érintkezzenek senkivel és figyeljen oda.

6. Milyen felelőtlen mindenki, bezzeg én: kiposztolom, hogy ne menj sehová, de azért még a vasárnapi iskolát meg akarom tartani, mert csak egy külön teremben találkozom majd a gyerekekkel. (Még jó, hogy az utolsó pillanatban meghiúsul!)

7. Milyen felelőtlen mindenki, bezzeg én: csak egy dolog miatt megyek be a munkahelyemre, és ott is csak két emberrel találkozom.

8. Én úgysem kapom el: vidéken élek. (Tévedés! A vidékiek többsége jár Budapesten tömegközlekedéssel, és tartózkodott zárt térben. Aki nem járt, az találkozik a boltban és a többi helyen olyannal, aki igen.)

9. Hoppá! Karanténba helyezik a veled egy háztartásban élőt? Akkor holnap már te se menj dolgozni! 

10. Azért nem lehetek koronavírus-hordozó, mert velem nem történik ilyesmi, és, ha történne is, túlélem. De nem fog.

Az egészségügyben dolgozók és a leendő idős betegek jólétéért kell önkéntes karanténba vonulnod. Nem azért, mert te ne tudnál megbirkózni egy fertőzéssel.

Hanem, mert nem tudhatod, hogy te kiknek adod tovább, és azok további hány embernek juttatják el öntudatlanul. Ma hat kézfogásból el lehet jutni a világ bármelyik híres emberéhez. Ez alapján a te nagyszüleidhez, szüleidhez hány emberen keresztül jut el a fertőzés? Ők is olyan erősek, mint te? Velük sem történhet meg az ilyesmi?

Hogy éreznéd magad, ha megtudnád, hogy a te könnyelműséged miatt kerültek emberek halálos veszélybe, méltatlan körülmények közé?

Ha megtudnád, hogy nálad kezdődött el egy láncolat, azt mondanád: biztos nem, mert velem ilyen úgysem történhet meg?

Mi lenne, ha inkább biztosan te lennél az, aki megállítja a láncolatot?

A járványhelyzet miatti összezártság hasonló hatást fog kiváltani a házasságokban, csak sokkal nagyobb mértékben. Ennek bizonyítékát látjuk Kínában is, ahol a vesztegzár enyhítése után az emberek tömegesen indultak el a válási keresetek benyújtására. Vannak városok, ahol már korlátozni kellett, hogy egy nap hány válási keresetet tudnak befogadni, mert az igény meghaladta a hivatal kapacitását. A helyzetről olyan hírügynökségek számoltak be, mint a Daily Mail, Business Insider vagy a The Telegraph.

Párterapeutaként sokat gondolkodtam azon, hogy a magam eszközeivel mit tehetnék a társadalomért, hogy minél kevesebb kárral vészeljük át a krízist. A vírusokhoz nem értek, gyógyítani nem tudok, de a párkapcsolat megőrzésében otthon vagyok.

Ehhez van ismeretem, gyakorlatom, erről van mondanivalóm. Ezért határoztam el, hogy a válság ideje alatt minden estémet feláldozom a magyarországi párkapcsolatokért. Minden este 21 órakor élő bejelentkezéssel segítek a pároknak, hogy az összezártság ideje alatt fel tudják oldani a konfliktusaikat, utat találjanak egymáshoz, meg tudják őrizni a biztonságos családi légkört. Ezek az esti „találkozások” három részből állnak. Az első 10 percben felvezetek egy fontos párkapcsolati témát gyakorlati javaslatokkal, utána felolvasok egy szerelmet erősítő történetet, majd a harmadik részben válaszolok a résztvevők által feltett kérdésekre.

Az akciót társadalmi szolgálatnak szánom, ehhez semmilyen nyílt vagy burkolt üzleti érdekem nem fűződik. Abban hiszek, ha mindenki a képességei és lehetőségei szerint kiveszi a részét a válság okozta terhekből, akkor a magyar társadalom megerősödve jöhet majd ki ebből a nehéz helyzetből.

Előre is megköszönöm, ha a kezdeményezést megosztják saját platformjaikon.
Vigyázzanak magukra és egymásra!

Tisztelettel:

Dr. Mihalec Gábor, pár- és családterapeuta

Emlékszem, ahogy vékonyka csuklójáról rendre lecsúszott a kék kórházi karkötő, pedig a legkisebb állásban rögzítette a nővérke. Ma pedig az én nagyfiam erős karja segített hazacipelni a bevásárolt tömérdek ennivalót, amit három testvérével napok alatt fognak eltüntetni méretes hűtőnkből – koronavírus ide vagy oda, a kamasznak enni kell.

Elképzelésem sem volt, hogy milyen lehet egy tizenéves anyukájának lenni, a mai napig lelkem legmélyén ragaszkodom ahhoz, hogy igaziból én vagyok az a zilált kamasz, akit szülei próbálnak a normalitás talaján tartani, nem pedig fordítva. De kétségtelen eltelt néhány év, és az én cseppecske szüleményem fogta magát és észrevétlen elkezdte ledobni magáról a tojáshéjat, s ezzel én is óhatatlanul belecsúsztam a racionális anyuka hálátlan, új szerepébe. Meg kell olykor csipdessem magam, hogy felfogjam, a szemem előtt egy fiú készül férfivá alakulni – most, egy felfordult világban talán sokkal gyorsabban is –, és ez ugyanolyan gyorsan következik be, mint ahogy kisbabaságát elveszítette annak idején. Zavarba ejtő és felkavaró változás.

De van egy jó hírem, mindez cseppet sem valami gyászos vége egy kisgyerekes anya életének, hanem ígéretes kezdete egy egészen más kapcsolatnak.

Ma este – a vírus okozta egyházi intézkedések kapcsán – beszélgettünk a konyhaasztal mellett, csipegetve a korábbi normális élet utolsó morzsáit, és szoktatva magunkat az új, kizökkent világhoz. De hogy milyen témákról! Szó esett arról, hogy Jézus teste miképp van jelen az ostyában, és hogy mitől más az úrvacsora a reformátusoknál, mint az áldozás. Beszélgettünk a csodákról, arról, hogy nincs nagyobb korlátoltság, mint elvetni ezek eshetőségét. Ez már nem az a beszélgetés volt, amit egy kicsi gyerek és az ő felnőtt szülei folytatnak, amikor a szülő még „magas lóról”, egy egyensúlytalan szellemi állapotból magyaráz a „kicsinek”. Itt bizony már egyenrangú felek diskurzusa zajlik, izgalmas érvelésekkel, váratlan és inspiráló felvetésekkel. Ha van alkalom úgy igazán egymásra figyelni (ha valamikor, most erre módunk lesz), rájövünk, hogy igazi társ, igazi barát ül mellettünk, és ez akkor is igaz, ha egyébként már a következő mondatban visszatérünk a szülő-mantrához: nekiállt-e már az e-tanulásnak, és vajon lehozta-e végre a szennyest a szobájából?

Egy biztos, a kamaszok természetessége, a belőlük áradó határtalanság pezsdítőleg hat a külső válság és az életközepi válságtünetekkel küszködő, a felnőtt-szerepben épp kiégni készülő magamfajtákra. Megfiatalít, kizökkent még akkor is, ha egyébként ki is csapja néha a biztosítékot hányavetisége és örökös riposztjai.

De ha ő elismer, én a mennybe megyek, ha ő egy puszit cuppant az arcomra, hetekig el vagyok alélva, ha pedig végigmegy velem az utcán, a büszkeségtől majd kicsattanok!

Ne csüggedjetek, ha már nem cuki kicsi a gyerkőcötök, mert mellette egy új, kihívásokkal teli, izgalmas és frissítő időszak kapujában vagytok. Kamaszodó gyerekekkel tartani tudjátok még a tempót, beavatottnak érezhetitek magatokat egy új generáció titokzatos világába, elgondolkodtató viták várnak rátok, és csappanó önbizalmatokat is megtámogathatja, ha egy „mai fiatallal” jó kapcsolatot ápoltok.

Éljetek a remek lehetőséggel, és élvezzétek a kamaszt a háznál, miközben figyelmeztetitek őket arra, hogy most egy darabig szigorúan csak online tartsák barátaikkal a kapcsolatot, mert ma az ő kezükben is van a szüleik, nagyszüleik élete!

Maradjatok otthon!

2020 tavaszán több párkapcsolat-gazdagító műhelyt indít a KétIgen Alapítvány.

Mi a nyitja a boldog és harmonikus párkapcsolatnak?
Hogyan értsük meg egymást egy életen át?
Hogyan tudunk otthonról hozott téglákból közös családi fészket építeni?
Mi segíthet minket abban, hogy közösen tudjunk megbirkózni az élet adta akadályokkal?

Segítünk, hogy felkészüljetek az együtt töltött évekre.

A program sokat ad minden olyan párnak, akik ápolni szeretnék kapcsolatukat. Képzésünket komoly párkapcsolatban élőknek, házasságkötés előtt álló pároknak, valamint néhány éve házasoknak ajánljuk. A képzés során sok gyakorlati feladatot adunk, ezért kérjük, hogy csak olyan párok jelentkezzenek, akik együtt tudnak részt venni az alkalmakon.

Jelentkezés, díjak, időpontok és egyéb információk: www.ketigen.com  +36 20 7777 222

Helyszínek:

Budapest II. kerületi képzések esetén Mechwart tér vagy Széll Kálmán tér.

Budapest XIII. kerületi képzés esetén 1134 Tüzér utca 33-35.

Győri képzés: 9025 Győr, Kossuth L. u. 9.

Ősszel is indít majd képzéseket a KétIgen Alapítvány.

Tudod, mit, Lázár, igazad van, ne féljünk, a szüleink, nagyszüleink sokkal nehezebb helyzetekben is megállták a helyüket, elmentek a háborúba és átvészelték a legnagyobb nyomorúságot is. Nekünk egy ilyen furcsa háború jutott idős korunkra, bár mi is megéltünk már ínséges időket, de akkor fiatalok voltunk. Emlékszel, amikor annyira nem volt pénzünk, hogy kifogyott otthon minden ennivaló, és anyád csinált nekünk egy rántásfőzeléket, ami szó szerint egy nagy adag zsemleszínű rántás volt, és meglocsolta egy kis forró paprikás zsírral.  

Nagyon szépen mutatott, az anyád még a semmit is úgy tálalta, mintha valami különlegesség lenne az asztalon.  

És csodák csodájára, a lányunk, aki sült krumplin kívül nem volt hajlandó semmit megenni, úgy ette a rántást, mint mi a vasárnapi rántott csirkét. Kikanalazta az utolsó cseppig, aztán azt mondta: nagyi, ez finom volt, holnap is ez legyen az ebéd. Ezt a kívánságát könnyen teljesítettük. Azért remélem, most nem jutunk el a rántásfőzelékig...  

Te, Lázár, most jut eszembe, hogy mi áprilisra terveztünk egy kis hévízi gyógykezelést, Aranka is jött volna, most maradhatunk itthon, pedig mennyit álltam sorba ezért az orvosnál, hogy adjon egy beutalót! Most akkor a húsvét meg a körmenet is elmarad? Tudom, te hitetlen vagy, de én úgy érzem, nem véletlenül kaptuk ezt a járványt. Túl gyorsan élnek az emberek és túl felszínesen, főleg a gyerekek felejtettek el játszani, úgy igazán, nem a telefonnal. Én optimista vagyok, azt remélem, a családtagok most jobban odafigyelnek egymásra, beszélgetnek, és még az is lehet, hogy előkerülnek a régi társasjátékok, a Ki nevet a végén, a Monopoly, vagy amihez csak toll és papír kell, amőba... Mennyit játszottunk mi is a gyerekekkel, és mennyit nevettünk! Valamikor a ’70-es években volt az a játék a tévében, a Most mutasd meg. Az egész ország ezt játszotta, a lányunk második lett az iskolában, még valami érmet is kapott.  

Egy szó mint száz, Lázár, ha kinevetsz, akkor is az a véleményem, hogy a Jóisten orron koppintott minket, és nekünk el kell gondolkodnunk, hogy hogyan tovább.  

Jó, jó, abbahagyom, megyek, melegítem az ebédet. Bármeddig is tart ez az állapot, úgy bevásároltam, hogy éhen halni nem fogunk.  

– Rettentő erővel robbantál pályád elején a színházi világba, gondoljunk csak a Junior Prima-díjra, amelyet 2011-ben kaptál meg. Gyanakodtál arra, hogy ezzel el kell számolni?
– Nincs ez benne a gondolkodásomban. Átlendült az életem egy fordulóponton, már nem „ígéretes” vagyok, hanem csak az „egyik”. Vizsgálom ezt az állapotot. Az tűnt fel például az utóbbi években, hogy afféle szaki lettem, akit sokszor hívnak beugrani más rendező helyére, ha beomlott valami az évadban, de mindenáron meg kell tartani a bemutatót. A legextrémebb példa erre a Macskadémon volt az Operettszínházban, amit két nappal a kezdés előtt vállaltam el, mert valami ott náluk annyira elromlott, hogy feltétlenül új rendező kellett hozzá. Odamentem, megcsináltuk. Megbíztak bennem. Ne becsüljük alá annak a helyzetnek a jelentőségét, amikor dől a szennyes lé, és gyorsan kell egy szakember, aki megoldja a problémát – ez lett mesterségem egyik címere, bár nem ez volt a szándékom. Elég sokat dolgozom, ami évi 4-5 bemutatót jelent – tulajdonképpen kritikai visszhang nélkül. Napszámosa lettem ennek a műfajnak, és ebben a helyzetben egyébként tűrhetően érzem magam. Ezért sem vert annyira földhöz, hogy véget ért a nyíregyházi főrendezőség, noha ellentmondásos helyzet számomra, hogy kikerült a kezem közül valami, s az elkezdett építkezést nem folytathatom.

– Csalódott vagy?
– Ezt a leckét kaptam sorozatban, nemcsak Nyíregyházán, hanem korábban a Magyar Színháznál vagy Kaposvárott, de a hajdani Bárka Színházban is: ma Magyarországon nagyon nehéz elképzelni, hogy felépíthetsz valami olyat, ami öt év múlva is áll. Azt ugyan elég tisztán látom, hogy öt év múlva mit fogok csinálni, de azt már nem tudom hinni, hogy ez olyasvalami lesz, amiért megküzdöttem, és aminek úgy örülhetek majd, mint valamiféle eredménynek.

Ez elég nyomasztó, tekintve, hogy ez a hivatás szétbarmolja az egész életedet, zárójelbe teszi a magánéletedet, amellett, hogy bőröndben vagy egy kocsi csomagtartójában laksz.

Amikor az ember még pályakezdő, úgy gondol erre, mint befektetésre – de a megtérülés nem nagyon látszik ma Magyarországon. Olyan elképesztő ütemben változik minden, hogy nem is éri meg az embernek valamire berendezkednie, mert egy pillanat alatt elsöprődik az útból, ami addig megkérdőjelezhetetlennek tűnt. 

– Mire gondolsz?
– A fiatalok Nyíregyházára szerződtetése például váratlanul kínkeserves volt. Nem jönnek le vidékre a gyakorlatot kereső, frissen végzett színészek. Pesten kilenc sorozat forog, azokra szinte részenként castingolnak. Aki Nyíregyházán van, az nem tud ilyesmiben részt venni, úgyhogy az állandó tagságot nem vállalják el a pályakezdők. Elképzelünk valakit, aki kislánykorától kezdve ugrál a tükör előtt, mert színész szeretne lenni, és aztán az álmát valóra váltva, egy nagyon kíméletlen képzés végén, huszonegynéhány éves korában felkínálnak neki egy színész-állást – és nem kéri. Hiába mondjuk, hogy kint lesz a képed az előcsarnokban, játszol négy szerepet és száz előadást évadonként, és azt az életformát fogod élni, amit mindig is elképzeltél magadnak – s kiderül, hogy ezzel már nem lehet vidékre hívni egy színészt. Túlzás nélkül mondom, hogy Nyíregyházán elsőrangú rendezőgárda van. Aki most Nyíregyházára jön főszereplő-szakos hallgatónak (hiszen a drámairodalom főszerepeinek nagyja huszonévesekre íródott), azoknak Mohácsit, Zsótért, Szikszai Rémuszt kínálunk – és nem elég. Ezt például soha nem gondoltam volna. Nagyon utálom, hogy minden Budapestre lejt. Nyíregyházán 113 000 néző jut egy 120 000-es városra. Semmilyen mércével nem lehet azt mondani, hogy aki oda szerződik, az eltűnik.

– A felnőtté válásod útja is leképeződött ebben az egynéhány elröppent évben – ugye, nem a keserűség a leghangsúlyosabb?
– Nem vagyok keserű, inkább megkönnyebbült. Irgalmatlan erővel teper a pályája első tíz évében az ember, óriási víziókat lát maga előtt, amelyek megvalósulásáért sok mindent hajlandó feláldozni. Most megkönnyebbültem, hogy annyira azért nem kell beledögleni. Sokkal izgalmasabb, értékesebb színházi vállalkozásokat tudok létrehozni, ha önmagammal rendben vagyok, mintha állandóan a potmétereimet csavargatom.

Az első években a legsötétebb alternatív agymenéstől a nagyszínpadi operettig mindent kipróbáltam; most már nincs rajtam ez a mohóság. Így amit csinálok, az jobban a sajátom.

Nem vagyok már huszonéves, és nem tudok már annyiszor fejen állni, mint kellett korábban, de ennek semmi köze a kesergéshez.

– Sok mindent kipróbáltál – aztán megtaláltad a rést a pajzson?
– Ha úgy tetszik, résnek, „piaci rés”-nek számít például az olyan rendező, akinek oda lehet adni egy darabot legalább azzal a bizalommal, hogy nem tesz benne kárt. És miközben színész-„túltermelésről” beszélünk, a harmincéves, deli, tetterős, énekelni-táncolni-beszélni tudó főszereplő-szakos fiú országos hiánycikk. Nem tehetségből van kevesebb, hanem szakemberből.

– Magadat szakemberként látod?
– Nagyobb kedvvel gondolok így magamra, mint a művészként, de sok önelemzésre nincs mód. Ha valaki egy feladatra felkér, azzal számomra el is dőlt, hogy nekem való, csak helyt kell állnom. Nyilván vannak dédelgetett darabok az asztalfiókban, amiket szeretnék valamikor megcsinálni. Nyíregyházán voltam a legközelebb ahhoz, hogy saját projekteket tető alá hozzak, de közben egy társulat állandó rendező tagja inkább azt kapja, ami marad, hiszen a vendégek választanak. Így, mialatt a vágyaimat rakosgathattam az asztalra a tervezéskor, szereposztásban, darabválasztásban is megkötöttük az együttélésből adódó kompromisszumokat. Most már úgy tekintek a Bárkában megrendezett „Tengeren” előadásra, mint egy másik színháztörténeti korszak részére. Úgy hívtak oda, hogy darabot is, szereposztást is szabadon választhattam, ami manapság elképzelhetetlen. Elhitték nekem, hogy a darab jó, és mindent megkaptam hozzá, szereposztástól a díszletig.

– 25 évesen kapuk nyíltak előtted. Ez számodra teljesen természetes volt?
– Nem gondolkodtam rajta. Sodort egy hullám, ami a pályám első évében a hátára vett. A POSZT-díjas „Love and Money” című darabom okán Bérczes László ajánlott a Bárkába, ahol Seress Zoltán, az akkor új igazgató egyébként is szövetségeseket keresett. Ugyanakkor ez lett az én balsorsom is, aminek a hatásait nem tudom azóta sem levetkőzni, hogy bár nagyon sok helyen megfordultam, de állandóan kezdődő vagy éppen kialakuló helyzetek közelében találtam magam – miközben alapvetően konzervatív fiú vagyok, és szívesebben töltöttem volna a tanulóéveimet valami kialakult, bejáratott, nagy múltú hely közelében.

Amit elképzeltem főiskolásként, hogy egy szakmailag erős kézben tartott intézményben beállhatok a sor végére, hogy ellessem a mesterség csínját-bínját néhány év alatt, amíg a saját készségeim megerősödnek – ez nekem egyáltalán nem adatott meg.

Holott azoknak, akiktől én tanultam, ez még magától értetődően kijutott, amikor még ők tanultak. Ez borzasztó deficit! Egy kicsit az embernek az agyára megy, hogy állandóan új korszakot akarnak vele nyitni. Miközben azok az intézmények, amelyek az én pályám során fordulópontnak számítottak – a Merlin Színház, ahol diplomáztam, vagy a Bárka, ahol először tag voltam, vagy a Komédium, ahol gyerekként az egészet elkezdtem –, már nincsenek is a térképen.

Kép

Göttinger Pál – Kép: Poroszka Zsolt

– 2008-as Bárka színházi ősbemutatója után tavaly újrarendezhetted Nyíregyházán a Tengerent. Miért vetted elő még egyszer?
– Bennem maradt. Eszembe jutottak jó mondatok, másrészt a nyíregyházi társulatnál ott van Horváth László Attila, akibe nagyon beleláttam Richardot. Harmadrészt Kálid Artúrral, aki a bárkás előadásban Mr. Lockhartot játszotta, időről-időre összesodródunk, s érezhető valamiféle cinkosság köztünk: ahogy felkértem, ő rögtön igent mondott. Mohón meg akartam kóstolni az idő múlását. Megbeszéltük, hogy semmit nem hozunk át a régi előadásból. Aztán persze a próbákon tapasztaltuk a természetszerű szintetizálódást. Volt azért 13 pont a fejemben, amit máshogy látok azóta, és máshogy is csináltuk meg. Jóval vesztesebbre és dekadensebbre sikerült az ördög figurája, hogy csak egyet mondjak.

– Mit látsz máshogy?
– A Bárka-beli Tengeren bohózati íze markánsabb volt, nem kis részben Kapa humorérzéke miatt. Akkor, a pályám elején 77 próbából raktuk fel ezt a darabot – most viszont célra kellett törni.

Fejből tudom a szöveget, mint ahogy azt is, hogy melyik poénnak mi a súlya, a mondatoknak mi az esése, és nem pusztán vígjátéknak játsszuk.

– Négy embert látunk a színpadon, mind a négy mást csinál, és mindegyik érdekes.
– A darabnak az a titka, hogy ezt a szörnyű, valószínűleg vizelet- és ürülékszagú helyet, ahol az egész játszódik, még mindig biztonságosabbnak gondolják a benne élők, mint a kinti világot. Ezt a furcsa ellentmondást nem lehet megrendezni, ezt csak megírni lehetett. A színészek pedig megérezték. Nem tudok eléggé leborulni Upor László előtt, aki a fordítást készítette – mondom ezt úgy, hogy az angol eredetit is majdhogynem tudom fejből, sőt, magam is fordítottam belőle nagyjából 50 oldalnyit még a főiskolán. Visszanéztem most a saját mondataimat – igazán szörnyűek, Upornak viszont ez nagyon parádésan sikerült. Egyébként azért az angol vagy ír darabokkal arattam a legnagyobb sikereimet, mert ezek színpadra született, de szerzői művek, nem az úgynevezett rendezői színházba valók.

– Rátaláltál egy felhasználóbarát formanyelvre?
– Azért ebben kegyelem is van.

– Ez mit jelent?
– Nem tudhattam például 2006-ban Londonban, hogy mire megyek vele, amikor besétáltam megnézni a Seafarer (Tengeren) ősbemutatóját. A Young Vic-ben voltam gyakorlaton, és közel volt a londoni „nemzeti”. Nálunk hatig tartottak a próbák, és amikor kisétáltam az ajtón, ez a darab volt sétatávolságon belül.

– Számodra ez a kegyelem, hogy jókor vagy jó helyen?
– A kegyelem számomra az, amiért nem megdolgoztam, hanem kaptam – és azért sok ilyen volt. Az is kegyelem, amikor a színházban nem ott mutatkozik meg a lelki, szellemi nyereség, ahová a sok munkát ölted. Rengeteg fáradtsággal megcsinálsz egy nagyon fontos jelenetet, órákig elemzed, kipróbáljátok, cizelláljátok, és aztán teljesen más lesz az, ami a darabban majd sokat ér.

Tisztességes, becsületes munka egyfelől, és a kegyelem másfelől. Utóbbi: csak úgy felragyog magától.

Kegyelem volt az is, hogy láthattam a Bárka színházból útjára indított Ördögkatlan Fesztivált felnőni és megöregedni.

– Úgy fogalmazol erről a darabról, hogy a kegyelem az, mikor az emberek egymásnak támaszai tudnak lenni.
– Ezért szeretném egyszer színre vinni öregekkel – egyrészt azért, mert a világ legcsodálatosabb jelenségének tartom az öreg színészt, másrészt mert azt hiszem, hogy ez a darab valójában erre a helyzetre van írva. Ezzel még adós vagyok.

– A Tengeren mennyiben szól rólad?
– Nagyon a sajátom. Ahogy a humorérzékemen keresztül elmismásolok dolgokat – ebben eléggé magamra ismerek. Meg abban, hogy az ember élete tartozás-felhalmozással telik. Ami ebben a darabban tartozásként van megírva, az nem évül el. Ezzel könnyű azonosulni nézőként is.

– Te hogy számolsz el a tartozásaiddal?
– Ügyetlenül, mint bárki más.

– Számontartod?
– Igen. Felnőtt emberek közt az adott szó az egyetlen érvényes valuta. Nem tud annyira felhígulni az élet, hogy ez elértéktelenedjen. Pont ezért esek annyira kétségbe, amikor azt látom, hogy van, akiknél nem számít: olyan rég volt már, ki emlékszik?! Van, aki emlékszik.     

A tinó, vagyis a fiatalon ivartalanított bikaborjú természetesen felnőtt korára ökör lesz, akkor is, ha nem tanul. Ahhoz azonban, hogy az ökör feladatát el tudja látni, és több legyen egyszerű húsmarhánál, bizony tanulnia kell. Amíg nem léteztek teherautó, kamionok, és nem volt kiépített vasúthálózat sem, addig a teherszállítás, sőt, még a személyforgalom nagy részét is ökrös szekéren bonyolították, és ezek az állatok húzták az ekét is szántáskor a földeken.

A jómód fokmérője is volt, hogy ki hány ökörrel szánt. Ahhoz azonban, hogy akár csak két, egyenként közel tízmázsás magyar szürke ökröt irányítani lehessen, hozzá kellett szoktatni őket a járomhoz, és betanítani a különféle vezényszavakra.

Az ökör pedig nem is olyan buta állat, mint amennyire hajlamosak lebecsülni azok, akik nem tudnak róla sokat: a tinó korában megjegyzett utasításoknak felnőttként is eleget tesz.

Tanulás agy nélkül

Minden állat képes tanulni, még a legegyszerűbbek is. A parányi egysejtű, amelynek agya sincs, bizonyos ingerekre összerándul, ám ha az inger gyakran ismétlődik, és nem jár semmilyen kellemetlenséggel rá nézve, akkor megszokja, és az összerándulások elmaradnak: az apró élőlény megtanulja, hogy ez az inger nem jelent veszélyt. Természetesen minél egyszerűbb egy állat testfelépítése, és ezzel együtt az idegrendszere, annál kevesebb szerepet tölt be az életében a tanulás. Egy ízeltlábúnak általában nemigen kell tanulnia: úgy jön világra, hogy mindent tud, amire szüksége lehet, minden a génjeiben van beprogramozva. Ha átalakulással fejlődik, akkor a lárvakorban megtanultaknak kifejlett korban nem is sok hasznát venné, hiszen teljesen más közegben él, más táplálékot fogyaszt. Ráadásul imágóként az élete is általában igen rövid.

Cápa az iskolában

A gerinces állatok fejlettebb agya és hosszabb élettartama már több lehetőséget biztosít a tanulásra. Ám azok a fajok, amelyeknél nincs ivadékgondozás vagy társas élet, a nőstény a lerakott petéket, tojásokat sorsukra hagyja, és utódaival sosem találkozik, nemigen tanulhatnak a szüleiktől vagy a fajtársaiktól: saját magukra vannak utalva. Ez egyben azt is jelenti, hogy kezdettől fogva ösztönösen képesnek kell lenniük az önellátásra. Ennek ellenére tapasztalataikból képesek tanulni, és sokszor taníthatók is.

A terráriumban felnevelt kígyók például megjegyzik a táplálékul kapott állatok szagát, és mást nem is fogadnak el, újfajta táplálékra csak fokozatos szoktatással (vagyis tanulással) állíthatók át.

A hüllők nagy része kézhez szoktatható, némelyik megismeri a gondozóját, a krokodilokat vagy a cápákat pedig még bizonyos produkciók végrehajtására is be lehet tanítani.

A rigó és a fecskefészek

A fejlett ivadékgondozással rendelkező, társas életet élő állatoknál egyre nagyobb teret kapnak a tanult magatartásformák az ösztönösek mellett. Még itt sem elhanyagolhatók azonban a genetikai programok, amelyek lehetnek zártak vagy nyitottak. A zárt programok olyan viselkedésformák, amelyek mindenképpen kialakulnak az állatban, akár tanulja vagy látja ezt a fajtársaitól, akár nem. A kiskacsák például azonnal tudnak úszni, amint kikeltek a tojásból, a kan kutyák pedig hat hónapos koruk körül elkezdenek felemelt lábbal vizelni, akkor is, ha soha nem láttak másik kutyát így tenni. A madarak fészekrakása sem tanult viselkedésforma, bármilyen nehéz is elhinni, hogy azt a bonyolult módon összerakott építményt a madár teljesen ösztönösen hozza létre. Tanulás nélkül is tudja, milyen anyagot keressen hozzá, hol kezdjen neki az építésnek, és a rigó még véletlenül sem rak fecskefészket, vagy fordítva.

Ha nem szalad, nem üldözi

A nyitott program által meghatározott viselkedésformák beindításához viszont általában kell valamilyen kulcsinger, és befolyásolja őket a környezet. Általában ilyen a ragadozók zsákmányszerző viselkedése. Maga az ösztön mindegyikükben megvan.

Ám a kis gepárd, ha antilopborjúra bukkan, csak kíváncsian nézegeti, de nem próbálja meg zsákmányul ejteni, amíg az el nem kezd menekülni. A menekülés váltja ki belőle az üldözési reflexet, és ennek során tanulja meg felismerni a másik állatban a táplálékot.

Az állatkertben született ragadozók visszatelepítése a vadonba többnyire éppen azért ütközik akadályba, mert a zsákmányszerzésnek csak az ösztöne van meg bennük, a tanult fortélyok hiányoznak, ezért képtelenek az önellátásra. Azt viszont megtanulták, hogy az ember jelenléte élelmet jelent, ezért szabadon engedve keresni fogják, és akár veszélyessé is válhatnak.

Mit fütyül a kanári?

Vannak ugyanakkor olyan dolgok, amelyekről nem is gondolnánk, hogy az állatnak tanulnia kell, pedig így van. Ilyen például a madárdal. Az énekesmadár-fiókák az apjuktól tanulják a strófákat, és ha idegen környezetben nőnek fel, ahol más madárfajok énekét hallják, akkor nem az „anyanyelvükön” fognak énekelni, vagy legalábbis erős „akcentussal” dalolnak. A kanáritenyésztők ki is használják ezt, és különféle dallamokat hallgattatnak folyamatosan a növendék madarakkal, amelyeket azok megtanulnak és visszafütyülnek. A vidrakölyköknek sem veleszületett képessége az úszás: eleinte félnek is a víztől, ám az anyjuk szelíd erőszakkal belekényszeríti őket, és vigyáz rájuk, nehogy elsüllyedjenek első próbálkozásaik során. Az emberszabású majmok nőstényei az anyjuktól tanulják az ivadékgondozás fortélyait: figyelik, ahogy kisebb testvérüket ellátja, s időnként be is segítenek neki.

A cumisüvegnek nem fáj…

A társas érintkezés és kommunikáció szabályait az állatok a falkában, csordában egymástól tanulják meg: ha a többiektől elszigetelve nevelik őket, nem fognak tudni beilleszkedni fajtársaik közösségébe.

Sok szakembernek feltűnt, hogy a mesterségesen, cumisüveggel felnevelt kiskutyák nehezen kezelhető, erőszakos felnőttekké válnak.

Sikerült is megfejteni, hogy miért. Amikor kinőnek a hegyes tejfogai, a kölyökkutya szopás közben rágja az anyja emlőjét, amivel fájdalmat okoz neki. Az anya ezért megbünteti: odakap, ellöki, és hasra fekszik, megtagadva tőle a tejet. A kölyök így tanulja meg, hogy bizonyos határokat nem léphet át, tekintettel kell lennie másokra, és nem okozhat fájdalmat. Mivel a cumisüvegnek nem fáj a harapdálás, a mesterségesen nevelt kölyköknél ez a tanulási szakasz kimarad. Érdemes ezt végiggondolni a gyermeknevelés kapcsán is… 

A közhiedelemmel ellentétben a madárfiókákat nem a szüleik tanítják meg repülni. A repülés zárt program náluk: amikor kinőnek az evezőtollaik, és fizikailag képesek lesznek rá, maguktól is a levegőbe emelkednek. 

A szobatisztaságot egy állat sosem az ember kedvéért tanulja meg, hanem mert ösztönös késztetése van rá: csak a lehetőséget kell megadni neki. Az üregi nyúl például megtanulja, a ló vagy a csimpánz viszont sosem: nem azért, mert butább a nyúlnál, hanem mert sosem lakott barlangban, amelynek a tisztaságára vigyáznia kellett volna.

A vándorpatkány tanulási képessége legendás: az emberen kívül ez az egyik olyan faj, amely képes tanulni a saját hibáiból is.

Az életre való felkészülés egyik legfontosabb eszköze a játék. A játék során az állatkölykök testvéreikkel, falkatársaikkal „elgyakorolják” azokat a mozdulatokat, amelyekre később szükségük lesz.

Számos állat az emberrel való kommunikációt is meg tudja tanulni, és más jelzéseket használ velünk szemben, mint fajtársaival. A kutyák vagy a macskák például egymással általában nem ugatva vagy nyávogva beszélgetnek: ezeket a hangjelzéseket nekünk tartják fenn, mert ezzel jobban fel tudják hívni magukra a figyelmünket.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A Folly szívügyének érzi az alapítvány támogatását, mivel Dr. Folly Réka tulajdonos is egy Down-szindrómás kisfiú nagynénje. Folly Judit harmadik gyermeke, Miklós 2016 júniusában született Down-szindrómával. A családot akkor sokként érte a betegség – a kezdeti nehéz lépéseket a Down Alapítvány segítségével tették meg, és azóta is bármikor számíthatnak az ott dolgozó szakemberekre.

Miklós és az egész család rengeteg lelki és szakmai támogatást kapott a fejlesztő központtól, amit mindenképpen viszonozni szeretnének. Éppen ezért március 21–28. között minden egyes, a webshopon vagy a helyszínen eladott Boróka 2018-as fehérbor teljes vételárát adományként ajánlják fel a Down Alapítvány részére.

Az arborétum jótékonysági kampányával arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy egy Down-szindrómával élő kisgyerek is lehet boldog és elégedett, ha megfelelő segítséget kap a fejlődéshez. „Egy ilyen gyermek megtanít minket, hogy az élet lényegére koncentráljunk, és jobban összehozza a családot is. Neki köszönhetően tartalmasabb családi kapcsolatok alakultak ki; új ismerőseink lettek; és ami talán a legfontosabb: folyamatosan érzékenyít minket mások bajaira” – hangsúlyozta Folly Réka, a Folly Arborétum és Borászat tulajdonosa, hozzáfűzve: „Isten hat nap alatt teremtette a világot. A hetediken megpihent, körülnézett, majd a nyolcadikon megteremtette a downosokat, hogy több szeretet jusson a földre. Nincs más dolgunk, mint elfogadni.”

Miklós a harmadik gyermeke Folly Juditnak, a badacsonyörsi Folly Arborétum és Borászat negyedik generációs tulajdonosának. 2016 júniusában született Down-szindrómával. A család annyira hálás volt a Down Alapítvány Korai Fejlesztő Központjának, hogy tavaly is indítottak egy őket támogató kampányt. Folly Réka, Judit nővére volt az ötletgazda, vele beszélgettünk a terveiről. A korábbi interjú itt olvasható.

Korábban, nem is olyan régen még több generáció lakott együtt, ahol így a gyermekek több szerepre is láthattak mintát: hogyan viselkedik egy szülő, nagyszülő nőként és férfiként, milyen viszonyban vannak egymással, hogyan kommunikálnak, hogyan fejezik ki érzelmeiket – hogyan élnek együtt. Ezek a minták rendkívül erős nyomot hagytak a gyermekekben egész életükben, lehettek jók vagy kevésbé jók, de viszonyítási pontot képeztek. A fiatalok könnyen meg tudták határozni, hogy szülőként mit csinálnának hasonlóan az ő szüleikhez, és mit csinálnának másképpen. Az persze más kérdés, hogy ezek a mély, transzgenerációs minták mennyire engedik, hogy másként viselkedjünk...

Ördögi körben

Ezzel szemben ma azt látjuk, hogy a családok egyre nagyobb mértékben választanak – vagy kényszerülnek választani – az évszázadostól eltérő együttélési formát. Elkötelezettség nélküli, a párkapcsolatból bármikor kilépő szülők, gyermeküket egyedül nevelők, fogyó gyermekszám, mozaikcsaládok vesznek körül minket. Ha muszáj választani, a legtöbb esetben az anyával maradnak a gyermekek. Egy 2012-es adat szerint az Egyesült Államokban a gyermekek kétharmada élt apa és férfi nélküli háztartásban! A lányok valamelyest kevésbé veszélyeztetettebbek, hiszen van előttük női minta. A fiúk viszont nem sok férfimintát látnak maguk körül, hiszen az óvodában, iskolában túlnyomó részben nőkkel vannak körbevéve, otthon pedig – mint látjuk, egyre gyakrabban – az édesanyával élnek. Nem látunk jó apaképeket. Fogyóban vannak a jó kortárs közösségek is, kevés az építő jellegű sporttársi vagy legalább a buli- és ivócimborákon és PC-játékostársakon túlmutató férfi közösség. Nincsen sorkatonaság, amely a sok kényelmetlensége, haszontalansága és olykor ártalmas hatása ellenére is férfigenerációkat összekötő kapocsnak bizonyul a mai napig.

Apa–fia műhely

Pedig igen fontos lenne a férfiminta mind a fiúknak, mind a lányoknak, hiszen elsősorban a férfiaktól tanuljuk a bátorságot, kezdeményezőkészséget, stresszkezelést, a határok kitolását, a fejlődési igényt, az önállóságot, a felelősségvállalást. Ha ezeket nem tudjuk gyermekkorban megtanulni, lemásolni, később jóval nehezebben lehet pótolni. Mivel az említett társadalmi változások miatt gyorsan nő azok száma, akik gyermekkorukban kevés férfi mintát láttak, így, ha ők is apák lesznek, szintén nem fogják tudni továbbadni ezeket, és a hiány egyre csak növekszik. Még azokban a szerencsés helyzetekben is, ahol a családban a szülők házaspárként élnek, és jelen vannak a gyermekek életében, a napi leterheltség mellett nehéz a minőségi idő megteremtése. Kutatások szerint gyakori, hogy egy aktívan dolgozó apa naponta csak néhány perc osztatlan figyelmet tud fordítani kizárólag a gyermekeire. De a „vasárnapi apukák” esetében, akik nem élnek együtt a gyermekkel, csak meghatározott időben találkoznak, szintén könnyen csorbul az együtt töltött idő, mert nagyobb erőfeszítést igényel jó programot választani, szervezni és kifizetni, mint két filmre beülni egy plázában, vagy otthon megnézni egy focimeccset.

Úgy tűnik, egyre többen jutnak arra, hogy valamit tenni kell az apaság, a férfilét megerősítéséért. Lassan újra férfikörök alakulnak, és előadássorozatokat is tartanak a témában. Az Apa–Fiú Műhely abban újszerű, hogy hétvégéi során az együtt érkező apáknak és fiaiknak egyszerre nyújt páros és csoportos élményprogramokat. A műhely alkalmain egyszerűbb önismereti játékok és képzések mellett a gyakorlatban, vagány programokon tapasztalhatják meg a közösen eltöltött apa–fiú minőségi időt, amit otthon is folytathatnak a hétvégéket követően, így erősítve a fiúkat férfias szerepeikben.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Sebaj, megoldom. Megoldom simán. Gyerekjáték. Nyilván nem először megyek bevásárolni…, nem lesz gond. Szóval azt biztosan tudom, hogy kell tojás, de hirtelen más nem jut az eszembe. Pedig itt mindenki úgy pakolja a kosarát, mintha nemcsak felírta, de be is tanulta volna otthon a maga listáját. Na persze az is lehet, hogy ezek itt össze-vissza szedik le a cuccokat a polcokról… Én meg csak nézek bután, és azt sem tudom, hogy merre induljak. Most itt állok kissé tanácstalanul a tojások előtt. 

Na jó, én nem, én megoldom. Ez az! Ez az! Megvan! „Tej, kenyér …”, így kezdődött, szépen eszembe fog jutni a többi is, meg lehet, hogy egy kicsit lesek, puskázok, megnézem, hogy mások még miket vesznek. Tej, kenyér, az tuti, az kell mindig; veszem-viszem, megyek már! 

Esetleg még tojás? Hm? Tojás, na az tuti volt! Törtetek vissza a tömegben, kosár marad a pénztárnál. Megjegyzem tojásból is van vagy húszféle, van itt S, M, L, meg XL, bio, mélyalmos, ketreces és szabad tartású, tanyasi, meg ki tudja, még milyen. Legyen akkor mondjuk a szabad tartású? A tanyasi mit keresne itt a város közepén, a szabad tartású pedig olyan jól hangzik, olyan humánus, vagy mi. Humánus??? Jó, mindegy. Haladnom kell. Mennem kell. Otthon botrány lesz, gyerünk. Végül gyors döntést hoztam, 10 darab, M-es, jó, egyik-másik törött, de legalább nem mélyalmos (azt ugyan nem tudom, hogy mi, de valahogy nem tetszik)! 
Rohanás vissza a pénztárhoz. Bakker, elvitték a kosaramat! Na most mi a fene legyen? Jó, akkor én is nyúlok egy másikat! Az, az ott jó lesz, lássuk csak: van benne májkrém, alma, WC-papír. Oké, rendben. Jó lesz. Nekem is kábé ezek kellenek amúgy. 
Megmondtam, menni fog ez papír nélkül is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>