Visszarepülök az időben. Érzem ugyanazt a belső remegést, mint akkor, gyerekkoromban, amikor a nővérem és én egy egyszerű, döngöltföldes vályogház félhomályos kisszobájában állunk a tükör előtt, frissen borotvált fejjel, kopaszon. Tetvesek voltunk, és anyánk hiába mosta petróleummal a fejünket, a tetvek nem akartak elpusztulni. Mérgében tövig vágta a hajunkat. Emlékszem, sokáig álltam a tükörképemmel szemben, és csak azt láttam, hogy furcsa, léggömbszerű a fejem, hogy csúnya vagyok, és hirtelen kétségbeesetten sírni kezdtem. Edit, a nővérem nem bánta a kopaszságot, sőt, tetszett neki, azt mondta: „Most mindenkinek szeretni kell bennünket, mert olyanok vagyunk, mint Rákosi Mátyás.” És már énekelte is a dalt: „Gyertek, lányok, öltözzetek fehérbe, szórjunk rózsát Rákosi elvtárs elébe...” Míg énekelt, erősen fogta a kezemet.
„Ne bőgj már, Kati, én kopaszon is szeretlek!” – mondta, és a meleg, puha arcát odatartotta az enyémhez, majd széttárta a karját, amelyek angyalszárnyként borultak rám, és pörögni kezdett velem.
A nővérem azt mondta, kopaszon is szeret. Még sosem hallottam ezt a szót, nem tudtam, mit is jelent, de amikor kimondta, „szeretlek”, mintha valaki balzsammal kenegette volna az összemart lelkemet.
Hetvenegy évvel ezelőtt, egy hűvös februári napon születtem, mindössze hat hónapra, 45 dekával. Nem sok esélyt kaptam az életre, és aligha bíztak benne, hogy megmaradok. Nem kívánt gyerek voltam. A bábaasszony javaslatára a sparhelt sütőjében melegedett a kicsiny testem, ahol nagyon hiányzott anyám szívének zenéje. Amikor már felnőtt voltam, anyám többször elmesélte, hogy születésemkor nem is anyakönyveztek, csak jóval később. Amikor bevallotta, hogy nem akart engem, fájt, de ezt egy gyerek szavak nélkül is érzi. Nem tudom, mi lett volna a jobb, ha magában tartja vagy hogy feltárta, mit érzett… Mindenesetre bennem nem ez maradt meg, hanem hogy miután megszülettem, vaskötelezettséggel gondoskodott rólam, és anyaoroszlánként harcolt értem.
Maradni akartam, mindenáron kötődni akartam az élethez. A sütő biztonságban tartott, megvédett, pótolta anyám testének melegét.
Anyukám alkatra törékeny volt, mint a muránói fújt üveg, de belül nagyon erős volt, kemény, okos. Magas mércét állított magának és nekünk, megkövetelte, hogy semmit se halasszunk másnapra. Azt mondta: „Soha nem tudhatod, mi jön előbb, a holnap vagy az örök élet. Amit ma meg kell csinálni, azt meg kell csinálni!” Nem volt kibúvó. Hát én is ilyen vagyok, szigorú magamhoz, és másoktól annyit várok el, amennyit én megteszek másokért. Kitartásomat, a semmit nem halogató magatartásomat tőle kaptam.
Bármennyire is szeretném azt mondani, hogy édesanyám nevető és örülni tudó nő volt, nem lenne igaz. Apám korai halála után szédült ürességben állt, és ezt nem tudta feldolgozni magában. Haragudott a világra. Sokszor láttam sírni, ezer darabra hullani, sértett volt. Nem engedte magát szeretni, és ő maga sem mondta ki soha, hogy szeretlek, kislányom.
Nem akartam rá hasonlítani, azt akartam, hogy az én lelkem ragyogjon – és hogy ragyog, mégis csak neki köszönhetem. Azt az erőt ugyanis, hogy merjek álmodni, csiszolni magam, meglátni másokban a jót, hinni a jövőben, minden porcikámmal azon lenni, hogy szerethető és szerető legyek, azért építhettem ki magamban, mert ő nem ilyen volt. Ő az erejét arra fordította, hogy páncélban járjon, cipelje a magára rakott terheket, hogy mindenáron zárva tartsa a szívét. Az én esetemben a negatív példa váltotta ki, hogy azzá váljak, aki ma vagyok.
Ötéves lehettem, amikor először csodálkoztam rá valamire úgy igazán: egy rádiókészülékre.
A szomszédban voltam, ahol a konyhában várakoztam. Hallottam, hogy valaki beszél, majd keresni kezdtem a hang útját. Ekkor láttam és hallottam először rádiót. Sehogy sem értettem, hogy hogyan mentek bele az emberek abba a dobozba. Csak álltam, figyeltem, és akkor megfogadtam, hogy egyszer én is abban a dobozban fogok beszélni. Emlékszem, amikor már nagyobbacska lettem, nekünk is lett rádiónk, és az esti mesét mindig az ágyban hallgattam. Egyik este így szólt, aki a mesét mondta: „Jó estét, gyerekek, remélem, ágyban vagytok már!”, én hangosan kiáltottam: „Igen!” Ő – ma már tudom, Szepesi György volt a mesemondó – visszaválaszolt: „Akkor jó.” Én ettől boldog voltam, mert elhittem, a mese csak nekem szól. Harmadik elemiben a tanító néni kérte, hogy rajzoljuk le, mit szeretnénk csinálni, ha nagyok leszünk. Lerajzoltam magamat, mellém egy rádiót és egy templomtornyot haranggal, hogy a kívánságomat felvigye az égig.
Álmodozó, gazdag fantáziával megáldott, kíváncsi, mindig újat akaró kislány voltam. Hittem és azóta is hiszek a csodákban. Gyakran sírtam, mert azt éreztem, semmi sem olyan körülöttem, amilyennek én szeretném; elhittem, hogy valamilyen átok van rajtam. Például nagyon szerettem volna egy fülbevalót, olyat, mint amilyen anyámnak volt, és amikor első osztályos lettem, a kívánságom teljesült. Kifúrattuk a fülemet, de arany helyett kendercérnát kötöttek a fülem furatába. Hetekig így jártam, de nem bántam, az én fantáziámban a cérna arany volt. Aztán jött a húsvét, és megkaptam a fülbevalót. Pillangóként röpdöstem, de nyomban el is vesztettem a kincsemet. Amikor rájöttem, hogy elveszett, azt hiszem, az angyalok is feljajdultak és velem együtt zokogtak. Ilyen szerencsétlennek hitt eset volt az is, amikor 16 éves koromban a gimnáziumi olasztanárunk levelezőtársakat keresett nekünk – 31 lánynak –, és az én kezembe egy olyan levelet adott, amit nem egy bronzbarna fiú írt, hanem egy nagymama. (mosolyog) Vele leveleztem – persze akkor mindenki nevetett az én balszerencsémen, én is mérgelődtem, hogy miért nem egy szép olasz fiú ír nekem. Utólag látom, hogy ez is értem történt. A kedves idős hölgy családjával a mai napig szoros baráti kapcsolatban vagyunk. Nekik köszönhetem, hogy megtanultam az olasz nyelvet.
Harmadikos gimnazistaként már a Magyar Rádió Pécsi Körzeti Stúdiójánál szorgoskodtam, amit egy jó ismerősnek, Margit néninek köszönhetek, aki a Magyar Írók könyvesboltjának volt a munkatársa, és rendszeresen tartott a rádióban könyvismertetőt. Margit néni jó barátságban volt anyukámmal, aki mesélt neki az én vágyamról, hát egyszer elvitt, és megláthattam, hogy mit csinálnak az emberek abban a dobozban.
Ma is hiszem, egy kívánságra addig kell gondolni, amíg az nem teljesül.
Az enyém teljesült, újságíró akartam lenni, és az is lettem. Édesanyám adta a kezembe a világatlaszt, ami elindította a fantáziámat, felébresztette bennem a vágyat a világ megismerése iránt. Ennek köszönhetem, hogy gyógyíthatatlan „betegségben” szenvedek: utazni, látni, tanulni szeretnék mindig. Engedte, hogy a nővéremmel együtt tanulhassak. Amikor ő írni-olvasni tanult, én is ott ülhettem vele a hokedlinél, és egy füzetbe lemásolhattam, amit a nővérem írt. Így nagyon korán megtanultam a magam módján írni, és „meséket írtam”: betűket össze-vissza, mert igazából nem tudtam írni, de naponta „elolvastam” a nővéremnek és anyukámnak a meséimet. Ők biztattak, azt mondták, nagyon szép meséket írok.
Én nem ismertem az igazi édesapámat, Esterházy Ferencet, aki egy előkelő, nemesi család sarja volt, hiszen nem voltam egyéves, amikor meghalt.
Mégis tudom, tőle örököltem az álmodozást, a világjárás vágyát. Anyukám mindig azt mondta, nemcsak külsőre, de belsőre is olyan vagyok, mint ő: bolygót tévesztett, túlvilági vándor; olyanok vagyunk, mint a szentjánosbogár, belülről ragyogók. (mosolyog)
Édesanyám néhány évvel apám halála után újra férjhez ment, hogy védve legyünk, mert abban a kis faluban, ahol éltünk, nem volt könnyű egy nőnek két kislánnyal egyedül maradni. Apukám – mert éltében és holtában is így hívom nevelőapámat – nekem a nyugalom szigete volt. Megmentett bennünket... Ma már tudom, anyám apukámat a maga módján szerette, örökre kitartott mellette, de nem volt boldog. Hiányzott a lángoló szerelem, ahogyan az igazi édesapám iránt érzett. Apukám beszélgetett a szőlőtőkékkel, a szilvafával és a csillagokkal – ezt tőle tanultam. Ma én is minden élő és élettelen dologgal beszélgetek, mert hiszem, mindennek lelke van.
Annak köszönhetem, hogy újságíró lettem, hogy hiszek a szavak erejében. A szavakkal gyógyítani, szárnyaltatni és gyilkolni lehet.
Ha valakit vernek, az meglátszik, látleletet lehet venni, megmondják, hány nap alatt gyógyul a seb, de ki mondja meg, hogy a szavak milyen lelki törést okozhatnak? Hányan haltak már abba bele, hogy szóval verték őket… Én szeretem a szavakat, mindegyiknek zenéje, illata, jelentése van, nem mindegy, hogyan rakom egymás mellé őket. Ha írok, a lelkem vezet.
Amikor egyik napról a másikra elvesztettem a bal szemem látását, és a jobb szemem is veszélyben volt, abba majdnem belehaltam, sőt, el akartam menni ebből a világból. Televíziós újságíróként nem tudtam elképzelni az életemet a szemem világa nélkül. Semmivé lennék, ha nem látnám többé a kék eget, a szeretteim arcát… Volt egy időszak, amikor Budapesten, az Astoria metrómegállóban időnként találkoztam egy vak emberrel, aki zsoltárokat énekelt és nyújtotta előre a karját, amit úgy értelmeztem, hogy „adakozzatok!” – ez a kép gyakran megjelent a gondolataimban, amíg magamat sajnáltam, és számonkértem Istent: „Miért teszed velem ezt, Uram?” Szinte láttam magamat ott, az Astoria megállóban, ahogy én is énekelem a zsoltárokat és kéregetek...
A szembetegségemből adódó logikus következtetés, hogy vak leszek, kihúzta a lábam alól a talajt, gyorsan és kíméletlenül.
Mindenféle zavar, betegség, ami a szemmel kapcsolatos lehet, megjelent nálam, olyan voltam, mint az állatorvosi ló. Például az első operáció után betartottam minden előírást, aztán hat héttel a műtét után mégis fekete függöny ereszkedett a szememre, levált a látóideghártyám. Amíg másnak az ideghártya egy-két héten belül visszanő, ha kitartóan hason fekszik és nem mozgatja a fejét, nálam ez nem történt meg, hiába feküdtem négy és fél hónapig egy masszázsasztalon szinte mozdulatlanul… Közben a férjem tartotta bennem a lelket. Volt, hogy bejött, és a masszázságy alá feküdt – így tudtunk szemben lenni egymással –, és végigsimította az arcomat a vadvirágcsokorral, amit nekem hozott. Ez maga volt a szabadság és a gyengédség. „Gondolj azokra, akik a szívedben élnek!” – súgta nekem.
Eszterhai Katalin és férje, Lajtai György
A látóideghártya végül visszanőtt, de így is csak az egyik szememmel láttam. Nem lenne szabad azt mondanom, hogy csak az egyik szememmel, inkább úgy kéne mondanom: „Láttam az egyik szememmel!” Ez alatt az idő alatt, amíg mások élték és élvezték az életet, én megtapasztaltam a lehető legrosszabbat, amikor az ember saját gondolataival, fantáziájával öli magát, amikor nem hisz abban, hogy holnap jobb lehet. Hova tűnt az a mély élni akarás, ami gyerekkoromban megtartott?
Életem egyik legfontosabb és legmeghatározóbb mondatát dísztáviratban kaptam a ballagásomra – a mai napig sem tudom, hogy kitől. Abban az időben az érettségizők tablóképei kint voltak az üzletek kirakataiban, amit mindenki láthatott, a mienk is kint volt az akkori Centrum áruház kirakatában. A távirat az igazgatói irodába érkezett a nevemre, és ez állt benne (még a mai napig is megvan): „A nevedet csak a tablóról tudom. Per aspera ad astra”, ami azt jelenti, „a porból a csillagokig”. Hát kell ettől több és jobb útravaló? (mosolyog)
Megfogadtam, ha egyszer felkelhetek, mindent megteszek azért, hogy meggyógyuljak.
Kutatómunkába fogtam: rengeteg mai és régi tudományos szemgyógyító módszerről olvastam, kipróbáltam, megettem, megittam mindent, amit csak lehetett – így született meg az első könyvem, az „Akaratunk gyógyereje”, mert meg akartam osztani mindenkivel a saját gyógyulásom és kálváriám történetét. A könyv 2016-ban jelent meg magyarul, majd 2018-ban angolul, azóta is a sikerlisták élén van. Én pedig napról napra jobban látok, a homályos köd oszladozik a bal szememről. Bízom benne, ha lesz elég türelmem és időm, a világ újra kifényesedik előttem.
A kutatásaim során elkerültem egy kínai természetgyógyászhoz is, aki azt mondta: „Neked nem a szemeddel van igazán bajod, hanem a májaddal, talán mert sokat mérgelődsz, sok mindent elfojtasz.” Igaza volt, sokáig másoknak akartam megfelelni, magamat ostoroztam, bántottam. Nem vagyok ezzel egyedül, sokan megalkuszunk, sokan elhisszük, nem vagyunk értékesek, fontosak. Nem szabad elaltatni a belső fényünket! Ez most nagyon személyes dolog, de elmondom, hátha segítek vele… Nekem komoly gondjaim voltak az anyósommal, aki rossz néven vette, hogy a fia miattam elvált, és velem, a kétgyerekes anyával, aki ráadásul majdnem hat évvel idősebb is vagyok, új házasságot kötött. Évekig nem tudott elfogadni, mindig abban reménykedett, hogy ennek a kapcsolatnak hamar vége lesz. Nem gonoszságból tett így, pusztán szeretetből, mert féltette a fiát, akinek a legjobbat akarta. (mosolyog) Én abban az időben nagyon sokat nyeltem, és sokszor elmondtam: „Nem akarom látni, nem akarom hallani, nem akarok vitába szállni vele.” Ez veszélyes kívánság volt. Nem tudtam változtatni a helyzeten, így a szervezetem megoldotta: az én szememet sötétítette el, nem láttam többé. Tudom, hogy ez nem ilyen egyértelmű, de amikor beteg lettem, gyakran eszembe jutott, hogy talán magam akartam így, íme, a kívánságom teljesült. Aztán eszembe jutott, hogy a repülőgépeken azt tanítják, ha a gép bajba kerül, a maszkot először magadnak kell feltenni, mert csak akkor segíthetsz másokon. Hát én feltettem a maszkot.
Leültünk, és mindent, ami a szívemben volt, elmondtam neki. Azóta anyósom és köztem szent a béke, szívből szeret, tisztel és büszke rám – ezt többször el is mondja.
Hálás vagyok, hogy megjártuk a „hadak útját”, és ebből mindketten győztesen kerültünk ki. Ma mindenkinek azt mondom: „Legyen tartásunk, ne akarjunk másnak a kedvéért lemondani a magunk énjéről!”
Szerencsés ember vagyok! A munkámnak köszönhetően nagyon sok emberrel találkoztam, riportokat, televíziós műsorokat, dokumentumfilmeket készítettem és készítek még most is. Szeretem az embereket meghallgatni. A történeteinkkel egymást gazdagítjuk. Könyveket írok, két éve jelent meg harmadik könyvem, a „Légy az élet csodálója!”, amelyben idős emberek főbb életmotívumai elevenednek meg, illetve az én viszonyulásom az öregedéshez, a mulandósághoz és a rendíthetetlen vágyakozáshoz.
Én boldog vagyok, hogy megöregedhetek. Nem gondolok arra, hogy a ráncaimat el kéne tüntetni. Minden kis barázda arról árulkodik, hogy sokat nevettem, hogy éltem. Miért is aggódnék, hisz amikor a férjemet megismertem, a szám körül már ott voltak az apró ráncok, és ő azt mondta, szereti valamennyit, mert szép öregasszonyt ígérnek. (mosolyog) A fontos, hogy soha ne mondjuk, hogy valami lehetetlen, gondolkodjunk, találjunk megoldást! Például ki mondja meg és milyen jogon, hogy 71 éves korban az ember nem lehet szerelmes, hogy nem járhat magas sarkú cipőben, hogy nem viselhet színes ruhát? Tudom, hogy egyszer el kell mennem, de addig igazából élni akarok. Nem mondom, hogy könnyű lesz felejteni a férjem ölelését, a virágok illatát, a gyerekeim mosolyát, hát nem is akarom felejteni. Nem tárgyakat gyűjtök, hanem pillanatokat, mosolyokat.
Eszterhai Katalin - Kép: Lajtai György
Most, hogy nem dolgozunk, itthon vagyunk, megadom a módját az életnek. Naponta szépen felöltözöm, erre különösen figyelek, mert könnyű elveszni az „úgy is mindegy, senki se jön hozzánk” hangulatban, de nem, nem! Ott van a férjem, az ő kedvéért a csillagot is lehoznám, mi az ahhoz képest, hogy felöltözöm! Megterítem az asztalt, főzök, sokat beszélgetünk, nézegetjük a számítógépen tárolt, soha elő nem vett fényképeket. Közben készül az új könyvem.
Mielőtt ugyanis édesanyámban kialudt a fény, azt kérte tőlem, halála után írjak neki leveleket, mindenről, jó nagy betűkkel, hogy el tudja olvasni.
Azt mondta: „Ha írsz, olyan, mintha imádkoznál. Írj nekem mindenről, mert a halálon túl sem akarom elfelejteni az élet ízét, nem akarom, hogy az emlékeim szétessenek, mint a régi szövetek…” Megígértem neki, hát most megteszem. Írok azokról a féltve őrzött érzelmeimről, amikből tudhatja, hogy nincs semmi, ami elfelejteti velem hajának bódító illatát és azt a melegséget, bizsergető érzést, amit akkor éreztem, amikor utoljára találkoztunk, és életünkben először és utoljára öleltük át egymást. Szorosan kapaszkodtunk egymásba, ahogy a gyökér kapaszkodik a földhöz. Most elképzelem, ül az egyik csillag tövében, és ölébe veszi a neki írt leveleimet… Az új könyvem levélforma. Egy mozgóképes utazás jelen és múlt között, szavakkal megfestett képek és szavakkal komponált zene. A címe „Csillag lettél”, alcíme „Levelek Anyámnak”.
Hiszek Istenben, hiszem, hogy itt lakik a szívemben, segít, súg, a javamat akarja. Az én istenem szerető, nem büntető. Ritkán járok templomba, de naponta beszélgetek vele. Isten számomra maga a szeretet. Reggelente megköszönöm, hogy ma újra látom az eget, hogy érezni fogom a szellő simogatását, hogy ölelhetek, hogy enyém az élet. Mielőtt elalszom, megköszönöm, hogy megéltem ezt a napot is. A szeretet érzése hiteti el velem, hogy megéri élni, elfogadni saját hibáinkat, hogy nem vagyunk hősök, és hogy az örök élet már most van.
