Minden sikeres férfi mögött van egy csinos női hozomány? – Házassági szerződések a 20. századfordulón

„Feleségül veszem azonnal, ki 120 000 forintos birtokom 10 000 forinttal megmenti” – kürtölte világgá egy férfiú a Budapesti Hírlap apróhirdetés-rovatában (1903. február). A „Légy enyém húsvétig” – jeligével nyomatékosította, hogy nem akar hosszan mélázni az ara testalkata, pedigréje és esetleges bibircsókjai fölött. Ő bizony üstöllést nősülni akar, és föltehető, hogy ezt a szándékát a hitelezői is csak helyeselni tudták.

Kép: Fortepan - Adományozó: Márkus Marianna

Ha böngészünk a százéves párkereső felhívások tömkelegében, alighanem ez az első különbség, ami föltűnik (azon kívül, hogy a rovatot nem társkeresésnek, hanem házasságnak hívták): a bátran vállalt anyagiasság a lelki tényezők rovására. A férjkereső kisasszonyok fillérre beszámoltak hozományuk összegéről vagy állásuk minőségéről, arról, hogy ki rendelkezik a vagyonuk fölött. (Az árvaságot érezhetően előnyként említik a házasságközvetítők is, hiszen ilyen esetben a vőlegénynek nem kellett megküzdenie se férfi-, se női családtaggal, ha a hozományt lóversenyen kívánta volna kamatoztatni.) Ha sajnálatos módon ágrólszakadt a hajadon, akkor legalább arról biztosítja az érdeklődőt, hogy snájdig, házias és kitűnően főz. A feleséget áhító urak ugyancsak hangsúlyozták, mekkora birtokkal, házzal vagy milyen nyugdíjas állással rendelkeznek. Azt sem titkolták, ha elsősorban gondos anyát kerestek egy vagy éppen öt elárvult kisgyermeküknek.

Mindebből persze nem arra kell következtetnünk, hogy a lelki összhangra végképp fittyet hánytak volna a hajdani házasulandók. Inkább csak arra, hogy a romantikus szerelemnek a kultusza, amelynek manapság – még ha sokszor álságosan is – hódolni látszunk, mintha nem követelt volna kizárólagos irányítást a párválasztás fölött.

A magányos delikvens fölmérte, mennyit ér szőröstül-bőröstül, és nem átallta kimondani, hogy a házasságot gazdasági közösségnek (is) tartja.

A házassági szerződés ezért korántsem ment ritkaságszámba, különösen, ahol a menyasszony ingóságokat (pénzt, bútort, ruhaneműt, esetleg ékszert) vitt a közös háztartásba. A nők, de kivált a papáik rajta tartották szemüket a móringon, és el akarták kerülni, hogy a ház ura egyik napról a másikra kisemmizve, akár gyerekestül utcára tehesse asszonyát. A közjegyző előtt kötött megállapodásokból hiányzik az a szégyenlősség, amivel ma a házassági szerződésről szoktunk beszélni – hogy a bizalmatlanság jele, hogy a másikat megbántjuk még az ötlettel is, hogy nem hiszünk a szerelmünkben és abban, hogy mindhalálig kitart.

„Székely Aladár elismeri, miképp arájától ezen szerződés aláírásakor 6000 (hatezer) koronányi készpénzbeli hozományt kapott olyképpen, hogy ez összegből lesz fizetendő a közös háztartás céljára már megrendelt két szoba, konyha és előszobából álló lakás bútorberendezésének 2400 koronányi vételára. E hozományhoz, jelesen úgy a bútorokhoz, mint az ezek árát meghaladó készpénzhez való tulajdonjog mindenben a hitvesnőt illeti.”

 

Ugyanez volt érvényes a 2000 korona értékű kelengyére („fehérnemű, ruha, ezüst és egyéb”). Ha a frigyből nem születne gyermek, a menyasszony, Spiller Irénke pedig 10 éven belül meghalna, a férj egy fityinget se tarthat meg a hatezer koronából, három év alatt mindent vissza kell fizetnie a szülőknek vagy a testvéreknek. Amennyiben Irénke (akinek mészárosmester atyja is aláírta a szerződést) önhibáján kívül a közös otthon elhagyására kényszerülne, a férjnek havi 100 korona asszonytartást kell leszámolnia, ezen fölül gyerekenként 40-40 koronát.

A vőlegény, Székely Aladár ekkor (1904) már saját fényképészeti műhelyében dolgozott, habár még nem a Váci utcában, ahol később évtizedeken át készítette az akkoriban rendkívül modernnek számító, személyiséget előtérbe helyező fotóit. Igen, arról a Székely Aladárról van szó, aki megteremtette az utókornak Ady Endre máig ismert, merengő tekintetű imázsát. „A hivatásos fényképészek közül Székely Aladár áll az első helyen. Portréi igazán előkelő dolgok. Többnyire a művészvilág nevesebb tagjai voltak a modelljei”, emelte ki a sajtó a műcsarnokbeli nemzetközi fotókiállítás művészei közül (1910). A gyulai születésű Székely Aladár (1870–1940) már nem volt nincstelen fényirdász, amikor a mészáros lánya, Irénke bútort és pénzt vitt a József körúti műterembe. „Ügyes asszisztens és jó retusőr állandó állást nyerhet Székely Aladár fényképésznél. József körút 62. Ugyanott elfogadó hölgy is kerestetik, ki retusírozni is tud”, hirdette 1903-ban.

Kép

Székely Aladár: Önarckép – Kép: Wikimedia Commons

Nem tudom, a bútorok és Irénke ezüstje kitartott-e addig, amíg a házasság: a neves portréfotós haláláig. Az egyetlen fiú, László 1943-ban veszett oda Voronyezsnél, de az özvegy Spiller Irénkéhez csak jóval később érhetett el a hír. Még 1946-ban is üzent fiának az újságon keresztül, mert azt hitte-remélte, életben van, hadifogoly.

Néhány hónappal azután, hogy Székelyék aláírták a megegyezést, egy másik szellemi munkás, dr. Rózsa Mihály kereskedelmi iskolai tanár is szerződött arájával. Ám egy egészen más nagyságrendű hozományról.

„6 kettős ágyhuzat, 24 lepedő, 3 dunyhahuzat, 24 személyes teríték 2 abrosszal, 12 abrosz, 12 személyes selyem kávésabrosz, 12 személyes á jour kávésabrosz, 2 cashmire paplan, 1 selyem paplan, 2 piquet paplan, 2 matrac, 2 alsó párna, toll mindenhez, 5 konyharuha, 4 rétesabrosz, 1 kenyérruha”, komplett ágynemű-garnitúra a cselédkamrába, női ingek, nadrágok, harisnyák, zsebkendők, alsószoknya, alsó derék, „több reggeli ruha s cipő, különféle ékszer és dísztárgy, szőnyeg és függöny”, s a többi.

 

Ízelítő abból a 10 000 koronányi kelengyéből, amit Keresztes Anna atyja, a székesfehérvári nagykereskedő céges levélpapírján („alapíttatott 1842-ik évben”) felsorolt. Mindez aprópénz volt a 32 000 koronához képest, amit a házasság napján a menyasszony egy takarékkönyvben adott át kezelésre hitvesének azzal a kikötéssel, hogy a pénz tulajdon- és rendelkezési joga mindvégig az övé marad. Ha 5 éven belül meghalna, az egészet, ha pedig 5–10 éven belül, a felét kell törvényes vagy végrendeleti örököse kezébe leszámolnia. Ezzel szemben Rózsa tanár úr halála esetén mindent a neje örökölt. Gyanús, hogy Rózsa úr sem csak a tanári fizetését lobogtatva kérte meg a kereskedőlány kezét, mert feltételül szabta, hogy a megözvegyült Annának gondoznia kell majd apósa-anyósa sírját, ezen fölül 1000 koronát a székesfehérvári izraelita temetkezési egyletnek, 4000 koronát fizetni pedig sógornője lányának.

A tanár és a nagykereskedő lánya tehát anyagi biztonságban kezdte a közös életet. A sors azonban példát statuált, megmutatva, hogy a pénz nem vethet gátat a történelem árjának.

Az első világháború után Rózsa Mihály doktort, a golyva kezelésének szakértőjeként is ismert vegyészt B-listázták, azaz – mint közszolgálati fölösleget – elbocsátották. „A tudományt azonban más országokban megbecsülik, s Rózsa hamarosan megfelelő elhelyezkedésre talált. Ausztriában az ő javaslatára elrendelték a sójódozást, és a tengeri halak vámjának eltörlésével is hathatósan hozzájárulnak a betegség elterjedésének megakadályozásához.” (Népszava, 1925.)

Ám a sikeres külföldi pályafutás drámai fordulattal tört derékba. „Március végén az Apponyi téren a villamos elütött egy rosszul öltözött, idős férfit. A mentők a Rókus kórházba vitték. A Rókus kórházban az idős ember össze-vissza beszélt arról, hogy őt Hitler küldte Magyarországra. (…) Kiderült, hogy a villamosbaleset áldozata Rózsa Mihály dr. kereskedelmi iskolai tanár és európai hírű kémikus. Rózsa a Ponty utcai kereskedelmi iskola vegyészeti tanára volt. Rendkívül sokat foglalkozott a só kémiájával, és európai hírnevet szerzett tudományos munkáival. A háború után Oroszországban járt, ahol a Kaspi-tenger sórétegeit tanulmányozta, és az egész világon nagy feltűnést keltett az erről írt értekezése. A gráci egyetem tiszteletbeli tanárának is megválasztotta. Hosszabb időt töltött Grácban, ahol előadásokat tartott, majd nyolc hónapja visszatért Budapestre. Az idős ember teljesen elhanyagolta magát, nem törődött semmivel, jövedelme nem volt, lerongyolódott, és népkonyhákra járt enni. Rózsa Mihály tragédiája tudományos körökben nagy részvétet keltett.” (Ujság, 1933. április.)

Hogy a zavart elméjű vegyésztanár azonos-e a „fővárosi kereskedelmi iskolai tanárral”, akinek Keresztes Anna kisasszonnyal kötött frigyéről hajdan a napilapok is hírt adtak, valószínű, de nem biztos. Ahogy az sem, hogy felesége, Anna merre járt, mit élt át férje szomorú Apponyi téri összeomlása idején. Bizonyos viszont, hogy 67 évvel az esküvő után egy aprócska közlemény látott napvilágot. „Ezúton mondunk köszönetet kedves rokonainknak, ismerőseinknek, akik drága halottunkat, özv. dr. Rózsa Mihályné szül.: Keresztes Annát utolsó útjára elkísérték vagy levélben fejezték ki részvétüket. Rózsa Mihály és a gyászoló család” (Magyar Nemzet).

Amikor a fehérvári nagykereskedő lánya egy tanárnak nyújtotta a kezét, alighanem sok agglegény sóhajtott föl csüggedten. Hát még 1906. július 2-án, amikor Weiss Manfréd, a csepeli iparbirodalom cézára Andrássy úti palotájából feleségként távozott Elza, a legidősebb leány. „Van másik! Nem is egy, de három!”, vigasztalhatták magukat a hoppon maradtak, a még hajadon Marianne-ra, Daisy-re és Edith-re gondolva. Néhány pohárka konyaknak azért le kellett csúsznia, hogy megkönnyítse az elszakadást a nem kevesebb mint félmillió koronás hozomány ábrándjától.

Összehasonlítás végett: ekkortájt pontosan félmillióra becsülték a leggazdagabbnak tartott pesti kávéház-üzemeltető, Weingruber Ignác vagyonát. Tegyük hozzá, Brüll Ármin, az MTK-mecénás Alfréd apja korábban egyenként 700 000 forintos (a koronát az 1890-es években vezették be) hozománnyal adta férjhez mindhárom lányát. Vagyis Elza félmilliós árcédulája a 30 000 koronás kelengyével együtt sem számított rekordnak.

 

„Mauthner Alfréd úrnak jogában álland a hozományt a házas együttlét tartama alatt esetleges üzleti vállalataiba fektetni, de viszont neje fönntartja magának a jogot, hogy bármikor a házasság tartama alatt is hozományának (...) férje vagyonától való különválasztását (...) követelhesse”.

Ha eddig nem gyanítottuk volna, hogy Weiss Elza és Mauthner Alfréd személyében két üzleti birodalom is egybekelt, ez a megfogalmazás nem hagy kétséget.

Kép

Weiss Elsa és Mauthner Alfréd, eljegyzési kép, 1906. Készítette: Strelisky - Kép: Nemzeti Múzeum

Weiss Manfréd okkal remélhette, hogy újdonsült veje nem egy dél-franciaországi rulettasztalnál fogja befektetni a félmilliót. A másik örömapa, Mauthner Ödön Weisshez hasonlóan a polgári korszak újító szellemű üzletemberei közé tartozott. Nemcsak adta-vette a vetőmagokat, hanem saját, külföldi laboratóriumokban szerzett növénynemesítő szaktudásával és serény reklámtevékenységgel növelte nemzetközi hírűvé a cégét. Fia, Alfréd ennek az üzletnek lett elismert nagykövete.

„Előttem áll alakja, amint ezeket a tárgyalásokat vezette. Sudár termetű, elegáns ember. Fejjel magasabb társainál. Körülhordozza pillantását a nagy tanácskozóteremben. Nem kerüli el figyelmét egy gesztus, egy közbevetett szó sem. Szakkérdések, amiket tárgyalnak, a kisujjában vannak. Ez már maga nagy előny. Ehhez még kettő járul. Monsieur de Mauthner franciának franciául, az angolnak angolul, az olasznak olaszul beszél. Mindegyik nyelvet olyan pompásan beszéli, mint az anyanyelvét és a németet. Ezenfelül, ami talán még több: csodálatos érzéke van a tárgyalás vezetéséhez” – emlékezett meg róla a hírlapíró, amikor életének 56. évében – egy évvel apja előtt, egy daganatműtét után – meghalt (1933, Közgazdasági Kurir).

 

Elza hét gyermekkel maradt özvegyen. Apja és férje műve, a szerteágazó cégbirodalom később a nácik kezébe került, hogy egy hírhedt alku árán, amit legutóbb Závada Pál regényesített meg, az egész dinasztia életét megmentse. A legidősebb Weiss lány New Yorkban hunyt el 95 éves korában, 74 esztendővel a nyári nap után, amikor a magkereskedő daliás sarjával (és hófehér menyasszonyi kesztyűs kezében egy félmilliós bankbetéttel) holtodiglan szerződést kötött.

A történet nem kerekedett volna ki Budapest Főváros Levéltára és az Arcanum Digitális Tudománytár archívumai nélkül.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti