„Az igazat megvallva” – Beszélgetés Földi-Kovács Andrea televíziós műsorvezetővel

– Milyen családban nőttél fel, milyen értékrend szerint neveltek a szüleid?
– Édesanyám és édesapám becsületes munkásemberek voltak, ma már mindketten nyugdíjasok. Budán laktunk, szerény körülmények között, de szigorú követelmények mellett nőttem fel. Nővéremmel, Ágival nem kaptunk vallásos nevelést, de jó és szép, követendő példát annál többet.

– Hogy lettél televíziós újságíró, és milyen szakmai utat jártál be?
– Eredetileg képzőművészeti pályára készültem, a pasztellkréták, vázlattömbök a mai napig készenlétben állnak otthon. Hiányzik a rajz, de a jelenlegi elfoglaltságaim mellett nem nagyon jut időm rá. Mivel mindig is jó íráskészségem volt, szinte észrevétlenül sodródtam a média, az újságírás világa felé. Abszolút kezdőként kerültem a HírTV-hez, ahol végigjártam a szakmai ranglétrát: híradós riportok készítésével kezdtem, majd oknyomozó anyagokat forgattam, voltam hírolvasó, vezettem stúdióbeszélgetéseket. Egy évtized után az esti fő műsorsáv egyik vezető arca lettem. Azóta több csatornát is megjártam, több ezer interjút készítettem.

– A közügyek iránti érdeklődésed és a nyilvános szereplésben szerzett rutinod nem terelt a közéleti szerepvállalás felé?
– Nagyon bízom abban, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, bár sokkal kevesebb bennem a szereplési vágy, mint azt a hivatásom alapján bárki gondolná.

Szerintem a mi hivatásunk tipikusan határterület, a jelenlétünkkel, a műsorainkkal, ha áttételesen is, de részt veszünk a közéletben.

A képernyőn keresztül jól kitapintható a társadalmi vitákban az álláspontom, de tisztán látom a határvonalakat is, a szerepkörömből fakadó rendelkezésemre álló mozgásteret.

– Sok keresztény vélekedik úgy, hogy inkább távol tartja magát a közélettől, mert az nem tiszta…
– A közéleti szerepvállalás szerintem nagyon fontos. Egy keveset citált idézet Ferenc pápától számomra sorvezető, a Szentatya úgy fogalmazott: „Részt venni a politikában, a keresztény ember számára ez kötelesség. Mi, keresztények nem játszhatjuk Pilátus szerepét, a kézmosást! Ha a politika túlságosan bepiszkolódott, annak részben az az oka, hogy a keresztény testvérek nem illeszkedtek a politika világába az evangélium szellemével.”

Egy elgondolkodtató beszélgetés, érdekes interjú reményeim szerint örömöt okoz és inspirálóan hathat, de a világot valójában nem a jó kérdésekkel, hanem a jó példával lehet igazán alakítani.

– A műsorodnak már a címe is hitvallás. Te vagy a „keresztanya”?
– A Credo egyszerre személyes és szakmai hitvallás is. Sokáig nem hagyott nyugodni az a kettősség, ami a média világa és a Krisztus-követő életmód között feszül. Ekkor bukkantam rá az Opus Dei-t alapító Josemaría Escrivá üzenetére: „Mindenki szentté válhat a hétköznapi élet által. Minden keresztény meg van hívva az életszentségre a munkáján keresztül is.” Attól kezdve kerestem a módját annak, hogy mit tehetnék tévésként, újságíróként azért, hogy ne csak a magánéletben, de a hivatásomban is megéljem a kereszténységemet. Márton Áron ezt valahogy úgy fogalmazta meg, hogy a keresztény ember két világ polgára. A hitét nem tekintheti ürügynek arra, hogy meneküljön az életfeladatok elől. Amikorra ez tudatosult bennem, már meg is született egy keresztény közéleti műsor alapötlete.

Kép

Kép: Földi-Kovács Andrea

– Mitől lehet egy közéleti műsor keresztény?
– Szeretném az emberekkel egy más megközelítésben megismertetni azokat a vitatott és nehéz kérdéseket, amelyekkel nap mint nap szembesülnek, asztalhoz invitálva a megtapasztalt jót, bemutatva, hogy egy keresztény műsor is lehet bátor és izgalmas. Sőt, ma igazán ez az! Megalapozatlan vélemények, hamis ideológiák kapnak ugyanis érdemtelenül nagy teret a médiumokban.

A kereszténységre rengeteg negatív sztereotípia rakódott, amelyek gátolják fontos és értékes üzenetek eljuttatását a nézőkhöz. Ez a hátrány azonban behozható nyitottsággal, korszerű megközelítéssel és kommunikációval, őszinte beszéddel.

– Hogy lettél hívő?
– 13 évesen kezdtem önállóan hittanra járni, 14 évesen keresztelkedtem meg. 33 évesen bérmálkoztam. Tizenévesen Assisi Szent Klárát választottam védőszentemül. Jóval később, már riporterként tudtam meg, hogy 1957-ben őt nevezte ki XII. Piusz pápa a televízió, a televíziósok védőszentjének…

– Ennyire sima és vezetett volt az urad?
– Nem, a hithez vezető út nekem sem volt zökkenőmentes. Többször is hátat fordítottam Istennek. A mai napig a gőg, az önzés és az életszentség között vagyok félúton. Bőven van még mit dolgoznom, mert bizony, ha szabadjára engedem a maximalizmusomat, és hagyom eluralkodni a kritikus természetemet, nos, az senkinek nem jó. De érzem, hogy Isten megelőlegezte a szeretetét, a bizalmát, születésemtől fogva töretlenül hisz bennem.

– Sok forró témát érintenek a beszélgetéseid, az LMBTQ mozgalomtól az abortuszkérdésen át. Voltak kellemetlen élményeid a műsor életpárti, a hagyományos családmodell mellett kiálló értékrendje miatt?
– Voltak és vannak. Remélem, lesznek is. Ez a legmegbízhatóbb útjelző a számomra. Egyedül a lelkiismeretemtől félek, attól nem, ha valaki kritizál. Számtalanszor megtapasztaltam, milyen az, amikor csak egy kicsit kellene változtatnom az álláspontomon ahhoz, hogy jobban hangozzék, hogy tetszetősebb legyen.

De vannak dolgok, amelyeket nem szabad relativizálni, és nem képezhetik vita tárgyát. Ezért is lett a műsor alcíme: „Az igazat megvallva.”

– A műsorodban felmerülő témákkal többnyire identitás-kérdéseket feszegetsz. Miért fontos ezekről beszélgetni?
– Az identitását vesztett ember gyökértelen, kiszolgáltatott és magányos, ezért sérülékeny, könnyen befolyásolható. Az identitáserősítés valójában lélekmentés. Amikor az önazonosságunk szóba kerül, csak földi megközelítésben taglaljuk örökletes, genetikai sajátosságainkat. Férfinek vagy nőnek születünk, egy nemzet tagjaként, és egy család részeivé válunk. Csodálatos és összetett nyelvünk és kultúránk meghatározza gondolatainkat, érzéseinket is. De identitásunk legfontosabb része a lelki identitásunk, a teremtettségünk biztos tudata. Isten a saját képmására teremtett bennünket, aki ezzel a tudattal él, önbecsüléssel él. Ha ezzel többen tisztában lennének, jobban vigyáznánk magunkra, és jobban becsülnénk másokat is, attól függetlenül, hogy a világban éppen mik a globális trendek.

Ha egy társadalmat stabil és pozitív világnézettel bíró emberek alkotnak, ott az időről időre felbukkanó ember- és életellenes eszmék nem tudnak gyökeret verni, ezért szükséges ezekről a kérdésekről beszélni.

– Te szerkeszted a műsort és választod ki a vendégeidet?
– Nyitott szemmel járok, minden új ismeretséget, témát, könyvet, cikket a készülő adások szemszögéből vizsgálok. Rengeteg ötletet kapok a nézőktől, a vendégektől, kollégáktól is, de alapvetően Kovács Zsolt felelős szerkesztővel ketten készítjük a műsort. Zsolt számára nincs lehetetlen küldetés, fantasztikus vendégeket kutat fel és heroikus munkával szervezi az interjúkat. Minden operatív terhet levesz a vállamról, Bika Júlia társszerkesztővel közösen együtt élnek a produkcióval. Igazi csapatmunka, de tartalmi kérdésekben én mondom ki a végső szót.

– Mennyire tudsz távolságot tartani a témáktól és megmaradni a kérdező szerepben?
– Ez változó. Mindent a műsornak, az aktuális témának, üzenetnek rendelek alá. Ha a személyesebb narratíva segíti a jobb megértést, akkor egyáltalán nem törekszem a távolságtartásra, ha azonban a tárgyilagosabb megközelítés szolgálja az ügyet vagy a befogadást, akkor maradok semleges kérdező. Nem uralom el a terepet, és nem a képernyőn szeretnék kiteljesedni, de a személyiségemet a kellő mértékben beleviszem a műsorokba. 

Kép

Férjével, Földi Lászlóval

– Melyik adásra vagy a legbüszkébb?
– Nehezet kérdezel. Mindegyikre büszke vagyok valamiért. Mindegyiket másért szeretem. 

– Március 15. nemcsak nemzeti ünnepünk, de a magyar sajtó napja is. Mit gondolsz a média felelősségéről és annak gyors ütemű átalakulásáról?
– A tömegtájékoztatási eszközök által behálózott világban, ahol az információ értékké, áruvá lépett elő, a sajtó szerepe is felértékelődött. És minél nagyobb a hatalma, annál nagyobb a felelőssége is. Csakhogy míg a negyedik hatalmi ág szerepkör csábító, és önmagunk fontosságának hangsúlyozása is az, könnyen a saját személyiségünk hatása alá kerülhetünk. Magyar újságíróként felelősségünk van hazánk sorsának alakításában; de továbbmegyek: a közgondolkodás, közhangulat, a szóhasználat, sőt, még a közmorál alakításában is. Egy olyan korban, amikor a hatalmi tényezők nem tanúsítanak önmérsékletet a tekintetben, hogy mire és hogyan használják a nyilvánosság és a meggyőzés eszközét, fontos, hogy legalább a média képviselői tisztában legyenek a szerepükkel.

Igen, a sajtó egy bizonyos szempontból hatalom, de csak amennyiben „hatalma” van a sebésznek is a beteg felett. Egy dilettáns vagy rosszindulatú újságíró egyszerre okozhat kárt az olvasóknak, nézőknek és az interjúalanyoknak is.

 A felgyorsult ritmus, a hírgyártás folyamatos kényszere következtében egyébként is komoly kihívást jelent az információk ellenőrzése, ezzel ugyanis a korábbinál jóval nagyobb tér nyílik a hamis híreknek és a híreszteléseknek. Így a mi szakmánkra hárul a pontos, tárgyilagos tájékoztatás és az információs szuverenitásunk megőrzésének felelőssége is.

– Miközben a közösségi média elterjedése óta mindenki véleményt formál, átértékelődhet a sajtószabadság fogalma is. Mi erről a véleményed?
– Örülök, hogy ezt megkérdezted. A sajtószabadság fogalma alatt ugyanis ma sokan – köztük számos újságíró – azt érti, hogy a sajtóban vagy a sajtónak mindent szabad. Ez a felfogás szereptévesztéshez vezet. A sajtószabadság zászlaja alatt sok mindentől függetleníthetjük magunkat, de egy valamitől soha nem, az pedig a valóság. Az internet, a közösségi média elterjedésével ma már semmit nem lehet eltitkolni, mindenre fény derül. A sajtószabadság tekintetében ezért aktuálisan inkább a médiapiaci viszonyok arányait méricskélik, amit jó és érdemes is nyomon követni. Különösen is lelkesednék a sajtószabadságért mint témáért, ha azt tapasztalnám, hogy minden időszakban, minden országban, minden kurzus alatt és mindenféle befolyás tekintetében egyforma hangsúlyt kapna. De ez sajnos nem így van.

Ha jogos aggodalomra adhat okot, illetve vizsgálat tárgyát képezheti, hogy egyes médiumok egy adott állam politikai jobb- vagy baloldalához állnak-e közelebb, akkor miért nem kap nagyobb hangsúlyt, hogy milyen érdekkörök állnak azok mögött a globális techcégek mögött, amelyek világviszonylatban tarolták le az információs piacot, a függetlenség és a korlátlan tájékozódási lehetőség illúziójában ringatva a megvezetett tömegeket?

A sajtószabadság tekintetében emberek millióinak, a manipulált internetes tartalmak esetében milliárdos tömegeknek a korlátlan befolyásolásáról van szó. 

Kép

Földi-Kovács Andrea és lánya, Rebeka

– Egy felnőtt lány édesanyjaként mit gondolsz a digitalizáció hatásairól?
– A digitalizáció egy eszköz. Olyan hatással bír az életünkre, amekkora jelentőséget tulajdonítunk neki, amennyire kiszolgáltatjuk magunkat, az életünket a digitális technológiának. Gyermekeinkre gyakorolt káros hatása miatt egy eszközt nem hibáztathatunk. Önmagunkat már sokkal inkább, ha nem mi, hanem a táblagép mond mesét a gyermekünknek. Én örülök, ha lányom tőlem érdeklődik bármilyen témában, és nem a Google keresőbe írja be, amire éppen kíváncsi. A digitális világban felnővő gyermekeinket nem azért fenyegeti veszély, mert egy új technológia van jelen az életükben, hanem azért, mert sok esetben ennek a technológiának a gondjaira bízzuk őket. A gyerekekre úgy szabadítottuk az ismeretlent, hogy közben nem gondoskodtunk a biztonságukról, a védelmükről. Én soha nem voltam túl engedékeny anyuka, de lehet, hogy ezzel csak a távol töltött időt kompenzáltam. Nevelni sokféleképpen lehet egy gyermeket, de szeretni csak egyféleképpen: nagyon. Minden korban szerető közegre és odafigyelésre van szükségük. Rebeka lányom most 23 éves, a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karára jár. Gyermek intenzívosztályon szeretne dolgozni. Ma már albérletben lakik, egyetemre jár, felnőtt, de nagyon szoros a kapcsolatunk. Két dolgot szeretnék átadni neki: szeretetet és hitet.

Kép

Kép: Földi-Kovács Andrea

– Szorongással és feszültséggel terhes időszakot élünk, a hatókörünket jóval meghaladó problémák tornyosulnak előttünk: terjed a koronavírus, miközben beláthatatlan következményeket sejtető népvándorlási folyamat fenyegeti az öreg kontinenst. A férjed, Földi László titkosszolgálati szakember, gondolom, sokat beszélgettek odahaza ezekről is. Van benned félelem?
– Mi idilli környezetben, Leányfalun élünk egy kis gerendaházban, karnyújtásnyira a barátainktól. A családi kedvenc fehér pulink, Pasi felügyelete mellett, légoltalmi nyugalomban telnek a napjaink. Az ebédlőasztalunknál meglehetősen sajátosan keverednek a háztartás és a nemzetbiztonság kérdései. A férjem – egykori hírszerző tisztként – nagyon izgalmas fénytörésben látja a valóságot. Amit mi, átlagemberek ma még észre sem veszünk, vagy még csak nem is sejtünk, ő arra a folyamatok vagy az események mintázata alapján zavarba ejtően pontos elemzést ad.

De egy dolog tisztában lenni az esetleges ránk váró nehézségekkel és veszéllyel, és egészen más dolog félni tőlük. Mi a józanság, a remény és a cselekvés hívei vagyunk.

– Mit gondolsz, vajon képesek leszünk-e a most zajló drámai események hatására nézőpontot váltani, és hozhat-e lelki megújulást egy ilyen válságperiódus? 
– A világ éhezői miatt aggódunk, a globális felmelegedés ellen emeljük fel a szavunkat, de közben sokszor lokálisan semmit nem teszünk, sem a környezetünkért, sem a mellettünk élő kiszolgáltatott embertársainkért.

Pedig ha helyben mindenki elvégezné a saját misszióját, az a globális helyzeten is sokat javítana. Ráadásul a félelem lebénít, a kilátástalanság érzése passzívvá tehet, ez a keserű tehetetlenség pedig szerintem hosszútávon agressziót szül. Az emberek félelmei valójában az elmúlástól, a mulandóságtól való félelemből táplálkoznak. De akit egyszer életében átölelt az Isten, az soha többé nem fél. Van bocsánat a bűneinkre, és van élet a halál után. Mindegy, hogy természeti vagy személyes katasztrófa sújt minket, mindkettő alatt térdre roskadunk, és ez a létező legjobb pozíció a számunkra az imádsághoz. Mindegy, hogy mi elöl menekülünk be a templomba, ha már ott vagyunk, a tekintetünket végre bátran felemelhetjük a földről.