A viharok lecsendesítése – kétezer éve és ma, a koronavírus-járvány idején

Amikor nemcsak körülöttük támadt mindent elsöprő, bárkatáncoltató vihar, hanem bennük is.
Amikor tombolt a félelem, felerősödtek a kételyek, és elhamvadt a bizalom.
A Mester pedig mindeközben békésen aludt egy vánkoson.

Szinte látom, ahogyan Jézus felkel, nyugodtan, magabiztosan kiterjeszti karjait a tenger fölé, és parancsol a szélnek. Az pedig elcsitul, mint egy rakoncátlan kisgyermek, aki most ájul bele a tombolás utáni fáradtságba.

Elképzelem a tekintetét, amelyben egyszerre mozdul egy ölelő kéz, egy szeretetteljes mosoly, egy csalódást leplező fejcsóválás és némi szemrehányás. Szinte hallom, ahogyan kérdezi: „Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?” És azon gondolkodom, hogy nekem van-e. Elég-e a mindennapok megpróbáltatásaihoz.

Ezen töröm a fejem, amikor egy földrészről földrészre, országról országra vándorló vírus felkavarja az eddigi megszokott életünket, programjainkat, kapcsolatainkat. Próbára teszi a szenzációéhségünket, az önfegyelmünket, az egymásra figyelésünket, az alkalmazkodó készségünket, az elfogadást. És nem utolsósorban a bizalmunkat, a hitet.

Szemlélem a vánkoson pihenő Mestert, aki a legveszélyesebb helyzeteket is teljes nyugalommal tudja átélni. Aki nem aggodalmaskodik, hanem ráhagyatkozik Atyjára. Aki látja az alagút végét, és felismeri, hogy olykor viharra is szükség van a változáshoz.

Szemlélem, ahogyan parancsol a természet erőinek, amelyek Isten által megformált, teremtett erők. És ma is bízom a csodában.

A Biblia alapján tudjuk, hogy hit nélkül nincsenek csodák. Be kell engednem, be kell fogadnom az életembe. Ezért próbálok hinni és várni a csodát. Felébreszteni imáimmal Jézust, hogy újra kiterjeszthesse a karját, és ezt a vihart is lecsendesítse.
Várom a nagyböjti időben a változást, a felkavart víz leülepedését, a kristálytiszta eredményt.
Valamiféle átalakulást, feltámadást.