Ugyanakkor kár lenne azt a következtetést levonni mindebből, hogy szükségszerűen hazugság a sok szép szólam, inkább csak igyekszünk mindenkiben megtalálni azt, amire büszke lehet. Nekem például seregnyi rossz tulajdonságom van (ezeket inkább nem fedném fel, csak ha már nagyon kifogyok a témákból), de – hangozzék bár hihetetlenül kérkedően – nincsenek káros szenvedélyeim. Legalábbis a közvélekedés szerint elsősorban annak nevezettek közül. Nem iszom alkoholt (a kívülálló értetlenségével figyelem a „száraz hónap”-szerű kezdeményezésekkel birkózókat, amikor én száraz évtizedekre is könnyedén benevezek), nem dohányzom, nem élek kábítószerrel (drogot még nem is láttam) és nem vagyok a szerencsejátékok rabja. Ez utóbbival volt egy kis flörtöm, iskoláskoromban totóztam (akkoriban ezt nem tiltották), és minden vasárnap este azzal ültem le a tévé elé, hogy ha nyerek, másnap már nem kell mennem suliba. (Ez nyilvánvalóan képtelenség volt, hiszen vonatkozott rám a tankötelezettség és a szüleim sem áltattak vele, hogy megúszhatnám. Nem is nyertem.) A cigarettát is kipróbáltam. Édesanyám dohányzott, de tőle sosem csentem, ellenben néhányszor, ha a haverok megkínáltak, rágyújtottam.

A gimnáziumban a fiúvécében folyt a bagózás, s mivel menőnek éreztem tőle magam, olykor bekapcsolódtam. A szervezetem viszont hevesen tiltakozott ellene, ezért édesapám egyik barátjának példáján felbuzdulva – aki a szesztől való tartózkodását fogadta meg addig, míg idegen megszálló csapatok vannak az országban – a nyolcvanas évek közepén úgy döntöttem, nem veszek a számba cigit, míg ki nem mennek az oroszok.

Attól kezdve a kínálásokat ezzel az ürüggyel hárítottam, ami legalább olyan vagánynak tűnt, mintha rágyújtanék. (Talán még veszélyesebb is volt.) Mit ad Isten, 1991-ben a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok eltávoztak, így becsületből az egyetemen rá kellett gyújtanom. Néhányszor megtörtént, de aztán könnyedén lemondtam róla; az elmúlt 26 évben hozzá sem nyúltam. Egyébként valamennyi elszívott cigaretta együtt sem adná ki egy masszív dohányos 2-3 napos adagját, az általam elfogyasztott összes szesztől pedig egy derék alkoholista be sem rúgna. Ez azonban nem a mértékletességem és önfegyelmem bizonyítéka, egyszerűen nem szeretem az alkohol ízét. Ha a földimogyorótól be lehetne rúgni, bizony gyakran fetrengtem volna már árokszéleken öntudatlanul.
Egy másik szenvedélyem pedig egészen messzi múltra tekint vissza: jószerivel kakaón nőttem fel. Felkeléskor és lefekvés előtt fél liter; esetenként napközben is benyomtam egy adagot. Sokáig apám ágyba hozta reggelenként, szent meggyőződésem, hogy ettől nőttem nagyra, bő húsz centivel túlnőve a szüleimet; más magyarázatot ugyanis eddig nem találtam rá. Alig vártam, hogy a gyerekeimet is megörvendeztethessem vele, de egyikük sem rajong a kakaóért. Remélem, ebből logikusan nem az fog következni, hogy más szenvedélyeket keresnek maguknak.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Nagy nehézségekről a megkérdezettek kevesebb mint 20 százaléka számolt be, leginkább a munkahelyi bizonytalanságoktól és a megbetegedés lehetőségétől tartanak.

A jelenlegi helyzetben a válaszadók 80 százaléka házastársára, párjára vagy gyermekére támaszkodhat.

A járványügyi veszélyhelyzet megerősítette a családtagok közötti kapcsolatokat, a megkérdezettek negyede (24 százalék) azok javulásáról számolt be, 71 százaléknál nincs változás és csak 4 százalék érzi úgy, hogy romlottak a családi kapcsolatai a veszélyhelyzet óta. Az emberek 45 százaléka nyilatkozott úgy, hogy most több időt tud fordítani családtagjaira. A felmérésből az is kiderül, hogy a veszélyhelyzetben a válaszadók alig negyede (24 százalék) érzi feszültebbnek magát, az emberek 47 százaléka inkább nyugodtan, higgadtan éli meg a jelenlegi helyzetet. A férfiak és a fiatalok általában nyugodtabbak: a férfiak 51 százaléka, míg a nők 44 százaléka, emellett a 30 év alattiak 56 százaléka, míg a negyveneseknek mindössze 36 százaléka tekinti magát inkább nyugodtnak, mint feszültnek. A többség ismeri és betartja a koronavírus elleni védekezés szabályait.

A döntő többség (94 százalék) azt állítja, hogy teljes mértékben betartja a vásárlási, kereskedelmi korlátozásokat és a kijárási korlátozást.

Az emberek többsége felelősen és tudatosan védekezik a vírus ellen, 85 százalékuk a szokásosnál gyakrabban mos kezet, 55 százalékuk pedig rendszeresen hord maszkot és gumikesztyűt is. Úgy tűnik, hogy a magyarok többsége megbirkózik a járvány miatt felmerülő problémákkal, hiszen kevesebb mint 20 százalékuk számolt be kifejezetten nagy nehézségekről. Általában legkevésbé az élelmiszer beszerzése, valamint a hivatali ügyek intézése okoz problémát, leginkább viszont a munkahelyi bizonytalanság és a pénz előteremtése miatt aggódnak. A járványhelyzet miatt a legtöbben, azonos mértékben attól tartanak, hogy valaki megbetegszik a családban (43 százalék) vagy elveszíti a munkáját (42 százalék).

Módszertan: A KINCS telefonos kérdőíves közvéleménykutatása április 16. és 23. között 1000 fős mintán történt.

Az első hét után a körülöttem eluralkodó liszt-, kézfertőtlenítő- és maszkpánik ellenére hihetetlen nyugalom szállt meg. Rájöttem, hogy valójában én a szabadságom alatt sem vagyok ilyen relaxált állapotban, mert nemcsak a munkahelyemen és a háztartásban igyekszem belegyömöszölni az elvégzendőket egy-egy napba, hanem a nyaralásom tíz napjába is mindazt, amit tervezgettem egész évben. Ráadásul igazán kivételes helyzetben vagyok: van itthon végezhető munkám, ami ráadásul témában is kiválóan passzol az életemhez. A gyerekeim felnőttek, nekik már nem kell letöltenem a napi leckéket, gondoskodnom arról, hogy a kreatív energiáikat ne környezetük le-, hanem önmaguk felépítésére fordítsák. Anyukámékhoz is elég hetente egyszer elmenni a napi telefonbeszélgetések mellett.

Különös szabadság az otthonunkba zárva. Egy villanásnyira a múlt homályába vész a kapkodós készülődés, a rohanás, a lelkiismeretfurdalás, hogy nem ott kellene lennem, ahol vagyok, hiszen rajtam kívülálló okokból nem mehetek szinte sehova.

Nincs a csalódás árnyékával fenyegető szabadidő- és nyaralástervezés, a szabadság csak abban különbözik a többi naptól, hogy nem dolgozom. (Bár sokkal könnyebb így automatikusan megnézni az e-maileket, felvenni egy telefont.) Végre belesüppedhetek kicsit a jelenbe, abba az érzésbe, hogy vannak egyre hosszabbra nyúló pillanatok, amikor nem kell az elhagyott perceket és órákat fejben lejátszani, elemezni, és a rám várókat tervezni, ütemezni. Átélhettem, hogy az idő nem az én programjaim láncolata, nem reggeli edzések, interjúk, megbeszélések, hírek, találkozások sora, nem a villamos elérése, az indulás előtti teregetés kivárása, a küldés gomb megnyomása az ígért határidő előtt. Nem ezek tagolják és viszik előre, hanem az idő bizony vonul magától, s mivel engem mindig ugyanott talál, kénytelen vagyok ezt a lassú, barátságosan kíméletlen hömpölygést észrevenni. És nemcsak az elalvás előtti, napot átgondolós percekben.

Most leírhatnám, hogy azóta is békében élek, összhangban a természettel, önmagammal, egy „csillelős”, termékeny bölcs állapotban, az idő tenyerén. Csak azt nem értem, hogy ha két cikk között még ki is tudok teregetni, ha nem kell napi másfél órát utaznom, induláskor tárgyalóképesre öltöznöm, és kozmetikáznom magam, ha nincsenek napi „épphogyodaérős” esti bevásárlások, hogy lehet, hogy mégis úgy esek be az ágyba, hogy egy csomó mindent nem végeztem és intéztem el ma sem? Hogy nem raktam rendet a beépített szekrényekben, a padláson és a pincében. Hogy nem olvastam el a könyveket, amiket akartam, és nem is írtam meg, amit akartam. Hogy nem nézek filmet napok óta. Nem festettem ki a lépcsőházat, ahogy terveztem.

Azt hiszem, azzal kezdődött, hogy mindannyiunknak kicsit több munkát kellett vállalni, ami jól is esett, hiszen újfajta kihívásokat jelentett. (Hogy nálam mindez milyen ötletdömpinggel járt, az a munkatársaimnak is karanténproblémákat okozott, de azt majd megírják ők.) Aztán nagyon vágytam végre rendbe tenni a kertet, hogy az egyéves unokámnak legyen hol szaladgálni, most, hogy a játszótereket bezárták.

Hogy legyen élhető, inspiráló és az operatív törzs elvárásainak is megfelelő helyszíne a családegyesítő találkozásoknak a kertben, ha már a nyaralás lehetősége szertefoszlott.

Ástam, irtottam a gyomokat, az orgonát, a mérgező gyöngyvirágot, füvesítettem, betonlapokat raktunk le. De ott voltak még a kemény kubikosmunkával kitermelt szegélykövek, összedobtam hát kövirózsákból egy giccs határát súroló kis sakktáblakertecskét.

Arra gondoltam, milyen jó lenne végre a saját paradicsomunkat, borsónkat szüretelni… hát vetettem, palántáztam. A kert flórája évek óta először kapott esélyt a nyári túlélésre, mert a reggeli és esti utazás helyett locsolhattam. A fiatal szomszéd anyukával egymást bátorítottuk, mindennap történt valami társasházunk kertjében. Azt is teljesen életszerűnek, sőt szükségesnek éreztem, hogy a szomszéd a lépcsőházban olyan szerszámos tárolót rittyentett, mint egy barkácsmagazin tetris challenge-je. Felakasztva függtek a metszőóllók, sövényvágók, lapátok és gereblyék, mértani rendben. Akárcsak az én kövirózsa sakktáblácskám.

A családból hárman home office-ban dolgoztunk, végre eljött hát a lehetőség, hogy mindennap friss ételt főzzek, és ők se szendvicsen meg gyroson éljenek, és a két munkába járósnak is tudtam csomagolni.

Hihetetlen tökélyre fejlesztettem a nem dobunk ki semmit elvét.
Amióta a kijárási korlátozás első hetében megkóstoltam nagylányom kovászos kenyerét, beléptem a kovásznevelők klánjába, el is kapott a hevület, kenyeret, kakaós csigát, kalácsot, zsömlét, ciabattát sütöttem, először egyszerre csak egyet, aztán kettőt, majd olykor négyet, anyuéknak, a barátnőmnek… Hisz épp kapóra jött az új munkarend, webmeeting közben simán kimehetek a konyhába egy kétperces tésztahajtogatásra.

És persze, szorgosan szereztem be a fűszernövényeket az erkélyre, körülbelül háromszor annyit, mint rendesen, mert most meg is írtam a kepmas.hu-ra, hogy csináljunk zöld erkélyt, nem lehet, hogy ne ültessek mindből, amit ajánlgatok. És persze, akkor már vettem a friss házas kisebbik lányomnak is az új lakás teraszára...

Amikor tegnap este, a közös edzésre készülődve még lerohantam locsolni, lányom a fejét csóválta, hogy várni kell rám, aztán amikor két kör között kivettem a sütőből a pizzát és beraktam a következőt, majd az edzés végi nyújtás közben megnéztem egy üzenetet, amely a munkahelyi csoportba érkezett, csak ennyit mondott: „az edzőteremben sosem foglalkoztál mással”. A másnapi címlapfotózásra készülve összeírtam pár kérdést, miközben megpróbáltam kimanikűrözni a kerti munka nyomait. Éjfélkor ágyba is kerültem, majd pár óra múlva arra riadtam fel, hogy „Jaj, elfelejtettem megetetni a kovászt! De nem csak este, már reggel is!”

És akkor azt mondtam a fodrozódó fűszernövényeimen is átsütő hold megvilágosító sugaránál (a járványhelyzet ezt is elhozta, hogy néha magamban beszélek): „Üdv a saját karanténodban, Kati!”

A kovász egyébként túlélte. Sütök is két kenyeret meg egy kis focacciát, ha jönnek a gyerekek. És megveszem a festéket munka előtt. Locsolás után. Ha apuéknak elvittem a macskakaját… Hú, ez megint nem fog beleférni…

Néha elérhető, gyakorlatias célokat tűz ki magának, máskor elragadja a hév, az ábrándozás, álomvilágba téved, és olyasmikre vet szemet, amelyekre nincs szüksége, amelyek elérhetetlenek vagy egyenesen károsak, rombolók maga és mások számára.

A képzelet és a fantázia az, ami segíti abban, hogy minden ember túltekintsen pillanatnyi létvilágán.

Képesek vagyunk célokat kitűzni, terveket dédelgetni, álmodunk és ábrándozunk, el tudjuk képzelni azt is, ami még nincs, vagy talán csak a képzeletünk szülötte. Az embernek nem csupán élményeket és tapasztalatokat hordozó múltja és pillanatnyi életét jelentő jelene, hanem jövője, a jövőről való tudása is van. Vágyaink arra valók, hogy törekvésre, cselekvésekre serkentsenek, hogy képesek legyünk el is érni, amit tervezünk, vagy legalább megpróbálni elérni. Jó és rossz, hasznos és haszontalan, elérhető és elérhetetlen dolgok után is képesek vagyunk sóvárogni, ellentmondva a költőnek: „Ábrándozás az élet megrontója, mely, kancsalúl, festett egekbe néz”. Hiszen önmagában nem jó vagy rossz, ha arra vágyunk, hogy szebbek, okosabbak legyünk, hogy gazdagság, siker, hírnév legyen osztályrészünk.

Már a kisgyerek is álmodik: hősnek képzeli magát, tűzoltónak vagy katonának, több, szebb játékot kívánna, mesevilágot képzel maga köré. De némelyikük csak arról álmodik, hogy neki is volna, mint a többieknek, apukája; ha egyszer eljutna nyaralni; vagy azt szeretné, ha szeretnék. A gyermek álmai, vágyai mindig szépek, jóra törnek – hiszen melyik gyerek tervezi azt, hogy hajléktalan, munkanélküli, őrizetes, narkós, magányos, sikertelen, beteg lesz, ha nagy lesz? A gyermeki ábrándok ritkán földhöz ragadtak, nem ismerik az észszerűség korlátait, hanem még teljes önfeledtséggel élik meg azt a szabadságot, amely nélkül az embernek nincsenek, nem lehetnek tervei, vágyai. Ám a gyermek – de sok felnőtt is – úgy éli meg a vágyait, mint jogos járandóságot: amiért tenni nem kell, csak élvezni, ha valóra válik; csalódni, ha semmi sem lesz belőle, s levonni a pesszimista poétával együtt azt a következtetést, hogy mindez nem más, mint „Földiekkel játszó / Égi tünemény, / Istenségnek látszó / Csalfa, vak Remény”.

Ahogy elérkezik a felnőttkor az ember életében, úgy lesznek józanabbá, észszerűbbé a vágyai. Többségükben már nem valamilyen álomvilágba ragadnak, hanem a mindennapi létezés realitásához kapcsolódnak, egy valódi, szebb, jobb, boldogabb élet reményét tükrözik. És most ne azokra gondoljunk, akik egy életen át abban reménykednek, hogy megütik a főnyereményt, varázsütésre megszépülnek valami csoda folytán, hanem azokra, akik lakásról, hivatásról, szép családról, tisztes megélhetésről álmodnak, de készek arra is, hogy tegyenek ezekért. Az ilyen embert a vágyai hajtják, hogy több, jobb legyen, ha pedig reálisan méri fel a lehetőségeit és az erejét, az ábrándokból idővel valóság lehet. Nem így, ha vágyainkat a csodavárás tétlensége, a mértéktelen önzés, a mások majmolása, az ártó szándék vagy az irigység kíséri. Vágyai révén minden ember a saját személyiségét építi, az életét alakítja.

Ha ezt feladva másoknak, divatnak, reklámnak engedi át, hogy mit szeretne, akkor az álmok valóra váltásának lendülete csalódássá, kielégületlenséggé, boldogtalansággá változik.

Előbb-utóbb a reménytelen remények világában találja magát, ahol a mának élés, a pillanat bűvölete ejti rabul azt az embert, de akár egy egész közösséget, társadalmat, generációt is.

Minden emberben ott él az ösztön, hogy merjünk nagyot álmodni, hogy kisebb-nagyobb álmainkat annak a köznapi értelmünket meghaladó valaminek rendeljük alá, amit úgy hívunk, hogy remény. Ha vágyaink reménnyé nemesednek, abban már nemcsak álmaink, ábrándjaink, fantáziánk bizonytalansága, hanem a beteljesedés közelsége, céljaink elérhetőségének realitása is testet ölt. A keresztény hagyomány ezt a reményt a hit, az önmagunkban, másokban, a jövőben és a Teljes Valóságban való bizonyosság erejével kapcsolja össze. Ahogy az Újszövetség tanítja: „szilárd bizalommal abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk.” Ha képesek vagyunk túllépni hétköznapi reménytelenségeink csapdáján, köznapi, apró sóvárgásainkon, ha komolyan vesszük azt a keserűségében is igaz népi bölcsességet, hogy a remény hal meg utoljára, valósítjuk meg azt, amire az ember, minden ember rendeltetett. Kósza álmainkból akkor törekvésre serkentő vágyak, azokból pedig a magunk és világunk jobbítását szolgáló remények, végül pedig hit fakad.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Első könyved, Az osztály vesztese egy aktuális témáról, az iskolai bántalmazásokról szól. Minek köszönhető, hogy ennyire otthonosan mozogsz a kamaszok világában: az empátiádnak, vagy voltak saját élményeid velük kapcsolatban?
– Ezek a történetek, sőt még a szereplők is valós élményekből születtek. Amikor elhelyezkedtem pedagógusként egy általános iskolában, sok diáknak megismertem a történetét, és rengeteg bántalmazást láttam. Szerettem volna a diákokon segíteni, különösen az egyik áldozatnak, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Az ő történetét írtam meg elsőként, majd arra gondoltam, hogy minden megismert diákom nehézségeit papírra vetem. Álmodoztam arról, mennyire jó lenne, ha rengeteg gyerekhez eljutna a könyvem, és így sokan rálátnának arra, mitől félnek azok, akik mellett nap mint nap ülnek a padban, mit éreznek az osztálytársaik, az áldozatok és a bántalmazók. Számomra is nagy meglepetés volt, hogy pár héttel a megjelenés után nagyon sok szülő és pedagógus örömmel fogadta a regényt, és valóban elkezdték együtt olvasni és feldolgozni a gyerekekkel a tabunak számító témát.

– Ezek a kamaszok korántsem tökéletesek, sőt! Mégis olyan megértéssel mutatod be őket, hogy szerethetővé válnak.
– Amikor írtam a történeteket, belehelyezkedtem egy-egy diák szemszögébe. Heteket szántam arra, hogy elképzeltem: én vagyok a könyvemben szereplő gyerek, vajon mit érezhetek, mit gondolhatok, milyen számomra a világ, milyen félelmeim vannak. Közben rájöttem, hogy amikor belehelyezkedünk valakinek a szemszögébe, akkor meg is szeretjük. Ilyenkor nagyon sok döntését, tettét fel tudom menteni, hiszen látom mögötte a félelmet, a rossz érzéseket, a szeretethiányt. Meg tudom érteni, hogy miért viselkedik így, és le tudom választani a tettét a személyiségéről. Látom, hogy jó ember, csak rossz módon vezeti le a stresszt és a saját fájdalmát.

– Szerinted mi a kamaszok legfőbb nehézsége?
– Nyilván több minden, attól függően, hogy milyen családból, milyen háttérből érkezik a diák. Egy iskolai közegben talán az a legnehezebb, hogy ki kell szakadni az otthoni valóságból, és meg kell felelni egy másik világban, egy külön univerzumban, ahol az van, amit ott visszajeleznek felé. Ha az osztálytársak és még a tanárok is azt kommunikálják, hogy ő buta, rossz vagy gyenge, akkor abban a közegben azzá is válik, hiába különleges vagy jó valamiben az iskolán kívül.

Az osztály vesztesében ez az egyik fő problémafelvetés: mindegyik diák – még az is, akit mások nyerő pozícióban látnak – kerülhet olyan helyzetbe, amelyben vesztesnek érzi magát.

Mindenki fél attól, hogy ha nem teljesít mindennap, ha nem tudja megőrizni a közösségben a jó pozícióját, akkor áldozattá válhat.

– Gyermekkorodban ezt így élted meg?
– Az általános iskolámban én is éreztem ezt a megfelelési vágyat és kényszert. Nagyon rossz voltam testnevelésből, és a labdajátékok soha nem mentek. Így amikor testnevelésóra végén labdajáték következett, a megválasztott kapitányok mindig engem szólítottak utoljára valamelyik csapathoz, vagy nem is hívtak, csak oda kerültem, ahol kevesebben voltak. Felnőttként persze könnyebben el tudjuk viselni, hogy nem minden területen vagyunk jók, de gyerekként nagyon fájt, hogy senkinek sem kellek testnevelésórán. Úgy éreztem, mintha a homlokomra lenne írva, hogy béna vagyok. Szégyelltem magam emiatt.

– A hőseid gyakran tűnnek magányosnak, barátot keresnek. Ezzel te is így voltál?
– Igen, kislányként mindig nagyon vágytam egy legjobb barátra, ahogy a Cseresznyeliget titkának a főszereplője, Kitti is. Sokszor éreztem azt, hogy bár elfogadnak az osztálytársaim, nincs olyan lelki társam, aki hasonlítana rám, akivel minden gondomat megoszthatom, aki elsőként gondol rám, ha párt kell választani valamilyen feladathoz. Ezt az érzésemet újra meg újra beledolgoztam a könyvekbe, mert tanárként is azt tapasztaltam, hogy mindenki keres egy szövetségest, különösen a lányoknak létkérdés, hogy találjanak egy legjobb barátot, és nagyon megszenvedik, ha nincs.

– Párt találni sem sokkal egyszerűbb. Te könnyen rátaláltál a párodra?
– A férjemmel az egyetemen, egy pszichológiaórán találkoztunk, ahol pont a családalapítást, a gyerekeket, a barátságot jártuk körbe. Akiket ott megismertem, azokkal sokkal közelebbi viszonyba kerültem, mint a saját szaktársaimmal, mert ott magunkról kellett beszélni, a saját bajainkról, nehézségeinkről, érzéseinkről, és akikkel ezt megosztjuk, azokban jobban megbízunk. Nagyon sok barátság született ezeken az órákon. Ott derült ki, hogy a későbbi férjemmel nagyon hasonló az értékrendünk.

Az egyik barátnőm még mondta is, hogy ti annyira jól összeillenétek. És amikor véget ért a félév, egy pár lettünk.

Ez a legelső évünk volt az egyetemen, és azóta együtt vagyunk. Mindenben segítjük, támogatjuk egymást, például a kezdeti években a férjem olvasta és véleményezte elsőként a regényeim kéziratát is.

– Visszatérve a magányhoz, a Visszhangország című regényed szereplői a szeretetlenséget élik meg. Pedig létezik a szeretet, csak a hétköznapokban nem sikerül mindig úgy kifejezni, ahogy erre vágynának.
– A Visszhangországban egy kicsit kényes témával foglalkozom, hiszen senki nem mondaná, hogy megfeledkezik a szeretteiről, mégis sokszor érezzük azt, hogy a környezetünktől kevesebb figyelmet, törődést kapunk. A főszereplő, Cinke is ezt éli meg. Pont egy olyan korba lép, amikor elkezd önállósodni, és azt érzi, hogy a szülei elengedik a kezét. Már sok mindent egyedül csinál, de még vágyik arra a régi időszakra, amikor mindig szorosan ott álltak mögötte a szülei. Ezért elkezd félni attól, hogy elfelejthetik, hogy szeretik-e eléggé, vagy fontosabb számukra a munka és a mindennapi tevékenységek. Valójában szeretik, csak a szülők sem tudják ezt úgy kommunikálni, ahogy neki szüksége lenne rá.

– Visszhangország az elfeledett emlékek gyűjtőhelye, a dallamoktól kezdve az épületeken át a kutyákig és emberekig. Te inkább felejtesz vagy őrzöd az emlékeidet?
– Emlékező típus vagyok; mondhatnám, hogy a memóriám az, amire építek minden területen, tehát a könyvekben is. Jól vissza tudok emlékezni helyzetekre, képekre, szereplőkre, érzésekre. Fel tudom idézni a gyerekkoromat és azt, hogy mire vágytam, milyen életet képzeltem magamnak.

Már kislányként is arról ábrándoztam, hogy egyszer pedagógus és író leszek.

– Legújabb regényedben, Az ellenállók vezérében is visszafelé tekintesz – ezúttal a múltba kalauzolsz egy osztálynyi hetedikest. Miért tartod fontosnak, hogy kapcsolódjunk a múlthoz?
– A Pagony Kiadó kérésére kezdtem foglalkozni történelmi témával, és én választottam a kiegyezés időszakát. A kutatás során sok levelezést, naplót és cikket olvastam az akkori fővárosról. Közben rájöttem, hogy az emberek régen is úgy gondolkoztak és éreztek, mint mi. Változhat a díszlet, a jelmezek, de attól még ugyanolyan döntéshelyzetekbe kerülünk, mint kétszáz vagy százötven éve. Amit akkor választottak, az hatással van a mi életünkre, és ebből szerintem nagyon sokat tanulhatunk. A regényem fő dilemmája, hogy jó-e a kiegyezés. Azok az emberek, akiknek a rokonait, barátait, ismerőseit császári parancsra megölték és bebörtönözték, végül úgy döntenek, hogy ezt a császárt muszáj magyar királlyá koronázni, de a regényben van egy pont, amikor a főhőseim megváltoztathatják a múltat, és rajtuk áll: legyen-e kiegyezés vagy sem.

– A Zuhanórepülés című ifjúsági regényedben is döntéshelyzet elé állítod a főhőst és az olvasókat, hiszen két megírt befejezés közül választhatnak. Ádám, a főszereplő kifejezetten a magaslati élményeket keresi. Én már többször álmodtam, hogy repülök. Téged miért vonz az ég?
– Nagyon szeretem csak nézni az eget és ábrándozni arról, hogy milyen jó lenne közelebb lenni hozzá. Nekem is sokszor volt olyan álmom, hogy repülök, illetve lebegek, és olyan könnyűvé váltam, hogy el tudtam rugaszkodni a földtől, és felfelé haladtam, az ég felé.

A Zuhanórepülésben Ádámnak ez is egyfajta kompenzáció: keresni valamit, amiben a többiek fölé emelkedhet, amiben felnézhetnek rá.

Mert vannak olyan élethelyzetei, ahol azt tapasztalja, hogy ő kevesebb, mint a többiek, és keresni akar valamit, ami miatt mindenki más csodálhatja és felnéz rá.

– Az Erőd, amibe Ádámot helyezted, egy különleges tér: egyrészt véd a csalódásoktól, másrészt bezár.
– Az Erődöt két nagyon erős élményből teremtettem. Az egyik az volt, amikor gyerekként, majd később felnőttként is kórházba kerültem, és mind a kétszer ugyanazt éltem meg: kiszakadtam a valóságból. Az élet ment tovább odakint, mindenki más tette a dolgát, én meg egy külön, zárt világba csöppentem, ahol csak egy beteg voltam. Nem az számított, hogy milyen ember vagyok, hanem hogy mi a betegségem. Az Erődben is elvesztik a szereplők a kinti identitásukat és a külvilággal való kapcsolatot.

A másik élményem egy álmom volt, ami egy jövőbeli világban játszódott. Elmentünk a férjemmel egy kis zárt államba, mert ott kapott munkát. Mindenkinek teljesen egyforma háza volt: szép, tiszta, fehér, modern bútorokkal, gyönyörűen berendezve. Megmagyarázták, hogy itt nem lesz szükség kulcsra, mert mindenkinek ugyanaz van mindenből. Itt nincs bűnözés, és biztonságban vagyok. Nagyon furcsa kettősséget éreztem: egyrészt megkönnyebbültem, hogy nem kell félnem, másrészt nyomasztott, hogy elvették a szabadságomat.

– A mostani karanténhelyzetet hogy éled meg: korlátoz vagy enged szabaddá válni?
– Engem korlátoz. Mindig úgy gondoltam, hogy ilyen nagyon sok emberre kiterjedő rossz nem érhet minket ebben a modern világban. Azt élem meg, hogy sokkal kevesebb befolyásunk van a világra és az életre, mint eddig hittük.

Sokkal kevesebbet tehetünk meg, és kisebbek vagyunk, mint ahogy gondoltuk.

– Mi hiányzik a legjobban?
– A szüleim és a barátaim. Mi a férjemmel amúgy is itthonról dolgozunk, így ilyen szempontból nincs változás, viszont hiányoznak a hétvégi találkozások a barátokkal és a tágabb családunkkal.

– A regényeidben gyakran nyitva hagyod az utat az olvasó előtt. Magad előtt is nyitva hagyod, vagy inkább tudatosan tervezel?
– Ez érdekes, mert a hétköznapokban szeretem, ha minden megtervezhető, mégis jobban foglalkoztatnak azok a kérdések, amelyekre nincs egyetlen biztos válasz.

A könyveimben is arra törekszem, hogy ne legyen minden kimondva.

Inkább kézen fogom az olvasót, és azt mondom, hogy sokféle válasz és lehetőség van, amelyek közül ők választhatnak.

– A leltár: 4 év, 12 könyv. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy három ízben jelöljenek az Év Gyerekkönyve-díjra, és felsős osztályok olvassák kötelezőként ifjúsági regényeidet. Mi a legelevenebb írói emléked?
– Nehéz egyvalamit kiemelni. Nagyon meglepő és jó érzés, hogy a diákok ilyen pozitívan és közvetlenül fogadják a regényeimet. Az olvasótalálkozókra mindig hoznak ajándékokat is nekem: egy-egy rajzot, amit valamelyik könyvem jelenetéből készítettek, de kaptam kihajtható kis könyvet is, amibe beírták, hogy „a kedvenc írónőmnek” és „szeretlek”. Ezekért a visszajelzésekért érdemes leginkább írni.

– A beszélgetést úgy indítottam, hogy olyan vagy, mint egy tavasztündér. Ha most varázsolhatnál, akkor mi lenne az, amit elsőként megváltoztatnál?
– Talán azt kérném, hogy mindenki jobban ismerhesse és szerethesse magát. Mert szerintem a legtöbb konfliktus és nehézség abból adódik, hogy magunkat sem ismerjük igazán, és ha mégis, nem tudjuk magunkat szeretni és elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk. Ha erre képesek lennénk, boldogabbak lehetnénk, és másokat is könnyebben azzá tehetnénk.

Néhány nap eltéréssel két magyar nő is nagy fotós elismerésben részesülhetett. Kovács Bea a Sajtófotó Pályázat egyik nagydíját nyerte meg, Horváth Eszter pedig a World Press Photo idei mezőnyében bizonyult a legjobbnak Környezet (egyedi) kategóriában. Esther Horvathként olyan magazinok hasábjain publikálta már fotóit, mint a National Geographic, a New York Times, a Wall Street Journal és a Time magazin.

– Hogy élted meg ezt az elismerést?
– Bombarobbanásként. Mindig ez a díj volt a legnagyobb álmom. Már az is fantasztikus érzés volt, amikor e-mailben megírták, hogy bekerültem a jelöltek közé, vagyis díjazott leszek, és egyáltalán nem is foglalkoztam azzal, hogy vajon hányadik helyen végzett a képem. Amikor a virtuális díjátadó eseményen kiosztották és bemutatták a harmadik, majd a második helyezett képet, és egyik sem az enyém volt, azonnal elkezdtek folyni a könnyeim örömömben, annyira fantasztikus érzés volt.

– Gondolom, amikor nincs éppen járvány, az eredményhirdetés nem egy privát csoportos online hívás keretében történik.
– Ez minden évben egy gyönyörű szép rendezvény, amin még a holland király is ott szokott lenni, és ott nyílik meg World Press Photo kiállítás is. A napokban eszembe jutott, hogy bár szuper lett volna mindezt élőben átélni és megadni a módját, de az online díjátadónak hála most legalább hatvan ember nem repült el Amszterdamba, növelve ezzel a karbonlábnyomát.

– Az elmúlt években elkezdték díjazni a magyar fotósokat a World Pressen. Lehet, hogy Máté Bence sikerei után felkerültünk egy képzeletbeli fotós térképre, és neked így már egy picit könnyebb dolgod volt?
– A zsűri egészen a verseny végéig semmit sem tud a fotográfusról, nem ismerik, melyik képet ki készítette. Most például ugyanaz a fotós két alkategóriában is első díjat kapott, de ez is csak utólag derült ki.

Eddig hétszer nyertek magyarok, de én vagyok az első magyar nő, akit első díjjal jutalmaztak.

– Gondolom, pontosan emlékszel arra a pillanatra, amikor lencsevégre kaptad a jegesmedvéket.
– A fénykép az északi-sarki MOSAIC expedíción készült, ahol én az első három és fél hónapban, tavaly szeptembertől januárig, gondoskodtam a kutatás fotós dokumentálásáról. Ez a kép még nagyon az expedíció elején született, de már éppen mentünk bele a téli éjszakába, ami onnantól kezdve hónapokon át napi 24 órás sötétséget jelentett. Emlékszem, éppen vacsora után voltunk, kimentem a fedélzetre, amikor egyszer csak észrevettük, hogy egy jegesmedvemama és a bocsa közeledik a hajó felé. Ott kíváncsiskodtak és szaglászták a kifeszített elektromos kábelt. Ahogy csak tudtam, siettem előre a hajó orrához, hogy ha úgy lesz, ahogy gondolom, és a medvék a vezetéket követik, akkor ott lencsevégre tudjam kapni őket. Már amikor készítettem a fotókat, főleg, amikor a kis jegesmedvebocs lábra állt, éreztem, hogy ez jelentőségteljes kép lesz.

Nagyon vártam egy ilyen pillanatra, ahol be tudom mutatni, hogy mi, kutatók csak vendégként vagyunk jelen a jegesmedvék országában.

A kép jól visszaadja az északi sötétséget is, hiszen pontosan csak azt lehet látni, ami a hajó spotlámpájának fényében feltűnik. Talán épp ezért, a kietlen táj és a zászlók miatt, nagyon sok embernek a Holdra szállás jutott eszébe róla.

– Ez még elmesélve is fantasztikusan hangzik. A mínusz negyven fokos hidegben hogy képes az ember fényképezni?
– Fokozatosan tapasztaltam ki, hogyan lesz működőképes. Amikor a jégen dolgoztunk, először felvettem egy vékony kesztyűt, ebbe tettem egy kézmelegítőt, aztán erre ráhúztam még egy vastag síkesztyűt is, de így is annyira lefagyott a kezem a mínusz 40–45 fokban, hogy a könnyeim folytak mindennap. Végül szereztünk egy hatalmas, egymás között csak „kézszaunaként” emlegetett kesztyűt, de ez meg akkora volt, hogy nem tudtam benne megnyomni a fényképezőgép indítógombját. Végül egy vastag ragasztóanyagból kivágott kis köröket ragasztgattam rá tortaszerűen, ezzel magasítva meg a gombot, hogy képeket is tudjak készíteni és a kezemet se veszítsem el.

– Az expedíció tagjai ott vannak még az Északi-sarkkörön, a járvány ideje alatt is?
– Igen, ők vannak most a legnagyobb biztonságban a világon. Annyira érdekes, hogy az expedíció elején teoretikusan beszélgettünk is róla, hogyha valami történne a világban, akkor mi a legjobb helyen vagyunk.

– Hogy lehet kibírni azt, hogy 24 órán keresztül csak a holdat látod, és az egyik nap ugyanolyan, mint a másik?
– Amikor kint voltunk a szabadban, mindig rajtunk volt az arcvédő, a sapka, a sál és még azon a kapucni. Folyamatosan fújt a szél, semmit sem lehetett hallani, és a sötétség miatt még látni is kizárólag azt, ami éppen feltűnik a spotlámpa fényében.

Egy idő után azt vettem észre, hogy az ember a bensejével kezd el figyelni, mert a megszokott hallás és látás hiányában az érzékek máshogy működnek.

– Tulajdonképpen a ti hatalmas hajótok is felfogható karanténként, mert csak egymással érintkezhettetek hónapokig. Van olyan tapasztalat, amit tudsz hasznosítani a mostani helyzetben az ott kialakult rutinból?
– Sokszor eszembe jutott ez a párhuzam. Ahogy most sem nagyon tudjuk, a hét melyik napja van, az Északi-sarkkörön is nehéz volt követni a folyamatos éjszakában, hogy szerda van vagy csütörtök, főleg, hogy szabadnap sem volt soha, és minden egyes napunk ugyanúgy nézett ki. Legtöbbször az ételek típusa üzent az időről: szombatonként mindig főzeléket kaptunk. A koronavírus okozta helyzetben magamat is megkérdeztem, hogy azokat a dolgokat, amiket ott tanultam, most mennyire tudom hasznosítani az életemben. Ha visszagondolok a MOSAIC-ra, ott tényleg minden a természettől, az időjárástól függött, és annyira ki voltunk szolgáltatva ennek a felsőbb erőnek, hogy mindig csak egyetlen egy napra terveztünk előre. Minden este volt egy megbeszélésünk, ahol kiderült a másnapi menetrend, de hogy amit elterveztünk, tényleg megtörténik-e vagy sem, senki nem tudta.

Hiába volt tervünk, ha repedés történt a jégen, és azért küzdöttünk, hogy megmentsünk kutatóeszközöket, vagy jöttek a jegesmedvék, akkor borult minden.

Nagyon érdekes, hogy az agyam teljesen megszokta ezt, és elképzelhetetlen volt, hogy egyáltalán felmerüljön bennem, vagy elgondolkoztasson, hogy vajon mi fog történni két nap múlva. Most az egész világ ebben az állapotban van, szinte mindenki napról napra él. Magamon vizsgálom, hogy amit egy expedíción jól tudtam kezelni, itt is működik-e.

– És hogy érzed, sikerül itt is hasznossá tenned magad?
– Eddig nem vallottam kudarcot, de azért nekem is egyre nehezebb, mert minden készen áll a következő expedíciómra, és csak arra várunk, hogy a járvány végeztével zöld utat kapjunk. Nagyon várom azt is, hogy végre én is publikálhassam a MOSAIC expedíció legnagyobb felfedezését, amit szerencsére éppen sikerült megörökítenem a fényképezőgépemmel. Csak annyit árulhatok el róla egyelőre, hogy olyan dolog történt, amire még mi sem számítottunk.

– Gondolom, ilyen embertelen körülmények között inkább férfiak szeretnek dolgozni. Gondoltad volna gyerekként, hogy egyszer arra fognak kiképezni, hogy meg tud védeni magad egy jegesmedvével szemben?

– Gyerekkoromtól elsősorban mindig emberként, nem pedig nőként vagy férfiként láttam magam, ezért nem is éreztem úgy, hogy ezt vagy azt ne érhetném el nő létemre.

A munkámban is nagyon figyelek rá, hogy mindenkit emberként kezeljek, ne úgy, mint nőt vagy férfit. Erőteljesen jellemző az expedíciókon is, hogy aki már oda eljut, és készen áll arra, hogy nyolc-tíz órát a mínusz 45 fokban dolgozzon pihenőnap nélkül, három és fél hónapon keresztül, az teljesen mindegy, hogy milyen nemű. Az adott környezet iránti szerelmet kell éreznie, ez a lényeges.

A szavak ereje

A „szuggesztió” kifejezés talán sokaknak idegenül hangzik, de valójában a mindennapjaink része, mindnyájan átéljük és alkalmazzuk (oktatásban, reklámokban, egészségügyben, gyermeknevelésben, de a hétköznapi életünkben is).A szuggesztió egy egyszerű kijelentés, amit kisebb-nagyobb tudatossággal intézünk a másikhoz, akinek a reakcióiban önkéntelenül és automatikusan megjelenik a szavaink tartalma és üzenete. A negatív szuggesztiókkal („Nem fogsz izgulni!”, „Nem lesz baj!”, „Nem fog fájni.”) szemben a pozitív szuggesztiók a kellemes élményekre koncentrálnak („Nyugodt leszel és összeszedett.”,„Minden rendben lesz.”, „A fájdalom fokozatosan elmúlik.”), és hatékonyabban előmozdítják a kedvező irányú változást.
A szuggesztiókat többnyire nem szándékosan alkalmazzuk, és gyakran azt sem vesszük észre, hogy mekkora hatással vannak a szavaink a másikra.

A szomatikus orvoslás területén végzett kutatások eredményei szerint a különböző szuggesztív szövegek tudatos alkalmazása csökkenti a megbetegedés kockázatát és meggyorsítja a gyógyulási folyamatot. Ilyen adat például, hogy az égési sérültek esetében a „hűvös és kellemes” szuggesztió következtében megelőzhető a mély szövetrétegek lelökődése, illetve a gyulladás és az ödéma kialakulása,

vagy az, hogy egy műtét során az altatás ideje alatt lejátszott 12 perces szuggesztiós szöveg hatására megrövidül a kórházi tartózkodás és kevesebb gyógyszerre van szükség a felépülés során.
A szuggesztió és a hipnózis alkalmazásáról, illetve a módszerrel kapcsolatos tévhitekről Varga Katalin hipnoterapeutát, az ELTE Affektív Pszichológia tanszékvezető professzorát kérdeztem. Varga Katalin elmondta, hogy a szuggesztiókra való érzékenység nagy egyéni eltéréseket mutat, de mindenki fogékony valamilyen mértékben ezekre, ráadásul bizonyos helyzetekben (például érzelmileg felfokozott állapot, kiszolgáltatottság, új helyzet, félelem, szülés, sérülés) fokozottan érzékennyé válunk a szuggesztív hatásokra. Ez kétélű fegyver, hiszen ezekben a kiélezett helyzetekben mind a negatív, mind a pozitív szuggesztiók nagyobb mértékben hatnak ránk. Különösen fontos ezért, hogy a segítő szakemberek ezekben a felismert transzállapotokban/módosult tudatállapotokban a szuggesztív kommunikációs technikákat a pozitív kimenetel és a gyógyítás szolgálatába tudják állítani. Magyarországon a szakemberek a Magyar Hipnózis Egyesület és a Semmelweis Egyetem Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinika közös szervezésében, a Szuggesztiók Alkalmazása a Szomatikus Orvoslásban Képzés (SAS-OK) keretében sajátíthatják el a szuggesztív kommunikációs módszert.

Hipnózisban

A módosult tudatállapotban módosul az időérzék, megváltozik a testérzés, a koncentráció, a figyelem és az érzékelés, beszűkül a tudat, a szuggesztiók pedig fokozottabban hatnak. Ez egy hétköznapi jelenség, nemcsak a fent leírt kiélezett élethelyzetekben, hanem egy jó könyv olvasása, a gumimatracon való lebegés vagy akár a nappali álmodozás közben is meg tapasztaljuk, hogy megszűnik az idő és a tér, mi pedig teljesen bevonódunk. A hipnózis a fent leírt élményekhez hasonlóan szintén módosult tudatállapot, azzal a különbséggel, hogy nem spontán módon alakul ki, hanem a normális éber tudatállapotból a hipnózisindukció (szuggesztiók, amik segítik az ellazulást és a figyelem koncentrálását) segítségével váltják ki.

Varga Katalin elmondta, hogy a hipnózis kultúrtörténetét 10 ezer évre vezetjük vissza, és a modern pszichológiakutatásainak köszönhetően mára tudományos bizonyítékokon alapuló gyógymódként tartjuk számon. Bár sokáig úgy tartották, hogy a hipnózis egy alvásszerű állapot, maga a szó is a görög hypnos (alvás) szóból származik, de valójában nincs köze az alváshoz, nem jelennek meg az alvásra jellemző mintázatok sem az agyhullámokban. Az aktív-éber hipnózis kidolgozója, Bányai Éva magyar hipnoteraputa bizonyította, hogy a hipnózis nemcsak ellazult állapotban, behunyt szem esetén váltható ki, hanem az aktivitási szint fokozásával, például nagy ellenállású szobakerékpár tekerésével is. Mindeközben a hipnoterapeuta éberséggel, frissességgel, aktivitással kapcsolatos szuggesztiókat mond, ami jól használható a teljesítményfokozás elérésére.

A hipnózis során a személy figyelme beszűkül a hipnoterapeuta szavaira és a saját élményeire. Talán ez az alapja annak a tévhitnek, hogy az akaratgyenge emberek könnyebben hipnotizálhatók, holott a hipnábilitás valójában nem a befolyásolhatósággal és gyengeséggel, hanem az álmodozás és a belemerülés képességével mutat összefüggést.

Varga Katalin kiemelte, hogy a hipnotizált személy nem passzívan vesz részt a folyamatban, és nincs úgy kitéve a hipnotizőr kényének-kedvének, ahogyan azt a filmekben lefestik. A hipnózis során a személy a saját belső erkölcsi normáit megtartva cselekszik, így csak arra vehető rá, amire normál, éber tudatállapotban is hajlandó lenne. A nem dohányzó személy hipnózisban sem fog rágyújtani, és senki nem fogja lelőni a szomszédját a hipnotizőr utasításának engedelmeskedve. Egy kutatásban,ahol ezt vizsgálták, azt a kérdést tették fel, hogy a hipnotizált hajlandó lenne-e a hipnotizőr kérésére leszúrni az asszisztenst. Az eredmény azt mutatta, hogy a valóság érzékelése a hipnózis során is megtartott. Míg a hipnotizált személyek engedelmeskedtek a szuggesztiónak, amikor papírkést tartottak a kezükben, addig igazi kés esetén nem tették meg, amit a hipnotizőr mondott.

Mire használják? 

Varga Katalin elmondta, hogy a hipnózisnak három fő alkalmazási területét tartják számon. A pszichoterápia során a módszer jól használható például a szorongások, a pánikzavarok, a függőségek és a hangulatzavarok kezelésében, de a személyiség fejlesztésében is. Testi betegségek esetén a hipnózist nem önálló módszerként alkalmazzák, hanem kiegészítő terápiaként, ami előmozdítja a gyorsabb gyógyulást, és/vagy csökkenti a fájdalmat. A hipnoanalgézia segítségével a fogászati beavatkozás akár gyógyszeres fájdalomcsillapítás nélkül is elvégezhető. Mindemellett a módszer kiválóan alkalmazható az egészségesek teljesítményfokozásában, például a sportolók vagy vizsgázók felkészítésekor.

Ki alkalmazhatja? 

Pozitív szuggesztiókat bárki, de hipnózist csak hipnoterapeuta alkalmazhat.

A hinoterapeutának nincs különleges képessége vagy varázsereje, nem mágus vagy bűvész, hanem jól képzett szakember. Ahogy egy műtét is kockázatos, ha nem képzett orvos végzi, úgy a hipnoterápia is okozhat károkat, ha nem megfelelően alkalmazzák.

Érdemes tehát vigyázni, mert az interneten kóklerek, guruk, tisztánlátók, okkult tanítók és varázslók hirdetik magukat, mint hipnózissal foglalkozó szakembereket, de ha utánanézünk a képzettségüknek, gyakran kiderül, hogy csupán néhány hetes gyorstalpaló kurzust végeztek, ami igencsak kétségessé teszi a módszer megbízható és felelősségteljes alkalmazását. A hipnózis során a rég eltemetett élmények és emlékek könnyebben hozzáférhetővé válnak, és a nem megfelelően képzett szakember nem feltétlenül tudja megítélni, hogy milyen gyorsan haladjon a pácienssel; nincs eszköze arra sem, hogy feldolgozza a felmerülő emlékeket; és a váratlan reakciókat sem biztos, hogy kezelni tudja. Érdemes ezért olyan szakembert választani, akinek az alapvégzettsége orvos, fogorvos vagy pszichológus, és elvégezett egy hipnoterápiás módszertani képzést (a Magyar Hipnózis Egyesület vagy az Integratív Pszichoterápiás Egyesület képzését).

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Adrienn korábban mindenhol különcnek számított: a vagány gyerekek között ő volt a jámbor, de kritikus szemléletmódja miatt még az egyházi közösségekben sem találta meg teljesen a helyét, a szociális helyzetekből pedig általában szerencsétlenül jön ki. A hétköznapi szituációkban visszahúzódó, ennek ellenére szerepelni már gyerekkorában is szeretett: hamarabb tanult meg énekelni, mint hogy beszélt volna. „Nagy hatást gyakorolt rám a 17. századi itáliai manierizmus és az angol barokk, és arra vágytam, hogy barokk énekes legyek” – emlékezik vissza. Egyetemi szintű zenei tanulmányai ellenére az élete más irányt vett, tudás iránti vágya és kíváncsisága pedig újabb és újabb területekre vitte: volt kulturális menedzser, majd több médium szerkesztő-riportere is, tíz évig pedig kora gyermekkori zenei nevelést oktatott ‒ két évig az ELTE-n is. Jelenleg hátrányos helyzetű gyermekes családok és idősek életét támogatja családsegítőként, emellett tizennégy éve korrektorként is dolgozik.

Furcsaságai miatt azonban felnőttként is kilóg az adott kollektívából, ezért nem bírja sehol tartósan megvetni a lábát.

„Nagyon nehezemre esik elviselni azt a közeget, amibe a 21. század belekényszeríti az embert. Noha digitális bennszülött vagyok, az agyam pedig állandóan pörög, sokszor mintha egy függöny mögött lennék, valamilyen sejtelmes álomban, bezárkózva, és nem tudok megbarátkozni az idő eszeveszett zakatolásával és a normálisnak tartott világgal” ‒ mondja.

Tanulmányi és szakmai sikerei ellenére mindig azt gondolta, benne van a hiba, mígnem két évvel ezelőtt, 44 éves korában kiderült számára, hogy autista. A nagyobbik fiát ADHD gyanújával vitte kivizsgálásra, ám Asperger-szindrómát állapítottak meg nála, amely az autizmus spektrum zavar egyik típusa. Ezután áttanulmányozta az autizmus fellelhető szakirodalmát, és rengeteg esetben azt érezte, hogy róla írtak. Mivel az autizmus elsősorban genetikai eredetű, ezért ez csak erősítette benne a gondolatot, hogy ő maga is érintett. Amikor megkapta a diagnózist, úgy érezte, mintha újjászületett volna. „Végre neve lett annak, ami vagyok, és gondolatban odavághattam az engem bántalmazó világnak, hogy nesztek, nem is én vagyok a hülye, szimplán autista vagyok! Roppant felszabadító érzés ez nap mint nap.”

Az már nem érte váratlanul, amikor kisebbik fiáról is kiderült, hogy Asperger-szindrómás, akinél jóval korábban jelentkeztek a tünetek. Hároméves koráig például nem lehetett ölbe venni, amikor aztán végre megengedte, Adrienn másodpercekig levegőt sem mert venni, nehogy elriassza. A 12 éves Zalán és az 5 esztendős Domi olyanok, mint a tűz és a víz: bár nagyon szeretik egymást, a szenzoros érzékenységük miatt zavarják őket a másik tünetei, ahogyan édesanyjuk fogalmaz: „autisztikus tüneteik nem kompatibilisek egymással”. A kisebbik fiú például gyakran hangoskodik, amit bátyja nehezen visel, máskor szeretetből elkezdi bökdösni Zalánt, aki erre ingerülten reagál. Ha volt negyedóra közös játék, akkor biztos lehet benne, hogy a következő percben robban a bomba. „Minden nyaralás, ünnep, hétvége és hétköznap voltaképp katasztrófa ‒ legalábbis ezt érzem, amikor épp benne vagyunk egy ordítozós‒meltdownos‒dührohamos jelentben. Viszont boldoggá tesz, amikor egy-egy megnyilvánulásuk során látom, hogy a fiaim milyen zseniálisak a maguk teljességében.”

Az életük egy érzelmi hullámvasút, és ez pszichésen rendkívül megterhelő mindnyájuk számára.

Amikor nem veszi észre, hogy túlhajtotta magát, Adrienn mindent túlságosan sötéten lát. Ilyenkor az élet apró örömeibe kapaszkodik, mint például a festék szétterjedése a vásznon, egy általa főzött finom vacsora, vagy amikor a fiai százszorszépet keresnek neki a fűben, és naponta többször elmondják, mennyire szeretik. Reggelente mégis úgy kel fel, hogy csak azt a napot sikerüljön megoldania, túlélnie.

Adrienn mindkét fia integráló intézménybe jár. Zalán heti kétszer kap fejlesztést az iskolában, míg Domival hetente egyszer gyógypedagógus foglalkozik az óvodában. Hasznos lenne több fejlesztésre is vinni őket, de ez nagyon sok logisztikát igényel a szülőktől, mivel mindketten vidéken dolgoznak. Az anyának nemcsak két munkakörben és a fiúk mellett, de a konyhában és a háztartásban is helyt kell állnia, ezért állandó rohanásban van, és hétvégente sem pihen rendesen. „Az óvodában és az iskolában egy autizmus spektrum zavaros gyerek háromnak számít, arra viszont nem gondolnak, hogy ez otthon is így van, tehát olyan, mintha hat gyerekem lenne.” Gondozásuk, fejlesztésük, békében tartásuk ‒ ezáltal a törékeny családi béke megteremtése ‒ tripla erőfeszítésbe kerül, ez azonban az általános megítélésében és a családi pótlék összegében nem köszön vissza. A férje rendvédelmi szervnél dolgozik, állandó stresszben, lélekölő közegben, rá is vigyáznia kell, de a nehézségek ellenére hűségesen kitartanak egymás mellett.

Az anyát ‒ sorstársaihoz hasonlóan ‒ állandó aggodalommal tölti el fiai jövője. Mivel saját bőrén tapasztalja, milyen a világ egy autistának, nagyon félti őket az előítéletektől és a méltatlan bánásmódtól.

Az autizmus spektrum zavarral élő gyerekek a legtöbbször céltáblái, áldozatai a kortársaknak, emiatt Zalánnak is már kétszer iskolát kellett váltania. A jelenlegi ‒ harmadik ‒ iskolája másik megyében van, naponta ingáznak vele autóval. A lakóhelyükön nincs megfelelő iskola Dominak sem, a másik irányban lévő, szintén távoli iskolában viszont, ahol szakszerűen foglalkoznak az autistákkal, hosszú várólista van. Az anyát leginkább az nyomasztja, hogy mi vár a gyermekeire, ha ő már nem lesz, emiatt száz évig akar élni, hogy vigyázni tudjon rájuk felnőttkorukban is. A két fiú egyébként hozzá hasonlóan magasan funkcionál, de a szociális és kommunikációs készségeik visszamaradottak: nagyfia például két idegen nyelven is beszél, és az osztály egyik legjobb matekosa, aki keni-vágja az informatikát, de figyelemzavaros, és még nem tud cipőfűzőt kötni, és bár nagyon vágyik barátokra, társai kerülik a társaságát. Öccsének rendkívül erős a memóriája, nagyon jó megfigyelő, és van, amiben már a 8-9 évesek szintjén van, míg másban egy kétéves is megelőzi. Ez az eltérő képességprofil ennek a spektrumzavarnak az egyik jellemzője.

Hat felsőfokú végzettségével, három nyelvvizsgájával és kiemelkedően magas IQ-jával ‒ az autizmus besorolása miatt ‒ Adrienn is fogyatékkal élőnek számít, akárcsak a gyermekei, ami ellen kézzel-lábbal tiltakozik, hiszen ez nem betegség, hanem egy eltérő idegrendszeri állapot, ami ‒ bár az élet minden szegmensét áthatja, és sok nehézséget okoz ‒ sokszor vált előnyére a munkája során. Autistaként könnyen rá tud hangolódni mások rezgéseire, akaratlanul detektálva a beszélgetőtársa stílusát, beszédmódját, mozdulatait: tévésként ugyanúgy megtalálta a hangot a miniszterekkel, a művészekkel vagy tudósokkal, mint az idős parasztemberekkel és a kisgyerekekkel, korrektorként pedig azt is észreveszi egy hibás szövegben, amit mások nem.

Adrienn a neurodiverzitás elméletét vallja, miszerint az autizmus egy új létezésforma, ezért is van olyan sok „furcsa” tudós, művész és innovátor a világban. „Ugyan nem lett belőlem világhírű barokk énekes, az autizmusra mégis egyfajta életművészetként tekintek, és ezt a művészi attitűdöt vetítem rá arra, amivel épp foglalkozom, legyen az a gyereknevelés, a főzés vagy a festés.”

Reméli, hogy a saját egyszerű módján hozzá tud járulni az autizmus spektrum zavarral élő emberek megismeréséhez és elfogadásához, hiszen ez a két lépcső vezet a megszeretésükhöz.

Mélyen hívő emberként, aki több misztikus élményt is őriz, azt vallja, csak olyan családokban születnek sajátos nevelésű igényű gyerekek, ahol legalább az egyik szülő erre az életfeladatra teremtetett. „A Jóisten nagyon szerethet engem, mert szép nagy keresztet tett a vállamra. Én meg hordozom, becsülettel, sőt, a férjemmel és a gyerekeinkkel egymás terhét hordozzuk. Néha azt érzem, belerokkanok, de ha választhatnék, ugyanezt választanám. Én autista vagyok, a gyermekeim Asperger-szindrómások, és ez nagyon rendben van, így kerek az életünk.”

Akinek volt már a kezében házasságra felkészítő könyv, az pontosan tudja, hogy ezek mind témák szerint, munkafüzetszerűen vezetnek végig a házassági kapcsolaton. Írd össze, karikázd be, beszéld meg a társaddal – ilyesmikkel vannak tele. A témák pedig: kommunikáció, konfliktuskezelés, személyiségünk különbözősége, pénzkezelés, szexualitás, szülői szerep, szabadidő, kapcsolat a származási családdal, lelkiség. Nekünk is van ilyen füzetünk a férjemmel, a kényszerű karantén viszont új megvilágításba helyezett mindent, és rengeteg tanulsággal szolgált. Elővettük hát a fantasztikus Gyökössy Endre könyvét (A boldog házasság címűt), aki ilyen mondatok mentén tagolta üzenetét: „Boldog lehet az a házasság, ahol az unalom vagy a féltékenység nem uralkodik el.”, „Boldog lehet az a házasság, ahol nem rejtegetnek egymás előtt titkot, még a pénzügyek terén sem.”

Hát, mi kiegészítettük a „Boldog lehet”- tételeket néhány új megállapítással.

Boldog lehet az a házasság, ahol mindkét fél elismeri: egy oktató jellegű mobiljátéknál nincs hasznosabb.

Kiderült, hogy Kovács András Péternek igaza van: a karantén tényleg az introvertáltak paradicsoma.

Az én drága férjem két teljes délutánt töltött a tanulás tervezésének előkészítésével(!). Külön kütyüjeink vannak azoknak a tananyagoknak a tárolására, amelyeket az évek során vásárolt vagy kapott például azért, mert megvett egy másik online kurzust. Amerikai oktatóvideókból tanult gitározni és zongorázni még kamaszként, programozást is tanult így, szóval van tapasztalata az ilyesmivel.

Hosszas mérlegelés után úgy döntött, új rendszerezést kíván a karantén: hátrasorolta a hangszeres anyagokat és a programozás-fejlesztés témát is, így került elő a saját fejlesztésű mobiljáték, amely néhány éve félkészen áll (természetesen biztonsági mentések egész sorával). Szóval életem szerelme két hete programozza a játékot (a home office-ban végzett munkája mellett), amely már majdnem kész – ez idő alatt kizárólag a grafikus sráccal egyeztetett online, aki különböző karaktereket és háttereket készít.

Szerény becslésem szerint még legalább három hétnek el kell telnie ahhoz, hogy elkezdje hiányolni például a havonta esedékes találkozót a barátaival. Ha megtartják online, akkor ennél is több ideig fogja bírni.

Boldog lehet az a házasság, ahol a felek szokáskövető appokat használnak, így a szabadidő nem telik el facebookozással.

A fentiek ellenére a férjem szeretetnyelve a minőségi idő. Így történhetett, hogy az elmúlt négy hétben két nagy beszélgetésünk is volt az új munkahelyéről, meghallgattuk a hangoskönyvet, amelyet még a két évvel ezelőtti Könyvfesztiválon vettünk, és megnéztünk három filmet a listánkról (mondtam már, hogy a férjemnek számtalan terve és listája van?).

Boldog lehet az a házasság, ahol a pénz és a bútorrendelés témája nem tabu.

Talán nem meglepő, hogy van egy elég profi appunk a pénzköltés követésére is, így minden hónap elején kapok egy értesítést a telefonomra, hogy megérkeztek a grafikonok – így pontosan láthatom, hogy a pénzünk mekkora részét költöttük rezsire, gyógyszerre, élelmiszerre. Amikor azonban felvetettem, hogy ebben a helyzetben böngészhetnénk valamelyik bútoráruház weboldalát, és rendelhetnénk néhány dolgot (nem bútort, inkább kiegészítőket), amelyet még nem sikerült beszerezni a már nem is annyira új lakásunkba, a férjem finoman szólva is meglepődött. Nem is a pénz és a minimalizmus miatt, egyszerűen nem értette, hogy a most kapott értékes időt miért akarom olyan „tárgyakra” pazarolni, mint a lakás. Nagyjából egy héttel a beköltözés után felszerelte a projektort és a hangfalakat a tökéletes filmélmény érdekében – a lakás az ő számára azóta otthonos és kész. Büszke vagyok arra, hogy sikerült értelmes kompromisszumot kötni, és arra is, hogy a figyelmeztetésnek eleget téve nem zsúfoltam tele a pici lakást mindenféle porfogóval. 

Boldog lehet az a házasság, ahol a felek home-office idején is képesek az együttműködésre.

Már hatodik hete dolgozunk itthon, egyre többet tanulunk magunkról és egymásról. Két napja történt, hogy épp számokat másoltam be egy táblázatba, ami ugye mechanikus munka, úgyhogy lelkesen énekeltem egy Disney-dalt közben. Egyszer csak hallom, pittyeg a Messenger, a férjem ír a másik szobából: ha lehet, ne énekeljek, mert épp a főnökével videotelefonál.

Hát, itt tartunk. Nem tudjuk, mikor ér véget ez a kényszerű bezártság, úgyhogy továbbra is tervezünk és listákat írunk, mert az segít.

A fenti tulajdongások kapcsán: természetesen nem gondolom, hogy kétféle ember lenne a világon, introvertált és extrovertált, ez is egy skála, amelynek valamelyik pontján helyezkedünk el mindannyian. Annyi bizonyos, hogy a férjem közelebb van az introvertált végéhez, mint én. Ugyanakkor életem párja kilátásba helyezte, hogy a cikkemre revansként megírja majd a sztorit arról, amikor egyszer három napig minden társas kapcsolatot mellőzve elemeztem a tinifilmek szerelemképét. Én nem hiszem, hogy a szerkesztő egy ilyen válasz-cikket engedélyezne.

Ebben nem értünk egyet.

–Nem teszem ki őket fényképpel a Facebookra vagy egyéb módon – válaszolom –, ahogy sokan valóban kiadják magukat. Minden percben tájékoztatják a világot, éppen mit esznek, hol vannak, kikkel milyen a kapcsolatuk. És a szavak mellé bőséges illusztrációt mellékelnek. Rólam például itt van ez a fotó, de legalább tízéves, erről most már anyám sem ismerne fel. A lényeg azonban mégis az, hogy ezeket a cikkeket nem kell szó szerint venni.

– De aki ismer téged, az könnyen beazonosítja a szereplőket, hiszen a nevük sincs megváltoztatva – tiltakozik.

– Aki ismer, az úgyis tudja, mi mennyire igaz, aki meg nem, annak teljesen mindegy, hogy vadidegen emberekkel pontosan úgy történnek-e meg a dolgok, amiképpen írva vagyon. Ez a beszélgetés sem pontosan így történt meg köztünk, pedig milyen valószerű. Valamennyire persze igaz, de elmosódnak a valóság és a fantázia határai. Vannak valós események, időpontok, helyszínek és szereplők, s ez keveredik a képzelettel. Ha pedig az ember valami tanulságot szeretne biggyeszteni a végére, hát hozzákölt ezt-azt.

– Nézzünk egy példát – javasolja.

– Nos, vegyünk egy jellemző szituációt, amely például az én családomra egyáltalán nem igaz, de akár lehetne.

Randira megy a kislány, de – mint eddig is iskolába, szolfézsre, dzsesszbalettre és kosárlabda-edzésre – apuka viszi autóval a megbeszélt találkozási pontra. „Itt tegyél ki”, rendelkezik a fiatal. „Gáz, ha meglát”, magyarázza. „Őt is kitette az apja, ott, a sarkon túl – látod azt a kék Opelt?” Anya csomagolt szendvicset: „Éhes leszel, kislányom!” De amikor egy romantikus pillanatban kibontják a szalvétából, bosszúsan észlelik, hogy „retket tett bele, pedig azt utálom!” Így aztán inkább esznek a Mekiben. „Apám adott egy ezrest, szabadkozik a fiú, jó vicc, hol él a fater, ebből meg se lehet kajálni!” „Semmi vész, nálam itt a bankkártyám, apám nyitott nekem junior számlát.” „Ez király!”

Mozi után kicsit még sétálnak. Zizeg a mobil, a lányt az anyukája keresi (igazából arra lenne kíváncsi, mikorra kéri a gyermek a fuvart, mert az apuka már szívesen lefeküdne), de most már nem kíváncsi a csemete az ősökre, szemrebbenés nélkül kinyomja. „Úgyis lenémítottam a moziban, magyarázza a fiúnak, majd azt mondom, ezért nem hallottam meg…”

Éjfélkor aztán észreveszi, hogy elment az utolsó busz, hazatelefonál. A papa kiugrik az ágyból, pizsamában nyomja a gázt, s közben azon gondolkodik, hogy amikor ők randiztak a későbbi nejével, a szüleiknek nem volt autójuk, mobiljuk pláne. Ha enni akartak, vettek a közértben párizsit, megették zsömlével a padon. A szüleik azt sem tudták, hol vannak, de tízre otthon kellett lenni. Egyszer a menyasszonyát csak tizenegykor kísérte haza (mindig hazakísérte), aki a késés miatt állítólag akkora pofont kapott az apjától, hogy csuda.

Nos hát, ez volna az e havi történet. A kolléga bólogat, ismerős neki a helyzet, de azért kétségei vannak.

– Ezt kicsit eltúloztad, ugye?

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>