– Poznańban születtem, és ott is diplomáztam. Először lengyel filológiát, majd filozófiát hallgattam, majd tanítottam az egyetemen, és ott ismertem meg a férjemet is. Eleinte nem nagyon akartam Magyarországra jönni, mert egyrészt kevés ismeretem volt róla, másrészt akkoriban Lengyelországban nehéz időket éltünk, reformokkal, gazdasági krízissel.

Annyit tudtam erről az országról, amit mindenki: csárdás, paprika, szabadságharc. Az elején többször döntöttem úgy majdnem, hogy visszamegyek, de aztán sikerült ezen túllendülnöm, és maradtam.

Ma már nyitottabb a világ, mindenkinek könnyebb a kapcsolattartás az anyaországgal, mégis más a nyelv, más a kultúra, így ma is sokan érezhetik azt a magányt, amit én. Ráadásul, ha valaki idegenként csöppen ide, és még a házasság se úgy működik, akkor hajlamos általánosítani, hogy a magyarok a bűnösök. Ami nem igaz! Én nagyon óvatos voltam: azt mondtam, hogy addig nem jövök ide, amíg a férjem nem beszél lengyelül.

– Kitalálom: hamar megtanulta a nyelvet!
– Persze! Összesen hét nyelven beszél, és nagyon gyorsan tanult lengyelül is, úgyhogy eldöntöttem: jövök! Egyébként ő a Kereskedelmi Minisztériumban dolgozott Budapesten, és egy konferencián találkoztunk. Szerelem volt első látásra, mindkettőnk részéről. Ez is segített felülkerekedni az utazási és egyéb nehézségeken. Ugyanazokat a könyveket olvastuk, ugyanolyan politikai nézeteket vallottunk, és ugyanazt a klasszikus zenét szerettük, így röviden mondva a politika és az opera összekötött minket. Nagyjából négy év után döntöttem el, hogy jövök, 1985-ben.

– Az ottani kulturális közegből nehéz lehetett kiszakadni.
– Nehéz volt a váltás, az új élet. A legnehezebb az volt, amikor az utcán jártam, és olyan könyveket láttam a könyvesboltok kirakatában, amikre nagyon vágytam, hogy elolvashassam, de nem tudtam, mert nem ismertem ezt a nyelvet. Megkérdeztem, mit jelent ez meg ez a szó egy-egy könyv címében, így tudtam, hogy nagyon érdekel, de hiába. Úgy éreztem magam, mint éhes gyerek a cukrászda előtt: ott van, de nem nekem – párszor még sírtam is. Nem volt más választásom, elkezdtem tanulni a nyelvet. Igaz, nehezítette a helyzetemet, hogy a férjem beszél lengyelül, a barátaim lengyelek, a munkahelyemen is lengyelül vagy oroszul beszéltem. De azért boldogultam! Moszkvában is éltünk, először négy évig, majd később rövidebb ideig. Ott tudtam könyveket olvasni és emberekkel beszélni. Ott valahogy minden simán ment. Nagyon büszke voltam, amikor Dosztojevszkijt kezdtem eredetiben olvasni.

– Budapesten milyen közeg vette körül?
– Nagyon gyorsan rájöttem, hogy a magyarok nem annyira nyitottak. Illetve azok, csak ki kell várni.

Én ahhoz voltam szokva, hogy mi, lengyelek azonnal nyitunk mások felé, gyorsan összebarátkozunk, rögtön meghívjuk az új ismerőseinket, ami hosszú távon talán nem jó. Ehhez képest hidegebbnek tűntek a magyarok. Aztán rájöttem, hogy mi túl korán mutatjuk az érzelmeinket. A magyarok nem, de ettől még nem hidegek. Mert bármikor, amikor kellett, nagy szívvel segítettek nekem.

A taxissztrájk idején volt, hogy 8–10 ember is becsöngetett hozzám a házból, mert gondolták, biztosan nem nézem a tévét, hisz úgyse értem, jöttek hát figyelmeztetni, hogy gond lehet a bevásárlással, sőt, ajánlották, hogy elintézik helyettem. Szívmelengető, fantasztikus érzés volt!

– Most is ugyanezt gondolja a magyarokról?
– Igen. Nagyon határozottan.

– Magyarországon eleinte mégis izolálva volt. Hogy sikerült először kinyitni az ajtót mások előtt, kapcsolatokat építeni?
– Valahogy rátaláltam olyan velem egykorú nőkre, akik annyira okosak és toleránsak voltak, hogy megértették, amit magyarul próbáltam mondani nekik. Aztán lassan-lassan rátaláltam itt élő lengyelekre.

– Nem érezte úgy, hogy a tudása süllyesztőbe került? Végül is otthon egyetemen tanított.
– Amikor munkát kerestünk nekem Budapesten, hamar szembesültem azzal, hogy az egyetemi diplomámmal házmesterkedni vagy takarítani tudtam volna csak. Bármennyire is szeretek takarítani, és becsülöm is ezt a munkát, jól látszott, mennyit érek abban a percben. Próbáltam az egyetemen munkát találni, akár angolul is, de politikai okokból Lengyelországból nem akartak senkit, főleg nem filozófia vagy szociológia szakirányban. A moszkvai munka ezért is jött jókor, mert irodavezetőként alkalmaztak. Az oroszokkal gyorsabban meg tudtuk érteni egymást, hisz egy nyelvcsaládba tartozunk, a kultúrájukat amúgy is különösen szeretem, így gyorsan találtam barátokat, amely kapcsolatok a mai napig megvannak. A férjem révén diplomatákkal laktunk együtt, és a szomszédaink magyarok voltak, így erről a nyelvről se kellett lemondanom teljesen.

– Budapesten végül hogyan állapodott meg?
– Ahogy tudom, sok lengyel nő magyar férje úgy gondolkodott, hogy te csak ne aggódj, a pénz az én dolgom, maradj otthon! Én ezt károsnak gondolom. Hagyni kell, hadd menjünk, hadd illeszkedjünk be. Én szerettem volna dolgozni, és szerencsére a férjem támogatott ebben. Abban azonban biztos voltam, hogy a hiányos magyar tudásom miatt nem lesz könnyű dolgom. Így inkább lengyel munka után néztem. Így kerültem a Bem Egyesületbe, ahol nemsokára alelnök lettem. Majd megalapítottuk a Lengyel Nemzetiségi Önkormányzatot a II. kerületben, amit most én vezetek, aztán bekerültem az Országos Lengyel Önkormányzatba, majd megalakítottuk a kulturális egyesületünket, a Polonia Novát 2006-ban.

A lengyel diaszpóra Magyarországon főleg nőkből áll, kevés a férfi. Mi vagyunk a szív-emigráció: csupa feleség.

A konzervatív modell szerint oda mész, ahol a férjed lakik. A polgári mozgalmakban a legtöbb aktivista nő. A néptánccsoportok és kórusok főleg nőkből állnak, ahogy a kulturális egyesületekben is hölgyek serénykednek. Persze vannak tevékenységek, amikben zavaró a férfiak hiánya, például a népi táncban. Ráadásul ők kicsit másképp gondolkodnak, mint mi, és néha jó, ha nem csak a mi szempontjainkat vesszük figyelembe.

– Mi a Polonia Nova küldetése?
– Célunk a lengyel–magyar kapcsolatok ápolása és a lengyel kultúra terjesztése. Találtunk egy hiányt a palettán, ugyanis míg más egyesületek a lengyel történelemmel, a keresztény kultúrával foglalkoznak, addig mi különféle társadalmi problémákra fókuszálunk – például a nők helyzetére –, és erre szervezünk konferenciát. Az egyik fő célunk, hogy demokráciára és együttműködésre tanítsuk az embereket.

A polgári mozgalom azért fontos, hogy lássák: ez a világ a mienk, a polgárok világa, sokat is tudunk tenni, és erre rá kell ébredni.

A szabadegyetem ennek szellemében működik már egy ideje, kitűnő előadókkal, főleg a női szerepekről. A témaválaszték széles: például a társadalmi változásokat, az informatikai forradalom hatásait, a különféle vallásokat, a génmanipulációt vagy az abortusz kérdését járjuk körbe. Az előadásaink lengyelül hangzanak el, hisz a szaknyelvet nem mindenki érti magyarul, másrészt mivel a nyelv is változik, az itt élő lengyelek kontaktusba kerülhetnek az anyanyelvük korszerű változatával. Nekem a tanítás nagyon fontos az életemben. Szeretném arra nevelni az embereket, hogy vegyenek részt a saját életükben. Mindannyian részei vagyunk a társadalomnak, és mennyivel jobb, ha mindezt nem passzívan, tétlenül nézzük, hanem aktívan, mi magunk is teszünk a változásokért. Rendszeresen előfordul, hogy akkor hívok meg valakit egy rendezvényre, ha aktívan részt is vesz annak az előkészítésében. Ez a világ a mienk, és van benne dolgunk!

– Titkos terv?
– Van! Próbálom lefordítani a kedvenc magyar íróm egyik könyvét lengyelre, de sajnos kevés rá az időm.

– Szabó Magdára tippelek…
– Nevetni fog! Rejtő Jenőtől először angolul, majd magyarul olvastam a Tizennégy karátos autót. A fehér foltot már félig lefordítottam, mert nagyon szeretem, jó a dramaturgiája. Jó lenne, ha több időm lenne rá, mert szívesen bemutatnám a lengyeleknek Rejtő munkásságát, hisz fantasztikus humorú író. Őt nagyon érzem. Szabó Magdát nem tudnám szépen fordítani, de Rejtő a szívemben van, csak most nincs időm, mert ez nem olyan, hogy ha van fél órám, akkor megcsinálok egy oldalt…

– Mióta érzi magát itthon nálunk?

– Minden évben ültetünk 1000–1500 fát a Pilisi Parkerdőben. „Gyökereket eresztünk” – így hívjuk ezt az akciót, már 12 éve. Igaz, ezek jelöletlen fák, de ha odanézünk, tudjuk, hogy azok a mi csemetéink. Mi ezeket hálából ültetjük az országnak, hiszen befogadtatok minket, etettek, mindent megadtok nekünk.

A nemzetiségi önkormányzatok ajándékba kapnak pénzt, hogy ápolhassák saját hagyományaikat. Ezért hálásnak kell lenni, főleg, mert nem láttam magyart, aki tiltakozna, hogy 13 nemzetiség van itt, önkormányzatokkal, egyesületekkel és pénzbeli támogatással. Szerintem ez nagyon szép, hogy a magyarok ennyit szánnak ránk. De hogy végre válaszoljak: már itthon vagyok. Ha beszélgetek az itt élő lengyel barátaimmal, és azt a szót használjuk, hogy „nálunk”, akkor mindig rákérdezünk, hogy jó, de pontosan hol? Itt vagy ott? Odáig jutottunk, hogy a „nálunk” az inkább itt, mint ott. Persze mindenki, aki más országban telepszik le, először küzd a honvággyal, de tíz év múlva, ha visszamegy, észreveszi, hogy a régi barátságok elmúltak, az élet és a környezet megváltozott, a kötődés fellazult. Ezért nekem már Magyarország a hazám, hiszen itt élek, itt dolgozom, itt érzem jól magam.

– Mit a legnehezebb megszokni az otthonülésben?
– Olyan keveset töltöttem az elmúlt időkben otthon, hogy a kényszerű karantén egyelőre nagyszerű lehetőség az elmaradt teendők rendezésére. Úgy vagyok ezzel, mint az a friss nyugdíjas, aki az elején még nagyon örül a megnyert szabadidőnek és mindent pótolni akar, amit rég szeretett volna megcsinálni. Így hát nem sokat „ülök”. Ha igen, akkor éppen írok valamit, aztán az okosórám csipog és jelez, hogy ideje egy kicsit felkelni és mély lélegzeteket venni. Levezényli a légzőgyakorlatokat, majd folytathatom a maximum egy órás „gépezést”.

Rendezve az összegyűjtött jegyzeteimet már látom, hogy ha a karantén tovább tartana, meg is írnám azt a könyvet, amit régóta tervezek. Élvezettel kertészkedem a zsebkendőnyi kertben, virágokat ültetek, amiket átteleltettem. Mindig kevés volt az erre fordítható időm, ezért most élvezem, hogy tehetem.

Régóta szoros napirend szerint élek. Reggel imádkozom, tornázom, meditálok, fürdök, reggelizem, szeretteimmel telefonon beszélek és következnek a betervezett feladatok. Nekem ez rendszer, ami fontos. Nem esik szét az időm.

Vannak pszichoterápiás óráim Skype-on, másként most nem tudok rendelni. Nagyon sok hívást kapok, és felhívogatom a barátaimat. Tévém nincs, végre szépirodalmat is ráérek olvasni, sőt, a kora délutáni napsütésben szunyókálok is olykor a teraszon. Nagyon szabadnak érzem magam. Fontos kimondanom, hogy nem pánikolok. Mindnyájan a Gondviselő kezében vagyunk.

– Mi az, ami furcsa mód egyáltalán nem okoz nehézséget?
– Hát bizony nem hittem volna, hogy a tárolóm rendbe rakásához valaha is hozzáfogok, féltem tőle. Egyedül élek, nem szívesen gondoltam erre a feladatra, de tudtam, most itt van az idő. A nehéz tárgyak, képek, dobozok, bőröndök ijesztő halmaza riasztott, de nekilendültem.

Úgy tettem, mint a fóbiás ember, aki nekimegy annak, amitől fél, és ráámul, hogy eltűnik a félelme.

Most nagyon megkönnyebbültem, kész a munka, ragyog, én is ragyogok, hogy legyőztem önmagam. Mire is jó egy karantén (ha már muszáj)?

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

 

Nem lehet elégszer ismételni, mit szükséges tenni annak érdekében, hogy segítsük megfékezni a koronavírus-járvány terjedését: otthon kell maradni. Erre a tanácsra mégis sokan legyintenek, nem ritkán egyetlen liter tejért ugranak át a boltba. Pedig éppen az ilyen kiruccanások számát kellene minimalizálni.

Még egy nagyobb család esetén is elégnek kellene lennie heti egy, maximum két bevásárlásnak.

Arról, hogy járvány idején mit kell beszerezni, táplálkozástudományi szakemberek is adtak már ki ajánlást, érdemes azokat követni (a slide-ok itt külön is elérhetők). Ha követjük az ajánlásokat, fölösleg élelem nem lesz otthon, és olyan termék sem fog hiányozni, ami viszont szükséges.

De vajon kell-e félni az ételektől, amiket a boltokban veszünk? És mit kell velük tenni, miután hazavittük őket, vagy kiszállította a futár?

Leginkább meg kell enni. Félni nem ezektől kell, a koronavírus nem ilyen módon terjed, hanem alapvetően cseppfertőzéssel. Emiatt kell kerülni a tömeget, a boltokban kellő távolságot tartani a többi vásárlótól, a házhozszállítással rendelt ételt pedig bankkártyával fizetni, nem készpénzzel a futárnak. A vírus a gyümölcsökre, zöldségekre rákerülhet, ha valaki a boltban rájuk köhög, de terjedése alapvetően nem a gyomron, hanem a légutakon keresztül történik. Ételrendelésnél is csak arra kell figyelni, hogy az ételhordót letöröljük, amire megfelelnek az alkoholos fertőtlenítők vagy a zsíroldó vegyszerek. De a legegyszerűbb az ételeket egyből saját tálakba áttenni, a csomagolóanyagot kidobni, majd kezet mosni. A boltokban a csomagolatlan élelmiszereket, zöldséget ideális esetben letakarva kell, illetve kellene kínálni.

Mi a helyzet a telefonnal? Tényleg veszélyes?

A telefon klasszikusan olyan eszköz, amit mindig magunknál tartunk, sokszor a bevásárlólistát is azon vezetjük. Mivel rengetegszer megfogjuk a kézmosások, kézfertőtlenítések között is, róla a vírus akkor is visszakerülhet a kezünkre és az arcunkra, ha amúgy figyelünk a higiéniára. A telefont a járványtól függetlenül is érdemes törölgetni, és erre az orvosoknak is fokozottan figyelniük kell, hiszen magukkal viszik a kórházakba is. A készüléket alkoholos fertőtlenítővel lehet áttörölni, vagy olyan vegyszerrel, ami zsíroldó hatású. Azok a vírust tönkreteszik.

Fontos figyelni a számítógép billentyűzetére és a szemüveg keretére is: azokat is fontos rendszeresen fertőtlenítővel áttörölni.

A kocsi biztonságos? Vagy csak azt hisszük?

A járvány kitörése óta sokan kizárólag autóval közlekednek, a tömegközlekedést egyáltalán nem használják. Viszont a személyes higiéniára ez esetben is törekedni kell, hiszen a kocsival sem vagyunk beljebb, ha a boltból kijövet egyből megfogjuk a sebváltót és a kormányt, állítgatni kezdjük a tükröt, tekergetni a rádiót. Ilyenkor hiába mosunk kezet otthon, mert a kocsiban a következő beszálláskor is ott lesz a vírus. Emiatt van szükség arra, hogy a kormányt és a kocsi gyakran megfogott felületeit fertőtlenítsük, és vásárlás után is csak a kézfertőtlenítő használata után érintsük meg őket. Ha így teszünk, minimalizálhatjuk annak esélyét, hogy a vírust esetleg széthurcoljuk. Amúgy pedig lehetőleg egyszer használatos kesztyűben menjünk el otthonról.

Mikor kell a kezeket fertőtleníteni? És mikor fölösleges?

A kézfertőtlenítést fontos kötni bizonyos cselekményekhez, például tömegközlekedéshez, készpénzhasználathoz, vásárláshoz, levélátvételhez. Arra is figyelni kell, milyen kézfertőtlenítőt használunk: az alkoholtartalmának meg kell haladnia a 60-70 százalékot (emiatt nem egyszerű ilyen készítményt szeszes italból házilag kotyvasztani).

A koronavírus elleni védekezést könnyíti, hogy a vírus lipidburokkal rendelkezik, emiatt az egyszerű szappanos kézmosás is tönkreteszi. Emiatt teszi működésképtelenné az általános mosópor és a mosogatószer is, hiszen azok is zsíroldószerek.

Kell félni az utcai ruhától?

Minimális az esélye annak, hogy valaki utcai ruha miatt fertőződjön meg, így arra semmi szükség, hogy egy kabátot, pulcsit vagy nadrágot egyetlen használat után a mosógépbe tegyünk. Erre egyedül akkor lehet szükség, ha valakit közelről leköhögnek, véletlenül leköpnek.

Szabad utcai sétára indulni?

Ha valaki figyel arra, hogy ne menjen másokhoz két méternél közelebb, akkor semmi akadálya egy sétának. Viszont ehhez érdemes kevésbé forgalmas területeket, szélesebb, egyenes utcákat választani. Ha így teszünk, a kanyarokban sem kell másokhoz közel mennünk, és nem gond az sem, ha többen jönnek szembe. Aki még ez esetben is fél, az védekezésként viselhet kesztyűt és szemüveget, illetve az arcába húzhatja a sálját. Ha így teszünk, a kockázat kisebb, de most az a legfontosabb, hogy ha nem nagyon fontos, akkor lehetőleg ne lépjünk ki a lakásunkból.

Mi a baj a játszótérrel?

Egyre több helyen zárják be a játszótereket, de mint a volt tiszti főorvos is kiemeli, erre elsősorban nem a gyerekek védelme miatt van szükség, hanem azért, hogy minimalizálják a mászkálást, a szülők találkozását egymással. Ezzel lehet elkerülni, hogy egy tünetmentes vagy enyhe tüneteket mutató fertőzött észrevétlenül terjeszthesse a vírust.

Mivel fizessünk?

Ahol csak lehet, törekedni kell az érintésmentes fizetésre, készpénz helyett bankkártyát kell használni, vagy ha van rá mód, mobilfizetést. Nem véletlen, hogy a koronavírus terjedése miatt egyebek mellett a kínai, a dél-koreai, a brit és a magyar jegybank is készpénz-fertőtlenítésbe kezdett. Itthon ez azt jelenti, hogy az MNB logisztikai központjában a készpénz-forgalomból naponta milliárdos nagyságrendben – zárt konténerekben – beérkező bankjegyeket a vírus becsült túlélési idejéig pihentetik. Két hét után zsugorfóliázzák őket, amelynek során egy 160-170 fokos alagúton haladnak át. Viszont amint kikerülnek forgalomba, újra befertőződhetnek.

Az ilyen veszélyek miatt a WHO is a készpénzhasználat kerülésére kéri az embereket.

Persze még a kártyás fizetés sem teljesen biztonságos, hiszen az 5 ezer forint feletti fizetéseknél a mindenki által nyomkodott terminálokba kell bepötyögni a PIN-kódot, de azt meg lehet tenni egy ujjal is – amit utána azonnal fertőtleníthetünk –, vagy akár gumikesztyűvel is. A mobilfizetés azért jobb, mert ott az azonosításra a telefon feloldása ad lehetőséget, így nem szükséges idegen eszközt nyomkodni. A telefon biztonságosabb is, mint a bankkártya, hiszen ujjlenyomattal vagy az arcunkkal azonosítjuk magunkat, nem egy egyszerű kóddal.

Húszévesen, egy hátizsákkal indultam neki Budapestnek Somogy megyéből. Ennek egyetlen oka volt: rájöttem, hogy otthon nem maradhatok. Felismertem, hogy mindaz, ami körülvesz, nem épít, csak rombol. Minden más kétséget és kérdést elvetettem, mert különben sosem mertem volna útnak indulni. A pesszimizmust vittem magammal, de abban hittem, hogy a mit és a hogyant majd megoldják a napok, az élet és én.

Érzelmileg és anyagilag is nehéz körülmények között nőttem fel. Egyetlen dolgot tudtam: én más leszek!

Olyan emberré akartam válni, aki szereti az életét, aki adni tud másoknak. Mindössze ennyi volt a célom.

Emlékszem, apukám nagyon szép dolgokat faragott fából. Az utca gyerekei mindig köré gyűltek és figyelték, hogy mi készül, akárcsak én. Csodáltam, ahogy egy egyszerű farönkből valami gyönyörű alkotást hoz létre. Ő előre látta, mit fog kihozni a kezébe akadó kis semmitmondó fadarabból, ami néhány órán belül csak emléke volt régi önmagának. Ez volt számomra a kézzel fogható változás és fejlődés művészete. Szeretem ezt az emléket, ekkor találkoztam először az alkotás örömével. Apuban ott élt a kreativitás, akárcsak a lányában, bennem! (mosolyog)

Amikor moziba mentek anyuval, én otthon rögtön feltaláltam magam! (nevet) Odamentem anyukám szekrényéhez, és kiválasztottam a számomra egyik legkedvesebb ruháját. Úgy gondoltam, hogy én ebből készítek valami szépet. Ennek az lett az eredménye, hogy szegény édesanyámnak szinte az összes ruháját szétvágtam, új ruhát és ékszert készítettem belőlük. A fehér-kék kockás asztalterítőt sem kíméltem, abból kantáros szoknyát varrtam, amit büszkén hordtam a középiskolában. Egyértelmű volt a számomra, hogy az Iparművészeti Főiskolára kell jelentkeznem, de ez a lehetőség nem adatott meg. Végül közgazdasági főiskolát végeztem. Ekkor született meg bennem az elhatározás: megváltom a „jegyem” egy új életre. Egy meleg őszi napon indultam el, és meg sem álltam Budapestig. Otthon csak annyit mondtam: majd jelentkezem! Nehezen mondok búcsút, akkoriban sem és most sem vagyok jó benne. A nagymamámnál kötöttem ki, aki befogadott, amíg talpra álltam. Ebben az időszakban nem voltam túl optimista, sőt, a pesszimizmus egész gyerekkoromat végigkísérte. Sokáig azt hittem, hogy nekem semmi sem sikerül. Az önsajnálat és a világra haragudás központi szerepet töltött be a gondolataimban, akárcsak a visszatérő kérdések: én miért indulok hátránnyal, másoknak miért könnyebb?

Ma már tudok nevetni régi önmagamon, de ehhez hosszú utat kellett bejárnom.

Már az első nap nekiindultam a belvárosnak, a főváros nagyobb üzletközpontjainak – kerestem, hol van szükség eladóra. Végül egy helyes kis boltban kaptam állást. Majd két-három hónap múlva rám talált egy jó ismerős: „Segítek megírni az önéletrajzodat, és küldjük be egy fejvadászcégnek!” Csodás érzés, amikor valaki önzetlenül segít! Jó lenne, ha mindig ilyen jók tudnánk lenni egymáshoz, nem csak akkor, ha érdekünkben áll. (mosolyog) Így kerültem egy multicéghez titkárnőnek.

Egy nagy multinacionális cégben az ember sokszor érzi: ő csak egy szám. Én ennek az ellenkezője voltam. Hittem, hogy fontos a munkám, és hogy számítok. (nevet) Hálát éreztem a feladatokért, amiket kaptam. Ahogy egy kicsit kezdtem stabilabbá válni, és lett erőm ahhoz, hogy másra is figyeljek, elkezdett fejlődni a személyiségem. Az öltözködésemben volt a legszembeötlőbb a változás.

Amikor felköltöztem a fővárosba, csak szürke és barna ruhákat viseltem, a tipikus „bocsi, hogy élek”, „ne vegyetek észre” stílust képviseltem. Akkoriban még hosszú hajam volt, amit sokszor azért nem tűztem fel, mert azt gondoltam, ha kibontva hagyom, jobban el tudok bújni. (nevet)

Sokáig ment ez így. Majd amikor már nekem is elegem lett a saját kishitűségemből, döntést hoztam: változtatok. Másnap egy egyszerű, de jó szabású piros ruhában mentem dolgozni. Kis dolog, de nekem hatalmas előrelépést jelentett. Rengeteg dicséretet kaptam aznap, és nagyon boldoggá tettek ezek a kedves szavak. Egy új embernek, igazi nőnek éreztem magam!

Az egyik kolléganőm, egy idősebb hölgy, akivel nagyon jóban lettem, sokat segített a fejlődésemben. Ő bíztatott, hogy bátran hordjak színeket, merészebb fazonokat. A férfiak is elkezdtek észrevenni, én pedig fokozatosan egyre inkább kinyíltam. Ma már simán felveszek hétköznap is egy alkalminak tűnő ruhát, olyat, amiben más színházba megy – mert örömet okoz. Annyi időt vesztegettem el azzal, hogy nem mertem, hogy féltem és elbújtam, hogy végre élni akartam, és ezt a ruháim is reprezentálták. Tele voltam színnel, ünneppel, kreativitással, és végre nem fogott vissza a félelem, az, hogy mit gondolnak rólam mások, és az a téves önkép, amit én gondoltam saját magamról annyi éven keresztül… Élveztem a visszajelzéseket, még a rosszakat is. Láttam az arcokon a dicséret pillantását, a rosszalló tekinteteket, az igenlő mosolyokat. Láttam a szemek üzenetét: „Na, ezt én biztos nem venném fel”, „Azta, de bátor”, „Ú, de jó ez az ing, én is szeretnék”! Sokszor kommunikálták felém a munkatársaim, hogy nem vagyok odavaló, de hát igazuk volt, én is éreztem, hogy így van! (mosolyog)

Az egyik kolléganőm ebédszünetekben tanított horgolni, amibe aztán annyira belejöttem, hogy az első ékszereim textilből készültek, majd továbbfejlesztettem a technikát, kerámiát rakosgattam rájuk.

A kerámia közelébe véletlenül jutottam. Ráleltem egy édes kis boltra, ami tele volt színekkel, formákkal, fényekkel – később derült ki, hogy a boltot a főnököm felesége vezeti. Amikor ott voltam, a sok törékeny színes kerámia között, életemben először éreztem: jó helyen vagyok, tele van a szívem. Ekkor készítettem el az első fülbevalómat, ami egy végtelenül egyszerű darab volt, mégis igazi flow-élményt éltem át a készítése közben. Hatalmas öröm volt, hogy létrehoztam valamit, ami még viselhető is. Azt éreztem, hogy ebből az érzésből még többet szeretnék átélni. Innentől kezdve nem volt megállás. Úgy akartam magamba szippantani a tudást, mint egy fuldokló a levegőt. Első körben kerámiából, bőrből készítettem ékszereket magamnak. Aztán rájöttem, hogy másoknak is tetszik, amit csinálok, ezért munka mellett eladásra is készítettem egy-két darabot.

Elkezdtem tanfolyamokra jelentkezni, és közben beleszerettem a vörösréz ékszerekbe. Boldog lopott óráknak tekintettem azt az időt, amit az új szenvedélyemmel tölthettem.

A napi nyolc óra munka után sokszor hullafáradtan estem haza, és csak vágyakoztam az alkotás öröme után. Szóval lassan fejlődtem, és apránként araszoltam a felismert célom felé. (mosolyog)

Amikor csak tudtam, gyakoroltam. Egyik nap arra ébredtem (de szó szerint), hogy meg akarok tanulni életfa-medált készíteni. Ismét elmentem egy tanfolyamra, és elkészült az első életfám. Boldog voltam! A mai napig őrzöm az első darabom, mert amikor ránézek, megmutatja, honnan indultam! Emlékeztet arra, hogy minden változik.

15 évig napi nyolc órában dolgoztam, és nem is mertem belegondolni abba, hogy ez másképp is lehet. A harmincas éveim közepén hasonlóan erős belső késztetést éreztem, mint ami fiatal lányként útnak indított: szeretni akarom az életemet. Ehhez pedig egy kulcskérdés vezet:

Miben leled örömöd? Mikor érzed jól magad? Te már feltetted ezt a kérdést magadnak?

Talán csak néha-néha merül fel bennünk, majd elhessegetjük. Én azt tapasztaltam, ha valaki úgy dönt, hogy azt teszi, ami jó neki, akkor ezért nagyon komoly, felelősségteljes döntéseket kell meghoznia. Ehelyett pedig inkább csak álmodozunk… Mindig könnyebb lesz a másikat okolni azért, hogy nekem miért nem jó. Én sokáig az életem szinte mindegy egyes nehézségéért valaki mást hibáztattam. Ha minél több dolgot kipróbálsz, akkor tudsz rájönni, mi a jó neked. Én például tudtam: a kreativitás, az alkotni vágyás itt él bennem, de azzal már nem voltam tisztában, hogy ez milyen módon tud megnyilvánulni.

Ha a régi életfa medáljaimat nézem, látom, hogy milyen gyérek és gyámoltalanok a kis gyökerei. Amikor a közösségi oldalon egy kreatív csoportba feltöltöttem róluk képeket, egy hölgy mindig ugyanazt kommentelte a fotók alá: „A gyökérzetet sűrűbbre kellene készítened!” A gyökér a stabilitás jelképe, ami az én életemből sokáig hiányzott, ezért az életfáimnak sem tudtam biztos gyökereket adni. Ahogy fejlődött a lelkem és az önmagamba vetett hitem, a fáim gyökerei is erős, életrevaló, szilárd alapokon kezdtek el létezni.

Azóta sok kedves visszajelzést kaptam már az életfa-medálokkal kapcsolatban. Az egyik legkedvesebb nekem, amikor valaki azt írta, hogy elsírta magát, amikor meglátta az életfáimat, mert annyira a magáénak érezte őket. Hiszem, hogy bár mindenkinek más és más az útja, valahol mégis egyformák vagyunk, mert mindenki ugyanarra vágyik: szeretetre és megértésre. Az életfáimban benne vagyok én, a fejlődésem útja. Idén lesz harmadik éve, hogy az alkotásból, az ékszer- és ruhatervezésből és azok készítéséből élek. Muszáj megemlítenem: pár évig Shaolin kung-fut tanultam, ami alázatra, tiszteletre és arra tanított, hogy a befektetett munka mindig megtérül. „Ahol az akarat, ott a mód is”. Egy medál elkészítése kezdetekben egy teljes napig tartott, ma két-két és fél óra. Az első fácskám ma is ott van az asztalomon, szemben velem, és az bizonyítja: ha gyakorlod, menni fog, mert a fejlődés útja mindnyájunkban ott van! Előbb-utóbb rá fogsz lelni!

„A koronavírus szó szerint derékba vágta a turizmust úgy Európában, mint Magyarországon, és ahogy fokozódnak a járványügyi intézkedések országonként, úgy szűkül az iparág mozgástere. A január nagyon ígéretesen indult, a vendégforgalom több mint 15%-kal, a külföldi vendégéjszakák száma 17 %-kal nőtt, a bruttó szállásdíjbevétel pedig több mint 22%-kal emelkedett. Úgy tűnt, ez lesz minden idők legjobb turisztikai éve.

A Magyar Turisztikai Ügynökség online látja 1070 szálloda, 1700 panzió és 27 000 magánszálláshely adatait, amelyek alapján március első hetében a szálláshelyek töltöttsége 70%-os volt, a következő héten 50%-os, március közepén már csak 35%-os. Budapesten 11%-os, vidéken 15%-os volt az átlagos töltöttségi szint” – ismertette Könnyid László.  

„A magyar turizmus összeomlott, a jövő héttől nincs értékelhető adatsor. Az ágazat 50 nap alatt teljes mélypontra került, és most 400 ezer ember munkája forog veszélyben.”

„Tisztában vagyunk a koronavírus turizmusra gyakorolt hatásával, tudjuk azt is, hogy a piac szereplői közül többen nehéz helyzetbe kerültek, néhányan írásban is jelezték ezt. Éppen ezért az Ügynökség folyamatosan egyeztet a megoldási lehetőségekről, elkészült egy akcióterv, és mentőövet kapott az ágazat a magyar kormánytól. Június 30-ig a munkáltatók járulékfizetési kötelezettségét teljes egészében elengedik, a munkavállalók járulékát pedig jelentősen csökkentik, nyugdíjjárulékot nem kell fizetniük, az egészségbiztosítás díja a törvényi minimumra csökken. A túlélést segíti továbbá, hogy a helyiségbérleti szerződéseket nem lehet felmondani, és a bérleti díjakat sem lehet megemelni, valamint az év végéig felfüggesztik minden magánszemély és vállalkozás a bejelentés napjáig megkötött hiteleinek tőke- és kamatfizetési kötelezettségét, ami hatalmas segítség” – fejtette ki a vezérigazgató-helyettes.

„Az ágazat minden külső kockázati tényezőre, így a koronavírus-járványra is rendkívül gyorsan, talán az összes ágazat közül a legérzékenyebben reagál, de az is igaz, hogy a leggyorsabban is fog majd helyreállni.

Azzal számolunk, hogy júliustól javulhat a helyzet. Bízunk abban, hogy a nyári időszakban a belföldi turizmus újraindulhat, ám ez csak akkor sikerülhet, ha nem küldik el a munkavállalókat.

Addig a védekezésen lesz a hangsúly és mindenben az operatív törzs naponta frissített információira kell hallgatni. Ez vonatkozik a turisztikai szektor szereplőire is, a különböző korlátozásokkal együtt kell működni, akkor is, ha a komfortzónából való kilépés jelentős gazdasági veszteségekkel jár. A lakosság azzal tud segíteni, ha nem mondják le, hanem későbbre teszik hazai foglalásaikat, illetve házhozszállítást rendelnek az éttermekből. A vállalkozásokat életben kell tartani az újrakezdésig” – tette hozzá.

Könnyid László elmondta, hogy „amint elérjük a tetőpontot és visszaszorul a megbetegedések száma, a Magyar Turisztikai Ügynökség több mint 20 milliárd forintot szeretne marketingaktivitásokra elkölteni, hogy újra lábra állíthassuk a turizmust. Ha ezt a munkát jól csináljuk, akár tíz hónapon belül éreztethetőek lesznek a hatásai. Szakembereink folyamatosan dolgozzák ki az akciótervet a koronavírus turisztikai ágazatot sújtó hatásainak mérséklésére. Nagyon fontos, hogy elkapjuk azt a pontot, amikor újra lehet erősödni az egyes piacokon, hiszen azonos szinten versenyzünk Ausztriával, Szlovéniával, Szlovákiával vagy éppen Csehországgal, akikkel majd együtt rajtvonalhoz tudunk állni azokért a vendégekért, akik a régiónkba utaznának.”

Van, akinek a nyolc csomag WC-papír jelenti az időszakos megnyugvást, van, akin úrrá lesz a hírfüggőség, akad, aki a népi- és természetgyógyászati immunológiában kutakodik, előfordul olyan, aki áltudományos összeesküvés-elméletek internetes oldalain evez, és ne feledkezzünk meg azokról sem, akik látszólag alig vagy egyáltalán nem hajlandók tudomást venni az eseményekről. Legtöbben persze csapongunk és kombinálunk: egyik nap megszállottan spájzolunk, másnap statisztikákon csüngünk, harmadnap kétezres C-vitaminért állunk sorba.

Túl a bezárom–lemondom–tudomásul veszem fázison, az anyagi-szellemi gyűjtögetés és kapaszkodás stádiumánál tartunk most. Órarendgyártás, bakancslista, új élet-filozófia, ima…

Elveszítettük az eddigi biztos kapaszkodókat

A félelem a járványtól, saját és szeretteink egészségének, életének féltése csupán az egyik összetevő. A másik, a rettegés a hosszú távú következményektől a fajsúlyosabb dimenzió. A csapból is a „mi lesz itt később” folyik.

Normál menetben egyetlen félelem-összetevő is elegendő egy krízishelyzet kialakulásához. Most sokunknak alapból hárommal kell megbirkóznia. A fizikai tüneteket már érezzük: fojt, szúr, emészt, letipor. 

A napokban a mindent felülíró rutinváltozás zajlott: megszűntek tereink és helyeink, a munkahely, az iskola, az edzőterem. Ha csak a kedvenc kávézónkat zárják be egy hétköznapi napon, hónapokig hiányoljuk. Most péntektől hétfőig digitális jellé változott a szociális terünk: a főnök, a haver, a nagyi, a sarki pincér. Pont mint egy B kategóriás UFÓ-filmben. Zárt ajtók és várakozás. Belül dobog, szorít és nyom: legyen már itt, történjen meg, nézzünk szembe vele, harcolhassunk végre.

Túlélés a hullámvasúton

Lehet szimultán online pelenkázós meetingre, vendégvacsorára és mandalafestésre készülni. Lassan mindenkinek kialakul a saját terápiás túlélési terve. Tudjuk, hogy hónapokra kell berendezkednünk, és ez olyan lesz, mint a hullámvasút: fenyegetettség és alkalmazkodás, fásultság és heroikus közösségi kohézió hullámhegyeit és völgyeit fogjuk megélni.

Mindenki megtalálja a maga kapaszkodóját, mert nem engedhetjük el a másikat.

Hullámvasútra állítólag azért ülnek fel az emberek, mert a generált veszélyérzet adrenalinfröccsel jár. De persze ők is csak kapaszkodnak, jobb- és balkéznél is van egy karfa. Lecsapható biztonsági korlát is van mindenki előtt, jó, ha ezt észrevesszük. Ha pedig fenn leszünk majd, onnan talán majd látszani fog, hogy más perspektíva, új panoráma jön.

Miért fontos ez az eredmény?

Mert ezzel a technológiai sorral, amit létrehoztunk, szakmai rátermettséggel (a Pécsi Tudományegyetem Szentágothai János Kutatóközpont Bioinformatikai Kutatócsoportjának és Virológiai Kutatócsoportjának munkatársai) gyors reakcióidővel, valós időben nyomon követhető, hogy a vírus hogyan és milyen mértékben változik. Ez alapvető pillére bármely kutatási-fejlesztési vagy járványtani vizsgálatnak. És büszkék is lehetünk, mert ezt ilyen precizitással csupán a kutatási-genomikai irányvonalon fejlett országok tehetik meg helyben, saját határaikon belül.

Miért jó, ha magyar?

Látjuk, melyik földrész melyik betegcsoportjából származik az adott vírus. Látjuk a változásait, amiket összegyűjt a genomjában az itteni evolúciós és környezeti hatások révén, azokat a bizonyos mutációkat, amelyektől sokan feleslegesen félnek, de leginkább nekünk, tudósoknak értelmezhetőek megfelelő hasznossággal.

Mit mesél nekünk pontosan?

Nagyon-nagyon sokat.

Például innentől nyomon tudjuk követni, hogy hogyan reagál egy kísérleti hatóanyag által célzott része a vírusnak, milyen gyorsan változik, hogyan érdemes dinamikusan alkalmazkodni ehhez, és melyek a legjobb, legstabilabb támadáspontok.

Mesél továbbá a vírus útjáról és családfájáról, betegről-betegre követhető a vírus leszármazása és természetes változásai. Lehetőséget ad továbbá komplex evolúciós vizsgálatokra is a származását illetően.

Mi lesz most?

Dolgozunk tovább, a gyógymód ettől még nem érkezik meg jövő héten, de a munka gőzerővel halad, és tapossuk tovább a megismerés végtelenül szerteágazó és hosszú ösvényét.

Miért lehetünk büszkék?

Magyarországon sikerült felépíteni egy magas színvonalú "elemzőképességet" a legmodernebb elérhető kapacitással, szaktudással és bioinformatikai háttérrel. Ezt ebben a járványban, ilyen formában kevés ország teheti meg, nagy segítség ez most a kutatásban és a járvány megértésében.

A cikk dr. Kemenesi Gábor Facebook-bejegyzése alapján készült, a szerző engedélyével.

A legtöbb ember magának sem vallja be, hogy fél. Egészen erős bizalomra van szükség ahhoz, hogy az ember ezt ki merje mondani. Sajnos nagyon kockázatos vállalkozás az, amikor az ember feltárja önmagát, de megéri.

Legtöbbször azt súgja nekünk környezetünk, hogy mutasd magad erősnek, és ne mondd ki félelmeidet. Sajnos látszólag hátrányba kerül az az ember, aki őszintén elmondja félelmeit azokkal szemben, akik jól játsszák a hatalmasat.

Azonban hosszú távon ez mégsem így van. Aki igazán legyőzte szíve félelmeit, aki igazán mert szembe nézni önmagával, az válik hitelessé. A félelem lehet egyfajta üzemanyag is az ember életében, ha képes arra, hogy átalakítsa a félelmét erővé. De valljuk be, legtöbbször csak annyit teszünk, hogy nem engedjük be a félelmet a szívünkbe.

Emlékszem, amikor egy vidéki parókián éltem, és vihar készülődött. Csak azt hallottam, hogy itt is-ott is csapódik egy ablak. Egyedül voltam, és egészen furcsa, félelmetes zajok jöttek mindenfelől. Akkor az segített, hogy az eszemet hívtam segítségül. Mennyire valószínű az, hogy éppen egy viharban, a széllel együtt egy ember rám támad? Semennyire. Utólag visszagondolva, az ész nagy segítségemre volt sokszor. Ehhez kicsit hasonlóan érdemes most is egy kicsit matekozni, és az ismert adatok fényében átgondolni a koronavírus esélyeit.

De léteznek keményebb félelmek is. Amikor egyszer megtámadtak, és ott álltam szemben egy férfival egyedül, egy kietlen helyen, az eszem semmit sem segített. Akkor nem volt más lehetőségem, mint hogy imádkozzam. Vannak az ember életében ilyen nagyon mély imameghallgatások, amiket nem felejt el soha.

Ott álltam, vártam, néztem, és csak vártam, és nem szóltam semmit. Elkezdtem sikoltani, de akkor az illető befogta a számat. A félelemnek ezek azok a pillanatai, amikor csak Isten van. Semmi, de semmi más esélyünk nincsen. És akkor arra jött két ember. Miért pont akkor? Mi történhetett? Nem tudom, csak azt, hogy megszabadultam. Olyan különös az, hogy életünknek ezek azok a pillanatai, amiket nagyon ritkán mondunk el, pedig éppen ezek azok, amik a hitünk igazi alapjai. Félelem és rettegés volt bennem, és ez a félelem alakult át igazi hitté, lelki üzemanyaggá. Most, ha visszagondolok erre a nagyon régi történésre, erőt kapok arra, hogy megbízzak Istenben.

Erőt kapok arra, hogy ne az emberi erők összjátékának lássam az életet, hanem Isten tervének.

Félelmünkből a váltás a hit irányába csak akkor lehetséges, ha szembe nézünk szívünk mély érzéseivel, és ezekben Isten erőforrását keressük. A félelem bezár. A félelem önmagunk körül forgókká tesz bennünket, Isten élete pedig kinyit és látóvá tesz.

Apa most plüssállat, megnyomom a hasát, és vicces hangokat ad. Apa most lovacska, a hátára csapok, és felnyerít. Apa most oroszlán, hősiesen megharcolok vele. Apa most autóversenyző, fogja a kormányt, míg én a hátsó ülésen alszom. Apa most ovis, a homokozóban játszunk. Apa most iskolás, viszi helyettem a táskát. Apa most felnőtt, egy öreg bácsival beszélget a bankban. Apa most gyerek, mert nálunk van a nagyi.

Apa most szakács, dob valamit a nem finomba, amitől finom lesz. Apa most konyhásnéni, meg kell ennem, amit elém rak. Apa most kukás bácsi, fogja a szemeteszacskót, és elviszi. Apa most takarító, felemelem a lábam, és azt mondom, hogy itt is. Apa most kertész, fát ültet, és elnevezi rólam. Apa most edző, megmutatja, hogyan kell, és a pálya mellől üvölti, hogy hajrá. Apa most az apám, és büszke rám. 

Apa most orvos, teát hoz, és puszit ad nekem. Apa most beteg, viszek neki teát, de nem adhat puszit. Apa most lakatlan sziget, amin egyedül vagyok. Apa most titok, és nem mondhatom el senkinek. Apa most mesél, azt mondja, hogy képzeljem el, és akkor látni fogom. Apa most mese, mert nincs itt, de látom. Apa most telefon, anyával beszélek rajta. Apa most szerelmes, anyához bújik, és mosolyog. Apa most híd, amin anyához megyek. 
Apa fáradtan leül, és azt mondja, hogy most önmaga.
Apa most apa, és senki más. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>