„Úgy, mint a Flashdance-ben?”

Demcsák Dóra Vanda szobrász. Nem is akármilyen, munkájának szerves része a fém, a hegesztőgép és a flex. Egy nőtől ez meglepő, de mindig is tudta, hogy ez az ő hivatása. „Már kicsi koromban is fontos volt a különféle anyagok, textúrák megérintése, átalakítása. Valamit mindig babráltam, nyomkodtam, gyűrögettem és ez ma sincs másképp. Az utam a szobrászathoz egyenes volt. A fémmel az egyetemen kerültem kapcsolatba. Félve kezdtem vele dolgozni, de időközben nagyon megszerettem a tulajdonságait, a képlékeny ridegségét, azt, hogy az utolsó pillanatig variálható.” Vanda hivatása, munkamódszerei rendszerint meglepetést okoznak: „Általában azt kérdezik: »Úgy, mint a Flashdance-ben?« A nagymamám mondta mindig, hogy valami nőiesebb szakmát is választhattam volna. Azt gondolom, hogy nem szerencsés mindent beskatulyázni, szerintem nem ennyire élesen eltérő, versengő minőség a férfi és a nő. Gondolkodó és érző identitások vagyunk, különböző habitussal, adottságokkal, érdeklődéssel. A szobrászat gondolatok, érzések manifesztációja, ami nem privilégiuma sem a nőnek, sem a férfinak.”

Kép

Demcsák Dóra Vanda

Egyedül az utakon

Hegedűs Csilla korábban évekig egyedül járta Európát egy kamionnal. „Vonzott a szabadság, a világjárás, a kocsi méretei, a távolságok. Fiatalon az embernek nincs sok vesztenivalója, így megkockáztattam. Amikor elkezdtem, elég kevés nő volt ezen a pályán, az pedig még ritkább volt, hogy egy nő egyedül fuvarozzon. Talán ezért viszonyultak hozzám mindig máshogy, mint a többi sofőrhöz. Többnyire azt érzékeltették, hogy ha bevállaltam egyedül nőként, akkor csináljak is meg mindent egyedül, kevesebb segítséget kaptam, mint például egy 100 kilós férfi. A többi kamionos általában csak megfigyelt, előítéletekkel várta, hogy mit rontok el. Nagy nyomás nehezedett rám, de így minden megoldott probléma után volt sikerélmény is.”

„Főleg azért féltem, mert nem tudtam, hogy mit csinálok majd, ha fizikai akadályokba ütközök, például kerékcserénél, rakománypakolásnál. A migránshelyzet se volt épp biztató, Belgiumban és Észak-Franciaországban volt félnivalóm. Illetve az a tudat sem nyugtatott meg, hogy egy 100 férőhelyes parkolóban éjszaka legalább 120 sofőr van, abból 115 férfi, és lássuk be, ez nem jó arány. Ehhez a szakmához nőként elég erős, határozott jellemre, kitartásra és lelkierőre van szükség.”

Adél a bányát is megjárta

Domján Adél bánya- és geotechnikai mérnök, jelenleg munkavédelemmel foglalkozik egy útépítő cégnél. Gyakorlatilag csak férfiak között dolgozik, de ezt egyáltalán nem bánja. „Eleinte környezetmérnök szerettem volna lenni, végül Miskolcra mentem továbbtanulni, ahol hatalmas hagyománya van a bányászatnak. Beszippantott ez a világ. Tudtam, hogy nehéz lesz, de én soha nem a könnyebbik utat választottam. Kezdetben több kavicsbányában is dolgoztam, ahol rendesen végigjártam a ranglétrát, minden munkafázisban részt vettem, végül munkavédelemmel kezdtem foglalkozni. Később az építőipar különböző szegmenseit jártam végig, így kötöttem ki a jelenlegi munkahelyemen, ahol munkavédelmi vezető vagyok.

Kép

Domján Adél

Korábban kivitelezéseket ellenőriztem kint terepen, illetve a laborokat, majd az aszfaltkeverőket is hozzám osztották. Jellemzően mindenhol férfiak dolgoznak, ráadásul a munkavédelmiseket nem nagyon kedvelik, hiszen a szabályok betartását ellenőrzik. Ezért igyekszem a jó megoldásokat is észrevenni és megemlíteni nekik.”

Adél kivitelezési munkahelyeken szinte soha nem találkozik más nőkkel. „A férfiak egyébként nagyon udvariasan fogadnak és előzékenyek. Látom a meglepettségüket, hogy én megyek ki ellenőrizni, sőt, néha megpróbálják elhitetni, hogy amit tesznek, úgy helyes, de aztán rájönnek, hogy engem nem lehet megvezetni. Egyébként a konfliktusokban nagyon egyenesek, ezt megtanultam tőlük az évek alatt. Tapasztalataim alapján a szakmámban annak, hogy nő vagyok, legalább annyi előnye van, mint hátránya.”

„A nőket elnyomják a mezőgazdaságban”

Fekete Zsóka hivatása egyáltalán nem szokványos, övé az egyik legnagyobb mangalicatenyészet Magyarországon, közel 500 állat teszi ki az állományát. „Eleinte a családommal egy biozöldség-feldolgozó vállalkozást szerettünk volna alapítani, és ehhez a mellékterméket hasznosító állatfajt akartunk venni. 2012-ben a fiatal gazda pályázat elnyerése után adódott egy lehetőség, hogy megvásároljunk 20 mangalica kocát, majd a megérkezésük után egy héttel elkezdtek fialni. Így lett több, mint 50 mangalicám. Innen indult minden.”

Kép

Fekete Zsóka

Zsóka minden munkafolyamatban részt vesz, a takarításban és a feldolgozásban is. Az állatorvosi vizsgálatokat édesapjával végzi. Nincs könnyű dolga, úgy érzi, a nőket elnyomják a mezőgazdaság területén. „Határozottsággal és kitartással be tudjuk bizonyítani, hogy mire vagyunk képesek. Mi, nők sokkal felelősségteljesebben tudunk gondolkodni. Kitartóbbak vagyunk, és akkor is megyünk előre, ha kudarc ér minket. Nem torpanunk meg. Sokkal terhelhetőbbek vagyunk szellemileg. Fizikailag nyilván segítségre szorulunk.” A rengeteg munkának, áldozatnak és kitartásnak köszönhető, hogy a gazdaság működik. „A családom, a barátaim büszkék rám. Igaz, féltenek is, mivel ez nem egy nőies szakma. De úgy gondolom, hogy aki úgy szereti a munkáját, mint én, az bármire képes.” 

Támogatott tartalom. A cikk a Tesco szakmai támogatásával készült.

Kinek fontos?

A nőket fokozottan érinti a különböző életfeladatok és szerepek összehangolásának kérdésköre, hiszen többnyire ők végzik az otthoni feladatokat, a nemek közötti bérszakadék továbbra is jelentős és a munkaszerződések bizonytalan formái is leginkább őket érintik. Még nehezebb az egyszülős családok helyzete, ahol a családfenntartó szerepében többnyire szintén a nők vannak. Ugyanakkor nemcsak mi, nők küszködünk a munka-magán­élet egyensúlyának megteremtésével, hanem a férfiak is egyre gyakrabban tapasztalják a két irányból érkező nyomást. A társadalom egyrészt azt várja el tőlük, hogy gondoskodjanak a család anyagi szükségleteiről, másrészt azt, hogy intenzíven részt vegyenek a család életében. A szemléletváltás, illetve a politikai és gazdasági intézkedések mellett a személyes felelősség kérdése sem elhanyagolható. Nigel Marsch, a téma egyik szakértője szerint nem érdemes kívülről várni a megoldást. „Ha nem tervezzük meg a saját életünket, akkor valaki más fogja megtervezni helyettünk, és lehet, hogy nem fog tetszeni nekünk az a beosztás” – vallja a szerző.

Kiegyensúlyozott élet

A szakirodalom szerint a munka és a magánélet egyensúlya akkor valósul meg, amikor mindkét színtéren elégedettek vagyunk, és jól funkcionálunk, a szerep-konfliktus pedig minimális szintre redukálódik. Lehetséges, hogy az adott pillanatban egy aktuális életfeladatunk nagyobb figyelmet követel, a többi pedig háttérbe szorul, ám ez a kibillenés csupán átmeneti. Az, hogy valóban egyensúlyban érezzük-e magunkat, azon is múlik, hogy összhang van-e a fizikai, az érzelmi, az intellektuális és a spirituális terület között az életünkben. Tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi az, ami igazán fontos számunkra, és aszerint élünk-e? Milyen értékek és célok fontosak számunkra, mik az igényeink, illetve az elvárásaink? Nincs mindenkinek megfelelő recept, aminek mentén belső konfliktusok nélkül választhatnánk a temérdek lehetőség közül, magunknak kell azt a kényes egyensúlyt megtalálni, ami talán nem tökéletes, de egy kielégítő élet záloga lehet.

10 tipp az egyensúly megteremtéséhez

1. Számoljunk le a bűntudattal!

Ismerjük fel azokat a generációs örökségeket, kulturális vagy társadalmi elvárásokat, amelyek nyomást helyeznek ránk! Figyeljünk a belső hangunkra, és csak azokhoz az elvárásokhoz ragaszkodjunk, amik valóban fontosak nekünk!

2. Engedjük el a tökéletesség illúzióját!

Nem kell egyedül cipelnünk a terheket, és nem kell tökéletesnek lennünk! Vonjuk be a családtagokat is a feladatok elvégzésébe, és fogadjuk el a segítségüket! Ezzel ők is jól járnak, hiszen a közös munkavégzés után egy nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb nő és anya társaságát élvezhetik. A munkahelyen a feladatok lezárásában segíthet, ha előre eldöntjük, hogy miből tudjuk, hogy készen vagyunk, és mennyi időt akarunk az adott munkával tölteni.

3. Tartsuk tiszteletben a határainkat!

Idézzük fel a céljainkkal és értékeinkkel kapcsolatos válaszainkat, majd ezekhez igazítva húzzuk meg azokat a határokat, amikhez ragaszkodunk! Ha nincs összhang egy új feladat és a válaszaink között, nyugodtan mondjunk nemet!

4. Legyünk jelen!

Ha mindent egyszerre csinálunk, az nagymértékben leterheli az idegrendszert, ezért mindig csak az adott feladatunkra fókuszáljunk! A munka és a magánélet határozott különválasztása (munkahelyi telefon, üzleti e-mailek kikapcsolása a munkaidő után) segíthet a minőségi idő megteremtésében, és abban, hogy zavartalanul arra figyelhessünk, ami fontos. Érdemes olyan rituálékat kialakítani, amelyek segítenek lezárni a munkával töltött időt, és érzelmileg is átállni az otthoni szerepeinkre. A pomodoro technika hozzájárulhat, hogy az erőforrásainkat és a képességeinket maximálisan kihasználjuk. Osszuk fel az előttünk álló feladatot 25 perces részfeladatokra, majd állítsuk be az időzítőt, és amíg nem szólal meg, csak az adott feladattal foglalkozzunk! Utána tartsunk 5 perc szünetet, és vágjunk bele a következő részfeladatba!

5. Állítsunk fel fontossági sorrendet!

Amikor túl sok a feladat és túl kevés az idő, állítsunk fel fontossági sorrendet! Az Eisenhower-mátrix egy egyszerű módszer, segítségével a fontos és sürgős dimenziók mentén osztályozhatjuk a feladatokat. Ha egy feladat fontos és sürgős: csináld meg most! fontos és nem sürgős: tervezd be! sürgős és nem fontos: delegáld! nem sürgős és nem fontos: töröld!

6. Vegyük észre az apró lehetőségeket!

Nigel Marsch szerint a munka és magénélet közötti összhang megteremtése nem jelenti azt, hogy fenekestül fel kellene forgatnunk az életünket. Elegendő, ha észrevesszük az apró lehetőségeket. Egy meghitt ölelés, a kisgyermekünk bevonása egy közös feladatba, a telefonunk lehalkítása az esti rutin során nem igényelnek túl nagy erőfeszítést, mégis energiával töltik fel kapcsolatainkat.

7. Tehermentesítsük az elménket!

David Allan szerint, ha leírjuk azokat a dolgokat, amelyeket el kell végeznünk, az agyunk kevésbé lesz túlterhelt. Érdemes a feladatok lejegyzése közben arra is figyelni, hogy meghatározzuk a következő lépést, amit el kell végeznünk. Ahelyett, hogy azt írnánk a listánkra, hogy bank, érdemes a konkrét teendőt/teendőket leírni: megkeresni az ügyintéző telefonszámát, időpontot foglalni és összegyűjteni a szükséges papírokat.

8. Ne tervezzük túl az életünket!

Tim Harford szerint a részletes napi tervezés túl sok energiánkat emészti fel és túl sok feszültséggel jár, mert mindig közbejöhet valami, ami felborítja a terveket. Azt javasolja, hogy napi tervezés helyett készítsünk heti vagy havi tervet, a programjainkat pedig rugalmasan igazítsuk az akadályokhoz és a lehetőségekhez. A fix időpontokon kívüli teendőket ütemezzük aszerint, hogy éppen mi a legfontosabb és mi fér bele az időnkbe!

9. Ismerjük fel a pozitív összefüggéseket!

A munka és a családi szerepek inkább szövetségesek vagy ellenségek az életünkben? Amikor úgy érzem, hogy a hullámok összecsapnának a fejem felett, szeretek arra gondolni, hogy az egyik területen megismert érzések, élmények és készségek segítenek és pozitívan hatnak a másik területre, így téve teljessé azt, aki vagyok a különböző szerepeimben.

10. Ne engedjük lemerülni az aksinkat!

Engedjük meg magunknak a pihenést! Nem fog összedőlni a világ, ha nem csinálunk semmi hasznosat, és a feladatok szorításából kiszabadulva odafigyelünk a saját szükségleteinkre és igényeinkre. 

Támogatott tartalom. A cikk a Tesco szakmai támogatásával készült.

Bárki kerülhet olyan helyzetbe, ahol érzelmi kiégés fenyegeti, de leggyakrabban akkor fordul elő, ha tartós distressz­nek vagyunk kitéve, ha olyan megterhelő élethelyzetbe kerülünk, amiben át kell élnünk a veszteség utáni hiányok hosszas fájdalmát, esetleg tartós anyagi bizonytalansággal vagy krónikus betegséggel kell nap mint nap megküzdeni. A lista hosszú lehet, a közös pont az, hogy valamilyen környezeti kihívás tartósan vagy jócskán meghaladja érzelmi kapacitásainkat, és nehezen vagy egyáltalán nem tudunk töltekezni. Nem egy személyiségvonásról vagy elégtelenségről van szó, mert a kiégés érzelmi állapotához eljutni mindig egy hosszú és megterhelő folyamat eredménye.

Hogyan fordulhatunk vissza?

Mielőtt arról szólnánk, hogy miként kezelhető vagy fordítható át a kiégés, fontos megemlíteni, hogy ha nem foglalkozunk vele és még inkább „túlhúzzuk” magunkat, az mind a testi, mind a lelki egészségünkre negatívan hat. A stresszhormonok tartósan megemelkedett szintje számos egészségügyi kockázatot jelent, de életmódbeli szokásainkra is kihat, melynek további egészségügyi következményei lehetnek. A megváltozott étkezési szokások, a rohanó és nem megfelelő táplálkozás csak úgy, mint az alvásminőség romlása egy olyan spirálba tehet bennünket, amin egyre nehezebb alakítani. 

Az érzelmi kiégés nem egyenlő egy-egy nehéz helyzet okozta stressz feszültségével, inkább olyan, mintha be lennénk ragadva valamibe, amiből nincs kiút.

Legelőször is ki kell mondanunk, mit élünk át, miben érezzük megrekedve vagy érzelmileg kimerülve magunkat. Ezután olyan erőforrásokra lesz szükségünk, amelyek feltöltenek és képesek kibillenteni a beragadtság érzésből. Rövid távú, belátható és reális célok kitűzésében újra tetten érhetjük az erőnket, amelyről épp azt éreztük, hogy híján vagyunk. A kapaszkodók, az erőforrások megtalálása, az örömforrások kialakítása és alkalmazása visszahat az egész rendszerre, és valódi segítséget tud jelenteni abban, hogy azután máshogy legyen.
Az, hogy kit mi tölt fel, nagyon egyéni lehet, de érdemes megfontolni választásaink során a társas (külső) és hormonális (belső) faktorokat. Azok a tevékenységek, amelyek tartósan a szerotoninszint emelkedését és egyensúlyát segítik elő, általában valamilyen elengedettség és felszabadultság élményhez kapcsolódnak. A rendszeres fizikai aktivitás ilyen módon nem csak a testi egészséghez járul hozzá, de érzelmi állapotainkat is képes tartósan javítani – és ebben éppen a szerotoninrendszer egyensúlyba kerüléséé a fő szerep, többek között például a kontroll élményének átélése mellett. Társas kapcsolataink, az egymással való törődés, vagy egy közös program szintén sokat segíthetnek abban, hogy pozitív élményekkel töltekezzünk.

Minden csak elhatározás kérdése? De hogy tudnánk szilárdan elhatározni valamit, amikor éppen a túlélésért küzdünk a sok teendő és feladat között? Lehet, hogy nem az elhatározásban kell a megoldást keresni?

Bírom, ezért csinálom?

Ez az elv idealisztikus csapda, egyenes útként vezethet a kiégéshez, ha nem fogadjuk el teljesítőképességünk határait. Nem robotok vagyunk, így testi és lelki kapacitásaink, terhelhetőségünk véges. Öngondoskodásnak is nevezhetnénk azt, ahogyan érdemes magunk felé fordulni, amikor a munka, kihívások, célok és kikapcsolódás közti egyensúlyt keressük.
Ha tudatosítjuk, hogy az öröm és szabadság érzésére szükségünk van, akkor elkezdhetünk e szükséglet mentén választani. Amikor egy-egy érzelem teret kap, és belülről indít meg, akkor az erőfeszítés nem az elhatározáshoz való ragaszkodásban érhető tetten – sokkal inkább az érzelmi öngondoskodásban, melyben van egyfajta szelídség, együttérzés, áramlás saját magunkkal. Rá lehet ismerni, hogy amikor például egy kikapcsolódási formát vagy aktivitást választunk magunknak, akkor azonnal megváltozik a viszonyulás önmagunkhoz: kibillenthetjük magunkat az áldozati szerepből. 

Meditáljunk?

Mielőtt megijednénk a szó hallatán, hogy a meditáció valamiféle nagyon szigorúan vett hosszas mozdulatlanságot jelent, érdemes átkeretezni magunkban, hogy miről is van szó, és mit értünk meditáció alatt. Bármi lehet meditáció, amiben el tudunk úgy mélyülni, ami számunkra megnyugvást, elcsendesedést hoz, amiben meg tudjuk engedni magunknak, hogy egy picikét csak legyünk. A mai túl gyorsan változó és ezáltal sok bizonytalanságot tartogató világban nagyon nagy szükségünk van a tudatosságra.

A felfokozott tempó előbb vagy utóbb bárkit képes bedarálni, és tudatosan kell figyelnünk arra, hogy adjunk magunknak időt a kikapcsolódásra, töltődésre, lelassulásra és megnyugvásra.

Amikor valamiben képesek vagyunk elmélyülni, akkor azt érezhetjük, hogy nem kell erőltetni, szinte magától megy. Nem menekülés, inkább kapaszkodó. Nem megoldja a problémákat, de oldódást jelent, mert képes idegrendszeri szinten regenerálni a szervezetünket. 

Támogatott tartalom. A cikk a Tesco szakmai támogatásával készült.

– Ha valaki, ön tudja: miben hasonlított, illetve különbözött a két népszerű „pofonosztó”?
– Amiben hasonlítottak, az a filozófiájuk. Mindketten mélyen vallásos emberek, akik a sikereiket Istennek köszönték, köszönik. Terence Hillnek még a példaképe is egy szent: Assisi Szent Ferenc! Ráadásul mindketten nagyon kedvelték a magyarokat – Spencer úgy gondolta, hogy a magyar egy különleges nép, Hill pedig úgy, hogy a magyar rajongói a legdiszkrétebbek, a legkedvesebbek, a legjobban neveltek. „Bármerre járok a világban, az emberek ordibálnak körülöttem, míg a magyarok vigyáznak rám”, mondta. Amiben különböznek: míg a filmjeikben Terence Hill a jókedélyű, Bud Spencer pedig a morcos, aki mindig a tenyerébe temeti az arcát – a valóságban utóbbi egy rendkívül vidám, jó humorú, barátságos figura volt, előbbi viszont zárkózott, befelé forduló, a nyilvánosságtól elhatárolódó ember. Ez valahol érthető, hiszen Terence Hill, alias Mario Girotti 1990-ben elveszítette a 16 éves örökbe fogadott fiát, ami után mély depresszióba esett.

Ritkán beszél az életéről, noha igen érdekes a története. Ezt, a közvélemény előtt talán kevésbé ismert arcát szerettem volna a könyvemben bemutatni.

– Gondolom, önnek is nehezen nyílt meg. Hogyan nyerte el a bizalmát?
– Nehéz és hosszú folyamat volt, sőt, nem is állítanám, hogy nekem megnyílt. 2016-ban két év folyamatos unszolás eredményeként találkoztunk, a feleségével leveleztem, míg el nem nyertem a család bizalmát. Hill végül fogadott, de csak egy rövid interjú született, amelyből egy könyv nem telt volna ki, ám az 1974 óta különböző újságoknak olaszul, angolul, németül adott nyilatkozatait is összegyűjtöttem. Komoly kutatómunka előzte meg a könyvírást. Hiszem, hogy az embereket érdekli, mit nyilatkozott, hogyan gondolkodik a világról, milyen érdekes sztorijai vannak. Nem a saját érzéseimet írtam tehát le, az átkötő szöveg a könyvben minimális.

Kép

Király Levente: Zsugabubus

– Nem lehet könnyű egy-egy részletet kiragadni, mégis: van olyan története, amely a többinél is jobban megfogta vagy meglepte?
– Életében csak egyszer beszélt arról, hogy a ’80-as évek elején Ross fia mellett egy thaiföldi kisfiút is örökbefogadott, úgy, hogy nem éltek együtt, ám finanszírozta az életét. Sosem akarta reklámozni, hogy jótékonykodik, de én követendő példaként ezt is kiemeltem. Színes sztoriként pedig meglepett, hogy 1967-ben, amikor az „Isten megbocsát, én nem” című filmet forgatták, a rendező elküldte őt egy állatkertbe, hogy tanulmányozza a tigrisek tekintetét, és tanulja meg azt a szúrós nézést, ami mindenen áthatol. Ő pedig farkasszemet nézett velük. De amúgy is mindig képezte magát, tükör előtt gyakorolt. A „Nevem: Senki” forgatásán valóban whiskyt ivott, hogy minél hitelesebben tudja alakítani a szerepét, a végén be is rúgott. A „Különben dühbe jövünk” című filmben valódi padokkal ütötték egymást a szereplők, és mivel későn hajolt el, úgy fejbe verték, hogy a sérülését több öltéssel kellett összevarrni. A „Lucky Luke”, illetve az „Én a vízilovakkal vagyok” forgatásán pedig igazi oroszlánok közé ment, akiket előtte jól megetettek hússal, és Terence Hillt csak arra kérték, hogy ne essen el az állatok előtt, mert akkor megtámadják… Ma már az ilyen elképzelhetetlen volna.

– Barátsága Bud Spencerrel valóban olyan szoros volt, mint a filmjeik alapján gondoljuk?
– Volt, hogy akkorát ettek együtt a lakókocsiban, hogy végül kidőltek és egy ágyban aludtak el. Az viszont Hillt idegesítette Spencerben, hogy mindig elkésett, nem tanulta meg a szövegeit, rögtönzött, illetve ebéd után is rendre aludt egy hatalmasat, azaz várni kellett rá a jelenetek forgatásával. Bud Spencernek ugyanis kiváltságai voltak. Amíg Hill otthon gyakorolta a ragozásokat, Spencer evett és kaszinózott, igaz, amikor elindult a felvétel, úgy odatette magát, hogy szinte semmit nem kellett többször felvenni…

Kép

Kép: Király Levente

– Mi foghatta meg a magyarokat annyira ebben a két karakterben, hogy jobban szeretjük őket, mint az olaszok?
– Hozzánk képest csak Németországban van több rajongójuk, mondjuk ott nyolcszor annyian is élnek. Olaszországban A- és B-kategóriás filmek vannak, ők a B-be tartoznak, de csak az A-sokat tartják igazi művészeknek. Mastroianni, Fellini, Visconti az ő szemükben a nagyok.

Mi Magyarországon az akkori egyetlen tévécsatornán a Spencer–Hill páros filmjein nőttünk fel gyerekként, számunkra ők kultikus személyekké váltak, és már a harmadik generációnak okoznak annyi boldogságot, mint a három nagy művész talán összesen sem.

 Mégsem lettek próféták a saját hazájukban, de amikor Milánótól Szicíliáig bemutatták a „Piedone nyomában” című filmemet, csodálkozva jöttek oda hozzám az olaszok, hogy „Jézusom, ilyen ember élt köztünk? Mi semmit sem tudtunk róla!”. Utólag kezdték értékelni őt, filmeket forgatni róla, könyveket írni az életéről. Az önéletrajzi könyvét, amit maga írt, a saját hazájában nem voltak hajlandók kiadni, csak Németországban… Nekem több rendező is úgy fogalmazott, hogy jobban meg kellett volna becsülni őket.

– Akkor a magyarok, köztük az ön érdeklődését Carlo Pedersoli (alias Bud Spencer) biztosan értékelte…
– Hálás ember volt, Rómában a saját lakásában fogadott. De bárkitől kapott levelet a világ bármely tájáról, megválaszolta. Úgy vélte, a sikereit a közönségnek köszönheti. Sajnálom, hogy nem élhette meg a filmem elkészültét, mert akkor a lányával együtt ő is Budapestre jöhetett volna. Különleges ünnepet jelentett volna mindez a magyar embereknek, a fél Rákóczi út biztosan megtelt volna a rajongóival!

– Olyan művészről is írt könyvet, aki a saját hazájában is prófétává tudott válni: Ennio Morricone.
– Őt az egész világon megbecsülték, Olaszországban az évszázad zeneszerzőjeként emlegetik. 2015-ben találkoztunk Milánóban egy nagyobb interjúra, de csak a halála után kezdtem el tanulmányozni az életét, és a gondolkodását nagyon érdekesnek találtam. Vallásos emberként úgy vélte – ez lett a könyvem alcíme is –, hogy a „zenéim egy titokzatos, földöntúli világból jönnek”.

Az ihletet ugyanis égi jelek formájában kapta, hol álmában, hol napközben.

Volt is az éjjeliszekrényén egy papír, hogy ami álmában megjelenik, azt ébredéskor hangjegyek formájában rögtön lejegyezhesse. Az elméje még vásárlás közben, a zöldségesnél is forgott. Amikor túrták a földet a háza előtt, akkor a fúró ritmusára – ahogy az törte fel a betont – szerzett zenét. Kevesen tudják, de hihetetlen nagy szappanrajongó és -gyűjtő volt: a világ összes szállodai szappanját összegyűjtötte, sőt, szuvenírnek is szappant vásárolt…

Kép

Kép: Király Levente

– Miben állt, honnan eredt az ő zsenialitása és munkabírása?
– A szigorú neveltetése és a hihetetlen szorgalma lehetett a kulcs. Édesapja, aki trombitaművész volt, egyszer bement a szobájába és odaadta neki a trombitáját: „Tudod-e, fiam, hogy mi ez?” „Persze, egy trombita”, jött a válasz. Mire az apja: „Ez az a hangszer, amivel te fogod a jövőben a kenyeredet keresni, és még magasabb szinten űzni a hivatásodat, mint én.” Az édesapjára sokszor haragudott, amiért az szolfézzsal büntette: volt, hogy karácsonykor sem mehetett a fa alá játszani, mint a többi gyerek, hanem zongorát és szolfézst kellett gyakorolnia. Ám amikor az édesapja meghalt, rájött, hogy mindent, amit az életében elért, csak neki köszönhet, onnantól már egészen más érzéssel gondolt rá. A második világháború alatt iszonyatos szegénységben éltek, s Morricone az amerikai katonáknak trombitált bárokban. Cigarettát kapott érte, amit élelmiszerre cserélt. A bőröndjében összefolytak az ételek, úgy vitte őket haza a családnak. Már gyerekként összetrombitálta egy egész família megélhetését.

– Nagy élmény lehetett a Maestróval beszélgetni. Tervez még hasonló formátumú egyéniségekről kötetet?
– Nagyon jó kapcsolatot ápolok Jean-Paul Belmondóval, többször is találkoztunk Párizsban, és ő is elképesztő történeteket osztott meg velem. Gyerekkorában például imádott háztetőkön rohangálni, egyikről átugrani a másikra.

A szüleit az őrületbe kergette ezzel a hóbortjával, ám ennek is köszönhető, hogy később a filmjeiben a kaszkadőrmutatványokat mindig ő maga hajtotta végre.

Amikor azt kérték tőle, hogy szálljon fel egy 30-cal zötyögő vonatra, ő azt mondta, inkább rohanni akar a tetején, és menjen 90-nel! Halált megvető bátorsággal Hongkongban is kiment egy szálloda 87. emeletére, és biztosítókötél nélkül végigsétált a párkányon. Szerette a kalandokat, a kihívást, persze rengeteg sérülést is összeszedett emiatt. Ellentétben sok magyarral az Aranycsapatunk névsorát is kívülről fújta, és Papp László volt a kedvenc bokszolója, hiszen a színészkarrierje előtt maga is bokszolt. De ministrált, sőt temetéseken is dolgozott gyermekkorában sírásóként. Szóval legközelebb az ő életét szeretném megírni, ami igazából filmet is érdemelne, de egyelőre csak könyv lesz belőle.

Koravén elsőszülöttek, örök gyerek kistesók

A pszichológusok gyakran hangoztatják, hogy nincs két testvér, aki ugyanabban a családban nőne fel. Szerintük ugyanis ahány gyerek, annyiféle megélés és viszonyulás. Pontosan ez az egyik magyarázata annak (a különböző veleszületett tulajdonságokon túl), hogy egyazon családban felnőtt testvérek egészen más életutat és sorsot járnak be.

Nem kőbe vésett szabály, hogy az elsőszülöttből főnök lesz – bár statisztikailag kimutatható, hogy legtöbben közülük kerülnek vezetői pozícióba –, ahogy az sem, hogy a középső gyerek mindig a legmagányosabb, a kicsi meg a leggondtalanabb.

A születési sorrend mégis hatással van a személyiségfejlődésre – állítják a témát kutató pszichológusok.

A személyiség természetesen nem (csak) azon a tényen múlik, hogy elsőként vagy sokadikként születtünk, de a viselkedésbeli különbségeket a testvérek által betöltött szerepek is életre hívják. A gyerekek a szülők figyelmének kivívása érdekében különféle stratégiákat alkalmaznak, és ezek aszerint változnak, ki milyen helyet foglal el a családi szereposztásban. Ezekre a szerepekre szülőként – akarva-akaratlanul – gyakran rá is erősítünk.

Orvos-Tóth Noémi pszichológus az „Örökölt sors” című könyvében sok egyéb tényezőn túl arra hívja fel a figyelmet, hogy a testvérsorrend hatása nem kötelező érvényű, de szülőként mindenképpen érdemes tisztában lenni a lehetséges következményekkel.

Az első

A mai napig a fülemben cseng a nővérem puffogása: „Miért nekem kell mindig engednem és a legokosabbnak lennem?” Akkoriban nem nagyon értettem, mára azonban tudom, hogy az elsőszülött gyerekek amolyan „kísérleti alanyok”. Ők tapossák ki az utat a többiek számára, ők azok, akik apává és anyává avatják a házastársakat, akik addig csak férfi és nő minőségben éltek együtt. A szülők az elsőszülötteknél még mindent nagyon komolyan vesznek és megállíthatatlanul aggodalmaskodnak.

A párom – ha hihetek az elméletnek – tipikus elsőszülött: a szülei által kijelölt utat követve lett ügyvéd, és nagyon szeret irányítani (nem mellesleg megvan hozzá minden képessége). Önbizalma viszonylag stabil, hiszen nincsen idősebb testvére, aki megtépázta volna azt. Sokszor mesélte, hogy már gyerekkorában is komolyabban vették a felnőttek, mint a kistestvérét.

Az elmélet szerint az elsőszülöttek mindenben a tökéletességre törekszenek, és ez – a maximalizmus és a konformizmus – később is jellemző rájuk.

Akadhat is problémájuk a tévedéseik vagy bármilyen hibájuk beismerésével, ugyanakkor jellemzően felelősségteljesebbek, felnőttként pedig a becsvágy és az elismerés vágya hajtja őket.

Általában ők lesznek azok, akik tovább örökítik a családi stafétabotot és értékrendet, ezen kívül nemzetközi kutatások tanúsítják, hogy az elsőszülöttek általában magasabb végzettséggel és jobb anyagi kondíciókkal rendelkeznek, mint fiatalabb testvéreik. Ráadásul – Orvos-Tóth Noémi kutatásai szerint – a Nobel-díjas tudósok között is többségben vannak az elsőszülöttek.

Az elsőszülötteket éri a legnagyobb megrázkódtatás, ha kistestvérük születik. Igazi trónfosztásként élik meg, és a többségük azonnal visszaszolgáltatná a kis jövevényt, amint megtapasztalják, hogy ez mivel is jár valójában. Az is lehet, hogy ilyenkor háttérbe szorulva érzik magukat, emiatt még inkább igyekeznek még többet beleadni, hogy visszaszerezzék a szülők maximális figyelmét.

Tippek nevelésükhöz:

• Ne állítsuk őt példaként a kisebb testvérek elé, mert azt érezheti, hogy mindig neki kell a legjobbnak lennie.
• Ha a testvéreihez képest extra feladatokat osztunk rá, adjunk neki előjogokat is, engedjük meg például, hogy aznap este egy kicsit tovább maradhasson fent.
• Ne kérjük, hogy legyen belátással a tesók felé pusztán azok kicsisége miatt. Kérdezzük meg, szerinte hogyan lenne igazságos és működőképes a családi szabályrendszer. Ajánljunk neki kompromisszumokat.

A középső

Az egyik legjobb barátnőm középső gyerek. Hányszor panaszkodott nekem amiatt, hogy úgy érzi, senki sem érti meg és senki sem figyel arra, amit mond! Sokat beszélgettünk róla, miért van az, hogy a bátyjának mindent megengedtek, mert ő volt a „nagy”, a kishúgát pedig agyon kényeztették, mert ő meg a „kicsi”. Neki meg már nem jutott testre szabott szerep.

A testvérek már a korábban kialakult családi rendszerbe születnek, ahol kialakult szokások és szabályok irányítják a mindennapi életet. A harmadik gyermek megszületésével kialakul a “szendvicsgyermek” helyzet, azaz a középső beszorul a kicsi és a nagy közé. Gyakran kevesebb figyelmet kapnak a családjaikban, mint másik két testvérük.

Ha egy szerepet az elsőszülött betölt, a második egy homlokegyenest eltérőt keres magának.

Éppen ezért a középső gyerekek a legnehezebben címkézhetők, hiszen személyiségük a hozzájuk korban közelebb álló idősebb testvérrel szemben fejlődik. A középsők gyakran szabálybontók és rebellisek, hiszen a már kialakult rendszerben kell maguknak helyet és kellő figyelmet biztosítani. A nagy testvér már kisajátított minden előjogot, a kicsihez meg folyton alkalmazkodni kell. Így aztán neki nincs más választása, mint hogy egyezkedéssel érje el, amit akar. Ezért a középső gyerekek hajlanak leginkább az alkudozásra. Belőlük lesznek a nagy békítők, hiszen három testvér között bizony gyakoriak a viták és állandó lehet a versengés. A középsőként születettek általában fejlett diplomáciai és szociális érzékkel rendelkeznek, rugalmasak és együttműködőek, kiválóak a társas kompetenciáik. Könnyen barátkoznak és képesek szót érteni bárkivel. Elvárásaik nem túlzóak, ők a legkevésbé elkényeztetettek. Mivel gyakran érzik magukat mellőzöttnek, így inkább a családon kívül igyekeznek boldogulni, és a barátokhoz húznak.

Tippek a nevelésükhöz:

• Köszönjük meg, ha közvetítési, békítési szándékkal avatkozik bele egy testvérvitába.
• Támogassuk abban, hogy szoros kapcsolatot ápolhasson kortársaival. Teremtsünk lehetőséget arra, hogy új barátokat szerezzen a játszótéren, óvodában, iskolában.
• A középső gyerekeknek születésüktől fogva osztozniuk kell szüleik figyelmén. Töltsünk a középső gyermekünkkel külön időt, hogy különlegesnek érezhesse magát és megmutathassa valódi énjét. Tegyük ezt meg mindegyik gyermekünkkel, külön-külön is, de kiváltképp a középsővel.

A legkisebb

Legkisebb testvér szerepet betöltő ismerőseimet kértem meg, idézzék fel, mi volt a leggyakoribb mondatuk gyermekkorukból. Tipikus legkisebb testvér-mondatok: „Hol vannak a babakori képeim?” vagy „Soha nem leszek elég nagy és elég okos?” vagy „Már megint valaki levetett gönce, nem kaphatnék végre én is újat?”

A legkisebb testvér számtalan privilégiumot élvez. Rendszerint a családban ők kapják a legnagyobb szabadságot és figyelmet, egyrészt a szülők rutinja miatt már kevesebb a kontroll, másrészt a nagyobb testvérek védik, óvják, terelgetik őket. Így aztán az utoljára születetteknek kisebb felelősség nyomja a vállát, már ami a megfelelést illeti, ezért is tűnhet úgy, mintha velük elnézőbbek lennének a felnőttek. A legkisebbekre jellemző, hogy bohóckodással vívják ki a felnőttek extra figyelmét, és később is gyakran válnak mókamesterré vagy botrányhőssé. A sorban a legifjabbakra gyakran jellemző, hogy kényelmesebbek, társaságkedvelőbbek, gondtalanabbak, szeretnek másokat megnevettetni.

A legkisebbnek gyakran többen dirigálnak, a szülőkön túl az idősebb testvérek is irányításuk alá vonják őket, de az is megesik, hogy a nagytesók túlbabusgatják őket, aminek következtében elkényeztetetté válhatnak.

Ez a biztonságos és irányított helyzet időnként túlontúl vonzó lehet számukra, akár egész életükben benne ragadhatnak. És az is előfordul – mivel idősebb testvéreiket nagyobbnak, gyorsabbnak, okosabbnak látják –, hogy az utoljára születettek lázadással igyekeznek magukat megkülönböztetni. Kialakul bennük egyfajta „majd én megmutatom, ki vagyok, és mire vagyok képes” attitűd.

Tippek nevelésükhöz:

• Az utoljára születettek gyakran érzik úgy, hogy nem veszik őket komolyan. Engedjük, hogy ő döntsön olyan kérdésekben, amelyeknek igazán nincs tétje, de neki sokat jelent, például, hogy hol vacsorázzon a család, vagy milyen filmet nézzetek meg együtt.
• Ismerjünk el minden „első” alkalmat: amikor először pisil a bilibe, először köti meg egyedül a cipőfűzőjét, először öltözik fel egyedül, csináljunk belőle ugyanakkora ügyet, mint elsőszülöttünknél. Ugyanez igaz a rajzaira is, a legjobb, ha kitesszük őket a hűtőre vagy egy falra, amelyen a többi gyerek képei is ott virítanak.
• Adjunk a legkisebbnek is feladatot, még ha az olyan egyszerű is, mint a szalvétahajtogatás. Az utoljára születettek gyakran kimaradnak a családi munkamegosztásból, vagy mert megtanultak alóla kibújni, vagy mert valamelyik családtag túl kicsinek titulálta őket a feladatvégzéshez.

Az egykék

A tanulmányok általában az egykeség személyiségfejlődésre gyakorolt káros hatásait emelik ki. A szakirodalom szerint például, mivel az egykéknek nem kell a szüleik figyelméért küzdeniük vagy a testvéreikkel megosztaniuk a játékaikat, könnyen önzővé válhatnak. Szerencsére én ezt még soha nem tapasztaltam a most 12 éves nagylányomon.

Ami viszont teljes mértékben igaz rá az egykék jellemzői közül, hogy testvér híján megtanulta magát elszórakoztatni, és ez jót tett a találékonyságának, fantáziája fejlődésének. Az elsőszülöttekhez hasonlóan ő is magabiztos, jól kommunikál, nagyon odafigyel a részletekre, és kiválóan teljesít az iskolában.

És bizony hajlamos „minifelnőttként” viselkedni, valamint nehezen viseli, ha a dolgok nem az ő elképzelései szerint alakulnak.

Tippek a nevelésükhöz:

• Ügyeljünk rá, hogy az ovin és az iskolán kívül is sokat játsszon más gyerekekkel.
• Az egykék hajlamosak minden körülmények között a tökéletességre törekedni, ezért mutassunk példát arra, mi hogyan dolgozzuk fel a saját hibáinkat.
• Ne hagyjuk, hogy folyamatosan a felnőttekéhez hasonlítsa a teljesítményét!

Forrás: Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors, családi sebek és a gyógyulás útjai, Kulcslyuk Kiadó, 2018

– Hogyan vált a Tesco Magyarország HR-vezetőjévé?
– Amikor a Tesco megnyitotta negyedik áruházát Szegeden, megpályáztam egy állást munkaügyi előadóként, és felvettek. Mindez 22 évvel ezelőtt történt, és azóta 8 városban 16 munkakört töltöttem be, mígnem eljutottam a jelenlegi pozícióba, és HR-vezető lettem. Szerencsésnek vallom magam, amiért rátaláltam arra a helyre, ahol karrier szempontjából megtalálhattam önmagam. Az én esetem azonban egyáltalán nem egyedi, mivel a vállalatnál a mai napig nagyon fontos, hogy minden munkatársunk kiaknázhassa a benne rejlő lehetőségeket úgy, ahogy az számára a legjobb, leghatékonyabb, akár saját területén belül, akár funkciókon átívelően.

– Mennyire jellemző a fluktuáció a cégre?
– A kollégáink több mint 50 százaléka 10 évnél régebben van a cégnél. Talán ez az adat mindent elmond. Nálunk öt generáció dolgozik együtt, a 45 év felettiek éppúgy megbecsült tagjai szervezetünknek, mint ahogy a pályakezdők sorsát is a szívünkön viseljük. A munkatársaink szeretnek itt dolgozni, nagyon jó a közösség, családbarát az üzemeltetés, van lehetőség home office rendszerű és rugalmas munkavégzésre, és nem csak a pályakezdők számára vonzó, hogy a cég számos lehetőséget kínál a szakmai fejlődésre, többek között saját oktatási intézménye, a Tesco Akadémia keretein belül. Nem véletlenül lett a munkatársaink szlogenje: „Nekem való munkahely”.

– A Tesco Magyarország 2019-ben elnyerte a bronz fokozatú Családbarát Munkahely díjat. Mit jelent ez a hétköznapok nyelvére lefordítva?
– Talán meglepő, de a kollégáink csupán a hatodik helyen említik a munkabért, ha arról kérdezik őket, miért szeretnek itt dolgozni. Kollégáinkat leginkább a közösség, a csapat, a tescós család köti ide, a vállalatnál ugyanis a család az egyik fő érték. Nekem két lányom van, mindkettő a „tescós pályafutásom” alatt született, és a privát életemben az ő születésüket tartom az én saját olimpiai aranyérmemnek. Egy nőnek anyává válni csúcsteljesítmény, a terhesség, a szülés és minden, ami utána következik, felér egy olimpiai felkészüléssel, és fontos, hogy a munkahely ezt segítse.

Büszkék vagyunk rá, hogy munkatársainkat támogatni tudjuk, hogy a munkájuk mellett a családi életben is kiteljesedhessenek, és a mindennapokban megvalósíthassák a munka-magánélet egyensúlyát. Népszerű a rugalmas foglalkoztatási formánk, illetve az áruházainkban elérhető fixen fix részmunkaidős rendszer, amely elsősorban azoknak kedvez, akiknek sokat számít a munkaidő garantált kiszámíthatósága, például a kisgyermekes szülőknek. A családbarát szemlélet részeként az áruházlánc különböző életeseményekhez kötött pénzügyi segítséget, például iskolakezdési támogatást és extra szabadnapot biztosít a szülőknek, hogy az első napon elkísérhessék gyermeküket az iskolába. A friss szülőket babaváró termékcsomaggal lepjük meg az újszülött érkezésekor, és ez csak néhány példa a családbarát intézkedéseink közül, amelyekkel megkönnyítjük kollégáink számára a munkavégzés körülményeit.

– Kevés vállalat mondhatja el magáról, hogy a vezetői fele nő, és a munkatársak között is igen magas, 70 százalékos ez az arány.
– A számok tükrében valóban elmondhatjuk, hogy a Tesco egy női cég, hiszen munkatársaink többsége nő. HR-vezetőként azt látom, hogy egy cégnél minden szinten szükség van a finom női energiákra, és örömmel tölt el, hogy ennyi nagyszerű nővel dolgozhatok együtt. A hölgyek számára vonzó, hogy a Tesco az egyenlő munkáért egyenlő díjazás elvét követő vállalat, nincs üvegplafon és akár a legfelsőbb szintre is el lehet jutni a munkahelyi ranglétrán. Ezenkívül a munka-magánélet egyensúly is különösen fontos a női kollégáknak, amely azonban megbillenhet a szülési szabadság során és a gyermeknevelés mellett.

Kép

Büszkék vagyunk rá, hogy immár 7000 „Tesco-gyerekünk” van, amiben talán annak is szerepe van, hogy a vállalat már a babavárás ideje alatt, majd munkába való visszatérésükkor, illetve azt követően is extra támogatást nyújt a kolléganőknek, hogy munkahelyi és családi szerepeiket össze tudják egyeztetni. Fél éve indítottuk útjára a Women’s Networköt, amelynek segítségével kolléganőink olyan őket foglalkoztató témákról is tapasztalatot cserélhetnek, mint a gyermeknevelés, az egészség, az anyaság, az őket érintő jogi kérdések, és segítséget kérhetnek szakmai fejlődésük és célkitűzéseik területén.

– A Tesco Magyarország alapértékei között fontos helyen szerepel a segítségnyújtás. Kiket és milyen formában támogat az egy éve létrehozott Tesco Angyal Alapítvány?
– Már korábban is azt láttuk, hogy mint egy igazi család, a kollégák összefognak egymás megsegítésére, ezért a vezetőség úgy döntött, hogy a Tesco vállalati szinten is szeretne ezek mögé a kezdeményezések mögé állni, illetve egyfajta keretet biztosítani a segítségnyújtásnak. Így jött létre tavaly áprilisban a Tesco Angyal Alapítvány. A támogatási alapot a munkatársak önkéntes adományai adják, amelynek minden forintját megduplázza a Tesco. Nem kell hatalmas összegekre gondolni, azt valljuk, hogy sokszor már 100 forint is elég lehet ahhoz, hogy jót tegyünk valakivel.

A pénzadományokon kívül a munkatársaink önkéntes tevékenysége is hatalmas segítséget jelent a rászorulóknak. Ha szükség van ránk, egy emberként fogunk össze és állunk egy-egy fontos ügy mellé.

– A Tesco „Little Helps Plan” stratégiája egy rendkívül tudatos és felelős vállalat képét mutatja.
– Hisszük, hogy egy kis figyelmesség csodákra képes. Ez a meggyőződés határozza meg, mit teszünk világszerte munkatársainkért, a nekünk otthont adó több ezer közösségért, valamint az általunk naponta kiszolgált vásárlók millióiért. Gondoskodnunk kell róla, hogy termékeink megfizethetők, egészségesek, mindenki számára elérhetők és fenntarthatóak legyenek, intézkedéseink pedig az emberek és bolygónk javát egyaránt szolgálják, hiszen felelősek vagyunk értük. 

Támogatott tartalom. A cikk a Tesco szakmai támogatásával készült.

„A nők sokkal jobban ki tudják fejezni az érzéseiket, mint a férfiak” – mondja dr. Mihalec Gábor pár- és családterapeuta. „Ezt az is okozhatja, hogy egyes munkahelyeken, ahol a férfiak vetélytársak, nem szabad kifejezni az érzelmeket, mert visszaélhetnek vele. Az a baj, hogy ezt aztán hazavisszük, és otthon is érzelemmentesen, tárgyilagosan kommunikálunk.

A párterápia alatt a nőket általában nem kell tanítanom az érzelemkifejezésre, de arra jó néhány ülés rá szokott menni, hogy a férfi megtanuljon helyszíni tudósítást adni arról, ami benne zajlik” – magyarázza a pszichológus. 

„A nők jellemzően érzelemvezéreltebbek, empatikusabbak, gondoskodóbbak, és ezek a tulajdonságaik felerősödnek, amikor anyává válnak” – teszi hozzá Ternovszky Csilla, a ProLabora Kft. ügyvezetője. A cég azt auditálja, hogy mennyire családbarát egy cég. „Szülőként a nők megtanulnak egyszerre több helyre figyelni, fejlődik a szervező- és a problémamegoldó készségük, rátermettebbek lesznek. Ha eközben úgy érzik, hogy szakmailag lemaradásban vannak, mert kihagytak néhány évet, akkor a munkáltató küldje el őket képzésekre, mondja el, hogy milyen rendszereket használnak azóta, kik az új ügyfelek, illetve kezelje rugalmasan az egyedi élethelyzetből adódó nehézségeket. Ez utóbbira nagyon sok lehetőség van: megengedhetik az anyának, hogy heti egy-két nap otthon dolgozzon, hogy lecsúsztassa a munkaórákat, de láttam például olyat is, hogy gyárban, ahol szalag mellett dolgoztak, kismamaműszakot alakítottak ki. Ha a cég bizalmat szavaz a visszatérő anyának, az többszörösen megtérül, mert a hölgy ebben az esetben gyors szakmai felzárkózást követően munkájában is hasznosítani tudja azokat a pluszkészségeket, amelyeket a gyesen töltött időszakban szerzett” – teszi hozzá a szakértő. 
Mihalec Gábor szerint az anyasággal nemcsak azt szokják meg a nők, hogy több dologra figyeljenek egyszerre, hanem megtanulnak rangsorolni dolgokat, nem elaprózódni a részletekben. Azokra a párokra, akik hozzá jártak, jellemző, hogy inkább a nő tartja számon a házimunkát, illetve a gyerekekhez kapcsolódó feladatokat, például a lecke ellenőrzését.

„Mi, férfiak inkább az otthonon kívüli lét mentális terhét cipeljük, arra figyelünk, hogy meglegyen a megfelelő mennyiségű pénz. A nők ezzel szemben az otthonon belüli lét mentális terhét veszik magukra.

Konfliktus akkor van, ha a feleség azt szeretné, hogy a férje magától vegye észre az otthoni tennivalókat, a férfi viszont nem képes erre, mert nincs benne olyan mélységig, szólni kell neki. Arra van szükségünk, hogy a párunk helyzetbe hozzon minket, és ne utólag mondja, hogy »még ezt sem vetted észre«. Sok nőben él az a romantikus elképzelés, hogy »ha igazán szeret, akkor szavak nélkül is megért«, de a gondolatolvasás senkitől nem várható el, az az eredményes, ha előre megbeszéli a pár a teendőket. Ilyenkor a férfi tényleg el is végzi a feladatokat” – magyarázza a terapeuta. A nők tehát képesek átlátni az otthoni teendőket, és ennek nagy hasznát veszi a család. 

Támogatott tartalom. A cikk a Tesco szakmai támogatásával készült.

A kiskamaszokat váró, izgalmas és inspiratív helyszín célja a 10–14 éves korosztály szövegértési és -alkotási képességének fejlesztése. A történetalkotás átjárást biztosít a mindennapok és az irodalmi művek között, ezen keresztül lehetőséget kínál az azonosulásra, az identitás megerősítésére. A családok és a pedagógusok körében is népszerű Mesemúzeum alapvető feladatának tartja, hogy a korai évektől kezdve ismeretekkel előkészítse és érzelmileg megalapozza az irodalom befogadását. Az eddigi helyszín az 5–10 éves korosztályra fókuszált, a most létrejött történetalkotó műhelynél a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom közvetítése volt a cél. A szövegrészletek a kreatív térrel párhuzamosan mozdítják elő az alkotói munkát.

Az új helyszínt a Budavári Önkormányzat által felajánlott, Döbrentei utca 9. szám alatti Virág Benedek-házban alakították ki. A vidám színekkel és modern elemekkel felruházott interaktív foglalkoztató tér állomásai során izgalmas környezetben halad a látogató, miközben a benne kavargó mindennapi élményeket, érzéseket történetté formálja. Mindez a főszereplő alakjának kidolgozásával kezdődik, ezután lehet összegyűjteni és kidolgozni a történetet alkotó további mozzanatokat (helyszínek, cselekmény ideje, bonyodalom, fordulat, tetőpont), és saját kreatív képességeink segítségével helyreállítani a kibillent egyensúlyt (megoldás, befejezés).

A gyerekek rendkívül élvezik – de a tapasztalat szerint a felnőttek is –, hogy az ,,animációs szigeten” vizuális eszközökkel saját karaktereket készíthetnek, a ,,kukucskafal” segítségével helyszínt választhatnak egy-egy történethez, nem is beszélve a hangstúdióban szerzett élményekről. Ezek az eszközök lehetővé teszik azt is, hogy az önmagukat írásban nehezebben kifejező látogatók is sikerrel hozzanak létre történetet, történetrészletet.

A műhely elsődleges pedagógiai célja, hogy segítse a kiskamaszokat az őket foglalkoztató események, témák formába öntésében, az ok-okozati összefüggések megtalálásában és szókincsük, kifejezésmódjuk fejlesztésében. A Mesemúzeum munkatársai szeretnék, hogy az itt eltöltött idő úgy adjon minőségi szórakozást a gyerekeknek, hogy közben fejlődjön együttműködési képességük, nőjön az olvasási kedvük.

Nyitvatartás és elérhetőség: www.haromcsorukacsa.hu, www.mesemuzeum.hu 

Támogatott tartalom.

A sokunk számára váratlan megpróbáltatásokat hozó és stresszes időszakokkal teli esztendő végén megéri kikapcsolódni, és idegeinket kisimítani egy kád – vagyis inkább egy medencényi – gyógyító termálvízben. A koronavírus okozta járványveszély még nem múlt el, azonban az első hullám tapasztalataira építve fürdőink felkészülten várják a vendégeket, a tavaszi leállásban pedig sok helyen történtek felújítások, vagy a szolgáltatásokat fejlesztették.

A legtöbb fürdő honlapján tájékoztatnak a vírushelyzettel kapcsolatos aktuális tudnivalókról és intézkedésekről, ezek közül talán a legfontosabbak, hogy a szakszerűen és jól fertőtlenített medencékben a vírus terjedésének esélye minimális, belépéskor érintésmentes hőmérővel ellenőriznek és 37,5 Celsius‑fok feletti testhőmérséklet esetén megtagadják a fürdő látogatását. Ezeken kívül nagyon fontos a társasági érintkezés szabályainak betartása, az érintésmentes fizetés kártyával és/vagy okoseszközökkel. Az erre vonatkozó ajánlásokat utazás előtt érdemes átolvasni Magyarország turisztikai portálján: csodasmagyarorszag.hu/itthonbiztonsagos.

Szeged

Mediterrán hangulatú városunkban található Európa leghosszabb, egész évben működő, 273 méteres csúszdája a Napfényfürdő Aquapolisban, ahol összesen egyébként egy kilométer hosszan csobbanhatunk a medencékbe 9 beltéri és 4 kültéri csúszdán, amik közül a legnagyobbak 30 méteres magasságból indulnak és lifttel is megközelíthetőek.

Az élményfürdő csendes wellnesszel, szaunapark­kal, gyógyászati részleggel is várja a felnőtteket, míg az apróságok a Gyermekparadicsom 4 szintes játszóvárában szórakozhatnak vagy babaúszáson vehetnek részt.

Kép

Napfényfürdő Aquapolis, Szeged - Kép: Páczai Tamás

A közelben található Hunguest Hotel Forrás vendégei a fürdőt zárt folyosón közelíthetik meg belépőjegy váltása nélkül, de Szegeden sok egyedi hangulatú vendégházban, panzióban és boutique hotelben is megszállhatunk.

Foglaláshoz használjuk a szegedtourism.hu-t, itt csomagajánlatokat, aktuális eseményeket, programokat és étteremajánlókat is találunk. A felnőtt napijegy ára 5650 Ft, részleteket a napfenyfurdoaquapolis.com weboldalon találunk.

Gyula

A Várfürdő gyógyászati részlege 1968-ban nyílt meg, az I. számú termálkút vizét még abban az évben gyógyvízzé nyilvánították. A nátrium-hidrogén-karbonátos gyógyvíz kiválóan alkalmas különböző mozgásszervi, ideg- és bőrgyógyászati panaszok enyhítésére, fájdalomcsillapító hatása jelentős, valamint nyugtatóan hat az idegrendszerre.

A fürdőkomplexumban 6 kültéri és beltéri gyógymedencét találunk, ezekben a javasolt fürdési idő 2×30 perc naponta. Gyerekekkel viszont az Aquapalota medencéit élvezhetjük időkorlát nélkül, az itt található két óriáscsúszda egyike egy vulkán belsejét is megidézi, a széles, négyszemélyes csúszdán pedig az egész család együtt csobbanhat a vízbe. A fenti élményeken kívül idén a Várfürdő ingyenes úszásoktatással is kedveskedik a 18 éven felüli vendégeinek.

Kép

Gyula, Várfürdő - Kép: Páczai Tamás

A felnőtt belépő ára 2650 forint, részleteket a varfurdo.hu oldalon találunk. Gyula város programjait és szállásait a visitgyula.com-on böngésszük!

Miskolctapolca

Aktívabb feltöltődést kereső családoknak kitűnő helyszín az Európában egyedülálló miskolctapolcai Barlangfürdő, amit több ezer éve alakít a hegy mélyéről feltörő meleg karsztvíz. A barlangon kívüli 3,6 hektáros park medencéi ugyan csak nyáron használhatóak, kárpótolnak viszont a barlang kiépített medencéi, amelyek közül a Hidas-terem vize 33-35 Celsius‑fokos! Mivel az itt feltörő termálvíz sótartalma nem éri el az 1000mg/l-t, ezért korlátlan ideig lehet fürödni. Érdemes lubickolás után kirándulni a környéken, hiszen a lillafüredi vízesés fél óra innen autóval, de Bükkszentkereszt, Bánkút és a Szalajka-völgy is elérhető közelségben van, a Miskolc belvárosából induló Lillafüredi Kisvasút pedig hatalmas élmény a gyerekeknek.

A Barlangfürdőtől néhány száz méterre találjuk az Avalon Parkot, ami egyrészt szabadon látogatható kirándulóhely étteremmel és kávézóval, másrészt itt található az Európában egyedülálló, 560 méteres elektromos gokartpálya fák között kialakított nyomvonalon, és az Avalon Resort és Spa többgenerációs családoknak is alkalmas rönkházakkal, wellnessrészleggel és a vendégek számára éjszaka is használható kültéri, termálvizes medencével.

A miskolctapolcai barlangfürdőbe a családi fürdőbelépő (2 felnőtt, 1 gyerek, időkorlát nélkül) 7700 forint; bővebb információt a barlangfurdo.hu weboldalon találunk. Miskolc és környéke programjairól és szállásairól a hellomiskolc.hu-n tájékozódjunk!

Kép

Miskolctapolca, Barlangfürdő - Kép: Páczai Tamás

Magyarhertelend

Bár Baranya legnagyobb fürdőit Harkányban, Siklóson és Mohácson találjuk, a Mecsek lankái közt megbújó magyarhertelendi termálfürdő családias méretével és hangulatával örök kedvencünk marad. Az Orfűhöz közeli fürdő kültéri medencéi közül a téli időszakban csak egy üzemel, de ebből is páratlan a panoráma a környező hegyekre. A fedett részen találunk 38 fokos ülőmedencét felnőtteknek, sodró és élménymedencéket, valamint pancsolómedencét 40 centiméteres mélységgel a legkisebbeknek.

Szállást Magyarhertelend vendégházaiban, Orfűn és Abaligeten foglalhatunk, aktív kikapcsolódásként kiránduljunk el az orfűi tavakhoz, az abaligeti barlanghoz, esti sétához pedig tökéletes az autóval 25 perc alatt elérhető Pécs évezredes belvárosa kitűnő éttermekkel, borbárokkal és kávézókkal.

Az egész napos családi belépő ára 5400 forint (hertelendi-termal.hu). Pécs környékének felfedezéséhez és szállásfoglaláshoz használjuk az iranypecs.hu-t!

Alsópáhok

A Hévízi-tótól karnyújtásnyira található alsópáhoki Kolping Hotel Spa az itthoni családbarát szálláshelyek „doyenje”, egyben tökéletes bázis, hogy a Balaton nyugati medencéjének termálvizektől és természeti látnivalóktól hemzsegő vidékét felfedezzük, akár kerékpáron, akár gyalogosan. Európa legnagyobb gyógyhatású, természetes termáltava, a Hévízi-tó innen csupán 3 kilométerre található, de Kehidakustány és Zalakaros fürdői is elérhető közelségben vannak.

Mindezek mellett a „szomszédban” találjuk a Balatont, a keszthelyi Festetics-kastélyt, a Kis-Balaton vadregényes vízi világát bivalyrezervátummal és az idén szeptemberben átadott modern látogatóközponttal, a téli időszakban pedig a Hévízi-patakon tavirózsák ezrei között, gőzölgő vízben kenuzhatunk, hogy csak néhány programot említsünk.

Utazásunk megtervezéséhez, szálláskereséshez használjuk a térség hivatalos turisztikai oldalát, a west-balaton.hu-t!  

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült. 

1979-ben egy londoni régészeti ásatáson feltárták egy porig égett ház maradványait az egykori Pudding Lane nevű utca területén, a londoni City keleti részén. A pincében húsz hordó elszenesedett kátrány maradványait találták, valamint megolvadt agyagedényeket. Eszerint a lángok hőfoka legalább ezerhétszáz fok volt. Maga a tűz ehhez a házhoz nagyon közel, egy Thomas Farriner nevű pék műhelyében kezdődött 1666. szeptember 2-án hajnali egy óra körül. A kétemeletes épület alsó szintje kigyulladt, a lakók pedig egy megrémült szolgálólány kivételével kimenekültek egy emeleti ablakon át. A cseléd lett a tűz első áldozata. A környékbeliek ugyan megriadtak, de pánik nem tört ki. Kisebb-nagyobb tűzesetek gyakran előfordultak Londonban, de előbb vagy utóbb megfékezték azokat.

Sajnos azonban hamar kiderült, hogy ez nem a szokásos, rutinosan kezelhető tűz. Az erős keleti szél azonnal felszította a lángokat, és néhány órán belül minden környező épület égett.

Amikor híre ment a vészhelyzetnek, riasztották a város polgármesterét. Sir Thomas Bloodworth egy kissé kelletlenül érkezett a helyszínre, és megpróbált mindenkit meggyőzni, hogy nincs semmi komoly baj. Saját szavaival élve ezt a tüzet olyan könnyű lesz eloltani, hogy „elég, ha egy nő lepisálja”.

Hogy mennyire nem volt igaza, az akkoriban már köztudomásúnak számított. London – sokak elmondása szerint – önmaga holtteste volt. Az angol történelem egyik legpusztítóbb járványa, a katasztrofális londoni pestis mindössze félévvel korábban csendesedett le, a város jelentős része pedig a legnyomorúságosabb állapotok között tengődött. A gazdagok lakta negyedeken kívül az épületek túlnyomó többsége fából készült, a tetők szalmából, nádból vagy sásból voltak. A nyomornegyedekben a sebtében összetákolt kunyhók jó esetben uszadékfából épültek, de sokszor egyszerűen kátránypapírból. A zsúfolt utcák egyre keskenyebb, beláthatatlanul kanyargó sikátorokra osztódtak, a hely jobb kihasználása érdekében pedig minden emelet kijjebb terpeszkedett az utcafront irányába, mint az alatta lévő. A legfölső ablakok és a tetők középen szinte összeértek – annak ellenére, hogy ezt a fajta építkezési módot a tűzveszély miatt királyi rendeletek tiltották.

Ezeket a rendelkezéseket senki nem tartotta be, részben a város feltartóztathatatlan terjeszkedése miatt, részen pedig politikai okokból. Az angol polgárháború, amelyik csak tizenhét évvel korábban ért véget, még mindig keserű emlékeket ébresztett az emberekben. A főváros vezetése végig a parlament oldalán, a király ellen küzdött, és a lakosok előszeretettel szegték meg az uralkodó utasításait. Ugyanakkor a terjeszkedés tehetetlen tömege még mindig fenntartotta a régi, minden szempontból veszélyes közállapotokat. Az utcák többsége nem volt kikövezve, vagy ha mégis, akkor egyenetlenül és hiányosan. Kutyák, macskák, disznók, patkányok szaladgáltak és ürítkeztek mindenfelé, sőt, csatornázás híján az emberi végtermékek is általában ott folydogáltak, amíg egy tartósabb eső bele nem mosta a Temzébe. Az 1666-os év azonban rendkívül száraz volt, eső alig esett. Ez nem csak a fertőzésveszély miatt lehetett kritikus, hanem azért is, mert a pékek és kifőzdék szabadod égő tüzei könnyedén belekaphattak akár a tetőkbe, akár a hevenyészve felhúzott nap- és esővédő ponyvákba.

Reggelre a tűz már nagy területen dühöngött. A lakók menekültek, de a vízpart felé nem mehettek, mert arrafelé már mindent elborítottak a lángok.

Kép

A londoni tűzvész 1666-ban - Kép: Wikipédia

A városmagból kivezető utakat minden irányban leblokkolta a több mint öt méter magasan tornyosuló régi, római városfal, amelyen csak nyolc kapu nyílt a külső területekre. Ahogy egyre nagyobb tömegek menekültek a tűz elől, mind hatalmasabb lett a zsúfoltság és a káosz. Mindenki próbálta menteni az ingóságait: az utcákat eltorlaszolták a batyukat cipelő emberek, a kézikocsik és a lovaskocsik, sok helyen mozdulni is képtelenség volt.

A város nem rendelkezett a mai értelemben vett szervezett tűzoltósággal, de azért megvoltak az eszközeik. A lelkes önkéntesekből álló polgárőrségnek elvileg kettős sorban felsorakozó csatárláncban kellett volna adogatnia a vödröket a Temzétől a tűzfészkekig, erre azonban az elharapózó pánikban nem került sor. Léteztek kerekeken gurítható és szánként húzható vízpumpák is, de a kontrollálhatatlan körülmények között ezek sem jutottak el a rendeltetési helyükre. Az egyetlen megoldás az lett volna, ha a már sokszor bevált gyakorlat szerint épületeket rombolnak le, hogy megakadályozzák a tűz továbbterjedését. Erre meg is voltak az eszközök, mivel minden plébániatemplom lakókörzetének kötelessége volt létrákat és hosszú póznákra szerelt kampókat tartani, amikkel szakavatott kezek könnyedén lebonthattak egy házat a tetőgerendák felől. Ezt a módszert azonban a tehetetlen polgármester nem engedélyezte, mert a többségükben bérbe adott épületek tulajdonosai nem voltak elérhetők, így hosszadalmas pereskedésektől lehetett tartani.

A tűz még ezen az első napon elérte a City belsejét, London pénzügyi és gazdasági központját, a Lombard Streetet. Márpedig hatalmas mennyiségű pénzérme formájában itt tartották az ország aranytartalékait.

Innen irányították Anglia gazdasági életét, a király pénzügyeit, valamint nem utolsó sorban az éppen folyamatban lévő hollandiai háború finanszírozását. A fejlett és kiterjedt bankrendszer vezetői azzal a veszéllyel szembesültek, hogy nem csak a megélhetésük, hanem egész Anglia pénzügyi alapjai semmisülhetnek meg néhány óra leforgása alatt. A bankárok kénytelenek voltak megszervezni az aranykészlet elszállítását és őrzését, amig vére normalizálódik a helyzet. Mint hamar kiderült, az utolsó pillanatban cselekedtek, mert a Lombard Street gyakorlatilag megsemmisült a tűzben.

A legnagyobb, szinte szimbolikus veszteség a középkori Szent Pál-katedrális pusztulása volt. Ahogy a hőmérséklet egyre emelkedett, először a tetőzetbe épített ólom olvadt meg és folyt be a templom belsejébe. Aztán kigyulladt az egész, és leégett. Nagyon könnyen lángra kapott már csak azért is, mert a rossz állapotban lévő épület a folyamatban lévő felújítási munkálatok miatt fel volt állványozva. Néhány évvel korábban ráadásul egyszer már leégett a tornya, mert villám csapott bele, így a város vezető építésze, Sir Christopher Wren már hónapokkal a nagy tűzvész előtt azt szorgalmazta, hogy bontsák le az egészet, és építsenek helyette új katedrálist.

A londoni óváros lakosainak sikerült elmenekülniük. Többségükben a városon kívüli szabad területeken táboroztak minden odahurcolt ingóságukkal együtt. A szerencséseknek sátrakat állítottak föl, de a többség a szabad ég alatt töltötte az éjszakáit. Ezalatt a király mindent megtett, hogy enyhítse a károkat. A kudarcot vallott polgármester helyett kiadta a parancsot, hogy bontsák le a tűz útjában álló épületeket, sőt, maga laposan összepiszkolta a kezét, amikor személyesen segédkezett a kárenyhítési munkálatokban. Erre már csak propagandacélokból is szüksége volt, mivel rendkívül népszerűtlen uralkodó volt, akit csak kényszerből, jobb híján, mindössze hat évvel korábban ültettek a trónra. Óvatosnak kellett lennie, hiszen a polgárháborúban győztes parlament 1649-ben az ő apját, I. Károlyt fejeztette le.

A bontások nem jártak túl nagy sikerrel, nagyrészt azért, mert a gondatlanul hátrahagyott romok faanyaga éppen úgy égett, mint ha érintetlen házak álltak volna ott. A tűz egyre vadabbul lángolt, és megállíthatatlanul terjedt. Végül a király szó szerint bevetette a nehéztüzérséget: a hadsereget mozgósította, és a stratégiai pontokon álló épületeket egyszerűen felrobbantották. Ez volt az a lépés, ami végül gátat szabott a további pusztulásnak: szeptember 6-ára nagyrészt véget ért a nagy londoni tűzvész. Az egész City leégett, a nyolcvanezer lakosból legalább hetvenezer vált hajléktalanná. Több mint tizenháromezer ház, több fontos középület és nyolcvanhét templom semmisült meg. A katasztrófa egyetlen pozitívumának az tűnt, hogy szinte hihetetlen módon mindössze hat ember esett a tűz áldozatául – legalábbis ez volt a hivatalos adat.

A tragédia után a kárenyhítés hamar megkezdődött. A hajléktalanná vált lakókat II. Károly igyekezett más városokban letelepíteni, London óvárosát elkezdték újjáépíteni. Sir Christopher Wren vezetésével felépült a ma is jól ismert Szent Pál-katedrális, valamint ötven új templom, és a város szedett-vedett arculata átalakult. A középkor utolsó maradványai is eltűntek, és bár ötven évig tartott a City életre keltése, a mai napig az a kép fogadja a látogatót, amit a 18. század elejére kialakítottak.

Ugyanakkor – mint mindig a történelem során – nemes és aljas események egyaránt lezajlottak. A tűzvész elmúltával azonnal megkezdődtek a vádaskodások, és erőre kaptak az összeesküvés-elméletek.

Egy Robert Hubert nevű francia órásmestert, aki azt állította magáról, hogy ő gyújtotta fel a várost, még szeptemberben felakasztottak. Később kiderült, hogy az adott napon még csak egy hajón utazott London felé. A protestáns anglikán egyház azt terjesztette, hogy a tűz a pápista katolikusok mesterkedése volt, főleg azért, mert maga a király is a katolikus erők szimpatizánsa volt. Olyan hírek terjedtek, hogy ötvenezer francia közeledik felfegyverkezve, így a felhergelt tömeg minden idegen származású embert megtámadott, akivel csak összetalálkozott. A király már komolyan tartott egy esetleges felkeléstől. A hollandok, akik éppen háborúban álltak Angliával, ezalatt ujjongtak. Szerintük a tűzvész Isten büntetése volt, amiért az angol flotta egy hónappal korábban felgyújtott száznegyven holland hajót, és felégetett egy egész várost.

London városa 1677-ben egy hatvankét méter magas emlékoszlopot állított a tűz emlékére. Ez volt az a távolság, amennyire az emlékmű állt a tűz kitörésének helyétől. Az oszlop eredeti felirata – már csak Károly bosszantására is – a katolikusokat hibáztatta: „A pápista őrület, amely ilyen borzalmakat hozott, még mindig nem hunyt ki.” Az oszlop ma is áll, látogatható, és huszonnégy órás webkamera közvetíti a tetejéről a gyönyörű kilátást. A feliratát persze már régen lecserélték.