„Élj ökosan!”

„A mostani generáció az első, amelyik a saját bőrén érzi a klímaváltozás következményeit, és az utolsó, amely még tehet ellene valamit” – idézte Áder János köztársasági elnök Barack Obama szavait az Emberi Erőforrások Minisztériuma által idén ötödik alkalommal meghirdetett fenntarthatósági témahét online nyitórendezvényén tartott beszédében. Az államférfi szívügyének tekinti a környezetvédelmet, a fenntarthatóságot, 2017-ben ennek jegyében hozta létre a Kék Bolygó Klímavédelmi Alapítványt, amelynek fő célkitűzését a következő mondattal fogalmazta meg röviden: „Ébresztő, élj ökosan!”

Az alapítvány azzal a céllal jött létre, hogy felhívja a figyelmet a klíma- és a környezetvédelem fontosságára, a klímaváltozás káros hatásaira, az épített és a teremtett környezetünk pusztításának a fenntarthatatlanságára és veszélyeire. Emellett tevőlegesen is részt vesz bolygónk értékeinek megőrzésében, védelmében, és építő, cselekvő magatartásra buzdít mindenkit: kicsiket és nagyokat, egyéneket és vállalatokat egyaránt.

„Mindenkire számítunk, akikkel közös a cél, hiszen rajtunk múlik, milyen lesz a jövőnk. Fontosak a gyerekek – óvodások, iskolások –, mert ők a jövő generációját testesítik meg, de ugyanúgy számítanak a középiskolások, főiskolára, egyetemre járók, hiszen ők lesznek a jövő szakemberei, kutatói, és persze a gazdasági élet szereplőiről sem feledkezhetünk meg mint lényeges célcsoportról. Éppen ezért az üzleti szféra résztvevőitől az egészen kiskorú gyerekekig – beleértve ebbe a családjaikat is – mindenki számára van programunk és támogatási stratégiánk” – mondja Krakkó Ákos, az alapítvány kommunikációs igazgatója.

Az alapítvány szakemberei tudják, hogy a jövő nemzedékeinek érzékenyítése a környezetvédelem iránt kulcsfontosságú, és bár a szakmai tudásuk megvan hozzá, a módszertanuk hiányzik ahhoz, hogy az ő nyelvükön tudjanak a gyerekekhez szólni. „Rájöttünk arra, hogy az edukációs és oktatási programjainknál olyan szakemberek partnerségére van szükségünk, akik értenek a gyerekek nyelvén.

És mi lehetne alkalmasabb eszköz és kommunikációs csatorna a gyerekek felé, mint a mese?

Gévai Csillával, a neves mesekönyvíróval és illusztrátorral egy óvodai program kapcsán találkoztunk, amelynek célja, hogy óvodásoknak környezetvédelmet tanítson. Csilla mellett Koródi Eszter és Somos Anna vett részt annak a pilot-programnak a kidolgozásában, amelyet 15 óvodába vittünk el. Csilla nagyon éles szemmel felismerte, hogy az óvodás korosztály még nagyon könnyen „zöldérzékennyé” nevelhető, és nagy az esélye, hogy környezetvédő felnőtté válik” – idézi fel Ákos a találkozást Gévai Csillával.

Kép

Gévai Csilla

„Csilla azt látta meg, hogy számos családban, ahol nem olyan fontos a környezetvédelem és a fenntarthatóság, a szülők nem nyitottak ezekre a témákra. Meg sem hallják az üzenetünket, ezért azt máshogyan kell eljuttatni hozzájuk.

Bár a magyar folklórban hagyományosan apáról fiúra örökítődik át a tudás, Csilla szerint ugyanez működhet visszafelé is. Ez a gondolat lett a »Fiúról apára« elnevezésű óvodai program lelke, amely a legkisebbek számára teszi érthetővé a környezetvédelem fontosságát”

 – mesél a programról Krakkó Ákos.

Inuitok öröksége

Csilla környezetvédelem iránti elkötelezettségét az inuit kultúra tanulmányozásának köszönheti: „Az egyetemen kulturális antropológiát tanultam, ott kerültem kapcsolatba az eszkimó kultúrával. A mesék kapcsán kezdtem el foglalkozni az inuitokkal, és lenyűgözött az életszemléletük, a tisztaságuk, a jó értelemben vett puritánságuk. Nagyon megrázott, amikor arról olvastam, ők az egyik olyan a népcsoport, akiket a klímaváltozás a legérzékenyebben érint és a létüket fenyegeti. Próbáltak segítséget kérni, de süket fülekre találtak. Ennek hatására döntöttem el, hogy minden rendelkezésemre álló eszközzel a környezetvédelem ügyét szeretném szolgálni. Attól kezdve tudatos választás volt részemről, hogy környezetvédelem-témában alkossak. Ennek jegyében jött létre a »Nagyon Zöld Könyv«, az »Amíg utazunk«- és »Amíg olvasunk«-sorozat. Ezekben a könyveimben azokat a »zöld« fortélyokat osztom meg a gyerekekkel, amelyeket ők is mindennap gyakorolhatnak” – meséli Csilla.

„Csilla Nagyon Zöld Könyvét az alapítványnál mi is jól ismertük. Tudtuk, hogy szeretné a folytatást elkészíteni, mi pedig száz százalékosan támogattuk őt, hogy a Nagyon Zöld után megszülethessen a Nagyon Kék Könyv is, amelynek fókuszában a víz áll. Csilla könyve nemcsak a megjelenésével, felépítésével, bájos illusztrációival szólítja meg a gyerekeket, de számukra is érthető nyelvezettel magyarázza el a hasznos ismereteket” – idézi fel a második könyv születésének körülményeit Ákos.

Kép

Nagyon Kék Könyv - Grafika: Kara Orsolya

„A Nagyon Kék Könyvemmel az volt a célom, hogy a vizet úgy mutassam be, mint egy kincset, egy szuperelemet, amely egy rendkívül sokrétű, gyorsan változó és nagyon humánus anyag.”

„Míg régen láthattuk, honnan hova folyik, addig most egy csapból jön, és teljesen természetes, hogy mindig korlátlan mennyiségben áll rendelkezésünkre. Sok mindennek nem látjuk az igazi árát, mert rosszul van beárazva a világ. Olyan dolgok kerülnek nagyon sokba, amik egyáltalán nem értékesek valójában, és számtalan dolgot kapunk meg szinte fillérekért, amelyek pedig rengeteget érnek – mondja Csilla. – Ha ezt az állapotot mesterségesen fenntartjuk, akkor el fogunk szakadni teljesen a környezetünktől. Ez pedig nem lehet jó út. Környezettudatossá kell válnunk. Sosem volt még igazabb Rousseau felhívása, miszerint »Vissza a természethez!«”

Csilla úgy gondolja, hogy minél többet tudunk a vízről, minél nagyobb becsben tartjuk ezt az alapelemet, annál közelebb érezzük majd magunkhoz. Ezért is szeretné, ha ez a könyv minél több emberhez eljuthatna.

„Ha a vízzel szépen bánunk, hiszem, hogy a víz is szépen fog bánni velünk, hiszen a világegyetem így működik” – állítja Csilla. Szemléletet kell váltanunk, tudatosabbnak kell lennünk, és jobban kell értékelnünk azt is, hogy a mai világban egy csapot kell csak megnyitnunk, hogy ivóvízhez jussunk. „Ha ezt a figyelmes és tudatos hozzáállást a víz és a környezetünk iránt már óvodáskorban elültetjük a gyerekekbe, akkor a felnövekvő generáció számára ösztönösebb lesz a környezetvédelem” – mondja a Nagyon Kék Könyv szerzője. Legyen igaza!

Támogatott tartalom.

Az élet ura Isten, ezért „a lombikprogramot teljesen ki kéne iktatni a gyakorlatból” – nyilatkozta a Magyar Hírlapnak nemrég adott interjújában Veres András győri püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke. Az egyházi vezető gondolatai ismét felkorbácsolták a kedélyeket a lombikvitában. A püspök atya által felvetettekre reagálva, a Magyar Nemzet október 22-én közölte Szoboszlai-Kiss Katalin véleménycikkét, „A lombik az abortusz inverze!” címmel. „Tévedett volna Isten, amikor a gyógyítás e formáját megteremtette?” – teszi fel a kérdést az erkölcsfilozófus szerző, majd így folytatja: vajon bűnösök-e az orvosok, „ha a keresztény erkölcs egyik legfontosabb erényét, a segítségnyújtást gyakorolják embertársaikon?” „A cél nem szentesíti az eszközt” – ezt még 2017-ben nyilatkozta Veres András püspök a „Gyermekáldás természetesen” c. könyv bemutatóján.  Az interjúkötet a Katolikus Egyház által is támogatható természetes meddőségkezelési módszereket ismerteti (különös tekintettel a NaProTechnológiára), mintegy alternatívát kínálva a művi megtermékenyítéssel szemben. Mivel az Egyház tanítása szerint az embrió már a fogantatástól emberi méltósággal rendelkezik, ezzel összeegyeztethetetlen az anya testén kívül történő megtermékenyítés, a lefagyasztás és az elpusztítás is. Megdöbbentő az a 2013-as brit statisztikai adat, amely szerint 1996 és 2006 között a lombikcentrumokban 3,8 millió embrió élete indult meg, de belőlük csak 122 ezer gyermek kapott esélyt a megszületésre. (Forrás: Gyermekáldás természetesen, Magyar Kurír, 2017.).

Schaffler Orsolya: A mi történetünk annyiból lehet érdekes mások számára, hogy rengeteg pár jár hasonló cipőben. Összeházasodtunk, egy év után már vágytunk rá, hogy legyen kisbabánk, de nem jött. Elkezdtünk kivizsgálásokra járni, azonban nem találták meg az okát annak, hogy miért nem fogan meg a gyermekünk, ezért néhány konzultáció után automatikusan átirányítottak lombikra. Amikor érintett lettem, mélyebben beleástam magam a témába, érdekelt, hogy az Egyház miért ellenzi a mesterséges módszereket. Bevallom, szerettem volna kiskaput találni, hiszen akkor még nem sejtettem, hogy ezeken a művi eljárásokon kívül is vannak hasonlóan eredményes és az élettel számunkra, katolikus emberek számára is összeegyeztethető természetes módszerek. Hosszú ideig úgy gondoltam, ha csak ezen múlna, hogy legyen babánk, a lombikkezelést annak dacára is simán bevállalnám, hogy igen ártalmas a nő egészségére.
A lombiknak viszont még a gondolatát is örökre elengedtem, amikor azzal szembesültem, hogy a kezelés során több olyan gyermekünk is foganhatna, akik aztán nem születnének meg, és ráadásul még a születendő babánk épségét is jelentősen veszélyeztetné az egész eljárás.

A lombikkal kapcsolatos számos aggály miatt tehát beleástam magam inkább a meddőségkezelés itthon akkoriban még szinte ismeretlen eljárásaiba. Évekig küzdöttünk, mindent megtettünk, nálunk mégsem jött össze a baba. Nagy családot, sok gyereket szerettem volna, de úgy tűnik, nekem más feladatot szánt a Jóisten.

– Kiderült, hogy mi volt a baj?
– Elolvastam, amit csak tudtam magyarul, angolul és lengyelül, mivel édesanyám lengyel származású. Autodidakta ismeretszerzésem közben találkoztam az ún. helyreállító orvoslással, a NaPro Technológiával (NPT). Az NPT célja, hogy a termékenység folyamatában korrigálja azt, ami nem működik jól, és ezáltal tegye képessé a szervezetet a fogantatásra. Vagyis az orvos nem megkerüli a meddőség hátterében húzódó problémákat, hanem – komplex szemlélettel – az egész szervezet működésére figyelmet fordítva gyógyít és teszi képessé az embert a gyermekáldás fogadására. Beütöttem a keresőbe, hogy itthon ki foglalkozik ezzel, de semmit nem találtam, még említés szintjén sem. Ez még 2010-ben volt. Egyértelműen éreztem, hogy ezzel nekem dolgom van.

A húgommal, Ágival felkerestük dr. Phil Boyle-t, aki Európában elsőként kezdett helyreállító orvoslással foglalkozni, és érdeklődtünk, mit kell ahhoz csinálnunk, hogy Magyarországon is elterjedjen a NaPro. Azt mondta, az első dolog, hogy imádkozni kell, a második, hogy imádkozni kell, a harmadik pedig, hogy keressünk egy szerzetesrendet, amelyik felvállalja, hogy rendszeresen imádkozik ezért az ügyért. Ezután oktatókat kell képezni, akik meg tudják tanítani a nőket arra, hogyan kell táblázatban vezetniük a saját ciklusukra jellemző, naponta változó sajátosságokat. Ha már vannak oktatók, akkor érdemes NaProTechnológiában jártas orvosokat is képezni. A cikluskövetéses metódusok közé tartozó Creighton-módszert én egy lengyel oktatótól sajátítottam el. A táblázatban vezetett megfigyelések alapvető diagnosztikai eszközként szolgálnak az ehhez értő orvosok kezében, ennek segítségével hamarabb megoldást tudnak találni a legkülönfélébb egészségügyi, nőgyógyászati problémákra. Ezekbe beletartozik az endometriózis, a vetélés, a koraszülés, vagy épp azok az okok, amelyek meddőséget okoznak. Amikor két-három ciklusnyi megfigyelést sikerült összegyűjtenem, a táblázatommal felkerestem dr. Boyle-t. Ő már pusztán a ciklustáblázatból olyan dolgokat szúrt ki, amelyekre itthon soha egyetlen orvos sem kérdezett rá, pedig jártam jónéhánynál.

Azt az információt például, hogy 27–28 naponta menstruálok, mindenki kipipálta. Az csak dr. Boyle-nál derült ki, hogy kb. a 18–20. napon ovulálok, tehát egyszerűen túl rövid az az idő, hogy a megtermékenyült petesejt eljusson a méhbe és legyen ideje még beágyazódni is. Túlestem több műtéten, de számomra a legmegdöbbentőbb az volt, hogy hosszú éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön, hiányzik az egyik petevezetékem. Érthetetlen számomra, hogy ezt hogy nem vette észre korábban egyik orvosom sem. Nekem egyértelműen az volt a benyomásom, hogy a bevett gyakorlat szerint azokat, akiknél nem sikerül elérni spontán a várandósságot, egy idő után automatikusan lombikprogramra küldik, ahelyett, hogy felkutatnák és megszüntetnék a meddőség okát, okait. A helyreállító orvoslás pedig épp erről szól. Nálunk egyébként egy petevezetékkel is jöhetne a baba, így nyilván nagyon fogunk örülni, ha ez bekövetkezik, ám lassan kezdek megbékélni azzal, hogy az én utam más. Nagy öröm, hogy van több keresztgyermekünk, és az is boldogsággal tölt el, ha oktatóként hozzásegíthetek másokat a vágyott gyermekáldáshoz.

– Mi a cikluskövetéses módszer lényege?
– Négy olyan cikluskövetési módszer van jelen Magyarországon, amely személyes oktatással tanulható. Ezek a Billings, a Creighton, a FEMM Health és a Sensiplan. Mindegyiket orvosok dolgozták ki. Közös bennük, hogy a segítségükkel pontosan megállapítható, melyek a ciklusunk termékeny, illetve terméketlen napjai.

A hormonális változást figyelő ciklustudatosság tehát egyrészt jól jön akkor, ha babát szeretne valaki, főleg, ha szabálytalan az illető nő ciklusa, de abban az esetben is segít, ha épp a fogantatás elkerülése a cél.  

A fent említett négy önvizsgálati módszer közül mindenki kiválaszthatja a saját élethelyzetének, szokásainak legmegfelelőbbet. A Creighton-módszer pl. a méhnyaknyák változására helyezi a hangsúlyt, a minél pontosabb eredmény elérése érdekében nagyon alaposan kell vizsgálni a színét, az állagát. A FEMM a nyákvizsgálatot is fontosnak tartja, de az előbbinél kisebb intenzitással, ám ezen felül egyéb paraméterekkel is dolgozik, a többi között az LH hormon szintjének időnkénti mérését javasolja. A Sensiplan egyik alappillére pedig az ébredési hőmérséklet mindennapos mérése. (Az egyes cikluskövetési módszerekről a www.cikluskovetes.hu oldalon lehet bővebben informálódni – a szerk.)

Kép

Schaffler Orsolya

Fontos tudni azt is, hogy a nemi hormonok – az ösztrogén, a progeszteron, az LH, FSH és a többi – nemcsak a petefészekkel, méhnyakkal, méhnyálkahártyával kapcsolatban fejtik ki hatásukat, hanem befolyással vannak a többi között az agy, az erek, a csontozat állapotára is, vagyis kortól függetlenül minden nőnek érdeke, hogy tisztában legyen azzal, mi zajlik a szervezetében. Ha magas a vérnyomásunk, veszünk egy vérnyomásmérőt, és naponta többször is ellenőrizzük az értékeinket. A hormonális egészségünkre is ugyanígy figyelnünk kellene, ebben is segítségünkre lehetnek az említett módszerek. Az átfogó, női egészségügyi program, a FEMM Health applikációja már magyar nyelven is elérhető.

– A lombikot szinte mindenki ismeri, mondhatni, elég jó a pr-ja. Creighton-oktatóként mit tapasztalsz, ezekre az új eljárásokra mennyire nyitottak az emberek?
– Amikor azon gondolkodtam, hogy kiből lehetne itthon jó oktató, dr. Boyle megkérdezte, hogy miért nem vágok bele én. Én? Hiszen én bölcsész vagyok, ehhez nem értek, gondoltam. Aztán világossá vált számomra, hogy ehhez a tevékenységhez nem feltétlenül kell egészségügyi végzettség, hisz olyan alapos a képzés. Belevágtam. Így lettem én az első Creighton-oktató Magyarországon. 2011-ben sikerült dr. Boyle-t és egy lengyel orvost Magyarországra hívnunk. Az előadásuk után olyan nagy lett az érdeklődés, hogy több hónapos várólistával tudtam csak fogadni a klienseket. Szerencsére azóta folyamatosan növekszik azoknak a száma, akik tisztában vannak a cikluskövetéses módszerek eredményességével, de még sok évnyi munka vár ránk ahhoz, hogy eljusson a híre minden érintetthez.

Minden érdeklődőnek azt javasolnám, hogy vegye fel a számára szimpatikus módszer valamely oktatójával a kapcsolatot. A szakember először részletes tájékoztatást ad a kiválasztott módszer működéséről, majd két-három hónapon keresztül „fogja a kliense kezét”. A jelenlegi járványos helyzetben online is átbeszélhetik az adott ciklussal kapcsolatos megfigyeléseket. Ezt követően a helyreállító orvoslásban jártas nőgyógyász vagy endokrinológus el tudja kezdeni az alapos, a ciklus eseményeivel összhangban végezhető vizsgálatokat, illetve a gyógyítást. A páciens és az orvos együttműködése a fogantatás után is folytatódik, ami nagymértékben csökkenti az esetleges vetélések, koraszülések előfordulását.

Nekem is rengeteg sikerélményem fűződik ehhez a segítő tevékenységhez. Fantasztikus látni az emberek arcán azt a magabiztosságot, hogy megértik a saját testük működését. Sokaknak már az is hatalmas lelki megkönnyebbülést jelent, ha pl. a nyákciklusuk alakulásából ki tudják olvasni, hogy az adott gyógyszer, amivel kezelik őket, valóban hatásos-e.

– A hazai szülész-nőgyógyász szakmát is könnyen meg tudtátok győzni a cikluskövetéses módszerrel és a NaPro Technológiával kapcsolatban?
– A kezdetektől nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy itthon is legyen „NaPro-s” orvos, hiszen eleinte a klienseinknek külföldre kellett járniuk ahhoz, hogy valaki értelmezni tudja a ciklusukról vezetett táblázataikat. Cikket írtunk róla, ismerősök ajánlásai alapján kerestünk meg orvosokat, de arra kellett rájönnünk, hogy a nagyhírű szülészorvosoknak, akiknél hosszú a sor, egyszerűen nincs idejük a meddőséggel foglalkozni. Ezt nem bántásként mondom, de a bevett protokoll az, hogy ha nem jön a baba, irány a meddőségi klinika. A biznisz pedig sajnos virágzik, hiszen itthon körülbelül 100–150 ezerre becsülik a meddőséggel érintett párok számát, és az arányuk növekvő tendenciát mutat.
Az érintettek azt gondolják, hogy csak két út áll előttük: a lombik vagy az örökbefogadás, pedig van még egy harmadik is, csak azt még ki kell taposni.

Boldogok vagyunk, hogy jelenleg Magyarországon már nagyjából ötvenen oktatják a cikluskövetéses módszereket, és örvendetes az is, hogy már van négy magyar orvosunk, akik elvégezték a NaPro- képzést az Egyesült Államokban.

Kettejüknek a Katolikus Szeretetszolgálat „Természetes gyermekáldás”-projektjének támogatásával nyílt erre lehetősége. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által is támogatott program keretében már kiképeztünk 30 szakembert, jelenleg pedig további 30 fő oktatása zajlik, ők jövőre fognak végezni.

A NaProTechnológia és a FEMM Health is a helyreállító orvoslás körébe tartozik. Míg az utóbbi alapvetően és magas tudományos szinten a hormonális összefüggésekre koncentrál, a NaPro-nak nagyon jó eredményei vannak sebészeti téren, a hormonális eltérések mellett pedig azt is vizsgálja, hogy a helytelen táplálkozás, a mozgásszegény életmód, a túlzott stressz, a kialvatlanság stb. hogyan hat a páciens egészségére, fogamzóképességére.

A fiam még nem tud a kezéről, ahogy a többi testrészéről sem. Hogy ő irányítja őket. Érzései, reakciói persze vannak. Hall, lát, szagol, éhes, fáj a hasa, eszik, megkönnyebbül. Viszont gyakran előfordul, hogy orron üti magát, és mint egy idegen tárgyat, úgy bámulja a kezét. Még nem tudja, hogy az övé. 
A saját kezemre nézek. Végiggondolom, mit hova tett, merre járt, mennyi mindent érintett, mutatott, dugott el, tett a szájba, vett el vagy adott, húzott vagy tolt, támasztott vagy lökött, ejtett, emelt, pattintott.

Eljutott idáig, hogy babakocsit tol, hogy rendszeresen törli valaki másnak a fenekét. Valószínűleg ez mentette meg. 

Aztán eszembe jut a nagyapám keze. Egy régi képen láttam, csak a ráncok és a kidudorodó erek különböztették meg az enyémtől. De a szentséghez mintha az ő keze is közelebb lett volna. Elgyengült, laza tenyerében a fiam öntudatlanul szétnyílt ujjait látom. 
Az ernyőn át is a fiam arcára süt a nap. Félek, hogy felébred, úgyhogy széttárom az ujjaim, talán így nagyobb árnyékot nyújt a kezem. Egy pillanatra elvakít a csillogó jegygyűrűm. Elmosolyodom, nyitott tenyérrel. 
Férj és apa vagyok. A délutáni séta útjának felén.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Túlélők podcast a Képmás magazin műsora. Tóth-Fazekas Andrea műsorvezető negatív fordulatok túlélőivel beszélget, akik tragédiájuk által erősödtek meg. Gyakran bosszankodunk azon, hogy az élet nem mindig felfelé ívelő változás. Ezért is fontos olyanokkal találkozni, akiknek egy- egy válsághelyzetben is megtalálták a lehetőségeket. Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók a Túlélők podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

Ha összecseréltek volna minket… 

Hűvös az idő a Nyugati téri aluljáróban, a levegőben savanyú cigarettaszag terjeng. Egy fiatal lány (hívjuk Lulunak) áll a lépcső alján, mélyeket slukkol a dohányból: ma is azért ment le a föld alá, hogy áruba bocsássa a testét. Amikor megszólítom, kedvesen válaszol, azt mondja, nem bánja, ha a munkájáról kérdezem, cserébe csak egy doboz cigarettát kér.

Elmeséli, hogy egy somogyi faluból jött fel Pestre, az apja erőszakos alkoholista, és amióta „kiszabadult” otthonról, nem látogatta meg a szüleit.

Hosszan beszélgetünk, de az utolsó mondatát már nem fejezi be, készülődik. Követem a tekintetét és a férfira nézek, akit az „ügyfelének” sejtek. Az arcomra jó eséllyel akaratlanul is kiül az undor. „Ez csak szex” – vonja meg a vállát, és még odaint egyet búcsúzásképpen.

Ezt a terepmunkát évekkel ezelőtt végeztem, de még ma is sokszor belegondolok abba, hogy mi történt volna velem és Luluval, ha véletlenül összecserélnek minket a kórházban. Akkor Lulut járatták volna zongoraórára, őt íratták volna egyházi iskolába, kikérdezték volna tőle a leckét, puszit nyomtak volna a bringázás közben szerzett sérüléseire, és közösen koccintottak volna a sikeres egyetemi felvételire a szüleimmel. Mindeközben én a dön­gölt padlón feküdtem volna összekucorodva, valahol egy zsákfaluban, mert nem tudtam időben elbújni az apám elől. Lulu példája tankönyvi eset, maga a megtestesült utcalány-sztereotípia, de azért vannak mások is.

A brazil Inesszel Lisszabonban találkoztam. Az anyja prostituált volt egy szegénynegyedben, és fiatalabb korában ő is többször eladta a testét, hogy magát és tinédzserként szült gyerekét eltartsa. Hogy volt-e választása? Ő úgy érezte, hogy nem volt. Azt mondta, a szabadulás vágya hajtotta, abban bízott, hogyha eleget „dolgozik”, egyszer kitörhet a nyomorból, végül a házasságának köszönhetően hagyott fel korábbi életmódjával. Beszéltem olyan escortlánnyal is, aki elmondása szerint jó családból jött, de nem akar lejjebb adni az életszínvonalából, csak így tudja élvezni a luxust. 

Nagyon sokféle élethelyzetből kerülnek emberek a szexiparba, de mindegyikük sorsában megjelennek kényszerítő tényezők, amelyek hatására árucikként tekintenek a testükre.

A prostitúció intézménye aszimmetrikus viszonyra épül, mert a prostituált nem azért szexel, mert vágyik erre, hanem mert kell neki a pénz. 

„A nem kívánt érintéseket, az undor zsigeri reakcióit úgy lehet elviselni, ha valaki megtanulja szétválasztani saját érzéseit a viselkedésétől. Az ún. disszociáció azt jelenti, hogy át sem éli valójában, ami vele történik, hanem mintegy megfigyelőként van jelen a helyzetben. Ahogy például a gyerekek túlélik a szexuális bántalmazást, így védekezik a pszichéjük, hogy ne essenek szét mentálisan. Bár ez a mechanizmus tulajdonképpen a túlélést segíti, nagy árat kell fizetnie annak, aki ehhez az eszközhöz nyúl! Évek hosszú terápiás munkája lehet, hogy feldolgozza valaki ezeket a tapasztalatokat. Hangulatzavart, függőséget, poszttraumás stressz szindrómát, szorongást, álmatlanságot okozhat, elég ha csak egy adatot említek példaként: több kutatásban a prostituáltak nagyjából 70 százalékánál voltak jelen depresszív tünetek, míg az átlagpopulációban ez az arány csupán 5-10 százalék! Aki végül abba tudja hagyni a prostitúciót, annak később komoly munkát jelent, hogy beillessze énképébe múltját, vagy hogy visszaállítsa énhatárait, azaz képes legyen reálisan megítélni és képviselni, hogy mi az, amit egy másik embertől elfogad mint viselkedést, és mi az, ahol már kiteszi a stoptáblát” – magyarázza Kovács Orsolya, a BeBalanced Pszichológiai Pont szakmai vezetője. 

Sosem valódi választás 

A pszichológus szerint még mindig rengeteg téveszme él a társadalomban a prostitúcióval kapcsolatban, ezek közül az egyik leggyakoribb az, hogy a prostituáltak élvezik a szexet – a velük dolgozó pszichológusok, szociális munkások, ápolók ezzel szemben egészen más képet rajzolnak fel: „Tévhit, hogy prostituáltnak lenni szabad választás eredménye, hiszen külső és belső kényszerítő erők vezetik az egyént ebbe az irányba, még ha ezt magának sem tudja valaki megfogalmazni.

Egy alkalmi heteroszexuális férfi prostituált például azt mesélte, hogy néha az ételért, néha a drogért ment el férfiakkal és nőkkel.

Állami gondozásban nőtt fel, állandó szeretethiányban és komoly bántalmazások közepette. Nevezhetnénk ezt valódi döntésnek? Kötve hiszem! Rengeteg feldolgozatlan trauma vezetett ideáig, amelyek mellé sajnos így továbbiak is kerülnek” – teszi hozzá Kovács Orsolya. 

Magyarországon a gyermekotthonokban élők különösen veszélyeztetettek, mivel számos traumát éltek meg, és több pszichés hiánnyal rendelkeznek. Ezt a futtatók is tudják, éppen ezért környékezik meg őket. Magukhoz édesgetik a fiatalokat kedves szavakkal és a jobb élet reményével, aztán egyszer csak olyan kényszerhelyzetben találják magukat, ahonnan nincs menekvés. Az állami gondozott gyerekekkel rendszeresen foglalkozó pszichológus szerint ilyenkor fizikailag és érzelmileg is csapdába kerülnek.

Nincs tapasztalatuk arról, milyen valaki számára igazán fontosnak lenni, nem tudják milyen az, amikor valaki vigyáz rájuk és nincsenek tisztában a testhatárokkal.

Nem is tartják magukat értékesnek, így realitásérzékük is komolyan sérült: sokan be sem látják, hogy kihasználják őket, nem tudják, milyen autoritás vagy veszély nélkül élni. 

Kép

Kép: Peakpx

A járvány hatása 

Míg Nyugat-Európa adózó hivatásosai arra panaszkodnak, hogy a járványhelyzet miatt megcsappant a kereslet és állami támogatásért indítottak petíciót, a lanyhult érdeklődés csupán átmeneti, a munkahelyek tömeges elvesztése, a gazdasági kilátástalanság és a hozzátartozók halála többeket fog arra sarkallni, hogy a prostitúciót válasszák. Catherine Wornshop, a Marylandi Egyetem professzora az ebolajárvány hatásait vizsgálta az emberkereskedelemre, és arra az eredményre jutott, hogy Guineában, Libériában és Sierra Leonéban több mint 16 ezer gyermek vesztette el valamelyik (vagy mindkét) szülőjét a vírus miatt, a gyermekek szexuális kizsákmányolása megugrott, a Save The Children kutatásából pedig az is kiderül, hogy a serdülőkori terhesség csak Sierra Leonéban 65 százalékkal emelkedett. 

Szakértők szerint a kibontakozó válság, a munkanélküliség, a családok elszigetelődése itthon is növeli a gyerekek kiszolgáltatottságát azoknak a bűnözőknek, akik prostitúcióba, pornográfiába vagy a gyerekek szexuális kizsákmányolásának egyéb formáiba akarják kényszeríteni őket.

A Szülői Hang a közelmúltban arra hívta fel a figyelmet Facebook-oldalán, hogy Brazíliából máris érkeztek olyan jelzések, hogy a szegényebb régiókban egyre több gyereket kényszerítenek prostitúcióra, sokszor a saját szüleik. Az EUROPOL friss jelentéséből ráadásul az is kiolvasható, hogy a járvány kitörése óta a gyerekekkel szembeni szexuális erőszakot ábrázoló felvételek száma az interneten a többszörösére nőtt. 
A kormányok hozzáállása a „legősibb mesterséghez” országonként változik, hol támogatják, hol tűrik, hol tiltják, de az iparág minden országban virágzik. A drákói szigor titkos bordélyházak üzemeltetéséhez vezet, a túl megengedő szabályozás pedig még több nőt terelhet erre az útra, így egyelőre úgy tűnik, hogy a prostitúció intézményével a világ nem tud mit kezdeni. Amíg van kereslet, mindig lesznek olyanok, akik biztosítják a kínálatot, ha nem önként, hát erőszakkal.

Az egyetlen, amit tehetünk, hogy megpróbálunk olyan világot teremteni magunk körül, amelyben minél kevesebb ember gondol a testére árucikként.

Szakértők szerint ahhoz, hogy a prostitúciót látványosan vissza tudjuk szorítani, strukturális átalakításokra és a társadalom hozzáállásának megváltoztatására volna szükség. 
„Ítélkezés helyett érdemes a hangsúlyt a megfelelő segítségnyújtására és az edukációra helyezni. Saját gyermekünket már a legkisebb kortól taníthatjuk testi és lelki határai védelmére. Beszélgessünk vele sokat arról, milyen az, amikor egy kapcsolatban kölcsönösen vigyázunk egymás igényeire. Ha pedig a környezetünkben látunk bántalmazott gyerekeket, jelentsük, ne dugjuk a fejünket a homokba! Ha valakiről tudjuk, hogy a veszélyeztetett csoporthoz tartozik, beszéljünk neki arról, hogyan vigyázhat magára, milyen módon szoktak visszaélni a fiatalok jóhiszeműségével, szeretethiányával” – véli Kovács Orsolya. 
A pszichológus szerint érdemes lenne társadalmi szinten sokat beszélni arról, hogyan lehet kontroll alatt tartani a prostitúciót, megfelelő ellátást biztosítani a prostituáltak egészségügyi védelmére és kimentésére ebből a helyzetből, emellett több sikeres külföldi program tanulságát felhasználva, szociálpolitikai döntésekre is szükség lenne ahhoz, hogy vissza tudjuk szorítani a prostitúciót.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. júliusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Nehezen viseljük az újabb és újabb szabályokat. Mindannyian. Frusztráltak vagyunk. A győri színpadra maszkban lépő színészek esete nem egyedülálló, koncertek is zajlanak már ilyen módon. Hiszen egy-egy fertőzött művész az egész színház, intézmény leállását, karanténját jelenti.

Ez a mostani időszak sokféleképpen késztet mindannyiunkat alázatra.

Nekem most az jut eszembe, hogy az igazi művészet nem álságos, hanem a valóságnak tart tükröt. Ennek fényében a művészet dolga ma nem az, hogy elringasson, hogy elfeledtesse a veszélyt. Ha a fellépő művészek nagyobb biztonságban vannak, akkor legyenek maszkban. Nekünk, nézőknek is kihívás így a színház, de a valódi színház nem úgy szórakoztat, hogy elhazudja a valóságot. Nem akarok dühös lenni a maszkokért. Hálás akarok lenni a művészetnek, a művészeknek, hogy dolgoznak, hogy ebben a helyzetben is, ha küszködve is, de adni akarnak. Ha pedig bezárnak a színházak, akkor várni fogom az újranyitást – mert minden elmúlik egyszer, el fog vonulni a járvány is, vissza fog térni a normális élet is, és akkor tele leszünk hálával.

Tele leszünk hálával, HA a krízisben tudunk fegyelmezettek lenni, nem követelni a jól megszokott életünk „kellékeit”: a bármikor bárhova mehetek szabadságát, a jár nekem érzését. Ha meg tudjuk becsülni egymás munkáját és erőfeszítését. Ha az eddigitől kicsit jobban képesek vagyunk beleélni magunkat a másik ember helyzetébe is. Ha a színpadon maszkban álló művészen nem a felhőtlen szórakozásunkat kérjük számon.

Szeretnénk eltörölni a vírus üzenetét, hogy nem lehet mindig minden felhőtlen. Provokáljuk a sorsot otthon rendezett vagy szórakozóhelyen tartott partikkal, bizonygatjuk, hogy nincs is járvány. De a vírust mindez nem érdekli. Anélkül kényszerít térdre, hogy beleegyeznénk. Jobb akkor már, de legalábbis hatékonyabb, ha önként együttműködünk, hogy túljussunk a válságon.

Szeretem a színházat? Szeretek felhőtlenül bulizni, ünnepelni? Szeretek utazni? Szeretném mindezt visszakapni? Csak egyféleképpen kaphatom vissza: ha a harag, a lázongás, a düh erői helyett megkeresem magamban az együttműködés, a másik ember figyelembe vételének erőit.

Ha így teszünk, még nyerhetünk is ezen a válságon.

Tizenöt évet töltött el a Szabadság téri épületben, amely időszakról eddig keveset tudtunk. 2019-ben jelent meg a Menedékben (Amerikai diplomaták Mindszenty bíborosról 1957–1970) c. forráskiadvány, Deák András Miklós–Somorjai Ádám OSB–Zinner Tibor munkája. A könyv magyarul eddig nem ismert külügyi forrásokból dolgozik, és az amerikai diplomaták szemszögéből mutatja be a bíboros hétköznapjait.

Megismerkedhetünk a követség belső életével, a bíboros napirendjével, személyes és politikai kapcsolataival, amelyek mind árnyalják a Mindszentyről kialakult képet, valamint a hidegháborús amerikai-magyar kapcsolatokat. 

Mindszenty bíboros életének eddig kevésbé ismert részleteiről a szerzőkkel, Somorjai Ádám bencés atyával és Deák András Miklóssal beszélgettünk.

– Hogyan jutottak hozzá az angol nyelvű forrásokhoz?
Somorjai Ádám OSB: A budapesti amerikai követség iratanyagából már a követségen elkülönítették a „Cardinal Mindszenty” dobozokat, amelyeket később beküldtek az amerikai külügyminisztériumba, a State Departmentbe. Ezek jelenleg az amerikai nemzeti levéltárban vannak, és harminc év elteltével váltak tanulmányozhatóvá. 2009-ben voltam kint először egy bencés rendtársammal, és elkészítettük az első kétezer oldal fényképfelvételét. 2010 havas februárjában Balogh Margittal, két segítőtársával és egy másik rendtársammal végigfotóztunk több mint hétezer dokumentumoldalt. Így indultunk el.

– Mit csinált Mindszenty bíboros a szovjet inváziót megelőző napon, november 3-án?
Somorjai Ádám OSB: November 3-án szombaton délután a Parlament épületéből élő adásban szózatot intézett a nemzethez, majd visszavonult Budára, a prímási palotába. Hajnalban ébresztették: Tildy államminiszter üzent érte, hogy jönnek az oroszok, és menjen vissza a Parlamentbe, részben, hogy védve legyen, részben pedig, hogy közel legyen az információkhoz. Mire beérkezett, a miniszterek már eltávoztak. A hercegprímás vissza akart menni Budára, de a kocsi eltűnt, és a Margit-hídon már özönlöttek a szovjet tankok. Így az első emeleti padon ült le titkárával együtt. Itt látta meg őt Tóth Kálmán százados, aki felajánlotta, hogy átkíséri az amerikai követségre.

– Hogyan jutott be Mindszenty bíboros a követség épületébe? Hogyan merült fel, hogy oda meneküljön a Parlamentből? Ki segített neki?
Deák András Miklós: Ezek máig sem teljes mértékben tisztázott kérdések, csakis olyan személy lehetett a közvetítő, akinek megvoltak a magasrangú amerikai kapcsolatai, ilyen lehetett például a Tildy házaspár is. Az biztos, hogy a Parlamentben született meg a döntés, hogy a bíboros az amerikai követségre meneküljön. Nem volt idő a mérlegelésre, hogy az USA nem katolikus ország, illetve mit szólna a Vatikán a menedékhez.
Az amerikai beleegyezéséről kicsit többet tudunk: a State Department (amerikai külügyi hivatal – szerk) helyettes vezetője, Herbert Hoover, Jr. hívta fel Eisenhower elnököt, aki a tárca javaslatára a menedéket megadta. Erről értesítést kaphatott a Parlamentben a folyamat kezdeményezője, és ennek a válasznak a tudatában mehetett ki a Szabadság térhez legközelebb eső, I-es kapuhoz Mindszenty bíboros. Ugyancsak kapott táviratot az amerikai misszióvezető, Edward Wailes kinevezett követ is.

Ekkor azonban porszem került a gépezetbe, mert a várt gépkocsi nem állt a bíboros rendelkezésére. A menedék biztos tudatában azonban megszervezték a nem veszélytelen átgyalogolást.

Mindszenty reggel 7.58 perckor kopogott be a kapun. Hogy miért nem tudunk erről egy kicsivel többet? Mert védve az érzékeny kérdésben érintett személyeket, a követségnek küldött táviratot a Department ledaráltatta!

– Miért „csak” menedéket kapott és nem menedékjogot?
Somorjai Ádám OSB: Az amerikai jogrendszer nem ismeri a menedékjog (azylum) fogalmát, de az emberbaráti megfontolásokra alapozott menedéket (refuge) igen. Ebben az részesülhet, aki közvetlen életveszélynek van kitéve, pl. a helyi lakosság által. Kezdetben az amerikai diplomaták még használták jelentéseikben az „azylum” szót, de a bíboros valójában végig „csak” menedéket kapott, amely így is alkalmas volt a testi épsége és az élete megvédésére.

Kép

Mindszenty József a budai Várban, a prímási palota udvarán, rádióbeszédéről távozóban - Kép: Fortepan/ETH Zürich

– Mik voltak a menedék, azaz a követségi tartózkodás fontosabb szabályai?
Deák András Miklós: A minden alkalommal „kényesnek és kivételesnek” nevezett menedék fokozatosan kialakított szabályait legtömörebb formában Dean Rusk külügyminiszter Kennedy elnöknek írt emlékeztetőjében találtuk meg. Eszerint fontosnak tartották, hogy a nagykövetség által nyújtott menedék tisztán humanitárius jellegű maradjon, mindenféle politikai állásfoglalás nélkül. Ügyeltek arra, hogy ez a helyzet ne hozza nemzetközileg kínos helyzetbe az USA-t.

A bíboros nem használhatta a követséget politikai és egyházi tevékenységének bázisaként, nem adhatott interjúkat, nem levelezhetett olyan személyekkel, akik nem az USA kormányához tartoztak.

A követségen töltött évek alatt négy elnöknek, Eisenhowernek, Kennedynek, Johnsonnak, Nixonnak és a külügyminisztereiknek írt rendszeresen leveleket. A bíboros és a Vatikán között csupán olyan le nem zárt írásos üzeneteket engedélyeztek, amelyek a bíboros menedékes helyzetével vagy személyes lelki problémáival voltak kapcsolatosak. 

– Mivel teltek a „menedékes” mindennapjai?
Somorjai Ádám OSB: A követség épületének harmadik emeletén kapott egy kétszobás lakrészt fürdőszobával. A bíboros mindennap misézett, egyszerű körülmények között, az íróasztalán. Csak vasárnap volt alkalmi ministránsa. A misék résztvevői a követségi és más érdekelt követségek (olasz, francia indiai, brazil) képviselői, főleg a követfeleségek voltak. Alkalomadtán keresztelt is, ha katolikus volt a követségi dolgozó. Ez esetben az Egyesült Államok katonai lelkészsége állította ki az anyakönyvi kivonatot, Washingtonban. A bíboros bejárhatott a követségi könyvtárba, olvashatta a számára előfizetett magyar megyei és az idegen nyelvű napilapokat is. Ezen túl pedig az emlékiratain dolgozott.

A hosszú menedéknek voltak időnként színes, mulatságos epizódjai is. Egy alkalommal például, amikor a magyar rezsim a vietnámi háború ellen tüntetést szervezett a követség elé, és a „spontán” protestálók golyóscsapágyakkal dobálták meg a lehúzott faredőnyöket, az íróasztalánál rezzenéstelenül ülő bíboros az érte aggódó amerikai diplomatáknak kijelentette: „Élvezem a békés egymás mellett élés ezen szimfóniáját.” De az is megesett egyszer, hogy az őt védő elektromos ajtónál a hozzá érkező diplomatát Mindszenty úgy viccelte meg, hogy nem akarta beengedni.

– Kik látogathatták?
Deák András Miklós: A gyóntatók (Városi Ferenc, később Tátrai Gyula) és a rokonok látogatták: Pehm Jánosné (édesanyja), Légrádi Teréz és Fuksberger Anna (a nővérei), továbbá unokaöccsei és azok családja.
A Vatikánból, hivatalos felkérésre, König bíboros kereste fel legelőször, és első látogatását számos más látogatás követte, évente átlag egy alkalommal, de 1967-ben négy alkalommal is. Másodiknak Agostino Casaroli szentszéki diplomata, aki, miután felmérte a hercegprímás egészségi állapotát, 1965-ben már csak rövid, egynapos látogatásra jött, utána pedig egyszer sem. A State Departmentből érkező hivatalos látogatók jellemzően találkoztak a bíborossal is, miközben az ilyen kéréssel érkező nyugati diplomatákat és újságírókat mindig eltanácsolták.

– Került-e vele közeli személyes kapcsolatba valaki a nagykövetség személyzete közül?
Deák András Miklós: A bíborosnak közeli személyes kapcsolata alakult ki több melléje rendelt összekötő, az amerikai követségi zsargonban „vallási attasénak” nevezett, fiatal diplomatával. Elsőként azt a magyarul is tudó Ted Papendorpot (1928–1998) említem meg, akit – éppen a bizalmas személyes kapcsolat miatt – másodszor is Budapestre helyeztek. Szorosabb kapcsolat azokkal a családokkal alakult ki, akik eljártak a bíboros miséire, vagy akik a gyermeküket vele kereszteltették meg. Az utóbbira például szolgál Edward Alexander családja. A menedék elején természetesen azok a diplomaták kerültek közel Mindszenty személyéhez, akik magyar származásuk okán bírták a nyelvet és fordították a leveleit. Ilyen helyzetben volt Géza Katona és Louis Toplosky. Miután más állomáshelyre kerültek, a fenti diplomaták közül néhányan levélben érdeklődtek Mindszenty bíboros hogyléte felől. Ezeket a leveleket mindig nagy örömmel fogadta.

– Ki gondoskodott az ellátásáról? Volt-e személyi titkára?
Somorjai Ádám OSB: Étkezését a követségi cafeteria biztosította.

Követségi tartózkodásának anyagi fedezetét az amerikai katolikusok rendszeres adományai biztosították. A kiadásokat a követségen gondosan vezették, és amikor az elfogyott, az Amerikai Püspöki Konferencia Titkársága folyósította az amerikai külügyminisztérium révén az újabb összeget.

Dr. Turchányi Albert Egon volt az önkéntes titkára '56 napjaiban. Az amerikai követségre is elkísérte, majd november 9-én, Leslie Balogh Bain, ír-magyar származású amerikai újságíró gépkocsiján elhagyta a követséget, hogy Bécsből szérumot hozzon a kórházaknak. Útközben munkásőrök ellenőrizték és elfogták, koncepciós perben elítélték, csak 1963-ban szabadult. Más titkára a bíborosnak nem volt. Ha dr. Turchányi ott maradt volna, lehetséges, hogy végig együtt lehetett volna a vele majd' egyidős bíborossal.

– Mindszenty menedéke befolyásolta-e a szovjet–amerikai kapcsolatokat?
Deák András Miklós: A bíboros tett kísérleteket arra, hogy a leveleiben politikai tanácsokat adjon Eisenhower elnöknek, de kijelenthető: a menedékéből nem tudott érdemi befolyást gyakorolni az amerikai külpolitikára. Nemhogy az amerikai–szovjetre, de még az amerikai–magyarra sem. Washingtonban az ő menedékét egy megoldandó „problémának” tartották, de nem jelölték ki a kétoldalú kapcsolatok igazodási pontjának. Felfogásukban a rendkívül rossz kapcsolatok oka nem az elhúzódó menedék ténye volt.

– Magyarokkal volt-e bíborosnak kapcsolata?
Somorjai Ádám OSB:

Egy évig eltartott, amíg az amerikaiak engedélyezték, hogy gyóntatót fogadjon.

Városi Ferenc, aki a Mikszáth téri Krisztus Király plébánián szolgált, évente háromszor, a nagy ünnepek közeledtével meglátogathatta a bíborost, de a be- és kijutása nem volt problémamentes, a követséget ellenőrző magyar szervek meg is motozták. Amikor Városi megbetegedett, az Országúti Ferencesektől (akkor Mártírok útja) kértek gyóntatót az amerikaiak. Az egyik takarítónővel megpróbált titokban kiküldeni leveleket, de erre az amerikaiak hamar rájöttek, és az illetőt máshova osztották be – féltek attól, hogy a takarítónőt is kifaggatják a magyar szervek, vagy esetleg saját maguk kezdenek el valaki más nevében levelezni a bíborossal. A követség magyar beosztottjaival, titkárnőjével volt még heti kapcsolata, amikor leadta gépelésre számos levelének egyikét.

– Hogyan alakult a bíboros egészsége a 15 év alatt? Volt-e beteg? Hol vizsgálták meg? Igénybe vehetett volna magyar egészségügyi intézményt betegség esetén?
Somorjai Ádám OSB: A „kelet-európai” amerikai képviseletek dolgozóinak „körzeti” orvosa dr. James E. Lynsky volt, aki Belgrádban tartózkodott, és szükség esetén onnan érkezett. A bíboros rendszeres orvosi ellátást kapott, amerikai fogorvos is látogatta. 1965 nyarán komplikáció lépett föl, a bíboroson kiújult a fegyházban már egyszer kihordott tébécés megbetegedése. Az amerikaiak a frankfurti katonai kórházukból hozattak hordozható röntgenkészüléket és szakorvost, aki megállapította, hogy két, de minimum egy év szanatóriumra lenne szükség.

A bíboros azonban meggyőzte mind az amerikaiakat, mind a Vatikánból csupán emiatt, egy napra Budapestre érkezett Casaroli szentszéki diplomatát is, hogy helyben meg tud gyógyulni. S valóban, csodás módon három hét alatt tünetmentessé vált.

A magyar Külügyminisztérium felkészült arra, hogy Magyarországon kezeljék, az amerikaiak pedig listát vezettek magyar orvosokról, hogy szükség és sürgősség esetén hozzájuk forduljanak, de mindezekre végül nem volt szükség.

– Miért nevezhető a bíboros 1971-es távozása diplomáciai mesterműnek?
Somorjai Ádám OSB: A követségről Alfred Puhan nagykövet kísérte ki, a lépcsőn sorfalat álltak az amerikai diplomaták, akikkel a bíboros nem fogott egyenként kezet, hanem meglátva őket, fentről áldást adott nekik. Ekkor néhány percnyi üres idő következett, majd megérkezett Rossi bécsi nuncius Mercedese, amelyben a bíboros először az anyósülésre ült, majd észrevette, hogy neki hátul van a VIP-helye, kiszállt, megáldotta a fővárost, és hátra, Rossi mellé ült. Konvojban kísérték a régi 1-es úton, Tatabányán és Győrön át, előre megbeszélt sebességet tartva, sőt, az egyik kocsiban orvos is rendelkezésre állt. Hegyeshalmon át a bécsi repülőtérre tartottak, ahol Casaroli vatikáni diplomata várta őket, majd beszálltak a menetrend szerinti Alitalia járatának elfüggönyözött VIP-helyeire. Rómában Villot bíboros államtitkár fogadta őket Fiumicino repülőterén, ahonnan egyenesen a Vatikánba hajtottak, ahol a Szent János-toronynál, amely egy vatikáni VIP-szálló volt, VI. Pál pápa várta őt. Mint látható, megadták a neki járó tiszteletet, és állomásonként – Bécs–Budapest–Róma–Vatikán – egyre fokozták a fogadó fél szintjét: nagykövet–nuncius–vatikáni diplomácia vezetője–bíboros államtitkár–pápa.

– Hol tart Mindszenty bíboros boldoggá avatása?
Somorjai Ádám OSB: Erdő Péter bíboros prímás, esztergom-budapesti érsek 2019 februárjában bejelentette, hogy Ferenc pápa aláírta az erények heroikus módon történt gyakorlásáról szóló dekrétumot. A hivatalos eljárást legalább egy olyan csoda dokumentálása zárja majd le, amely az illető közbenjárására történt, és amelyet még megfelelő fórumokon ki kell vizsgálni. Ezt követheti a boldoggá avatás, feltételezhetően Budapesten vagy Esztergomban.

Fél évet töltöttem ösztöndíjasként Brüsszelben kisfiammal és feleségemmel. Az új nyelvi környezet megkísértett, ujjongva ízlelgettem egy-egy francia kifejezést, melyre a bennszülött már fel se figyel. Egy spanyol zongorista fiú kérésére verset is írtam franciául, mondta, majd lefordítja, és visszahódítja vele kedvesét. Fogalmam sincs, sikerrel járt-e az akció, és van három gyönyörű gyermekük, vagy vérmes szakításba, héjanászba torkollt az ügy. Ám kísérleteztem tovább az új terepen. Levelezésben álltam a kortárs francia vers egyik nagy öregjével, aki kedvelte magyarból fordított verseimet.

Elküldtem büszkén egy maroknyit az újszülött francia munkákból. Válaszként ezt a mondatot kaptam: „írjon inkább a saját nyelvén!”

Pedig ő aztán egy kukkot nem tudott magyarul. Hidegzuhanyként ért a tárgyilagos, kijózanító intelem. Nem kísértett tovább, hogy szerencsét próbáljak francia költőként.
Jó pár évvel később kedves ismerősöm meghívott felolvasni kisvárosa református gimnáziumába. A honorárium jelképes volt, a pálya meredek. Százhúsz gimna­zistát zsúfoltak be az intézmény dísztermébe tanítás után. Ráadásul közben a többi diák valami szórakoztató programon vett részt, nyilván az enyéim is odavágyakoztak. Innen szép nyerni, gondoltam, pörgős, vagány műsort raktam össze, másképp lehetetlen lekötni ennyi elcsigázott fiatalt. Az előadás vége felé méltatlankodás támadt a diákok körében.

Egy magabiztos tizenkettedikes felállt, és kikérte magának, hogy tiszteletlenül beszélek a szent költészetről, verseimben pedig, melyek nem is rímelnek, az időseken gúnyolódom, sárba tiporván mindent, ami szent és értékes. Ő hátralévő életében egyetlen szövegemet sem lesz hajlandó elolvasni.

A kislány elégedetten csúfondároskodott, én, a meghívott, köpni-nyelni sem tudtam. Azzal mentegetőztem, hogy ha nekiálltam volna hosszú, szabályos formában írott szövegeimből olvasni, már mindenki döglötten feküdne az unalomtól. És persze senki ne olvasson olyasmit, ami nem tetszik neki, ebben egyetértünk. Egy nyugalmazott tanerő beszállt az iszapbirkózásba, és fejemhez vágta, jobban tenném, ha nem rombolnám az ifjúság erkölcsét. A tanári kar többi része nem szólalt fel. Rövidre zártam a csodás eseményt, melynek végén egy kedves gimnazista odajött, és biztatott, neki azért tetszett a dolog, ne törődjek a stréberekkel. 
Órákat zötyögtem a vonaton semmi pénzért, és még az ovis szintű kioktatást is tegyem zsebre... A település porát is leráztam sarumról. Ellenben hazaúton írtam egy hosszú, biológiai tárgyú verset a mag küzdelméről, ahogy kiszenvedi magát a talajból. 
Tizenhét évig tanítottam egyetemen, és képtelen voltam lesütött szemmel ledarálni az egyetemi tananyagot. Ha észrevettem, hogy hallgatóimon eluralkodik a menetrendszerű agyzsibbadás, inkább ugráltam, táncoltam, énekeltem, anekdotáztam, viccet meséltem, táblára rajzoltam, csak hogy felrázzam őket. Egy francia kortárs irodalmi szeminárium mégis megakadt a torkomon, pedig jó pár év oktatói tapasztalata állt már mögöttem. Számított persze az is, hogy péntek délután két órakor, vagyis a sulihét végén, az emésztési pauza kellős közepén kellett volna felpörögnünk. Ám többről volt itt szó, mint puszta fáradtságról. Pedig friss, vagány, sodró, rövid novellákat választottam, azokat kellett volna elemezgetni hétről hétre. Viszont

senki semmit nem olvasott el előre, a nyökögő kiselőadásokat megelégelve általában átvettem a szót, de csak lapátoltam-lapátoltam én is. A kocsikerekek egyre kotorták csak a sivatagi homokot, s csak vánszorogtak a percek.

Életvezetéssel foglalkozó kedves barátom bátorított, beszéljük meg a dolgot a diákokkal, megvan ennek a módja. Viszont magyar egyetemen semmi hagyománya. Álmatlan éjszakák után, remegő izgalommal belefogtam pontokba szedett mondandómba. Vázoltam, hogy a szeminárium szerintem nem működik, kész kínszenvedés, rosszul esik, hogy nem olvassák el, nem elemzik rendesen a szövegeket. Nyilván csomó mindent elrontok, de fogalmam sincs, mit és miért, mindenesetre bocsánatot kérek, és örülnék, ha elmondanák, mi a gondjuk. Igyekszem tőlem telhetően orvosolni. Némi dermedt csend után sikerült kicsalogatni belőlük ezt-azt, megígértem, hogy az elemzéshez adok pontosabb kritériumokat, és a hangulat sokat oldódott, bár a résztvevők nem készültek lényegesen többet. Szóval szó sem volt amerikai filmekből ismert pedagógiai diadalmenetről, de a jég megtört legalább. Az utolsó órára az egyik leány kézműves csokit is hozott a boltból, ahol dolgozott. Évek múltán összefutottam valakivel arról a szemináriumról, azt mondta, sose felejtik el nekem, hogy akkor leültem, és megbeszéltem velük a dolgokat, emberszámba vettem őket, ezt más nem tette meg értük. Ami sajnos nem az én dicsőségem, hanem a rendszer szomorúsága. 

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

2002-ben költöztünk át. Magyarországon az emberek teljesen másmilyenek voltak, mint Erdélyben, emellett be sem fogadtak. Nem tetszett itt nekem az élet, mindent unalmasnak találtam, bár az igaz, hogy az edzési lehetőségek jobbak voltak. 14 éves koromig rengeteg kupát és érmet nyertem, de utána depressziós tüneteim lettek, mert nem volt társaságom, senkivel sem tudtam kimenni szórakozni, ráadásul a szüleim elváltak. Számítógépes játékokkal játszottam szinte egész nap, de nem igazán éreztem jól magamat. A sportszintem visszafejlődött, egyre rosszabbul teljesítettem, az edzéseken csak részt vettem, de nem voltam igazán ott. Nem tetszett már a sportágam, amely hatéves korom óta a legféltettebb kincsem volt.

Kilencedik osztályba jártam, és a gimiben szokás volt a WC-ben cigizni, én is ott cigiztem. Egyszer valaki bejött egy más kinézetű cigivel, és azt mondta, hogy az ganja. Én is elkezdtem olyat szívni. A hatása igen jó volt, pont azt az érzést kerestem, ami pótolt minden hiányérzetet bennem. Ezek az életstílusú emberek már befogadtak, látszólag szerettek is, így újból bandában járhattam, számomra izgalmas dolgokat művelve. A sok haver között megtaláltam azt, aki hozzám hasonló, ő volt a legjobb barátom éveken át, szinte mindent együtt csináltunk.

Körülbelül másfél hónap telt el azóta, hogy a visszaemlékezéseim előző részét írtam. Pihennem kellett, mert megijedtem a múltamból egyszerre rám zúduló összes érzéstől.

Ezt az egészet azért kezdtük el, mert jól akartuk érezni magunkat, és mind függők lettünk, szinte kivétel nélkül, alig páran tudtak később kiszállni. Mint szinte mindenki, én is fűvel kezdtem, de már fél éven belül alkoholt és gyógyszereket is fogyasztottam bőven, úgy még jobb érzés volt. 17 éves koromban egy új bandával mentem házibuliba, ahol speedet fogyasztottak. Én is vettem belőle, de csak háromszor, mert az utolsó alkalommal majdnem ottmaradtam: túl sokat ittam, halálközeli élményem volt, nem láttam semmit, csakis fehéret, nem tudtam, ki vagyok, mi vagyok, se azt, hogy hol vagyok.

Amikor visszajöttem ebből az állapotból, nem igazán fogtam fel, mi történt velem, de megijedtem.

Az extasy-t is kipróbáltuk ketten, de nem igazán jöttek be nekünk a party-drogok, mivel mindketten rapperek voltunk. Nem tudok pontos információt adni az évek számáról, a dátumokról, mert azokban az időkben nagyon szétvoltam. Én két bandához tartoztam ekkoriban, de mindkét banda szép lassan széthullott körülbelül három év alatt. Az egyik bandában tizenhárman voltunk, egyik közülünk sajnos már meghalt. Szinte az egész város ismert minket. Érdekes élmény volt ezekben a bandákban lenni, valóságos hírnevünk volt. Mai napig emlékszem egy esetre, amikor este 11 óra körül mentünk együtt, tizenhárman az utcán, majdnem mindannyian rapperek voltunk. Három felnőtt kopasz jött velünk szembe, és egyik azt mondta a másiknak hangosan: „Ez itt Brooklyn!”

Úgy döntöttem, a legfájdalmasabb dolgokról fogok írni, hogy igazán reális és érthető legyen, ki és milyen voltam. Szeretném, ha látnátok, hogy bárki meg tud változni, mert Isten bárkit elfogad és segít.

18 éves koromban nem vettek fel a város egyetlen iskolájába se, mivel rossz hírnevem volt, intőket és igazgatói rovót is kaptam. Ritkán jártam be, ráadásul egyszer elkaptak fegyverrel is az iskolában, szóval egyetlen egy megoldás maradt: visszamenni Erdélybe. Legjobb barátom anyukája segített ott egy iskolába bejutni, de túl nehéz volt számomra, románul se tudtam beszélni rendesen, szörnyű jegyeim voltak, öt-hat tantárgyból megbuktam, vagyis szinte mindenből. Ott inkább ittam, mivel nem igazán tudtam kábítószert szerezni, de ha tudtam volna is, nem tellett rá. Bulikba jártunk néha hétvégén, ahol elképesztő jól éreztük magunkat: az iskolatársakkal körbeöleltük egymást, ordibáltunk és úgy ugráltunk összevissza.

Egyik este találkoztam egy magyar sráccal, akivel elkezdtem beszélgetni. Kiderült, hogy ő drogozik, és tud helyet, ahonnan lehet szerezni. Ez egy rendes bolt volt, boltokban árulták ugyanis még az első kőkemény biofüvet.

Egy nagyon kis adag is úgy beütött a biofűből, hogy a fotelból nem bírtam felkelni, mozdulni se tudtam, csak küszködtem, hogy ne hányjam össze magamat.

Persze hamarosan hozzászoktunk, és akkor már jó volt, ezért majdnem minden éjjel ezt csináltuk: először a boltba mentünk, de mivel az éjfélkor bezárt, utána az új haveromhoz mentünk, mivel ő egyedül lakott, nála voltam hajnali 2-3-ig, majd reggel mentem iskolába vagy az iskola mellé – de itt már jóval kevesebbet lehetett lógni.

Ez az egész majdnem börtönnel végződött, bíróságra kellett járnom többször. Vissza kellett utaznom Magyarországra, mivel kirúgtak és kitiltottak az iskolából. 21 éves koromban beiratkoztam egy esti gimnáziumba, sok kibukott drogos társsal együtt. Nem kell mondanom, mit csináltunk… A matek érettségi nem sikerült, de a többi igen, a történelem vizsgára speeddel készültem – habzó szájjal ordibáltam anyukámnak segítségért, mert túllőttem magam véletlenül.

24 éves koromban életem legrosszabb állapotába kerültem. Hat fajta kábítószert fogyasztottam és árultam.

Állandóan vérzett az orrom, folyton hangok, víziók, extrém fizikai fájdalmak gyötörtek, a lábamra nem tudtam ráállni. A végén már szinte nem tudtam inni és enni, csak az ágyban feküdni. Állandóan az öngyilkosság járt a fejemben.

Ezen a legmélyebb ponton mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálom az Isten-dolgot, hadd lássam, tud-e tenni velem valamit – persze nulla hittel. Picit gyanús volt, hogy nyolc éven keresztül narkóztam, és sose hívtam Istent, de most, amint hívtam, jött is a segítsége – anyukámon keresztül. Két nap múlva ugyanis bekopogott a lakásomba anyukám, és azt kérdezte, akarok-e rehabra menni. Kinevettem nagyon, de egy hét múlva fokozódott a rosszullétem, választásom nem maradt: vagy meghalok, vagy bemegyek. Viszont már olyan rossz állapotban voltam, hogy egy hónapot anyukámnál kellett töltenem, mivel nem lettem volna képes bemenni az intézetbe.

Amikor a rehabba érkeztünk, az első dolog, ami feltűnt, az egy templom volt, ettől hatalmas félelem lett úrrá rajtam: „azonnal forduljunk vissza”, vagy valami hasonlót mondtam kétségbeesve. Sokan voltak, de felvettek. Sok mindent írhatnék, de itt már csakis Istennel kapcsolatos dolgokkal szeretnék foglalkozni. Amikor a templomban voltam, érzések hada támadott össze-vissza, próbáltak kikészíteni: a lelkipásztorokon például csontokat láttam, a templomra meg sok helyen furcsa fények vetültek. Elképesztően rossz volt a templomba járni, inkább bandákba szegődtem, mert ott adtak a szavamra. Majd egy nap nagyon csúnyán megtámadtam egy srácot, és amikor a szemébe néztem, láttam, hogy retteg tőlem és reszket. Aznap este két embert rúgtak ki a rehabról, én is nagyon féltem, azt hittem, engem is kirúgnak, és vissza kell mennem a régi életembe, amit már nem akartam. Három hónap után a sok elvonási tünet, mellékhatás elmúlt, akkor már kezdtem normálisabb lenni.

Azon kaptam magam, hogy miután a templomban járok, jobban érzem magamat. Elkezdtem imádkozni rengeteget.

Elnézést kérek, de időbeli sorrendet itt képtelen vagyok tartani, csak emlékeket tudok írni.

Kerestem Istent szükségből, mivel gondoltam, hátha segíteni tud, és a mentális bajaimból elég hamar sikerült is kijutnom gyógyszerek nélkül. Egy idő után ez nagyon megtetszett, és már nemcsak használni akartam Őt, az erejét, hanem akkor már szívből hittem benne, és átadtam neki az életemet. Egy napra rá szívtam egy füves cigit, ott jöttem rá, hogy mennyire értelmetlen volt az elmúlt hét év, és tudtam, hogy ezentúl más lesz. Amikor a Szentlélek rám szállt, mintha egy pajzs került volna belém, ami megóv a drogoktól. Rehabilitációs időm során még sokszor drogozhattam volna, de nem tettem. Isten nagyon kiemelt, vele emelkedtem. Kerestem, kutattam, csak tanulni akartam, az emberek bolondnak gondoltak, de én senkivel sem foglalkoztam, alig pár ember volt csak, akikkel szóba álltam (a hozzám hasonlók). Én nem szedtem semmilyen gyógyszert, ilyen alig fordult elő a rehabon, mert a gyógyszer menő volt, szinte bármire lehetett kapni. Hitem nap mint nap erősödött, ismerősöket és barátokat gyűjtöttem a templomból, akik imádkoztak értem, hogy a hallucinációim szűnjenek, ami be is vált. Sokat fejlődtem, ráadásul egy pár iskolalehetőség is kínálkozott.

Nekem és egy másik srácnak volt csak meg az érettségije, de a matek mindkettőnknek hiányzott, ezért úgy gondoltuk, megpróbálnánk. Nehézkesen hoztuk össze, de végül két priváttanár segítségével készülhettünk, és mindkettőnknek sikerült. A pékszakma megtanulására is lehetőség volt a rehabilitáció alatt, azt is elvégeztem. Egy idő után eszembe jutott, hogy én valaha sportoltam is, amit a drogok miatt hagytam abba. Ott erre is volt lehetőség, próbáltam játszani, akivel tudtam. Ja, igen, kertészként is dolgoztam, emiatt több mint 100 ember közül én voltam az egyetlen, akinek szabad kijárása volt este 6 után is – és nem tagadom, örömmel használtam is ezeket a lehetőségeket. Az álmom az volt, hogy miután elhagyom a rehabot, egy olimpiai centrumban kiképezzem magamat a sportágamban, és már utazom is Németországba.

Kezdetben nehéz volt megtalálni a helyes egyensúlyt, kifárasztottam, túlhajtottam magamat. A fizikai kondícióm fejlesztése volt a legfőbb küldetésem, az edzést gyakran túlzásba vittem, rengetegszer lesérültem, de sose tanultam belőle, annyira örültem, hogy sportolhattam.

A rehabról távozás előtt tehát két iskolát végeztem el, és megkaptam Istent. Az olimpiai centrumban pedig megszereztem az edzői végzettséget.

Idővel vittek külföldre is, és ekkor ezt már akartam és elfogadtam, nem úgy, mint 16 éves koromban. A tehetségem megvolt a sporthoz, szinte semmi idő alatt elképesztően sokat fejlődtem, pedig a nulláról kellett kezdenem majdnem mindent, az utolsóból kerültem az elsők közé. Két év után már az egyik kis európai országban játszottam a legmagasabb szinten, a legjobb játékosokkal, és már tudok nyerni a németekkel, franciákkal vagy bármely kontinens bármely játékosával szemben. Kiskoromban az egyik sráctól, akire nagyon felnéztem sportolóként, autogramot kértem – ma pedig már vele játszom egy ligában.

Az elmúlt három év volt életem második legkeményebb munkája (a rehab mellett). Ma már megvan mindenem, és bárhogyan nézzük, ehhez Isten segített hozzá: a Biblián keresztül jelek százaival üzent, mondta, hogy mit hogy tegyek, hova menjek – olyan szintű segítségem van, mint senkinek a környezetemben. Istent kaptam az életembe, és csak emiatt nem bánom, hogy drogoztam. Persze nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy Istennel élve minden rendben megy, soha nincsenek mélypontok. De vannak, csak a nehézségeket másképp fogják fel azok, akik ismerik Istent és az Ő tanításait.

Úgy döntöttem, megírom a történetemet, dicsérve ezzel az Ő nevét, és bátorítva másokat: ha én, egy igazi csődtömeg képes voltam kilábalni a legmélyebbről és mindent elérni, amire vágytam, akkor neked is sikerülhet bármi, mert Isten azt akarja, hogy akarjunk, merjünk és menjünk!

Egy fiatal házaspár kért segítséget, mert úgy érezték, hogy a konfliktusaikból nem tudnak kilépni, és ez eltávolítja őket egymástól. Első pillantásra egy kommunikációs problémának is tűnhetne az ő nehézségük, viszont ennél mélyebben gyökereztek az egymás meg nem értésének okai. A férfi ugyanis rendre kíváncsi volt feleségére, ő viszont alig-alig válaszolt férjét kielégítő módon.

Minél több mindenre volt kíváncsi vele kapcsolatban, a nő mintha egyre távolabb került volna, a férje pedig elutasítottságot és tehetetlenséget, végül magányt élt át.

Mit tehetne azért, hogy a feleségéhez közelebb kerüljön? Csak a jéghegy csúcsa látszott számára: hogy nem beszél, mintha nem is érdeklődne iránta. Egyre csak próbálkozott, de folyton a szótlanságába ütközött. A terápiás folyamatban kiderült, hogy a feleséget származási családjában soha nem kérdezték arról, hogy mi van vele, hogy van, mi foglalkoztatja, hogy érzi magát. Így nem is tanulta meg, hogy miként reagáljon az effajta érdeklődésre, sőt, alig-alig tudta még maga számára is megfogalmazni a saját érzéseit, hiszen korábban ezzel nem foglalkozott.

Külső szemlélő azt hihetné, a válaszadás könnyű, sőt, örülhetne a nő, hiszen párja érdeklődő és kíváncsi. Mégis leginkább megnémult a férje kérdésére, olykor még dühös is lett, mivel számára a másikból csak a jéghegy csúcsa látszott: férje kérdésekkel bombázza, számonkéri, nem hagyja békén. Értetlensége és tehetetlensége teljesen őszinte volt. „Mit akar ő tőlem? Miért kérdez ilyeneket? Mondtam már, hogy jól vagyok” – ilyen és hasonló gondolatok fogalmazódtak meg a feleség fejében.

Amikor a családfa-feldolgozáshoz érkeztünk, kiderült, hogy ő soha nem tapasztalta meg, milyen az, amikor valaki kíváncsi rá.

Azt sem tudta, miként reagáljon az őszinte érdeklődésre. Gyermekkora és fiatalkora legfontosabb kérdései azok voltak, hogy ma épp mit kell nélkülöznie, és az apja aznap mennyit ivott. Nem érdeklődtek, hogy érzi magát, milyen volt a napja, és milyen vágyakkal, célokkal és nehézségekkel küzd. Legfőbb vágya a biztonság és a nyugalom volt. Így érdekes módon hozzáment egy megbízható és húsz évvel idősebb férfihoz, aki már elég nyugodt, kiszámítható és nem mellesleg erős is. Úgy tűnik, megkapta a biztonságot és a nyugalmat, amire vágyott, „épp csak a nyomulós kérdéseivel ne jönne folyton.”

Kép

Kép: Freepik

Mit lehet ilyenkor tenni? – merül fel a kérdés bennünk. Mint ahogyan minden ember és minden kapcsolat más és más, így nem léteznek minden helyzetre alkalmazható receptek. Ami viszont biztosan állítható, hogy a kapcsolat mindegyik szakaszában érdemes sokat beszélgetni és mesélni a származási családunkról, amelyben felnőttünk. A családfa feldolgozása is ebben segíti a párt az ülések alkalmával. A családok otthon a két találkozás között megrajzolják a családfájukat két-három nemzedékre visszamenőleg, és rendhagyó módon azt gyűjtik össze, hogy kinek milyenek voltak a kapcsolatai, hogyan házasodtak, milyen emlékezetes történetek kötődnek az egyes személyekhez. Az említett házaspár esetében fontos lehet megismerniük, hogy miként kommunikáltak a szüleik és a nagyszülők. Hogyan zajlottak a beszélgetések? Ki hogyan fejezte ki az igényeit, vágyait? Fontosak voltak-e ezek a beszélgetések vagy témák a felmenők életében, vagy ez leginkább csak sokadlagos kérdés volt az élet kihívásai közepette?

Akárhogyan is alakult a családfa története, biztosan segít saját magunk és a jelen helyzetek megértésében, a nehézségek elfogadásában vagy épp újabb erőforrások és megoldási stratégiák felfedezésében.

Mint kiderült, a feleség családjában a legfontosabb a túlélés volt: legyen mindennap megfelelő mennyiségű étel az asztalon, és hazaérve az apa az alkoholtól inkább álmos legyen, mintsem agresszív. Bár a feleség családi hátterének jó részét ismerte férje is, mégis mintha most más füllel hallgatta volna. Mi változott? A terápiás szoba vagy a segítők jelenléte miatt figyelt másképp? Azt hiszem, leginkább ő változott és lett egyre érzékenyebb a mélyebb mozgatórugók megértésére. Most értette meg először, hogy nem azért nem kap választ és merül mély hallgatásba párja, mert nem akar beszélgetni, hanem mert nem tudja, miként reagáljon, szinte szavai sincsenek a válaszadásra. Lassan elkezdtek kommunikálni a kommunikációról. Minél több mindent osztottak meg saját magukról, érzéseikről, egyre közelebb kerültek ahhoz a közös nyelvhez, amelyet mindketten értenek és szívesen beszélnek.

A férfi megértette, hogy felesége számára a biztonságot kell megteremtenie azzal, hogy nyugalomban beszélgetnek. S érdekes módon később valamiképpen az étkezések köré csoportosultak a komolyabb és mély beszélgetéseik. Úgy tűnt, hogy régi családi mintákhoz tudtak alkalmazkodni és ezekkel jól bánni. Ez nem azt jelenti, hogy egyik pillanatról a másikra már jól is voltak, hanem hogy hétről-hétre többet értettek meg saját magukból és a másikból is. „Ez olyan mesterkélt módszer, nem is igazi” – gondolhatnánk, és ugyanez elhangzik a párok szájából is. Igazuk is van, mivel leginkább az a természetes és magától értetődő számunkra, amit gyerekként megtapasztaltunk a családunkban. Egy hosszabb önismereti folyamat végén viszont már választhatunk. Eldönthetjük, hogy a korábbi jól megismert mintát követjük, amely kétségkívül biztonságos, mert ismerős; vagy a még szokatlan, kicsit kényelmetlen megoldást választjuk, amely bár még ismeretlen, de egyre kényelmesebb és jobb, mint az előző.

Tehát nem kell csodálkoznunk azon, ha nem megy olyan gyorsan a változás, mint elvártuk magunktól.

A korábbi szokásaink, kommunikációs stílusunk sem egyik hétről a másikra alakult ki, hanem évek és sok-sok „gyakorlás” kellett hozzá. Így lehet a jelenünk is reménykeltő: türelemmel és gyakorlással a múlt újraértelmezhető és a jelenünk megváltoztatható.