– Hogyan született meg a Pocket Doki ötlete?
– A Pocket Doki ötlete három évvel ezelőtt fogalmazódott meg, amikor úgy döntöttünk, hogy a szakmai kompetenciáinkat és tapasztalatainkat felhasználva az egészségügy területén szeretnénk innovatív megoldásokat létrehozni. A Bethesda Gyermekkórházzal együttműködünk, így merült fel egy integrált digitális mérőeszköz létrehozásának igénye. Bár az elmúlt években a különböző testi funkciókat mérő okoseszközök elárasztották a piacot, a terveink szerint miénk lesz az első, amely egy egységes állapotkép kialakítására is alkalmas, mert egyedülálló módon az összes, különböző eszközökkel mért adatot közös platformon tudja kommunikálni.

– Hogyan működik az applikáció a gyakorlatban? Milyen adatokkal dolgozik, honnan származnak és hogyan érkeznek be ezek az adatok az adatbázisba?

– Az Integrált Digitális Egészségügyi Mérőeszköz (IDEM) egy vérnyomás-, egy vércukorszint- és egy koleszterinszint-mérőeszközből, egy pulzusszámot és véroxigénszintet mérő okosórából, valamint egy mellkasi övből áll, ez utóbbi többek között EKG-ként és pulzusmérőként szolgál, és jelzi a szívritmus-zavarokat is.

Ezt a csomagot használja majd rendszeresen a felhasználó. A felvett adatok egy okoseszközön keresztül kerülnek a felhőbe, ahol digitálisan tároljuk azokat. A fejlesztésnek köszönhetően kiválthatók lesznek a papíralapú egészségügyi kiskönyvek, vérnyomásnaplók.

Minél gyakrabban, minél több adatot mérünk, annál egységesebb állapotkép alakítható ki az egyénről. Terveink szerint a felhőbe a felhasználók sztenderd, orvosszakértővel mért egészségügyi határértékei is felkerülnek majd. Emellett szándékunkban áll jelentős mennyiségű egészségügyi adatot vásárolni és feltölteni, hogy nagy információs korpuszok alakuljanak ki, amelyek lehetővé teszik az egyes páciensek adatainak elemzését és összevetését a statisztikai átlaggal.

– Hogyan garantálja a beérkező adatok biztonságát az INNObyte?
– A fejlesztés része egy titkosítási protokoll, ami alapján a felhőbe csak anonim adatok kerülnek fel, amelyekhez kizárólag az adott felhasználó és az általa megnevezett orvos juthat hozzá.

– Kik a Pocket Doki lehetséges felhasználói?

– Három célcsoportot határoztunk meg: az egyéni felhasználókat, az állami és magán szervezeteket, valamint az egészségügyi és szociális intézményeket.

Az első csoportban főként az idősekre, az egészségtudatos emberekre és a mozgássérültekre gondoltunk; a másodiknál a sportegyesületek, munkahelyek, fegyveres szervezetek részéről számítunk érdeklődésre; a harmadikban pedig a háziorvosok, a szociális otthonok és a kórházak szerepelnek. Az olyan szociális otthonokban például, ahol kevés a személyzet, nagy támogatást adhat az orvosnak, ha a páciensekről rendszeresen mért és elemzett adatok állnak rendelkezésre. Így könnyen és gyorsan átlátható, hogy mi történt az elmúlt napokban, hetekben.

Kép

A Pocket Doki fejlesztés alatt álló eszköz, ezért még csak egy szenzort (vérnyomásmérőt) csatlakoztattak hozzá, és még a felület és a funkcionalitás sem végleges.

– Mit jelent a digitális egészségügyi asszisztens, és miben tud segítséget nyújtani a felhasználóknak?
– A digitális asszisztens lényegében egy intelligens „beszédrendszer”, amely hasonlít a természetes emberi hangra, és képes kérdésekre is válaszolni. Az asszisztens elsősorban az idősebb korosztály azon tagjainak tud segíteni, akik alapvetően nem használnak okoseszközöket, sőt, esetleg problémát jelent számukra az olyan technológiai eszközök, mint egy okostelefon kezelése. A digitális asszisztens élő hangon kommunikál a felhasználóval, elmondja az eszközök használatára vonatkozó információkat, adott esetben megbeszéli a pácienssel, hogy az adatok alapján orvosi vizsgálatra van szükség. Ez egy különleges módja a figyelmeztetésnek, ami a kézzel írt naplózáskor hiányzik.

– A felhasználón kívül kivel közöl adatokat az applikáció? Van-e lehetőség arra, hogy szükség esetén értesítést küldjön a felhasználó orvosának?
– Jogilag nagyon szigorúan szabályozott terület az, hogy egy egészségügyi információ hogyan juthat el az egészségügyi intézménybe. Elképzelésünk szerint a kezelőorvosok, háziorvosok az általuk preferált formában kapják majd meg az adatokat. Ez történhet e-mailben vagy az általunk fejlesztett online felületen.

Bár jelenleg a jogszabályok szerint a beteg által mért adat nem tekinthető validnak, hivatalosan is érvényesnek, mi szeretnénk az orvosok számára megmutatni, hogy ha rendszeresen mért, nagy mennyiségű, elemzett adat kerül hozzájuk, az megkönnyíti a munkát a pácienssel.

– Tehát első körben a háziorvosi kört kell arról meggyőzni, hogy erre szükség van?
– Igen, abszolút. Folyamatosan dolgozunk orvosszakértőkkel a projekt kapcsán, nagyon jó ötleteket kaptunk már tőlük, alapvetően nyitottak arra, hogy ez működőképes legyen. A Covid-járvány kapcsán például fontos kérdés lett, hogy egy háziorvos hogyan kaphat egységes egészségügyi állapotképet az olyan páciensről, akit a veszélyeztetettsége miatt nem szívesen hívna be a rendelőjébe.

– Hogyan használhatók majd fel népegészségügyi szinten az összegyűjtött adatok?
– Úgy tervezzük, hogy szisztematikusan felépített kommunikációt folytatunk orvoscsoportokkal annak felderítésére, hogy a felhőben tárolt nagy mennyiségű anonim adatból milyen következtetések vezethetők le. Emellett szeretnénk kialakítani azt a protokollt, amely segítségével az Állami Egészségügyi Ellátó Központtal (ÁEEK) együttműködésben, interfészeken keresztül továbbítjuk az adatokat az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatói Tér (EESZT) részére.

– Milyen célkitűzésekkel alapították az INNObyte Informatika Zrt-t?
– Az idén hatodik születésnapját ünneplő vállalkozást azzal a célkitűzéssel hozták létre az alapítók, hogy a szoftverfejlesztés terén kiemelkedő minőségű megoldásokat szállítson a multinacionális, a piaci és a közigazgatási megrendelők számára. Lengyel Kálmán, a cég alapítója és vezérigazgatója korábban ügyféloldali tanácsadóként dolgozott számos informatikai projekten; a jelenlegi tulajdonosi struktúrában Blénessy László egy szoftverfejlesztő multinacionális cég delivery vezetőjeként szerzett tapasztalatokat; én pedig cégvezetőként elsajátított HR és kommunikációs ismereteimet építettem be. 

– Hadd gratuláljak a dokumentumfilmed újabb sikereihez! „A hit kiárusítása” idén augusztusban két amerikai filmfesztiválra is meghívást kapott. Bár közel három év telt el a bemutató óta, máig nagy figyelem övezi a filmet. Mi áll a lankadatlan érdeklődés hátterében?
– Köszönöm, számomra is hihetetlen, hogy amióta először bemutatták a filmet 2017 októberében Los Angeles-ben, szinte minden hónapban történik vele kapcsolatban valami: fesztivál meghívások, televíziós bemutatók, cikkek, közönségtalálkozók, egyéb felkérések. Ez nagy öröm és pozitív megerősítés, hogy érdemes volt ilyen sok energiát belefektetni, mert az üzenetére ma is szükség van. Ugyanakkor a nagy érdeklődés másik oka sajnos az, hogy a templombezárások – amely a film témája – továbbra is nagyon aktuális és égető problémát jelentenek. A legtöbb esetben nincsen a híveket kielégítő megoldás, akik kétségbeesetten keresnek segítséget minden lehető módon. Itt elsősorban Amerikára gondolok, ahol ez a jelenség egyes területeken hatalmas méreteket ölt és óriási pusztítást végez. A filmben bemutatott katolikus plébániaközösségek küzdelmei sikeres stratégiákat kínálnak fel más, hasonló helyzetbe került hívőcsoportoknak is.

A középpontban álló clevelandi magyar példa által próbáltunk kiutat mutatni és reményt adni a hatalmas kihívással harcoló közösségeknek.

– Sokan úgy gondolhatják, természetes folyamat az, hogy ha kihal egy templomhoz tartozó közösség, akkor a templomépületet bezárják, eladják.
– Amikor templombezárásokról beszélek, nem az adott templomhoz tartozó közösség természetes kihalása, elköltözése, elfogyása által előálló helyzetekre utalok, mert ilyen esetben senki nem tiltakozik a bezárás ellen. Azokra az esetekre gondolok, amikor az egyházmegye vezetése a hívek akarata ellenére, bevonása nélkül határoz a bezárásról, és elzárkózik a párbeszédtől. Egymástól független statisztikák bizonyítják, hogy az érintett plébániaközösségek 40%-a elhagyja magát a Katolikus Egyházat is a nagy csalódottság miatt, mivel elégedetlen az eljárás módjával, az egész folyamattal és annak következményeivel.

– A film készítése alatt sok időt töltöttél az Egyesült Államokban, de attól függetlenül is gyakran és szeretettel látogatsz oda. Miért ilyen fontos számodra az a hely?
– Nekem Amerika a végtelen horizontok helye fizikai és szellemi értelemben is. Európában a látóhatárunkba mindig beleütközik valami vagy valaki, mert viszonylag kis területen, sokan élünk. Az USA-ban az autós utazások során az embernek az az érzése, hogy határtalanok a távlatok, a csodálatos természeti adottságait látva pedig tudatosul, hogy a végtelen és önzetlen bőség veszi körül… Ez mindig nagyon inspiráló, fantasztikus töltekezést és perspektíva-váltást jelent.

De az is rendkívüli élmény Amerikában, hogy 6–9 óra repülés, és az ember egy kontinensnyi messzeségből, kívülről tekinthet a saját életére – ez roppant hasznos lehet.

Emellett sok amerikai és amerikai-magyar barátom van, akikhez szoros szálak fűznek. Az amerikai útjaim során mindig fontosnak tartottam a magyar közösségek felkeresését. Fantasztikus élményekben van minden alkalommal részem, könnyekig megható a szeretetteljes befogadás és az érték-, identitásőrzés ezeken a kis magyar szigeteken. Ezért is tartom nagyon fontosnak a templomaik megőrzését, amelyekhez szívük mélyéből kötődnek, és amelyek a közösségteremtés és -megtartás nélkülözhetetlen helyszínei.

– El tudod képzelni, hogy Rómát elhagyva Amerikába költözz?
– Róma a második otthonom, amihez szintén erős szálak fűznek, 18 éve élek itt. Rómát nehéz elhagyni, ugyanakkor sosem lehet tudni, mit hoz az élet...

– Milyen igaz! Ezt mondtad akkor is, amikor Vatikánba érkeztél?
– Mondhattam volna, hiszen egy olaszországi turistaút alkalmával jártam először Rómában, és amikor körbenéztem a városban, éreztem, hogy itt szeretnék élni. Ezen az úton hallottam egy idegenvezetőtől, hogy bár még nem EU-tag Magyarország, de az unióbeli diákokhoz hasonló feltételekkel lehet jelentkezni olasz felsőoktatási intézményekbe. Budapestre visszatérve azonnal beadtam a jelentkezésemet. Felvettek, és egy jezsuita ösztöndíjjal kikerültem Rómába, amiért nagyon hálás vagyok a rendnek. Majd itt Szőnyi Zsuzsának és Ipacs Katalinnak, a római magyar közösség meghatározó tagjainak és a Vatikáni Rádió akkori munkatársainak köszönhetően kezdtem a Vatikáni Rádióban dolgozni.

– Csupán homályos elképzeléseink lehetnek arról, milyen itt az élet. Mesélnél róla?
– A mindennapok nagyon változatosak. Ferenc pápának gyakran vannak váratlan programjai és lépései, aminek következtében gyakran van újdonság, változás a munkánkban, hiszen figyelmesen követnünk kell, hogy hallgatóinknak az aznapi adásban hírt adhassunk ezekről a történésekről. Érdekes tapasztalat, hogy sokan azt gondolják, a Vatikánban dolgozva gyakran találkozunk a pápával, de ez nem így van. Ugyanakkor minden hírt megkapunk a Szentatya tevékenységéről, ilyen értelemben vagyunk a közelében.

Ferenc pápa nagyon aktív, idős kora ellenére is nagy munkabírású, mindig történik valami körülötte. Mi ezt követjük, és ez kifejezetten izgalmas!

– Milyen nőként dolgozni a Vatikánban?
– 16 éve dolgozom a Vatikáni Rádióban, és örömmel mondhatom, hogy soha nem tapasztaltam semmilyen hátrányos megkülönböztetést vagy nehézséget azért, mert nő vagyok. Amikor arra gondolok, hogy 1991-ben a nőkről rendezett pekingi ENSZ-konferencián a vatikáni delegációt Mary Ann Glendon, egy harvardi jogprofesszor asszony vezette, aki később a Pápai Társadalomtudományi Akadémia elnöke lett, amelynek tagjai között Nobel-díjasok és a világ leghíresebb szakemberei vannak, akkor világossá válik, nem is kell tartanom attól, hogy nőként hátrányban lennék. Egyre több női kinevezéssel találkozhatunk a Vatikánban. A nemek közötti egyenlőséggel kapcsolatban pedig, mint minden pozícióban, inkább azt tartom fontosnak, hogy az adott személy szakmailag és emberileg a legrátermettebb legyen – hogy aztán ez a személy férfi vagy nő, az számomra közömbös.

Kép

Somogyi Viktória

Még hozzátenném: a vatikáni érvényesülés értelmezésekor nem tartom szerencsésnek, hogy az egyházi intézményeket ugyanolyan világi értékrendek és szempontrendszerek, trendek alapján ítéljük meg, mint a nemzetközi vagy egyéb vállalatokat. Szerintem nem lehet egy szintre helyezni őket, és nem lehet ugyanazt elvárni sem. A templombezárások kapcsán látottak és ennek következtében megérett gondolataimat alkalmaznám ebben a kérdésben is: ahogy a templomokat, plébániákat nem lehet pusztán statisztikák, üzletvezetési, gazdasági szempontok alapján megítélni, mert spirituális, szakrális valóságokról van szó, amelyekben más nézőpontok és dinamikák is érvényesülnek és fontosak, ugyanígy a vatikáni vagy egyházi intézményekben is lehetnek más szempontok, amelyek fontosabbak, mint a társadalmi trendek elvárásai.

Humorosan azt is mondhatnám, ha egy labdarúgó csapatban játszom, nem kérem rajta számon a baseballban alkalmazott szabályokat, azokat nem akarom ráerőltetni, és tiszteletben tartom a csapat szabadságát, hogy a saját szabályai szerint szervezze működését.

– Kanyarodjunk vissza a filmhez! Hogyan találkoztál Jeff MacIntyre Emmy-díjas producerrel?
– A 2013-as konklávé idején ismerkedtem meg egy amerikai újságíróval, aki egyik beszélgetésünk közben rákérdezett, milyen terveim vannak. Akkora már megfogalmazódott bennem a vágy, hogy belevágjak egy dokumentumfilm elkészítésébe egy amerikai magyar témában. Kiderült, hogy ez az újságíró is készít dokumentumfilmeket, és felajánlotta, hogy összekapcsol a munkatársával. Felvettük a kapcsolatot. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy elkezdhettünk egyáltalán beszélgetni is filmtervekről. Égi jelnek tekintettem, mondván, ezek szerint megérett az idő, hogy elinduljak ebbe az irányba. Nagyon sokat tanulhattam tőle, hálás vagyok a sok tapasztalatért.

– Önmagáért beszél, hogy a filmedet levetítették a római Szent Kereszt Pápai Egyetemen, a „Válságmenedzsment az egyházban” kurzuson, és megvitatták a harmadéves hallgatók a dékán vezetésével.
– Az is emlékezetes volt, amikor a Los Angeles-i premier után visszatérve Rómába éppen a magyar püspöki konferencia ad limina látogatása zajlott a Vatikánban. A Vatikáni Rádióban gyorsan megszerveztem a püspökatyák számára a film bemutatását. Nagyon érdekes, hosszú beszélgetés alakult ki utána, értékes véleményeket és gondolatokat hallhattam.

– Tervezed más, fontos téma bemutatását a jövőben, hasonló oknyomozó újságírói módszerekkel?
– Egyelőre két filmterv foglalkoztat, de ezek nem igényelnek oknyomozói munkát, amit valahol sajnálok, mert nagy tanulság számomra, hogy az igazság mindig feltárul, elég keresni és a mélyére tekinteni az összefüggéseknek. Illetve most éppen egy angol nyelvű könyvön dolgozom, ami a dokumentumfilmhez kapcsolódik. Több mint 40 interjút készítettünk ugyanis „A hit kiárusítása” projekthez, amelyekből csak egy-két mondat került be az 51 perces filmbe, és vannak olyanok, amelyek teljesen kimaradtak, pedig értékes gondolatokat fogalmaztak meg az interjúalanyok. Kár lenne veszni hagyni ezeket. A film elkészülése óta találkoztam olyan személyekkel, akik még további hasznos szempontokat vagy segítséget nyújthatnak a veszélybe került közösségeknek. Érdekes kezdeményezések is tapasztalhatók az USA-ban: a hívők igyekeznek megmenteni vagy visszavásárolni eladott templomaikat. Ezekre a megoldási lehetőségekre is szeretném felhívni az érintettek figyelmét. Magát a dokumentumfilmet is szeretném közönségtalálkozók keretében még több emberrel megismertetni Magyarországon, a határon túl és az amerikai magyar közösségekben.

Szeretnék segítséget nyújtani a filmmel és a könyvvel a templomuk elvesztése miatt veszélybe kerülő magyar diaszpóra-közösségeknek.

Miután útjára bocsátottam a filmet és a könyvet, elindulhatnak majd az újabb filmtervek is. Viszont egy főállás és magánélet mellett ez is komoly kihívás...

– Ennyi feladat mellet hogyan tudod építeni a kapcsolatodat Istennel?
– Vannak kiiktathatatlan dolgok az ember életében, amikre mindig igyekszünk időt szentelni. Számomra ilyen az istenkapcsolat.  Más vallás vagy hitrendszer követői ezt talán spiritualitásnak nevezik. Minden reggel legalább egy félórát fordítok életemnek erre az aspektusára. Ha a nap elején mégsem kerül rá idő, akkor a nap folyamán vagy este igyekszem pótolni. Ha hagyom, hogy a feladatok elárasszanak, és elhanyagolom a befelé fordulást és a belső hangra figyelést, érzem, hogy kezdenek szétforgácsolódni a dolgok, lazul a fókusz. Ezért próbálok időt találni a lelki épülést jelentő olvasmányokra is.

Meggyőződésem, ahhoz, hogy fizikai síkon képesek legyünk megvalósítani álmainkat, terveinket, először szellemi és lelki értelemben kell dolgoznunk rajtuk. Ehhez nélkülözhetetlen számomra az istenkapcsolat, vagy ha úgy tetszik, a spiritualitás. Ez határozza meg a perspektívát és helyezi kontextusba az adott feladatot.

A tervek megvalósítása során felmerülő megoldhatatlannak, hatalmasnak tűnő akadályok esetén is, mint a film elkészítése közben számos alkalommal, ez az égi szál jelentette a mentsvárat, ahonnan a legváratlanabb és legzseniálisabb megoldás, segítség érkezett.

Ha lekapcsolódunk erről az égi szálról, látjuk, hova juthat a világunk. „A hit kiárusítása” bemutatóin a beszélgetések alkalmával gyakran idézik a nézők a film egyik mondatát, ami bennem is nagyon mélyen elraktározódott. Egy hispán bevándorlók által látogatott bronx-i templom bezárása kapcsán az egyik latin-amerikai hívő fogalmazta meg, hogy a templomot senki nem veheti el tőlünk, senki nem rombolhatja le, zárhatja be, mert a templom bennünk él. Amikor elárasztanak a feladatok, és a belső templom ápolására kevesebb idő és figyelem jut, igyekszem felidézni magamban ezt a gondolatot, és korrigálni a prioritásokat.

Az adás meghallgatásához kattintson az alábbi lejátszók egyikére: 

Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus válaszol Tóth-Fazekas Andrea műsorvezető és a hallgatók időgazdálkodással kapcsolatos kérdéseire. Ennek során négy különböző élethelyzetben lévő család életébe is bepillantást nyerünk. Juhász Péter Tibor, a Vodafone Magyarország márkaigazgatója pedig beavat minket abba, hogyan tudja egy telekommunikációs cég kiszolgálni a családok igényeit a szolgáltatásaival úgy, hogy közösségi időt is teremtsen számukra. Izgalmas, sűrű adás, tartson velünk!

A Vodafone TV összegyűjti és rendszerezi nekünk azokat a műsorokat, amelyek tényleg érdekelnek bennünket. Segítségével egy hétköznap esti vagy hétvégi családi tévézés sokkal egyszerűbb és kellemesebb program lesz. Ezt a korábban megtekintett műsorok alapján válogató személyes ajánlórendszer, a 90 órányi műsor rögzítésére alkalmas felvétel-funkció és a megállítható és visszatekerhető élő adás teszi lehetővé. Sőt, a Vodafone TV-re további streaming alkalmazások is integrálhatók.

A podcast mai adását a Vodafone Magyarország támogatta!

A Magyar Természetjáró Szövetség 1961 óta koordinálja a kék sávval jelzett, az Írott-kőtől Hollóházáig tartó jelvényszerző túramozgalmat.

Hívjuk a természet kedvelőit, hogy 2020. október 10-én teljesítsük együtt, közösségként az Országos Kéktúrát egy nap alatt – a felelős túrázás szabályait betartva, vigyázva egymásra és a természet kincseire.

1168 kilométernyi távot és 31 550 méternyi emelkedőt 70 szakaszban, 50 fős csapatokkal, felkészült túravezetőkkel lehet majd egyszerre, egyidőben végigjárni, így a GPS jeladóknak köszönhetően estére a virtuális és az elektronikus térképen is kirajzolódik majd az országot keletről nyugatra átszelő ikonikus túraútvonal képe.

Hagyományteremtő céllal, a hazai állami erdőgazdaságok és a nemzeti parkok szakmai segítségével az MTSZ ezzel a túranappal szeretné felhívni a figyelmet nemzeti értékünkre, a Kéktúrára, annak értékes múltjára és lendületes jelenére. A következő években az Alföldi és a Dél-Dunántúli Kéktúrára kerül sor, így 3 év alatt teljessé zárul a Kék Kör.

A rendezvény a 2012-ben elnyert ÉMOP-2.1.1/A-12-k2-2012-0002 uniós pályázat céljait támogatja.

Hogyan köt össze a zene őseinkkel, gyermekeinkkel, egymással, hogyan tehetjük mindennapi erőforrássá az életünkben, akkor is, ha eddig nem volt a része. Szalóki Ágival beszélgettünk.

Szalóki Ági többek között arról mesél nekünk, milyen a természetben adott koncert, mit jelent számára a zenetanítás, hogy mit kell tenni a zenepedagógusoknak, hogy a gyereknek legyen önbizalma, hogy milyen a népzene közönsége különböző közegekben, és hogy milyen teljes sötétségben zenét hallgatni és énekelni.

Megtudjuk a beszélgetésből azt is, hogy bizony valamennyien abszolút hallással születünk, hogy mi kell a tiszta énekléshez és milyen zene jut el a szívünkig. A beszélgetés közben Ági többször dalra fakadt és egyszer a közönséget is megénekeltette.

A Képmás-estek fő támogatója:

Az otthonteremtést támogatták: lomtalanított bútoraink, földre tett matracunk, bordóra festetett, kinyúlt függönyeink és a fillérekért vett, koporsóforma, idomtalan barokk tálaló!
Nem voltunk nagyon eleresztve, míg Simon fiunk kisbaba volt, mi, egyetemista szülők, csak neki vettünk egy-egy csirkemellet, hogy jusson neki hús, és a lehámozott csontból levest főztünk diadallal. Más nem nagyon kerülhetett bele, mint a puszta diadal, de hát lazacból, gorgonzolából, argentin bélszínből, kaviárból finomat főzni nem kunszt! Juli ellenben zseniális kőleveseket és kőfőzelékeket alkotott.
Legfőbb kedvencemnek a hordószámra előállított köménymagos leves bizonyult.

Minthogy heti két cselgáncsedzést tartottam, még kettőre jártam, továbbá mindennap futottam, erősítettem, állandóan rettentő éhes voltam. Így aztán merőkanállal jártam rá a fagyos köménylevesre, nem bírtam megállni.

Egyik barátunk borzadva kérdezte Julitól: én ennyire szeretem a köménymagos levest? Juli bölcsen legyintett: jaj, ne is mondja, ez már függőség.
A menü változatos volt, egyszer sült krumpli tökfőzelékkel, másnap tökfőzelék sült krumplival. Ugye, attól függ, honnan nézzük. És mi mindig máshonnan néztük. Vagy vettünk a hentesnél egy kiló csalamádét, és hozzá friss, házi kenyeret. Aki azt mondta volna, szegények vagyunk, dühömben biztos megkergetem a háztömb körül.
Egyik este egyetlen fej vöröshagyma volt odahaza, mire Juli közölte, ő inkább nem éhes, lefekszik aludni. Mondtam, én meg éhes vagyok, bevacsorázok, ha a fene fenét eszik is.

Ugye, milyen romantikusan hangzik a népdalban: „Van vöröshagyma a tarisznyában, keserű magában”? Nos, megtapasztaltam, hogy nem keserű, hanem durva. Egész éjszaka facsarta gyomromat, valósággal fetrengtem kínomban.

Ünnep volt, amikor szégyentelenül leárazott almára bukkantunk a zöldségesnél, vettünk is egy targoncányit. Hámozáskor derült ki, hogy a héja hibátlan, ám a belseje megfagyott, tiszta barna. Rettentően kétségbeestünk, és megpróbáltuk minimumra szorítani a veszteséget. A Simon ételének turmixolására szolgáló, ajándékba kapott kisgépen ledaráltuk lének az egészet. Hú, de finom volt, beittunk rendesen a bánatra, majd megindultak végtelenített ingajárataink a konyha és a vécé között. A tatár talán nem hajt, de a fagyott alma leve igen. Még misére is úgy mentem el, hogy nejlonzacskóval rögzítettem magamon Simon egyik pelenkabetétjét. Az óvatossági betét minden lépésre diszkréten zizegett.

Kép

Humorgyógyászi karrierem kezdete is erre az időszakra tehető.

A kicsi Simon lázas beteg volt, harminckilenc fok. Rettenetes, tehetetlen érzés egy ilyen vékonyka, törékeny, fehér kis testet egészen erőtlennek látni, lázrózsákkal arcán.

Nem segít sem ész, sem erő, sem akarat; ápolgattuk és vártunk. Valakit közben fel kellett hívnom, közeli barát volt az illető, így megengedtem magamnak az ökörséget, és köszönés gyanánt belenyerítettem a fekete bakelitkészülékbe: HIJÓÓÓÓREGGELT, VIETNÁÁÁÁM!
A poén közel sem hatalmas, ám a telefoncsevej közben arra lettem figyelmes, hogy Simon, aki imént még moccanni se tudott, most lelkesen fel és alá rohangászik a lakásban, azt rikoltozva: JÓÓJEGGELT, NYEVITNYÁM! Megmértük a lázát, teljesen lement. Így lesz a közepesen gyenge humorból és az agyonverhetetlen jó kedélyből éltető energia. Én pedig utóbb jövedelmező üzletágat építettem akkor felfedezett képességemre.  

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A mostani új helyzetben nem mindig egyértelmű, hogyan illik viselkednünk az üzleti- és a magánéletünkben. A magatartásunkban egyelőre érzékelhető némi káosz, a protokollosok szerint azért, mert még ki kell tapasztalnunk azokat az elveket, amelyek egy ilyen különleges helyzetben megkönnyítik a társas érintkezéseket.

Kézfogás helyett zavart toporgás

„Egy hivatalos megbeszélésen be kellett mutatkoznunk. Kezet nyújtottak nekem, de én egy ideig csak toporogtam, vonakodtam elfogadni a gesztust, hiszen járvány idején nem biztos, hogy az a legjobb, ha az egész csoport így üdvözli egymást. Ugyanakkor bunkó sem akartam lenni, ezért inkább viszonoztam a kézfogást” – számol be ismerősöm, Lili arról a bizonytalanságról, amit a járványhelyzet teremtett az életében.

A kézfogás mint üdvözlési forma a középkorra vezethető vissza.

Azért nyújtjuk hagyományosan a jobb kezünket, mert a katonák jobb kézzel fogták a fegyvert, vagyis azt fejezzük ki azzal, hogy „a fegyvertartó kezünket nyújtjuk”, vagyis nincsenek gyilkos szándékaink, békével jöttünk. Ezt az ősrégi hagyományt most kénytelenek vagyunk szüneteltetni, hogy eleget tehessünk a járványügyi ajánlásoknak.

Miniska Édua protokollszakértő szerint az elmúlt évtizedekben az illemszabályok fellazulását tapasztalhattuk, a jelenlegi pandémiás helyzet pedig csak felgyorsítja ezt a folyamatot.  „Mára eljutottunk onnan, hogy egy barátsággal nyújtott kéz el nem fogadása akár országok közötti háborúskodást is jelenthet, odáig, hogy természetessé váljon ez a visszautasítás. Nem szabad elfelejtenünk, hogy – bár sokszor az ellenkezőjének tűnhet – a viselkedésbeli szabályok nem fölösleges nehezítései az életünknek, hanem éppen hogy könnyítik a társas érintkezést az illem-, etikett- és protokolláris iránymutatások lefektetésével. Az, hogy vendéglátó házigazdaként tiszteletben tartjuk a másik fél kultúrájából, vallásából vagy akár egészségügyi helyzetéből adódó szokásait, elősegítheti társas interakciónk sikerességét, hozzásegíthet minket a találkozóval elérni kívánt célunkhoz.

A Covid-19 megváltoztatta mindennapjainkat, a személyes találkozók lassan a digitális térbe szorulnak, egyre többen mellőzik az udvarias üdvözlésnek számító kézfogást.

Van, aki egyelőre vegyes érzelmekkel tekint arra, aki megkér, hogy zárt térben vegyünk fel maszkot, vagy a nyújtott kezünket visszautasítja, esetleg alternatív módon – akár könyökkel – viszonozza üdvözlésünket, de a kezdeti zavartságot hamar oldja annak tudatosítása, hogy igen, ez a gesztus jelen helyzetben nem udvariatlanság, hanem egy indokolt viselkedésmód. Egy tanulási folyamat elején tartunk, de az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az emberek gyorsan alkalmazkodnak a változásokhoz, ami az üzleti életet illeti. A találkozók nagy részét – akár a határzárakból adódó korlátozások miatt, akár belső indíttatásból – online bonyolítják, amit pedig szükséges személyes részvétellel megtartani, ott a szervezők igyekeznek a lehető legkörültekintőbb módon kialakítani a környezetet” – teszi hozzá a szakértő.

Kép

Kép: Freepik

A magánéletben is fontos a rugalmasság

„Engem nem érdekel, ha megsértődnek, egyszerűen csak szóltam, hogy nem tudok elmenni az esküvőre. Nem vagyok már mai csirke, és krónikus betegségem is van, nem szeretném kitenni magam a kockázatnak, nem érezném magam jól” – magyarázza Mária, aki a járvány miatt lemondta a részvételét keresztlánya százötven fős esküvőjén.

A protokollszakértő szerint a tavaszi „Maradj otthon!” időszak olyan szempontból könnyebbséget jelentett az embereknek a jelenlegi helyzethez képest, hogy nem nekik kellett meghozni bizonyos döntéseket. A rendezvényeket elhalasztották, a társaságok is mellőzték a személyes találkozást.

A lazítások nyomán a döntés átkerült a mi kezünkbe, ennek köszönhetően pedig jól látható a magánéletünkben alkalmazott illemszabályok változása is.

„Hogy ki milyen mértékben alkalmazza az óvintézkedéseket, változó. Van, aki egész nap maszkban jár, és van, aki nem törődik akár az alapvetőnek számító kézmosással sem. Az illem, etikett és protokoll szabályai szerint a házigazda hozza a szabályokat a „saját házában”. Vagyis, ha a fogadó fél úgy dönt, hogy elvárja egy összejövetelnél a vendégeitől a maszk használatát, vagy érkezéskor elküld minket kezet mosni, nem szabad személyes sértésnek venni – magyarázza Miniska Édua. – A bonyodalmak elkerülésének leghatékonyabb módja véleményem szerint továbbra is a kommunikáció.

Akár a diplomáciában, az üzletben vagy a magánéletben rendkívül fontos, hogy előre egyeztessünk a másik féllel.

Mielőtt az adott találkozó létrejönne, érdemes felmérni, hogy mi milyen módon tudnánk a leghatékonyabban elérni az adott célunkat. Fontos a személyes találkozó, vagy lehet online is? Ha elkerülhetetlen a személyes interakció, fontos tájékoztatni a másikat, hogy mi mit teszünk jelen helyzetben a körülmények normalizálása érdekében, valamint érdemes megkérdezni, hogy ez így a másik fél számára is elfogadható-e” – tette hozzá a szakértő.

Az, hogy az ember társas lény, talán az egyik legismertebb közhely, és az igazságát az is bizonyítja, hogy a karanténidőszakban megnőtt a depresszióval küzdők száma, a bezártság emellett növelte sok ember erőszakszintjét és fásultságot okozott. Az életünket élnünk kell tovább, az alapvető óvintézkedéseket azonban továbbra is be kell tartani! Ebben a kérdésben sem lehet megkerülni az egyre növekvő számú szkeptikusokat, akik túlzónak ítélik a maszkviseléssel és a távolságtartással kapcsolatos szabályokat a közösségi terekben.  

Szakértők szerint az általános illemszabály erre vonatkozóan az, hogy nem számít, mi a személyes véleményünk a járványról, a többség által fontosnak tartott szabályokat be kell tartani.

Mindenkinek tiszteletben kell tartania a másik akaratát a közösségi terekben, ha az fontosnak tartja egészsége védelmében a higiéniás előírásokat és a távolságtartást.

Míg az előző években átlagosan hatvan pályázat közül kellett kiválasztani a legérdekesebbet, legszerethetőbbet, leginnovatívabbat, addig idén már majdnem száz cég regisztrált, borítékolható tehát a magas színvonal, a nemes és kemény küzdelem Az Év Családbarát Vállalata 2020 cím elnyeréséért.

A jelentkezés szeptember 21-ig folyamatos.

A Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom szakmai zsűrije kis-, közép- és nagyvállalati kategóriában ítéli oda a címet, de rajtuk kívül számos pályázó nyeri el a Családbarát Vállalat logót, amelyet egy éven át használhat és minden felületén megjeleníthet. A sikeres pályázatot bemutató, így versenybe kerülő vállalatok vezetői minden évben díjkiosztó gálaesten vesznek részt, ahol kiderül, mely cégekhez kerül a díj.

A munka-magánélet egyensúlyának fontosságát hangsúlyozó kezdeményezés egyben közösséget is formál, hiszen a családbarát intézkedéseket folytató vagy épp ezek iránt érdeklődő cégek a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom Balansz Munkacsoportjának segítségével megismerhetik egymást és egymás jó gyakorlatait. Rendszeres workshopjaik azt célozzák, hogy a cégek vezetői, HR-szakemberei a legújabb családbarát gyakorlatokkal megismerkedjenek és azokról szerzett tapasztalataikat kicseréljék egymás között.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Túlélők podcast a Képmás magazin műsora. Tóth-Fazekas Andrea műsorvezető negatív fordulatok túlélőivel beszélget, akik tragédiájuk által erősödtek meg. Gyakran bosszankodunk azon, hogy az élet nem mindig felfelé ívelő változás. Ezért is fontos olyanokkal találkozni, akiknek egy- egy válsághelyzetben is megtalálták a lehetőségeket. Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók a Túlélők podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

– Mindig élvezettel hallgatom, hogy milyen tökéletesen beszél magyarul, pedig hát nem csoda ez, hiszen több mint három évtizede él Magyarországon. Milyen célokkal, tervekkel érkezett ide annak idején?
– Tizennyolc évesen jöttem el Törökországból Budapestre, tanulni. 1986-ban válaszút előtt álltam, hogy hogyan és merre tovább. Összeült a családi tanács, latolgattuk a lehetőségeket. Lehettem volna orvos, mint édesapám, szóba jött a zenei és a fizikusi pálya, utóbbi azért, mert csillagász és űrhajós akartam lenni. A család másik ága a gazdasági világ felé akart terelni, csakhogy a gyermekkori szerelem, azaz a zene nem hagyta, hogy más irányba kacsintgassak. Az édesapám kikötötte, hogy egy semleges zenei szakvéleményt szeretne hallani rólam, ezért ’86 nyarán Berlinben jártam, ahol a Karajan Akadémia akkori igazgatójával találkoztam, bemutatkozás és előjátszás céljából. Dicsérő véleménye meggyőzte a családot. Ezt követően a professzorral egy több mint háromórás tanakodás után három városra, illetve zeneakadémiára esett a választás: Budapestre, Prágára és Moszkvára. Én első állomásnak Budapestet, a Liszt Ferenc Zeneakadémia zongora szakát választottam.

1987 februárjában érkeztem Budapestre, emlékszem, mínusz 20 fok volt, a járda szélén pedig derékig erő hó.

– Isztambulban született, gyermekéveit is ott töltötte, ezért gyermekkorában két vallás, két kultúra vette körbe: egyes családtagokkal a mecsetet látogatta, ugyanakkor – görög édesanyja miatt – a görög-keleti istentiszteleteken is részt vett.
– A görög kultúra nagyon erősen hatott rám, és most is hat a családomra. Isztambulban mindenki tiszteletben tartotta a másik hitét és szokásait, így közösen ünnepeltünk: karácsonykor mindig volt karácsonyfánk, húsvétkor festett tojás és nagyanyám által készített kalács. Ő volt az, aki előszeretettel ötvözte az örmény, a görög és a török gasztronómiai hagyományokat és ízeket. Ő kislányként, az első világháborút követő időszakban több éven át egy örmény családnál lakott, onnan ismerte az örmény konyhát. Most már a feleségem viszi tovább az örmény–görög és török gasztrohagyományokat, de kedveljük az olasz, a japán, az indonéz, a brazil ízeket is. Szoktam is mondani, hogy nálunk Őrbottyánban szinte a világ minden íze megtalálható. A kislányom, aki 12 éves, gyakran készít szusit nekünk, én pedig bográcsgulyást.

– A gulyáson kívül van más magyar étel, amit kedvel?
– A császármorzsát, a rakott krumplit, a darázsfészket és a töltött paprikát különösen szeretem.

Kép

Kép: Felvégi Andrea

– A kezdetekkor szembesült olyan magyar szokásokkal, amelyeket eleinte meglepőnek, bizarrnak tartott?
– Meglepetésekre nem emlékszem, a következőt viszont nem felejtem el: még csak pár hónapja lehettem Budapesten 1987-ben, amikor egyik barátom barátja az összeismerkedésünket követő pillanatban nem tréfálva azt mondta: „Itt voltatok ti, törökök 150 évig!”

Ez nagyon meglepett, ugyanis nekünk a történelemórákon azt tanították, hogy a törökök és magyarok testvérnépek több ezer évre visszamenőleg.

Tény, hogy az Oszmán Birodalom sok területet foglalt el, terjeszkedett, ahogyan más nagy birodalmak is. A fiatalember azt persze nem tudhatta, hogy egy úgymond „bizánci” emberrel áll szemben. Ezért csak mosolyogtam.

– Német nyelvű gimnáziumban érettségizett Isztambulban, tehát akkor törökül, görögül, németül és magyarul is tud. Esetleg más idegen nyelven is beszél még?
– Az anyanyelvemet, a görögöt nem beszélem. Angolul és németül tudok, és hobbiból arabul, koreaiul és japánul a betűket, a szótagírást tanultam. A magyar nyelvet itthon sajátítottam el 18 éves koromtól, és azóta is fejlesztem. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Filozófia Doktori Iskolájában írom a disszertációmat, természetesen magyarul. Van még némi olasz nyelvtudásom is, de sajnos gyakorlás hiányában napról napra kopik.

– Feleségével két gyermeket nevelnek. Milyen elvek, értékek mentén teszik ezt?
– A gyerekeinknek a lehető legtöbb ismeretet szeretnénk biztosítani. Nincsenek szabványok, dogmák vagy görcsös ragaszkodás egyes hagyományokhoz. Ismerjenek meg minél több kultúrát, beszéljenek több nyelven, legyenek nyitottak – ezt szorgalmazzuk. Hermész és Artemisz – ezeket a neveket adtuk nekik a görög hagyományok után. A Budapesti Német Iskolába járnak, jelenleg négy nyelven beszélnek, a fiam két éve tanulja a spanyolt mint ötödik nyelvet, lányom két év múlva kezdi a spanyolt, szintén ötödik nyelvként. Ki tudja, mi jön ez után…

Szeretünk Törökországba járni, a gyerekek imádnak a nagyszülőkkel lenni, Görögországban is rengeteg rokonunk él, s a technológiának hála ma már sokkal könnyebb szoros kapcsolatot tartani a rokonokkal és a szeretteinkkel.

Sajnos rá is vagyunk kényszerülve az online kapcsolattartásra a világjárvány miatt. Egyébként Erdély is nagyon közel áll a szívemhez, mert a feleségem Kolozsvárról származik. Sokat járunk oda, nem mellesleg pedig életem legelső karmesteri felkérése Marosvásárhelyen volt, ahova azóta is minden évben visszajárok, szeretetből.

Kép

Kép: Felvégi Andrea

– Mennyire volt önnek könnyű vagy épp nehéz a beilleszkedés, és mennyire volt göröngyös a szakmai sikerek felé vezető út?
– Minden pálya nehezen indul, ha nincs az embernek hátszele, anyagi, családi vagy politikai támogatója. Az enyém sem indult könnyen. Voltak mélypontjaim és dilemmáim, nem is egyszer. Volt, hogy úgy döntöttem, egy életre kizárom zenét a mindennapjaimból. Rögtön a Zeneakadémia elvégzése után (mint zongoraművész) lecsuktam a zongorát, mert kíváncsi voltam, meddig nem fog nekem hiányozni a zongorázás, illetve maga a zene. Ez 1992-ben volt, és két évig tartott.

A második „krízis” 1998-ban történt, amikor felvételizni készültem a Színművészeti Főiskola filmrendezői szakára, Szabó István osztályába. Emlékszem, hogy a jelentkezési levelemre válaszképpen Jancsó Miklós azt írta, hogy nagyon kíváncsiak rám, mert eddig nem volt karmester, aki jelentkezett volna a szakra. A felvételi egybeesett a budapesti 9. Nemzetközi Karmesterversennyel. Ha nem jutottam volna tovább a versenyen, el tudtam volna menni a felvételire, de továbbjutottam, és harmadik helyezést értem el. A rendezői pályám tehát el sem kezdődött.

A nagy mérföldkő 2009-ben jött, amikor a legendás karmester, Claudio Abbado művészeti asszisztense lettem haláláig, 2013 végéig.

Egy ilyen legenda mellett dolgozni, őt megismerni, a munkájának és a gondolkodásának szem- és fültanúja lenni, nem sokaknak adatik meg. Szerencsés vagyok, hogy őt asszisztálhattam és helyettesíthettem, többek között Berlinben, Milánóban, Lucerne-ben és Rómában.

– Mindig is szívügyének tartotta, hogy egyfajta kulturális híd keletkezzen magyarok és törökök között. E misszióra a Gül Baba Örökségvédő Alapítvány művészeti igazgatójaként is lehetősége nyílt.
– Két barátom kérésére kezdtem el dolgozni a Gül Baba Alapítványnál, amelynek a legfőbb célja – a múzeumkomplexum működtetése mellett – a magyar és török népek kulturális kapcsolatainak a fejlesztése, Magyarország és a magyar kultúra népszerűsítése. 2017 és 2019 között voltam művészeti igazgató, 2019-től kulturális tanácsadóként folytattam a munkát az Alapítványnál, hogy ne kelljen a karmesteri munkámat elhanyagolni, sem a fellépéseket lemondani. Büszke vagyok arra, hogy igazgatóságom alatt jelenhetett meg a magyar őstörténet egyik fontos forrása, Bartók Béla „Török népzene Kis-Ázsiából” című tanulmánya Sipos János fordításában. Ebben Bartók a török és a magyar népdalokat veti össze, ugyanis a törökországi gyűjtőútja során Bartók egyes magyar népdalokat a török népdalokhoz hasonlónak talált, amelyek alapján a két nép közös gyökereit vélte felfedezni. Nehéz elhinni, hogy egy ilyen értékes munka 1936 óta nem volt lefordítva magyarra.

– Mit gondol, mi az, amit a török és a magyar nép tanulhatna egymástól?
– Hiszem, hogy az emberek képesek tanulni egymástól. Bárki bárkitől. Nem tartom szerencsésnek, hogy lebontsam ezt a dolgot törökökre vagy magyarokra.

Szerintem minden fejlődés alapja az önkritika és a párbeszédkészség, utóbbit a nyitottságnak kell jellemeznie.

A rögeszméket és az előítéleteket, amennyiben vannak, el kell tenni egy „fiókba”, hogy tisztán tudjunk gondolkodni és egyenesen kommunikálni egymással.

– Törökországot és Magyarországot is hazájának nevezi? Vagy egyik az otthon, a másik pedig a haza?
– Mint említettem, tizennyolc évesen jöttem el Törökországból, és azóta is kizárólag a szüleim, a húgom meg pár rokon köt oda, pontosabban Isztambulhoz. Törökországban kaptam meg az élethez az alapokat, de Magyarországon teljesedtem ki szellemileg, művészileg. Megtapasztaltam, hogyan válik egy idegen hazaivá Magyarországon, és azt is, hogy hogyan lett az itthonból otthon.

Bárhová megyek, ezt a hazát, a magyar kultúrát, a magyar karmesteri iskolát és a magyar értelmiséget képviselem; a magyar kulturális örökséget ismerem és átérzem.

Érzem a magyar nyelv lüktetését beszédben és zenében egyaránt. A zsigereimben érzem. Ahogy Kodály Zoltán mondja: „Nem elég magyarnak születni, a magyarságot meg is kell tanulni.”