Szembenézés

Hazel Grace Lancaster nem mindennapi lány, mint ahogy az sem mindennapi dolog, hogy az ember tizenhárom éves korában rákos lesz, és számos alkalommal kénytelen a halál arcába bámulni, miközben a körülötte lévő embereket felőrli a félelem és a bizonytalanság. Ő azonban vasakarattal harcol tovább, s valami csoda folytán sikerül időt nyernie magának. Talán picinyke életéből még hiányzott néhány fontos fejezet, vagy egyszerűen csak megérezte, hogy az édesanyja még nem képes elengedni őt ebből a világból. Bárhogy történt is, Hazel két kézzel belekapaszkodott a létezésbe, és most itt áll előttünk tizenhat évesen, megroggyant tüdővel, oxigénpalackkal a lába mellett, az öreg filozófusokra jellemző rezignáltsággal szemlélve a világ dolgait. A szülei szerint depressziós, ezért elküldik egy olyan támaszcsoportba, ahol hozzá hasonló fiatalokkal ismerkedhet, hátha ez majd kimozdítja abból a súlytalan állapotból, amibe a betegsége sodorta.

„A depresszió nem a rák mellékhatása. A depresszió a haldoklás mellékhatása. A rák is a haldoklás mellékhatása. Úgyszólván minden az.”

Azon a napon, Hazel világa kifordul a sarkaiból, mert találkozik az egyszeri és megismételhetetlen Augustus Watersszel, aki bár fél lábát elveszítette a rákkal való küzdelem során, mégis olyan életigenléssel és pozitív humorral tekint a jövőbe, amire még az egészséges emberek közül is csak kevesen képesek. A két fiatal élete innentől kezdve összefonódik, egymás iránti szeretetük abból a kölcsönös megértésből, átérzésből fakad, amit rajtuk kívül senki más nem képes megadni nekik. Az ő esetük a példa arra, hogy az embernek mindenkor, minden időben szüksége van célokra, akkor is, ha fogytán az idő, akkor is, ha a jövő egy nagy fekete kérdőjel, s még akkor is, ha már nem akarunk sehova menni.

Az élet és a halál a legnagyobb ellentét, amit ismerünk, mindennapos jelenségek, mégis misztikus köd övezi őket, valójában nem tudjuk, hogyan kellene bármelyiket is jól csinálni. Akár nekünk kell elmenni, akár valakit el kell engednünk, nincs hozzá útmutató, hogyan cselekedjünk. A halál a ma embere számára megfoghatatlan, félelmetes, hiszen elvesztette az értelmét. A régi kor embere számára a halál a megváltás üzenetét hordozta, átlépést egy másik, egy tökéletesebb, egy spirituális dimenzióba. Számukra a halálra való felkészülés rendkívüli jelentőséggel bírt, míg ma inkább azt tartjuk jó halálnak, ami hirtelen ragad el, hogy elkerülhessük a szembenézés nehézségét. A társadalmi szokások, hagyományok felbomlásával az utolsó kapaszkodókat is elveszítettük, és sokunknak arról sincs fogalmunk, miként is lehetne hozzátartozóink, szeretteink eltávozását olyan módon végigkísérni, ami érzelmileg megkönnyíti számukra a folyamatot, ezért inkább elzárkózunk a haldoklótól, akinek pedig nagy szüksége lenne szerető, megértő jelenlétünkre.

A halállal való szembenézés bizony nehéz, fájdalmas folyamat, mind a haldokló, mind az őt kísérő családtagok számára. Még beszélni, olvasni, sőt írni sem könnyű erről a témáról, nemhogy megtapasztalni, átélni, és lelkileg támogatni, segíteni valakit ezen az úton. S bár nincs recept, amely lépésről-lépésre bemutatná, miként kellene érezni, viselkedni ebben a helyzetben, vannak olyan tapasztalatok, szakmai tanácsok, összegyűjtött esetleírások, amelyeket érdemes megismerni, mert megkönnyíthetik a haldokló érzelmeinek, viselkedésének, reakcióinak megértését, ami hozzájárul ahhoz, hogy képesek legyünk érzelmileg támaszt nyújtani számára.

Állomások

Pocz Alaine pszichológus és a legnevesebb magyar tanatológus, a hazai Hospice mozgalom alapítója több könyvet is írt a halálig vezető útról, a haldoklók érzéseiről, félelmeiről, vágyairól. Ideje a meghalásnak című könyve nemcsak szakembereknek szól, segítséget nyújthat abban, hogy megbékéljünk az elkerülhetetlennel, és, hogy megtanuljuk, miként tudunk másoknak segíteni, hogyan lehet a haldoklót jól végigkísérni az utolsó útján. Véleménye szerint ez utóbbi megélése, átélése olyan értékes tapasztalatokkal gazdagíthat bennünket, melynek birtokában mi magunk is képessé válunk a halál félelem nélküli elfogadására. Ez azonban nem az egyik pillanatról a másikra történik, a megbékélésig mind a beteg, mind a család számára hosszú, hullámzó, fájdalommal és feszültséggel teli folyamat vezet.

Kép

Részlet a Csillagainkban a hiba c. filmből

Elisabeth Kübler-Ross tanatólogus írta le elsőként, hogy mi történik a haldoklóban, illetve pontosan min megy keresztül. Öt fázist különített el, amelyek a valóságban nem határolódnak el ilyen élesen egymástól, van, hogy a beteg megreked egy fázisban, vagy átugrik egyet, esetleg visszatér egy már átélt és elhagyott szakaszba. A beteg állapota olyan mértékben hullámzó lehet, hogy akár egy napon belül is váltogathatják egymást a különböző fázisok.

1. Tagadás: a végzetes diagnózisnak illetve a halál közeledtének kétségbe vonása, elutasítása.

2. Lázadás: a beteg felismeri az elkerülhetetlent, de lázad ellene, nem érti, miért pont vele történik ez a szörnyűség. Ez gyakran a közvetlen környezete, illetve a kezelői iránti agresszióban, haragos, dühös, megkeseredett megnyilvánulásokban ölt alakot.

3. Alkudozás: egyezkedés a halállal, az élettel, esetleg Istennel fájdalommentességért, illetve az élet meghosszabbításáért. „Csak az unokám születéséig/ a gyermekem esküvőéig/ karácsonyig/ a születésnapomig”– hallhatjuk gyakran a súlyosan beteg emberekkel való beszélgetés során.

4. Depresszió: a levertség érzése elhatalmasodik, a múlt hibái, veszteségei illetve a küszöbön kopogtató halál miatti bánkódás jellemzi.

5. Elfogadás: a beteg már nem menekül a valóság elől, megbékél, képes kifejezni érzéseit és elfogadni a halált.

Jól segíteni

A tapasztalat azt mutatja, hogy a gyógyíthatatlan betegek közeli hozzátartozóinak számára is érzelmileg megterhelő időszak a haldokló utolsó útjának végigkísérése, így ők is keresztül mennek a fenti szakaszokon. Mivel a haldokló, illetve a különböző családtagok gyakran más-más szakaszban tartanak, lényeges, hogy megismerjük, miként zajlik le a folyamat, hiszen így felismerhetjük a viselkedésünk mögött meghúzódó érzelmi viszonyulást, ami lehetőséget teremt arra, hogy a haldoklóval karöltve, őt támogatva jussunk el a megbékélésig.

Ebben segíthet, ha lehetőséget biztosítunk számára, hogy nyíltan beszéljen érzéseiről, életéről, emlékeiről, a jókról és a rosszakról egyaránt, ami hozzásegítheti ahhoz, hogy teljes számadást végezzen, megbocsásson, bocsánatot kérjen, elengedjen, elbúcsúzzon, lezárjon, végül pedig eljusson a megnyugvásig.

Ugyanakkor lényeges az is, hogy mi magunk se játsszunk szerepet, ne öltsünk álarcot magunkra, inkább teremtsünk lehetőséget a betegünk, a családtagjaink és saját magunk számára, hogy nyíltan kifejezhessük érzéseinket, félelmeinket, hiszen így tudjuk támogatni egymást az elfogadásig vezető úton. Ez gyakran nagyon nehéz, így előfordulhat, hogy a családnak érdemes külső segítségért folyamodnia.

Tapintat, empátia, őszinteség

A haldokló számára az őszinte, hiteles hang a legfontosabb, ugyanakkor az empátia nélküli, nyílt, brutális őszinteség, többet árt, mint használ. „A remény halvány sugarát mindig meg kell hagyni” – idézi Magyar Imrét fentebb említett könyvében Polcz Alaine, hiszen a szervezet működését nem tudjuk pontosan kiszámítani, a folyamatot megjósolni, egyesek hosszú hónapokkal, évekkel túlélik a jósolt terminust, mások mindenki számára érthetetlen, csodával határos módon meggyógyulnak, amihez szükséges a gyógyulásba vetett hit ereje, így óriási hiba lenne éppen ettől megfosztani a súlyosan beteg embert. Sőt a remény a halál közeledtét is elviselhetőbbé teszi a beteg és a család számára egyaránt. Ugyanígy érdemes odafigyelni arra is, hogy mit mondunk az alvó, esetleg eszméletlen haldokló ágya mellett, mivel a tapasztalat azt mutatja, hogy sokkal több dolgot meghallanak, megértenek, és elraktároznak az emlékezetükbe, mint azt gondolnánk.

A film főszereplője, Hazel, tizenhárom éves kislányként is épp egy ilyen óvatlanul kimondott mondatot hall meg, amely elképzelhetetlenül nagy terhet ró rá, és talán ez az oka annak is, hogy mindenki másért jobban aggódik a környezetében, mint önmagáért. Mielőtt Augustus betoppant az életébe, mindenkitől tudatosan elszigetelte magát, senkit nem engedett közel, nehogy a végén fájdalmat okozzon nekik. Nem tudja elképzelni azt sem, vajon mi lesz a szülei házasságával őnélküle? Az egész életük a betegsége vázára lett felhuzalozva, minden nap állandó készültséget jelent. Mi ad majd célt a szülei létének azt követően, hogy többé már nem kell miatta aggódniuk, ugraniuk, intézkedniük? Hogyan kellene továbblépni, akkor, amikor nincs tovább?

Bár John Green történetét elsősorban ifjúsági regényként, illetve romantikus filmként aposztrofálják, ne tévesszen meg bennünket ez a csalóka kép. Nézzünk a sorok mögé!

A történet előrehaladtával minket is utolér az elképzelhetetlen, a dolgok alakulásának érthetetlen és megmagyarázhatatlan valósága. Nem fogunk választ kapni minden kérdésünkre, de soha nem késő nyomot hagyni egymás életében, és megteremteni a boldogságot, még akkor is, ha erre csak két röpke pillanat közötti végtelen áll a rendelkezésünkre.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A könyvekben, amiket akkor faltam, minden hős rettentő bátor. Félelmet nem ismerő lovagok, ádáz brigantik, halálmegvető fegyencek, hősies törökverők, hazájukért halni kész kisdobos kölkök. Kiröhögték a puskagolyót, a nyilat, a kopját, a bombát. Akit megmart a kobra, pengeéles késsel keresztet vágott a combjába, mi az neki, kinyomkodta a sebből a mérget, s bekötözte önmagát. Nem szaladt bőgve az anyukájához. Nem hívta fel telefonfülkéből nagyit, hogy Szűzmárjám, mi legyen. Pláne nem szólt a mentőknek.

Mindenki iszonyú bátran átlendült a szakadék felett, tutajjal lezúgott a vízesésen, hason kúszott a rianó jégen, szikláról sziklára ugrált a földrengéskor megnyíló mélységek felett, és sosem vétette el.

Ha öten támadtak rá, trükkel diadalmaskodott. Parittyával. Nyílpuskával. Tűzköpő csodakerékkel. Vagy ismert egy titkos alagutat, és hipp-hopp, eltűnt üldözői elől. Vagy a nádasban gugyult a víz alatt, szalmaszálon át véve levegőt. Vagy egy fa kikorhadt belsejében fojtotta vissza lélegzetét. Se híre, se hamva. Az ilyen akciókat a bugyuta olvasó menekülésnek vélhette, ám a furfang ért annyit, mint a bamba bátorság. 
Néha belegondoltam, mi történt azokkal, akik öten támadtak egyre, az meg mind az ötüket lecsapta, mint a gyalogbékát. Ők nem voltak elég bátrak? Nem hát, öten egy ellen... A gyáváknak hamar véget ér a regény, az elején agyonverik mindet. Sose tudják meg a folytatást. Egy jó sztori végigírásához több száz bátor vagy nem bátor ember kinyírása kell. Ők a téglák a falban. A homokszemek a sivatagban. A cseppek a tengerben. Nix csepp, nix tenger. 
Bőszen hangoztattam, nem félek tökegyedül, zötyögő sulitáskámmal felbattyogni a sötét Miatyánk utcán. Dehogy félek a rohadt ugatós kutyáktól. Dehogy félek az árnyalakoktól, akikről kiderül, kocsmába igyekvő ismerősök, szia, öcsi, csókolom. Szájukban a cigaretta nem izzó vasrúd, nem mártják sisteregve szívembe.

Szájam kiszáradt, szívem dobogott. Egyfolytában mondogattam, nem félek, nem félek... Ebből látszik, nem féltem.

Egyszer hasogattam a gyújtóst, felpattant egy fadarab, bele a szemembe, nem láttam, úristenúristenúristen, megvakulok, megvakultam, soha többé nem látok semmit. Elképzeltem, mi mindent nem látok majd, felhőt, naplementét, bogarat, virágot, bombázórepülőt, kacsacsőrű emlőst, kukásautót, varacskos disznót, sírtam, és vinnyogtam. Nem pont ezeket akartam volna látni pont ebben a sorrendben. De hogy pont ezeket sem és mást sem... Megijedtem, hogy a szomszéd Feri bácsi meghallja, mit művelek, bementem a lakásba fetrengeni és őrjöngeni, hogy jaj, szemem világa, nem látok, vak leszek, úristen­úristen, magamnak bőgtem és üvöltöttem. Szégyelltem magamat, mi van, ha Feri bácsi mégis észrevett már, és azt meséli majd, míg én bekötött fél szemmel közlekedem, mint Jumurdzsák, hogy látott engem megvakulni, és hát mit mondjon, gyáván vakultam meg. Ő még ilyen gyáva megvakulást sosem látott, bár már benne jár a korban.
Most pedig itt ülünk talpig vértben-vasban, nyakig a félelemben és rettegésben, 2020 tavaszán, a nagy koronajárvány idején. Történelmet írunk, de nem mi írjuk, a mi vérünkkel írják. Ma még nem is a miénkkel, hanem a másokéval. Megjósolhatatlan méretű szikla zuhant a tengerbe valahol, s mi köztes időben, légüres térben, karanténcsendben várjuk, hogy mire ideér az áradat, vajon kétembernyi vagy toronyház-méretű hullámok zúdulnak-e ránk. Énekelgetünk gyermekeinkkel: karanténusz, szórakaténusz. Ők már így fogják ismerni. A szót, amelyet én csak Verne-regényekben olvastam, mikor a tengerről visszatérteket negyven napra (a quarante negyven franciául) bodegába zárták a kikötőben, míg ki nem derült róluk, hoztak-e szájhabosító, bőrrohasztó, lázzal szikkasztó, egzotikus nyavalyát.

Mi meg addig röpdöstünk mindenfelé nullaeurós repjegyekkel, míg ki nem tenyésztettük legfőbb ellenségünket, aki vígan falatozik belőlünk.

Éreztük, hogy nincs ez rendben, nem lesz jó az összetornyozott Bábelből, de mi tagadás, én is élveztem, a közelmúltban Amerikától Vietnámig, Dél-Koreától Ausztráliáig, Isztambultól Kínáig beutaztam a világot az irodalom hátán. Fincsi az egzotikum, különleges. A köret most érkezett meg hozzá. 
Persze Jézus is negyven napig karanténozott a pusztában, aztán nekiindult, tanított, gyógyított, feltámadt. Jó, ha megrendít a szenvedés, máskülönben embertelenné válik a szívünk. Félni viszont nem érdemes, állítólag 365 alkalommal írja ezt a Biblia, szorgos teológusok megszámolták. Karantén után ott a győzelem, árvíz után az olajág. Csak legyen emberi arcunk, mire odaér az idő.

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. májusi-júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az orvos és beteg közötti személyes találkozások számát csökkenteni szándékozó szabályokat már a COVID-járvány első hulláma idején bevezették, most szeptember közepétől egy új rendelet frissíti a lehetőségeket. E szerint az orvos a beteg személyes jelenléte nélkül is állíthat fel diagnózist, terápiás javaslatot, végezhet tanácsadást, konzultációt, terápiát, rehabilitációs tevékenységet, elláthat betegirányítást, illetve gondozást, beutalót adhat, gyógyszert, gyógyászati segédeszközt írhat fel. Ha a páciens telefonos jelentkezése esetén felvetődik a koronavírus-fertőzés – vagy a kontaktszeméllyé válás – gyanúja, akkor természetesen továbbra is mentőt küldhet az orvos, amely a helyszínen teszteli az illetőt, illetve súlyosabb tünetek esetén kórházba szállítja. Az enyhébb tünetek szerencsére házipatikai szerekkel otthon is kezelhetők. 

Az viszont mindenki érdeke, hogy a rendelőben lehetőleg ne zsúfolódjon össze sok beteg, akik egymást és az orvost is megfertőzhetik.  

„Éppen ezért már egy vonalas és egy mobiltelefonszámon, két e-mail címen, sőt, a Facebook-oldalamon is fogadom a pácienseim (szüleinek) megkeresését – mondja dr. Kocsis András jászfényszarui gyermekorvos. – Akár egy gyorsíró, jegyzetelem a vonal túlsó végéről érkező információkat a beteg állapotáról, majd az asszisztensem segítségével már küldjük is az elektronikus recepteket a „felhőbe”, hogy a gyógyszertárak rendszere is láthassa azokat, a beteg vagy a szülei pedig elsétálhassanak kiváltani. Mindenkinek feltesszük a COVID-ra vonatkozó ellenőrző kérdéseket is persze, sőt, egy cég még a videochates távkonzultáció lehetőségét is biztosítja számomra, amely révén szükség esetén még pontosabb információt kaphatok a beteg gyermekekről. Mivel eleinte túlzottan leterheltek voltak a vonalaink, a Facebookon azt is kértem a szülőktől, hogy csak az új, akut esetek miatt jelentkezzenek telefonon – lehetőleg a rendelés első órájában –, ám aki például csak azt közölné, hogy a gyermeke már tünetmentes, az inkább üzenetet küldjön, és azokra a nap második felében válaszolok, illetve küldöm a szükséges igazolást. A mai napon 130, a múlt héten mintegy 600 betegellátást végeztem összesen – ezek háromnegyede távkonzultáció volt.”

Kocsis doktor már az iskolai igazolások kontaktmentes intézéséről is gondoskodott, miután begyűjtötte a környező oktatási intézmények hivatalos e-mail címeit, amelyeken az ő hivatalos orvosi igazolásait a gyermekek hiányzásairól fogadják.

Az iskolai igazolásokon az is szerepel, hogy nem személyesen mérte fel a gyermek állapotát, hanem a szülők elmondása alapján állapítja meg, hogy a tünetei elmúltak, közösségbe mehet.

Az iskolából bármilyen kis tünettel is haza fogják küldeni, így senkinek nem érdeke kijátszani a rendszert. Most kezd komplikáltabbá válni a helyzet a tekintetben, hogy allergiaszezon is van, hányós-hasmenéses vírusok is terjednek, és előbb-utóbb az influenza is megérkezik. Dr. Kocsis András előzetes felmérése szerint az influenza elleni védőoltást idén sokkal többen igénylik, mint korábban, ami azért hasznos, mert ha tünetei lesznek egy beoltottnak, akkor hamarabb a COVID-ra terelődhet a gyanú, hiszen az influenzával szemben már védett. Akinek mégis mindenképp személyes találkozóra volna szüksége az orvossal, továbbra is kap időpontot – a (nem COVID-gyanús) fertőző betegek a rendelés végére, a többiek pedig a rendelés elejére.

„Az első hullám Jászfényszarun nagyon fegyelmezetten zajlott, ám az már most látszik: ősszel a távkonzultációs forgalom a tavaszi sokszorosára nő. A felnőtt háziorvosok annyival nehezebb helyzetben lehetnek, hogy ők sok olyan idős beteget is kezelnek, akiknek nincs meg a kellő jártasságuk a telekommunikációs eszközök használatában, legfeljebb telefonálni tudnak.

A gyermekes családoknál viszont a többségében fiatal szülők otthonosan mozognak a digitális világban is, nem okoz gondot nekik a virtuális kapcsolattartás.

Nekem pedig előnyömre szolgált, hogy már a COVID előtt igyekeztem felépíteni ezt a fajta sokoldalúságot a kommunikációmban, most ráadásul rövid idő alatt sokat fejlődött a rendszer. Reméljük, a vakcina érkezésével – és az influenza ellenihez hasonlóan mondjuk évenkénti beadásával – hamarosan megoldódik a helyzet!”

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Az Istenélmények sallang nélkül podcast a Képmás magazin műsora. Valódi emberek valódi történetei istenélményeikről. Sallang nélkül. A vendégekkel Tóth-Fazekas Andrea beszélget. Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók az Istenélmények sallang nélkül podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud  csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

Az eBay-en cirka húszezer forinttól hárommillió forintig lehet rebornokat kapni. A jobbaknak a tapintása, súlyozása olyan, mint egy valódi újszülötté. A legtöbb darab egyedi – sokszor kifejezetten megrendelésre, fényképek alapján – készített élethű baba, amelyet nem gyerekeknek gyártanak. Kinézetre, tapintásra, súlyra olyan, mint egy valódi újszülött. Ha a megrendelő igényli, szívdobogást imitáló, testmeleget adó kis kütyüket is építenek bele, de a gügyögés és sírás is megoldható. Ki rendelne ilyet?

A célcsoport egy részét azok a nők alkotják, akik nem akarnak gyereket, ám a babázásról nem szeretnének lemondani.

A babaillat – mert ezeknek a termékeknek tényleg babaillatuk van – ugyanúgy belengi a lakást, és a cuki holmiknak sem kell ellenállniuk, valódi felelősség és elkötelezettség viszont nem nyomja a vállukat. Akár egy babakocsis sétát is tehetnek, anélkül, hogy bárki rájönne a turpisságra, bókokat bezsebelve az idős néniktől. Senki nem mondja meg, hogy nem egy valódi újszülött fekszik a takarók között. Itthon 2020-ban ez teljesen szürreálisnak tűnik, a tengerentúlon már közel sem az.

A keresgélésem itt nem várt fordulatot vett.

A reborn azért az „újjászületésről” kapta a nevét, mert a vásárlók egy része elvesztett gyermeke képmására készíttet ilyen babákat.

A gyártók szerint ez segít feldolgozni a veszteségélményt – nem inkább üzletet csinálnak a nyomorukból? Ez a szituáció álomvilágban tartja fogva ezeket az egyébként segítségre szoruló embereket, ők pedig elhiszik, hogy a hasonmások tényleg a segítségükre lehetnek.

Révész Renáta Liliána gyászterapeuta szerint, ha valaki úgy érzi, hogy ez segít, az sajnos, elodázza a gyászmunkát, így nem sikerül szembenéznie a véglegességgel, hárít. A gyász alkalmazkodást jelent a tényekhez, a megváltoztathatatlan elfogadása – aki eddig kint volt, azt belsővé kell tenni, bennünk megmarad, de nem a valóságban. Azzal viszont, hogy megteremtem őt, mintha élne, azzal úgy csinálok, mintha nem halt volna meg. Közel akarom érezni magamhoz, de ez nem lehetséges, el kell válnunk, mert így történt, a temetés ezt véglegesíti. Ha valaki el tud búcsúzni egy kedves halottjától, látja, hogy a halott nagyon hasonlít önmagához, de már nem teljesen ugyanaz – a halott látványa egy biztos tudást ad, hogy ő már nem él, és ez segíti a gyászfeldolgozást.

Minden elhárító mechanizmus tökéletlen, így az elfelejtés, a tagadás nem a feldolgozást segítik, hanem elodázzák a lélektani feldolgozást, a tudattalanba száműzik a megtörtént eseményt, de ez nem azt jelenti, hogy sikerült feldolgozni, mert ugyanúgy hatással van ránk a gyászesemény traumája.

A feldolgozott gyász azt jelenti, hogy szembe tudtam nézni azzal, ami történt, élni tudom az életem ennek ellenére, és egy idő után a vele való kapcsolat emlékei tudnak örömteliek is lenni.

– Magyarországon 2019 decemberében debütált a Netflixen „A két pápa” című film, amelynek forgatókönyvét és színpadi verzióját is Anthony McCarthy készítette el; a darab jogait Magyarországon elsőként a Rózsavölgyi Szalon kapta meg. Az előadás XVI. Benedek és Bergoglio bíboros, a későbbi Ferenc pápa elképzelt vitáját mutatja be szeretetteljes humorral, miközben fontos témákat boncolgat. Hogy érzi magát Ferenc pápa szerepében?
– Jordán Tamás és én jutalomjátéknak fogjuk fel XVI. Benedek és Ferenc pápa szerepét. Két közismert karizmatikus személyről van szó, akiknek élete és munkássága méltó arra, hogy színpadon is megörökítsék. A mi előadásunk helyszíne a Vatikán – itt kell egyezségre jutnia a konzervatív Benedek pápának és a leendő egyházfőnek, a liberálisabb szemléletű Ferenc pápának azzal kapcsolatban, hogy mely irányba vezessék tovább a katolikus egyházat. Mindkettejüknek megvan a maga sajátos teológiája és mentalitása, ebből fakadóan ellenszenvet is éreznek egymás iránt, de közös bennük, hogy mindketten a kereszténység szolgálatáért küzdenek. A vita során sok minden változik a főszereplők lelkében. Szerintem színészként ezt a bizonyos ívet a legnagyobb kihívás megmutatni, pontosabban azt a folyamatot, ahogyan a kezdeti ellenszenv szeretetté, végül pedig baráti öleléssé változik. A rendező Vecsei H. Miklós a Vígszínházban is kollégám. Ő a maga friss, fiatalos lendületével, meglátásaival és nagyfokú műveltségével igencsak sokat tanított nekünk – azt hiszem, ezt Molnár Piroska (Brigitta nővér), Trokán Anna (Sophia nővér) és Jordán Tamás nevében is mondhatom. Minden javaslatával egyet tudtunk érteni, és feltételezem, hogy ő is tudott profitálni valamit a mi negyven-ötvenéves színészi tapasztalatainkból.

– Ferenc pápa megosztó személyiség: egyfelől hasonló rajongás övezi, mint annak idején Szent II. János Pál pápát, ugyanakkor beiktatása óta rendkívül sok támadás is éri úgy migrációs, mint a szexuális és nemi kisebbségeket érintő nyilatkozatai miatt.
– Jorge Bergoglio, vagyis Ferenc pápa szélsőségesebb megítélésében valószínűleg nagy szerepet játszik latin-amerikai mivolta, hiszen az Egyháznak még soha nem volt amerikai születésű vezetője, és nem Európából származó is nagyon régen. Máshogy szocializálódott, más élethelyzeteket tapasztalt meg. Sok esetben talán a sajtó ferdíti el szavait. Az előadásunkból kiderül, hogy régebben tangózott, illetve, hogy mielőtt a papi hivatás megfordult volna a fejében, egy tangóklubban volt kidobó ember.

Kétségkívül egy, hogy úgy mondjam, nyitottabb egyházat képvisel, mint Benedek pápa, tanításai koherensek az egyház tanításával, de bizonyos pontokon – úgy, hogy az nem sértő, nem eretnek – egy kicsit eltolja a hangsúlyokat.

Szerinte például a fiatalokat nem az érinti meg, ha prédikálnak nekik, hanem az új, kreatív megközelítések. A művészetek, a sport mind a pozitív lelkipásztori tevékenység területei.

– A próbák során lett kedvenc Ferenc pápa-mondata?
– Rengeteg lett, persze, de kettő különösen közel áll a szívemhez, az egyik így szól: „A gyónás csak a bűnös lelkét tisztítja meg, de az áldozatokon nem segít. A megbocsájtás nem elég. Ugyanakkor a bűn nem stigma, hanem seb, és nekünk az a feladatunk, hogy begyógyítsunk minden sebet.” És a másik: „Nekünk mindenki mellett ott kell állnunk. De az embereknek nem kell mellettünk állniuk, ha nem érzik magukat jól mellettünk.”

– Hisz abban, hogy van egy nálunk feljebbvaló segítő erő?
– Természetesen! Istenhívő ember vagyok, gyerekkorom óta, csak én puritánul, egyházi szokások, közvetítők nélkül gyakorlom a vallásom. Mindennap elmondom az imám, és igyekszem szoros kapcsolatot fenntartani a Mindenhatóval. 

Kép

Kép: Molnár Miklós

– Mint említette, a két főszereplő sok mindenben különbözik, mégis képesek nyitottak maradni egymás érveire, s úgy vitatkozni, hogy álláspontjaik közeledjenek. Ehhez képest milyennek érzékeli a jelenlegi hazai vitakultúrát?
– Nekem úgy tűnik, mintha nem a problémák megoldására törekednénk, és nem az a cél, hogy eljussunk A-ból B-be, vagy hogy egymás álláspontját megértsük. Egyértelműen egymás legyőzése áll a középpontban. Viszonylag sok televíziós vitát nézek meg, de ott is azt érzem, hogy nem tudunk vitatkozni, mert folyton egymás szavába vágunk, rosszul érvelünk, és sokszor direkt nem az adott kérdésre válaszolunk. Jó volna, ha intelligensen, érvekkel alátámasztva próbálnánk részt venni a diskurzusokban, s ha ellentétek helyett az értékeket keresnénk végre egymásban.

Tudni kellene néha egy kicsit félresöpörni a saját rögeszméinket, s meg kellene tudni hallani a másik ember gondolatait is.

Kíváncsinak kellene lennünk mások kultúrájára, világára, szokásaira, mert az csak gazdagabbá, netán bölcsebbé tehet bennünket. „A két pápa” előadásunk szerintem kiváló példa arra, hogy két különböző mentalitású és habitusú személyiség hogyan tud sikeresen eljutni egymás értékeinek felfedezéséhez és megértéséhez.

– Mi az oka annak, hogy önt egyáltalán nem látjuk-halljuk nyilatkozni a hazai színházi világban zajló események kapcsán?
– Aggodalommal figyelem a hazai színházi világban zajló eseményeket, látom, hogy elképesztő mély árkok keletkeznek a szellemi életben, s pontosan érzékelem az ország kettéosztottságát, de a Jóisten engem és a színészkollégáimat is megáldott egy olyan hivatással, amellyel lehetőségünk van arra, hogy indirekt módon, egy-egy szerepen keresztül fejezzük ki a véleményünket.

Nem szeretnék megmondóember lenni, mert nem akarom elveszíteni a nézők köréből senkinek a bizalmát, és mielőtt bárki azt mondja, hogy ez opportunizmus, jelezném, hogy szó sincs opportunizmusról!

Egyszerűen arról van szó, hogy én, a színész mindenkinek – ha úgy tetszik jobbra és balra is – szeretnék katarzist okozni. Természetesen megvan a saját véleményem mindenről, de hangsúlyozom, hogy azt vagy a szerepeimen vagy pedig a verseimen keresztül szeretem kifejezésre juttatni – nemrégiben jelent meg például hetedik verseskötetem „Földi szokásaid” címmel a Nap Kiadónál.

– Elégedett azokkal a szakmai lehetőségekkel, amik mostanában megtalálják?
– Hetvenhárom éves vagyok. Ez egy olyan kor, amikor az ember már nem dúskál úgy a szerepekben, mint régebben, de hálás vagyok azért, amit az élet ad, hiszen a jelenlegi repertoáromon kizárólag olyan előadások szerepelnek, amiket szívesen játszom és nagyon kedvesek a lelkemnek. Ilyen például, a II. Richárd, a Honderű a Pesti Színházban, vagy a Kaddis a meg nem született gyermekért című monodráma a Vígszínház Házi Színpadán. Az élet elég korán megtanított arra, hogy a szerepálmokkal csínján kell bánni, nem szabad rájuk nagyon vágyni. Mert aminek meg kell találnia, az megtalál úgyis, de ha mégsem, akkor jön olyan szerep, mint például nekem 1978-ban Petronius a Caligula helytartójában, ami, őszintén mondom, felért egy Hamlettel.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem szabad túlaggódni vagy görcsösen akarni a dolgokat: meg kell tudni elégedni, és néha igenis rá kell bíznunk magunkat a Gondviselésre!

Novák Katalin a családtámogató politika „arca” – ezt túlzás nélkül állíthatjuk. De nemcsak „arc”, nemcsak jelkép, hanem ezeknek az intézkedéseknek tettre kész és energikus kezdeményezője, mozgatója is. 

Amikor újságíróként hivatali szobájában jártam, nem sokkal újév után, magától értetődően mutatta meg büszkén a képet a telefonján, hogy először sikerült igazán szép macaronokat sütnie családjának az ünnepre. Tudta, hogy családanyák között van, akiknek nemcsak a politika és a társadalmi szociális háló fontos, hanem az a családi háló is, amely átszövi hétköznapjaikat. Nem titkolta az interjúban sem az aggodalmát amiatt, hogy három gyermekükből kettő új iskolát kezdett, ahol a korábbinál jóval többet kell teljesíteniük, és nehezen tud több időt szakítani a nekik nyújtott segítségre, hogy könnyebben megbirkózhassanak az új kihívásokkal. Novák Katalin politikusként magas pozícióba jutva is megőrizte kapcsolatát a mindennapi valósággal, nem veszítette el érzékét az átlagos életformájú emberek problémái iránt – és talán nem tévedünk abban, hogy ez nagyrészt családja tagjainak is köszönhető. Ő így fejezte ki a gyakorlatias politikai-gazdasági döntések és a társadalmi hitelesség összefüggését egy korábbi, Képmás magazinnak adott interjúban:

„A hitelességet növeli, hogy a döntéshozók között többen vagyunk olyanok, akik magunk is ismerjük a családos létformát.”

A Novák Katalin neve által fémjelzett családtámogatási korszak intézkedései, vívmányai ma már szinte minden, családokat érintő szociális szférára kiterjednek. Ha csak szalagcímszerűen, a teljesség igénye nélkül soroljuk: a CSOK, vagyis az otthonteremtési kedvezmény több hullámban bővült, így ma már nemcsak a sokgyerekesek, hanem az egygyerekesek is igénybe vehetik, és nemcsak új lakás esetén, hanem használt lakás vásárlása vagy bővítése esetén is felhasználható; emelkedett a csecsemőgondozási díj összege; a fiatal házasok gyermekvállalási támogatást kapnak, amelyet az özvegyek és elváltak is igényelhetnek; csökkentették a nagycsaládosok jelzáloghiteleit; a négy- vagy többgyerekes anyák mentesülnek az adófizetés alól; nagyszülői gyed; óvodai és bölcsődei férőhelyek folyamatos bővítése; nagycsaládosok autóvásárlási programja; bevezették a gyermekek otthongondozási díját; emelkedett az ápolási díj összege; emelkedett a gyed összege; az örökbefogadó szülőknek minden családtámogatás ugyanúgy jár, mint a vérszerinti szülőknek; olcsóbbá és elérhetőbbé váltak a meddőségi kezelések.

Sok szimbolikus és gazdasági intézkedés üzente a magyar állampolgároknak, hogy szerelemben elköteleződni, házasodni, családot alapítani és fenntartani, dolgozni, gyermekeket vállalni és lelkiismeretesen nevelni jó, értékes, társadalmilag is hasznos és tiszteletre méltó cselekedet, életpálya.

Vannak, akik eltúlzottnak vagy feleslegesnek tartják a kívánt gyerekek megszületését segítő intézkedéseket, mert szerintük a demográfiai trend Magyarországon belül már megfordíthatatlan. Novák Katalin határozottan visszautasítja ezt az önfeladó hozzáállást. „Sosem lehet feltenni a kezünket, ráadásul a demográfiai játszma nincs lejátszva, sokféle szcenárió létezik, és nagyon nem mindegy, hogy melyik válik valósággá! Egy biztos, amíg Magyarországnak polgári kormánya van, minden erejével és eszközével azon dolgozik, hogy Magyarország megmaradjon, és magyar országnak maradjon meg” – jelentette ki a Képmásnak adott korábbi interjúban.

A gyermekvállalás nem nyűg egy túlnépesedett bolygó számára – ellentétben azzal, ahogy néhány „zöld” civil és politikai mozgalom hirdeti –, hanem az utódok vállalása ad értelmet minden gazdasági, technikai és szellemi fejlődésnek. „Ma az alapelv világos: minél több a gyermek, annál több a támogatás – összegezte törekvéseit Novák Katalin a portálunknak év elején adott interjúban. – Talán most már érzik azt a magyar emberek, hogy akik gyermeket terveznek, várnak, azok számíthatnak segítségre. Fontos, hogy minden új élethelyzetben – ha testvér érkezik a családba, ha iskolás lesz a gyermek, ha új otthont szeretne a család vásárolni vagy lecserélnék az autójukat – érdemes tájékozódni a lehetőségekről, mert szinte minden élethelyzetben ott állunk a fiatalok és a családok mellett, és segítséget nyújtunk.”

Nem kell különlegesen gyerekszeretőnek, vallásosnak, konzervatívnak vagy idealistának lenni ahhoz, hogy megértsük a jól működő családokra támaszkodó és azokat támogató politika szükségességét.

Józan ésszel, anyagi érdekekben gondolkodva is belátható ez. Novák Katalin így fogalmazott: „Közgazdászként a képlet egyszerű: ha nem születnek gyerekek, akkor egyszerűen elfogy és egyre gyengül a magyar nemzet, eltűnünk; de ha ettől rövidebb távlatban is gondolkodunk, akkor nem lesz elég állampolgár, aki eltartsa az időseket.”

A volt államtitkár pályafutásának egyik legnagyobb sikere, egyben talán legfelemelőbb pillanata volt a Családvédelmi Akcióterv bejelentése – pedig nem is ő, hanem Orbán Viktor miniszterelnök hirdette ki, mégis Novák Katalin munkásságának eddigi csúcspontját jelentette. Ő így emlékezett erre: „A Családvédelmi Akcióterv bejelentése – hiába tudtam, hogy miniszterelnök úr mit fog elmondani – még számomra is meghatározó pillanat volt. Sok helyről kaptam azt a visszajelzést, hogy mások is meghatottan ültek a tévé előtt a bejelentést követően. Számunkra az igazi munka csak ezután kezdődött.”

Ugyanakkor szimbolikus és gyakorlati kormányintézkedések üzenik azt is, hogy nincs helye a családon belül sem az erőszaknak: a kapcsolati erőszak áldozatainak segítséget adó intézményrendszert folyamatosan bővítik, az erőszak megelőzésének és büntetésének hatásosságát is növelik. „A kapcsolati erőszak nem magánügy. Attól, hogy valami a zárt ajtók mögött történik, ugyanúgy bűncselekmény, mintha mindenki látná” – mondta Novák Katalin még államtitkárként az Ökumenikus Segélyszervezet kampányának 2020 februárjában tartott nyitóeseményén. Éjjel-nappal és ingyenesen elérhető az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat, az áldozatoknak otthont adó házak száma az elmúlt években megháromszorozódott, minden korábbi kormánynál több anyagi forrást mozgósítottak a kapcsolati erőszak megszüntetése érdekében.

Novák Katalin nem nevezi magát feministának, ám a konzervatív feministák joggal tekinthetik mozgalmuk képviselőjének mind pályafutásával, mind tetteivel.

Ő maga így nyilatkozott: „Igen, kell támogatni a nőket. Hiszen szeretnénk, ha nem esne el valaki egy lehetőségtől csak azért, mert nő. A legnagyobb kihívást a nők életében az jelenti, amikor a családi és a munkahelyi feladatok ütköznek. Ezért igyekszünk itt nyújtani a legtöbb segítséget.”

Az új tárca nélküli miniszter számára fontos a siker, vagyis az, hogy a segítő szándékú intézkedések elérjék a célcsoportokat, valódi és jól fókuszált segítséget, ösztönzést jelentsenek számukra. Ennek érdekében figyel a visszajelzésekre, és nem titkoltan ezek hatására is cizellálják az intézkedéseket. „A családpolitika kicsit olyan, mint a foci: mindenkinek van véleménye róla. Aminek én személy szerint örülök, hiszen ez biztosítja, hogy a visszajelzések eljussanak hozzánk, amelyeket aztán mérlegelni tudunk, és adott esetben be is építhetünk a támogatási rendszerbe – ismerte el a kepmas.hu-nak adott interjúban. – A jogszabályok stabilitása és a kiszámíthatóság fontos, de szükség esetén az észszerűségnek és életszerűségnek megfelelően reagálunk.”

A tárca nélküli miniszteri kinevezés azt sugallja, hogy Novák Katalin a miniszteri felhatalmazással járó nagyobb kompetenciákat, szélesebb lehetőségeket érvényesítheti majd a családtámogatások terén a közeljövőben.

Amikor erősnek és ellenállónak érezzük a testünket, és lépéseket teszünk egészségünk megőrzése érdekében, akkor védettebbnek is gondoljuk magunkat. A megküzdésnek egy fontos formája ez: a testi-lelki megnyugvást és a pszicho-neuro-endokrin immunitást segíti elő, vagyis lelki, idegrendszeri és hormonális szinten is a szervezetünk ellenálló képességét fokozza, rezilienssé tesz. 

Fontos, hogy beszéljünk a megváltozott élet okozta veszteségeinkről, a félelmeinkről, és hogy találjunk magunknak olyan fogódzókat, amelyek átsegítenek ezen a nehéz időszakon. A mindennapos fizikai aktivitás ilyen lehet, és számos jótékony idegrendszeri, fiziológiai és érzelmi hatásával a megküzdésünk szolgálatába állítható.

Azonban jó, ha tudatosítjuk, hogy ezt a fogódzót, amely ellenállóbba tesz, ebben a nehéz helyzetben kell megtalálnunk és használnunk, amelyből menekülni nem tudunk. 

Ez a tudatosítás segíthet abban, hogy mindig csak annyira éljük át a nehéz érzéseinket, amennyire akkor éppen elbírjuk. Egyfajta szabályozóként tekinthetünk saját magunkra, aki meglévő vagy kimunkált kapaszkodói által képes a megküzdésre. Ha tudunk tenni valamit a jóllétünkért, akkor könnyebb átvészelni a nehéz időszakot. Ezért ebben az időszakban különösen fontos, hogy figyeljünk belső igényeinkre, teherbírásunkra, és adjunk teret olyan dolgoknak, tevékenységeknek, amelyek testi és lelki szinten is erősítenek. A mozgás ilyen lehet, ám fontos, hogy olyan mozgásformát válasszunk, amely közel áll hozzánk. Mivel online nagyon sokféle edzésforma elérhető, jó, ha tudatosak vagyunk választásainkban, és megfogalmazzuk, hogy melyik a jó nekünk, mire vágyunk. Az ingerelárasztás itt is érvényesül, ezért könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy nem azt csináljuk, amiben önazonosak vagyunk. 

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Amikor folyton feladatokba, teljesítményhelyzetekbe kényszerítjük magunkat, akkor előfordulhat, hogy nem csupán eltávolodunk érzéseinktől, de teljességgel leválasztjuk őket. Abban a kollektív krízisben, amiben most vagyunk, ez könnyen megtörténhet. A disszociatív stratégiák – vagyis amikor kivonjuk magunkat a konkrét helyzetből és annak érzelmi terhéből – működnek, de hosszú távon károsak lehetnek, mert érzelmeink tagadásához vezetnek. Például amikor sportolunk és részt veszünk egy online edzésen, akkor figyelmünk elterelődhet érzéseinkről, gondjainkról, és beszűkülhet a feladatra – és ez segít, ha feltöltődünk, megnyugszunk, és utána erősebbnek érezzük magunkat. Nem segít viszont, ha a feladatmegvalósítások és nagyszabású célok csapdájába menekülünk. Arra figyeljünk, hogy mi ad kapaszkodót az érzelmi megküzdéshez, hogy testi és pszichés immunitásunkat mivel tudjuk növelni, röviden arra, hogy mi az, amiben aktuálisan jól tudjuk érezni magunkat. Például lehet, hogy arra van szükségünk, hogy megnyugodjunk, ezért a meditációs gyakorlatok, online vezetett, elcsendesedést szolgáló jógaórák vagy relaxációs tréningek hasznosak lesznek. Vagy attól érezzük magunkat jobban, hogy dinamikus mozgásokkal, flow-szerű gerinctréningekkel központosítunk, földelünk, erősítjük és megérezzük testünk középpontját. Az ilyesmi stabilizációt és mobilizációt kombináló tréningek, az áramló, ballisztikus mozgások pszichésen is stabilizálnak, és az idegrendszert a megnyugvási állapot felé terelik. Lehetséges, hogy bizonyos napokon erőteljesebb, határainkat bemozdító aktivitásra van szükségünk, és egy olyan edzés, amelyben jól elfáradunk, kiadjuk a bennünk felgyülemlett feszültséget, azt az élményt adhatja, hogy erős vagyok, kibírtam, képes vagyok leküzdeni a nehézségeket. 

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Nincs recept arra, hogy mit csináljunk, illetve a receptet mi dobjuk össze abból, ami otthon, vagyis bennünk van. Minél nagyobb kedvvel és örömmel vágunk bele valamibe, annál védettebbé válunk testi és lelki szinten is. Mindenkinek máshoz van kedve, másra vágyik.

Az én álláspontom az, hogy mivel egyik nagy veszteségünk a közösségi élmények elmaradása, ezért például úgy sportolni, hogy online csatlakozunk egy közösséghez, ahol meghatározott időben vehetünk részt live edzésen, nagyon pozitív élmény.

Az edzés kezdete előtt virtuálisan üdvözölhetik egymást a résztvevők, láthatják egymást és az edzőt közösen dolgozni, a végén együtt pihegve köszönhetjük meg az edzőnek és egymásnak (és ezáltal magunknak is) az erre szánt időt és energiát, és úgy búcsúzhatunk, hogy következő alkalommal ismét találkozunk, ugyanazon a felületen. A közös küzdés, a közös élmény hatására azt érezzük, hogy együtt maradtunk, együtt lehetünk, és ez jó. A következő edzés kapaszkodó is, struktúrát, rendet teremt, és pozitív várakozást eredményez. Nagyon fontos most, hogy a jóra, az életkedvet adóra tudjunk várakozni. Ha karban tartom a testem, rendet teszek magam körül, odafigyelek, hogy mi segít jobban lenni lelkileg, akkor nagyon sokat tettem az egészségemért. Mert bár be vagyunk zárva, izolálva egymástól, és bizonytalanok vagyunk abban, hogy ez meddig tart, egyéni szinten mindannyian tudunk tenni azért, hogy jobban legyünk, kimozogjuk magunkból a nehéz érzéseinket.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. májusi-júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Meséltem, imádkoztunk, lekapcsoltam a lámpát, és aludtatok, nem altattalak benneteket órákon át” – így emlékszik vissza anyukám a gyerekkorunkra. Igaz, hogy nem ült az ágyunk mellett órákon át, de mi se aludtunk el varázsütésre. Testvéreimmel még sokszor beszélgettünk, nevetgéltünk. Anyukám gyakran felkiabált az alsó szintről: „Ne kaszinózzatok! Aludjatok!” Időnként fel is jött megkérdezni, ki nem hagyja aludni a többieket. Mind a négyen a fejünkre húztuk a takarót, és csak kuncogtunk. Ha sikerült megtalálnia a főkolompost — aki legtöbbször én voltam —, egy időre kiültette a szobaajtó elé, hogy hagyja aludni a testvéreit. Ha mindenki elcsöndesedett, a hangadó pedig megígérte, hogy nem zavarja többieket, visszamehetett.

Eltelt harminc év… és ugyanúgy a gyerekszoba ajtajában ülök esténként, de most nem bandavezérként. Évek óta nem hagyhatom el a szobát, amíg el nem alszanak a gyerekeim.

Ha csak egy pillanatra elmegyek, egyből jön a kérdés: „Mikor jössz vissza?” Azzal nem is lenne bajom, hogy ott kell maradnom, amíg nem alszanak. Elfogadom, hogy úgy szeretnek álomba szenderülni, hogy ott vagyok, de sajnos nálunk az altatás olykor egy-két óra hosszúságúra nyúlik, és eléggé kikezdi a türelmemet, főleg, amikor hullafáradt vagyok, vagy még dolgoznom kellene. Már az is megfordult a fejemben, hogy a gyerekkori kaszinózások miatt kaptam ezt a büntetést, de azért nem voltam ennyiszer renitens...

A bajok akkor kezdődtek, amikor a lányom középsős lett, és egyre kevésbé igényelte a délutáni alvást. Hétvégente el is hagytuk, de az óvodában nem volt opció, aludni kellett, és kész. Ennek az lett a következménye, hogy olyannyira kialudta magát délután, hogy este egyáltalán nem volt fáradt. Hiába tettük le időben, nem tudott elaludni este 10-11-ig, de másnap délutánra, mivel korán keltettük, újra fáradt lett, sokszor elsőként aludt el az oviban.

Próbáltuk mindenféle módszerrel megfordítani a dolgot, hogy délután ne aludjon, és majd este kidől, de sehogy sem sikerült.

Ebben az ördögi körben éltünk három évig. Nagycsoport végén nagyon kecsegtető lehetőségnek tűnt, hogy elmegy iskolába, nincs délutáni alvás, és este minden rendben lesz, de végül egyéb, fontosabb szempontokat figyelembe véve maradt még egy évet az óvodában. Második nagycsoport végén már nagyon vártuk az iskolát, férjemmel számoltuk a heteket, hogy újra hosszabb estéink legyenek kettesben. Csak egy valamivel, illetve valakivel nem számoltunk: az öccsével, aki akkor kezdte az ovit, amikor a nővére befejezte. Az idő előrehaladtával róla is hamar kiderült, hogy egy nagy délutáni alvás olyannyira keresztbe tesz neki, hogy este 8-kor még egyáltalán nem fáradt. Ennek folyamatosan hangot is ad: „Nem tudok elaludni, nem tudok elaludni, nem tudok elaludni” – ismétli öt percenként. Hiába adok neki tippeket: számold a bárányokat, gondold végig a napodat, koncentrálj a légzésedre, stb. – semmi nem jön be ilyenkor. A könnyű elalvást az is akadályozza, hogy három-négyéves korára kiváló beszélgető- és bulipartner lett belőle, aki este szívesen él még társasági életet a nővérével.

Az altatás „feladata” teljesen rám maradt az évek során, pedig időnként szívesen átadnám másnak. Férjem csak nagyon ritkán altat, egyrészt, mert sokszor nem ér haza addig, másrészt neki teljesen más elképzelései vannak róla – és abban nincs köszönet.

Kép

Kép: Freepik

Ő ugyanis azt gondolja, az altatás egyenlő a beszélgetéssel. Lefekszik a földre és beszélget velük, mesél a gyerekkoráról, majd egy idő után kiszól nekem, hogy inkább én altassam őket, mert neki nem akarnak aludni. Ha nem ő, akkor a gyerekek hívnak rövid időn belül, hogy gyere anya, mert apa alszik. Mindezek ellenére időként felajánlja, hogy majd ő elaltatja őket, és én nyugodtan csináljam a dolgom. Erre az előbb említettek miatt maximum tizenöt percem van.

Mesélek, imádkozunk, lekapcsolom a lámpát, jó éjszakát-puszit adok, és anyukámmal ellentétben nem hagyom el a szobát, csendben várom a csodát, hátha ma hamar elalszanak, és távozhatok. A csend csak néhány másodpercig tart, valahogy mindig ilyenkor ered meg a nyelvük, és mesélnek az aznapról. Délután még alig lehet kihúzni belőlük, mi történt velük, de este sorban jönnek elő a sztorik: mekkora gödröt ástak az óvodában, mit csináltak matekórán, hogyan törte el Zsófi a kezét, mit mondott Áron nagypapája, hogyan szólt vissza Peti az óvó néninek, kibe szerelmes Kinga, vagy valami eget rengető kérdést tesznek föl, amely nem várhat holnapig: „Hogyan kell csirkét kopasztani? Miért van most a világ másik végén reggel? Meg szabad-e ölelni a barátainkat a koronavírus alatt? Mit jelent az, hogy ne élj vissza a türelmemmel?” Igyekszem egy mondattal válaszolni, és lelkükre kötöm, hogy jegyezzék meg a kérdést, és holnap megbeszéljük… már el is telt félóra. Újra csönd lesz, egészen addig, amíg valaki szomjas nem lesz, vagy nem kell újra WC-re mennie, netalántán csuklik vagy szellent egyet. Ez utóbbiaknál hatalmas hahotázás tör ki, és újra beindul a traccsparti. Mire ismét csönd lesz, megint eltelik újabb félóra. Mindeközben küzdök az ellen, hogy ne aludjak el, vagy cikkeket olvasok a telefonomon, vagy könyvet a szobaajtóban a folyosói lámpa fényénél. Előfordult már, hogy egy regénnyel két nap alatt végeztem. Ezeken kívül még vasalni is kiválóan tudok a folyosón, lényeg, hogy fél szemmel lássanak.

Amikor úgy tűnik, mindenki alszik, megpróbálok kilopódzni. Még ha sikerül is elkerülnöm, hogy ne rúgjak bele a sötétben egy-egy földön heverő játékba, a lányom az esetek 70%-ban akkor is felriad és megkérdezi, hova megyek.

Ilyenkor azt mondom, fogat mosni, átöltözni, de mindjárt visszajövök. Olykor ez be is jön, és mire visszatérek, tényleg alszik. Ha nem, kezdődik az egész elölről.

Amikor már csak a szuszogásuk hallatszik, betakarom, megsimogatom őket, kilépek az ajtón, és az órára pillantok. Megint fél 10, pedig már 8 órakor ágyban voltak. Ma sem sikerült hamar elaltatnom őket, cserében sok mindent megtudtam a napjukról, érzéseikről. Nem baj, majd holnap.

A háromtagú zsűri, Dér András filmrendező, PPKE Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének adjunktusa, Gelencsér Gábor filmesztéta, filmtörténész, az ELTE BTK MMI Filmtudomány Tanszékének docense, Lőcsei Gabriella, kulturális hírlapíró, film-és tévékritikus negyvennégy alkotást választott a versenyprogramba.

Az egész estés dokumentumfilm kategória győztese A létezés eufóriája című film, rendezője Szabó Réka. A rövid dokumentumfilm kategóriában a zsűri megosztva két alkotást jutalmazott. Kis Anna Csak családról ne című filmjét, valamint Bak Zsuzsanna és Szőcs Petra Rend a lelke című filmjét. A rövid (fikciós, animációs, kísérleti) film nyertese a Válaszúton című film, rendezője Chilton Flóra.

Az V. Ars Sacra Filmfesztivál fődíját a zsűri teljes egyetértéssel Zurbó Dorottya Könnyű leckék című filmjének ítélte.

Az idei filmfesztivált is több intézmény megtisztelte azzal, hogy különdíjat ajánlott fel.
A Magyar Kurír katolikus hírportál a shoeshine produkciójában készült, Szerzetesnek álltam című filmet jutalmazta különdíjával, a film rendezője Huszár Domonkos.
A Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája a Novák Tamás rendezte Lélek és betű című filmjét jutalmazta.
Az Ars Sacra Alapítvány különdíjával Miklós Ádám A magyar nóta belga mestere című filmjét jutalmazta.

Aki lemaradt volna a sokféle emberi sorsot, történetet bemutató filmfesztivál kínálatáról, vagy esetleg a járványtól tartva maradt volna otthon, még pótolhatja a program legjavát. Szeptember 21-27. között ingyenesen online nézhető a versenyprogramban szereplő filmek nagy része az Ars Sacra Fesztivál oldalán!