Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők. 

Japánban már egy ideje léteznek olyan férfiközösségek – úgynevezett „fűevők” –, akik önszántukból „nem fogyasztanak emberi húst”, azaz visszautasítják a párkapcsolatot és az ismerkedést az offline világban. Az internetnek és az okostelefonoknak „köszönhetően” a világ más országaiban is megjelenik az ember, akinek nincs szüksége egy másik élő személyre ahhoz, hogy kielégítse szerelmi vagy szexuális vágyait – egyre nő azok száma, akiket olyannyira beszippant a virtuális valóság (VR-szemüveggel átélt élmények, az otthoni pornó, a közösségi oldalakon való ismerkedés), hogy képtelenek értékelni és élvezni a valóságos párkapcsolat adta örömöket. Aztán eljön a pont, amikor rájönnek, hogy az online élmények, a szimulált randevúk sem elégítik ki őket. És ekkor rohannak kétségbeesetten szakemberhez.

„Házas, párkapcsolatban élő és egyedülálló férfiak egyaránt felkeresnek akkor, amikor észreveszik, hogy képtelenek a személyes szexre, és még párkapcsolatokban is a pornóhoz folyamodnak. Van olyan páciensem is, aki kimondottan jóképű, értelmes férfi, harmincéves és még szűz, de nem tudja, hogyan kell randevúzni, s van olyan is, aki pornófilm-függésétől akar szabadulni. Volt, aki a sokadik érettségi találkozója után döbbent rá, hogy vele valami baj van, hiszen se gyereke, se barátnője – csak a munkája, az otthoni pornó és a chat létezik számára. Valahol érthető ez, hiszen a virtuális világban nincs veszély, ott nem kell bizonyítani vagy tartani a kudarcoktól” – mondja Bede Zsuzsa klinikai szakpszichológus, szexológus, aki szerint az internet és az okostelefonok elterjedésével a randizás is kezd egyre nehézkesebbé válni, sokszor csak egyetlen találkozásra kerül sor. „A Z generációsok számára az udvarlás mechanizmusaiban megkerülhetetlen az online tér: legtöbbször, ha megtetszik nekik valaki, a közeledést egy chat-üzenet formájában lépik meg. Kicsit futószalagon, gépiesített formában zajlik az ismerkedés, és ez gyakran elidegeníti az embereket egymástól.”

Hús-vér társ helyett szexbaba és okoskütyük

Manapság a férfiak a partikon a számítógépek, tabletek és videojátékok köré gyűlnek ahelyett, hogy beszélgetnének a nőkkel. Már-már szeretői viszonyt ápolnak a digitális kütyükkel, pont úgy, mint ahogy tette azt a főszereplő a Jexi – Túl okos telefon című filmben, vagy Theodore (Joaquin Phoenix) A nő című filmekben.

Kínában már piacra dobtak randiszimulátort – az applikációnak rövid idő alatt több millió játékosa lett, többségük a húszas évei elején járó nő, akik milliárdokat költöttek virtuális fiúkra.

Mesterséges intelligencia-kutatók szerint a nem túl távoli jövőben gyártható lesz olyan szerkezet is, amellyel az agyhullámokat ingerelve soha nem látott élvezetet élhetünk át. Pár nélkül, férfi nélkül, nő nélkül, ismerkedési macera, udvarolgatás, lakáskeresés és anyóskonfliktusok nélkül, csak úgy, a számítógép előtt ülve.

Kép

Kép: Freepik

Milyen egyszerűnek tűnik, nem? Nem kell majd udvarolni, vitatkozni, nem kell ígérni és betartani vagy felelősséget vállalni. Nem lesznek félelmek és csalódások, nem szükséges a mesterséges intelligencia teljes családjával jóban lenni, a használónak nem kell magát elköteleznie, ráadásul a nem várt terhesség és a nemi úton terjedő fertőzés is kizárva. Hasonló a helyzet a szexbabákkal, amelyeket itthon már 500 000 és 1, 5 millió forint között lehet megvásárolni, s amelyek – főleg a nők számára – a gyengéd, támaszt nyújtó társat pótolják, akihez gyakran oda lehet bújni. A vevő, ha kívánja, maga választhatja ki a baba haj-, szem- és bőrszínét, megalkothatja az álomnőjét, álomférfijét. Akár legyinthetnénk is, mondván, hogy otthon mindenki azt játszik, amit akar, és ez egy ártalmatlan móka.

Az élethű, elasztikus, csuklós fémvázzal rendelkező babák azonban külföldön bizarr dolgokat váltottak ki nőkből és férfiakból egyaránt: volt, aki valódi élettársaként kezdte kezelni a műanyag bábut, és volt, aki elhagyta érte a családját.

Hogyan szabaduljunk meg a virtuális függőségtől? Hogyan legyünk részei újra a való világnak? 

Bede Zsuzsa szakértő szerint a modern „pótszerek” használata mögött mélyebb lelki sérülések is lehetnek. „A terápia kezdetén feltárjuk a páciensek múltját, családi mintáit, a csalódásokat, foglalkozunk az önbizalommal. A foglalkozások alatt azt a gondolatot szeretném elültetni a fejekben, hogy igenis mindenki képes a személyes kapcsolatok kialakítására. Azt szoktam javasolni, hogy kezdésnek csak nézzen szét a páciens ott, ahol éppen jár-kel, legyen az munkahely, edzőterem, bevásárló központ. Lássa meg, vegye észre maga körül a nőket / a férfiakat, szoktassa hozzá a szemét a valósághoz, s fürkéssze a tekinteteket! Ezt követően kialakulhat a szemkontaktus, egy mosoly, amiből már szépen lehet építkezni. Sokan panaszkodnak arra is, hogy nehéz megtalálni azokat a helyeket, csatornákat, ahol ismerkedhetnének. Bátorítani szoktam a pácienseim arra, hogy csatlakozzanak az érdeklődési körükhöz passzoló Facebook-csoportokhoz, menjenek kirándulni, vegyenek részt rendezvényeken, ismerjenek meg új embereket.

Ma már egyáltalán nem szégyen, ha internet segítségével ismerkedünk, de egy-két hét után merjünk élőben is találkozni. (Aki több héten keresztül csakis online akar beszélgetni, attól nem árt menekülni, mert ott valami nem stimmel!)

Természetesen a párkeresés idő- és energiaigényes dolog, egy kapcsolat működtetése pedig még inkább, és sok alkalmazkodást, kompromisszumot követel a felektől. A harmincas éveinkre mindannyiunknak van már egy viszonylag stabil rutinja arra nézve, hogy hogyan élünk, és ha ismerkedünk, vagy ha párkapcsolatba kezdünk valakivel, ehhez a rutinhoz bizony muszáj lesz hozzányúlni. Hosszú hónapok és évek munkája ez, de érdemes belevágni. Én optimista vagyok – szerintem mindig szüksége lesz az embernek arra, hogy hús-vér társakkal érintkezzen, kommunikáljon.”

– Régóta ismeritek egymást. Mesélnétek a találkozásotokról? 

Gábor: Hat év van köztünk, amikor Dórit megismertem, ő 14 éves volt. Egy ifi bibliakört vezettem akkoriban, amibe ő becsatlakozott. Ő akkor egy kislány volt még, egy a többiek közül. Gyerekként tekintettem rá. Eleinte nem találtunk különösebb kapcsolódási pontot, négy-öt év ismeretség után jött ebben a fordulat. Dóri az érettségije évében egy kis ideig távol maradt a gyülekezettől. Dániából, egy keresztény táborból már egy kész nő jött vissza, amit nem tudtam nem észrevenni. Ráadásul egy nagyon vidám, humoros lányról beszélünk, aki korábban is az volt, de akkor még inkább magára talált. Három év udvarlás után pedig feleségül vettem. 

Dóra: Emlékszem a pillanatra, amikor beléptem a gyülekezetbe, és megláttam Gábort. Egy veszkócsizmás, gitáros fiú, aki nagyon menőnek számított az ifiben.

A hangja különösen megragadott. Bennem első látásra volt egy plátói vonzalom iránta, később aztán ez egy kölcsönös, nagy szerelemmé formálódott. 

– Mi játszott szerepet abban, hogy fiatalon el tudtatok köteleződni egymás mellett? 

Dóra: Nálam az elsöprő szerelem és a naivitás erősebb volt a dilemmáknál. Aztán ezen a kapcsolaton és persze magunkon is sokat kellett dolgozni, hogy együtt is tudjunk maradni. Azzal a gondolkodással és érettséggel, amivel belementünk a házasságba, sok ponton kinyírhattuk volna egymást lelki síkon. 
Gábor: Azt látni kell, hogy egy házasságban a nüanszok felerősödnek, a legapróbb dolgon össze lehet veszni a másikkal. Viszont nagyon fontos, hogy a szerelem mellett a hasonló értékrend is adva volt nálunk, bár én református vagyok, ő katolikus háttérrel rendelkezik. A legfőbb – hitbeli, erkölcsi, életvitelbeli és nevelésbeli – kérdésekben alapvetően megegyezünk. Rengeteget beszélgettünk az udvarlási szakaszban, így ezek mind a felszínre tudtak kerülni, persze még csak elméleti szinten. 

Dóra: Igen, ez nagyon fontos alap, hogy mi szeretünk beszélgetni. Az ifi közegünk is arra szocializált, hogy az együttgondolkodás, a véleménycsere, de a szabadidő közös eltöltése is milyen lényeges értékei egy kapcsolatnak.

Ugyanakkor rájöttünk arra, hogy a különbözőségeink, az érzékenységeink is mennyire fontosak. Alapvető azt tudatosítani, hogy az az aprónak látszó dolog miért érint ennyire rosszul, mi ennek a gyerekkori gyökere. Ha rálátunk ezekre, a „sebzett gyermekünk” a házasságban nagyon szépen tud gyógyulni.

– A gyermekek érkezése milyen változást hozott a mindennapjaitokba? 

Dóra: Két év házasság után érkezett Levi, utolsóéves egyetemista voltam ekkor, magamra kötve vittem be őt az egyetemre, két szoptatás között mentem be vizsgázni… 
Gábor: Dóri nagyon bevállalós, a jogosítvány gyakorlati vizsgáját Levi születése előtt egy héttel abszolválta, amit miután megszületett a fiunk, rögtön tudott is használni. 
Dóra: Visszagondolva azért kicsit meredek ez az ifjúkori bátorság, vakmerőség – de megcsináltuk! 
Gábor: Szerettünk volna gyereket – én ekkor már 30 éves voltam. Édesapám már 47 éves volt, amikor én születtem, szerettem volna, ha én korban közelebb állok a gyermekeimhez: éppen elég az az egygenerációnyi különbség. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

Dóra: A szülőség számunkra már egy természetes állapot, most a kamaszkor, ami kihívás elé állít minket. Azért ha visszaemlékszem, eleinte sokkoló volt az az intenzív szolgálat, amit egy kisbaba igényel: el kellett siratni az előző életem, de most már abba nehéz belegondolni, milyen lenne, ha nem volnának ők. A második fiunk, Gergő két évvel később érkezett, ebben az időszakban zajlott a fészekrakás is. Tényleg a semmiről indultunk, és bátran beleálltunk az életbe. 
Gábor: 2006 februárjában született Levi, én ősszel vállalkozóvá avanzsáltam. Pont Dórinak az egyik legkeményebb időszakában nagyon sokat dolgoztam. Sodort az ár, férjként talán kevésbé tudtam helytállni, apaként viszont nagyon tudatos voltam. Levi otthon született, így már az első pillanattól tudtam hozzá kapcsolódni, és a mai napig nagyon jó a kapcsolatunk. Gergő is hamar került a kezembe a kórházi szülés ellenére. 

– Bár már több mint 15 éve vagytok házasok, Dóra egy interjúban úgy fogalmazott, hogy még mindig csak az elején jártok a házasságnak. 

Gábor: Tíz évvel ezelőtt, amikor a gyerekek már kicsit nagyobbak lettek, kezdtünk el tudatosan egymásra figyelni Dórival.

Megbeszéltük, hogy bár nagyon fontos számunkra, nem az az életünk értelme, hogy van gyerekünk, hiszen mi egymásnak fogadtunk örök hűséget.

A fordulópontot ebben egy párkapcsolati előadás jelentette, Dóri vett rá, hogy elmenjünk. Ennek hatására kezdtünk el dolgozni a házasságunkon, megállapodni dolgokban – például, hogy a gyerekek előtt mindig egységes álláspontot képviselünk –, ami nem mindig sikerült, de elindult valami. 
Dóra: Igen, a házasságunknak egy mély krízise volt a kisgyerekes időszak, a vállalkozás beindítása, de ebből tudtunk építkezni, tudatosan keresni kezdtük azokat a tréningeket, lehetőségeket, amelynek hatására fejlődhetünk. Ekkor jött az életünkbe a közös hegymászás, természetjárás, sport is. Ez olyan idő számunkra, amikor férfiként és nőként lehetünk együtt. 
Gábor: Nagyon szeretem, amikor csak ketten megyünk sétálni vagy túrázni az erdőbe, ilyenkor olyan, mintha a 19 éves Dóri lenne ott velem. Nem a gyerekeim anyja, a háziasszony vagy az egyéni vállalkozó. 

– Melyek azok a legmarkánsabb változások, amelyeket magatokon, illetve a másikon tapasztaltatok a házasságotok során? 

Dóra: Sok változást tudnék említeni, de esetemben a legfontosabb talán az, hogy nem véletlenül választottam segítő szakmát. A nagymamám, aki sokat vigyázott ránk gyerekkorunkban, egy időskori szembetegség következtében megvakult, azóta úgy vagyok a világban, hogy másra kell figyelnem. Meg kellett tanulnom önmagamra is hangolódni, kifejezni a szükségleteimet, mert ez a fajta működésmód egy idő után már tarthatatlan, nagyon ki lehet merülni benne. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

Gábor: Mikor megházasodtunk, megkérdezte Dóri, mikor kelek másnap reggel. Eleinte nem értettem, ez miért olyan lényeges. Végül kiderült, ő úgy gondolta, neki is fel kell kelnie, hogy nekem reggelit készítsen, bármilyen korán is indulok el hazulról. Én ilyet soha nem mondtam neki. Érdekes, hogy az udvarlási időszakban gyakorlatiasabb dolgokról nem beszéltünk, hogy például amikor felébredünk házasként, hogyan kezdjük a reggelt. Ebben és még nagyon sok minden másban ő az én igényem nézte, kimondatlanul is, még ha meg is szakadt benne. 

Dóra: A férfiak 80%–a elkerülő a konfliktusokban, míg a nő megy, és üldöz. Ez nálunk is így volt, de már sokkal rugalmasabbak vagyunk ebben,

Gábor sem menekül már el, hanem beleáll, kibírja. Nekem is meg kellett tanulnom nem olyan intenzíven elüldözni őt, amikor valamilyen feszültségbe kerülök. Most is vannak konfliktusaink, de sokkal gyorsabban túl vagyunk rajta, nem lesz egy hét harag, hanem akár percekre le tudjuk ezt rövidíteni, és nem vagyunk romokban, amikor jövünk ki belőle. 

– Dóra, te a munkád során számos nehéz helyzetben lévő emberrel kerülsz kapcsolatba. Van-e rituáléd arra, hogyan teszed le a terheket, hogyan „változol át” a pszichológusból magánemberré? 

Dóra: Rendszeresen szakítok erre időt, hiszen az esetek nagy többségében mély fájdalomban, krízisben vagyok együtt a klienseimmel, könnyen búskomorrá válhatnék. Legalább annyi órát kell az „öröm-oldalon” lennem, mint amennyit a „fájdalom-oldalon”. Mielőtt vagy miután a klienseimmel vagyok, például kimegyek a Pilisbe töltődni. Azt is szeretem, hogy a rendelő és az otthonunk között van egy félórás út az „átzsilipelésre”. A szupervízió is fontos eszköz ebben, de a család, a két kamaszgyerek is segít kirántani a pszichológus-valóságból. Most például evezni fogunk menni a Dunára. 

– Hogyan tud segíteni a házastárs ennek a tehernek a hordozásában? 

Dóra: Eszembe jut egy eset, amikor mentőt kellett hívnom az egyik kliensemhez, utána például rögtön felhívtam Gábort, hogy megosszam vele, milyen nehéz helyzetbe kerültem.

Nagyon fontos, hogy meg tudjam fogalmazni, mit szeretnék, hiszen azt tanultam meg, hogy a férfiak a konkrét cselekvésbe ágyazott kéréseket értik.

Ha nekem az segít megnyugodnom, hogy simogatja a hátam, vagy vacsorával vár haza, akkor erre kell megkérnem. Egyébként szívesen tesz nekem szívességeket. 

– Milyen áldásai, esetleg árnyoldalai vannak annak, ha pszichológus az ember felesége? 

Gábor: Régebben éreztem úgy, hogy például gyermeknevelési vitákban hátrányból indultam, de most már egyenlő felekként tudjuk megbeszélni a problémás kérdéseket. Büszkeséggel tölt el, hogy végigkövethettem a feleségem karrierjét attól a ponttól, hogy jelentkezett az egyetemre, az állami munkahelyeken át addig, hogy most már be van telve a naptárja, keresett szakember. Úgy érzem, nem használja azt ellenem, hogy ő pszichológus, kiegészítjük egymást. Én műszaki szakemberként például sokkal gyakorlatiasabb vagyok, ezekben tudok neki segíteni. 
Dóra: Igen, én a mérnöki precizitást, a szervezőkészséget tanulom tőle. Gábor a földön tart, így nem veszek el a kreativitásban, az ideákban, hanem a megszületett gondolatok testet is tudnak ölteni.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Egy főúr ifjúsága 

Az Apponyi család eredetét honfoglaló nemzetségre vezette vissza. Az első ismert ős, Péc nembéli Tamás, az Anjou‑királyok alatt bukkant fel, igazi felemelkedésük azonban Zsigmond király idejéhez köthető. Ekkor, 1392-ben kapták királyi adomány gyanánt a később a családnak nevet adó Nyitra megyei Appony vagy Nagyappony várát és uradalmát birtokul. Az Apponyiak karrierje a török idők derekától ívelt felfelé. A família 1606-ban nyert bárói rangot, 1739-ben III. Károly grófi címet adományozott nekik, a 19. században pedig a család már a hazai arisztokrácia elitjéhez tartozott. 
Ebben a családban látta meg a napvilágot, Gróf Apponyi Albert György Gyula Mária 1846‑ban Bécsben, Apponyi György gróf és Sztáray Júlia grófnő fia. Az ifjú gróf a 19. századi főúri családok szokásainak megfelelően igen alapos oktatásban, nevelésben részesült. 1863-ig Kalksburgban, a jezsuiták ottani kollégiumában volt diák, az egyetemet pedig, ahol jogot hallgatott, Pesten és Bécsben végezte.

Stúdiumai mellett már egészen fiatalon komoly nyelvismeretre tett szert, a német, a francia, az angol, az olasz nyelvet az ezeket anyanyelven beszélőket is megszégyenítő tökéletességgel sajátította el.

Ennek nagy hasznát vette egész életében, politikusi, diplomáciai karrierje során. Ugyanakkor anyanyelve, számos korabeli hazai arisztokrata ifjúval ellentétben a magyar volt, hiszen az Apponyi grófok már a reformkortól tudatosan magyar hazafinak tekintették magukat, így nevelték gyermekeiket is. Magyarság és európaiság jól megfért a családi hagyománnyal, amelynek szellemében tanulmányai végeztével az ifjú Albert gróf két esztendőt európai utazással töltött, felkeresve Németországot, Franciaországot, Angliát, Itáliát. Konzervatív katolikus arisztokrata körökbe nyert bebocsátást, olyan szellemi nagyságokkal ismerkedett meg, mint a francia konzervativizmus vezéralakja, Montalambert gróf. Első közéleti szereplése is erre az időre tehető, amikor Deák Ferencet kísérte el tolmácsként itáliai útjára. 

A boldog békeidők monarchiájában 

Az egész életében konzervatív, katolikus eszméket valló, nemzeti elkötelezettségű ifjú Apponyi előtt 1872-ben nyílt meg a politikusi pálya, amikor a Deák‑párt programjával képviselővé választották Szentendrén. Parlamenti mandátumát 1881-től már Jászberény delegáltjaként egy rövid megszakítást leszámítva élete végéig megőrizte az országgyűlésben.

Az 1880-as évektől az első világháborúig több párt és politikai formáció keretei között végezte a munkáját, volt a kormányoldal és az éppen aktuális ellenzék egyik meghatározó személyisége is. Buktatott kormányt, 1890-ben Tisza Kálmán kabinetjét, vezető alakja volt a Nemzeti vagy a Szabadelvű Pártnak, Wekerle Sándor kormányaiban, a 90-es években, 1906 és 1910 között, valamint 1917-ben ő volt a kultusztárca birtokosa. De forgolódott a nemzetközi diplomáciában is, idehaza fontos törvényjavaslatok fűződtek a nevéhez. Részese volt a kedélyeket borzoló haderő-vitának, támogatója az egyházak és az állam viszonyát szabályozó törvények elfogadásának, nevéhez, miniszterségéhez fűződik az azóta is sokak által vitatott Lex Apponyi, a magyar nyelvnek a nemzetiségi iskolákban való oktatását szorgalmazó 1907-es törvény. Mint a béke és a megbékélés őszinte híve, több nemzetközi küldetést is teljesített és különösen aktívan működött közre a 20. század elejétől az Interparlamentáris Unió munkájában. 1914-ben a háborús részvétel óvatos ellenzőjeként némileg kivonult a közéletből, 1917-ben azonban rövid időre ismét miniszterséget vállalt. 1918-ban, a Károlyi-éra idején visszahúzódott, a kommün alatt pedig bujdosott, illegalitásba vonult. 

Trianon hőse 

1919 végén tért vissza a közéletbe, amikor elvállalta a trianoni béketárgyalásokra utazó magyar delegáció vezetését. 1920 elején érkezett Párizsba, olyan társakkal az oldalán, mint a jeles földrajztudós gróf Teleki Pál vagy gróf Bethlen István, a csonka országot a 20-as években újjáépítő leendő miniszterelnök. A békeszerződés tartalma ekkorra már eldőlt, a győztesek meg sem akarták hallgatni a magyar álláspontot. Apponyi személyes sikere volt, hogy végül mégis lehetőséget kapott a békekonferencia előtti megszólalásra. 

Nagyszerű, hazánknak méltányosságot és igazságosságot kérő beszédet mondott, amely még az ellenfelek részéről is elismerésre lelt, de eredményt nem ért el. A helyzetet érzékeltetve így fogalmazott: „Ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lenni, nehogy megöljenek.” Ha pedig arra gondolunk, hogy száz év után hazánk, ha a trianoni határok között is, de él, létezik, míg egy Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felett ítéletet mondott a történelem, csak egyetérthetünk a gróffal, amikor azt mondta, hogy

„önök most megásták Magyarország sírját, de az ott lesz a temetésén mindazoknak, amelyek most tort ülnek felette”.

A békediktátum persze e beszéd hatására nem változott, csak az aláírás hiányzott. Erre sem Apponyi, sem Teleki, sem Bethlen nem vállalkozott, lemondtak mandátumukról, így a trianoni békeszerződést 1920. június 4-én két jelentéktelen magyar politikus, Bénárd Ágoston és Drasche Lázár Alfréd látta el kézjegyével. Apponyit a kudarc, hazánk szétdarabolásának és kirablásának ténye mélységesen elkeserítette, de nem bírta rá a közéletből való kivonulásra. 

Egy igazi politikus 

A 20-as években is folytatta parlamenti munkáját, neve lehetséges miniszterelnökként is felmerült, a politikai porondon királyhű, legitimista nézeteket vallott. Diplomataként különösen aktív maradt. Így tovább dolgozott az Interparlamentáris Unióban, hazánkat képviselte a Népszövetség fórumain. Ez utóbbi módot adott számára, hogy előmozdítsa hazánk kilépését abból a politikai karanténból, amelybe Trianonnal a győztes nagyhatalmak és az utódállamok zárták az országot. Különösen aktív volt az úgynevezett optáns ügyben, amikor Magyarország jogorvoslatot keresett a magyar birtokosoktól a román állam által kártérítés nélkül elkobzott birtokok körüli vitában. 

Kép

Kép: Fortepan/Kiss Gábor Zoltán

Ekkor már idehaza és külföldön is tisztelet és megbecsülés övezte. Élete során tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia, elnökévé a Szent István Akadémia, a főváros díszpolgári címet adományozott neki. Külföldi utazásai, ott elmondott beszédei, amelyek különösen az USA-ban arattak nagy elismerést, eseményszámba mentek, nyolcvanadik, majd nyolcvanötödik születésnapja országos ünneplést hozott. A század elejétől haláláig ötször jelölték Nobel-békedíjra, amelynek elnyerését alighanem csak az általános magyarellenesség akadályozta meg. Közben, tevékeny élete során a politikus és diplomata Apponyi harmonikus családi életet élt. Későn, 1897-ben nősült, két lánya, Mária és Júlia, valamint egy fia, György született. A két nagyobb gyermek német, osztrák földön élt a háború után és ott is halt meg 1970 körül, Júlia lánya 1986-ban Budapesten távozott az élők sorából. Maga a daliás termetű, jó kiállású gróf is szép kort ért meg, 1933-ban Genfben, a Népszövetség székhelyén nyolcvanhét évesen érte a halál. A pesti Bazilikában ravatalozták fel, a Mátyás‑templomban Serédi hercegprímás temette, az egész ország gyászolta. Emberi nagyságának és tisztességének bizonyítéka, hogy a háborúban győztes, felette és hazánk felett méltatlan diadalt ülő nagyhatalmak és az utódállamok politikusai is tisztelegtek emléke előtt, mint ahogy Trianon centenáriumán nekünk is méltó módon kell emlékeznünk Apponyi grófra.  

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Régóta köztudott, hogy környezetünk levegőminősége hatással van közérzetünkre és bizonyos légszennyezettségszint felett egészségünkre is. Szemkönnyezés, orrfolyás, torokkaparás, köhögés, tüsszögés – ezek azok a jelek, amelyekből arra következtethetünk, hogy szervezetünket zavarja a levegő rossz minősége. Az október végétől március elejéig tartó időszakban, ha tartósan magas a levegőben a szálló por mennyisége, akkor ezek a tünetek nemcsak a krónikus betegeknél, időseknél jelentkezhetnek, hanem akár az egészséges embereknél és a fiatalabb korosztálynál is. A füstködben szinte ugyanolyan anyagok találhatók, mint például a dohányfüstben, nem véletlen, hogy maga az elnevezés is két szó összetételéből – smoke (füst) és fog (köd), vagyis magyarul füstköd – alakult ki.

A szmognak két típusát különböztetjük meg: az egyik a redukáló szmog, amely más néven London-típusú szmogként ismert, a másik fajtája pedig a gyakran előforduló oxidatív szmog, amelyről napjainkban is sokat hallani. A két típusú szmog abban megegyezik, hogy különböző anyagok égése során alakul ki, mint például az autókban lévő üzemanyag égésterméke, a kipufogógáz vagy a cigaretta égésekor keletkező füst. Vagyis a légszennyezettség okozta ártalmakat úgy redukálhatjuk a legkönnyebben, ha nem, vagy csak kismértékben használunk olyan dolgokat a mindennapok során, amelyek működéséhez szilárd vagy olajalapú termékek égésére van szükség, mivel az égés során keletkező vegyi anyagok szennyezik a levegőt, ahonnan aztán könnyen bejuthatnak az emberi szervezetbe is, és különböző megbetegedéseket okozhatnak.

Csakhogy a városokban elhaladó autókból kiáramló kipufogógáz, a szálló por vagy a mellettünk dohányzó ember által kifújt cigaretta füstje elől nem lehet minden esetben elmenekülni, mint ahogy burokban élni sem, de mi magunk is sokat tehetünk a változásért, amit tájékozódással és tudatossággal lehet elkezdeni. Például úgy, ha a közlekedésben inkább az elektromos autót választjuk, mely kevésbé károsítja a környezetet, vagy ha eleve minél többet járunk gyalog, illetve biciklivel. Hasonló a helyzet a dohányzással is. A már mindenki számára ismeretes kockázati tényezők tudatában is több mint egymilliárdan dohányoznak világszerte. Ez pont annyi, mintha 1800-ban a világ teljes népessége dohányzott volna. A helyzet hazánkban sem jobb: Magyarország lakosságának körülbelül negyede, azaz több mint kétmillió ember fogyaszt rendszeresen valamilyen dohányterméket.

A fő bűnös a füst

A tudomány jelenlegi állása szerint a dohányzáshoz köthető betegségek kialakulásáért nem a nikotin – amely valóban erős függőséget okozó anyag, és fogyasztása például fejfájással, szédüléssel járhat – a leginkább felelős, hanem az elsődleges veszélyforrás az égés és az égés során keletkező füst. A cigarettafüstben több mint hétezer vegyi anyag van, amelyek közül 93-ról megállapította az Amerikai Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerengedélyeztetési Hivatala (FDA), hogy káros vagy potenciálisan káros az egészségre. Emellett szintén fontos tény az is, hogy cigarettázáskor a dohányosok a környezetükben lévőket is veszélynek teszik ki, a füstben keletkezett káros anyagok számukra is ártalmasak. Éppen ezért magunkat és környezetünket úgy védhetjük meg leginkább a dohányzás okozta ártalmaktól, ha rá sem szokunk, illetve, ha már rászoktunk, akkor igyekszünk minél előbb letenni a cigarettát. A dohányzás ártalmait ugyanis úgy kerülhetjük el, ha egyáltalán nem fogyasztunk dohány- és nikotintartalmú terméket. Azok a felnőtt dohányosok viszont, akik valamiért nem szoknak le, ma már választhatnak olyan alternatívákat is, amelyekkel kevesebb káros hatásnak tehetik ki saját magukat és a környezetükben élőket, mint a cigaretta esetében.

A tudomány fejlődésének köszönhetően ma már különböző füstmentes technológiák állnak rendelkezésre a dohányzási ártalmak csökkentésére, mint például a nikotinsóval működő technológia, a nikotintartalmú folyadék elektronikus hevítésén alapuló e-cigi vagy a dohányhevítéses technológia. Mindhárom technológiában közös, hogy használatuk során nincs égés, ezért füst sem keletkezik, de az adott technológiától függően dohány-, illetve nikotinpára szabadul fel.

Fontos tudni, hogy a füstmentes technológiák sem kockázatmentesek, hiszen ezek is tartalmaznak nikotint, ami függőséget okoz, és megemeli a szívfrekvenciát, valamint a vérnyomást. A nem megfelelő minőségből fakadó esetleges mellékhatások pedig csak megbízható forrásból származó anyagokkal kerülhetők el. Éppen ezért a dohányzás ártalmaitól leghatékonyabban úgy szabadulhatunk meg, ha nem dohányzunk. Dohányzás esetén pedig az ártalmakat kizárólag úgy kerülhetjük el, ha teljesen abbahagyjuk a dohány- és nikotintartalmú termékek fogyasztását.

Mivel a szmog mindannyiunk életében jelen van és mindenkire hat, ezért tenni is csak közösen tudunk ellene. Igyekezzünk például tudatosan élni, és minél nagyobb mértékben csökkenteni a közlekedéssel vagy például a dohányzással kapcsolatos, a környezetre és szervezetünkre ható ártalmakat.

A cikk társadalmi célú reklám, megrendelője a Philip Morris Magyarország Kft.

Válás, El Camino vagy hegymászás

„Az életközepi válság egy normatív krízis, ami azt jelenti, hogy mindenki átmegy rajta, a mikor és a hogyan azonban egyéntől függ. Jelentkezhet már 35-37, vagy jóval később, 50 évesen is.”

„Kiváltója az a felismerés, hogy 40 éves korunkra általában elértünk mindent, amit fiatalon elterveztünk – van szerető társ, karrier, gyerek, ház, kocsi, kutya, nyaraló és a többi –, de amikor ott vagyunk a finisben (hiszen erre vártunk egész életünkben), elgondolkodunk, hogy ez az egész nem is olyan nagy durranás.  Emiatt tanácstalanok vagyunk, hogyan tovább, milyen célt és motivációt tűzzünk ki magunk elé, milyen értékek mentén definiáljuk a következő negyven évet – írja le az életközepi válság kiindulópontját Gazdag Enikő pszichológus, pár- és családterapeuta. – Útkeresés közben sokan befelé fordulnak, a spiritualitást választják, vagy valamilyen vallás követőivé válnak. Az egyik kliensem például biciklivel vágott neki az El Caminónak, egy másik hegymászó lett, a harmadik Thaiföldre utazott és búváriskolát nyitott.  De nagyon gyakori a válás is.”

Sokan 20–25 évet leélnek a gimnáziumi, egyetemi szerelmükkel, családot alapítanak, ám amikor a gyerekek kamaszodni kezdenek, kirepülnek a családi fészekből, nem találnak vissza egymáshoz.

Olyan partnert keresnek, aki a jelenkori énjükhöz, életszemléletükhöz jobban passzol, mert a házastárssal „elfejlődtek”, eltávolodtak egymástól, már nincs közös téma, együtt töltött minőségi idő. Vagy legalábbis ezt gondolják.

„Mindenkinek egy a célja: hogy szerethessen, és megélje, hogy szeretik. Amikor a klienseimet arról kérdezem, nekik mi a legfontosabb, mindig dobogós helyen említik a szeretetet, az elismerést és a megbecsülést. Ugyanakkor fontos megérteni, hogy a tartós kapcsolatokra természetükből fakadóan a ciklikusság jellemző, hol közelítik, hol távolítják a feleket” – magyarázza a szakember. – Sok esetben nem a szeretet múlik el a párok között, hanem a sérelmek feldolgozásának hiánya ver éket a házastársak közé. Ám egy értékes kapcsolatot nem szabad eldobni, érdemes dolgozni rajta. Igaz, ez mindkét fél részéről erőfeszítéseket követel. De sajnos olyan kapcsolattal is találkozom, amely már menthetetlen. Ilyenkor a párterápia célja a békés különválás lehet” – mondja Enikő.

Amikor a lemez B oldalra vált

 „Az életközepi hasonló identitásválság, mint amit először kamaszkorban él át az ember. De míg a tizenéves előtt ott az egész élet, addig egy negyvenesnél már úgymond a B oldal fut” – mondja Enikő.

Ebben az időszakban nagyon sokan fordítanak hátat az addigi életvitelüknek, munkájuknak.

A felsővezetők belefáradnak a folyamatos hajszába, stresszbe, és olyan elfoglaltság után néznek, ami igazán érdekli őket és „flow” élményt ad. Így lesz a cégvezetőből pék, étteremtulajdonos vagy Mount Everestet megmászó alpinista.

Kép

Kép: Freepik

Az egyik barátnőm a vezető pozícióját hagyta maga mögött. Elege lett belőle, hogy az élete másból sem áll, mint megbeszélésekből, kimutatások és pénzügyi elemzések készítéséből, és még arra sem marad ideje, hogy a megkeresett – nem kevés – jövedelmét elköltse. Egy nap úgy ébredt, hogy nem bírja ezt tovább csinálni, végre élni szeretne. Leköltözött vidékre, azóta egy kis gazdaságot vezet, van saját mandulafarmja, tyúkjai, és boldogabb, mint valaha. A kérdésre, hogy megbánta-e a döntését, ragyogó szemmel válaszolja: soha.

„Egy üzletember ügyfelem például egészen Dél-Amerikáig menekült, ahol az eredeti szakmájától teljesen eltérő, sikeres vállalkozást működtet, és megtalálta a nyugalmát, lelki békéjét” – hoz fel egy másik példát a praxisából Enikő.

Ennek az életszakasznak az a nagy kihívása, hogy merjünk magunkba nézni és őszintén felvállaljuk, amit ott látunk.

Bármennyire is a komfortzónánkon kívül esik, ha azt érezzük magunkon, hogy beleragadtunk egy szituációba, amitől boldogtalanok és frusztráltak vagyunk, változtatni kell. Mert ez a nagy változások és változtatások kora. Ám mindezt csak addig tehetjük, amíg mások életét ezzel nem tesszük tönkre, amíg nem okozunk sebeket gyerekeinknek, életünk párjának. Éppen ezért ez a nagy házassági terápiák, az egymáshoz visszavezető út megkeresésének, a tanulásnak, önmagunk újrafelfedezésének időszaka is.

Amilyen kamasz voltál, olyan leszel 40 évesen!

Nem is gondolnánk, de abban, ahogy az életközepi válságot kezeljük, nagy szerepe van a saját kamaszkorunknak. Ha valaki túl jó gyerek volt, mindig a külső, például a szülői elvárásoknak akart megfelelni, ezt a viselkedésmintát eltolhatja egészen negyvenéves koráig vagy még tovább. Ám egyszer csak úgy érzi, változtatnia kell. Ám amíg valaki eljut a megoldásig, krízis és depresszív állapot előzi meg.  Az a válság első jele, hogy az érintettet többé nem elégíti ki, amit elért és amije van – legyen az család, vagyon vagy munka –, és az többé nem ad örömet neki. Ám ilyenkor még csak azt érzi, hogy már nem boldog, de még nem látja a fényt az alagút végén, nem ismeri a megoldást.

Azért krízis, mert a fényt, a célt – hivatást, elfoglaltságot, új párkapcsolatot vagy a régi „megjavítását” – meg kell találni.  Ezt pedig erős diszkomfortérzet és kétségbeesettség előzi meg, mert még nem tudja, hogy ebből a nehéz élethelyzetből hogyan lábaljon ki.

Erik H. Erikson pszichológus szerint életünk végéig fejlődünk. A pszichológus összesen nyolc életszakaszt különített el, és elmélete szerint egyikből a másikba egy krízis, illetve annak megoldása vezet el – az új szakaszokban pedig mindig új képességek és konfliktusmegoldó stratégiák szükségesek.

Ezek a fejlődési krízisek elengedhetetlenek ahhoz, hogy változzunk, és aztán ennek eredményeként alkalmazkodni tudjunk a soron következő életszakasz kihívásaihoz.

Ha sikerül megoldani a szakasz kihívásait, akkor a személyiség stabilabbá válik, nő az önbizalom. Ennek hiányában viszont identitászavar alakulhat ki.

„Abban a szülőben, akinek a kamaszkora nem úgy telt, ahogy ő szerette volna, nem oldotta meg a kamaszkor elsődleges feladatát, és ott elakadása van, akár irigység és féltékenység is megjelenhet a gyerekével szemben. Nem egy anyával találkoztam, aki rivalizál a lányával, és mindenáron – öltözködésben, viselkedésben, még operációkkal is – vissza akar fiatalodni, tinderezik és bulizni jár, mint egy kamaszlány, akit a hormonok fűtenek. És nem ritka az a férfi sem, aki jóval fiatalabb partnert választ, és életmódja inkább egy húszévesére hasonlít – mondja a szakember. – A kamaszkor elsődleges feladata az identitáskeresés, a kamasznak meg kell találnia a választ olyan kérdésekre, mint hogy ki ő, milyen ő, mit szeretne, mindezt attól függetlenül, hogy mit vár tőle a környezete.  Ha ezt nem találja meg, vagy idő előtt feladja a keresést, szerepválság következik be, és akár hosszú éveken, évtizedeken át továbbgörgetheti ezt a feladatot. Ezt a szaknyelvben identitás- vagy szerepkonfúziónak nevezik. Ha viszont a feladat sikerül, és megtalálja a célt, ami mellett elköteleződhet, ennek segítségével a »ki vagyok, és mi lehet belőlem« kérdésekre is megtalálja a választ.”

Életközepi krízisnél a „ki vagyok, és mi lehet belőlem” kérdések helyére a generativitás vagy stagnálás, a „tudok-e értékeset teremteni és átadni” kerül. Erikson szerint a felnőttkor legfontosabb feladata a teremtés, a produktivitás, a munka. Célunk nyomot hagyni a világban és átörökíteni a fiatalabb generációnak az élet nagy bölcsességeit.

Az életközepi válságból az örömöt okozó és teremtő, alkotó tevékenység megtalálása jelentheti a kiutat, valamint az, hogy lehetőség nyílik a tudás és az értékrendszer továbbörökítésére. 

Az új cél, a társadalmi értékteremtés és a következő generációk segítése lehet. Ha hajlandóak vagyunk szembenézni a válsággal, megtalálhatjuk az utat életünk kiaknázatlan területeihez, régi szerepeinket újakra cserélhetjük.

Ilyen esetekben a fókusz kizárólag a külsőségekre terelődik. A fiatalság görcsös hajszolása megmutatkozhat az öltözködésben, a viselkedésben, de komoly szépészeti beavatkozásokhoz is vezethet mind a két nem esetében. Férfiaknál erősödhet az igény a pozíció, a hatalmi státusz kifejezésére, ami gyakran luxustárgyak, ingóságok vásárlásában, halmozásában jelentkezik.

Ilyenkor fontos, hogy felismerjük: feladatom van az életközepi krízisemmel. Mivel mégiscsak válságról van szó, nem könnyű feladat megbirkózni ezekkel a nehéz érzésekkel.

Egy-egy ilyen életszakasz erős érzelmi megterheléssel jár, hangulatunkra, fizikai állapotunkra is kihatással lehet, és hiába ennyi év a hátunk mögött, az önmagunkról kialakított képünk is meginoghat. Miből meríthetünk erőt a folytatáshoz?

A házasságunkból, a barátainkból és azokból a közösségekből, amelyeknek szerves részei vagyunk. Mert ha ebben a nehéz életszakaszban vannak olyan megtartó emberi kapcsolataink, amelyekre támaszkodhatunk, az nagyon sokat hozzá tud tenni ahhoz, hogy minél gyorsabban kikecmeregjünk a krízisből, és megtaláljuk, át- és megéljük azokat a dolgokat, amelyek igazán boldoggá tesznek minket.

„Dél-Afrikában még elég kicsi voltam, így onnan főleg a helyi állatvilágra emlékszem, amit nagyon érdekesnek találtam, húszéves korom körül vissza is utaztunk egy szafarira felidézni az emlékeket – meséli Dorottya, Szilágyi Péter vízilabdaedző lánya. – Új-Zélandon viszont hatévesen már az első medencés edzéseimen vettem részt, ráadásul édesapám lett a nevelőedzőm, hiszen miatta éltünk ezeken a helyeken, ahová épp a tréneri munkája hívta. Közben más sportágakkal is próbálkoztam: a kosárlabdához hasonló, odakint igen népszerű netballt is űztem, sőt tornáztam is. Ausztráliába pedig némi magyarországi kitérővel tízéves kiskamaszként érkeztem, így a gyermekkorom helyszínei közül talán ez a legmeghatározóbb. Itt a többi sportág mellé a műugrás is bejött az életembe, ám egy sérülés után el kellett döntenem, melyiket folytatom teljes erőbedobással, úgy, hogy azt a többi ne veszélyeztesse. A választás a vízilabdára esett, tizennégy évesen azonban ezzel is leálltam egy időre.”

Eleinte inkább csendben maradt

Afféle kamaszkori lázadás lehetett, hogy Dorka két éven át a korábbi napi két edzés helyett inkább a gimnáziumi barátaival töltötte az idejét, esetleg futott, hogy ki ne essen teljesen a ritmusból. Azt mondja, ez a két lazább esztendő már csak a változatossága miatt is kellett a későbbi sikereihez, mert akkori – még nagyon ifjú – énje számára megtörte a versenysport monotóniáját. Utána újra beleszeretett a vízilabdába, mint egy rég nem látott szerelmébe. Ekkor fel is gyorsultak körülötte az események, hiszen tizenhat évesen Magyarországra, Dunaújvárosba hívták játszani – leendő edzője, Mihók Attila Ausztráliáig utazott, hogy személyesen győzze meg őt a váltás és a költözés előnyeiről. A korábban az ausztrál korosztályos válogatottba is meghívott sportolónő – a hosszú évekig vele együtt vízilabdázó nővére tanácsát is kikérve – végül belevágott a nagy kalandba: összepakolt, s hazajött.

„Nem volt zökkenőmentes az átállás, mert előtte csak otthon beszéltünk magyarul, ezt leszámítva mindenhol az angol nyelvet szoktam meg.”

„Hónapokig alig mertem itthon magyarul megszólalni, szinte csak az amerikai csapattársammal beszélgettem, mert zavart, hogy az akcentusomon mások nevetnek. Még ha nem is rosszindulatból tették, hiszen aranyosnak találták, ahogy kifejezem magam és ejtem a szavakat. Hogy megjöjjön az önbizalmam, sokat kellett magyarul filmeket néznem, olvasnom, noha lassabban haladtam a magyar nyelvű könyvekkel, mint az angolokkal. Hosszú távon az is segített, hogy az öltözőben magyarul zajlott a kommunikáció, így belerázódtam” – idézi fel a beilleszkedés nehézségeit Dorottya, aki aztán becsülettel végigjárta a magyar korosztályos válogatottak szamárlétráját, 2017-től pedig már világversenyeken is a felnőtt nemzeti csapatot erősíti. Dobogós vagy dobogóközeli eredményekkel, de a kiugró siker – egy nagy nemzetközi döntő, pláne azon egy győzelem – még hiányzik a gyűjteményéből. Van hát motivációja a következő évekre.

Kép

Szilágyi Dorottya édesapjával, Szilágyi Péterrel

Már Magyarországon van otthon

A család szempontjából nem ígérkezik könnyűnek a következő időszak, mert noha édesapja, Péter edzőként, Dorka pedig sportolóként hazatért, a magyar édesanya és testvér továbbra is Ausztráliában él. Utóbbi – a Dorottyánál másfél évvel idősebb Viktória – története sem hétköznapi: miután odakint abbahagyta az aktív sportot, Nyugat-Ausztrália egyik legjobb egyetemén készült pszichológusnak, ám előbb született meg az első gyermeke, mint ahogy lediplomázott volna, ő az anyaságot „választotta”. Annál is inkább, mert kislánya allergiája miatt az egészséges étkezés témája kezdte foglalkoztatni, így ezen a területen vált influenszerré, saját kézműves – „mindenmentes” – termékeket árusít, és cégek közösségi oldalait kezeli. Margaret Riverben él a családjával egy farmon, ahová utcára került állatokat – például kengurukat – is befogadnak, majd örökbe adnak. Viktória szabadidejében még fest is.

„Alapesetben évente egyszer-kétszer találkozunk, én a karácsonyt szoktam Ausztráliában tölteni, ők leginkább nyáron jönnek Magyarországra – mondja az itthon időközben az Eger csapatában is megfordult, majd Dunaújvárosba visszatért pólós. –

Érdekes, hogy kamaszként nem voltunk a legjobb testvérek, noha a mai napig a példaképemként tekintek a nővéremre, s persze most, hogy ilyen messze élünk egymástól, már nagyon becsüljük a másikat, hiányzunk egymásnak.

Talán ugyanúgy kellett ehhez a távolság, ahogy a vízilabda újbóli megkedveléséhez is az abban tartott szünet tizenévesen. S hogy hol van az igazi otthonom? Az átköltözés után pár évig még Ausztráliába jártam haza, de mára ez megfordult: jó ideje már Magyarországon érzem itthon magam. Itt is tervezem a jövőmet, bár, ha rajtam múlna, az éghajlatot a két ország között megcserélném. Amikor itthon beköszönt a tél, és egyre rövidebbek, hidegebbek a nappalok, akkor azért hiányzik a kinti folyamatos napsütés. A nyár ugyanis a mindenem, de persze már az itthoni időjáráshoz is alkalmazkodtam.”

Kép

Szilágyi Dorottya

A rossz dolgok nem hatnak rá

Dorka természetesen az édesanyját hiányolja még nagyon, akit januárban látott utoljára, amikor a budapesti Európa-bajnokságra hazautazott szurkolni neki. Tavaly és idén a karácsonyi út is elmarad, a járványhelyzet idején még inkább az online kapcsolattartás kerül előtérbe, noha, mint mondja, anyukája a legjobb barátnője. Édesapjához pedig annak köszönhetően került közelebb, hogy két éven át együtt dolgoztak az Eger csapatánál, ahol Péter akkor másodedző volt, azóta vezetőedző. Megállapodtak ugyanakkor, hogy otthon nem beszélnek vízilabdáról, és az edzéseken sem volt külön apja-lánya eszmecsere, de a csapatbuszon, a közös ebédeknél és vacsoráknál jó érzés volt még a sportközegben is együtt lenni, egy célért dolgozni. Ha az egri klub anyagi okból nem kényszerül idén megválni a legjobb játékosaitól, köztük Dorkától – akinek fontos volt, hogy az olimpiára készülve továbbra is egy élcsapatban edződjön –, Péter nem vállalta volna el a vezetőedzőséget úgy, hogy a lánya is a csapat tagja. A lánya, aki hisz benne, hogy a magyar válogatott a 2021 elején esedékes kvalifikációs tornán kivívja az olimpiai szereplés jogát, főleg, ha az ő pozitív hozzáállása ragadós lesz.

„Talán ezt hoztam magammal azokból az országokból, ahol szocializálódtam: az ausztrálok és az új-zélandiak optimista, mosolygós, boldog életszemléletét.”

„Úgy érzem, naivabb vagyok, mint a legtöbb magyar, mindenben a jót látom, nincsenek rám nagy hatással a rossz dolgok, nem esem kétségbe, bármi történik. Ritkábban vagyok szomorú vagy mérges, mint az ismerőseim, ez nyilván a sportban is előrevisz. Ugyanakkor reálisabb is lettem, amióta itt élek, már nem annyira hiszek a tündérmesékben. 16 évesen hirtelen kellett felnőnöm, emlékszem, ahogy anyukám az utolsó pillanatban elmutogatta, hogyan kell használnom például a mosógépet. Amennyire ő hiányzik, annyira jó viszont, hogy itt, azaz Egerben él rengeteg rokonom, mindkét oldali nagyszüleim, unokatestvéreim, akikkel nagyon szeretek időt tölteni. A párom Nyíregyházán kosárlabdázik, de Ausztráliához képest ez nem távolság, megoldjuk a gyakori találkozást. Megéri, mert mellette még jobb ember lehetek. Egyébként pedig bámulatos ez az ország, szeretek itthon élni, életem legjobb döntése volt, hogy hazaköltöztem!”

Egyedülálló élmény volt a Pinus coulteri, óriástobozú fenyők tobozszüretének megtekintése, hiszen a fák 10-15 méter magasak, érett tobozaik pedig 30–40 cm hosszúak és 10–20 cm szélesek is lehetnek. Éppen ezért csak alpintechnikával lehetett szüretelni, szakember segítségével. A Follyban található egyik példány már 80 éves, a negyedik generációs tulajdonos, Folly Réka nagypapája ültette, a másik fa 60 éves, és még az édesapa, Folly Gyula ültette. A három andalúziai jegenyefenyő (Abies pinsapo) életkora is eléri az 50-60 éves kort, de a két tengerparti fenyő (Pinus pinaster) is már 40 éves. Előbbit a látogatók arról is felismerhették, hogy erősen viaszolt tűlevelei miatt műfenyőhatást kelt, utóbbi a kéttűs fenyők között a leghosszabb tűvel rendelkezik, látványos méretű, szép formájú tobozai vannak, kidudorodó pikkelycsúcsokkal.

A tobozokat kizárólag magfogás céljából szüretelték le, nem voltak elvihetők, de a szüret napján egy-egy duglászfenyő, atlaszcédrus, feketefenyő vagy simafenyő tobozt kaptak ajándékba a látogatók.

Személyes növekedés 

Március közepéig az életem egyenletes, kiszámítható és biztonságos mederben folyt. Néha ugyan felsóhajtottam, hogy lassítani kéne, de ezt a gondolatot soha nem követték valódi tettek. Az elmúlt hónapokban viszont gyökeresen át kellett alakítanom az életemet. Az átállás tele volt bizonytalansággal, kételyekkel és veszteségekkel, de egyben értékes tanulási folyamatot és számtalan jó dolgot is rejtett magában. A karanténlét hozadékainak tudatosítása és értékelése segíthet abban, hogy a pozitívumok ne merüljenek feledésbe. 

1. Megküzdés a bizonytalansággal 

Az a típus vagyok, aki még azt is megtervezi, hogy mikor fog tervezni. A tervezés minden pillanatát élvezem, már jó előre elképzelem, ahogy a teendőknek nekilátok, és előre örülök az útnak és a célba érésnek is. Amikor egyik pillanatról a másikra az összes tervem romba dőlt, úgy éreztem magam, mint a gyerek, akinek elvették a játékát. Kicsúszott a kezemből a kontroll, még annyira sem irányíthattam a saját életemet, amennyire addig azt képzeltem.

Először elkezdtem alternatív terveket gyártani, de a tervezgetés is cserbenhagyott, már nem okozott akkora örömöt, mint előtte, sőt, inkább szorongással töltött el, hiszen rájöttem, mennyi mindent nem kontrollálhatok az előttem álló időszakban.

A biztonságos világba vetett hit elvesztésével való megküzdésben sokat segített, hogy végiggondoltam, hogy melyek azok a dolgok, amelyeket én kontrollálok, és melyek azok, amelyek felett nincs hatalmam. Az előbbiek között azok a dolgok szerepeltek, amikkel kapcsolatba én döntök: például a reakcióimról és tetteimről, amiket megtehetek önmagamért, a családomért vagy a környezetemben élőkért. Ezek feltérképezése segített abban, hogy ne érezzem úgy, hogy csak sodródom az árral. A hatáskörömön kívül eső dolgokat így könnyebben elengedtem, és kevesebbet aggódtam feleslegesen miattuk. A jövőben sem tervezek lemondani a tervezésről, de útravalóként elviszem magammal a nemtervezés szabadságának érzését, és az így megtapasztalt rugalmasságot. 

2. Mit kezdjünk az aggódással? 

Az utóbbi időben gyakran jutottak eszembe Scarlett O’Hara szavai: „Majd holnap gondolok erre, Tarán. Akkor már el tudom viselni. Holnap majd kigondolok valamit (…). Elvégre a holnap az már egy másik nap.” (részlet Margaret Mitchell Elfújta a szél című könyvéből). Az aggódásra kijelölt idő abban segít, hogy a negatív érzések elfojtása nélkül megélhessük az érzéseinket az erre kijelölt idősávban (Scarlettől eltérően nem csak majd holnap). Amikor ránk törne a szorongás, érdemes végiggondolni, hogy tehetünk-e valamilyen gyakorlati lépést a probléma megoldásáért.

Ha olyan dolgok miatt aggódunk, amikre nincs befolyásunk, felírhatjuk az aggodalmunkat egy papírra, és azt mondhatjuk magunknak: „Majd az erre kijelölt idősávban gondolok erre, most nem hagyom, hogy tönkretegye a kikapcsolódásom, megzavarja az együttlétem a szeretteimmel vagy akadályozzon a munkában.”

Ez a technika a hétköznapokban is a segítségemre lesz, hogy a mindennapok apró bosszúságai ellenére is fókuszált tudjak maradni anélkül, hogy elnyomnám az érzéseimet. 

3. A legjobb, ami ma történt velem 

A pozitív pszichológia módszerei mindig is fontos szerepet kaptak a mun­kámban és a magánéletemben is. A családi kupaktanácsokon rendszeresen csinálunk hálakört, amikor megosztjuk egymással miért vagyunk hálásak. A beszűkült lehetőségek szorításában viszont még fontosabbá vált, hogy a hiányzó dolgok helyett arra összpontosítsunk, amink van.

Elalvás előtt rendszeresítettük a „három áldás gyakorlatot”, amelynek a lényege, hogy a nap végén összegyűjtünk három jó dolgot, ami aznap történt velünk.

Külön öröm, amikor megbeszéljük azt is, hogy miért történhetett meg az a szuper dolog, és pozitív visszajelzéseket adhatunk egymásnak. „Nem csoda, hogy ötös lett a matek dolgoztatod, hiszen rendkívül kitartóan gyakoroltál.” „A finom süteményed volt a napom fénypontja, köszönöm, hogy elkészítetted!” Olyan apróságok értékelődtek fel, amik mellett régen szó nélkül elmentünk.

4. Együtt a család 

Sokkal többet voltunk együtt. Megspóroltuk az utazásra szánt időt, a különórákra való rohanást és a reggeli káoszt is. A saját ritmusunkban felébredni, családi köredzéssel és a frissen facsart smoothie kortyolgatása közben az aznapi terveink átbeszélésével indítani a napot még akkor is hihetetlenül nagy ajándék volt, ha ezt lehetetlennek látszik beépíteni a hétköznapokba.

Kép

Kép: Freepik

Persze a karanténlét alatt is adódtak őrült reggelek, amikor már korán reggel mindnyájunkat értekezlet, online tanácsadás vagy online tanóra várt, de ez segített abban, hogy megtanuljunk még inkább odafigyelni egymásra, és alkalmazkodni a másik szükségleteihez és igényeihez. Az ilyen napok hozadéka a mottónk, amit már előző este mondogattunk a férjemmel egymásnak: „Ne aggódj, együtt mindent megoldunk.” Mielőtt még olyan képet festenék magunkról, hogy rózsaszín vattacukor felhőkön, zen üzemmódban lebegtünk a karantén ideje alatt, leszögezném, hogy bőven akadtak súrlódások, és hosszan írhatnék a konfliktusainkról is. Ezek által azonban fejlődtek a konfliktuskezelési módszereink, elkezdtünk profibbá válni az igényeink és a szükségleteink kifejezésében, illetve sokat tanultunk arról is, hogy

a viták nem a kapcsolat minőségéről árulkodnak, hanem lehetőséget teremtenek a párbeszédre, valamint saját magunk és a másik jobb megismerésére.

5. Otthon tanítás és motiválás 

A fentebb emlegetett konfliktusok főleg a tanulás és tanítás körül csúcsosodtak ki. Bár elméletben tisztában vagyok a motiváció kialakításának technikáival, olykor mégis embert próbáló feladatnak éreztem az otthon tanítást. Hiszek a fejlődési szemléletmód erejében, és fontosnak tartom, hogy a gyermekeinket abban a szellemben neveljük, hogy a hiba nem kudarc, hanem lehetőséget teremt a tanulásra és megmutatja az irányt, hogy miként fejlődhetünk a történtek által. De rá kellett jönnöm, hogy ez nem megy automatikusan, nagyon tudatosnak kell lennem abban, hogy az ösztönösen jövő mondataimat lecseréljem hatékonyabb verziókra.

Így hát nagy gyakorlatra tettem szert abban, hogy üres dicséretek helyett („Milyen ügyes/tehetséges/okos vagy!”) a kitartást, állhatatosságot és az erőfeszítést díjazzam („Látszik, hogy mennyit gyakoroltad a helyesírást. Ez aztán a kitartó munka!”),

a tökéletességre törekvés helyett pedig a befektetett energiát, a folyamatot és a fejlődést értékeljem („Ez egy nagyon bonyolult és összetett feladat volt. Igazán büszke lehetsz magadra, hogy végig odatetted magad. Különösen az tetszett, hogy nemcsak elolvastad, hanem le is írtad a szavakat. Úgy tűnik, ez segített abban, hogy sikeresen megtanuld őket.”). Az otthontanításon keresztül sokat fejlődtem abban is, hogy a tanulást miként lehet a játék elemeinek alkalmazásával szórakoztatóvá tenni. A feszültségek kezelésében pedig a legtöbbet az segített, amikor az indulataim szabadon engedése helyett feltettem magamnak a kérdést: „Amit mondani szeretnék, az előrébb fogja vinni a gyermekem életét és a kapcsolatunkat?” Sőt, arra is újra rá kellett ébrednem, hogy az indulatkezelési módszereim mintát adnak a gyerekeimnek, ezért duplán érdemes odafigyelni arra, hogy miként kezelem az érzelmi viharokat. 

6. Szabad keveset, vagy semmit sem csinálni! 

A kutatásokból régóta tudjuk, de most a saját bőrömön még inkább megtapasztaltam, hogy a multitasking nem hatékony. A megoldandó feladatok szorításában azon kaptam magam, hogy mindent egyszerre akarok megcsinálni, de semmi nem sikerül igazán. Bár nagy gyakorlatom van abban, hogy megosztott figyelem mellett végezzem a dolgaimat, ebben az időszakban a távmunkának és a távoktatásnak köszönhetően olyan mértékben borítottak el a tennivalók, hogy újra és újra emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy az élet nem egy megoldandó feladat. Sőt, azt is megengedhetem magamnak, hogy legyenek olyan időszakok, amikor nem vagyok produktív, csak pihenek és élvezem a pillanatot. 

7. Mi az, ami igazán fontos? 

Az elmúlt időszakban, az üzletek leállásának köszönhetően felértékelődött az egyszerűbb és etikusabb élet filozófiája. A boltok zárvatartása vagy korlátozott nyitvatartása miatt kevesebb felesleges dolgot vásároltunk, és mindez semmit sem változtatott az általános boldogságszintünkön, bár a gyerekeim hirtelen bekövetkezett méretváltása miatt igencsak örültünk a ruhaboltok újranyitásának. Mivel az élelmiszerboltokat is ritkábban látogattuk, ezért heti menüt terveztünk, és az ehhez szükséges alapanyagokat vásároltuk meg. Igaznak bizonyult a pozitív pszichológia állítása, miszerint a jóllét nem az élet élvezeteinek, a luxusnak vagy a kényelemnek a hajszolását jelenti, érdemes inkább a pozitív és szeretetteljes kapcsolatok, az elmélyült tevékenységek, illetve az élet értelmének és céljának megtalálása körül keres­gélni a boldogságot. 

Türelem, rózsát terem 

Mindnyájan másképp küzdünk meg a nehéz helyzetekkel, tévedés azt hinni, hogy a saját megélésünk és megoldásaink jelentik az egyedüli érvényes nézőpontot.

Egy hatalmas méretű krízis esetén hatványozottan igaz, hogy sokféle működésmódnak van létjogosultsága, így az empá­tiára, a megértésre, a toleranciára és az elfogadásra még inkább szükség van. Magunkkal szemben is. A járványhelyzet mindannyiunk számára szemléletformáló, hiszen miközben eredményesen leküzdöttük a vele járó kihívásokat, rengeteg új dolgot tanulhattunk meg önmagunkról, új szokásokat és viselkedésmódokat alakíthattunk ki, így végső soron más emberként kerülünk ki belőle, mint akik korábban voltunk. A változás nem könnyű, a folyamat szükségszerűen együtt jár a botladozással és a hibázással, ezért fontos, hogy türelmesek legyünk önmagunkkal. A kijárási korlátozások alatt élt életmódunk kiértékelésével pedig eldönthetjük, hogy melyek azok a változások és felismerések, amelyeket majd a mindennapjainkba is beépítünk. Már az is sokat adhat a jóllétünk szempontjából, ha azokat az apró új szokásainkat, amelyek hozzájárultak a lelki ellen­álló ­képességünk megőrzéséhez és a személyes fejlődésünkhöz, mindennapos rutinná formáljuk.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Úgy kezdődött, hogy elhatároztad, fotózni fogsz.
– Igen, pár évvel ezelőtt döntöttem el, hogy nagy fotográfus leszek, viszont nem volt meg a kellő anyagi hátterem ahhoz, hogy megfelelő felszerelést vegyek magamnak, és beindíthassak egy nagyobb vállalkozást. Így elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy kimegyek külföldre dolgozni, azzal az elgondolással, hogy ott több pénz tudok félretenni ehhez. Egyik reggel közöltem az akkori párommal, hogy legalább egy évre ki szeretnék költözni az Egyesült Királyságba. A mai napig hálás vagyok neki, mert mindvégig támogatott a tervemben, így 2018. szeptemberében egyik közeli barátom és férje társaságában felültem a repülőre, és elköltöztem otthonról.

Nagyon nehéz volt úgy elmenni, hogy nem tudtam, mikor láthatom legközelebb a szeretteimet, nem tudtam, pontosan mi is vár rám ott kint, a nagyvilágban, de úgy éreztem, meg kell tennem ezt a lépést magamért és a céljaimért.  

– Ott voltál egy másik országban, egy ismeretlen városban. Mennyi időbe telt mindenhez hozzászokni?
– A nyelvet beszéltem, de teljesen más otthon megszólalni néha angolul, mint felébredni egy olyan helyen, ahol csak ezt értik, és semmi mást. Itt, ha nem tudsz valamilyen szót, kifejezést, minden pantomimtehetséged elő kell venned, hogy megértesd magad az emberekkel. Az első két hét nagyon nehéz volt. A nyelv mellett meg kellett szoknom a közlekedést, és az itteni szokásokkal is meg kellett barátkoznom. Néhány hét után viszont már kezdtem ráérezni a dolgokra. Egy ideig féltem egyedül elmenni bárhova is, attól tartottam, hogy nem találok egyből haza. De ahogy telt az idő, egyre bátrabb lettem, egyre távolabb merészkedtem. Végül az első évben sikerült több mint húsz angliai városba eljutnom. Nagyrészt egyedül.

– Hogyan találtál rá a jelenlegi munkádra?
– A barátaimnak köszönhetem, hogy a kiköltözésem után egyből el tudtam kezdeni dolgozni. Ha ők nem támogatnak, akkor most nem lennék itt, ezért külön köszönet nekik. Segítettek nekem munkát szerezni, és közben próbáltak felkészíteni arra, hogy mi várhat rám abban az intézményben, ahol most is vagyok.

De persze teljesen más az, amikor ott vagy, és a saját szemeddel látod a beteg embereket. Erre a szívszorító látványra nem is nagyon lehet felkészülni.

– Pontosan milyen intézményben dolgozol?
– Ez egy agykárosultakkal foglalkozó otthon. Nem idősek otthona, igazából alig vannak idős emberek az intézményben. Olyan személyek mindennapjairól gondoskodunk, akiket valamilyen súlyos baleset ért, vagy akik drog- vagy alkoholtúladagolás miatt visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedtek. Ezek az emberek már nem tudnak magukról önállóan gondoskodni, ezért kerülnek ebbe az otthonba.

– Akkor elég sok fájdalmas esettel találkozhattál már.
– Igen. Vannak könnyebb napok is az otthonban, de általában olyan kihívásokkal szembesülök, amelyek erősen befolyásolják a mindennapjaimat. Sokszor érzem magam testileg és lelkileg is fáradtnak, kimerültnek. Több eset is elgondolkodtatott azon, hogy miért vagyok én itt, miért csinálom én ezt. Egy idő után viszont megértettem a lényeget: azt, hogy ezek az emberek nem képesek nélkülünk élni. A legtöbben balesetük után kerülnek ilyen intézménybe, mert 24 órás ellátást igényelnek. Nekik valószínűleg soha nem lesz már önálló otthonuk, vagy nem fognak tudni a családjukkal élni. Itt viszont megkapják mindazt a figyelmet, amire szükségük van, és mi igyekszünk, hogy a lehető legjobb ellátásban részesítsük őket.

Kép

– Tudom, hogy nem szeretnél és nem is nagyon lehet mélyebben belemenni a részletekbe, de elmondanád, hogy milyen érzések kavarognak benned a magatehetetlen betegek láttán?
– Nehéz ezt megmondani. Talán éppen azért, mert ezek az emberek a balesetük előtt pont olyanok voltak, mint te vagy én, csak egy ittas vezetésen, egy rossz döntésen vagy néhány szerencsétlen percen múlt az, hogy most ennyi segítségre szorulnak. De az biztos, hogy a munkám mindennél jobban rávilágított arra, hogy az „élj a mának!” mondásnak mekkora súlya van. Megtanultam a jelenben élni, összpontosítani az itt és mostra.

A holnap sohasem garantált, de ezt sokszor elfelejtjük. Csak tervezünk és gyűjtögetünk, és közben nem vesszük észre, hogy az élet maga elmegy mellettünk.

Én úgy gondolom, hogy mindenkinek meg kell találnia a saját egyensúlyát, hogy boldogan, egy teljes életet tudjon élni, amíg csak lehetséges. Én is erre törekszem.

– Egy ilyen munka mellett hogyan tudsz lelkileg kiegyensúlyozott maradni, hogyan kapcsolsz ki?
– Az utazáson kívül olvasással, festéssel és természetesen fotózással szoktam lecsillapítani az elmémet. A művészetek segítségével nagyon jól ki tudok kapcsolni.

– Mi változott, amióta kiköltöztél Southamptonba?
– Sok minden. Az akkori kapcsolatom megszűnt, most egyedül élek több ezer kilométerre a családomtól. De azért örülök, hogy itt lehetek, mert nagyon tetszik a multikulturalitás. Sok olyan kollégám van, akik Ázsia, Afrika vagy Dél-Amerika különböző tájairól érkeztek, tőlük is rengeteget tanulok. Az otthonban is történtek változások, nemrég bekerültem a senior csapatba. Itt nagyobb a felelősség, más a program, számomra picit még jobban megterhelő, mint eddig. De annak örülök, hogy egyre jobban be tudom vonni a mostani munkakörömbe azt, amire a mesterképzés felkészített. Tanácsadás a szociális intézményekben, ezt tanultam, így, ha jobban meggondolom, ez a munka nem is áll olyan távol a végzettségemtől.

– Összegyűlt már a profi felszereléshez és vállalkozáshoz szükséges pénz?
– Még nem, de próbálom úgy felfogni ezt az egészet, hogy mindennek megvan a maga oka és célja. Nem tudom, hogy miért kerültem messzebb az álmomtól. Úgy látszik, most mást kell megtapasztalnom, de bízom abban, hogy egy nap majd beteljesül a célom.