Hát mi nem ilyenek vagyunk. Általában rohanva indulunk, valaki még a fürdőszobában tesz-vesz, mások a cipőjüket húzzák, a legtürelmetlenebb az ajtót nyitja. Az ötéves Zsombinak arra is akad még ideje, hogy a kertben focizzon. Feleségem később meg is említette, hogy amikor feladta a szandált a gyerekre, észrevette, hogy a nadrág alja sáros, és egy kicsit szakadt. De meg kellett hoznia a döntést: vagy rettenetesen elkésünk, vagy marad a kétes küllemű nadrág. Nem akartunk még jobban elkésni.

A misén aztán gyorsan kiderül, hogy másoknak is feltűnt a ruházkodási anomália. Egymás után több anyuka is odasúgja a hosszúra nyúló prédikáció alatt: „Ne hozzunk kinőtt ruhát? Van otthon egy egész zsákkal.” Udvariasan visszamosolygunk, nálunk is zsákszámra állnak a ruhák, alig tudjuk továbbpasszolni őket. A perselyezésnél a látásból ismert hölgy szinte elhúzza előlünk a pénzes kosárkát, s alig hallhatóan mondja: „A sekrestyében van félretéve néhány jó állapotú fiú nadrág.”

Régi kedves ismerősünk, idősebb néni, kicsit szánakozva, de biztató mosollyal teszi hozzá a „Béke veled!”-hez: „A karitásznál klassz gyerekruhák vannak. Érdemes megnézni. Némelyik kicsit viseltesebb, de…” Nem fejezi be, pedig hozzátehetné, hogy annál még mindig szebb, mint amit szegény Zsombi viselni kénytelen.

Mindenkit köszönettel visszautasítunk. Áldozás után elfog a kísértés, hogy fölmenjek a szószékre és bejelentsem:

– Köszönjük mindenkinek a felajánlását, jó tudni ebben az állítólag önző világban, hogy van, ahol figyelnek egymásra az emberek. Nem állunk rosszul, magasabb az életszínvonalunk, mint az egysejtűekig visszamenőlegesen valamennyi felmenőnké. A srácoknak rengeteg nadrágjuk van, csak hajnalban kimentek focizni. Legközelebb jobban figyelünk.

Képzeletben peckesen lesétálok a szószékről, kedves néni fogja meg a karomat:

– Az elhunyt férjemtől maradt néhány szép ing. Ha nem sértem meg vele…

Magamra pillantok. A rohanásban én sem az odakészített, vasalt inget vettem fel, hanem egy pólót. Ennyit a polgárosult családról.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Milyen szakmai szempontok miatt indult el a Vár teljes megújítását célzó Nemzeti Hauszmann Program?
– A második világháború pusztításai mély, de még gyógyítható sebeket ejtettek a Budavári Palotanegyed épületein. A háborút követő kommunista kultúrpolitika azonban az értékmentés helyett a rombolást választotta, és a budai Vár hajdan volt gyönyörű épületei közül többet a földdel tett egyenlővé.

Hosszú évtizedek nemtörődömsége után itt az ideje, hogy a Budavári Palotanegyed újra visszanyerje régi eleganciáját, világörökségi státuszához méltó rangját. Magyarország, Európa és a világ kiemelkedően értékes épített és kulturális örökségéről van szó, amiért mindannyian felelősek vagyunk.

A budai Vár felújításával régi adósságot törlesztünk.

A másik fontos szempont az, hogy a Budavári Palotanegyet „visszavarrjuk” a főváros élő szövetébe, a városrész ugyanis elvesztette élő kapcsolatát az emberekkel, és egyszerű turistalátványosság lett. A budai Vár ennél többre érdemes. Ezért minden fejlesztésünkkel azon dolgozunk, hogy a Vár ismét olyan élményekkel teli hely legyen, ahová mindannyian örömmel térünk vissza.

– Hatalmas projektek indultak. Összefoglalná nagy vonalakban a Vár megújulásának legfőbb témaköreit, csomópontjait?
– A Dísz tértől a Szarvas térig újjáépítjük a magyar építőművészet egykori remekeit, a városrész ikonikus épületeit, valamint megújítjuk a budai Vár környezetében található zöldfelületeket, sétányokat, várkerteket, parkokat.

Kép

Fodor Gergely kormánybiztos - Kép: Nemzeti Hauszmann Program

Egy otthonos és kényelmes városrészt szeretnénk kialakítani. Felújítjuk a várfalakat és a lépcsőket, akadálymentes rámpát és lifteket építünk, hogy az itt élőknek és az idelátogatóknak könnyebb legyen feljutni a Várba. A Várat visszaadjuk a sétálóknak, ezért autómentesítettük a Szent György teret és egy új mélygarázst is építünk, hogy a látogatók a várfalakon kívül biztonságban letehessék az autóikat. Munkánk során a látványosságok mellett családbarát szempontokat is figyelembe veszünk, ezért padokat, mosdókat és pelenkázókat is létesítünk.

– Felépítenek olyan régi, egykor emblematikusnak számító épületeket, amelyek időközben megsemmisültek. Nem egy adott korszak egységes látványvilágának rekonstruálására törekednek, hanem minden művészettörténeti korszakból a legjobbat, legjellemzőbbet, a „legjobb arcát” akarják bemutatni?
– Épp az ellenkezőjéről van szó: a Budavári Palotanegyed a 19. és 20. század fordulóján élte fénykorát, amikor programunk névadóját, Hauszmann Alajost bízták meg a Budavári Királyi Palota és környezetének újjáépítésével. Hauszmann idején a legkiemelkedőbb magyar iparosok és művészek dolgoztak itt: ekkor bővítették ki a palotát, ekkor alakították ki a reprezentatív termeket és udvarokat. Olyan remekművek készültek, mint a Lovarda és a Főőrség épülete a Csikós udvarban. A Vár a virágkorát élte, ezt szeretnénk visszaidézni a fejlesztésekkel.

Szerencsések vagyunk, mert Hauszmann Alajos és munkatársai nagyon precízek voltak, ennek köszönhetően a korból számos archív fotó, eredeti tervrajz és dokumentáció maradt fent, amelyek segítik a hiteles rekonstrukciót. A korabeli mestereket tekintjük mintának a helyreállítások során.

– Ez a nagyszabású városrész-szépítő program még olyan apróságokra is kiterjed, hogy például pórázt kaptak Mátyás király vadászkutyái Strobl Alajos híres szoborcsoportjában. Ennyire fontosak a részletek is a nagy egységek mellett?
– Mindig a leghitelesebb rekonstrukcióra törekszünk. Így volt ez valóban a Mátyás kútja felújításánál is, ahol azokat a hiányosságokat is pótoltuk, amelyeket a háború utáni restaurálás során kihagytak: a kutyák pórázát és Mátyás király számszeríjának húrját. A Budavári Palotában újjáépülő Szent István-teremben például a Zsolnay pirogránit képektől, a faburkolatokon és a függönyökön át a csillárok foglalatáig minden ugyanolyan lesz, mint az eredetiben. Ráadásul az egyes elemeket az eredetileg is használt hagyományos módszerekkel gyártják újra.

Kép

Mátyás kútja előtte-utána - Kép: Nemzeti Hauszmann Program

A korhű rekonstrukció mellett a megváltozott funkciókhoz és a 21. századi elvárásokhoz is alkalmazkodunk. A Főőrség és a Lovarda például kívülről ugyanúgy néz ki, mint egykor – méghozzá az eredetileg is használt római cement alkalmazásával –, de az épületek természetesen már megfelelnek a korszerű tűzvédelmi előírásoknak, és földrengésbiztosak is.

A Lovarda belülről is hiteles mása az eredetinek a díszes tetőszerkezettel, a páholyokkal, a színes üvegablakokkal és a lambrin faburkolattal, de a multifunkcionális rendezvényteremként újjászületett épületet felszereltük a legmodernebb hangtechnikával, valamint a rendezvényeket kiszolgálni képes konyhát és ruhatárat alakítottunk ki. A korábban a testőrség elhelyezésére szolgáló, most szintén újjászületett Főőrség is Hauszmann Alajos eredeti terveit idézi.

A Főőrség épülete - Nemzeti Hauszmann Program

– Az állami reprezentáció terei lesznek majd túlsúlyban, vagy fontos szempont az is, hogy minél több műemléket „birtokba vehessenek” az emberek?

– A budai Vár mindig is az államélet, az egyházi élet és a polgárság mindennapi életének természetes színtere volt. Ez ma sincs másként, azzal együtt, hogy az ország egyik legkeresettebb látványossága. Célunk, hogy ezt az érzékeny egyensúlyt a jövőben is megőrizzük.

Fejlesztéseink nemcsak a múlt értékeinek helyreállítását szolgálják. Fontos számunkra, hogy aki a Budavári Palotanegyedbe látogat, az otthonosan érezze magát, azaz szívesen használja és szeresse mindazt, ami a Hauszmann Program keretében épül vagy megújul.  

Kép

A Lovarda épülete - Nemzeti Hauszmann Program

A Lovarda – környezetének rendezése után – 2021-ben nyílik meg a nagyközönség előtt, és várhatóan a város népszerű rendezvényhelyszíne lesz. A Főőrségben kávézó és kiállítótér kapott helyet. Ez a pandémiás helyzet miatt csak később lesz látogatható. 2021. augusztus 20-tól mindenki megtekintheti a Budavári Palota egykori legszebb reprezentációs termét, a Szent István-termet. Mátyás kútjának felújításával elkészültünk, jövőre pedig a Halászó gyerekek kútja is megújul. Ugyancsak az itt élők és az idelátogatók kényelméért és kedvére szépítjük és tesszük rendbe a Várba tartó összes sétautat, a várkerteket és parkokat. A következő években eredeti magasságában újul meg a Honvéd Főparancsnokság, amelyben látogatóközpontot, közösségi teret és izgalmas kiállításokat alakítunk ki.

Két épület kap a visszaépítése után irodai funkciót. Az egyik a Dísz téren a Vöröskereszt székház, a másik a Szent György tér romterületén újjászülető József főhercegi palota. Utóbbit azonban úgy alakítjuk ki, hogy annak legszebb reprezentatív terei – így a pompás, üvegtetejű díszlépcsőház és a bálterem –, továbbá a palotához tartozó neoreneszánsz kert a nagyközönség számára is nyitottak lesznek.

Kép

A József főhercegi palotakert látványterve - Kép: Nemzeti Hauszmann Program

– Egy ilyen sűrűn beépített területen mennyire tudnak érvényesülni ökológiai szempontok?
– A Budavári Palotanegyedre mindig jellemzőek voltak a zöld parkok, a fákkal, virágokkal teli várudvarok, vagy a gyümölcsöket termő várkertek. Az elmúlt évtizedekben sajnos ezek gondozására is kevesebb energia jutott. A Nemzeti Hauszmann Program most arra is lehetőséget teremt, hogy rendbe tegyük ezeket a zöld felületeket. A páratlan panorámájú Ellyps sétányt például idén év végéig teljes hosszában felújítjuk, méghozzá fenntartható és értékmentő módon, a kibontott kőtömböket és járólapokat ugyanis kijavítva építettük és építjük vissza. A sétány mellett sok helyen megújítjuk a növénytakarót is, amelynek vízellátásáról új beépített öntözőrendszer gondoskodik.

– Hogyan férnek össze a turistaközpont-jelleggel azoknak az embereknek az igényei, akiknek a Vár az otthonuk vagy a munkahelyük?

– Büszkék vagyunk rá, hogy a budai Vár egyre népszerűbb a látogatók körében, ugyanakkor fejlesztéseink során a Várban élők igényeire is figyelemmel vagyunk.

Azáltal, hogy a Budavári Palotanegyedben új, magas színvonalú gasztronómiai és kulturális élményeket kínálunk, csökkentjük a Halászbástya és a Mátyás templom környékére koncentrálódó turistaforgalmat, amely jellemzően a polgárvárost terhelte. Mi több, abban is joggal bízunk, hogy a Hauszmann Program fejlesztései az itt élőknek és az idelátogatóknak is megannyi új felfedezni valót kínálnak.

– Meddig tart a Hauszmann Program?
– A Nemzeti Hauszmann Program 2030-ig kapott megbízást, addigra kell mindennel elkészülnünk. Befejezzük a jelenleg zajló beruházásokat, jövőre pedig újabb három épület visszaépítését és egy új, háromszáznál is több autó befogadására alkalmas várgarázs építését kezdjük meg. A Budavári Palota déli összekötő szárnyának felújításával jövőre készülünk el, utána a palota felújítását a Szent György tér felől folytatjuk.

– Mi pontosan az ön feladata ebben a hatalmas projektben, és melyik az a munka, amelyik mostanában leginkább foglalkoztatja?
– A Budavári Palotanegyed megújításáért felelős kormánybiztosként a fejlesztések irányát határozom meg, felelek a végrehajtásukért is – amelyben a legfelkészültebb munkatársakra támaszkodhatok. Elődeink örökségének nagyságához felérni önmagában kihívás, de ami a legnagyobb és legszebb feladatunk lesz, az a Budavári Palota teljes felújítása. A munkálatok előkészítése jelenleg is zajlik, és elkezdtük a teljes körű műszaki, építészeti, művészettörténeti és funkcionális állapotfelmérését is. A teljes épületegyüttes rekonstrukciója biztos, hogy még néhány évig eltart, de azt garantálom, hogy a végeredmény csodálatos lesz. Örömére fog szolgálni a magyaroknak, a hazánkba látogatóknak és a következő generációknak is.

Maga vagyok a kettősség és az ellentmondás. Belül vadóc, fiús kislány voltam, kívülről viszont egyáltalán nem, csak és kizárólag szoknyát voltam hajlandó felvenni. Ez a kettősség az egész életemet végigkíséri. Balett-táncos szerettem volna lenni. A legnagyobb örömöm volt, ha hozzájuthattam valamely orosz balettelőadás felvételéhez, teljesen elbűvöltek, akárcsak a felettünk lebegő felhők. Rajongtam értük, a természetért. Mi lenne, ha felhőfestő lennék? Hanyattfeküdtem a földön, a füvön, a hintaágyon, és csak néztem a felettünk elsuhanó, halkan mozgó, fehér, habszerű felhőket. Majd rájöttem, hogy ez lehetetlen vállalkozás lenne, akárcsak a balett, mert a tánctanár közölte velem: „Alkalmatlan vagy erre a táncra!”

A szépség iránt viszont mindig is fogékony voltam. Reprodukálni akartam a természetben fellelhető sokszínűséget – ez volt az egyik alapmotivációja annak, hogy fessek. Az ecsetek egészen korán, már óvodás koromban jó „barátaim” lettek – úgy éreztem, az ujjaim közé simulnak, pont odaillenek – az óvó néni pedig mindig megengedte, hogy szabadon rajzoljak, fessek. Az óvodában tudták, hogy anyukám kirakatrendező, és talán azt gondolták, véremben van a kreativitás.

A festésre korán komoly indíttatást éreztem. Ez volt az első és talán az egyetlen dolog, amiben sikerélményt éltem át.

Egyedül kamaszkoromban ingott meg a bizalmam: „Tényleg a festés az én utam? Elég jó vagyok én ebben? Valóban van tehetségem? Méltatlan vagyok hozzá.” De azóta rendszeresen olyan emberek kerültek-kerülnek az utamba, akik megerősítenek a hitemben. 36 éves korom óta tudom biztosan, hogy ez az én utam. Mindig az motivált, hogy azt a fajta szeretetet, ami bennem van a világ iránt, kifejezzem a festés által. A megélhetés, az anyagi dolgok soha nem érdekeltek, pedig sokszor az orrom alá dörgölték mások, hogy ebből nem fogok tudni élni... de én tudtam, hogy nélküle sem. Nem tudtam elképzelni, hogy mi mást is csinálhatnék. Én ehhez értek. Sosem vágytam gazdagságra, nem lennék boldogabb, ha milliomos lennék. Annyi mindentől elestem volna, ha csak a pénz után futok. Sokszor, ha választani kellett, a rosszabbat választottam, a csúnyább almát, a nehezebb feladatot, mert azt éreztem, hogy majd jobbá, kecsegtetőbbé teszem… A tökéletlen mindig jobban vonzott. Talán mert semmi sem volt tökéletes körülöttem.

Kép

Hájas Réka

A szüleim házassága egy sorsszerű szerelem története. A környezetük nem akarta, hogy összeházasodjanak, és édesanyám is érezte, apukám nem a legjobb társ a számára, mégis szerette. Apukám jóképű, maszkulin, bohém férfi volt. Ők ketten nagyon akartak engem, vágytak a szerelmük gyümölcsére, és én nagyon hamar meg is fogantam, de rajtuk kívül kevesen akarták, hogy megszülessek. Születésem után csak négy és fél-öt évig éltünk együtt, így korán egyedül maradtam anyával, aki annak ellenére, hogy sokat szenvedett, gyötrődött, és jól ismerte apám hibáit, soha nem nevelt ellene. Megtanultam, tudni kell hibákkal együtt is szeretni.

Édesanyámat mindig is csodáltam, számomra ő egy szent. Tőle tanultam a kitartást, azt, hogy bízzak magamban, mert ez a motorja a saját életemnek, és hogy soha ne adjam fel. Próbáljam újra, és megint újra, csak valahogy másképp! (mosolyog)

Erre a tudásra később nagy szükségem lett. Az ő életén keresztül láttam, hogy egy anyában mekkora erő van, hogy mennyi mindent tud egyedül is végigcsinálni úgy, hogy közben talpig nő marad. A nőiességet is tőle tanultam, figyeltem őt, rajongtak érte a férfiak. Mindennap elegánsan indult útnak, akkor sem felejtett el egy csipet sminket feltenni az arcára és a ruhához illő cipőjét felvenni, amikor már alig állt a lábán. Kirakatrendezőként nap mint nap rengeteg emberrel találkozott, akik között volt egy nő, egy jelmeztervező, aki mindig feketében járt. Lehet, hogy gyerekként ijesztőnek kellett volna látnom, de az én szememben ő meseszép volt, igazi egyéniség. Róza ragyogó személyisége, stílusa sosem volt mesterkélt – akkor még nem is ismertem a szót, de ma már tudom, mi áradt a lényéből: az önazonosság. Ahogy cseperedtem, egyre inkább feltűnt, hogy van bennünk valami közös. Benne is megtalálható az a fajta kettősség, ami bennem is megvan.

Édesanyám nagyon stabil ember, néha idegesítő is a számomra, hogy őt nem lehet kibillenteni, míg én egy nyughatatlan természet vagyok. Rózával több ponton is hasonlóan alakult az életünk. Neki is van egy autista fia, mint nekem, akiért mindent meg akart tenni. Az autizmus minden létező aspektusát körbejárta, megpróbált annyi mindent megtudni róla, amennyit csak lehetséges. Sokat köszönhetünk neki azért, hogy mára ennyi mindent tudhatunk erről a tünetegyüttesről. Kislányként sokat voltam együtt Róza fiával, ezért mire a fiam megszületett, számomra már nem volt ismeretlen az autizmus. A Jóisten a tenyerén hordozott, felkészített.

Nekünk ő a legnagyobb csodánk: az én Janóm nem beszél, de mindent megért, és mi is mindent megértünk, amit ő szeretne közölni velünk.

Van egy nagyfokú lényeglátása, rá nagyon igaz, hogy minden és közben semmi is vagy. Egyszerre van is és nincs is rád szüksége. Itt van veled egy légtérben, de nem akar veled beszélgetni, mégis mindent tud. Van benne egy mély bölcsesség, amit a maga módján át tud adni nekünk, de ehhez idő kell és figyelem. Már egy fél fejjel nagyobb nálam (nevet), de van egy közös szeretetpillanatunk: odabújik hozzám, én pedig elénekelem neki a kedvenc dalát. Szavak nélkül beszélget velem. Tanítja a lélek nyelvét.

Kép

Hájas Réka festménye

Az én tapasztalataim szerint az autizmusban az első időszak a legnehezebb, körülbelül hatéves korig. Embert próbáló évek, ilyenkor a házasságok közül sok megy tönkre. Utána van egy nyugalmi időszak, 6-tól körülbelül 16-17 éves korig. Majd újra nehéz lesz, mert ott van egy felnőtt ember, aki nem önálló, akinek mindig szüksége lesz valakire, de te nem biztos, hogy egy idő után fizikálisan bírod majd, hogy segítsd őt. Persze ilyenkor jönnek a testvérek, a lányaim nagyon szeretik Janót. Kecskeméten létrehoztunk egy nappali foglalkoztató intézetet, amelynek a Csodabogár nevet adtuk. Ide a felnőtt autisták járhatnak. A mai napig is néha reméljük, hogy fog egyszer beszélni, de már 13 éves, egyre kevesebb rá az esély.

Mivel anyával annak idején ketten maradtunk, a pályaválasztásom és az anyagi lehetőségeink is korlátozottak voltak. Engem felvettek Szegedre egy művészeti szakgimnáziumba, de nem mentem el, mert nem tudtuk fizetni. Töréspont, szünet, életszakadás. Olyan volt, mintha egy sötét alagútban sétálgatnék, amelynek egyik oldalán sincs fény… Nem tudtam, hogy ezután hogyan lesz belőlem művészettel foglalkozó, alkotó ember. A családban többen is mondták, hogy tudhatok valamit, mert valahányszor együtt volt a nagycsalád, mindig minden gyerek körém gyűlt, engem várt. De én nem éreztem, hogy bármiféle különleges érzékem lenne a gyerekekhez. A pályaválasztásnál gondoltam először arra, hogy akár tanár is lehetnék, de előtte az én szememben csak az alkotás létezett. Mivel anyunak műhelyei voltak, nem láttam mást, csak hogy hogyan hoz létre a semmiből valami szépet. Emlékszem, volt, hogy az üzlettulajdonos teljes imidzsváltást kért, ekkor mi szabadjára engedtük a fantáziánkat – rengeteg betűtípus közül kiválasztottuk a megfelelőt, vágtunk, ragasztottunk, díszítettünk, festettünk. Anyu egy idő után engedte, hogy egyedül rendezzem be a kirakatokat. Egy időben esküvői dekorációkat is készítettünk, amiben apukám is sokat segített, volt, hogy tüdőből felfújt 600 lufit. Csodáltam érte. (mosolyog)

Végül elvégeztem a tanítóképzőt. Diplomázáskor már kristálytisztán láttam – hiszen a saját bőrömön tapasztaltam –, hogy a rajzot nem jól tanítják az iskolákban.

Rajzórán a gyerek azt érzi, hogy ő nem tud rajzolni, és elmegy az egésztől a kedve. Pedig csak máshonnan kellene megközelíteni! Fantáziája, képzelete mindenkinek van, ha pedig különösebb tehetségünk van a rajzhoz, az egy plusz adomány. Szerintem a rajzot meg lehet tanulni, a 80 százalékát az adja, hogy odateszed magad türelmesen és csinálod. Én mindig megtanítom a gyerekeknek, hogy van öt barátunk, vagyis öt alapformánk: a téglalap, a négyzet, a kör, az ovális és a háromszög. Ezek segítségével gyakorlatilag mindent meg lehet rajzolni, és a tanítványok visszajelzéséből látom, hogy ez jó út. Látásmódot mutatok, mankót adok a gyerekek kezébe. Van, hogy mindössze ennyit kérdezek: „Csilla, miért rakod a sarokba a napot, amikor a nap mindenütt ott van?” – és neki már szárnyra is kel a képzelete.

Kép

Hájas Réka festményei

Hat-hét éves kor körül megmutatom nekik, hogy az alapformákat hogyan lehet összeilleszteni – vannak olyan gyerekek, akik megelégednek azzal, amit az alapformákból ki lehet hozni, és örülnek annak, hogy meg tudnak rajzolni akár egy óriás cserebogarat is, hiszen rájönnek, hogy az tulajdonképpen nem áll másból, mint négy darab ovális forma összeillesztéséből. Míg mások, ha többet szeretnének, hozzá fogják tenni a saját történetüket… 21 éve tanítok, és a tanítás alatt annyi szeretetet kaptam vissza a gyerekektől, mint sehol máshol. Más vagyok anyaként, más tanítóként, és imádom azt a Rékát, aki az osztályteremben vagyok. (mosolyog)

Az anyaság megváltoztatta a festészetemet színeiben és látásmódjában is.

Érdekes, de ahogy a gyerekek jöttek, egyre nagyobb képeket festettem, legutóbb 2x1 méteres festményeket készítettem. Úgy érzem, hogy csak ilyen nagyban tudom megmutatni, ami most bennem van. A nőalakjaim nagyon jellegzetesek, de rendszeresen visszatérő motívumaim a lovak és a madarak is. A madarak majdnem minden képemen megjelennek, jellegzetes szereplő nálam a sárgarigó és a türkiz kismadár. Ők mindig pozitív változást hoznak az életembe.

Fekete, zöld, lila – a színek, amik a legközelebb állnak hozzám. Ruhákban viszont csakis a fekete. A ruha formája, mintája, mondanivalója feketében mutatkozik meg a legjobban. Van benne valami drámaiság, és én imádom, ha valami dramatikus, illetve ha a formákban fellelhető az archaizmus, a régiség. Úgy érzem, hogy nem jó korban élek. Az egyik legnagyobb vívódásom, hogy a mostban kell valamit alkotnom, csinálnom, hiszen nem véletlenül vagyok itt; de én legszívesebben Marie-Antoinette lennék, vagy akár korábbi korokban is élnék, például az 1400-as években. A fürdés mondjuk hiányozna, mert fürdeni nagyon szeretek. (nevet)

Otthonom meghitt, egyedi, színes, igazi kuckó, ahol négyünk szeretetközössége teljes összhangban tud létezni: a két lányom, a fiam, Janó és én.

Nekem nincs férjem, és már nem is lesz. Soha többet nem szeretnék férjhez menni, mert nem tudom úgy csinálni, ahogyan működne, rosszul meg nem akarom. (szomorúan mosolyog) Hosszú évekig voltam társfüggő, ami csak mostanra múlt el, és ahogyan most vagyok a gyerekeimmel, azt nagyon szeretem. Már nem ragaszkodom görcsösen ahhoz, hogy rám találjon az igazi…

A legnagyobb álmom most már az, hogy saját műhelyem lehessen.

Kétszer már megvalósult, de mind a kétszer elvesztettem, és ezekre a búcsúkra mély fájdalommal, önhibáztatással gondolok. Lehet, hogy ezek jelek, hogy ezt az álmot fel kellene adnom? De közben meg látom magamat a saját műhelyemben… (mosolyog)

Bár nehéz a mindennapokat levezényelni, mégsem kínkeservesen élem meg a gondokat. A Jóisten megmutatja a megoldást, és én inkább attól félek, hogy nem tudok elég hálás lenni neki. Minden napban keresem a szépet, a jót – ezt az egyszerű életszemléletet és a kitartást szeretném átadni a gyerekeimnek. Megszállottnak kell lenni. A tanítványaimnak is szoktam mondani: „Ha tényleg rajzolni akarsz, akard nagyon, tarts ki, dolgozz szorgalommal, és ha ez a te utad, ki fog nyílni előtted az összes kapu!”

Az első alkalomhoz mindig kell egy csábító. Engem a férjem vett rá, hogy kinőve az iskolai testnevelésórák és egyesületi edzések időszakából, önként (ha nem is dalolva, mert tüdőkapacitásomat illetően annyira nem voltam edzett), különösebb ok nélkül futásnak eredjek. Nem mondhatnám, hogy jólesett. A cipő törte a sarkam, szúrt az oldalam, idegesített, ha életem párja előttem futott, mert nem tudtam tartani a tempót, az is, ha mögöttem, mert úgy éreztem, túl lassan haladok, ha pedig mellém szegődött, az bosszantott, hogy rendszeres kommunikációs kapcsolatot akart velem fenntartani, holott nekem épp elég volt a légzésem fenntartása.

Nem adtam meg magam egykönnyen, egyelőre csak kocasportoló lettem, aki társaságban szívesen mesél „amikor legutóbb futni mentünk...” kezdetű történeteket, de a fél éve meglévő futócipője azért elég újszerű, még úgy is, hogy abban jár kirándulni.

A terhesség és az anyaság korai szakaszában hamar meggyőztem magam, hogy életemben nincs helye az effajta szenvedélyeknek, de közben, ahogy lenni szokott, pótszerekkel helyettesítettem a napi adagot: például bevásárlás 2x10 kilóval bicepszre, napi 2x20 perc törzshajlítás, illetve guggolás karlendítéssel (játékok fölszedegetése), ablakpucolás hatfokú létrán és három hisztis gyerekkel (kétpercenként le-föl) vádlira, combra és vállra, valamint sprint az ovi, az iskola és a művelődési ház között, bilire szoktatás időszakában (egy gyereknyi) súllyal nehezítve.

Egy anyukatárs vett rá, hogy egy idő után mégis ráálljak valami erősebbre, ahonnan aztán nem volt visszaút.

Azzal tudott elbizonytalanítani, hogy lihegés nélkül lekörözött, amikor a csemetéink homokozólapátját elorrozó kisfiú után eredtünk a játszótéren, és mindezt egy olyan farmerban, amelyet állítólag még a terhessége előtt vásárolt. Ő a közeli fitneszterembe járt, és mivel egyáltalán nem mutatkoztak rajta a bölcsészkörökben kellőképpen lesajnált fitneszcica jegyek, én is felbátorodtam. Otthon végigpásztáztam a neten a terem kínálatát. Veszélyesnek látszó kifejezések sorakoztak egymás mellett, olyanok, mint zsírégető vagy hot iron... A legártalmatlanabbnak az alakformáló tűnt…

A harmincadik percben beláttam, hogy a step padon le föl ugrálni mégsem az, mint ablakpucoláskor a létrán, mert otthon kihagyhatok pár ütemet (itt viszont csak a látványos cipőkötés és orrfújás árán), otthon senki nem kiabál, hogy magasabbra húzott térddel szaladjak a kakaóért vagy porszívózás közben húzzam le a vállakat. Amikor a negyvenedik percben már kezdtem magam lebeszélni a következő edzésről, észrevettem, hogy az én padom magasabban áll, mint a többieké, ez adott némi reményt. Másnap az izomláztól nem nagyon tudtam lépcsőzni, leülni, fölállni, lehajolni, hogy bekössem csemetém cipőjét (az enyémen szerencsére nem volt fűző) fölrakni a gyerekemet a hintára. Kutyaharapást szőrivel, tartják a gyakorlott másnaposok. Egy hónap után beláttam, hogy mégsem az én világom a „6x48 lábemelés a kemény popsiért”, és valami ütősebbet kerestem. Na nem szó szerint, mert a bokszkesztyűt azért nem vettem fel, de sikerült egy jó edzőt és egy jó kis reggeli csapatot találnom. Így még a „gondatlan anya” érzést is kiiktattam, mert reggel a gyerkőcök már, illetve még iskolában, óvodában vannak.

Bár a farmer, amit megcéloztam, közben kiment a divatból, de olyan átalakuláson mentem át, amire nem is számítottam: egyszer csak tudtam például fekvőtámaszozni, aminek ugyan látszólag nincs gyakorlati haszna, de felmérhetetlen pozitív hatása van egy fiatalkorból kifelé tartó anyuka önértékelésében. És az olyan pillanatokban, amikor a munkahelyeden félbe kell hagynod egy megbeszélést, mert a gyereknek zongorabemutatója van, de elkésel az előadásról, és miközben a duzzogó csemetédet vonszolod haza, eszedbe jut, hogy nem vettél holnapra tízóraira való zsömléket, majd otthon kiderül, hogy amit reggel kimostál, senki nem teregette ki... Na akkor nagyon jó érzés, hogy reggel milyen vitézül nyomtad a plenket, és akkor is tettél valamit az egészségedért is, ha egész nap csak kekszet ettél kávával.

Szóval edzésfüggő lettem. És semmi motivációm, hogy leszokjak.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Ahogy beszippantom a fodrászatillatot, elragad a kamaszkori érzés, amely a gyomorból indul és a végtagok felé fut, kis híján arra ösztönözve alsó végtagjaimat, hogy irányt változtatva kiforduljanak az ajtón. Mert mi van, ha mégsem lesz az igazi? Aztán persze azonnal eszembe jut, hogy korom egyik előnye, hogy már rám talált az Igazi, és talán két évtized és három gyerek után nem tántorítja el némi hajszínváltás.

Kedvenc fodrászom „naugye” arccal nyugtázza bejelentésemet, mint aki biztos volt benne, hogy előbb utóbb ez lesz a vége az én csak természetesen filozófiámnak.

Aztán megkérdezi, milyet is szeretnék, én sietve mondom, hogy az eredetit, olyan gesztenyét, erre ő: „Azt ne várd, teljesen olyan biztosan nem lesz, egyébként is gesztenyéből sokféle van.” Meg sem merem kérdezni, hogy ezt hogy érti, csak bízom benne, hogy gesztenye alatt ő is arra a szúrós héjú termésre gondol, és véletlenül sem a külső zöld burkára, sőt talán anno csinált is belőle az oviban mindenfélét, és ezért pontosan rögzült a szín az emlékezetében… és hogy azokat a piros meg vörös színeket abban a tálkában nem nekem keveri olyan nagy gonddal. (Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd abban reménykedem, hogy még nem én következem a fodrásznál.) Megnyugtat, hogy á, ez nem ilyen lesz és tényleg nem: a hajamon már éjfekete. Lehet, hogy az utcai árus szénné égetett sült gesztenyéi adták a színmintát?

Ülök elmaszkírozva, és nagyon remélem, hogy a felismerhetetlenségig, mert ebben a pillanatban ruganyos léptekkel lép be a női fodrászatba egy úriember, akivel egy hete üzleti megbeszélésünk volt. Akkor úgy éreztem, sikerült a kifogástalan megjelenésű megbízható partnert megtestesítenem, most viszont égnek meredő csutkával, széles sötét sávval a homlokomon ülök, nem éppen előnyös infravörös fényben a lámpák alatt, s tartok tőle, ez nem a legideálisabb tárgyalási pozíció a lezáratlan kérdésekhez. Próbálok egy hirtelen felkapott újságba mélyedni, és csak percek múltán veszem észre, hogy egy olyan kiadványt használok pajzsul, amelynek címlapján egy kebelcsoda feszít „Hogyan lehetne még nagyobb?” felirattal. Hát, nem túl alkalmas eszköz a férfiszemek elől való elrejtőzésre, azonban az illető szerencsére csak egy pillanatra néz felém, s hamarosan fény derül ennek, valamint éjfekete tincseinek titkára is. Fél óra múlva már ő ül egy újság mögé bújva, s én már egyáltalán nem aggódom, hogy rám köszön, sőt biztos vagyok benne hogy hálás lesz, ha nem emlékeztetem majd erre a találkozásra.

Hamarosan törölközővel a fejemen már a tükör előtt várok, mint szobor a leleplezésre. Fodrászom bűvészmozdulattal rántja le rólam a leplet, és én azon sem csodálkoznék, ha ebben a pillanatban egy galamb repülne föl alóla, de csapzott hajam látványa egyelőre semmilyen sokkhatással nem jár.

Miközben a hajszárító egyre láthatóbbá varázsolja a változást, sejtem, hogy az elégedetten mosolygó fodrász gyönyörű és előnyös új frizurámról áradozik, mert hallani semmit nem hallok a fülemben maradt víz és a nagy teljesítményű szerkezet jóvoltából.

A lelkendezést családom nőtagjai is folytatják, s közben én azon tűnődöm, hogy vajon van-e innen megállás a különböző implantátumok és arcfelvarrások felé vezető lejtőn. Eszembe jut a szomszéd néni is, aki minden reggel nagy elszántsággal rajzol szájat az orra alá piros rúzzsal… Ez utóbbi élményből kirajzolódó sejtelmemet meg is osztom lányaimmal: „Ugye szóltok majd, ha egyszer olyan szájat rajzolnék magamnak?” Nagylányom így válaszol: „Anya, te olyan sose leszel. Te majd a szemedet fogod körberajzolni fél centivel alatta.” (Jót nevettünk, de azért azóta inkább egy halványabb szemhéjpúdert használok.)

És a fiúk? Kisfiam azzal fogad, hogy óvónéni illatom van és kivételesen a férjem is azonnal észreveszi, hogy fodrásznál voltam: „Jó lett. Mintha kicsit más is lenne. Levágták?”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A második fiú december 27-én született a Brenner családba, a kis Jánost karácsonyi ajándékként fogadhatták az Úr 1931. esztendejében, Szombathelyen. A szülők mindketten jól tudták, hogy mivel jár egy gyermek érkezése és felnevelése, hiszen az édesanya, Julianna egy tizenkét gyermekes család hatodik gyermeke volt, az édesapa, József pedig szülei tizedik gyermekeként jött a világra. Brenner Jánosnak egy öccse is született, és mindhárom fiút pappá szentelték. Pillanatfelvétel a Brenner családról 1956-ban: ünnepi feketében a két szülő és a három felnőtt fiú – nemcsak a fiúk papi gallérja ragyog ki fehéren a reverenda nyakkivágásából, hanem ragyog az édesanya, Wranovich Julianna mosolya is. Szinte madarat lehetne fogatni vele, hiszen hogy ne lenne boldog az az asszony, aki három olyan fiút nevelt fel, akik Isten szolgálatára szentelték az életüket?

A fényképfelvétel talán az utolsó felhőtlen pillanatot örökíti meg – de az is lehet, hogy az Istennek szentelt élet fényére már ekkor a kereszt árnyéka vetült. A következő felvétel ugyanis a családi archívumból egy vérrel átitatott karing – a fehér vászon úgy szívta magába a szúrt sebekből kiömlő vért, mintha csak azzal batikolták volna.

1957. december 14-én éjszaka Brenner Jánost „haldoklóhoz” csalták a rábakethelyi plébániáról. Egyedül, a miseútnak nevezett földúton indult el gyalog Zsida irányába. Nem sejtette, hogy egy csoport már elé kerülve lesben áll, miközben mások rejtekhelyükről tartják szemmel, hogy szükség esetén elvágják a menekülés útját. Igazoltatást színlelve megállították, és amikor kigombolta télikabátját, hogy elővegye az iratait, többen rátámadtak.

A sportos, jó fizikumú káplán egy ideig „igen szívósan” védekezett, miközben támadói lefogták, és halálos sebeket ejtettek rajta.

A támadók egyike több nagy erejű ütést mért János atya koponyájára, aki ettől – minden bizonnyal eszméletét vesztve – összeesett. Földre kerülése után tovább ütlegelték, tovább szurkálták, s mire a közeli tanya lakói a kutyák veszett ugatására felriadva a helyszínre érkeztek, a gyilkosok már bevégezték a dolgukat. Nyomaikat elmosta a sár.

„Málcsi néni, olyan gyönyörű a reggel! Át tudnám ölelni a világot!” – ezekkel a szavakkal köszöntötte Brenner János a reggelit készítő asszonyt a végzetes napon. S hogy mi volt a bűne a kommunista hatalom szemében? A tiszta lelke, sugárzó egyénisége, amivel számos embert az egyházhoz vonzott.

„Karácsony előtt halt meg a testvérem. Halála előtt egy karácsonyfát és egy levelet küldött a szüleinknek, amelyben megfogalmazta, hogyha nem nyeri el tetszésüket a fenyőfa, akkor küld helyette másikat. A karácsonyfa megérkezett, s egy-két nap múlva követte a hír, hogy János meghalt. Attól kezdve a szüleink soha nem állítottak karácsonyfát. Nálunk karácsonykor mindig csak egy betlehem volt” – nyilatkozta a boldoggá avatáskor a Magyar Kurírnak Brenner József, a vasvár-szombathelyi székeskáptalan nagyprépostja.

Brenner János, a katolikus egyház 2018-ban boldoggá avatott vértanúja talán a legismertebb a magyarországi kommunista rezsim keresztény mártírjai közül, de mögötte sokan sorakoznak.

Egy másik boldog családi fénykép 1954-ből: házaspár és három copfos, masnis kislány áll mosolyogva a levéli parókia kertjében. A legkisebb, szöszke lányka gyengéd szeretettel hajol a karjában dajkált játékbaba fölé. Bár a kép kissé homályos, az idő nem koptatta meg sem az arcokon játszó derűs mosoly elevenségét, sem a mozdulatok oldottságát – erről a beállított képről még évtizedek távlatából is harmónia, meghittség sugárzik a jelenbe. A három kislány édesapja, Gulyás Lajos református lelkész lett a kádári megtorló gépezet egyetlen olyan egyházi áldozata, akit jogerős bírói ítélettel ítéltek halálra és végeztek ki. Ahogyan Brenner Jánost figyelmeztette a püspöke a hatalom részéről várható erőszakra, úgy Gulyás Lajost is figyelmeztette Máté Lajos államvédelmi hadnagy, határőrtiszt, akit a mosonmagyaróvári sortűz után kimentett a feldühödött tömegből – de akárcsak Brenner János, úgy Gulyás Lajos is a helyén maradt, és tovább szolgált.

A Kádár János vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulása után Gulyás is az újra megszerveződő erőszak-szervezetek látókörébe került. 1956 decemberében házkutatást tartottak a levéli parókián, majd 1957 elején a Kisalföldben megjelent egy személyét súlyosan rágalmazó újságcikk, ami után a felesége és több kollégája is próbálta rábeszélni az ország elhagyására.

Sokaknak segített átszökni, de ő maradt, pedig egy lovaskocsi várta a parókia előtt. „Magyar ember nem hagyja el a hazáját! Még a bitófa alá is vasalt nadrággal megyek!” – mondta a feleségének.

1957. február 5-én tartóztatták le, éppen akkor, amikor a családja körében a harminckilencedik születésnapját ünnepelte. Nem egyházi perben ítélték el: a Földes Gábor és társai ellen lefolytatott eljárás során a „reakciós lelkész” szerepét osztották rá. Gulyás Lajost két héttel Brenner János meggyilkolása után, 1957 december 31-én végezték ki a Győri Megyei Börtön udvarán.

Kép

Gulyás Lajos halála azt az üzenetet hordozta: ha ki lehet végezni valakit, aki egy feldühödött tömegben megmenti egy határőr életét, akkor bárki a megtorlás áldozatává válhat. Az 1957-58-as időszak ugyanis arra szolgált, hogy – Kádár szavaival élve – „tűzzel-vassal, golyószóróval és börtönnel” világossá tegyék mindenki számára, hogy az állam kíméletlenül lép fel mindenkivel szemben, akiket a rendszer ellenségének tart.

Ahogy azt egy kihallgatótiszt kerek perec meg is fogalmazta az egyik áldozatának: „Nézze, nekünk az a feladatunk most, hogy a fiatal népi demokráciát lábra állítsuk, és azt mindenki nagyon jól tudja, maga is, hogy ennek a demokráciának a legnagyobb ellenségei maguk, papok. Nekünk magukat tulajdonképpen ki kellene irtani.”

Nem kizárt, hogy ismerték azt a szentírási részletet: „Verd meg a pásztort, és elszélednek a juhok.”

Az evangélikus egyház egyik vértanúja Csaba Gyula péteri lelkész, akit ugyan nem 1956-után, hanem közvetlenül a háborút követő zavaros helyzetben, 1945-ben gyilkoltak meg. Május 1-jére virradó éjjel felverték álmából, és elhurcolták. Többek szerint kiszúrták a szemét, kitépték a nyelvét, a holttestét megbecstelenítették. Beigazolódtak XI. Piusz pápa szavai, aki azt írta az ateista és materialista gondolat veszélyeiről szóló enciklikájában: „Ha az emberek az isteneszmét tudatosan kilopják, akkor azoknak szenvedélyei féktelenül kirobbannak a legsötétebb barbárságokban.”

Meg kell emlékezni Meszlényi Zoltán püspökről is, aki 1951. január 11-én halt vértanúhalált a kínzások következtében a kistarcsai internálótáborban. Jeltelen sírba temették, haláláról a hozzátartozói is csak évekkel később szereztek tudomást.

Tehát már 1945-ben elkezdődött az a folyamat, amelyik aztán az ötvenes években teljesedett ki, majd az 1956-os forradalom utáni megtorlásban kapott új erőre.

A kommunizmus egyházi áldozatai között voltak olyanok, akikkel a saját sírjukat ásatták meg, volt, akit tarkón lőttek, mást agyonvertek, egyeseket lövészárokban földeltek el, vagy éppen strandfürdőnek használt egykori kavicsbányába dobtak. Kétes körülmények között hunyt el például Öskü káplánja, Szekuli Pál, akire 1957. december 7-én találtak rá a plébánia kútjában. Kenyeres Károly Lajost hatan-heten támadták meg 1957. február 28-án kora este, amikor hittanóra után hazafele kerekezett Tiszavárkonyba. Egy kifeszített drótkötéllel földre buktatták, ütötték-verték, de agyonverni nem tudták, ezért a Tiszához vonszolták, ahol agyonlőtték. Kerékpárját a vízbe dobták, holttestét az alacsony vízállású folyó partfala alá dugták, és ráomlasztották a földet. Miután családja keresni kezdte, a rendőrség elterjesztette, hogy disszidált. Pap Béla karcagi református lelkész a Bakonyban tűnt el rejtélyes körülmények között 1957 augusztusában.

S hogy meddig tartott a megtorlás? Lénárd Ödön piarista szerzetes 1977-ben, VI. Pál pápa személyes közbenjárása, az egyházi elítéltek közül utolsóként szabadult a börtönből. „Kispap, nagypap, plébános, minden csuhás szélhámos, de van még lámpavas, de van még lámpavas” – ezt a bökverset pedig Fabiny Tamás olvasta egy utcai plakátra firkantva, a lelkészszentelésére igyekezve, 1982-ben.

Az egyház, a papság, a vallás ellen szított gyűlölet tehát hosszan ható méregnek bizonyult.

Habár a forradalom napjaiban nem az egyháziak játszották a főszerepet, ez korántsem jelenti azt, hogy ne lett volna meghatározó szerepük. Amellett, hogy a forradalommal kapcsolatban egyházi vonatkozásban többnyire Mindszenty bíboros, Ravasz László református és Ordass Lajos evangélikus püspökök irányt mutató beszédei jutnak eszünkbe, érdemes megemlékezni a krisztusi tanítás hű tanúiról is, akik vértanúkká lettek – a jó pásztorokról, akik életüket adták juhaikért.

A gyilkosok személyét ugyanakkor többnyire homály fedi. Többen, mások, egy csoport – ennyit tudunk rólunk. Lábnyomaikat elmosta a sár, nevüket nem jegyezték fel a történelem lapjain. A vértanúk emlékezete viszont csillagként ragyog. Hiszen a mártírok vére az egyház magvetése.

Cikkünket a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és az Országgyűlés Hivatala által 2017. december 15-én Budapesten, az Országház Felsőházi üléstermében megrendezett, „Halálra ítélve. Papi sorsok 1956 után” című konferencia szerkesztett előadásainak felhasználásával írtuk. A könyv megvásárolható vagy online is olvasható a kiadvanyok.neb.hu-n.

„Nem is kell mondjam, hogy mennyire hiányzol! Aranyos drága Lényed és a gyengédséged nem pótolja soha senki, semmi! Esténként hárman: a fényképed, Margitom és én összebújunk és sírunk. Ez a csöpp kisgyerek sírva csókolgatja fényképeden a hideg üveget vagy az érzéketlen papírt. (…) »Édes Jézuskám, hozd vissza Édesapát, legyen nekem is megint Édesapám, Jézuskám, nyisd ki a börtönt, engedd ki Édesapát!« – mondta sírva nekem.”

A sorokat olvasva megelevenedik Ilona, a csinos és bátor fiatalasszony, egyszerű kockás kartonruhájában, ahogy a vonalas füzetet megtölti kecses betűivel, aggódó, ugyanakkor reménykedő szerelmes szavakkal.

A napló előszavában a szerkesztők úgy fogalmaznak, hogy a füzet egyszerre dokumentum, eseménytörténet és vallomás. Dr. Brusznyai Árpádné Honti Ilona írása elsősorban férjének szóló krónika, amelynek révén a naplóíró megörökítette azt az időszakot, amelyet a szeretett férfi nélkül kell töltenie, abban a reményben, hogy mindez majd egy közös élet rövidebb vagy hosszabb epizódjává válik csupán. Sajnos nem így lett. Brusznyai Árpád átlagos tanárember volt, akit a forradalom leverése után, 1957 húsvétján tartóztatták le. A férfit koncepciós perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, mert azonosult a forradalom követeléseivel, és a Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnöke volt; ugyanakkor azt is érdemes tudni, hogy Árpád erélyesen fellépett a vérontás ellen, és az egyetemi fiatalság fegyverhez juttatását határozottan elítélte. Egy évvel a forradalom után, 1958-ban Pap János (ő volt az a lelkes elvtárs, akit soha nem vontak felelősségre gaz tetteiért, és 1994-ben önkezűleg vetett véget életének), az MSZMP Veszprém megyei első titkára a kiszabható legsúlyosabb büntetést kérte: a fiatal tanárt kötél általi halálra ítélték.

Honti Ilona huszonhárom éves volt, amikor Árpáddal összeházasodtak, és egy évvel később megszületett kislányuk, Margit.

Férje kivégzése után a huszonnyolc éves édesanya a váci Siketnéma Intézetben élelmezésvezetői állást kapott, s haláláig hűséges maradt férjéhez.

Naplóját olvasva nem meglepő, hogy nem engedett senkit Árpád helyére lépni. A könyvből egy szenvedélyes, végtelenül szerelmes nő portréja rajzolódik ki, aki minden érzelmet kiír magából abban a reményben, hogy utólag tolmácsolhatja kislánya mindennapjait egy édesapának, aki a családjánál talán csak Istent és a hazáját szerette jobban. Megrázó Ilona megható igyekezetét olvasni, ahogy próbál támogatókat és pénzt szerezni férje kiszabadításához, míg az olvasó végig tisztában van a szomorú végkifejlettel. A fiatalasszony gondolataiba tekintve egy időgépben érezhetjük magunkat, ami egy fájdalomtól, bizonytalanságtól és gyásztól terhes időszakba repít vissza minket. A félelemmel átitatott betűhalmazban apró fénysugárként elevenedik meg a kis Margit, ahogy a copfocskájával magyaráz és játszik, s legfőképp szeretett apja után vágyódik.

Kép

Brusznyai Árpádné Honti Ilona: Napló

A könyv, amelyet a Brusznyai Árpád Alapítvány adott ki a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közreműködésével, azért is hiánypótló, mert egy olyan perspektívából mutatja be a kommunista rémuralmat, amelyre kevésbé van rálátásunk.

Minden mártír hátrahagyott egy gyászoló özvegyet, gyermekeket, rokonokat, szomszédokat, kollégákat, barátokat, akiknek nyomot hagyott az életében a tragédia.

Amellett, hogy összetörtek szeretteik bebörtönzése vagy elvesztése miatt, helyt kellett állniuk az élők sorában, gondoskodniuk kellett azokról, akik itt maradtak, össze kellett tartaniuk a családot, amikor minden széthullott körülöttük. Honti Ilona ugyanolyan hős, mint bárki, aki egyenes gerinccel és bátran helyt tudott állni ebben a borzalmas időszakban. Az alig száz oldalas napló végén néhány fényképet láthatunk. Elmélázhatunk az akkor még valóban boldog ifjú pár esküvői fotóján, Margitka kacagásán, s közben jó eséllyel arra fogunk gondolni, hogy a történetüket mindenkinek ismernie kellene.

A könyvet lapozgatva világossá válik, hogy az ’56-os forradalom emlékezete sokkal többről szól, mint a koszorúzás, szavalás, gyertyagyújtás és a tévében felcsendülő Beethoven-nyitány. A narratíva szerepe elsöprő, a személyes történetek mindig közelebb viszik az embereket az eseményekhez, mint a történelemkönyvek, mert az elbeszélések érzelmi töltete nyomán azonosulni tudunk azokkal a személyekkel, akik megélték az eseményeket. Brusznyai Árpádné Honti Ilona naplója kegyetlenül az olvasó szívébe vési a tényt: mindenkit hazavárt valaki.

A könyv egyik bekezdésében Margitka arról faggatja a többi gyereket, hogy „nektek is elvitték az édesapátokat a rossz bácsik?”.

Amikor ezt a bejegyzést olvastam, elfogott egy hátborzongató érzés. Mintha látnám magam előtt a csillagszemű gyereket, ahogy az én hároméves kislányomtól kérdezi ugyanezt, aki azonnal rávágná, hogy „nem”. Azért nem kell a gyerekeinknek félniük attól, hogy elhurcolják a szüleiket, mert egy sokkal szerencsésebb korba születtek, mint Margit. Mert Brusznyai Árpád és a többi hős feláldozta magát egy olyan szabad világért, amiben a szerelmeseket nem szakítják szét a meggyőződésük miatt, és a gyerekek nem maradnak árván a szüleik világnézete miatt.

„Gondolok Rád, Édes jó kisfiam! Érzed? Minden este fél kilenckor, ahogy megbeszéltük.” – írta naplójában Ilona. Ma este pontban fél kilenckor én is a Brusznyai családra fogok gondolni, s tele lesz a szívem hálával, hogy a többi ötvenhatos hőssel együtt meghozták áldozatukat a szabadságunkért.

FRISSÍTÉS: A naplót 2022. szeptemberében újra kiadták. A kötet címe: „Ne sírj, édesanya, hazajön édesapa” Brusznyai Árpádné Honti Ilona naplója. 

„Van egy mozgássérült barátom, akit még a szakközépiskolában ismertem meg. Miatta kezdtem el érdeklődni a gyógypedagógia iránt, és ezen a területen szereztem diplomát 2001-ben. Később egy OKJ sportedzői tanfolyamot is elvégeztem. 2012 óta dolgozom testnevelő tanárként a pesterzsébeti Benedek Elek Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény szakiskolájában. Először sportkörként indítottam el az adaptált karatét, de most már bizonyos csoportok számára a tornaórák részeként is tanítom. Edzőtársaimmal több helyen tartunk foglalkozásokat, látássérültek, súlyos értelmi sérültek is vannak a tanítványaink között” – mondja Attila. A hagyományos harcművészet alapjaira épülő adaptált karate egyszerűbb és összetettebb technikákat, formagyakorlatokat és küzdelmi elemeket is tartalmaz. Tulajdonképpen egy különleges mozgásfejlesztésről van szó, sok koordinációs és a kognitív képességeket erősítő gyakorlattal. –

„A harcművészetek mítosza nagyon hatásos, mert szerepel benne a hős archetípusa. A gyerekek szinte kivétel nélkül szeretnének olyanok lenni, mint Mulan, mint a Kung Fu Panda vagy a tini nindzsa teknőcök. Ebben nagy motivációs potenciál rejlik, ami a fogyatékkal élőket is lelkesíti.”

„Ezt a sportot mindenki gyakorolhatja a maga szintjén, senkit sem kell eltanácsolnunk” – magyarázza a gyógypedagógus, aki a szakiskolás tömegsportért végzett munkájáért idén tavasszal Kerezsi Endre-díjat kapott.

Új utakon a fejlesztésben

Attila és segítői – akik nagyrészt az edzésen résztvevő fiatalok szülei – nyolctól tíz óráig a haladókkal, tíztől tizenegy óráig a kezdőkkel foglalkoznak, de van olyan tanítvány is, aki az egész délelőttjét itt tölti. Első pillantásra talán észre sem vennénk, hogy nem egy hagyományos karate edzésről van szó, de aztán feltűnik, hogy a teremben mindenki csuklóvédőt visel, kéket a bal, pirosat a jobb kezén. Később más, különleges segédeszközök is előkerülnek: állatfigurás iránytáblák és tarka ábrás szőnyegek.

Kép

Kép: Wilcsek Médea

„Az I-Karate Global nevű, belga szervezet dolgozta ki ezt a módszertant, amit mi is alkalmazunk, és nagyon jól működik. Hagyományos eszközöket is használunk, karikát, babzsákot és labdát. Ezekkel a gyerekekkel természetesen másképp kell dolgozni, mint az épekkel, van olyan, akit nehéz feladat-helyzetbe hozni, a súlyosan sérültek esetében pedig már az is nagy eredmény, ha képesek a figyelmüket hosszabb ideig fenntartani.”

A teremben az edzéssel párhuzamosan egy másik foglalkozás zajlik. Attila edzőtársa, Magyar Adrián irányításával Down-szindrómás fiatalok hajtanak végre különböző feladatokat, a folyamatról videófelvétel is készül. Kérdésünkre Attila elmondta, hogy az egyesület egy két éven át tartó Erasmus-projektben vesz részt, amely most ért el a záró szakaszába. „Az a célunk, hogy bemutassuk, milyen eredményekre vezet a Down-szindrómás populációban az I-Karate oktatási módszer, a különleges eszközökkel.”

„Reményeink szerint így tudományos bizonyítékot kapunk arra, hogy a középsúlyosok csoportjában igen hatékonyan használható ez a fajta fejlesztés.”

„Így talán könnyebben nyílnak majd meg a kapuk, más iskolákba is beengednek minket. Sőt, úgy gondoljuk, hogy az oktatási módszerszerünket be lehetne vezetni más sportágakba is – például kézilabdába, kosárlabdába, fociba –, megsegítve a sérültekkel foglalkozó edzők munkáját. Ez a következő nagyobb projektünk, amely Belgiumban már elkezdődött, és különösen jól működik az autistáknál és a downosoknál.”

A versenyzés új élményeket és kihívásokat hoz

Attila szeretett volna versenyzési lehetőséget biztosítani a tanítványok számára, de hazai keretek között erre nagyon kevés lehetőség nyílt. „Elsőként külföldi országként csatlakoztunk a belga kezdeményezésű Inkluzív Karate Global Szövetséghez, így a magyar sportolók részt vehettek a szervezet első, Belgiumban megrendezett Európa-bajnokságán és világkupáján. Európa számos országában jártunk versenyen. 2018-ban 14 ország 180 sportolójának részvételével Soroksáron szerveztük meg az Inkluzív Karate Globál Interkontinentális Kupát” – meséli a gyógypedagógus, hozzátéve, hogy a szövetség versenyei attól egyediek, hogy a sportolókat nagyon alaposan kidolgozott kategóriákba osztják sérültségi szintjüknek megfelelően, például az autista csoport két, az értelmi akadályozott csoport három kategóriára oszlik. Vannak olyan versenyszámok, ahol a fogyatékkal élők épekkel együtt páros gyakorlatokat mutatnak be, valamint fegyveres formagyakorlatok, ahol bottal, karddal és nunchakuval dolgoznak a versenyzők, ami már egy magasabb tudásszintet igényel. Az I-Karate Hungary egy világbajnoki ezüstérmessel is büszkélkedhet. Csatári János a World Karate Federation 2016-ban, Linzben megrendezett világbajnokságán második helyezést ért el para-karate kategóriában.

Kép

Kép: Wilcsek Médea

A fogyatékkal élő fiatalok számára a versenyek azért is jelentek nagy élményt, mivel sokuknak ritkán van lehetősége kimozdulni a megszokott életteréből.

Egy részük bentlakásos otthonban lakik, nincsenek kapcsolatban a szüleikkel, szinte csak a gondozókat ismerik. Számukra óriási esemény, hogy elutazhatnak egy versenyre, pláne repülővel, külföldre.

Hazai és nemzetközi partnerségek segítik az I-Karate terjedését

Az I-Karate népszerűsége mind itthon, mind külföldön egyre nő. „Budapesten több helyszínen is tartunk edzéseket, Szekszárdon régóta működik, Egerben pedig a múlt héten indult egy csoport. Érden tíz autistával indítanak foglalkozásokat. Nyáron szerveztünk egy három napos tanfolyamot az érdeklődőknek, ezután akár önállóan is lehet csoportot indítani, nem szükséges hozzá karatetudás. Bármilyen pedagógiai végzettséggel rendelkező kolléga használhatja a módszert, aki nyitott erre és hajlandó megtanulni” – mondja Attila.

Az építkezés nemzetközi szinten is folyik. A magyar szervezet az elmúlt években a környező országokban is segített felfuttatni az I-Karatét, nagyon jó kapcsolatokat alakítottak ki a szlovák, a román, a szerb és a szlovén szervezetekkel. Attila elmeséli, hogy már Európán kívül is érdeklődnek az általa alkalmazott módszer iránt: „Tavaly Japánból érkezett hozzánk látogatóba Kantaro Matsui professzor, a Tokiói Nemzetközi Harcművészeti Egyetem para-karate tanszékvezetője, és később nekem is lehetőségem nyílt Okinaván bemutatni a módszert. A tapasztalat azt mutatta, hogy a japán autista gyerekeknél épp olyan jól működik, mint a magyaroknál.”

„A kincset, amit megszereztél, oszd szét!”

„Már nagyon régóta foglalkozom spirituális útkereséssel. Úgy látom, minden komoly lelki fejlődést támogató út fő tanításai között szerepel, hogy az általunk elért eredmények és élmények nem önmagunkért vannak, hanem azért, hogy az emberi közösségek építésében felhasználjuk. Szerintem a mai modern út nem az aszkétikus elvonulás, hanem az, hogy a kincset, amit megszereztél, oszd szét a társadalom segítésére, fejlesztésére” – mondja Attila, aki testnevelői főállása mellett a karatét az összes fogyatékkal élő tanítványának ingyen tanítja. 

„A kollégáim nevében is mondhatom, hogy csodák között élünk. Naponta, hetente történnek velünk olyan dolgok, amiken mindenki elcsodálkozik: a gyerekek fejlődésén, vagy azon, ahogy formálódnak és megvalósulnak a terveink.”

„Vannak támogatóink, alapítványok, önkormányzatok és természetesen a szülők, akik a gyerekek mellett állnak, hozzák őket az edzésekre és a versenyekre. Némelyek szkeptikusabbak az elején, aztán a gyerekek fejlődését látva egyre lelkesebbek lesznek, ők is beállnak az edzésen és segítenek. Természetesen bennünket is támogat a saját családunk. Enélkül nem tudnánk mindezt csinálni.”

Az inkluzív karatéről készült videó megtekinthető ITT!

– Most már mondhatjuk, hogy az eddigi élete körülbelül felét a régi Jugoszláviában, a másikat Magyarországon töltötte?
– Ha valamiféle matematikai középpontot keresünk, nem emocionálist, akkor mondhatjuk.

– Az emocionális máshol lenne?
– Nehéz ezt meghatározni, mert egyrészt abból formálódunk fokozatosan, amit genetikailag kapunk, másrészt abból, ahogy a környezetünk hat ránk. Én Újvidéken egy multinacionális közösségben nőttem fel, ahol nem a magyarság volt többségben, sőt. Magyarul csak a családban és az iskolában beszéltünk, egyébként olyan környezetben éltünk, ahol ezer gyerekből hárman voltunk magyarok.

– Konkrét helyzetekben is érezte ennek a hátrányait?
– Az ember inkább általánosságban érezte azt, hogy ő egy kicsit más, egy kicsit meg van pecsételve. De én akkor is meg voltam pecsételve – sőt, talán még jobban is –, amikor átjöttem Magyarországra. Megkérdezték tőlem, hogy „Laci, te szerb vagy? Akkor hogyhogy beszélsz magyarul?” Akkoriban még Szeles Mónika is Monica Seles volt.

A kilencvenes évek elején el kellett magyarázni, hogy vannak emberek, akik a trianoni határokon túl születtek, és igen, egy kicsit másképp beszélik ugyanezt a nyelvet. Más hangnemben, más szavakat használva, talán helytelenül is, amiért gyakran kinevettek.

– Ezek szerint érték kellemetlen meglepetések. Nagyon más volt a jugoszláv és a magyar közeg?
– Tinédzserkoromban ugye itt még a kádári Magyarország működött. És mit kaptunk mi odaát, Újvidéken az anyaországtól? Valójában nem nyitott felénk ez az ország. Én délszlávok között nőttem fel – ha csak a saját szakmámat nézem, akkor remek helyen, hiszen olimpiai és világbajnokok vettek körül. Sokat köszönhetek annak a közegnek, ahol Rátgéberként – ráadásul ezzel a meg nem hazudtolhatóan német vezetéknévvel – az lett belőlem, aki. Amikor kezdtem bontogatni a szárnyaimat, az akkori Jugoszláviában mondhatni édeni állapotok uralkodtak a sportban, a multikulturális közösség előnyeit maximálisan élveztük, nem láttuk, hogy ebből előbb-utóbb egy háború, egy véres katasztrófa következik. Elfogadott részei voltunk mi is a rendszernek.

– Mit hozott magával Pécsre, ahol a kinti karrierjéhez képest mindent elölről kellett kezdenie?
– Erre azt tudom mondani, hogy általánosságban mi, vajdasági magyarok sok jót hoztunk át abban az időben. Eladtuk az ingatlanjainkat, helyette itt vettünk, tehát vagyont hoztunk, és tudást is, ami szintén vagyon. Hiszen a nyolcvanas években mi beutazhattuk a világot a jugoszláv útlevelünkkel, már nyelveket beszéltünk, széleslátókörűek voltunk. Magasabb szakmai, azaz sportkultúrából is érkeztem. Bő harminc év alatt persze itt is változtak a viszonyok, mára talán kezdik felismerni, hogy a határon túli magyarság óriási kincse Magyarországnak. De ezt az értéket ki kell bányászni! Nekem anno ki kellett harcolnom, érdemelnem a munkalehetőséget, a tiszteletet, az elismerést, ami előtte Jugoszláviában a válogatott segédedzőjeként már megvolt, de itt minden elölről kezdődött újra.

– Mennyire fogadta be a hazai sportvilág, és mennyi idő után a széles közvélemény?
– Nem éltek rokonaim a trianoni határokon belül, nem voltak barátaim, szomszédaim, csak magamra számíthattam. A rokonok közül persze később sokan átköltöztek. Vallom, hogy ma már mindenem megvan Magyarországon a boldogsághoz, egyvalami hiányzik: a gyermekkori barátaim. De akkor, ’93-ban egy olyan embernek is, aki amúgy cáfolhatatlanul magyar volt, majdnem három évet kellett várnia az állampolgárságra, sorban állva a Bevándorlási Hivatalban. Nem volt kitől segítséget kérjek. A munkatársaim, a szurkolóim, a „hű katonáim” kedveltek meg először, de nyilván nem azért, mert vajdasági magyar vagyok, sokkal inkább a kosárlabdakultúrám miatt. Ez nem dicsekvés, és nem is siránkozás, hanem egy állapot. Akkor még nem voltam többszörös magyar bajnok edző vagy szövetségi kapitány, csak egy fiatalember, aki óriási energiával megérkezett. Később sem délvidéki magyarként, hanem kosárlabdaedzőként fogadtak be, hiszen csak aki jobban ismer, az tudja rólam, honnan származom.

– Sikerült az évek, évtizedek alatt mindazt megvalósítania, amiért annak idején idejött?
– Szerettem volna Bajnokok Ligáját nyerni, szövetségi kapitány lenni, igaz, előbbit végül nem magyar csapattal értem el. De ha nincs Magyarország, Pécs és az itteni sikereim, akkor ma nem vagyok Euroliga-győztes edző.

Több és gazdagabb ember lettem sikerekben, élményekben attól, amit Pécstől és Magyarországtól kaptam. Remélem, ezzel nagyjából egyenértékű az, amit adni tudtam.

A gyertyát közben mindkét oldaláról égettem, na, nem az életvitelem, hanem a munkamorálom miatt. Éltem Moszkvában és Isztambulban is, de hazajöttem, mert szerettem volna, hogy a gyerekeim itt nőjenek fel. Azért is csináltuk meg Pécsett az akadémiát, mert itt képzelem el a jövőmet, még ha nem is romantikus sztori volt az elmúlt három évtized, sokkal inkább bányászmunka. Azért talán van egy kicsi „amerikai álom” is benne, ami azt üzeni: nem reménytelen idejönni. Aki a generációmból átjött, az nagy harc árán ugyan, de megtalálta a helyét. Talán ez a délvidékiek igazi erőssége: nagy harcosok vagyunk, erre tanított a sorsunk. És azoknak, akik harcolnak, akik el tudnak menni a falig, meglesz itt a helyük, hiszen Magyarország senkinek nem lép a fejére. De: a falig el kell menni…

Kép

Rátgéber László a Pécsi Tudományegyetemen tart előadást a habilitációs eljárása keretében, 2020 októberében.

– A gyermekei vajon mennyit szívtak magukba a délszláv és mennyit a magyar mentalitásból?
– Mindkettőt folyamatosan látják. Amikor eljönnek hozzánk a délvidéki barátaim, a gyerekek nem szerbül szólnak hozzájuk, mert nem beszélik a nyelvet, de örülök, hogy hangosan nevetnek velük. Pontosan tudják, honnan jött apa. De önmagában sem értékcsökkentőnek, sem értéknövelőnek nem tartom azt, ki honnan származik. Nekem Délvidéken a barátaim 70 százaléka nem magyar. Ez az újvidéki népesség összetételéből is következik, és 30 százalékra is csak a család meg az iskola emelte fel a magyar ismerőseim arányát. A gyerekkori barátaim ma a világ minden pontján élnek: Kanadában, Ausztráliában, Amerikában, Budapesten, Düsseldorfban. Kevesen maradtak Újvidéken.

– Mi a tapasztalata: nagyon mások a különböző néplelkek? Edzőként például másképp érdemes a magyarokhoz szólni?

– Ami biztos: nem lehet azt tanítani, hogy mi, magyarok jobbak vagyunk mindenkinél, de azt igen – és ez a lényeg –, hogy senkinél sem vagyunk kevesebbek, rosszabbak.

Ez az az önbizalommal teli állapot, amellyel a magas szintű teljesítmény elérhető, és így lehetséges mindig megnyerni a kulcsmérkőzéseket. Noha a sportban a győzelem és a vereség is múlandó. Önmagad legyőzése az örökkévalóság! Nagyon fontos ez a hozzáállás, ami egyben életfilozófia is. Mára előreléptünk ebben.

– Miben változott még a magyarok gondolkodása az elmúlt bő harminc év alatt ön szerint?
– Még 2004 decemberében is volt egy népszavazás a kettős állampolgárságról, ami nagy pofont adott nekünk… Emlékszem, a nyolcvanas években – huszonéves voltam akkor – a kis határátkelőkre. Magyarországról nem nagyon lehetett külföldre utazni, de a szegediek le tudtak jönni Szabadkára. Mi Szabadkáról az ismerősöket törvényellenesen, nagy titokban vittük tovább Újvidékre. Emlékszem az ABBA-lemezekre meg a konyakra is, amikhez segítettünk hozzájutni, nem túlzás talán, hogy akkor Jugoszláviában mi sokkal jobban éltünk. És nyújtottuk a segítő kezünket, amikor és amiben tudtuk, mert átéreztük, hogy itt emberi igazságtalanságok történnek. Ehhez képest átélni 2004-ben, hogy hoppá, akkor mi jók voltunk, de most, hogy fordult a kocka, mert Magyarországon lett egy kicsivel jobb az élet, máris hátat fordítanak egyesek annak a kis határon túli közösségnek… Hát, nem volt egyszerű.

– Ez az elmúlt harminc év felénél történt. A második felében sikerült ezt a rossz élményt valamennyire felülírni?
– Reményeim szerint már elkezdtük élvezni azt, amit korábban talán kinevettünk, hogy valaki másképp beszél magyarul. Ha egy mexikói furcsán ejti az angolt, nem nevetik ki. Ha egy kárpátaljai vagy egy szatmári azt mondja, hogy „joó”, akkor ugye milyen „joó”, hogy így beszél! Ez hatalmas ajándék.

Nyilván én főleg a sporton keresztül látom, hogy egy erdélyi, székelyföldi, egy délvidéki, egy kárpátaljai, egy felvidéki, vagy akár egy soproni, debreceni, „szögedi” vagy pécsi magyar más és más mentalitással bír. Ez óriási gazdagság! Mindezt beépíteni a sportba hihetetlen érték, ezt kellene az élet más területein is kiaknázni.

Magyarok vagyunk, ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanabban az Istenben hiszünk, mégis különböző értékeink vannak. Nincs köztünk nagy kulturális különbség, de gazdagítjuk egymást. A sport pontosan azt mutatja meg, hogy a komplexusokat le kell rombolni, és a különböző értékekből olyan kohéziót lehet építeni, amely győzelemre vezet. Így tudjuk egymást jobbá tenni, és ez a fontos!

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők.