1944 végétől a szovjet hadsereg egyre nagyobb magyarországi területek felett vette át az irányítást. Berendezkedésük az elfoglalt településeken megelőlegezte már akkor azokat a hatalmi struktúrákat, amelyek később, 1948-ra lehetővé tették a teljes kommunista hatalomátvételt, a diktatúra kiépítését. A szovjetek nagy „tisztogatásba” kezdtek: elsőként a nyilasok begyűjtését és az ellenségnek bélyegzett német nemzetiségűek szovjet munkatáborokba hurcolását szervezték meg. Valójában pedig ingyen munkaerőt küldtek a legyőzött országból a szovjetunióbeli építkezésekre, bányákba. E nagy tömegeket megmozgató szervezésben nem boldogultak volna a szociáldemokrata és kommunista érzelmű magyarok segítsége és a magyar fegyveres csoportok kényszerítő ereje nélkül. E fegyveresek zöme a német megszállás idején ellenállóként, partizánként harcolt, a szovjetek hatalomátvétele után pedig csatlakoztak a megalakuló rendőrséghez.

Ez a közérthetően mesélő könyv alapos helytörténeti és levéltári kutatásokon alapul, és az 1944-1945 ben, az uralomváltás zavaros időszakában létrejött karhatalmi osztagok, az új rendőrök, „policok” történetét mutatja be.

Nekik nagy szerepük volt az ellenségnek kijelölt emberek összeírásában, málenkij robotra terelésében. „A policok – vagy ahogy a helyi népnyelv nevezte őket: »hajtók« – éjszaka, házról házra járva szedték össze a jegyzéken szereplőket, és visszaemlékezések szerint lelkesen közreműködtek az elhurcolásban” – olvashatjuk a felső-Tisza-vidéki Rakamaz történéseit. Nem mindenütt kellett azonban kommunista meggyőződés ahhoz, hogy segédkezzenek a szovjetek parancsainak végrehajtásában. Baranya megye svábok által sűrűn lakott falvaiban és városaiban például a magyar hatóságok írták össze azokat a németeket, akik együttműködtek vagy csak szimpatizáltak a megszálló németekkel. És nem csak őket.

Az ilyen listákra ugyanis nemcsak valódi háborús bűnösök neve került fel, hanem az összeírók személyes ellenségeié, riválisaié is. A könyv felvillantja a személyes indítékokat is, amelyek minden politikai esemény mögött ott húzódnak a háttérben. Ugyanakkor nem esik a fekete–fehér szerepértékelés hibájába: többször hangsúlyozza a szerző, hogy a rendőrség korábban ellenállóként harcoló tagjainak nagy szerepük volt a visszavonuló németek pusztításainak megakadályozásában, például gyárak felrobbantásának meghiúsításában.

Kép

A Szovjetunió építéséhez szinte végtelen számú munkaerőre volt szükség, így nem csoda, ha a munkatáborokba hurcolt „ellenségek” száma kevésnek bizonyult, és fel kellett tölteni a vagonokat más, munkára alkalmas tömegekkel.

A településeken ezért nemcsak az került fel a listákra, aki valóban sváb volt, hanem azok is, akiknek az egyik szülője vagy nagyszülője németes hangzású nevet viselt, aztán meg már az összeírók határozták meg, hogy ki a „sváb”, nehogy a szovjet elvtársak elégedetlenek legyenek.

A Dél-Dunántúlon ez például így zajlott: „Az orosz tiszt igencsak kevesellte azt a néhány embert, akit estére átkísértek Koppányba. – Hogyan lehet az, hogy egy faluból csak ennyien vannak? – méltatlankodott. – Vannak még fiatalok Szorosadon – szólalt meg valaki. – Na, akkor holnap reggelre hozzanak be minden 17 és 35 év közötti embert Szorosadról!”

A könyv objektív történelemértékelésére példa, hogy néhány mentési akciót is megemlít, amikor egyes emberek vagy magyar helyi bizottságok próbálták kimenteni a deportálásra összeállított csoportokból azokat, akik nem voltak háborús bűnösök. Többnyire persze sikertelenül, de néha sikeresen. Egészen kivételes volt például Putnok és Gömörszőlős esete, ahol a községi bírók nem hagyták jóvá a „német” lakosok összeállított listáit, és ez elég volt ahhoz, hogy megmentsék őket a deportálástól. Máshol más eszközökkel próbálkoztak: „Mezőzomborban a bíró addig itatta a szovjet katonákat, amíg azok elálltak attól, hogy a községből hurcoljanak el embereket.” A szerző gyakran hangsúlyozza azt is, hogy a deportálások közreműködőit nem tekinthetjük automatikusan szovjet kollaboránsoknak, hiszen sokukat kemény fenyegetésekkel kényszerítették együttműködésre. „A Gönci járás egyik falujában a bírót puskatussal verték be az iskolába, ahol össze kellett írnia a német lakosságot, és a jegyzékre a saját két lányát is fel kellett vennie, akiket a többiekkel együtt el is vittek.” Ez az utóbbi idézet is utal arra, hogy a fiatal nőket ugyanúgy elhurcolták málenkij robotra, mint a munkaképes férfiakat.

A könyv kiemelten foglalkozik egyes városok és területek (Szeged, Miskolc-Diósgyőr, Gyömrő, Kolozsvár, a Kiskunfélegyháza körüli tanyavilág) karhatalmi erőinek szerveződésével, és megismerhetjük olyan vészjósló fogalmak jelentését, mint a „prolidikis” irányzat, a „mokánok”, az „R-gárda”. A szerző, Máthé Áron történész, szociológus korábban a Terror Háza Múzeum kutatási osztályvezetője volt, jelenleg a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese.

Adós vagyok még itt, a könyvajánló végén saját családi anekdotám végkifejletével: természetesen ekkor, 1945 elején hangozhatott el nagyszüleim szóváltása. Gottfried Jolán nagymamám megmakacsolta magát, ragaszkodott a nevéhez. Később egyébként ugyanígy ragaszkodott katolikus hitéhez és a templomba járáshoz, hiába riogatták, fenyegették. Bele se merek gondolni, hogy nagyapám miféle köveket mozgatott meg annak érdekében – sikeresen –, hogy négy gyermeke anyját ne hurcolják munkatáborba. Sem őt, sem nagyapámat nem vitték „börtönbe” – szerencsésebbek voltak, mint sok ezer kortársuk. Azért is nagy szükség van az ilyen típusú, könnyen érthető, szakmailag hiteles kutatásokra épülő történelmi könyvekre, hogy a családtörténeti szürke foltokat a valóság fényében láthassuk meg.

Máthé Áron: Vörös karszalag. Ideiglenes karhatalmi osztagok 1944-1945-ben. Jaffa Kiadó, Budapest, 2020.

Te is úgy gondolod, hogy a tehetség azonos a kiváló iskolai teljesítménnyel, magas intelligenciával? Sokan vélekednek így, ám a tehetségnek nem ez a mércéje.

A tehetségnek három fő összetevője van: képesség, motiváció és kreativitás. Képességen általános intellektuális képességeket, értelmet értünk (nyelvi, zenei, logikai, vizuális, mozgásbeli, szociális), kreativitáson pedig eredeti, rugalmas és szabadon áramló gondolkodást, amely átlépi a megszokott sémákat – emiatt titulálják őket gyakran renitensnek. A motiváció ebben az értelemben nem más, mint kíváncsiság, spontán érdeklődés és annak fenntartása a szorgalommal, amely fontos mozgatórugó és egyben energiaforrás.

Honnan tudhatod, hogy gyermeked tehetséges?

A kiemelkedő képességeket vizsgáló szakemberek rámutattak, hogy már egészen kiskorban vannak jelei: csecsemőként nagyon érzékenyek, kifinomult érzékeléssel rendelkeznek, pl. nem bírják elviselni, ha címke van a ruhájukban, vagy irritáltja őket a zokni, és megérzik mások apró hangulatváltozásait is. Nagyon kíváncsiak, érdeklődők, a korukat jóval meghaladó mértékben és időtartamig képesek egy őket érdeklő dologra koncentrálni, és általában hamarabb beszélnek, járnak, mint a gyerekek többsége.

„Marci egészen kétéves koráig teljesen átlagos kisgyerek volt. Igaz, voltak furcsaságai, de azt mindig betudtuk az időjárás-változásnak vagy a fogzásnak. Az első megdöbbentő élmény akkor ért bennünket, amikor magától megtanulta a betűket pusztán a testvérét figyelve, aki akkor lett első osztályos. Aztán ezt sorban követte a többi meglepetés: elkezdett olvasni, és a tévében látottakat, mint a szivacs, úgy szívta magába az agya. Háromévesen az egész híradót fel tudta mondani emlékezetből. Nagyon oda kellett figyelnünk, mit engedünk neki megnézni vagy elolvasni” – meséli Klári, a most tizenkét éves és már a gimnáziumi tananyagot elsajátító, az országos fizika- és kémiaversenyeket sorra megnyerő Marci anyukája.

A tudásvágy már akár óvodás kor előtt is meghatározó lehet az ilyen gyerekeknél: megszállottan gyűjtik az információkat az őket érdeklő dolgokról pl. bolygókról, dinoszauruszokról, bogarakról.

Érdeklődnek a világ iránt, és széleskörű általános műveltséggel rendelkeznek már kisgyerekként is. Folyamatosan kérdeznek, keresik a válaszokat, és ez inspirálja őket arra is, hogy idő előtt megtanuljanak olvasni, írni, számolni.

Kerülik a sémákat, jellemzőjük a hihetetlen kreativitás, szárnyaló képzettársítások, sajátos humorérzék és erős identitástudat, amelyek mások szemében csodabogárrá teszik őket.

Maximalisták, tökéletességre törekszenek, és idegesíti őket a napi rutin, mert elvesztik az érdeklődésüket, ha valamit többször ugyanúgy kell elvégezni.

Jelenthet-e a tehetség problémát?

Azt mondják, hogy ami az egyik oldalon pluszban van, az hiányzik máshonnan. A tehetséges gyerekek mindig sokkal érzékenyebbek, sérülékenyebbek, és biztosan eltérnek valamiben társaiktól. Az ember alapvető tulajdonsága, hogy az átlagtól, megszokottól eltérőt nehezebben fogadja el, perifériára szorítja. A tehetséges gyermek a szülőnek is komoly kihívás.

„Biztosan láttál már olyan gyereket, aki háromévesen írt, olvasott, osztott, szorzott, akár törtekkel is, de tini korára hároméves szintjén ragadt szocio-emocionális szempontból, azaz nem tudott kapcsolatot teremteni, érzelmi reakciói jóval elmaradtak kortársaiétól – meséli Éva, akinek papírja is van arról, hogy zsenit nevel. – Dani már pici korában is teljesen más volt, mint a nagy testvére, Áron. Emlékszem, hat hónapos koráig sehová sem mehettünk egy óránál hosszabb időtartamra, mert Dani elkezdett üvölteni, és addig nem hagyta abba, amíg haza nem értünk. Mindig meghökkentett, mennyire nem bírja az érintést és az érzelmi megnyilvánulásokat. Több szakemberhez is elvittem, nincs-e valamilyen idegrendszeri probléma a háttérben, rengeteg vizsgálatot elvégeztek rajta, de minden értéke, eredménye rendben volt.”

Dani azóta már egyetemista, szoftvereket tervez-fejleszt, és 19 évesen több nemzetközi IT-céggel dolgozik együtt. Van barátnője és barátai is, de a mai napig nem egyszerű vele az élet.

„Sokszor kívántam, bár ne lenne ennyire tehetséges és okos a gyermekem, csak átlagos. Mert bárki bármit is mond, ha zseni születik a családba, az borzasztó nagy felelősség.”

„Azt érzed, hogy a te tudásod már gyermeked pár éves korában csődöt mondott, hiszen olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre nem tudod a választ. Meg kell keresned számára azokat a lehetőségeket, amelyek segítenek neki jó irányba terelni azt a hallatlan energiát és tudást, ami megadatott neki.”

A szakemberek szerint ahhoz, hogy ezek a gyerekek teljes értékű életet élhessenek, biztosítani kell számukra a kontrollált, szabályozott fejlődést, nevelést, és semmi esetre sem szabad őket mini felnőttként kezelni. Bármilyen gyerekről is legyen szó, akár tehetséges valamiben, akár nem, a maradandó értékek, a szeretet, a törődés és a család azok a kulcsszavak, amelyek számukra a teljes élet előfeltételei.

„Ha visszajelzést kapsz, hogy gyermeked tehetséges sportban, matematikában vagy valami másban, akkor is az első és legfontosabb teendőd, hogy önfeledt gyermekkort, szeretetet biztosíts neki, odafigyelj rá! Tudatosítsd benne, hogy értékes ember, ne alakítson ki olyan önkorlátozó hiedelmeket, hogy értéktelen, valami baj van vele, mert bármennyire is hihetetlen, de folyamatos önbizalomhiánnyal küzd” – tanácsolja Éva.

Lehet, hogy a tehetség, a zsenialitás nagy adomány, de az is biztos, hogy sokkal göröngyösebb és magányosabb út az övék, mint egy átlagemberé.

A tehetség nemcsak kincs, hanem feladat is a gyermek számára. Olyan feladat, ami komoly kihívások elé fogja állítani az életben. Ezért van szükség egy biztos pontra: a családra és a megfelelő támogatásra.

A hét túlélőkészség:
1. Kritikus gondolkodás és problémamegoldás
2. Együttműködés és vezető szerep
3. Rugalmasság és alkalmazkodóképesség
4. Kezdeményezőkészség és vállalkozó szellem
5. Hatékony kommunikáció
6. Információkhoz való hozzáférés és lényegkiemelés
7. Kíváncsiság és képzelőerő

Kezdő lépések

Az információhoz való hozzáférés azt a szinte észrevétlen tudást jelenti, amellyel leülünk a gép elé és megnyitunk néhány oldalt, elmegyünk a könyvtárba, könyvesboltba, vagy az újságoshoz és választunk. Ha új receptet keresünk, nagy valószínűséggel nem horgolásról szóló magazin mellett döntünk, ha vízilabdáról olvasnánk, nem rejtvényújságot választunk. A hozzáférés valahol itt kezdődik, bármennyire is triviálisnak tűnik. Tudjuk, hol keressük a kérdéseinkre a választ. Vagy legalább annyit, merre induljunk. Az is lehet megoldás, hogy megkérdezünk valakit, akinek a tudásában megbízunk. Lényeg, hogy keressük azt a hiányzó ismeretet, tudást, amit az adott forrásból remélünk megszerezni.

Két lépést máris megtettünk a 6. túlélőkészség megszerzése felé: elindultunk az ismeretek felé, és kiválasztottuk azokat a forrásokat, amelyeket elég megbízhatónak, alátámaszthatónak vagy csak a saját meglátásunkkal egyezőnek – és szívünknek kedvesnek – találunk. Az átláthatatlan információhalmazból immár egy lényegesen kisebb, ám még mindig hatalmas halom információ áll előttünk – képletesen vagy kézzelfoghatóan. Hogyan találjuk meg azt, amit érdemes felhasználnunk, vagy amelyre támaszkodhatunk az új információk megszerzését illetően?

Lényeglátás

Ha elolvasunk egy kétoldalas írást (mondjuk éppen ezt itt) nagy valószínűséggel néhány mondatban össze tudjuk foglalni, miről is szólt. Könnyen előfordulhat azonban, hogy egyeseket már az információk mennyisége elriaszt, hozzá sem mernek fogni, nem tudják, hol kezdjék el, és inkább feladják. Kétségkívül nincs könnyű helyzetben az, aki a rettentő mennyiségű információ, adat és vélemény között szeretné megtalálni azt, amire szüksége van, ami valóban a segítségére van, és még a világképéhez is illeszthető. Mert ez is szerepet játszik.

Nagyon sok kismamával, kisgyerekes szülővel beszélgettem az elmúlt évek során, aki gyerekgondozási kérdésekkel szembesült, és egy dologban egyetértettünk: minden és mindennek ellenkezője is megtalálható a fellelhető információk között. És itt jön be az érzelmi intelligencia használata: melyik mellett döntünk? Amikor azt olvassuk, hogy a gyereknek igenis kell a fegyelem, és tanulja csak meg, hogyan működik a világ, a másik oldalon biztosan feltűnik a ne büntessük a gyereket, mert azzal csak külső kontrollossá tesszük és megtanítjuk neki, hogy nem a belső meggyőződés számít, hanem a büntetés elkerülése… Már ebből a példából is látható, hogy pusztán az érvek mentén nem lehet ilyen kérdésekben döntést hozni. Ehhez kellenek az érzelmeink által hozzáadott információk, amelyek segítenek a döntés meghozatalában. Nem az általánosan elfogadott „jó” döntésre gondolok itt elsősorban, hanem arra, amelyik illik a személyiségünkhöz, és be tudjuk illeszteni abba a szemléletbe, ahogyan a világot látjuk.

A lényeg kiemelése tehát mindig szubjektív, hajlamosak vagyunk azokat választani, amelyek közelebb állnak hozzánk, és alátámasztják, amit tapasztaltunk, érzünk és amit mi magunk is gondolunk. A cél az, hogy képesek legyünk megtalálni a lényeget egy-egy hosszabb okfejtésben.

Aki rendelkezik ezzel a túlélőkészséggel:

• nem riad vissza az információk mennyiségétől,
• ki tudja választani a relevánsakat és fontosakat,
• különbséget tesz tény és vélemény között,
• mérlegeli mások érveit,
• képes kezelni az egymásnak ellentmondó, nem odaillő információkat.

Hogyan tudjuk gyerekeinkkel is elsajátíttatni a lényegkiemelést?

1. Hagyjuk, hogy maguk keressenek válaszokat a kérdéseikre! Ne mindig mi akarjunk lenni a tudás kiapadhatatlan forrása, irányítsuk más használható információk felé – legyen az az állatorvos vagy a sakkszakkör vezetője.

2. Keressünk valós megoldásokat valós problémákra – ismertessük meg olyan helyzetekkel, amikor valóban szükség van a megoldáshoz olyan ismeretekre, amelyekkel nem rendelkezünk.

3. Mutassunk minél több információforrást (internet, lexikon, szakértő, stb.), és adjunk némi támpontot azok erősségeire és gyengeségeire vonatkozóan. Itt jön a képbe a „hiteles” információforrás kérdése.

4. Tegyünk fel kérdéseket, amelyeket többféleképp is meg lehet válaszolni, és nézzük meg, mi alapján születnek a válaszok.

5. Keressünk megoldásokat egy-egy helyzetre. Egy problémára legalább 5 különböző megoldást levezetve, hogy milyen kimenetele lehet, ha azt az utat választjuk. Mesébe „oltva” is érdemes ezt megpróbálni.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Nem túlzás azt mondani, hogy a társasjátékok reneszánszát éljük, szinte minden boltban, webshopban újabb és újabb ismeretlen, ínycsiklandozó társasjátékokba botlunk, nem beszélve a már megvásárolt, bevált társasjátékok egyre-másra megjelenő kiegészítőiről. Amikor ezt a cikket elterveztem, akkor úgy gondoltam, majd írok a társasjátékok fejlesztő hatásairól. Aztán arra jutottam, hogy ez annyira egyértelmű – de azért hadd mondjak el hozzá egy rövid történetet.

Kezdő pedagógus voltam, már osztályfőnök, amikor bejelentkezett hozzám egy édesanya, rendkívül fontos problémával. Aggódtam, mert a hangjából komoly problémára következtettem, és gyorsan megszerveztük a találkozót. A helyzethez méltó komolysággal foglalt helyet velem szemben.

– Margaréta mostanában nem szeret iskolába járni. Ezt minden reggel el is mondja, és csak nagy nehézségek árán tudom rávenni, hogy átlépje az iskola kapuját.

– Mi lehet Margarétával? – kérdeztem megdöbbenve. – Itt az osztályban semmiféle problémát nem látok, mosolygós, jókedvű.

– Igen. De sajnos nem szokott nyerni a társasjátékban.

– Hát, ez előfordul! – tártam szét a kezem, és továbbra is vártam a súlyos problémát.

– Ön nem érti. Nagyon ritkán szokott. Leginkább nem szokott – nyomta meg édesanya a szavakat egyenként.

– Ne haragudjon, nem értem. Ez egy közösség, a társasjátékban pedig a szerencse, ügyesség, logika, sok minden belejátszik abba, hogy ki lesz a nyertes a végén.

– Nos, hát mi úgy játszunk otthon, hogy Margaréta mindig nyer. Ezt szokta meg – nyomta meg ismét az édesanya a szavakat, és várakozóan nézett rám.

Nehéz volt összeszednem magamat, de elmagyaráztam neki, hogy itt bizony nem Margaréta az egyetlen gyerek, és bizony a játék megnyeréséhez az iskolában nem elég az, hogy valaki a legkisebb vagy az egyetlen gyerek a családban. Ahogyan az életben sem elég.

Így fejleszti, tanítja, erre készíti fel egy társasjáték a gyerekeket, felnőtteket, vagy akár az idősebbeket is. Alkalmat ad arra, hogy örökérvényű, fontos szabályokat tanuljunk meg, tanítsunk meg gyermekeinknek az életről kicsiben, igazi tét, felelősség nélkül.

S míg a mi generációnk a régi, főként kompetitív társasjátékokból leginkább azt tanulta meg, hogy hogyan győzzük le a másikat, hogyan tanuljunk meg méltósággal veszíteni, vagy hogyan hozzunk jó vagy jobb döntéseket elkövetett hibáinkból okulva, a mai gyerekek mindezeken túl a társasjátékok legújabb formáival, a kooperatív játékokkal megtanulnak együttműködni, megtapasztalhatják a másikon segítés, a csapatmunka örömét is.

Örülünk az őszi szünetnek, és készülünk rá: kirándulásokkal és sok-sok társasjátékozással. Ezen a héten, a békés családi délutánokon nálunk biztosan elő fog kerülni a Catan, a Bohnanza és a Tiltott sivatag nevű társasjáték. És, ha már én elárultam, nagyon kíváncsian várom: ti melyik játékokat tervezitek körbeülni az elkövetkező időkben?

1. Az új építésű ingatlanok lakásértékesítési áfája 5%-ra csökken

2021. január 1-jétől csak 5 százalékos áfát kell fizetni újépítésű otthon vásárlása esetén a jelenlegi 27 százalék helyett. A kedvezményes áfa egyetlen feltétele, hogy a lakás alapterülete nem haladhatja meg a 150 négyzetmétert, ház esetében pedig a 300 négyzetmétert.

2022 végéig a lakásépítési áfa is 5 százalékos lesz, az új otthonteremtési programnak ezt az elemét már korábban is alkalmazták.

2. Az 5 százalékos áfa visszaigényelhető lesz csok mellett

Azok, akik csokkal vásárolnak új építésű ingatlant, januártól az 5 százaléknyi áfatartalmat is visszaigényelhetik. Novák Katalin az intézkedés bejelentésekor a Kossuth Rádiónak nyilatkozva elmondta, hogy az a jó támogatás, ami a lehető legszélesebb kör számára elérhető, ráadásul a legegyszerűbben, viszont nem ad lehetőséget a visszaélésre. A csok a tapasztalatok szerint 2015 óta így működik, ezért kötötték össze az áfa-visszaigénylési lehetőséget a csokkal, ami jól bevált támogatási forma.

3. Illetékmentesség csok mellett

Januártól teljes illetékmentességet biztosít a kormány azoknak, akik családi otthonteremtési kedvezménnyel (csok) vásárolnak új vagy használt ingatlant. Az illetéket nem utólag kapják vissza a vásárlók, hanem egyáltalán nem kell megfizetniük.

4. Otthonfelújítási támogatás

Január 1-jétől a legalább egy gyermeket nevelő családok otthona felújítási költségeinek felét átvállalja az állam, legfeljebb hárommillió forintig. A támogatás minden típusú felújításra vonatkozik: energetikai korszerűsítésre,  a fürdőszoba vagy a konyha felújítására, teljes lakásfelújításra. Az állam a beszerzett anyagok és az igénybe vett munkaerő költségeinek felét az összegyűjtött számlák alapján utalja vissza (maximum hárommillió forintig).

A támogatás a gyermek 18 éves koráig biztosan igényelhető, de a gyermekek otthongondozási díjára jogosultak életkori határ nélkül is élhetnek a lehetőséggel.

A programért a Magyar Államkincstár lesz a felelős, mert az képes nagy érdeklődés esetén is a tömeges igények kielégítésére. A kormány célja, hogy a visszaigényléseket lehetőleg teljes egészében online lehessen intézni, és minél rövidebb idő alatt lehessen megvalósítani.

5. Támogatás többgenerációs otthonok kialakítására

Január elsejétől a családi házak tetőtér-beépítéséhez is igénybe vehető a családi otthonteremtési támogatás (csok) akár maximális összege, amennyiben a fiatal pár a szülők, nagyszülők házának tetőterében alakítaná ki otthonát. Eddig ehhez a csok lakásbővítési támogatását lehetett igényelni, amely lényegesebb kisebb összeg, mint a tetőtér-beépítési támogatás.

A támogatás önálló, külön bejáratú lakásra vehető fel, amelynek van konyhája, fürdőszobája és lakótere. Az alapterületnek egy gyermek esetében legalább 40 négyzetméternek, kettő esetén 50-nek, három vagy több gyermeknél pedig legalább 60 négyzetméternek kell lennie. Szintén feltétel, hogy nem lehet ugyanaz a tulajdonosa a földszinti és a tetőtéri lakásnak.

Egy gyermek vállalása vagy nevelése esetén 600 ezer forintot, két gyermeknél 2,6 millió, három gyermeknél 10 millió forintot vehetnek igénybe vissza nem fizetendő támogatásként a fiatalok. Már megszületett gyermeknél a szülők minden életkorban igényelhetik a támogatást, ha előre vállalnak gyermeket, akkor az életkori határ 40 év.    

Ehhez a támogatáshoz igénybe vehető a maximum 15 millió forintos, kamattámogatott csokkölcsön is. A teljes 15 millió forintos kölcsön havi törlesztő részlete 72 ezer forint, az akár már két gyermek nevelése, vállalása esetén felvehető 10 millió forintos kölcsönre havonta 48 ezer forintot kell fizetni.  

A többgenerációs otthon létrehozásának támogatása kizárólag a tetőtérbeépítésre vonatkozik, hozzáépítés esetén bővítésre vonatkozó csokot lehet igényelni.

„Magyarország legnagyobb otthonteremtési programjának célja, hogy mindenki saját tulajdonú otthonban élhessen, a fiatalok ott várhassák, nevelhessék gyermekeiket" – mondta el Novák Katalin szerdai sajtótájákoztatóján, a támogatás bejelentésekor.   

– Gyerekként a klasszikus zenével is megismerkedtél. Tartósabban nem csábított? 

– Mindig az alternatív zene állt hozzám közel, sőt általános iskolában a rockot és a heavy metalt szerettem a legjobban. Később a barátaimmal együtt megalapítottam az első zenekaromat, Rakéta néven, alternatív zenét játszottunk. A gimnáziumi éveim alatt ugyan tanultam klasszikus éneket főként a hangképzés miatt, de a műfajban, mint előadó, nem éreztem igazán jónak magam. Sokkal öntörvényűbb vagyok annál, hogy engedjek a klasszikus zene meghatározta szigorú szabályrendszernek, bár a versenyszerű vívás során sikerült némi fegyelemre és kitartásra szert tennem.

– Mit tekintesz zenei eredménynek?

– Érdekes dolog a zenében eredményről beszélni, hiszen nehezebben mérhető objektíven, és így van ez talán más művészeti ágakkal is. Számomra két dolog számít: egyrészt természetesen az, hogy a közönség hogyan reagál a zenémre. Másrészt – és ez talán még fontosabb – a siker leginkább belül mérhető: akkor érzem, hogy igazán volt értelme annak, amit csináltam, ha a legjobb tudásom szerint teljesítettem. 

– Jelenleg harmadéves vagy a Képzőművészeti Egyetem intermédia-művész szakán. Az a célod, hogy az ott szerzett ismereteket használd fel a jövőben, vagy kombinálod majd a zenével az új tudást? 

– Jó volna a zenével együtt is, természetesen. Művészeti képzésben felsőoktatásban még nem vettem részt, és úgy érzem, most idősebb fejjel többet jelent nekem egy előadás meghallgatása, mint huszonévesen, egészen más folyamatok zajlanak bennem. A férjem, Fenyvesi Márton is zenész, rengeteget köszönhetek neki, féléves a kisfiunk és nagy adomány, hogy a gyereknevelés és a munka mellett mindennap tudok egy kicsit a képzőművészettel is foglalkozni, fotózni, videókat, animációkat készíteni vagy éppen írni, mikor mi a feladat.

– Az elmúlt három évben változott a vizualitáshoz való viszonyod?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a művészethez való hozzáállásom változott, hiszen rengeteget tanulok a művészet mibenlétéről. Nem is igazán mertem azt mondani azelőtt, hogy művész vagyok, most pedig, úgy érzem, valahogy a helyemre kerültem.

– Mi akadályozott ebben?

– Hiányzott hozzá a hivatalos, állami keretek között szerzett képesítésem, ami talán csak belépő a művészvilágba, mégis, mindig is vágytam rá, hogy művészetet is tanuljak, főleg egy olyan nagy múltú egyetemen, mint a Képző. Eredetileg bölcsészkart végeztem, noha később jártam konzervatóriumba is, de ott a zenéléssel még csak hobbiként tudtam foglalkozni.

Érdekes, hogy a zenei munkák mellett tulajdonképpen a zene hobbiként is megmaradt, a szabadidőmben még mindig zenével vagy egyéb alkotómunkával foglalkozom. 

– Rengeteg területen próbáltad ki magad.

– Valóban. Igyekszem minden újonnan tanult dolgot integrálni, most egyelőre még ezt az időszakot élem, és nagyon inspiráló az egyetem is. Idővel persze szívesen specializálódnék majd, mert néha azt érzem, túl sokat markolok.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Egy időben Andalúziában éltél. A spanyolországi időszak alakította a személyiséged, a művészeted?

– Mindig is vonzott a mediterrán életstílus, magam is inkább vagyok mediterrán, mint északi típus. Úgy alakult, hogy kimehettünk Spanyolországba egy évre a két lányommal, és én örömmel kaptam az alkalmon. Rendkívül tanulságos volt az ott töltött időszak, nemcsak művészi szempontból, de a személyiségem fejlődése szempontjából is, arról nem is beszélve, hogy a lányaim is szuper iskolába járhattak. Onnan utaztam koncertezni többfelé, Csehországban, Franciaországban léptem fel. A helyi művelődési házban pedig egy házaspár flamenco kurzust tartott, rendszeresen eljártam oda is, hogy tanuljak tőlük. Az első alkalommal csak pislogtam, egészen hihetetlen volt, hogy ott lehetek. Olyan volt, mintha minden pénteken délután egy kétórás interaktív flamenco performansz részese lehetnék. Az ő örömük a zenében és szenvedélyük a színpadon sok mindenre rávilágított. Ott kezdtem el újra, az ő hatásukra zenét írni. 

– Tavaly Rossz szórend címen adtál ki lemezt Erdély Miklós verseiből. 

– Nem volt nehéz a hatása alá kerülnöm. Nagyon szépen alakult a verseivel töltött munka, nagyjából én válogattam a szövegeket, de közös munka eredményeként tekintek a lemezre; az alkotótársaim, Melykó Richárd költő és Bácsi Barnabás gitáros szintén intermédia-művészek. 

– A szövegekhez hogyan találtatok zenét?

– A vers dallama, ritmikája mindig mutatja az utat, illetve a szövegre való asszociációink segítenek. Az egyik Erdély-vers megzenésítése például úgy történt, hogy Barnabás elgitározta a szöveget, én pedig erre a kíséretre énekeltem az énektémát. Valahogy a szövegek megteremtik a dalt, így van ez a Minka formációmnál is, hiszen ott is a verseké a főszerep.

– Mi fogott meg Czóbel Minka verseiben?

– Főként Czóbel kísérletező kedve, nagy irodalmi tudása, amit nőként szerzett meg a 19. század végén. Több nyelven beszélt, akárcsak a nagymamám, aki kilenc nyelven tudott.

Czóbel Minka elsőként írt Magyarországon szabadverseket, németre fordította Az ember tragédiáját, kivívta a kor irodalmi köreinek az elismerését, fantasztikus pályát futott be, majd egyszer csak egyáltalán nem írt többet.

Élete felétől elvonultan élt, boszorkánynak is tartották emiatt, pedig talán csak rátalált valami másra, életmódot váltott. 

– Te mindig tudod, mikor kell váltanod?

– Én nem váltok, csak belefogok valami újba, kiegészítem a régi dolgaimat. Próbálkozom. Jópáran kérdezik, mikor lesz bossa nova koncert, de most egyelőre nem ezen dolgozom. Az új lemezünk, a Taladim is inkább verses lett, mint bossa nova. Régi vízióm volt egy ilyen lemez, öt nyelven csendülnek fel a versek, eredeti formájukban. Néha persze szeretek hallgatni újra latin zenéket is, de örülök, hogy az új dalokról is azt írják, „kivirágzik tőlük a szív”. Ez a cél. A baba mellett természetesen minden nem férhet bele. Jelenleg a Minka-versek mellett egy szambán dolgozunk Dóczi Bence elektronikus zenei producerrel. Pár hónapja keresett meg egy brazil művészbarátom, hogy dolgozzunk együtt egy új dalon. Szóval akárhogyan is, nem enged el teljesen a brazil zene.

– Általában a zenészek találnak meg téged?

– Változó, de inkább én keresem meg azokat, akikkel szeretnék együttműködni. Nagy megtiszteltetés, hogy olyan művészek az állandó zenei partnereim, mint a kortárs zeneszerző és jazz-szaxofonos Ávéd János, vagy gitárművész ifj. Tóth István.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Elég kicsi a jazz hazai közönsége – könnyű ezt elfogadni?

– Amikor csak bossa nova zenekarom volt, örültem, hogy olyanok is eljöttek a koncertekre, akik addig nem hallgattak sok jazz‑zenét, mégis ez a vokális, könnyed műfaj megtetszett nekik az előadásomban. Hogy a bossa nova rétegzene és kisebb közönsége van, különösebben soha nem zavart. Nem éreztem feladatomnak sem, hogy megszerettessem a műfajt a szélesebb közönséggel, de örültem neki, hogy az amerikai siker miatt sokan megismerhették a Voce e Eu-t. Elénekelem a dalokat, amiket nagyon szeretek, és szerencsére fantasztikus zenésztársak csatlakoznak hozzám és osztoznak velem a zene örömében.

– A koronavírus megjelenése teljesen átrendezte Európa, azon belül Magyarország életét is. Te hogy éled meg a kialakult helyzetet?

– Két lányommal, férjemmel és kisfiunkkal töltöm a mindennapjaimat, és próbáljuk a lehető legtöbbet kihozni a napokból. Talán szerencsém van, Rudi fiunk augusztusban született, így azóta sokat vagyok egyébként is otthon, nekem nem volt ez olyan óriási változás, mint például a lányaimnak.

Természetesen hiányoznak a nagyobb családi összejövetelek, a barátok és az egyetem is, illetve maga a helyváltoztatás. Igyekszem többször fordulni az alkotás felé, de mivel a gyerekek is otthon vannak, inkább most kevesebb lett az erre fordítható idő. Így most arra trenírozom magam, hogy azt a kevés időt koncentráltabban töltsem el. Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül, és ebből az otthonlétből is nagyon sokat fogunk profitálni.

– Művészként hogyan próbálsz meg átlendülni, másokat átlendíteni a krízisen?

– Igyekszem szép és értékes dolgokat létrehozni, dolgozom az ősszel megjelenő Minka-lemezen és számos intermédiás projektemen, mindig van mihez nyúlni. Nagyon örülök annak is, hogy részt vettem pár napja egy közös dalban, Presser Gábor Neked írom a dalt című számát énekeltük sokan énekesek, otthonról, telefonnal felvéve. A YouTube-on megjelent videóban a kórházban dolgozóknak és a pedagógusoknak mondunk a dalunkkal köszönetet.

– Istenben vagy a véletlenekben bízol jobban?

– Nem gyakorlom a vallást, de nagyon hálás vagyok, hogy ilyen szépen élhetek, hiszem, hogy mindennek célja van az életemben és van egy láthatatlan, segítő, irányító kéz. Van, hogy hagyom, hogy megoldjon valamit az idő, de általában szükségét látom annak is, hogy szorgalmasan tegyek a dolgok jóra fordulásáért és az én épülésemért. Azt persze nem gondolom, hogy bármit is érdemes volna erőltetni, csak egyszerűen hiszek abban, hogy számomra itt és most ez a világ a lehető legjobb, és teszek azért, ha kicsiben is, hogy ez a világ jó maradjon.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. május-júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A „szemet szemért, fogat fogért”-elv meglepően sokáig érvényben volt a Közel-Keleten: Hammurabi Kr.e. 18. századi törvénykönyvétől egészen a Kr.u. 20., sőt 21. századi Szaúd-Arábiáig, ahol az érvényben lévő saria-törvénykezés még ma is engedélyezi a foghúzást mint büntetést. (Tudtommal e büntetés utolsó hivatalos alkalmazására nagyjából 20 évvel ezelőtt került sor.)

Ám Európában is alkalmazták régen a foghúzást büntetésként. Ammianus Marcellinus, a római császárkor legkiemelkedőbb történetírója említi, hogy a római légiókban az érvágás mellett a foghúzás is megszokott büntetésmód volt, és azt is tudjuk, hogy a tradicionális német jog szintén ismerte, és a 12. századig alkalmazta is ezt a büntetésnemet. A római jog pedig Justinianus császárig (6. század) elismerte a „jus talionis”, vagyis a „szemet szemért, fogat fogért” jogelvét.

Orvosi beavatkozások egyébként a történelem során gyakran fordultak elő büntetésképpen.

A néha orvos által és altatásban végzett amputációt néhány muszlim országban ma is alkalmazzák például tolvajok megbüntetésére, az élveboncolás pedig sokáig, egészen a 19. század közepéig az angol felségárulók hivatalos büntetése volt. Az 1930-as évek USA-jában és Svédországában törvényes büntetésmódként alkalmazták a kasztrálást (a férfiak heréjének eltávolítását) vagy a lobotómiát (az agy egy részének roncsolását). A Svejkből tudjuk, hogy a beöntés is lehetett egykor katonai büntetés, az olasz fasiszták pedig hatalomra jutásuk mámorában hashajtással gyötörték politikai ellenfeleiket.

Visszatérve a foghúzáshoz, ez a büntetésnem hazánkban sem volt ismeretlen.

Balassi Bálint 1577-ben például unokatestvérének azt ajánlotta, hogy azoknak a foglyainak, akik a váltságdíj fejében szabadon engedett Hasszán agáért kezeskedtek, a fizetés elmaradása miatt „az harmadik zápfogakat” vonassa ki. Ám a kegyetlen császári hadvezér, Basta is szívesen alkalmazta ezt a büntetést, ha nem engedelmeskedtek neki.

A legkülönösebb foghúzásos történet azonban a hitviták virágkorához, a 17. századhoz kapcsolódik. A hitviták az ellenreformáció idején protestáns lelkészek és katolikus papok vagy szerzetesek között zajlottak, általában nagy közönség előtt, és akár a mai ökölvívó meccseknek, e vitáknak is megvoltak a maguk sztárjai. Református oldalról efféle erdélyi sztárvitázónak számított a kézdivásárhelyi iskolaigazgató, a románság későbbi reformátora, az Ószövetség román nyelvre fordítója, Matkó István (1625–1693) lelkész. Matkó népszerű vitairatokat is kiadott afféle címekkel, mint „Fövényen épített ház romlása”, „Kegyes lelkeket idvességre tápláló élő kenyér”, vagy „Bányászcsákány, mellyel amaz eszelőssen színlő s mázló Sámbár Máttyás nevű tudatlan sárgyúró megcsákányoztatik”.  Voltak azonban a hitvitáknak katolikus bajnokai is, például az iménti címben említett péterváradi Sámbár Mátyás jezsuita pap (1617–1685), „A prédikátor pápaszemének próbaköve”, vagy az „Egy vén bial orrára való karika” című bestsellerek szerzője.

Mint a kiváló orvostörténész, Magyary-Kossa Gyula írja, Matkó egyszer Felsőbányán kihívta Sámbárt hitvitára, avval a feltétellel, hogy a vesztesnek a győztes a fejét veheti.

A nagybányai piacon órákon át tartó vita állítólag Matkó győzelmével ért véget, ám a derék prédikátor jámborul megkegyelmezett ellenfelének, és büntetésképpen a vesztesnek csak két ép fogát húzta ki harapófogóval, a látványosság kedvéért háromszor végigvonszolva áldozatát a város piacán.

Azért a hazai vitakultúra mégiscsak fejlődött egy kicsit az elmúlt évszázadok során.

Az eRikkancs látássérültek számára teszi lehetővé a nyomtatott sajtó önálló és egyszerű olvasását. A szoftvert megtaláljuk a weboldalon, illetve a Google Play és App Store áruházakban. A kiadványokat regisztráció után lehet megvásárolni. Akinek a regisztráció, a vásárlás vagy az alkalmazás letöltése nehézséget jelent, személyes technikai segítséget is kaphat a +36(30)499-34-77 telefonszámon, vagy a [email protected] e-mail címen.

A felhasználók választhatnak a tisztán szöveges forma és az akadálymentes képekkel ellátott forma között, így a vakok, a gyengénlátók és az időskorból eredő látásvesztéssel élők is megtalálhatják a nekik legmegfelelőbb verziót, és hallgathatják a Képmást.  

– Hogyan tudta ilyen hirtelen bekebelezni a betegség a férje erőtől sugárzó testét?

Panni: A koronavírus szövődményeként olyan agresszív kétoldali tüdőgyulladása lett, hogy a gépi lélegeztetés sem segített. Az életereje és életszeretete olyan erővel hatott a családban és a sok-sok barátban, akikkel végig imádkoztunk érte, hogy még a legválságosabb helyzetben is bíztunk a gyógyulásában. Aktív, teljes életet élt, így házunk, udvarunk, kertünk minden szeglete őt idézi. Az otthonunkban gyakorolt, tanított, dolgozta fel a gyűjtéseit, és házi stúdióját is itt rendezte be. Mobil munkapadjával az időjárástól függően az udvaron vagy a cserépkályha közelében, az ablaknál faragta, hangolta a furulyákat. A konyhában is nagyon otthonosan mozgott: kiváló sülteket, salátákat készített, és ő sütötte a családnak a kenyeret saját kovász felhasználásával. Sokszor mire felébredtünk, már gombával teli hátival érkezett az erdőről. Szeretett az udvaron teázni, kávézni, függőágyban heverészni. A szántás mindig az ő tisztje volt, de a gyümölcsfák metszésében és oltásában is nagy örömét lelte. Nemcsak az otthonunkhoz kötődnek emlékek, hanem Noszvaj, Eger, Bükk útjait járva is sok minden őt idézi.

– Négy lányuk van, akik mind felnőttkorúak. Szólásra bírják-e az édesapjuk keze által formált hangszereket?

Panni: Olyan professzionálisan, mint ő, egyik lányunk sem furulyázik, más hivatást választottak. Amikor gyerekek voltak, nyaranta két népzenei táborban is tanított a férjem, ahol bekapcsolódtunk a dalok, táncok tanulásába, furulyázásba, esti mulatságokba. Kata és Lilla a karantén idején mindennap kérték édesapjukat, hogy tanítsa őket furulyázni. Kata a palóc furulyák díszítését is megtanulta, és ha tanulmányai engedték, ő díszítette az apja által elkészített furulyákat. Viola kicsi korától ügyesen ütőgardonozik és énekel, ő egy időben fellépéseket is vállalt édesapjával. Luca általános iskolás korában az édesapja furulyás tanítványa volt, de később elhódította a rajzolás, festés. A kiadványai szerkesztésében és illusztrálásában lettek alkotótársak: Luca illusztrálta az „Arany János daloskönyve” és a „Túl a vízen” CD-ket.

– Mennyire vált a családi életük részévé a népzenei hagyomány, a sok gyűjtés és az ebből származó kapcsolatok?

Panni: A furulya, duda-, tárogatószó és ének a mindennapjaink része volt.

Pali a teljességre törekedett; ha egy idős pásztor embert megkeresett, nemcsak a furulyadallamok és a népdalok érdekelték, hanem az egész ember.

Minden tudásukra, meséjükre, történetükre fogékony volt, és amit tudott, „újrahasznosított”. Gyakran látogattuk meg őket, vagy az otthonunkban vendégeskedtek. Így a mesterei családtagok lettek nálunk és mi is náluk. Nagyon erős, szinte rokoni kötődés fűzte családunkat a tereskei Pál István bácsihoz és a siroki Novák Pálhoz. Ha nálunk volt Pista bácsi, lefekvés előtt mesélt a gyerekeknek. Novák Paliékkal minden télen kétszer kolbászt töltöttünk. Sajnos már mindkét furulyás az égi hazába költözött. Azért, hogy megélhessük családi körben az évkör ünnepeit, sok mindent „visszatanultunk” a néphagyományból: húsvétkor a méhviaszos tojásfestést, ételszentelést, hagyományos locsolkodást; karácsony előtt a Luca-búza ültetést, az ünnepi asztal rituális megterítését vagy azt a szép szokást, hogy az első hóval megmostuk az arcunkat, hogy szépek maradjunk.

– Hogy sikerült összehangolni a művészlétet a család életével?

Panni: A művészemberek öntörvényűek, és sok én-időre van szükségük, ezt a házasságunkban és a családi életben is igyekeztünk tiszteletben tartani, és türelmesen kiböjtöltük egy-egy elvonulását, elmélyedést igénylő alkotói korszakát. Közös erőfeszítésekkel sikerült összehangolni a hivatásával járó feladatokat és a család életét. Gyakran és szívesen kísértük el a koncertjeire. Amikor a lányok nagyok lettek, egyedül is szívesen mentem a férjemmel, mert nagyon jó alkalom nyílt az utazás során a jó beszélgetésekre, kapcsolatunk karbantartására. Baráti családokkal együtt is rendszeresen túráztunk és jártunk koncertekre, színházba. Ezekre az együttlétekre, élményekre neki is nagy szüksége volt.

– Mi mindent köszönhet a férjének?

Panni: A legjobb dolog, ami történt velem az életben, hogy személyében megtaláltam a páromat. Félnek, csonkának érzem most magam, hiszen mindent közösen csináltunk.

Nagy tisztelője vagyok a munkásságának, és nagyon szerettem, ahogy zenélt: lélekből fújta, és amikor hallgattam, a föld az éggel összeért.

Ő ráérősen, szemlélődve szerette élni az életet, így engem is megtanított lassítani. A legjobban vele szerettem barangolni. Nagyokat tudtunk együtt nevetni, de nagyokat vitatkoztunk is. Közös az érdeklődésünk, mindketten vidéki, falusi lelkek vagyunk. Országszerte sok barátunk van, és egy nagy családként ölelnek körül minket. Neki köszönhetem, hogy boldog és teljes életet élhetek. Mivel sokat dicsért, segített, támogatott, így kiteljesedhettem mellette.

– „A só” című mesében a király megkérdezte három leányát, mennyire szeretik őt. Most Dsupin Pál négy lányát faggatom ugyanerről.

Luca: Apa számomra a Nap. Annyira szeretem, mint a Napot. Csak a Nap melegségéhez, végtelen fényéhez, erejéhez tudnám őt hasonlítani, és amit iránta érzek.

Viola: Apa a sugárzó erő és biztonság nekem. Ugyanakkor életének kereksége egy vízimalom képét is eszembe juttatja, ami egyszerre állandó a folytonos forgás ritmusában, és mégis folyton megújuló a friss víz által. Gazdag hagyatéka pedig kerekezik még tovább és tovább, halála után is, mert „ami szívből jön, az megmarad”.

Kata: „Apsugár”. Volt, hogy így becéztem őt, és ez sokat elárul. A só is jó hasonlat, valóban ő volt a mi életünk sója és show-ja, ahogy minap Anyukám fogalmazott találóan. Karizmájával, utánozhatatlan humorával, gyermeki lelkületével és kifogyhatatlan ötleteivel megfűszerezte a családi életünket. Az én szememben ő egy kivételesen teljes ember volt: a derű és ború, a zene és csend, a régi és az új, a fent és a lent is helyet kapott az életében.

Kép

A Dsupin család 2017-ben

Lilla: Itthon gyakran mondtuk, mondta, hogy ő egy kiskirály, egy kiskakas, aki ezen a dombon kapirgál, amit ő épített. Saját ország, saját világ épült fel számunkra, amelynek valóban Apa volt a királya, kiindulópontja, és mi öten boldogan vettük őt körül. Szeretem ezt a dsupinságot, amit ő adott nekem: a soha meg nem alkuvó, semmiféle szélnek meg nem hajló szálfát, az értékrendjét minden körülmények között képviselő embert.

– A népmesékben a hősök feltarisznyázva indulnak útjukra. A Dsupin-lányok milyen útravalót kaptak édesapjuktól?

Luca: Apa sokszor mondogatott egy bibliai idézetet: „legyetek okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok”. Ez nagyon megmaradt bennem. Egyébként egész életének minden mozzanatával akaratlanul tanított, és mi akaratlanul tanultunk tőle.

Az apukám gyönyörű lélek. Büszke vagyok arra, hogy belőle is lettem, magamban hordozom.

Viola: A szerteágazó érdeklődést a népzenétől a bluesig, Csingiz Ajtmatovtóla Bhagavad gitáig, régiségvásároktól a mate teáig. A kíváncsiságot és nyitottságot mindenféle újdonság iránt az evezőpadtól az ergonomikus egérig. A kovászos kenyerének és még sok más ételének fantasztikus ízeit, amelyek recept nélkül, „szemreésznélkül” kimérési technikával (ő nevezte így) készültek. Az élet, a hagyomány, az igazán értékes dolgok megélését, szeretetét és tiszteletét.

Kata: Jócskán feltarisznyázott bennünket. A hirtelen elvesztésének terhét is emiatt könnyebb viselni. Nekem az egyik legkedvesebb Apa-názs a teljes átszellemülés képessége az élet apró örömei által. A legelemibb, legegyszerűbb dolgok, például a szép hangok, egy nagy séta, egy jó beszélgetés, a kenyérsütés, a gyümölcsfák metszegetése, egy finom falat rendkívül tudták őt lelkesíteni. Szeretném én is ilyen mesteri szintre vinni a derűt.

Lilla: Valójában nem a szavaival, hanem a létezésével tanított leginkább. A soha meg nem szűnő érdeklődésével, a meg-megújuló szenvedélyeivel, a véget nem érő beszélgetésekkel, a vággyal, hogy mindent a lehető legjobb módon végezzen el. Leginkább azt viszem magammal, ahogy szeretni tudott: minket, másokat és mindent, amit arra érdemesnek tartott.

Életműve pont olyan kerek lett és egész, mint a Nap, amihez őt sokszor hasonlítjuk.

– Melyik a legelevenebb apai emlék a lelki hagyatékból?

Luca: Millió apró kis jelenet jut eszembe… amikor a körtefát metszette; amikor bodzafát kerestünk az erdőn, amiből később hosszúfurulyát készített; amikor pucolta a gombákat, és közben beszélgettünk. De ami mindegyikben közös: imádtam, ahogy Apa magával sodort, és sokat kuncogtam mellette, ahogy mondta-mondta a dolgokat. Csak sodródtam önfeledten, és próbáltam vele lépést tartani.

Viola: A sok-sok mélyen őrzött emlék közül most az jut eszembe, hogy amikor még kicsik voltunk, Anya vagy Apa minden este meséltek nekünk. Nagyon szerettem hallgatni Apa kellemes hangját. Gyakran mondta Petőfitől a Falu végén kurta kocsmát, aminek nagyon szomorú a története, de olyan jól mondta, hogy nem bántam, akárhányszor hallottam újra.

Kata: Eljátszotta az oviban a Mikulást, téli szünetben reggeltől estig korcsolyáztatott bennünket, a vasárnapi húsleves csontjaiból nyakláncot készített nekünk, a közös étkezésekből több órás beszélgetéseket varázsolt. Öt-hat éves lehettem, amikor egy nagy napraforgótáblából a bicskájával lekanyarintott egy gyönyörű virágot. Ragyogó arccal fejtett ki nekem és magának is egy-egy marék magocskát. Ebben a pillanatban benne volt Édesapa hatalmas, buzgó, végtelenül hálás szíve.

Lilla: Sosem fogom elfelejteni, ahogy otthon a szennyeskosár tetején ültem, az egész világot az ellenségemnek éreztem (a tanár nénivel az élen, aki épp fülön csípett), ő pedig nyugodt és szeretetteljes hangon – életemben először és utoljára – önvizsgálatra tanított. Ha összeveszek valakivel, immár nem félek önvizsgálatot tartani, mert tudom, hogy képes vagyok megítélni és felismerni, ha hibáztam. És ami ennél is fontosabb: képes vagyok érte bocsánatot kérni. Ezt a legfontosabb emberi erényeim között tartom számon, amit neki köszönhetek.

– Mikor és miért költözött át Magyarországra? 
– 23 éves koromig Erdély, Kolozsvár volt az otthonom, majd a feleségem miatt költöztem át Magyarországra. Ő Sztanó Hedvig, Tímár Sándor tanítványa volt a Balettintézet első néptáncos osztályában – amelybe többek között olyan legendák jártak, mint Zsuráfszky Zoltán, Farkas Zoltán (Batyu) vagy Végső Miklós – és rendszeresen utaztak Erdélybe táncokat gyűjteni. Én már ekkoriban régóta népzenét játszottam, részt vettem az első kolozsvári táncház megalapításában. Amikor Hédiék ellátogattak Visába, egy kis mezőségi faluba, én játszottam a bálon a zenekarommal. Mindig úgy meséljük ismerkedésünk romantikus történetét, hogy a későbbi feleségem első látásra megutált engem.

A bált egy rossz állapotban lévő, repedezett padlójú kommunista kultúrházban tartották, és akkora por verődött fel a táncolástól, hogy én egy ponton leálltam, és azt mondtam, nem tudok tovább játszani, amíg nem locsolják fel a padlót. A kedves leendő nejem nagyon megharagudott emiatt, mert elrontottam a hangulatot és keresztbe húztam a filmes, táncgyűjtő ambícióikat. De végül mégis sikerült bemuzsikálnom magam a lelkébe.

– Ceauşescu Romániájában milyen volt egy magyarországi magyar lánnyal házasságot kötni?
– Hatalmas kálvária.

A házasság kérvényezéséhez hónapokat kellett várnunk, és csak korrupciós lefizetésekkel tudtam a szükséges formanyomtatványt megszerezni, amit Ceauşescunak személyesen kellett aztán jóváhagynia.

Még a szüleimet is behívták egy bizottság elé, hogy ott porig alázzák őket, édesanyám még úgy is sírva jött ki, hogy előre felkészítették, milyen mondatok fognak elhangzani. Végül sikerült megkapnom az engedélyt, mivel a táncházazás miatt eleve nemkívánatos személynek számítottam, hiszen ez „magyar szervezkedés” volt, állandóan zaklatott is miatta a titkosszolgálat. Végül azonban megtarthattuk Erdélyben az esküvőt, ami után a feleségem másnap hazajött Magyarországra, én pedig még fél évig nem tudtam utána jönni. Nem volt útlevelem, nem is kaphattam, az udvarlás is úgy nézett ki nálunk, hogy a szívem hölgye jött hozzám.

– A gyerekei már Magyarországon születtek és nőttek fel. Ők is zenélnek vagy táncolnak?
– Mindkét gyerekünk számára nagyon fontos a népzene, a fiam, Áron brácsázik, Veronika hegedül. 

– Mennyire erős az erdélyi identitás bennük?
– Én időközben diplomata lettem, és sok helyen laktunk a világban. Az első külszolgálatunk Bukarestben volt, akkor többet kirándultunk Erdélyben, vendégeskedtünk a nagyszülőknél. Inkább azt az értékrendet adtam át a gyerekeimnek, amelyet otthonról hozok és nagyon erős bennem.

Kép

A Golden Merchant Award (Arany Kereskedő-díj) átadása a magyar-tajvani árukereskedelemben elért kiemelkedő teljesítményért

– Mit jelent pontosan ez az értékrend? 
– A legfontosabb pillére egy nagyon erős magyar identitás, a nemzethez, a nemzeti szimbólumokhoz, a kultúrához, nyelvhez ragaszkodás. Az én időmben már alig voltak magyar iskolai osztályok Erdélyben, óriási volt a politikai nyomás, hogy a szülők ne ezekbe járassák a gyerekeiket. Az ún. „etnikai kalkulusra” alapozva, központilag arra próbálták ösztönözni a kisebbségieket, hogy ne nemzetiségiként neveljék fel a következő generációt, mert akkor a gyermek hátrányba kerül. Ekkoriban jogos és nem egyértelműen megválaszolható kérdés volt a határokon túl, mi éri meg jobban: románnak, szlováknak vagy magyarnak lenni? 

Rám förmedtek kisiskolás koromban az utcán, hogy beszéljek románul, ha Románia kenyerét eszem. Ezeket a traumákat az anyaországbeliek el sem tudják képzelni.

Amikor egy ilyen esetet elmesél otthon a kicsi, és szülei válaszul megerősítik nemzeti identitásában, óhatatlanul kialakul benne egy erőteljes küzdőszellem, ambíció, ami miatt sokan nem szeretik az erdélyieket, székelyeket. Jó néhányan sikeres emberekké váltak, talán épp emiatt a küzdőszellem miatt kevésbé jellemző rájuk az elpuhulás, és ez a magyar közegben is megmarad. Még ma is érezhető ez az ellenállás a határontúliakkal szemben, ami szerintem „kommunista örökség”. Napjainkban az iskolás gyerekeket már viszik Erdélybe kirándulni, és egészen más, amikor egy fiatalnak élménye, tapasztalata lesz arról, hogy Csíkszeredán és Székelyudvarhelyen is magyarul beszélnek, és pont ugyanolyan magyar gyerekek vannak ott, mint ő. 

– Önnél ez az ambíció hozta a diplomatakarriert? Mindig erről álmodott, vagy véletlenül jött a hegedülés mellé?
– Amikor megtörtént a rendszerváltás, a magyar diplomata-elit javarészt kommunista káder, gyakran beszervezett titkosszolgálati ember volt. Édesanyám a kolozsvári zeneiskolában tanította annak a magyar alkonzulnak a fiát, akit később az Antall-kormány bukaresti nagykövetnek nevezett ki. Ő tudta rólam, hogy több nyelven beszélek, így románul is folyékonyan. Emlékszem, mit sem sejtve mentem hazafelé a Molnár utcai táncházból, és megláttam, hogy egy nagy fekete Mercedes áll a házunk előtt, meg is ijedtem, mert bennem volt még a régi reflex. Rudas Ernő, az újdonsült nagykövet szállt ki az autóból, és azt mondta, huszonnégy órám van eldönteni, akarok-e diplomata lenni. Akkor már két gyerekünk volt, ezért én ugyanezt a kérdést a feleségemnek szegeztem: szeretne-e velem Bukarestbe költözni?

– Gondolom, nem éppen ez volt az álma…
– Bukarest ma sem egy Párizs, de akkoriban különösen rosszul nézett ki. Az első évben egy lakótelepi „diplomata” lakásban laktunk, ahol télen 13-14 fok volt, és heti kétszer volt egy-egy órára meleg víz – mindezt két kisgyerekkel kell elképzelni.

– Hogy lehetett kibírni? Az volt a motiváció, hogy ez csak a diplomatalét kezdete, és hátha jön majd egyszer jobb nyeremény: New York vagy éppen Tajvan?
– Nem kellett az elképzelt jövőbe kapaszkodnunk, mert a munka mérhetetlenül izgalmas volt. Fontos dolgokban vettem részt, írtam egy olyan összegző jelentést, amely befolyásolta Magyarország viszonyulását Románia európai uniós és NATO-tagságához. Nagy dilemma volt, támogassuk-e ezt vagy sem: az egyik tábor úgy vélte, nem szabad támogatni, mert így elveszítjük az egyetlen fegyvert, amivel talán kikényszeríthetjük, hogy rendesen bánjanak a magyar kisebbséggel. A másik oldal szerint mindenképpen a belépés mellett kell állnunk, mert Románia EU-tagságával nem lesz többé határ a két ország között, és az erdélyi magyarság szabadon mozoghat, ha akar, itt tanul, itt dolgozik az anyaországban. Én is ezen az állásponton voltam.

– Melyik volt a legemlékezetesebb külszolgálata?
– Tajvanban három évig dolgoztam nagykövetként. Azt szerettem a külszolgálatban, hogy ott szabadság van, improvizálhat az ember, mint a zenében.

Erdélyiként volt egy nagyon erős küldetéstudatom: el akartam vinni külföldre a magyar nép jóhírét. Végül a hegedűmnek és a feleségem néptáncművészetének hála, ezt sikerült elérnünk.

– Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy egy tárgyalás közepén táncra perdülnek.
– Ha nem is pont így történt, de nem jár messze az igazságtól. Amikor kiköltöztünk Tajvanba, kiderült, hogy tizenegynéhány éve nem rendeztek kinn fogadást a magyar nemzeti ünnepeken. Mi szereztünk rá pénzt támogatóktól, és összeállítottunk egy kis kulturális műsort, amire meghívtunk újságírókat, helyi tévét, rádiót. Hédi a rezidencián talált unikumos üveggel a fején táncolt népviseletben, én hegedültem.

Kép

Az első fellépés a tajvani államfő újévi protokoll fogadásán (2013)

Másnap benne voltunk a tévéhíradóban, újságokban, ezzel azonnal kiemelkedtünk a diplomáciai testületből. Innentől mindenhová hivatalosak voltunk, és Hédi két egyetemen is tanított magyar néptáncot. Az első év januárjában az államfő meghívott minket, hogy lépjünk fel az állami újévi ünnepségen. A második évben a feleségem tajvani balettintézetes, vágott szemű növendékei már szatmári verbunkot meg csárdást táncoltak ezen a díszvacsorán. A harmadik évben Bartókot játszottam a tajpeji szimfonikus zenekarral ugyanott. Egyszóval Magyarországnak nagy láthatósága volt akkor Tajvanon.

– Mi a külképviselet lényege, ha nem ez?
– Igen, az országpromóció. Amikor kimentem, a borexportunk évi hatezer palack körül volt, amikor eljöttünk, háromszázezer felett járt. A központi hírügynökségüknek adott interjúmban a mangalicahúsról regéltem, a japán Kobe-marhához hasonlítottam, és egyből elkezdték importálni.

– Érdekes, hogy Ázsiában is ennyire jól fogadták a magyar népzenét, miközben itthon sokan még ma is kicsit lenézik, idegennek érzik.
– Ez szerintem csak felszínes előítélet, ami a nem-ismerésből és a mesterséges vidék–város ellentétből táplálkozik. Sebő Ferenc szokott arról előadásokat tartani, mennyire értékes a népzenénk, hiszen gyakorlatilag a nyugat-európai barokk zenei stílust őrzi. Úgy díszítjük a dallamot, fogjuk a hangszert, annyira fontos a ritmus a tánczene-jelleg miatt, ahogy a barokk korban volt. Európai értéket őrzünk, ahogy a magyar ugrósok a régi nyugat-európai ugróstáncot őrzik. Ha valaki régi németalföldi festményeket néz, pontosan ugyanezeket az ugrós figurákat láthatja rajtuk, nem véletlenül. 

Erdélyben is voltak ilyen problémák a népzenével: kimentünk falura, és a falusiak próbáltak lebeszélni minket a táncházakról, ahogy elkezdett terjedni a tévén és rádión keresztül a „modernség”. Emlékszem, amikor a nénik elővettek egy szép szőttest, nekünk kellett győzködnünk őket, hogy nehogy kidobják, inkább legyenek rá büszkék.

Óriási küldetéstudatunk volt a táncházmozgalommal, mert be kellett bizonyítanunk, hogy a fridzsider és a mosógép megfér a régi néphagyomány mellett.

Kallós Zoli bácsi, fő mentorunk erőfeszítéseinek köszönhetően végül sikerült megállítanunk az idő kerekét, ennek a hagyománynak az elmúlását. Világraszóló teljesítmény, amit elértünk, hogy ma is él ez a régi kultúra, és nem csupán muzeális érték. Vannak még hasonló „revival” mozgalmak a világban, de tudomásom szerint olyan sehol sincs, ahol lényegében ugyanaz a falusi, közösségépítő szórakozási forma él ma is – csak városban és farmerben –, mint évtizedekkel, évszázadokkal korábban.

– Nem mindenki képes olyan önfeledten elengedni magát, ahogy ezekben a táncházakban látni a fiatalokat. Irigyli is őket az ember: de jó nekik, hogy ennyire otthon érzik magukat ebben! Felszabadultan mulatni is meg lehet tanulni?
– Ha a „mulatás” szó etimológiájából, az idő „elmúlatásából” akarunk kiindulni, akkor mindenképp tanulható. A műfaj velejét csak azok értik, akik képesek teljesen feloldódni benne. Nyilván régen nagyon más volt az igen ritka szórakozás lehetősége és szerepe, de ez egyszersmind minőségivé is tette. A falusi ember hagyományos szórakozása leginkább a mise utáni beszélgetésekre és a vasárnapi táncra korlátozódott. Nekik is voltak lélektani, egészségügyi, párkapcsolati problémáik, de ezeket nem lélekgyógyász, hanem a zene és a tánc gyógyította. Főleg a nők énekelték ki a fájdalmukat magukból, mert jóval nehezebb volt az életük, mint manapság.

A párválasztás egyik kulcskérdése volt a tánc, mivel a fiatalok el voltak szeparálva egymástól, még a templomban is külön ültek, jóformán az egyetlen hely a táncház volt, ahol egymáshoz érhettek, kommunikálhattak. Nem véletlen, hogy a legényes táncot, amivel ki tudtak tűnni az ügyesebb fiúk, sokszor titokban gyakorolták, mert a lányok leginkább az ilyenekre merték bízni a sorsukat.

A zenében, táncban fel lehet oldódni, olyan extatikus állapotot tud adni, amit semmihez sem lehet hasonlítani. Én is pont ezt szeretem benne.

Megtanultam néhány stílust, szabadon improvizálok, és ha egy olyan jó táncos van előttem, aki rám hangolódott, egymást is tudjuk inspirálni. Nagyon erős közösségi élmények ezek, ezért mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki. Munkát kell fektetni a tanulásba, de megéri azt a kis erőfeszítést.

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők.