„Farkasszemet nézett a tigrisekkel” – Piedone, a Maestro, Zsugabubus és Bébel történetei Király Leventétől

– Ha valaki, ön tudja: miben hasonlított, illetve különbözött a két népszerű „pofonosztó”?
– Amiben hasonlítottak, az a filozófiájuk. Mindketten mélyen vallásos emberek, akik a sikereiket Istennek köszönték, köszönik. Terence Hillnek még a példaképe is egy szent: Assisi Szent Ferenc! Ráadásul mindketten nagyon kedvelték a magyarokat – Spencer úgy gondolta, hogy a magyar egy különleges nép, Hill pedig úgy, hogy a magyar rajongói a legdiszkrétebbek, a legkedvesebbek, a legjobban neveltek. „Bármerre járok a világban, az emberek ordibálnak körülöttem, míg a magyarok vigyáznak rám”, mondta. Amiben különböznek: míg a filmjeikben Terence Hill a jókedélyű, Bud Spencer pedig a morcos, aki mindig a tenyerébe temeti az arcát – a valóságban utóbbi egy rendkívül vidám, jó humorú, barátságos figura volt, előbbi viszont zárkózott, befelé forduló, a nyilvánosságtól elhatárolódó ember. Ez valahol érthető, hiszen Terence Hill, alias Mario Girotti 1990-ben elveszítette a 16 éves örökbe fogadott fiát, ami után mély depresszióba esett.

Ritkán beszél az életéről, noha igen érdekes a története. Ezt, a közvélemény előtt talán kevésbé ismert arcát szerettem volna a könyvemben bemutatni.

– Gondolom, önnek is nehezen nyílt meg. Hogyan nyerte el a bizalmát?
– Nehéz és hosszú folyamat volt, sőt, nem is állítanám, hogy nekem megnyílt. 2016-ban két év folyamatos unszolás eredményeként találkoztunk, a feleségével leveleztem, míg el nem nyertem a család bizalmát. Hill végül fogadott, de csak egy rövid interjú született, amelyből egy könyv nem telt volna ki, ám az 1974 óta különböző újságoknak olaszul, angolul, németül adott nyilatkozatait is összegyűjtöttem. Komoly kutatómunka előzte meg a könyvírást. Hiszem, hogy az embereket érdekli, mit nyilatkozott, hogyan gondolkodik a világról, milyen érdekes sztorijai vannak. Nem a saját érzéseimet írtam tehát le, az átkötő szöveg a könyvben minimális.

Kép

Király Levente: Zsugabubus

– Nem lehet könnyű egy-egy részletet kiragadni, mégis: van olyan története, amely a többinél is jobban megfogta vagy meglepte?
– Életében csak egyszer beszélt arról, hogy a ’80-as évek elején Ross fia mellett egy thaiföldi kisfiút is örökbefogadott, úgy, hogy nem éltek együtt, ám finanszírozta az életét. Sosem akarta reklámozni, hogy jótékonykodik, de én követendő példaként ezt is kiemeltem. Színes sztoriként pedig meglepett, hogy 1967-ben, amikor az „Isten megbocsát, én nem” című filmet forgatták, a rendező elküldte őt egy állatkertbe, hogy tanulmányozza a tigrisek tekintetét, és tanulja meg azt a szúrós nézést, ami mindenen áthatol. Ő pedig farkasszemet nézett velük. De amúgy is mindig képezte magát, tükör előtt gyakorolt. A „Nevem: Senki” forgatásán valóban whiskyt ivott, hogy minél hitelesebben tudja alakítani a szerepét, a végén be is rúgott. A „Különben dühbe jövünk” című filmben valódi padokkal ütötték egymást a szereplők, és mivel későn hajolt el, úgy fejbe verték, hogy a sérülését több öltéssel kellett összevarrni. A „Lucky Luke”, illetve az „Én a vízilovakkal vagyok” forgatásán pedig igazi oroszlánok közé ment, akiket előtte jól megetettek hússal, és Terence Hillt csak arra kérték, hogy ne essen el az állatok előtt, mert akkor megtámadják… Ma már az ilyen elképzelhetetlen volna.

– Barátsága Bud Spencerrel valóban olyan szoros volt, mint a filmjeik alapján gondoljuk?
– Volt, hogy akkorát ettek együtt a lakókocsiban, hogy végül kidőltek és egy ágyban aludtak el. Az viszont Hillt idegesítette Spencerben, hogy mindig elkésett, nem tanulta meg a szövegeit, rögtönzött, illetve ebéd után is rendre aludt egy hatalmasat, azaz várni kellett rá a jelenetek forgatásával. Bud Spencernek ugyanis kiváltságai voltak. Amíg Hill otthon gyakorolta a ragozásokat, Spencer evett és kaszinózott, igaz, amikor elindult a felvétel, úgy odatette magát, hogy szinte semmit nem kellett többször felvenni…

Kép

Kép: Király Levente

– Mi foghatta meg a magyarokat annyira ebben a két karakterben, hogy jobban szeretjük őket, mint az olaszok?
– Hozzánk képest csak Németországban van több rajongójuk, mondjuk ott nyolcszor annyian is élnek. Olaszországban A- és B-kategóriás filmek vannak, ők a B-be tartoznak, de csak az A-sokat tartják igazi művészeknek. Mastroianni, Fellini, Visconti az ő szemükben a nagyok.

Mi Magyarországon az akkori egyetlen tévécsatornán a Spencer–Hill páros filmjein nőttünk fel gyerekként, számunkra ők kultikus személyekké váltak, és már a harmadik generációnak okoznak annyi boldogságot, mint a három nagy művész talán összesen sem.

 Mégsem lettek próféták a saját hazájukban, de amikor Milánótól Szicíliáig bemutatták a „Piedone nyomában” című filmemet, csodálkozva jöttek oda hozzám az olaszok, hogy „Jézusom, ilyen ember élt köztünk? Mi semmit sem tudtunk róla!”. Utólag kezdték értékelni őt, filmeket forgatni róla, könyveket írni az életéről. Az önéletrajzi könyvét, amit maga írt, a saját hazájában nem voltak hajlandók kiadni, csak Németországban… Nekem több rendező is úgy fogalmazott, hogy jobban meg kellett volna becsülni őket.

– Akkor a magyarok, köztük az ön érdeklődését Carlo Pedersoli (alias Bud Spencer) biztosan értékelte…
– Hálás ember volt, Rómában a saját lakásában fogadott. De bárkitől kapott levelet a világ bármely tájáról, megválaszolta. Úgy vélte, a sikereit a közönségnek köszönheti. Sajnálom, hogy nem élhette meg a filmem elkészültét, mert akkor a lányával együtt ő is Budapestre jöhetett volna. Különleges ünnepet jelentett volna mindez a magyar embereknek, a fél Rákóczi út biztosan megtelt volna a rajongóival!

– Olyan művészről is írt könyvet, aki a saját hazájában is prófétává tudott válni: Ennio Morricone.
– Őt az egész világon megbecsülték, Olaszországban az évszázad zeneszerzőjeként emlegetik. 2015-ben találkoztunk Milánóban egy nagyobb interjúra, de csak a halála után kezdtem el tanulmányozni az életét, és a gondolkodását nagyon érdekesnek találtam. Vallásos emberként úgy vélte – ez lett a könyvem alcíme is –, hogy a „zenéim egy titokzatos, földöntúli világból jönnek”.

Az ihletet ugyanis égi jelek formájában kapta, hol álmában, hol napközben.

Volt is az éjjeliszekrényén egy papír, hogy ami álmában megjelenik, azt ébredéskor hangjegyek formájában rögtön lejegyezhesse. Az elméje még vásárlás közben, a zöldségesnél is forgott. Amikor túrták a földet a háza előtt, akkor a fúró ritmusára – ahogy az törte fel a betont – szerzett zenét. Kevesen tudják, de hihetetlen nagy szappanrajongó és -gyűjtő volt: a világ összes szállodai szappanját összegyűjtötte, sőt, szuvenírnek is szappant vásárolt…

Kép

Kép: Király Levente

– Miben állt, honnan eredt az ő zsenialitása és munkabírása?
– A szigorú neveltetése és a hihetetlen szorgalma lehetett a kulcs. Édesapja, aki trombitaművész volt, egyszer bement a szobájába és odaadta neki a trombitáját: „Tudod-e, fiam, hogy mi ez?” „Persze, egy trombita”, jött a válasz. Mire az apja: „Ez az a hangszer, amivel te fogod a jövőben a kenyeredet keresni, és még magasabb szinten űzni a hivatásodat, mint én.” Az édesapjára sokszor haragudott, amiért az szolfézzsal büntette: volt, hogy karácsonykor sem mehetett a fa alá játszani, mint a többi gyerek, hanem zongorát és szolfézst kellett gyakorolnia. Ám amikor az édesapja meghalt, rájött, hogy mindent, amit az életében elért, csak neki köszönhet, onnantól már egészen más érzéssel gondolt rá. A második világháború alatt iszonyatos szegénységben éltek, s Morricone az amerikai katonáknak trombitált bárokban. Cigarettát kapott érte, amit élelmiszerre cserélt. A bőröndjében összefolytak az ételek, úgy vitte őket haza a családnak. Már gyerekként összetrombitálta egy egész família megélhetését.

– Nagy élmény lehetett a Maestróval beszélgetni. Tervez még hasonló formátumú egyéniségekről kötetet?
– Nagyon jó kapcsolatot ápolok Jean-Paul Belmondóval, többször is találkoztunk Párizsban, és ő is elképesztő történeteket osztott meg velem. Gyerekkorában például imádott háztetőkön rohangálni, egyikről átugrani a másikra.

A szüleit az őrületbe kergette ezzel a hóbortjával, ám ennek is köszönhető, hogy később a filmjeiben a kaszkadőrmutatványokat mindig ő maga hajtotta végre.

Amikor azt kérték tőle, hogy szálljon fel egy 30-cal zötyögő vonatra, ő azt mondta, inkább rohanni akar a tetején, és menjen 90-nel! Halált megvető bátorsággal Hongkongban is kiment egy szálloda 87. emeletére, és biztosítókötél nélkül végigsétált a párkányon. Szerette a kalandokat, a kihívást, persze rengeteg sérülést is összeszedett emiatt. Ellentétben sok magyarral az Aranycsapatunk névsorát is kívülről fújta, és Papp László volt a kedvenc bokszolója, hiszen a színészkarrierje előtt maga is bokszolt. De ministrált, sőt temetéseken is dolgozott gyermekkorában sírásóként. Szóval legközelebb az ő életét szeretném megírni, ami igazából filmet is érdemelne, de egyelőre csak könyv lesz belőle.