A fogságban tartott állatok viselkedése általában megváltozik a természeteshez képest; ez nemcsak az állatkertben élőkre érvényes, hanem az otthon tartottakra is. Természetes magatartásformáik, amelyeket évmilliók csiszoltak tökéletesre, hogy minél hatékonyabban szolgálják az életben maradást és a szaporodás sikerét, egyszer csak feleslegessé válnak. Helyette hirtelen tömérdek szabad idő szakad a nyakukba, amit valamivel el kell tölteniük, ráadásul úgy, hogy a mozgásterük meglehetősen korlátozott. Gyakran alakulnak ki sztereotip mozgások: a végtelenségig ismételt mozdulatok, amelyek olykor az állat egészségét, fizikai állapotát is károsan befolyásolják.

„Puha lépte acéllá tömörül”

Talán a legegyszerűbb és legismertebb ilyen kényszermozgás a körbe-körbe vagy ide-oda járkálás, futkosás. Állatkertekben számtalan állatfajnál megfigyelhető: végigsétál a rács mentén, a sarokban megfordul, majd vissza, a ketrec másik végében újra fordul, és így tovább, akár órákon át, kifáradásig. Az állat temperamentumától függ, hogy milyen sebességgel teszi ezt: a nagymacskák általában kimért léptekkel, míg a kisemlősök fürgén szaladva. Jellemzően inkább ragadozóknál látható, patásoknál ritkább, vagy kevésbé feltűnő.

A ragadozók ugyanis ösztönös késztetést éreznek nagyobb területek átkutatására, a zsákmány keresésére, míg a növényevő nem érzi szükségét a nagyobb mértékű helyváltoztatásnak, amíg a közelben van mit legelni.

Ezzel szemben gyakran előfordul náluk, hogy unalmukban a karám rácsát kezdik rágni, s ha egyszer elkezdték, nehezen hagyják abba.

Táncoló medve, vetkőző papagáj

Főként medvéknél és elefántoknál fordul elő a ringatózás: az állat ilyenkor nem járkál ide-oda, hanem egy helyben áll, általában valamelyik sarokban, és hol az egyik, hol a másik mellső lábára helyezve a testsúlyát, ide-oda ingatja a fejét. Bár állítólag ezt a „táncolást” vadon élő elefántoknál is megfigyelték, túlzásba vitt ismételgetése a fogságban tartott állatoknál mindenképp természetellenesnek tekinthető. Ugyanez a helyzet a végtelenségig ismételt testápoló mozdulatokkal: a szőrzet vagy tollazat gondozása, egyes testtájak nyalogatása, vakarászása szükséges és normális dolog az állatoknál, ám természetellenes mértékűre fokozódva károssá válik, és papagájoknál például akár a teljes tollazat elveszítését is eredményezheti. Számos állat gusztustalan szokásokat is felvehet a bezártság és unalom hatására: majmoknál például gyakori a saját ürülékük elfogyasztása.

Kép

Kép: Unsplash

Megvan rá a recept

Ezek a viselkedéstorzulások nemcsak az állatkerti állatokban alakulnak ki, hanem a háziállatainkban is.

Lovak, szamarak ugyanúgy rágják unalmukban a karámfát, mint az állatkerti zsiráfok, sokaknak van tapasztalata „levetkőzött” nagypapagájokkal, és se szeri, se száma a kerítés mentén fel-le rohangáló, felindultságukban olykor saját farkukat kergető kutyáknak.

Az állatkertek már rég megtanulták, hogyan vegyék elejét ezeknek a kényszercselekvéseknek: a kifutók méretének növelésével és a környezet gazdagításával csökkenthető az unalom és a stressz. Ha az állatnak van elfoglaltsága, és a természetes mozgásformáit az eredeti funkciójuknak megfelelően (például táplálékszerzésre) használhatja, sokkal kevesebb az esély arra, hogy felesleges, eltorzult mozdulatokkal üsse el az idejét.

Közelebb az emberhez

Előfordul az is, hogy egyes természetes viselkedésformáknak a funkciója megváltozik a mesterséges körülmények között. Tipikusan ilyen a víziló szájtátása: eredetileg területvédő fenyegetés, ám miután a látogatók kéregetésnek vélik, és élelmet dobálnak az állat szájába, e tapasztalatból tanulva idővel már valóban azért tátja a száját, hogy ennivalót kérjen. Sajnos ez is káros szokás, ami az állat életébe kerülhet, ha nem neki való eledelt vagy emészthetetlen holmit dobnak a torkába. Orangutánoknál gyakran látható, hogy rongyokkal, dobozokkal és egyéb, cseppet sem természetes anyagokkal játszanak – bár ilyet a vadonban nem tehetnek, ez a magatartás mégsem tekinthető természetellenesnek, ugyanis mozgatórugója az állat természetes kíváncsisága és kreativitása, csak a hozzáférhető anyag más.

Kép

Kép: Unsplash

Nem lesz háziállat!

Fogságban tartva számos állat megszelídül többé-kevésbé, vagy legalábbis toleránsabbá válik az emberrel szemben. Ez azonban korántsem mondható el mindegyikről. Attól, hogy egy állatkölyköt mesterségesen nevelnek fel, még nem válik háziállattá: a domesztikáció több ezer vagy tízezer éves folyamatait nem helyettesítheti egy cumisüveg.

Tévedés azt hinni, hogy az oroszlán vagy a tigris hálás, amiért a gondozó enni ad neki: a ragadozók (kevés kivételtől eltekintve) általában nem kínálnak fel egymásnak táplálékot, ezért ez a gesztus értelmezhetetlen a számukra.

Bármilyen szelídnek tűnhet is a rácson vagy üvegablakon keresztül egy nagymacska vagy medve, sosem szabad elfelejteni: ha a viselkedésük változik is valamelyest az emberi környezetben, azért a vadállat fogságban is vadállat marad.  

Sok állatkerti állat az ellés után nem tud mit kezdeni újszülött kölykeivel; ez különösen gyakori, ha a nőstény tapasztalatlan, és nem a fajtársai közt nőtt fel, illetve, ha a környezet sivár, ingerszegény, és az anya nem tud elrejtőzni a kicsivel, hogy biztonságban érezze magát. Ilyenkor a gondozók kénytelenek az utódot mesterségesen felnevelni.

Bármilyen nehéz is ezzel szembesülni, valójában a kutya „házőrző” viselkedése is egyfajta kényszertevékenység. A természetben élő farkas nem kényszerül ilyen gyakori és intenzív területvédelemre. Az állandósuló területvédelmi agresszió éppen olyan sztereotip viselkedés, mint a túlzott tisztálkodás vagy a fel-alá járkálás.

Minél intelligensebb egy állat, annál nagyobb szenvedést okoz számára az unalom. A papagájok közül elsősorban a jákó vagy szürke papagájra jellemző, hogy az utolsó szálig kitépkedi a saját tollait, csak a fején marad, ahol nem éri el a csőrével.

Vannak olyan öröklött viselkedésformák, amelyeken nem változtatnak a mesterséges körülmények sem. Ezeket az állat a fogságban is folytatja, akkor is, ha semmi szüksége nincs rá.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>


„Távol is közel” jelmondattal a koronavírus miatt kialakult helyzetre kíván reflektálni az idei Múzeumok Őszi Fesztiválja. A pandémia a muzeális intézményeket is új kihívások elé állította. A rendezvénysorozatot szervező Szabadtéri Néprajzi Múzeum Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ idén elsősorban olyan programokat várt a csatlakozó múzeumoktól, amelyek reflektálnak a helyzetre, illetve előtérbe kerültek a szabadtérben, vagy zárt tér esetén kis létszámmal, valamint online is elérhető programok.

A rendezvénysorozat Távol is közel… jelmonda arra utal, hogy ha időnként kényszerűségből el is távolodnak fizikailag a múzeumok a látogatóiktól, online megoldásaikkal – akár különleges módokon és eszközökkel is – ismét közel kerülhetnek hozzájuk.

Az idei gondolatisághoz kapcsolódó új tematika a Valódi és virtuális találkozások a múzeumban, valamint ahhoz igazodott a 16+-os témakör, amelynek idei elnevezése Bátraké a szerencse! lett. A kiemelt tematikák mellett továbbra is megmaradtak az előző évek sikeres témakörei, úgymint a Múzeumi őszbúcsúztató, a Pincétől a padlásig, a Sétálj, gyalogolj, bringázz velünk! az Utazó múzeum és a Szakmai programok. A Tanárok éjszakája és az Óvodapedagógusok napja tematikákat összevonva, ezúttal a Tanárok és óvodapedagógusok napja ad lehetőséget a pedagógusoknak szánt szakmai programokra.

Az idei Múzeumok Őszi Fesztiválján nemcsak a személyes, hanem az online térben való párbeszéd kialakítása is hangsúlyos. A jelenlegi helyzet rávilágított arra, mennyire fontos, hogy azok is, akik nem tudnak fizikálisan megjelenni a programokon, érezzék az összetartozás erejét. Erre nyújtanak lehetőséget a koordináló Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ által is preferált digitális térben megvalósuló programok, amelyek lehetnek például tárlatvezetések, játékok, vetélkedők, de akár interaktív előadások, webináriumok is.

A változatos programkínálatról az oszifesztival.hu weboldalon olvashatnak bővebben.

Néhány kedvcsináló program a Múzeumok Őszi Fesztiválja kulturális kínálatából:

Legyél te is könyvkötőmester!

A PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont könyvkötő műhelye által szervezett online múzeumpedagógiai óra keretében az iskolai csoportok ismerkedhetnek a könyvkötészet történetével, alapanyagaival és kipróbálhatják a könyvkötést is.

Kárpátok bércein – rovarászat

A Trianon emlékév kapcsán  a "Kárpátok bércein - Rovarászat Erdélyben" címmel, új időszaki kiállítás nyílik a Sarok Galériában. A tárlat az „1000 éves határ” mentén található, elcsatolt területek rovarvilágát mutatja be, és fotókkal illusztrálja az ízeltlábúak  élőhelyeit.

A vándorszínésznőktől a filmcsillagokig

Melyik színésznő mentette meg a népszerű költő, Jókai Mór életét és milyen csellel? Ki volt Molnár Ferenc legnagyobb szerelme? A virtuális tárlatvezetés a 19-20. századi színésznők életébe, titkaiba kalauzolja el a résztvevőket.

Óbudai csillagutazás - önállóan játszható óriás társasjáték

Üstökösökön és csillagokon lépdelve kell megoldani a feladatokat, és közben Nyuszival eljutni a Holdra, majd lehozni a sajtot Egérkének! Az Óbudai Múzeum kiállítása „Játék a városban” című meséskönyv alapján készült.

Nyomozás a múzeumban

Közös játékra hívja látogatóit a mosonmagyaróvári Hansági Múzeum! Az éj leple alatt a Cselley-házból eltűnt egy igen értékes festmény. De vajon melyik? Ha ez kiderült, már csak a tettest és a műtárgy rejtekhelyét kell megtalálni.

Mesés birodalom vár

Süsü, Picur, a Kockásfülü Nyúl, Mirr-Murr, Frakk és Mazsola várják – nem csak a gyerekeket – a Gödöllői Városi Múzeumba. A mesefigurák a debreceni Déri Múzeumból utaztak Gödöllőre.  

Ízek, konyhák, receptek. Kalandozás a babakonyhák világában

A kislányok babái köré létrehozott világ, azaz a babaház és berendezése mind anyagában, mind kivitelezésében pontosan leképezte a felnőttek tárgyi kultúráját. Nyomon követjük a 20. század konyhai változásait, és azt is megnézzük, mi rotyogott a fazékban a különböző korszakokban. A tárlatvezetés november 10-én, 16:30-kor indul, előzetes regisztráció szükséges.  Helyszíne: az Óbudai Múzeum "Játék a városban" című állandó kiállítása. 

Reméljük, meghoztuk a kedvet ahhoz, hogy minél többen felkerekedjenek! Tartsanak velünk a Múzeumok Őszi Fesztiválján!

További programokért látogasson el a http://www.oszifesztival.hu/ weboldalra.

– Honnan érkezett az interjúra? Hiszen egyrészt a pécsi székhelyű Filharmónia Magyarország ügyvezetője, másrészt a Szegedi Dóm zeneigazgatója.
– Pécsről, természetesen, hiszen ott az állandó lakhelyem. Éppen ezért volt nagyon nagy öröm a számomra, amikor megszületett az a minisztériumi döntés 2013-ban, hogy Pécs legyen a Filharmónia Magyarország országos központja.

– Kicsit mutassa be, kérem, a Filharmónia Magyarországot! Hogyan képzeljük el? Mint előadóművészek és együttesek szövetségét, vagy mint az állam koncertszervező vállalkozását?
– A Filharmóniának nincs saját előadóművésze – se szólistája, se zenekara. Régen volt, aztán önállóvá váltak a zenekarok, ezért a Filharmónia ma már kizárólag koncertszervező iroda, száz százalékos állami tulajdonban lévő, közhasznú nonprofit kft. Évente több ezer művésszel dolgozunk, gyakorlatilag Magyarországon minden jelentős szólistával és zenekarral. Nyilván nem mindegyikükkel egy év alatt, hanem úgy, hogy változatos, színes műsort tudjunk biztosítani az ország bármely pontján a közönségnek.

Gyakorlatilag Budapesten kívül – ahol nagyon sok előadóterem és programszervező iroda van – az országban mindenhol a Filharmónia Magyarország biztosítja a legmagasabb színvonalú komolyzenei koncerteket.

A közönség nagyon sokszor úgy vált bérletet a Filharmónia koncertjeire, hogy adott esetben nem is tudja pontosan, kik is lesznek műsoron az adott évadban, ennek ellenére a jó tapasztalataikra hagyatkozva bizalmat szavaznak nekünk. Úgy érzem, igyekszünk is meghálálni ezt a bizalmat.

– Az előbb azt kérdeztem, honnan jön – most pedig azt szeretném megtudni, hogy tudja-e már, hová nem megy holnap? Hiszen a járvány miatt minden bizonytalanná vált, sorra törlik a koncerteket.
– Az idén sajnos ifjúsági koncertet már biztos nem rendezünk – ezeken ugyanis öt-nyolcszáz fiatal vett részt általában. Végeztünk közvéleménykutatást a felnőtt közönségünk körében, ami városonként is eltérő hozzáállást mutatott a megváltozott koncertkörülményekhez. Ez a zenekarok pillanatnyi egészségügyi lehetőségei mellett szintén befolyásolja a döntéseinket a felnőtt bérletes előadások megtartásánál vagy lemondásainál. Előadóművészként sajnos engem is több, külföldi és hazai fellépés esetén érintett a járványhelyzet: Panamában, Erdélyben, de a Balatonon is maradt el orgonakoncertem tavasz óta.

– Lemondani az ifjúsági koncertekről azért is veszteség, mert az ifjak azt szokták meg, hogy a zenehallgatás magánügy. Rávezetni őket arra, hogy lehet közösségi élmény is, aminek szépsége, hogy minden előadás egyszeri és megismételhetetlen – nagy kihívás.
– Ez biztos, hogy így van, de az iskolai szabályozások nem teszik lehetővé, hogy jelenleg ifjúsági koncerteket tartsunk. Még az előző évadról elmaradt koncertek pótlása is nehézség.

– A beszélgetésünk apropója amúgy a Liszt-díj, amelyet augusztusban vehetett át. Ez talán a legrangosabb magyar zenei elismerés. Érdekes, hogy a Liszt-díjat éppen abban az évben alapították, amikor a Filharmóniát: 1952-ben. Hogyan fogadta a kitüntetést?
– Öröm volt a számomra és nagyon nagy megtiszteltetés. Amikor az ember teszi a dolgát akár orgonaművészként, akár egyházzenészként, ez a lehetőség nyilvánvalóan eszébe sem jut. Nem azért próbál egy koncertre vagy egy liturgiára a lehető legjobban felkészülni, hogy abból egyszer majd egy díj legyen. Ugyanakkor szép pontjai az életnek, amikor ezt a munkát valaki észreveszi és megköszöni. Örömteli pillanat azokkal együtt ünnepelni, akik az elismerést megelőző hosszú utat segítették: család, mesterek, művészek, kollégák. A díj kapcsán a legkülönbözőbb emberek gratuláltak nekem. A klasszikus zene kisimít, lecsöndesít, összekapcsol, és ez a koncertteremben abszolút érezhető, ott ideológiai hovatartozástól függetlenül mélyül el, tapsol a közönség.

A komolyzene ráadásul bármilyen nyelven érthető – éppen ezért lehetséges, hogy az egy nyelvet nem beszélőket, az egyet nem értőket is összeköti, akár még egy országon belül is.

Ezt éreztem a díj kapcsán érkező visszajelzésekből, mint ahogy ezt érzem minden koncertünkön, programunkon is. Országszerte a koncerttermekben nem érzékelhető az a politikai kettészakadás, ami sajnos mára nagyon sok felületét átszőtte életünknek. Lehet, hogy Budapest ebben is kicsit másként működik, de meggyőződésem, hogy az igaz művészet, a kultúra igenis tölthet be hídszerepet a közönség soraiban.

– Mennyire cél, hogy eljuttassák a komolyzenét kistelepülésekre, hátrányos helyzetű régiókba?
– Természetesen van ilyen küldetésünk. Elsősorban ifjúsági koncertjeink vannak a pici helyeken, mert egy néhány száz- vagy néhány ezer fős településen szűk hallgatói bázisa van a komolyzenének. Ez a műfaj még a nagyvárosokban, támogatás mellett sem feltétlen rentábilis. E tekintetben is fontos Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár kezdeményezése, a tavaly október elsején, a zene világnapján indított térzene-program, amely arra szolgálna, hogy minden ötezer fő feletti település forgalmas terein legyenek mini-koncertek. Nyilván ez nem megy egyik napról a másikra, de amíg nem köszönt be a novemberi hideg, megrendezzük ezeket a programokat. A vírushelyzet miatt tavasszal a megszokottól eltérően nem a legforgalmasabb tereken tartottunk koncerteket, hanem tömbházak által körülvett terecskéken, lakótelepeken, olyan helyeken, ahová a legtöbben ráláttak az ablakukból, teraszukról. Fantasztikus sikere volt ezeknek a koncerteknek, nagyon hálásak voltak az emberek – megélhettük, hogy a zene összeköt, mosolyt csal az emberek arcára, optimizmussal tölt el még a nehéz helyzetekben is. Azt gondolom, ez történt, mert nemhogy nem dobálták meg az emberek paradicsommal és tojással a muzsikusokat, de a gyerekek hozták a csokit, a polgármester a bort, a lakók a vizet, virágot a zenészeknek. Mindenki szeretett volna hozzájárulni ehhez a régóta vágyott, élő zenei élményhez.

– A Filharmónia sorra éleszti fel a korábbi hangszeres versenyeit, sőt: a Liszt zongoraverseny mellé már orgonaversenyt is terveznek, ugye?
– Számos izgalmas, újszerű feladat vár a klasszikus koncertszervezés mellett. Sokan nekem tulajdonítják például azt, hogy a Filharmónia sok orgonakoncertet szervez – örömmel venném magamra ezt a szerepet, ám ez így nem igaz. A Filharmónia szervezte az orgonakoncerteket országszerte már a rendszerváltozás előtt is, csakhogy azok számában a rendszerváltozás körüli években szomorú visszaesés állt be. Korábban ugyanis a templomok még koncertszínhelyként is bátor vállalásnak, ellenállásnak számítottak, ezért talán a közönség egy része fokozott lelkesedéssel vett részt ezeken a programokon.

A templomokat legálisan ezen alkalmakkor lehetett látogatni „büntetlenül”, ami szintén növelte népszerűségüket.

Amikor aztán a templomi koncert elvesztette lázadás-jellegét, ezeknek a programoknak a látogatottsága megcsappant – és a Filharmónia kiszállt az orgonakoncertek szervezéséből. Én akkoriban egyházzenészként, amikor újra elkezdtem hangversenyeket szervezni, sokszor izgultam, vajon jön-e bárki is egy-egy orgonakoncertre, annyira nehéz volt ezt újra bevezetni.

Éppen ezért nagy öröm számomra, hogy az idén közel ötven városban rendeztünk orgonakoncertet az Orgonapont-sorozatban, és az Orgonák Éjszakáját megtarthattuk második alkalommal is. Az orgonaverseny megrendezése sem az én érdemem: létezett korábban a Liszt Ferenc Orgonaverseny a Filharmónia rendezésében, csak elhalt, ugyanúgy, mint a televíziós karmesterverseny, amelyet szintén nagy örömmel élesztettünk újjá, és szeretnénk is folytatni 2022-ben.

– A karmesterverseny azért emlékeim szerint nem zajlott zökkenőmentesen. Például előbb lehetett tudni, hogy ki nyerte meg a fordulót, minthogy lement volna az adás a televízióban.
– Nem lehetett tíz héten át (a televíziós verseny idejére) itt tartani a 45 országból érkezett karmestergárdát, ezért a költségekre való tekintettel két részletben bonyolítottuk le a megmérettetést: megrendeztük két hét alatt az első és a második fordulót, hazaengedtük a fiatal karmestereket, majd decemberre visszahívtuk a döntősöket. A döntő már élőben zajlott. De valóban, emiatt a technikai nehézség miatt az első két forduló eredményei a valóságban már ismertek voltak, mire lement az adás. Azt gondolom, hogy a műsor érdekes mozzanataival újabb közönségréteget szólított meg a klasszikus zene. A komolyzenét szerető közönség pedig áthidalta magában ezt: izgatta ugyan, hogy ki jutott tovább és hányadikként, de inkább azért az élményért nézte a versenyt, hogy ki hogyan vezényelt, és a zsűri mit mondott nekik. Ez egyébként nem egyedülálló műsorszerkesztési elgondolás, a tehetségkutatók nagy része ilyen forgatási elven működik. A végső eredmény viszont valóban a televízióban is követhető időpontban, közönségszavazási lehetőség mellett zajlott, nagy érdeklődést kiváltva.

– A Szigeti hegedűversenyt viszont nem élesztették újjá. Miért?
– Mert a Zeneakadémia időközben elindította a Bartók Világverseny- és Fesztivált, amelyben szerepel a hegedű is. A zongora is, ez igaz, de azt gondoltuk, hogy a Liszt zongoraverseny nemzetközi reputációja, hazai hagyományai megkérdőjelezhetetlenek, a Bartók verseny mellett sem kérdéses a létjogosultsága. Viszont a Szigeti versennyel kapcsolatban azt éreztük, hogy szükségtelen konkurenciaharcot eredményezne, ezért ezt elengedtük. A lehetőségek tárháza egyébként végtelen, hiszen nagyon sok hangszer van, aminek nincs rendszeres versenye, és nem gondolom, hogy két állami finanszírozású hegedűverseny léte realitás lenne.

– Nem beszéltünk még a hangszerek királynőjéről, az orgonáról. Látszólag szólóhangszer, mégis, legtöbbször alávetett a liturgiának. Hogyan oldja fel ezt az ellentmondást?
– Nagyon izgalmas kérdés, hogy mit hívunk szólóhangszernek. Olyan módon, mint a fuvola, a hegedű vagy a zongora – nem az.

Ha valamihez hasonlítani kellene az orgonát, akkor egy zenekarhoz hasonlítanám, hiszen a romantikában az is volt a céljuk az orgonaépítőknek, hogy szimfonikus zenekari hangzást érjenek el vele.

Másrészt a liturgiában a II. Vatikáni zsinat után nagyot változott az egyházzene szerepe, és még nagyobb hangsúly tevődött a közösségi énekre a katolikus egyházban. Az orgona pedig nemcsak nagyszerűen tudja vezetni, alátámasztani az éneket, de képes arra is, hogy kiemelje, megkoronázza azt. Nagyon jó, hogy tavaly elindult egy program, amely több mint ötven helyszínen adott kisebb-nagyobb támogatást az orgonák felújítására, rendbetételére, felhangolására. Azt a néhány koncerttermet pedig, ahol van orgona, tényleg beragyogja ez a hangszer, de a templomok is kulturális missziós helyszínné válhatnak általa. Nagyon szép kölcsönhatás ez a művészet, a hit, a klasszikus zene és az egyházak között. Mert, ahogy azt II. János Pál pápa megfogalmazta: nem is igazi hit az, amelyik nem teremt kultúrát.

– Csakhogy a fiatalság zenei nyelvéhez, kifejezésmódjához már nem igazán passzol az orgona.
– Bizonyára sok helyen fontos közösségépítő szerepe van a könnyűzenei szolgálatnak, de ellenpélda is akad: Pannonhalmán, ahol diák voltam, a gitáros mise például magától elhalt. Bízok benne, hogy a különbségtételt értékes és értéktelen között a fiatalok meg tudják tenni. Ebben van szerepe a Filharmóniának is, például az ifjúsági koncertek által. Az egyházaknak pedig abban áll a feladatuk és a felelősségük, hogy milyen színvonalú az az orgonaszó, ami felhangzik a templomban.

– A MÜPA orgonája világszínvonalú, a Zeneakadémiáé is megújult. Mennyire kivételes esetek ezek?
– Reneszánsza van ma Magyarországon az orgonaépítésnek és felújításnak, ami nagyon jó és örömteli. Néhány évtizedes lemaradásban vagyunk viszont a nyugathoz képest, nálunk jelenleg van nagy divatja a stílusorgonáknak: hol barokk orgonát építenek, hol romantikus orgonát, és nem univerzált. Nyugaton már vagy harminc éve lezajlott folyamat ez, ami hozzánk most érkezett el. Orgonaművészként örülök minden hangszernek, ami megújul, megépül – jó lenne, ha legalább a nagyvárosok főtemplomaiban lenne jó orgona, és minden koncertteremben – például elkélne egy a pécsi Kodály Központban is. Fontos lenne, hogy mielőbb megépüljön.

Az UFO-jelenség

Éva, a 38 éves, háromgyermekes anyuka szerint nincs olyan ember ezen a bolygón, aki valóban meg tudná valósítani, hogy eleget foglalkozzon a munkájával, a családjával és a gyerekeivel is. És emellett még magára és arra is jusson elég ideje, hogy a párjával romantikázzon, netán még a barátaival is összefusson olykor.

„Én csak UFO-jelenségnek hívom, amikor valaki arról akar meggyőzni, hogy neki sikerült összeegyeztetni a szerintem összeegyeztethetetlent. Pontosabban azt, hogy legyen karrierje és magánélete, a férjével tökéletes legyen az összhang, a háztartás makulátlanul működjön és a gyerekekre is mindig legyen ideje. És persze ő maga is úgy nézzen ki, mint aki egy divatlapból lépett ki.”

Éva szerint annak a hajszolása, hogy egyensúlyt próbáljunk teremteni a munkánk és a magánéletünk között, leginkább arra jó, hogy folyamatos lelkiismeret-furdalásunk legyen.

„Én nem is értem, vajon csak engem idegesít fel, amikor olvasom a »100 tipp, hogyan legyünk jó anyák, feleségek és kiváló munkaerők« típusú írásokat, vagy más is így van ezzel? – kérdezi Éva. – Ahhoz ugyanis, hogy mindaz, amit felsorolnak, és amire oda kellene figyelni, valóban megvalósítható legyen, legalább 72 órás napokra lenne szükség, természetesen alvás nélkül.”

„Egyáltalán hol a határ a munka és a magánélet között? – kérdezi másik ismerősöm, Rita. – Mert szerintem ugyanolyan munkának számít, amikor az irodából hazaérve nekilátsz takarítani, mosni, főzni, tanulni a gyerekkel. Mert az igaz ugyan, hogy ezért nem kapsz fizetést, de attól még nem igazán sorolható a szórakozás kategóriába.”

A két anyuka szerint a magánélet akkor érkezik el mindennap, amikor már nem kötelességből csinálsz valamit, hanem azért, mert kedved van hozzá.

„Most mondd meg őszintén, neked mikor jut magánéletre időd? Mert nekem nagyon ritkán. Szerintem a munka–magánélet egyensúly egy nagy kamu. Olyan ez, mintha a mérleg egyik felére dobnánk egy elefántot, a másik felére pedig egy egeret, és várnánk, hogy kiegyensúlyozódjon a kettő.” – háborog Rita.

A legtöbb nő sajnos elköveti azt a hibát, hogy a tökéletességet hajszolja, és míg a munkahelyén túlórázva azon kesereg, hogy megint kevés időt tud a gyermekeivel tölteni, addig péntek este azon pörög az agya, hogy mennyi feladatot nem végzett el az irodában. Vagyis állandó bűntudattal él.

„Úgy tűnik, hogy semmi sem állandó ebben az életben, kivéve az anyai lelkifurdalást” – mondja nevetve Éva.

De vajon mit lehetne tenni azért, hogy ez ne így legyen?

A munka–magánélet egyensúly görcsös akarása csak arra jó, hogy folyamatos nyomás alatt tartsuk magunkat anyaként. Pedig helyette inkább arra kellene koncentrálnunk, hogy fontossági sorrendet állítsunk fel magunkban, és azokat a pillanatokat, amelyeket a családunkkal töltünk, teljes odaadással átéljük, míg a munkahelyünkön leginkább a feladatainkra összpontosítsunk.

Persze itt adódik a kérdés, hogy mi és ki a legfontosabb. Egyértelműnek tűnik a válasz: a család és a gyerekek. Hiszen a gyerekeknek ki kell elégíteni az alapvető szükségleteit, enni kell adni nekik, ruházni őket, törődni velük. Ahhoz azonban, hogy nyugodt életet biztosíthassunk nekik, stabil anyagi háttérre is szükség van. Annak megteremtése pedig nem megy máshogy, csak munkával, vagyis a fontossági lista dobogós helyére máris visszakerült a munka. Ha viszont az van az első helyen, hogyan kaphat elegendő szeretet a gyermekünk, amikor soha nem vagyunk vele, mert dolgozunk?

Azt gondolom, hogy ez egy ördögi kör, amelynek boncolgatása teljesen felesleges és céltalan. Nem az a kérdés, hogy letesszük-e a munkát, amikor belépünk az otthonunkba, hanem az, hogy tudjuk-e, hol a határ, amikor még a gyerekeinkért dolgozunk munkaidőn túl is, mert ők a legfontosabbak nekünk – vagy pedig átestünk a munkamánia oldalára. Ezt a kérdést pedig mindenki csak maga válaszolhatja meg.

Egy elég jó anya pont elég a boldogsághoz

Megkérdeztem még néhány anyukát, ők hogyan próbálnak egyensúlyt teremteni a munkájuk és a magánéletük között.

Szerintük, ha nem is könnyen, de ez mégsem lehetetlen feladat.

„Én hosszú évek alatt megtanultam különválasztani a munkát és a családot. Már nem érzek kísértést, hogy megnyissam otthon a munkahelyi e-mailjeimet, és a céges telefonomat is kikapcsolom. Elvárom, hogy a munkatársaim tiszteletben tartsák a magánéletemet, hiszen egész nap minden figyelmemet a munkámra összpontosítom. Az irodából egyből megyek a gyerekekért a suliba, és amikor hazaérünk, csak velük és magammal foglalkozok. Ennyi nekem is jár.” (Rózsa, 38 éves, a 8 éves Lili és a 11 éves Ákos édesanyja)

„A kezdetektől fogva úgy gondoltam, hogy a háztartási teendők nem csupán az én felelősségem. Szükség van arra, hogy a feladatokba a párunkat is bevonjuk. Szerencsére Istvánnal erről soha nem kellett vitatkozni. Amikor látja, hogy stresszes napom van, átvállalja a vacsora elkészítését vagy ő megy Ádiért az oviba. Ha pedig szalad a lakás, összeírjuk a tennivalók listáját, és felosztjuk, ki mit intéz el belőle.” (Ági, 42 éves, az 5 éves Ádám édesanyja)

„Rájöttem, hogy nem kell mindenben a tökéletességre törekedni. Nagyon tetszik Vekerdy Tamás tanácsa, hogy a gyereknek egy »elég jó anya« pont megfelelő a boldogsághoz. Nem akarok mindent egyszerre és egyedül megoldani, és már azon sem borulok ki, ha néha nem én főzöm a vacsorát, hanem pizzát rendelünk. És azon sem stresszelek, ha nincs patikatisztaság a lakásban. Ettől nem leszek kevésbé jó anya.” (Magdi, 34 éves, a 6 éves ikerpár, Soma és Beni édesanyja)

„Áttértem rugalmas munkabeosztásra, ami azt jelenti, hogy én oszthatom be, milyen munkarendben dolgozom. Felvettünk egy bébiszittert is, aki a hosszú napokon suliba megy a srácokért és edzésre is elviszi őket. Így azokon a napokon, amikor csak 6 órát vagyok bent a munkahelyemen, én hozom el őket az iskolából, és mindig kitalálunk valami jó programot. Ez őket és engem is feltölt, és nincs lelkiismeret-furdalásom, hogy elhanyagolom őket.” (Tünde, 32 éves, a 6 éves Anna, a 9 éves Peti és a 4 éves Zoé édesanyja)

A fentiekből is kiderül, nincs általános recept, mindenkinek magának kell megtalálnia azt az egyensúlyt, amely elfogadható a családja és önmaga számára is.

Tedd a kezed a szívedre, Nálad melyik az elefánt a mérlegen: a munka vagy a magánéleted?

A történet

Hasonló élethelyzetbe nyújt betekintést Az öltöztető című film is, amelyet a Richard Eye rendezett. A főszereplő kiöregedett színész bőrébe ezúttal Sir Anthony Hopkins bújt, hűséges, odaadó öltöztetőjét, Normant pedig mindenki szürke Gandalfja, vagyis Ian McKellen alakítja. A második világháború idején járunk, a folyamatos légiriadók, az óvóhelyen töltött órák és az elsötétítés világában, amikor az élelmiszert jegyre adták, a cukor és a jó erős feketekávé pedig már-már luxusnak számított.

Egy maroknyi színészből álló társulat azonban dacol az ország feje felett gomolygó fellegekkel, és megpróbálja becsempészni a művészetet az emberek életébe. Sokadik alkalommal viszik színre a Lear királyt, ám van egy apró kis bökkenő: a főszereplő, az etalon, aki nélkül nem létezik az előadás, szőrén-szálán eltűnt. Ugyanakkor hiába bukkan fel ismét, furcsa kedélyállapota, labilis érzelmei és kimerült idegei kétségessé teszik, hogy képes lesz-e este 277. alkalommal is színpadra állni. A csapat többi tagja szkeptikus, ám a jó öreg Norman mindent elkövet, hogy rajongva szeretett és tisztelt urát gatyába rázza és alkalmassá tegye az esti szereplésre. Ez az ő egyéni küzdelme a lehetetlennel, mert a műsornak folytatódnia kell, akármi történik is.

Jól megválasztott célok

A nagy drámák ebben a filmben nem a cselekvésből sejlenek fel, hanem a kimondott és kimondatlan monológokban, gondolatrohanásokban. Az úrnak nincs neve, mint ahogy a felesége is csak asszonyom, történetüket is inkább az elhallgatásokból és a hiányokból ismerhetjük, így ez bárki története lehet, aki megette már a kenyere javát, és a saját démonaival kell szembenéznie, amelyek ugyanúgy rágnak, mint évtizedekkel ezelőtt, mert csak a test öregszik, de a szellem és a lélek ösvényei változatlanul kanyarognak.

Anthony Hopkins zseniális játékát figyelve szeretnénk jobban megérteni az öreg színész keserűsége és csalódottsága mögött meghúzódó okokat. Hiszen feltételezzük, hogy ünnepelt és elismert művészként számos célját sikerült megvalósítania, s valahol legbelül azt várnánk, hogy ez a tény az elégedett időskor zálogaként nyugodt és kiegyensúlyozott utolsó éveket biztosít számára. Úgy tűnik azonban, a teljesítmény és a céltudatosság önmagában nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, s nem feltétlenül biztosítja azt a belső harmóniát, amelyre vágyunk. Bár a kutatások szerint már egy konkrét cél kitűzése is rengeteget segít abban, hogy elégedetten tekintsünk az életünkre, de nagyon nem mindegy, milyen célokat fogalmazunk meg magunknak.

A pszichológia szerint a jó cél titka, hogy rendelkezzünk az eléréséhez szükséges képességekkel és erőforrásokkal, tisztában legyünk a megvalósítás módjával, illetve az apróbb céljaink egybecsengjenek az életcéljainkkal, vagyis beilleszthetőek legyenek egy számunkra fontos keretbe.

Csíkszentmihályi Mihály szerint egy-egy hőn áhított cél kapcsán érdemes feltennünk magunknak a kérdést, hogy miért is akarjuk olyan nagyon elérni. Ha erre a kérdésre nem tudunk megnyugtató választ találni, akkor érdemes új célt kitűzni, ellenkező esetben egy nap arra ébredhetünk, hogy képtelenek vagyunk azonosulni a saját tetteinkkel és végső soron az életünkkel – pedig ez az önértékelés, a jóllét, valamint az elégedett időskor feltétele.

Kép

Részlet Az öltöztető c. filmből

Ez azonban egyáltalán nem könnyű feladat, hiszen néha nehéz elkülöníteni, hol kezdődik az ember, hol pedig a szerep, amit éppen játszik, vagy amire készül. Csakúgy, mint filmünk főszereplője esetében, aki mindezt folyton elfelejti, és emlékeztetni kell rá, mintha csak az élet megszokott kerékvágásából esne ki újra és újra. Mi, hétköznapi emberek is sokszor különféle szerepekbe kényszerítjük magunkat, álarcot húzunk, elrejtőzünk a társadalom bőven kínált elvárásai mögé, és ha nem figyelünk oda, nagyon könnyen elveszíthetjük önmagunkat, szem elől téveszthetjük a számunkra igazán értékes dolgokat. A színész számára itt lételem a játék és a kultúra, ezért még saját egészségét, valamint az emberi kapcsolatait (házasságát) is képes feláldozni. Majd zavartabb pillanataiban másokra hárítja a felelősséget, mintha ők hajszolták volna bele ebbe az egészbe. Mivel az egész életét erre tette fel, akkor sem tud ebből a mókuskerékből kiszabadulni, amikor már ő is ezt szeretné.

Elégedetten az élet második felében is

A társadalom szerkezetbeli átalakulása, a növekvő élettartam és az idős korosztály egyre növekvő aránya miatt rendkívül fontos kérdés, hogy miként lehet ebben az életszakaszban elégedett és harmonikus életet élni.

A filmben megformált öreg színész kimerültsége és labilis kedélyállapota rímel az időskorral kapcsolatos sztereotípiákkal: sokan gondolják úgy, hogy az élet második felében elszenvedett veszteségek miatt az ember könnyen keserűvé és panaszkodóvá válhat, vagy egyszerűen feladja a küzdelmet. Ugyanakkor egy a témában végzett vizsgálat eredménye szerint ez koránt sincs így, annak ellenére sem, hogy az idősödő ember számos előítélettel és negatív közvélekedéssel kénytelen szembenézni, ami negatív hatással van az énképre. A fent említett kutatásban több mint 800 középkorú, idősödő és idős (54-78 év közötti), vagyis az élet második felét taposó résztvevőt vizsgáltak 8 éven keresztül, s azt találták, hogy ebben az életszakaszban sem a jóllét, sem a szubjektív elégedettség és életminőség mutatói nem csökkennek számottevően.

A kutatók vélekedése szerint az elégedett időskor a célok rugalmas átfogalmazásának, vagyis az értelmezési keret megváltoztatásának képességén áll vagy bukik.

Az évek előrehaladtával és a veszteségek halmozódásával érdemes szembenézni az addig elért eredményekkel, és átszervezni, áthangolni a célokat, elképzeléseket, esetleg teljesen új célokat keresni, hogy azok jobban illeszkedjenek a lehetőségekhez és az erőforrásokhoz. Az időskori depresszió, keserűség, rágódás és a tehetetlenség érzése mögött gyakran ennek a lépésnek az elmulasztása húzódik meg, amikor az egyén még mindig pontosan ugyanazokat a célokat hajszolja és ugyanazt az önértékelést igyekszik megvalósítani, amelyet fiatalon kitűzött maga elé. Ezzel rendre kudarcot vall, mégis képtelen alkalmazkodni a változásokhoz, ellensúlyozni azokat és rugalmasan átfogalmazni a céljait. Ez nem jelent egyet a veszteségközpontú gondolkodással, hiszen ebben az életszakaszban is lehet olyan célokat találni, amelyek a meglévő képességek, a tudás és a bölcsesség kamatoztatásán, illetve az eddig talán szunnyadó készségek felfedezésén alapulnak. A két folyamat kiegészíti egymást: a régi átfogalmazása és elengedése ajtót nyithat az új lehetőségeknek, valamint az időskori, fizikailag és szellemileg is tevékeny élet számára.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A találkozó vezetője először igyekezett megnyugtatni, hogy itt mi beszélgetni szeretnénk, és nem félünk az emberektől. De az asszony egyre erőszakosabban kiabált, és keresetlen vádakat szórt arra az emberre. A terroristának nevezett férfi idegesen és felháborodottan reagált a vádra. Akcentusából és külsejéből arra lehetett következtetni, hogy közel-keleti származású. Papírt lobogtatott, hogy ő hivatalos engedéllyel tartózkodik itt, de ez a nő minden rendezvényre utána jön, és mindenütt be akarja feketíteni – még valami féltékenységi helyzetre is halvány utalást tett. Egy támadó és egy védekező, hasonlóan indulatos ember feszült egymásnak, és az a veszély is fenyegetett, hogy kudarcba fullad a rendezvény.

Mindenki tanácstalan lett. Mi ilyenkor a helyes megoldás?

Finoman ránéztem a vezetőre, és jeleztem, hogy szerintem kísérjük ki az asszonyt. Erre ő behívta a portást segítségnek. Közben felálltam, és a hölgy hóna alá nyúltam, mondván, álljunk fel, és menjünk ki. De ő közölte, hogy „ne tapogassam”. Megérkezett a portás. Egy papíron megmutatta a rendőrség telefonszámát, és kérte, hogy menjen el, különben kihívja a rendőrséget. Egy jelen levő úr szintén felállt, és ezt mondta: „Egyeztessük a szabályokat!” Azt remélte, hogy majd meggyőzi ezt a hölgyet arról, hogy ha betartja a találkozó kommunikációs szabályait, akkor itt maradhat. De egyre világosabb lett, hogy ezen a síkon nem fogunk dűlőre jutni.

Mindenkiben fokozódott az ingerültség, és azt hiszem, hogy mindenkiben nőtt az önvád érzése is. Volt, aki felállt, és otthagyta az egész programot. Talán mondott is valamit, ami bennem így csapódott le: „Minekünk itt jóságos, keresztény lelkeknek kéne lennünk, akik erőszak nélkül és szeretettel megoldják a dolgokat.” Ezt az énképet szeretnénk viszontlátni a környezetünktől is. Arra gondoltam, hogy talán mégiscsak erőszakos voltam, amikor a hóna alá nyúltam, hiszen megsértettem az intimszféráját. Akkor joggal mondhatta: „Ne nyúlj hozzám!” A legtöbb ember pedig csak ült, és nyilván úgy érezte, hogy most nem nála van a labda. Még nagyobb zűrzavar lesz, ha mindenki feláll, és elkezd intézkedni.

Nagyon furcsa helyzet volt. Mintha tesztelt volna minket ez az asszony: mit teszel, ha valaki zavaróan viselkedik egy kellemesnek indult találkozó alkalmával? Mintha a lelkünk legmélyét hoznák elő, mutatnák meg ezek az esetek.

Én is megdöbbentem magamon. Szeretem minél gyorsabban tisztába tenni az ilyen helyzeteket. Szeretem gyorsan megállapítani, hogy az illető kicsoda, micsoda, és a fejemben el is készül a menekülési terv. Ilyenkor körülnézek, keresem a szövetségeseket, és igyekszem a lehető legkedvesebben kivezetni az illetőt.

De a megállapodások embere is ott volt, aki akkor is tárgyalásokat kezdeményez, amikor ez lehetetlenség. Egy olyan asszonnyal is a megbeszélés útját választotta, aki erre akkor nem volt képes, alkalmas.

Azután volt olyan is, aki a fenyegetés eszközét vetette be.

A legtöbb ember pedig hallgatott.

Óriási önismereti teszt volt ez mindenkinek, aki jelen volt, és hajlandó volt belenézni ebbe a tükörbe. De most utólag azt látom, hogy mégis mi együtt, az összes hátrányunkkal, előnyünkkel, rossz megoldásainkkal meg tudtuk találni a jó megoldást. Hiszen aránylag gyorsan és békésen kiment ez az asszony, és folytathattuk a beszélgetést. A lelkünknek volt mit emésztenie.

Vajon hogyan lehetséges erőszak nélkül válaszolni egy erőszakos helyzetre? Vajon mi a felelősségünk ilyenkor? Az én tanulságom az maradt, hogy ezt az utat csak együtt tudjuk megtalálni. Mintha úgy kaptuk volna az életet mindannyian, hogy az együtt adja meg a jó megoldást.

Mert lehet, hogy az egyikünk talán túl erőteljes, de ő lesz az, aki a többieket átlendíti tehetetlenségükön. Ha figyelünk egymásra, ha tudunk „részek” lenni egy ilyen helyzetben is, ha a szemünk egyik sarkából a másikat nézzük, akkor megtaláljuk a jó utat. Én legalábbis ezt éltem meg ott, és az életem sok-sok eseményében.

Egyik lehetséges út az, hogy vádoljuk egymást, vagy éppen a másik fölé akarunk keveredni; a másik út pedig az, hogy vállaljuk önmagunkat, de nem zárjuk ki a másikat a cselekvésből. Ezen az előadáson ez nyilván könnyebb volt, hiszen mindenki a szebb arcát mutatja egy keresztény találkozón, mindenki udvariasabb még a szokásosnál is. Otthon és a munkahelyünkön valószínűleg nehezebb ez a figyelem. De ez az út vezethetne minket előre a lelki növekedésben.

Rékát és szüleit gyerekkora óta ismerem. Gyakorlatilag együtt nőttünk fel, ugyanabba a gimnáziumba és szakkörökre, majd főiskolára jártunk. Heti rendszerességgel találkoztunk, néha buliztunk, vagy csak úgy hevertünk a kanapén filmet nézve, csipszet majszolva. Az esetek többségében Réka jött át hozzánk, mert édesanyja – ha épp nem a munkahelyén dolgozott – folyton takarított, vagy pedig… takarított. Az állatkerti mosómedvékről azóta is mindig ő jut eszembe, hiszen bármikor átmentem hozzájuk, ő elszántan súrolt és sikált sárga gumikesztyűben, tipegett idegesen jobbra-balra, tisztogatnivaló után kutatva. Én is tudom, kell hogy legyen egy alapvető rend, de Réka anyukája szerintem túlzásba vitte a dolgot. Hiába ragyogott a csempe és hiába volt tiszta minden kis zug, s hiába illatoztak az ágyneműhuzatok a levendulaillatú öblítőtől, sose lehetett olyan fokú rendet tenni, hogy azt mondja: Na, most már aztán tényleg rend van, végre egy-két napig nem kell takarítanom!

Mindig volt valami kis apróság, amit még meg kellett csinálni, például egyenként el kellett törölgetni mind a negyven poharat és tányért, a szekrény tejéről rendszeresen le kellett szedni, s akkurátusan meg kellett tisztogatni a harminc éve ajándékba kapott, sose használt, még dobozban lévő késkészletet, vagy hófehérre súrolni a padlólap közti réseket. Hiába próbáltunk segíteni neki régebben – Réka apukájával egyetemben –, ő kiabálva elzavart bennünket, majd egy órával később fennhangon panaszkodott a Jóistennek, hogy neki senki nem segít, és minden házimunkában magára van utalva.

Mindig azt mondogatta, hogy az egész lakást megenné a kosz, ha ő nem lenne.

Egyszer nekiálltunk mosogatni, amíg ő teregetett, erre odajött és ránk rivallt, hogy jó, most már innen átveszi ő, és köszöni szépen, de a mi mosogatásnak nevezett maszatolásunkból nem kér. Ha Réka felmosni készült, anyja jött utána, és szidta, hogy ezt nem így kell, mert a felmosás nem csak abból áll ám, hogy jobbra-balra tologatjuk a felmosórongyot, és különben is, menjen inkább be velem együtt a szobába, nehogy elrontsuk még azt a tisztaságot is, amiért ő délután óta gürcölt. Ha kiporszívóztunk, ő megcsinálta újra, ha letöröltük a polcokról a port, letörölte újra. Rékának huszonévesen nem volt szabad egyedül mosnia vagy virágokat öntöznie, mert „ha ő kezeli a mosógépet, az biztosan elromlik, ha ő öntözi a virágokat, kirohadnak.” Ha például egy-két szem keksz kiesett a kezéből, vagy ha egy tejjel teli bögrét tálca nélkül mert bevinni a konyhából a nappaliba, anyja olyan kétségbeesetten kiabált rá, mintha épp a ház gyulladt volna ki: „Mit csinálsz, megőrültél?! Ki fogod önteni, és akkor majd moshatok fel újra!”

Ha kenyérmorzsát hagytunk a mosogatóban, vagy kávé löttyent a terítőre, az maga volt az apokalipszis. Folyton panaszkodott a rossz szagok miatt, sokszor Rékát is büdösnek, állott szagúnak titulálta (Réka mindig jó illatú, ápolt volt). „Szellőztessél már ki! Ha ez így megy tovább, megfertőződünk, és majd nézhetsz, ha ágyi poloskát találsz a szobádban!” Réka apukája is megkapta persze a magáét a fülünk hallatára: „Azt hiszed, hogy csak az munka, ha eljársz dolgozni?! Nem, Pista, ne hidd! Ha ki van takarítva, és ha nem esz meg a kosz, na, az munka, igen! Könnyű úgy eljárogatni a munkahelyre, hogy én gányolom ki a lakást utánatok!” A kettejük közti viták alkalmával sokat tanultam. Megtudtam például, hogy minden egyes felmosás alkalmával el kell húzni a hűtőt, és alóla is száműzni kell a koszt, meg hogy nem mindegy, hogy a ruhákat hogyan akasztjuk a fogasra, s hogy a tiszta törülközőket milyen sorrendbe tesszük a szekrénybe, valamint hogy a poharat, amiből Réka ivott pár kortyot, azonnal és alaposan el kell mosogatni. A családi autó tisztaságáért is Réka édesanyja felelt: hetente gondosan áttakarította mikroszálas kendővel az ablakokat és az ablakkeretek szegélyeit, még akkor is, ha pontosan tudta, hogy félóra múlva esni fog.

Takarítás után mindig nyugodtabb és kedvesebb lett. Mintha egy jó edzésen vagy szexen lenne túl.

Kezében egy csésze kávéval, keresztbe tett lábbal ücsörgött a konyhaszéken, mély levegőket vett, pásztázta a „birtokot” és a „művét”, közben pedig elégedetten bólogatott. „Na, ugye, hogy sokkal jobb így a lakás? Ugye, hogy érezni, hogy tisztaság van? Őrizzétek is meg! Ezt mindig így kell csinálni. Muszáj mindig rendet tenni, gyerekek!” – mondogatta.

Ami engem illet, sose értettem, miért kell minden tárgyat milliméter pontossággal elhelyezni, s miért kell a szőnyegrojtoknak mindig egyirányba állniuk. Nem olyan családban nőttem fel, ahol rendetlenség és kosz van, de nem is olyanban, ahol minden egyes nap takarítunk. Igen, néha van pár hajszál a padlón, marad egy kis fogkrém a mosdókagylón, akadnak vasalatlan ruháink. Nem csináltunk problémát abból, ha csak úgy ledobtuk a székre a ruháinkat, s nem éreztük szükségét annak, hogy folyton mosómedvéset játsszunk, és aggodalmaskodjunk amiatt, ha a párnák nem szimmetrikusan helyezkedtek el az ágyon. De minden héten szentelünk időt arra, hogy helyreállítsuk a rendet, a tisztaságot.

Önbizalomhiány, agresszió, régi trauma a takarításmánia hátterében?

Pszichológusok állítják, hogy a tisztaság és a rend megteremti a feltételt a belső harmónia eléréséhez, de nem oldja meg a mélyen gyökerező gondokat. A rend- és tisztaságmánia hátterében valamilyen mélyen elnyomott szorongás (lelkiismeret-furdalás, önbizalomhiány, bűntudat, megfelelni akarás) és agresszió áll.

Az illető a maga lelki rendetlenségét vetíti ki a lakásra, a feszültséget a takarításban vezeti le, a békét, a kapaszkodót, az állandóságot, a megnyugvást is a rendtől, a vegyszer és öblítő illatú otthontól várja.

Ha valaki folyton súrol, rendezget, és nagyon ügyel arra, hogy még egy morzsa, egy hajszál se kerüljön a padlóra, az arra utal, hogy nem tudja megvalósítani a lelkében a rendet és a harmóniát, éppen ezért próbálja maga körül megteremteni azt. Szakértők szerint nem szabad csodálkozni azon, hogy a takarításmániás ember nem enged senkit bevonódni a „játékába”, hiszen a tisztítás–mosás–súrolás csakis az ő „rituáléja” lehet, senki másé.

Van kiút a mosómedveségből!

Ha a takarítás mániává, azaz kényszercselekvéssé válik, szóba kerülhet a pszichoterápia, magatartás- vagy viselkedésterápia, amelyek során a pszichológus felkutatja azokat a – feltehetőleg gyermekkorban elszenvedett – sérelmeket, félelmeket, amelyek ezeket a kényszeres szokásokat előidézték. Enyhébb estekben maga a takarításmániában szenvedő is sokat tehet önmagáért néhány perces relaxációval, egy rövid pihentető alvással, kapcsolatai harmonikusabbá tételével, és olyan figyelemelterelő tevékenységekkel, mint amilyen például a sport vagy egy baráti találkozó.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

„Itt értelmiségi nőket képzünk”

Rubovszky Rita, a Patrona Hungariae Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium és Alapfokú Művészeti Iskola főigazgatója saját diákélményei közül leginkább a jó közösségre emlékszik. Az iskolaközpontban ma csak a gimnáziumban vannak lányosztályok, de ne gondoljuk, hogy csupán abban különböznek a többitől, hogy háztartástant tanulnak! 

– Koedukált gimnáziumból mentem át, és semmilyen pluszelőnyt vagy ‑hátrányt nem éltem meg, de a hetvenes évek vége és a nyolcvanas évek nagyon más világ volt. Sokat elmond az akkori közösségről, hogy most volt a 35 éves érettségi találkozónk, és idén, az őszi szünetben tizenketten az osztályból elmegyünk pár napra Prágába. Van egy különleges, sokáig tartó varázsa ezeknek az iskoláknak. Az a közösség, amelyet a Patrona megadott – testvérosztályi kapcsolatban a piarista és a pannonhalmi diákokkal –, teljesen elég volt. Igazgatóként sem tulajdonítok ennek a kelleténél nagyobb jelentőséget.

– Mekkora a különbség a koedukált és a lányosztály között szocializációban, közösségi életben és az oktatásban?

– A lánygimnázium jó homogenitást ad a tanuláshoz, mert kevésbé alakul ki rivalizálás. A jó lánygimnáziumok Európában mindenütt jól működő, szabályozott közösségek. A nők általában jól megszervezik a családjuk, a közösségeik életét, ebben erősek vagyunk anyaként, vezetőként, munkatársként. Osztott figyelmünk, erős közösségmegtartó erőnk van, a megérzéseinket kognitív szintre tudjuk emelni. Ha van jó diákönkormányzat, és tudják képviselni az érdekeiket, később majd egy civil szervezetben, egy munkahelyen már alkalmazni tudják ennek a technikáját. Hári Ildikó nővér jelenismeret óra keretében osztozó órát tart, ahol kommunikációt, emberi helyzetek megoldását tanítjuk, ez kemény tréning és meeting, bár nem osztályozzuk őket. Megismerik a saját szeretetnyelvüket, a családi értékeiket, feldolgozzák például a szégyen témáját.

Segítjük őket, hogy ne gyerekpozícióból kommunikáljanak egy férfival, például egy állásinterjún vagy munkahelyen – ahogyan ez még ma is nagyon gyakori –, mert abban a pillanatban vesztik el a tiszteletet és a vezetői pozíciójukat, amikor nem felnőtt–felnőtt kommunikációs helyzetbe kerülnek valakivel.

– Mindezt egy koedukált közösségben nehezebb lenne elsajátítani?

– Igen. A Barbie baba- és áldozatszerepből mindenképpen szeretnénk őket kiemelni, mert ez nagyon erős még Magyarországon.

– Úgy tűnik, van egy markáns női szerep a fejedben. Mondhatjuk, hogy ez az iskola víziója is?

– Tudatos döntés a részünkről, hogy itt értelmiségi nőket képzünk, és vezetőket is. És nemcsak a hagyományosan női hivatásnak tartott segítő szakmákba, hanem jogásznak, bölcsésznek, államigazgatási pályára is sokan mennek.

Tévhit, hogy a keresztény konzervatív nő csak segítő szakmában dolgozhat, és az is, hogy a karrier nem egyeztethető össze a családdal.

Az itt elsajátított kompetenciák segítségével a lányok a saját szakmájukban meg tudják védeni magukat ezek ellen, kovászai lehetnek fontos közösségeknek, magabiztosságra tesznek szert a konfliktushelyzetek kezelésében. 

– Kérdés, hol nevelődnek az ő párjaik, akik mindezt értékelik…

– Igen, mai társadalomban a magának mindent megengedő autokratikus férfiminta mellett az elnőiesedő férfiminta is megvan. Már a gimnazista párkapcsolatokban is látszik, hogy hol az nem jó, ha egy fiú macsó, hol az nem, ha nem elég férfias.

– Ez a rendhagyó képzés nem vesz el sok időt a tananyagtól, amiből majd a karrierhez szükséges jó érettségiket kell megírni?

– Komoly egyensúlyozást igényel, de a munkaerőpiac olyan mértékben az együttműködés felé tolódott, hogy ez néha fontosabb a tantárgyi tudásnál. Én sok olyan gyerek kudarcának voltam tanúja, aki nagyon jó tanuló volt, mindig megfelelt a tanárainak, mégsem tudott sikereket elérni, mert abban a pillanatban, amikor reagálni kellett egy kulturális különbségre, egy politikai helyzetre vagy finom emberi reakciókra, nem tudta a lexikális tudását alkalmazni. Komplexszé vált ez a világ, még a nevét sem sejtjük ma azoknak a szakmáknak, amelyekből a gyerekeink élni fognak.

– Az iskolaközpontban nem csak lányosztályokban szerzel tanári tapasztalatokat. Mennyiben más a lányok között?

– Semmi sem kerüli el a figyelmüket: kisminkeltem-e magam, milyen ruhában, milyen hangulatban vagyok. Nagyon nagy elvárásaik vannak a tanáraikkal szemben, kevésbé megbocsátók, mint a fiúk, nehezebben viselik el a szóbeli bántást.

Rettenetesen kritikusak a hiányos tudással vagy például az ápolatlansággal szemben. Mi viszont a fegyelemmel kapcsolatban nem vagyunk engedékenyek.

Mert ezt a programot nem lehet úgy csinálni, hogy nem adja mindenki magát hozzá. Felveszünk tehetséges vidéki kislányokat, esetleg olyanokat is, akik otthon hajnalban keltek, mert állatokat etettek, vagy gyerekük van, és ez az egyetlen esélyük, hogy kibontakozhassanak. Ha kell, anyagi segítséget is adunk, de nagyon szigorú vagyok a szabályok betartásában. Ez csak így működik. Viszont a lányok olyan szeretetet és hálát, annyi pozitív visszajelzést tudnak adni! Nagyon fontos nekik a partnerség, rosszul viselik az álszentséget, a konzerv válaszokat.

– Pedig a Patrona régi híre…

– Nehéz volt a diktatúrában a legálisan működő egyházi iskoláknak. Mint az Abigélben...meg is tartottak, de sokszor a félelem túl erős burkot szőtt szabályokból, aggodalmakból. Nehéz ezzel megküzdeni, ámulok és bámulok azon, ahogy velem egykorú nővérek mégis lépést tartanak a spirituális nevelés kihívásaival. Fontos nap mint nap felismerni, hogy ha egy 16-17 éves lány valamit kérdez, akkor arra válaszolni kell, és ha nincs válasz, akkor azt kell megmondani, hogy miért nincs. Sokszor a szülő támad minket azzal, hogy a mostani katolikus iskola nem ugyanaz, amelyikbe ő járt annak idején. Nekik a régi lelkigyakorlat kellene, a régi egyenruha. Pedig épp az ő gyereke nem fogadja már el azokat a válaszokat. Nem az értékeket lazítjuk fel, hanem a hagyományos értékeknek adunk új teret. Szent Benedek, az alapítónk, Gerhardinger Terézia anya meg Kalazanci Szent József sem volt tradicionális a maga korában.

„A nehézség nem a történet vége”

Egy napsütéses, őszi péntek délután szállunk ki a kocsiból a Pannonhalmi Bencés Gimnázium előtt. Sportoló fiúk az épület körül, néhány papucsban flangáló srác, a kapu nyitva, a környezet barátságos. A kedvesen fogadott vendég mégis érzi, hogy itt csak kívülálló lehet, legyen akár kíváncsi újságíró, vagy a gyerekének egy kis hazait hozó anyuka. És talán nem csak azért, mert nők vagyunk, és ez egy fiúgimnázium, ráadásul kollégiummal. Juhász-Laczik Albin OSB, a gimnázium és szakkollégium igazgatója az itt termesztett gyógynövényekből készült teával kínál. Mivel egykor ő is pannonhalmi diák volt, azzal kezdem, milyen volt kamaszként egy koedukált iskolából fiúgimnáziumba kerülni. 

– Az általános iskolai volt osztálytársaim már akkoriban is kérdezgették, de nem éreztem furcsának. Abban az életkorban a legfontosabb a jó közösség. Ha arról kellene beszélnem, mennyiben volt más, mint például a későbbi koedukált egyetemi évek, meg tudom fogalmazni, persze lehet, hogy ez Pannonhalma egyéb sajátosságainak is köszönhető. Itt soha nem volt olyan, hogy egy program, amit elterveztünk – kirándulás, foci vagy filmnézés – érdeklődés hiányában elmaradt volna. Nyilván azért is, mert a változatos programokhoz van kialakítva az egész kollégiumi menetrend. Szerintem, ha a csapat fele lány lenne, az egy másik dinamikát hozna. Így vannak abszolút értékek, mint például a sport.

Kép

Juhász-Laczik Albin a tanteremben; kép: Pannonhalmi Bencés Gimnázium

– A tanulásban hol érhető tetten a különbség?

– Más a motiválhatóság. A fiúk általában nehezebben veszik rá magukat a tanulásra, de ha valamit megértenek, elkezdi őket érdekelni, utánajárnak, kutatnak. A fiúkat a belső rendszer, logika inspirálja, persze, gondolom, vannak ilyen lányok is.

Arra nagyon nehéz rávenni a fiúkat, hogy mondjuk a német rendhagyó igealakokat bebiflázzák, azonban izgatja őket, miért jöttek létre ezek.

– Sokan úgy vélik, hogy kamaszkorban szóbeli feleléskor plusz stresszt okoz az ellenkező neműek jelenléte. Ez később is megjelenhet, mondjuk az egyetemen vagy a munkahelyen egy prezentációnál, ráadásul számukra előzetes tapasztalat nélkül.

– A stresszkérdés nagyon összetett. Van, akinél a lányok jelenléte optimalizálná, van, akinél pont az optimumról mozdítaná el a koncentrációt. Mondok egy távolabbi példát: nagyon büszke voltam magamra, milyen modern vagyok, hogy okostelefonos applikációt használok a számonkéréshez. Aztán amikor kiértékeltük a diákokkal az új módszert, kiderült, hogy valakinek az okozott stresszt, hogy az applikációval adott időre kell válaszolnia a kérdésekre igennel vagy nemmel. 

– Tehát hasznos, hogy bizonyos érzelmi és hormonális indítékokat le lehet választani az iskolai jelenlétről. De a szocializáció nem sérül? Megtanulnak jól kommunikálni a lányokkal?

– Sok volt pannonhalmi diákkal vagyok kapcsolatban, esketek is, és rá szoktam erre kérdezni. Az összejöveteleken látszik, hogy a lányok kicsit kívül kerülnek az öregdiák csapaton, úgy érzik, mintha a fiúk más nyelvet beszélnének. De Pannonhalma benne él Európa és a világ virtuális valóságában, manapság ennek hihetetlen jelenléte van. Ezen keresztül sok kapcsolatot tartanak a kinti világgal, nincsenek elzárva a feminin résztől, bár a hétköznapjaink nagy része valóban egy maszkulin világban zajlik. Havonta utaznak haza hosszabb időre, kéthetes szüneteket kapnak, rengeteg barátnő van a háttérben.

Kép

Kép: Hajdú D. András

– Van azért minden fiúkollégiumnak bizonyos militarista jellege, és ebbe a rendbe be kell avatódnia az újaknak. Egy katolikus iskola szellemisége mennyire garancia arra, hogy ne legyenek kegyetlenkedő beavató rituálék?

– Ez egy óriási, időszerű kérdés. A kamasz többnyire a felszínen lázad, de mélyen hihetetlenül konzervatív, a leggyilkosabb számára az, ha nincs kiszámíthatóság és következetesség. Ilyen szempontból Pannonhalma egy szerencsés hely. A beavatás szent dolog, rítusokra szükségünk van, ezeknek meg is vannak az iskolai keretei; sok osztály ír fogadalmat, amelyet 12-ben fölolvasnak, hogy megtartották-e? Van bencés jelvényünk, ünnepi viseletben, öltönyben megyünk misére.

Viszont az a fajta rituálé, amelynek során megalázzuk, úgymond „férfivá avatjuk” a kisebbet, tűrhetetlen. Ez ellen mindenféle közösségnek fel kell lépnie. Az első négy hét után csinálunk egy programot külső szakemberekkel.

Elsősorban azt magyarázzák el, hogy ha neked egy helyzet nem tetszik, akkor abból kiléphetsz; ha rossz érzés kezd benned kialakulni, ne nyomd el! Szent Benedek is azt írja, ha egy rossz gondolat alakul ki benned, azt már az elején csapd Krisztushoz, a sziklához. Ez néha még a felnőttek számára is nagyon nehéz. Ilyenkor addig menj, amíg valaki meg nem hallgat, komolyan nem veszi, nem kezd el segíteni. Ezt negyedik éve csináljuk, így a mobbing ellen erősen felvérteződhet egy-egy osztály. 

– A szülők elhozzák ide a kiskamasz fiukat, és pár év múlva egy felnőtt férfit kapnak vissza. Könnyű visszailleszkedni a családba?

– Pannonhalmán megtanuljuk, milyen nem otthon lenni vagy otthon vendégnek lenni. Ennek is megvan a művészete. Sokszor egy kamasz elmenekül otthonról, érthetően, de tapintatlanul és szeretetlenül. Nekünk felelősségünk van a kapcsolatainkért. Amikor a kis kilencedikesek először hazamennek, mindig elmondom nekik, hogy az első hazautazás nagyon fontos, mert akkor tanulunk meg vendégként otthon lenni. Majd mindenki a lábatok elé borul, hogy fiam, pihenj, egyél, pihenj, egyél; de akkor is vigyétek le a szemetet, mosogassatok el, vigyétek le a kutyát, lássák, hogy jó fiúk vagytok. 

– Az egyik legkritikusabb s egyben legfogékonyabb korban négy évig a családtól távol vannak. Zajlik az iskolában családi életre nevelés?

– Tantárgyként nem tudnám elképzelni, vagy szakkörként, mint például az autószerelést vagy a fafaragást. De minden osztálynak van olyan lelkigyakorlata, ahol ez a téma. Én az osztályaimnak például meghívtam egy házaspárt, akik beszéltek hűségről, szexualitásról, veszekedésről, és mindenről, ami felmerült a diákokban kérdésként.

A krízisekkel való szembenézést és a kitartást itt, ebben a szoros közösségben mindenki megtanulhatja, hogy a nehézség nem a történet vége, hanem olyankor mélyebbre juthatunk a kapcsolatainkban és ez a házassághoz, a hűséghez nagyon fontos.

Az otthontól való távolság egyébként meg is növelheti az igényt a valódi kommunikációra. Az a diák, aki a várköröket róva telefonon beszél az édesanyjával, talán közelebb kerül hozzá, mint otthon, a családi hétköznapokban, amikor megkérdezik, mi volt a suliban, és azt feleli, hogy semmi. 

– Mi az, ami mára a legtöbbet változott itt?

– Ma már a diák választ iskolát, nem a szülő. Mi azt mondjuk a szülőknek, ne hozza ide a gyereket, ha a fiú maga nem akarja, mert akkor annyi energia elmegy fölöslegesen! A nehézségeken többnyire átsegít a szabad döntés: ezt én akartam, az én választásom.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Melyek az energiaitalok alkotóelemei, milyen hatásuk van ránk?
– Energiaitaloknak nevezzük a serkentő hatású italokat, amelyek manapság nagyon sokféle összetételűek lehetnek, de legfőbb aktív összetevőjük a koffein. Egy átlagos, 250 ml térfogatú energiaital 65–75 mg koffeint tartalmaz, ami megegyezik egy erősebb presszókávé hatóanyagtartalmával. A koffeint a természetben különféle növények tartalmazzák, például a kávébab, tealevél, kakaóbab, kola dió, guarana és yerba mate növények. A koffeint ma már szintetikusan is elő lehet állítani, alapvetően nincs különbség a természetes és a szintetikus koffein emberi anyagcserére gyakorolt hatásában.

Régóta ismert a koffein serkentő hatása. Fokozza a szívizomsejtek működését, a hörgők tágulását, illetve mentális izgalmi állapotot is előidéz bizonyos hormonok (dopamin, epinefrin és szerotonin) felszabadulásának serkentése által.

Ugyancsak aktív összetevője volt az energiaitaloknak korábban a taurin, viszont 2012 óta hazánkban nem forgalmazható. Serkentőként jelenhet meg az energiaitalokban a guarana, amelynek kémiai szerkezete, ezáltal hatása is hasonló a koffeinéhez. Az azonban nem tisztázott, hogy a kettő együttes jelenléte pontosan milyen hatást vált ki a fogyasztókban.

– Érdemes szót ejteni az energiaitalok magas cukortartalmáról is, még ha nem is tartozik az aktív összetevők közé.
– Igen, egy doboz hagyományos serkentő italban akár 11 kockacukornyi mennyiség is jelen lehet, cukortartalmuk tehát megközelítőleg azonos az üdítőitalokéval. Bár szervezetünk számára a cukor jelenti a fő energiaforrást, nagy mennyiségben fogyasztva hozzájárulhat a fogszuvasodáshoz és az elhízáshoz. A gyártók mesterségesen előállított édesítőszerekkel illetve azok kombinációjával próbálják ezt a hatást kiküszöbölni. Hozzáadott összetevőként jelenik meg a termékekben még az anyagcserét fokozó hatású L-karnitin, valamint a vízben oldódó vitaminok.

– Milyen céllal hozták forgalomba az energiaitalokat? A gyártók egy valós piaci igényre válaszoltak ezzel?
– Az első élénkítő italt vélhetően az 1900-as évek elején Skóciában állították elő, és magas vastartalmánál fogva Irn-Bru (Iron Brew) névvel illették. Angliában az 1920-as években kórházakban kezdték el alkalmazni a betegek erősítésére, gyógyulásának elősegítésére a Lucozade Energy nevezetű „gyógyitalt”, amely közel hatvan évig volt forgalomban. Japánban vélhetően hasonló céllal patikai üvegekben forgalmazták az 1960-as évektől. Az amerikai piacon 1985-ben jelent meg a Jolt Cola, ezzel egyidőben, 1987-ben Európában pedig a Red Bull, amelyek a napjainkban is elterjedt és népszerű energiaitalok elődei voltak.

A piaci igény abban mutatkozott, hogy ezeknek a termékeknek az ízvilága sokak számára kellemesebb, vonzóbb természetes elődeikénél, miközben hatóanyaguk és hatásuk megegyezik azokkal.

– Kik fogyasztanak leginkább energiaitalt?
– Egy 2013-ban megjelent tanulmány szerint a Magyarországon megkérdezett felnőtt lakosság 40 százaléka fogyaszt energiaitalt, ugyanakkor a fogyasztók 5%-a tekinthető „krónikus” fogyasztónak. A serdülőkorúak (10–18 év) 78%-a fogyasztja, 13%-uk idült fogyasztónak tekinthető. A gyermekkorúak (3–10 év) esetében a fogyasztók aránya 6%. Az adatokból is látható, hogy az energiaital leginkább a serdülő illetve a fiatal felnőtt korosztály kedvelt itala, akik leggyakrabban szórakozás alkalmával, illetve munka és tanulás során fogyasztják kedvelt márkáikat a társas élmény, az éberség és a jobb teljesítőképesség elérése céljából.

Kép

Kép: Pixabay

– Hogyan történhet az, hogy sokan összekeverik az energiaitalt a hagyományos üdítőitalokkal?
– Az üdítőitalok, a sportitalok és az energiaitalok fogyasztásától is a felfrissülés, a felélénkülés élményét várják a fogyasztók. A marketing is ezt az élményt erősíti a reklámokkal, a divatos arculattal, a termékek formatervezésével, az újabb és újabb ízvilág piacra vezetésével. Az összetétel azonban nagyban különbözik!

Az üdítőket és a sportitalokat a folyadék pótlására találták ki. Ezzel szemben az energiaitalokban található koffein miatt az utóbbiak nem alkalmasak a folyadék pótlására, éppen ellenkezőleg!

A nagy mennyiségben fogyasztott energiaital, különösen, ha fizikai terheléssel vagy alkoholfogyasztással párosul, akár dehidratált állapothoz is vezethet, ha mellette nem figyelünk oda a szükséges folyadékbevitelre. 

– Mi a különbség az erős kávé és az energiaital között? Melyik az egészségesebb vagy egészségtelenebb?
– Alapvetően az összetétele és az eredete a különbség. Mindkettőben a koffein jelenti azt a fő vegyületet, amely az éberséget fokozza, a serkentő hatást biztosítja. Az erős főzött kávé emellett alkaloidot, szerves savakat, illékony komponenseket és polifenolokat is tartalmaz. Az utóbbinak számos betegséggel szemben bizonyították már a védő hatását. Az energiaitalokban található összetevők javarészt szintetikus eredetűek, és a koffein mellett egyéb, serkentő vegyület is fellelhető bennük. Ezek együttes hatásról, illetve az ezekkel kapcsolatos egyéni érzékenységről azonban kevés az ismeretünk.

– 18 év alatt is szükségünk lehet ezekre a serkentő szerekre?
– A 18 évnél fiatalabbaknak, de a felnőtteknek is leginkább megfelelő mennyiségű, nyugodt pihenésre és folyadékra van szükségük. A serkentő szerekkel egy ideig megtéveszthetjük a szervezetünket, de egy ponton túl már az energiaital is kevés lesz a fáradtság leküzdéséhez. Ha mindenképpen javítani szeretnénk a szervezet energiaiszintjét, célszerű ezt olyan „alternatív szerekkel” tenni, mint a dél- amerikai eredetű yerba mate, azaz maté tea, vagy a japán matcha tea. Ezekkel elkerülhetjük a koffein nem kívánt, kellemetlen mellékhatásait, mindemellett bizonyítottan egészséges hatásaik is vannak.

– Lehet energiaitalból túl sokat fogyasztani vagy túladagolni?
– 2015-ben az energiaital bekerült a legális serkentőszerek közé, tehát az emberi mérgezési esetekről szóló országos, éves jelentésekben is ekkortól szerepel. A legális serkentőszerekkel kapcsolatba hozható mérgezések aránya 2015 és 2019 között jelentős, mintegy 12 %-os emelkedést mutat. A rövid idő alatt elfogyasztott nagy mennyiségű energiaital leggyakrabban szív-érrendszeri problémákat okoz. Fiatal felnőttek körében sok esetben tapasztaltak szívritmuszavarokat, pitvarfibrillációt vagy tachycardiát. Előfordultak olyan esetek is, amikor a túlzott fogyasztás kapcsán addig még nem diagnosztizált szívbetegségre derült fény. Találunk esetleírásokat akut szívizominfarktusra és vérrögképződésre is. A hosszútávú energiaital-fogyasztással kapcsolatban kevés igazolt eredmény áll rendelkezésre, viszont azt tudjuk, hogy fiatalkorúak idült energiaital-fogyasztása során igazolódott többek között már szívritmuszavar is.

– Hogyan lehetséges az, hogy nincsenek egyértelmű mérési normák és egyértelmű kutatási eredményeink az energiaitalok hatásaival kapcsolatban?
– Jelenleg nincsen az Európai Unióra kiterjedő, energiaitalokra vonatkozó, speciális szabályozás. Az egyes országok maguk szabályozzák a megengedett koffein- illetve taurin-tartalmat. Élelmiszer-irányelveken keresztül adnak javaslatokat az energiaitalok összetételére, vagy életkorhoz kötik azok fogyaszthatóságát. Mindebből adódik az, hogy az energiaitalok összetétele, hatóanyagtartalma rendkívül változatos, ami által nehézkes egységes kísérleti kritériumrendszert felállítani.

– Rá lehet szokni a koffeinre vagy az energiaitalra?

– Más pszichoaktív szerekhez hasonlóan a koffein addiktív, függőséget kialakító potenciálja megkérdőjelezhetetlen.

Nagyobb dózisban koffeinmérgezést és diszfóriás szubjektív hatásokat okozhat, ide értve a nyugtalanságot, az idegességet, az álmatlanságot, a gyomor-bélrendszeri distresszt és a szabálytalan szívverést. A rendszeres használat abbahagyása után egyeseknél megvonási tünetek jelentkeznek; fejfájást, fáradtságot, ingerlékenységet, depressziós hangulatot és koncentrációs nehézségeket tapasztalnak.

A koffein miatti anyagfüggőség szerepel a Betegségek Nemzetközi Osztályozásában (BNO-10), a koffeinhasználati zavar pedig már bekerült a Mentális Rendellenességek Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvének (DSM-5) III. szakaszába, mint jövőbeni diagnosztikus kategória.