De vajon minden esetben előnyösebb a test jobb oldala, mint a bal? Úgy tűnik, ami alvási pozíciónkat illeti, nem egyértelmű a helyzet. Az arab és a talmudi zsidó hagyomány szerint ugyanis, ha a jobb oldalunkon alszunk, angyalok, míg ha a balon, démonok látogatnak bennünket, így a bal oldalán alvónak előbb-utóbb rémálmai lesznek.

Johann Adam Weber (1640–1691) osztrák polihisztor 1677-ben kiadott könyvében szintén a jobb oldalunkon alvást ajánlja, mégpedig három okból: 1. Mert így a szív szabadabban ver. 2. Mert a jobb oldal több munkát végez nappal, és így jobban kipihenheti magát. 3. Mert a gonoszság mindig bal felé igyekszik, így semmi káros pára, nedv és gondolat nem juthat a fejbe.

Némelyik mai, internetes egészségügyi tanácsadó szerint is jót tesz a jobb oldalunkon alvás, hiszen a szív a test bal oldalán található, így, ha a jobb oldalunkon alszunk, nem nehezedik rá semmi, kényelmesebben elfér a mellkasban.

Egy nem régen publikált amerikai kutatás szerint viszont éppenséggel a bal oldali alvás az egészségesebb. Ennek öt oka is van:

1. A nyirokrendszeren át távoznak a szervezetből a különböző salakanyagok, amelyeket a testünk különböző pontjain lévő nyirokcsomók szűrnek meg. Mivel a nyirokfolyadék testünk bal oldalán gyűlik össze, mielőtt távozna belőlünk, a bal oldalunkon való fekvés előnyös számára.

2. Hogyha bal oldalunkon alszunk, szívünk is könnyebben tud elegendő mennyiségű vért juttatni az erekbe, hiszen a fő verőér (aorta) balra hajlik. Ha azonban jobb oldalunkon alszunk, akkor ugyanezt a vért felfelé kell pumpálnia szívünknek.

3. Ha jobb oldalunkon alszunk, gyomorsavunk könnyen áramlik a nyelőcsőbe, ez pedig refluxot, vagy köznapi nyelven gyomorégést okoz. Ha viszont a bal oldalunkon alszunk, mindez nem történik meg. Tehát, ha éjszaka gyomorégésre ébredünk, mindenképpen érdemes a másik oldalunkra fordulnunk, hátha az segít.

4. Testünk bal oldalán található a gyomor. Ha jobb oldalunkon alszunk, ez gátolhatja megfelelő működését.

5. Lépünk szintén testünk bal oldalán, a bordaív alatt helyezkedik el. Ez a szervünk felelős vérünk tisztításáért, amire akkor, ha bal felünk van alul, állítólag könnyebben képes.

Az egyik bibliai teremtéstörténet szerint férfiak számára különösen kockázatos a jobb oldalon alvás, hiszen Ádám – legalábbis a zsidó hagyomány szerint – a jobb oldalán aludt, amikor Isten kivette egyik (bal oldali) oldalbordáját, és megteremtette belőle Évát.

Ennek ellenére az emberek többsége mégis a bal oldalán alszik vagy legalábbis aludt a reneszánsz idején. Agnolo Firenzuola (1493–1543) olasz író ugyanis azt írja a női szépségről szóló könyvében, hogy az emberek a bal oldalukon szoktak aludni, ezért a bal arcfelünk általában laposabb, mint a jobb.

Akadtak azonban olyan okos orvosok, akik szerint mindenesetre az a leghasznosabb, ha éjjelente váltogatjuk a fekvőhelyzetünket. Mátyus István (1725–1802) erdélyi főorvos Ó és új diaetetica című remekművében idézi egy mantovai orvos, Baptista Fiera (1469–1538) tanácsát: „Dormiture latus dextrum preme, mane sinistram”, amit ő a következőképpen fordít: „Aluvó feküdj-el a’ jobb óldalodra. Reggel felé fordully-általa’ balodra!”.

A nagy humanista tudós, Rotterdami Erasmus (1466–1536) szerint viszont sem hasmánt, sem oldalvást feküdni nem ajánlott, legalábbis a kamaszoknak nem: számukra legelőnyösebb a háton alvás, mégpedig a takarón kívülre helyezett karokkal, mert minden más testhelyzet buja gondolatokra és tettekre csábít.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

Délután, munkából hazajövet kisfiammal a bicikliúton suhantunk Eger egyik forgalmas részén, és szinte számoltuk a mentőautókat. Hol az egyik, hol a másik irányból, villogva-vijjogva, elsőbbséget követelve szelték az aszfaltot. Közben azon tűnődtem, vajon kihez mehetnek, hová sietnek, odaérnek-e. Különösen akkor, amikor a vasúti átjáróhoz érve, a sorompó előtt láttam vibrálni egyet. Végtelenül lassúnak éreztem a másodperceket, amíg végre elhaladt a vonat, és utat engedett a megmentőknek. Adott helyzetben talán csak ennyi választja el az életet és a halált.

Az elmúlt három év alatt nagyon sokszor lepergett előttem, mint egy filmszalag: amikor apukámhoz hívtuk a mentőket.

Húsvétvasárnap reggelén, amikor talán épp locsolkodni indult. Ez már sosem derül ki. Csak azt tudom, hogy feküdt a földön, alig tudott mozogni, és csak artikulátlan hangok jöttek ki a száján. Sejtettem, hogy nagy a baj, de azt nem tudtam elképzelni, hogy elveszíthetem őt. Két mentőautó érkezett hozzánk, és a munkacsapat egy órát töltött a nappalinkban, ami kórteremmé változott. Addig próbálták maradásra bírni apukám minduntalan el-elbóbiskoló szívét. Reménykedtem, mert azt tervezték, hogy mentőhelikoptert hívnak, és Miskolcra szállítják, amint sikerül stabilizálni az állapotát. Ezt annyira természetesnek tartottam, hogy amikor az egyik mentős odalépett hozzám, és lassan, csendesen közölte, hogy készüljünk fel a legrosszabbra, mert nem sikerül megmenteni, akkor nem fogtam fel a szavakat. Vagy nem akartam. Mert amíg nem történik meg valami velem, addig azt gondolom, hogy nem is történhet.

Ezen a délutánon is olyan távolinak tűnt a mentőautók zaja. Biztos voltam abban, hogy nem hozzánk jönnek. Minket nem érhet baj. És a koronavírus sem érhet el – hiába betegedtek meg és haltak meg ismerősök – velünk ez nem történhet meg.

Két óra sem telt el, mégis jöttek a mentősök. Igaz, én hívtam őket az anyukámhoz, aki nagyon rosszul érezte magát. Sejtettem, hogy a szívével van gond, mert ott tartotta a kezét, és zihálva lehelt egy-két szót. Annyira fulladt, hogy nem bírt megszólalni. A bal karja pedig zsibbadni kezdett. Számomra ez volt a legnehezebb pillanat: a teljes bizonytalanság, tanácstalanság, tehetetlenség. Döntenem kellett, de a mérleg mindkét serpenyője meg volt rakva.

Először is tisztáznom kellett magamban, hogy ezt a fulladást koronavírus okozza vagy szívprobléma. Nem volt mindegy, hiszen két eltérő út közül kellett választani, és a felelősség rajtam nehezedett.

Utána következett a „mi van akkor, ha…” kérdésköre. Mi van, ha bevitetem a kórházba, amelyet épp nemrég nyilvánítottak járványkórházzá, és ott szedi össze a koronavírust? Ő, akinek számos krónikus betegsége van. És mi van akkor, ha félelemből nem juttatom el a kórházba, kap egy stroke-ot vagy infarktust, és nem éli meg a reggelt? Ráadásul anyukám könyörgött, hogy ne hívjak mentőt, és ne vitessem kórházba. Ő is félt.

Kép

Kép: Freepik

Végül egy-két segélytelefon, sírás és imádság után felhívtam a mentőket, és tőlük kértem tanácsot. Hosszan, alaposan megbeszéltünk mindent, és viszonylag hamar meg is érkeztek. Hála Istennek nem gyanúsították koronavírussal, és nem kellett emiatt fölösleges köröket futnunk. Vérnyomást mértek, és a mentőkocsi felé invitálták anyukámat. Nem kísérhettem el, az óvintézkedések miatt. Ez megint aggodalommal töltött el, mintha szegény, betegségek által meggyötört anyukámat magára hagynám a bizonytalanságban. Attól tartottam, meghátrál. De kilépett a kapun, és botjával lassan botorkálva megindult a mentőautó felé.

Akkor a mentősök kétoldalról belekaroltak, és így ballagtak hárman csöndben, békésen, a sárga levelekkel borított úton.

Mintha nem is idegenek, hanem családtagok lennének. Mintha csak éppen kijöttek volna sétálni a parkba. Éreztem, ahogy az esti csöndben összeérnek: az aggódó anyukám és a két erős, biztonságot adó kéz. Némán is megértették egymást.

„Fényképtéma” – mondtam a két nagyobb gyermekemnek, és elmosolyodtam, mert nyugalmat éreztem, ahogy figyeltem távolodó alakjukat. Ezt a fotót képzeletben elkattintottam, és örökre bezártam az emlékeim közé. Sajnálom, hogy a valóságban nem tettem meg, de hát ilyen kiélezett helyzetben ki gondol ilyesmire? A történetnek persze ezzel még nincs vége. Írhatnék arról, hogy anyukámat hosszú órákon át vizsgálták infarktus gyanújával, mindent megbeszéltek vele, kapott két infúziót, és közben folyamatosan kommunikálhatott a nővérrel és az orvossal. Pedig a sürgősségi osztály akkor már hemzsegett a betegektől, és a dolgozók arról beszéltek, vajon hogyan lehet még bővíteni a helyet a folyamatosan érkező covidosok számára. Mégis, két rohanás között is emberségesen bántak a kiszolgáltatott betegekkel. Az idős nénire, aki talán kicsit tudatán kívül folyamatosan kiabált, és trágár módon beszélt segítőivel, nem haragudtak meg, hanem humorral próbálták kezelni a helyzetet. Azt hiszem, nem cserélnék velük.

Ennek a történetnek nemcsak pozitív vége lett – hiszem anyukámat végül hazaengedték –, hanem sok-sok tanulsága is. Arról, hogyan lehet emberpróbáló körülmények között is embernek maradni.

Arról, hogy egy segítő kézben mennyi erő lakozik. Meg arról is, hogy nem szabad megbénulni, reményvesztetté válni a sok fölösleges aggodalom, az egészségügyi ellátással kapcsolatos félelmek, a rémhírek és rosszindulatú csámcsogások miatt. Teret kell engedni a bizalomnak, a reménynek, a békének.

Ezen a délutánon egy mozdulat, egyetlen pillanat elég volt, hogy a sűrű novemberi köd szertefoszoljon.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki pályát tudjon módosítani, újat kezdeni, akár életében többször, ahogyan ön tette?
– Semmi. Észre kell venni, amit az élet diktál, és alkalmazkodni kell, ahogyan egy növény hajladozik a szélben. Talán a derűs alaptermészetem is segít.

– Családjában nem ön az első és egyetlen ismert ember. Édesapja, Czigány György író, költő, rádiós műsorvezető, zenei szerkesztő. Öccse, Czigány Zoltán is író és költő volt, valamint rendező és televíziós szerkesztő. Mindketten írtak a repülés iránti rajongásukról. Apukájuktól örökölték a repülés iránti vonzalmat?
– Apukánk a mai napig rajongója mindenféle repülős programnak. Maradandó élmény, hogy gyerekként elvitetett minket a Balaton fölé, kétmotoros Moravával repültünk a tó felett.

– Nem félt?
– Három dolgot tanultam meg aputól gyerekként, amitől biztosan nem kell félni, mert az élet legcsodálatosabb dolgai közé tartozik: a repülés, a kutya és a tenger. Édesapám számára ez a három olyan élményforrás, ami a csodákat jelenti az életben, és belém is átöröklődött. Anyai nagyapám egyébként a világháborúban pilóta volt, vezérkari őrnagyként szolgált. Én már csak úgy ismertem őt, mint aki nyugdíjasként kapálgat a kertben.

– Ezek szerint a szülei nem ellenezték, hogy a repülést választotta hivatásul?
– Apukám azért meg volt döbbenve, különösen, hogy otthagytam a biztos állásomat a Magyar Televízióban. De amikor sikerült, akkor örült neki, hiszen valamilyen módon az ő álmát is teljesítettem.

Kép

Czigány Ildikó édesapjával, Czigány György rádiós műsorvezetővel

– Elhatározta, hogy nagygépet fog vezetni, pedig akkoriban jogszabály tiltotta, hogy nő vezessen utasszállítót…
– Azt akkor még nem tudtam, hogy nem lehet nő utasszállító gép pilótája, mert egy miniszteri rendelet tiltja, csupán annyit, hogy eddig nem volt nő ilyen státuszban a Malévnél, és biztosan nem nézik jó szemmel. Korábban is akadt nő, aki megpróbálta, de nem nagyon támogatták. Ma már a repülés sem fizikai sem pszichológiai tekintetben nem akkora kihívás, mint 30 éve volt, a repülésbiztonság érdekében igyekeznek a pilótákat minél inkább tehermentesíteni. Én az elsők között lehettem, akik nem orosz gépen, hanem holland Fokkeren tanulhattak.

Harminc éve még egy Tu-134 -es kormányát a maximális sebességnél kitéríteni fizikailag is megerőltető volt.

A kiképzést Oroszországban, a több évtizeddel ezelőtti körülmények között megcsinálni sem volt leányálom. Azt szokták mondani, hogy a nők precízebbek, szabálykövetőbbek. Én nem voltam különösebben precíz és szabálykövető, viszont repülni, talán mondhatom, hogy tudtam. Mintegy nyolcezer repülési óra van mögöttem.

– Megélt igazán ijesztő, életveszélyes szituációt a levegőben?
– Nem, szerencsére az utasforgalomban az ilyen helyzetek extrém ritkák. Az utasok gyakran félnek, amikor turbulenciában repülünk, de ez valójában csak kellemetlen. A régi időkben a rettegő utast behívtuk a pilótafülkébe. Amikor azt látta, hogy mi nem verejtékes homlokkal dolgozunk, hanem viccelődünk, újságot olvasunk és isszuk a kávénkat, azonnal eltűnt belőle a feszültség, pillanatok alatt megnyugodott. Ennél jobb gyógyszer nem volt fent a félelem elűzésére.

Kép

Czigány Ildikó

– Miben ragadná meg a repülés szépségét?
– Erről írtam a „Kék világ” című könyvemet, hosszan lehetne fejtegetni, nagyon nehéz ezt egy mondatban megfogalmazni. Túl azon, hogy számomra manuálisan nagyon nagy élmény, vagyis szeretem fogni a kormányt és vezetni a gépet, mindig egyfajta életszimbólum is volt. Az életben mindig ott van az az ellentmondás, örök megválaszolhatatlan kérdés, hogy minek van az egész, ha a végén úgyis minden elmúlik.

A felszállás számomra azt szimbolizálja, hogy a kockázatok és az elmúlás tudatában is mindenképpen élnünk kell az életet, a felszállást kell választanunk.

– Közel húsz év után mégis abbahagyta. Miért?
– Megszűnt a Boeing 767-es, vagyis a szó szoros értelmében vett munkahelyem. A széles törzsű Boeing 767-es, 186 tonna maximális felszálló súllyal, nagyon komoly gép volt. A Boeing megszűnése már a Malév pusztulásának előjele volt. Megint kellett hoznom egy bátor döntést. Nem akartam sem a világ végére, külföldre kerülni, sem fapadoshoz elmenni, és ugyanazon a létrán visszafelé sem szívesen lép az ember. Azt viszont nem gondoltam, hogy semmi, de semmi munkát nem találok majd hosszú időn keresztül, amiben örömömet lelem. Az elmúlt tíz év azzal telt, hogy kisebb-nagyobb sikerrel ezt keresgélem.

– Lemondott az anyaszerepről, amikor pilótanő lett?
– Nem, hiszen akkoriban a párom is pilóta volt. Nincs ellentmondás a pilótahivatás és az anyaság között, több női pilóta van, akik boldog családban élnek. Én viszont nehezen viselném, ha éjjel-nappal együtt kellene lennem valakivel. Ha elengednek, visszajövök, de ha be akarnak szorítani, akkor elmenekülök.

– A repülés befejezése óta eltelt 11 év, újabb területeken próbálta ki magát.
– Amikor abbahagytam a repülést, sok-sok tanfolyamot elvégeztem a számomra érdekes területekből. Sportedzői és jógaoktatói vizsgát tettem, karatéztam, majd a fitoterápia-szakvizsgát és az állatorvos asszisztensi vizsgát is abszolváltam. Soha nem motivált az, hogy miből tudok karriert, pénzt csinálni – bár óriási mázlim volt a repüléssel, mert a pilótákat nagyon jól fizették, így megalapoztam az anyagi helyzetemet. De számomra az volt a szempont, hogy olyan dologgal foglalkozzak, ami igazán és szenvedélyesen érdekel. Ahol nem éreztem jól magam, onnan szemrebbenés nélkül továbbröppentem.

Az állatok szeretete gyerekkori mániám, kezdetben biológus vagy állatorvos szerettem volna lenni, de aztán bekerültem a Zeneakadémia humán világába.

– Értsük úgy, hogy a zongorázás és a Zeneakadémia pusztán családi hagyomány és nem saját választás?
– A zongorát valóban csak kötelességszerűen csináltam, de a zenetörténetben, hangversenykrónikák írásában nagy örömömet leltem. Most van egy új őrületem, a jazz és a swing világát fedezem fel, nemrég elkezdtem ilyen koncertekre járni és vén fejjel táncot tanulni.

– Passzióból repül még?
– A repülés nem olyan dolog, hogy egyszer egy hónapban kiszédülök a reptérre és beülök a gépbe. Vagy megmosolyognak, rosszabb esetben pedig meghalhatok. Teljes embert, egész életet kíván.

– Noha nem találta meg azt a hivatást, ami a repüléshez hasonlóan feltölti, az életet jelenti, de van olyan, amiben örömét leli?
– A Veresegyházi Városi Televízióval értékes dolgot hozhatok létre. A pénteki magazinműsorban kaptam harminc percet, amelyben állatokkal, természettel kapcsolatos műsorblokkot készítek.

Kép

Czigány Ildikó szurikátával

– Közben otthonában küldetésszerűen állatokkal vette körül magát.
– Létrehoztam egy társállat-otthont, amiben jó lenne, ha egyre többen követnének.

Ez a forma a menhelyet hivatott kiváltani olyan kutyák és macskák számára, akik nagyon szoros kapcsolatban voltak embertársukkal, és például meghal a gazdájuk.

Egy ilyen kisállatnak borzasztó trauma, ha menhelyre kerül, tulajdonképpen maga a vég. Törődök velük, azaz nemcsak etetem, hanem pszichológiai igényeiket is kielégítem. Ahol sok állat van, mindig kevesebb törődés jut egynek, így ez a vállalás ellentmond annak, hogy sok kisállatot be tudjak fogadni. Ha valakinek van türelme, pénze, szeretete és szakértelme, tegyük meg ezt minél többen!

– Élete része az utazás, hogy viseli a jelen „bezártságát”?
– Őszintén szólva már nem érzem nélkülözhetetlennek az utazást. Persze könnyen beszélek, hiszen rengeteget utazhattam… Most szeretem a hazai, ismeretlen, kis helyeket megtalálni. Csodálatos vidékekre bukkanok itthon! Nagykörű az egyik kedvenc falum a Tisza-parton.

– A rengeteg változás mellett mi jelenti életében az állandóságot?
– Az élet olyan, mint egy zenemű: variációk egy témára. Mi magunk vagyunk genetikai anyagunkkal a téma, ami pedig történik velünk, azok a variációk. Egyébként én mindig ugyanazzal foglalkozom, a kezdetek óta: hagyom átszűrődni magamon a világot, és csodálom az életet.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy egyes tárgyinkat – autót vagy plüssállatot – megszemélyesítsük, emberi tulajdonságokkal, érzésekkel ruházzuk fel, mert így könnyebben és jobban tudunk kapcsolódni hozzájuk. A négylábú házi kedvencek, legyen szó például kutyáról, macskáról, mókusról, vadászgörényről, tengerimalacról vagy épp nyusziról, különösen jó alanyok ehhez. A tőlük érkező szeretet olyan ajándék, amelytől kétségkívül gazdagabbak, kiegyensúlyozottabbak, egészségesebbek és elégedettebbek lehetünk.

Van azonban egy fontos kérdés, amit érdemes időnként feltennünk magunknak: a tutujgató, túlóvó, túlszeretgető attitűd vajon melyikünk igénye? Csak a miénk, vagy az állaté is?

Saját közösségi oldal, zsúr, gyász és kutyababakocsi

„Csinálj nekem egy Instagram-oldalt, légy szíves!” Nehezen képzelhető el, amint egy megtermett fehér labrador egy nap odasomfordál gazdája mellé, és jutalomfalat helyett ezt kéri. Esze ágában sincs ilyesmit kérni. Mégis kap. Jelszót, becenevet, követőtábort és e-mail címet is. Akaratán kívül lesz nevetség vagy éppen csodálat céltáblája, s gyakran írják ki fotói alá azt, amit elvileg ő nem gondol, de gondolnia kellene, például, hogy „ugye, milyen szép pulcsit kötött nekem a mami?”. A „mami” meg boldog, hogy kedvencét már kétezren követik, hogy egy-egy szelfi közzétételét követően valóságos lájkcunami érkezik a rajongóktól.

Évi öt éve él együtt Zsozsóval, kettejük kapcsolata állítólag szerelem volt első látásra. Évi igyekszik mindenben élettársa kedvében járni, különösen kitesz magáért a születésnapokon: ínycsiklandó tortát csináltat, partit rendez, és áthívja a haverokat is. Zsozsó egyébként egy vadászgörény, aki egyáltalán nincsen tisztában azzal, hogy miért is kapja időnként azt a sok plusz figyelmet. Szívesen elrágcsálja a papírt, amibe Évi az ajándékait becsomagolja (igaz, egyszer állatorvosnál kötött ki, mert túl sokat nyelt a krepp-papírból). Kozmetikushoz is gyakran járnak, legutóbb Zsozsó „haját” tarkónál felnyírták, füleit világoskékre festették, Évi kérésére.

Ne csodálkozzunk, ha egy parkban tologatott babakocsiból nem egy csecsemő, hanem például egy drótszőrű tacskó néz vissza ránk.

Hazánkban csak most kezd elterjedni a kutyababakocsi (27 000 forintért már kapható), amelyet régebben betegségből lábadozó vagy mozgássérült kutyáknak ajánlottak, manapság viszont már a kisebb termetű, sétában hamar fáradó kölyköket is előszeretettel tesznek bele a gazdik, s tologatják őket séta vagy bevásárlás közben. A kocsi teteje védi kedvencüket a széltől, az esőtől és a közvetlen napsugárzástól.

Kép

Kép: Pixabay

Egy kolléganőm olyannyira nehezen viselte Zeller nevű mókusa elvesztését, hogy az első időben nyugtatót szedett, hogy tudjon aludni éjszakánként. Kis urnában hazavitte a mókus hamvait, kitette mellé a fényképét, s hetente gyertyagyújtással emlékezett meg arról a hét szép évről, amit együtt töltöttek.

A Schmidt család nem beszél a kutya evése közben, mert Muki (a yorkshire terrier) nem szereti, ha evés közben zavarják, és harap, ha valaki a közelébe megy. Roxi, a macskájuk pedig nehezen viseli, ha felkapcsolják a villanyt, ezért évek óta mindenki vaksötétben próbálja megközelíteni éjjel a vécét.

Enyhítik a magányunkat, de ez még nem ok arra, hogy gyerekpótlékot vagy élettársat lássunk bennük

Van, aki nem tudott babát vállalni, de hiányzik nagyon egy meleg kis test, amelyről gondoskodni lehet, akivel kölcsönösen szeretni lehet egymást. Van, aki magányos, és a valódi emberi kapcsolat hiánya okozta űrt próbálja meg kitölteni egy kedves háziállattal – számukra igazi mentális mentőakció lehet egy állat befogadása. Számos kísérlet igazolta, hogy az állatokon keresztül még a legzárkózottabb gyermekhez és felnőtthöz is közel kerülhetünk, sőt, a kutya simogatása önmagában véve is fejlesztő hatású, hiszen az állat minden körülmények között készségesen és feltétel nélkül visszaadja a rá irányuló szeretetet.

Házi kedvencet tartani tehát igenis jó dolog, de ügyeljünk arra, hogy ne essünk túlzásokba. Szeretetünk kimutatásának az is része, hogy meghagyjuk önazonosságukat, méltóságukat, és annak kezeljük őket, amik valójában: állatoknak.

A hét túlélőkészség:
1. Kritikus gondolkodás és problémamegoldás
2. Együttműködés és vezető szerep
3. Rugalmasság és alkalmazkodóképesség
4. Kezdeményezőkészség és vállalkozó szellem
5. Hatékony kommunikáció
6. Információkhoz való hozzáférés és lényegkiemelés
7. Kíváncsiság és képzelőerő

A hatékony kommunikáció abban segít, hogy jobban megértsünk egy másik személyt vagy helyzetet. Hasznunkra van, ha bizalmat, elfogadást szeretnénk előidézni, ebben az esetben azonban nem elégedhetünk meg puszta információcserével. Aki hatékonyan szeretne kommunikálni, annak az üzenet mögötti érzelmi tartalmat is értenie kell. Hogyan javíthatunk a kommunikációs készségünkön, hogy segítségünkre legyen munkában és magánéletben egyaránt?

Néhány készség, amelyekre érdemes odafigyelnünk

1. Testbeszéd

A kommunikáció lényegesen több annál, mint amit kimondunk, vagy ahogyan mondjuk azt. Mindig jól jön, ha tudjuk, hogy mit üzen a testünk éppen, miközben beszélgetünk. Hiába mondjuk, hogy nyitottak vagyunk a másik fél javaslataira, ha közben karba tett kézzel állunk.

Beszéd közben általában remekül összehangolódunk a számunkra szimpatikus beszélgetőtárssal és remekül átvesszük azt, ahogyan ül, tartja a karját vagy a keze ügyében található tárgyakat. Ezzel is kommunikálunk, jeleket küldünk, hát tegyük ezt minél tudatosabban.

2. Kérdések

A beszélgetés közben előfordulhatnak kisebb-nagyobb szünetek. A kínos csendet néha bármilyen áron szeretnénk ugyan megtörni, ám az oda nem illő kérdések néha más eredményt hoznak, mint vártuk. A semleges kérdések – amelynek tipikus példája az időjárás – nem aktivizálják a másik felet, így könnyen átfordulhat monológba, vagy valóban kínos csendbe akár, amelyet épp elkerülni akartunk.

Kérdezzünk valami olyat, amivel személyessé tesszük a beszélgetést, és használjunk nyitott kérdéseket, amelyekre ki tudja fejteni a véleményét. Ilyen lehet pl. a „milyen könyvet olvasott legutóbb” vagy „milyen tervei vannak a hosszú hétvégére”. A jó kommunikátor számára fontosabb, hogy érdeklődő legyen, mint hogy ő maga érdekesnek tűnjön a másik fél számára.

Ne akarjunk minden áron irányító szerepet vállalni a beszélgetésben, hagyjuk, hogy a másik fél is hallassa a hangját. Ám ne essünk át a ló másik oldalára sem, és ne simuljunk bele a passzív szerepbe mi magunk sem. Ráadásul a csend sem mindig olyan félelmetes, és néha kifejezetten helye van a párbeszédek között.

3. Visszajelzés

Gyakran előfordul, hogy a beszélgetés során az egyik fél nem érti pontosan, vagy épp másként érti az elhangzottakat, mint a másik. Ilyen esetekben remek segítség, ha visszajelzünk, akár úgy is, hogy elismételjük, amit hallottunk (vagy hallani véltünk.) Ezzel egyrészt biztosítjuk a másik felet arról, hogy követjük, amit mond, és nem csak testben vagyunk jelen – ehhez néha megteszi a bólintás vagy egy-egy „hm” közbevetése –, másrészt ellenőrizni tudjuk, hogy minden résztvevő ugyanazt a tartalmat társítja az elhangzottakhoz. „Jól értem, hogy ezek után mégis úgy döntöttél, hogy…?” „Azt mondod, jó ötlet lenne, ha…?” „Ezek szerint arra jutottál, hogy…”

4. Empátia, empátia, és empátia

Ha valóban szeretnénk megérteni és elfogadni a másik fél közléseit, elengedhetetlen, hogy bele tudjuk képzelni magunkat a helyzetébe. Ehhez pedig empátiára van szükség. Ha megnézzük, hogy az adott helyzet hogyan is fest egy másik résztvevő szemszögéből, hogy ő vajon mit gondolhat az elhangzottakról, hogyan érezheti magát az adott helyzetben, máris más oldalról közelítünk. A kommunikáció legalább kétirányú folyamat, és ahhoz, hogy mások komfortosan érezzék magukat a velünk való beszélgetés során, több kell, mint hogy mi elmondjuk a véleményünket vagy gondolatainkat valamiről.

Gyakorlat: vegyünk egy helyzetet, amelyben két különböző vélemény áll egymással szemben, és nézzük meg, ki hogyan tudja beleélni magát az adott érvelésbe, mennyire érzi át, hogyan érezhet az, aki az adott véleményt képviseli. Figyeljük meg az embereket utazás közben, bevásárlás során, játszótéren, piacon… Próbáljuk meg kitalálni az arckifejezésük alapján, hogyan érezhetik magukat. Ha hallunk egy részletet egy beszélgetésből, gondolkodjunk el rajta, vajon mi vezette rá a beszélgetőket, hogy így vélekedjenek, érezzenek. Mi történhetett a háttérben vagy a múltban?

5. Hallgatás

A beszélgetés rendkívül értékes része, amikor csak figyelünk a másikra. Mert kíváncsiak vagyunk arra, mit gondol és abból mit oszt meg velünk. Rá vagyunk kíváncsiak, és nem a saját érveinket köszörüljük, a saját válaszunkra készülünk, miközben beszél. Amikor hallgatjuk a másikat és valóban figyelünk rá, olyan dolgokat tudhatunk meg, amelyek fontosak mind maga az aktuális beszélgetés, mind a két fél kapcsolatát illetően. Nehéz nem közbeszólni, de igyekezzünk ellenállni a kísértésnek.

Gyakorlat: érdemes kipróbálni az egy-egy perces figyelmet. A beszélgetők mindegyikének egy perce van, hogy arról beszéljen, amiről csak szeretne, a másik pedig nem szólhat bele, amíg az egy perc le nem telik. Az ő feladata kizárólag a hallgatás. Egy perc után pedig cserélnek. Hasznos információt jelent, kinek mennyire nehéz kizárólag a hallgatás szerepe.

6. Mosoly

Ha egy kommunikációs helyzet mindössze egy viszonzott mosoly két fél között, már az is komoly hatással van ránk a nap további részében. Londonban például minden alkalommal köszönt és mosolygott a buszsofőr, amikor felszálltam. És minden alkalommal más sofőrrel találkoztam. Egészen más érzés így indítani a napot! Ráadásul nem kíván különleges előkészületet. Csak egy kis kommunikáció az egész…

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– 1989-ben Csíkszeredában született, majd Csíkszentsimonban nőtt fel. Hogyan élték meg a családjával a kisebbségi magyar létet?
– Szerintem nincs kisebbségi lét, csak kisebbségi érzés. A kisebbségi lét a fejekben van. Egy nemzet addig tart, amíg beszélik a nyelvét, a kultúrának pedig nincsenek határai. Mi egy nemzet része vagyunk, külhoni magyarok. A nyelvi különbség önmagában nem okoz viszályt ember és ember között, a románok, magyarok, szászok és cigányok Erdélyben évszázadok óta élnek együtt és jó viszonyban egymással, ha pedig a politika miatt mégis feszült helyzet alakul ki, akkor arra a párbeszéd nyújthat megoldást. A közös összhang megtalálása, akárcsak a zenében. Erdélyben felnőni különleges érzés.

Rendkívül sokszínű volt a gyerekkorom: olyan kulturális és természeti közeg vett körül, ami egy életre biztosított erőforrást számomra.

Minden vasárnap az erdőbe jártunk kirándulni, édesanyámtól tanultam a népdalokat, a szülőfalumban ismerkedtem meg a színjátszással és a néptánccal is.

– Ma már „kettős életet” él, hiszen a Kolozsvári Magyar Opera szólistája és a Magyar Állami Operaházban is énekel. Hogyan hatott önre, amikor először Magyarországra érkezett?
– Nekem Erdély a világ egyik legszebb része, nem is mennék külföldre, ha nem akarnék tanulni és továbbfejlődni. De tudja, hogy van a viccben: a székelyből csak akkor lesz román, ha kimegy Budapestre. Úgyhogy kaptam én már hideget-meleget mindkét oldalon, úgy Bukarestben mint Budapesten. A legfontosabb úgyis az, ahogy Arany János írja: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.” A bukaresti operaházban megkérdezték tőlem, hogy én, aki Erdélyben születtem és kettős állampolgár vagyok, minek érzem magam. Azt válaszoltam: talán egy kicsit ez, és kicsit az, de leginkább székely.

Kép

Sándor Csaba a Szent Anna-tónál - Kép: Sándor Csaba Facebook-oldala

Mivel kisgyerekkorom óta folyamatosan jártunk Budapestre, teljesen természetesen éltem meg, amikor odautaztam. Mindig is az az érzés uralkodott bennem, hogy hiába választ el egy határ minket, mi magyarok vagyunk, összetartozunk. Különleges és meghatározó élmény volt, amikor legelőször énekeltem a Magyar Állami Operaház színpadán. Most pedig ingázom, hol itt vagyok három hetet, hol ott öt hetet.

A zene mindig az az egyetemes nyelv és kapocs, amivel megtaláljuk az utat egymáshoz.

– Találkozott nehézségekkel, amikor huzamosabb időt töltött Magyarországon?
– Olyan érzés volt, mintha otthonról hazamennék. Csak nyelvi és adminisztratív nehézségekkel szembesültem, mert ugyan egy nyelvet beszélünk, mégsem mindig ugyanazokat a szavakat használjuk, a bürokrácia pedig másképp működik, mint Erdélyben. Itt nem értik, ha borvizet kérek az üzletben ásványvíz helyett, vagy ha azt mondom, hogy „ejsze csak odaérek időben”, vagy ha a barátnőmtől, aki budapesti származású, „laskasiritőt” vagy „lapítót” kérek a konyhában.

– Csíkszentsimonban járt általános iskolába, egy tanára indította el a zenei pályán. Kitől kapta az első biztatást az énekléshez?
– Édesanyám volt az első, aki énekelni tanított, elmagyarázta, mikor és hogyan kell levegőt venni, hogyan kell jól artikulálni. Mondhatni megfertőzött a zene szeretetével, teljesen természetes volt, hogy otthon énekelünk és táncolunk. Erről azt vallom, amit Kodály Zoltán mondott: „A zene lelki táplálék, és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal.” Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan tanárok, mentorok vettek körül vagy állnak mellettem ma is, akik biztatnak és segítenek mindenben. Nagyon sok embernek vagyok hálás, egy cikk nem is lenne elég, hogy felsoroljam. Mindenkit arra biztatok, hogy énekeljen és ismerje meg a saját kultúráját, mert ha az ember énekel, kiénekli az örömét, a bánatát.

– Egyenes út vezetett odáig, hogy operaénekes legyen? Más műfaj nem érdekelte?
– A zenei érdeklődés kialakítása a szülők, főként az édesanya feladata. Én színes palettát kaptam tőlük, a népdalokat személyesen tanultam meg, miközben a marosvásárhelyi rádióból magyarnóták, operettrészletek szóltak, és közben könnyűzenei előadók és együttesek kazettáit és lemezeit is hallgattuk. Ilyen módon hihetetlen csoda, hogy az operát választottam, ugyanis 18 éves koromig nem hallottam és nem is láttam egy darabot sem. Végzős diákként néztem meg a Kolozsvári Magyar Opera vendégjátékát Csíkszeredában, a Rigolettót – amelyben egyébként öt évvel később játszottam is.

Amikor később interneten a Don Giovanni fináléját hallottam, már biztos voltam benne, hogy ez az én utam, mert kirázott tőle a hideg, és magával ragadott ez a varázslat.

Az opera egy összművészeti alkotás, amely sokszor mély és örök érvényű emberi érzéseket jelenít meg. A szerelem, a csalódottság, a düh, a szeretet és a barátság mindig létezni fognak, amíg ember él a földön. Csak vegyük a Bohémélet harmadik felvonásának kvartett-részét: négy ember egyszerre énekel, mindenki a maga fájdalmáról, történetéről, mindenki más szöveget mond, az eredmény mégis csodálatosan és hidegrázósan szép zenévé válik – de említhetném ugyanígy a Rigoletto kvartettjét is.

Kép

Sándor Csaba a Don Giovanni c. operában - Kép: Sándor Csaba Facebook-oldala

– Melyik volt az első, nagyon emlékezetes szerepe?
– Több ilyen is volt. A Kolozsvári Magyar Operában a Novák Péter által rendezett Figaro házassága nagy mérföldkövet jelentett számomra. Hiszen Kolozsváron komolyan végig kell járni a ranglétrát, és amikor előénekeltem a főszerepre, akkor még énekkari tag voltam. Az is meghatározó volt, amikor először énekeltem színpadon Budapesten, Jászvásáron vagy Bukarestben.

A Kolozsvári Magyar Opera összefogja az erdélyi magyarságot, musicalt, operát, operettet is játszanak. Színes repertoár sok tehetséges emberrel.

Mindig nagy öröm színpadra állni és játszani, megmutatni az adott darab mondanivalóját, szépségét. Ezért is élem meg nehezen ezt a járványos karanténidőszakot.

– Más érzés az erdélyi, az anyaországi magyar és egy külföldi közönségnek játszani?
– Minden közönség előtt ugyanazzal az intenzitással adom bele magam egy szerepbe. Nincs különbség. Mindenhol arra törekszem, hogy az a zene, amit énekelek, megérintse a hallgatókat, és a bennem feltörő érzéseket át tudjam adni. Arra törekszem, hogy felkészült legyek, és a tőlem telhető legjobbat nyújtsam. Hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Az a célom, amikor színpadon vagyok, hogy ne csak az énekemmel és a zenével tudjak hatni, hanem a csendnek is ereje legyen.

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők. 

Úgy három-négyéves koromig fiú voltam, legalábbis mindenki annak nézett, így anyám félelmei, mondhatni, teljesen jogosak voltak. Nem tudom, mikor maradtak abba a „de szép szőke kisfiú!” megjegyzések, de azt hiszem, összefüggésben állhat a szüleimnek azzal az elhatározásával, hogy nem vágnak több bilifrizurát nekem. Miután sikeresen elkerültem a nemi identitászavart, az óvoda utolsó évében jött a következő arculcsapás: „Ez a gyerek elég éretlen, ne menjen még iskolába!” – tanácsolta az óvónő a szüleimnek. Így csak hét és fél évesen indulhattam neki az iskolai éveknek.

Elsősként hiába voltam helyzetelőnyben – a Szerencsekerék című műsorból ugyanis már ismertem a betűket –, mégis nehezen ment a tanulás. Csak úgy röpködtek otthon a házi feladat írásakor a kitépett lapok, és velük együtt szállhatott el anyám minden maradék türelme is. Sok munka és sírás árán végül megtanultam folyékonyan írni és olvasni, bár az utóbbiban egy ideig nem volt sok köszönet. Negyedikesen még mindig csak hangosan tudtam olvasni. Csak úgy zengett a szoba a Tamás bátya kunyhójától, a szüleim meg már az idegbaj szélén állva kiáltották be nekem: „Tanulj meg már végre szemmel olvasni!”

Jelentem, megtanultam, és csak úgy faltam utána a könyveket. Ezért nem is gondolkoztam sokat azon, hogy milyen szakon tanuljak tovább középiskolában, mert tudtam, hogy hozzám a humán tudományok illenek. Apám viszont nem így gondolta, mindenáron informatikust vagy mérnököt szeretett volna belőlem csinálni, azt is csak azért, mert hallotta, hogy manapság ezeket a szakmákat fizetik meg jól.

„Csóró firkász akarsz lenni?” – kérdezte, én meg ahelyett, hogy válaszoltam volna neki, beadtam a jelentkezésem filológia szakra. Általában sokat szokott beszélni, de azon a héten egy szót sem szólt hozzám.  

A középiskolában kitartóan tanultam, de közben elhatároztam, hogy elkezdek sportolni. Elsőként elmentem egy karateórára, de sajnos csak az ajtóig jutottam – nem mertem beljebb menni, miután megláttam az edzőt. Így inkább a tánc mellett döntöttem. Mondhatnám, hogy kétballábas voltam, de nem, én inkább vagy kétkezes vagy kétlábas voltam, ugyanis a kombinációk sehogy nem mentek. Külön-külön még csak-csak használni tudtam a végtagjaimat, együtt viszont nagyon ritkán. A tanárnő szúrós szemmel nézett az elején, hogy mégis mit idétlenkedem, miközben a többieknek olyan jól megy. Egy évbe telt, mire kimondta: „Na, most már Heni is belejött valahogy a mozdulatokba.”

Miután áttáncoltam a középiskolai éveket, jött az egyetemválasztás.

„Jól gondold meg, hogy milyen egyetemre jelentkezel, most még helyesen dönthetsz!” – mondta apám, én meg csak nagyokat sóhajtottam közben.

Számomra evidens volt, hogy bölcsészkarra jelentkezem, számára viszont hatalmas butaság. Nem is repesett az örömtől, amikor elkezdtem anglisztikát tanulni. Mondjuk, az első egyetemi hét után már én sem. Pár hónap után pedig meg is bizonyosodtam róla, hogy máshol a helyem. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy nem éreztem jól magam az egyetemen, folyton rosszullétek kínoztak, emiatt pedig elég sűrűn zaklattam a helyi orvosokat. A végén megelégelhették, mondták, hogy semmi bajom, forduljak máshoz a tüneteimmel. Nem mintha hittem volna nekik, de azért más területen is puhatolóztam, végül megszületett a diagnózis. Nagyon nem tetszett, amit az orvosi papírra írtak – többször is szerepelt benne a pánik szó –, ezért új célokat tűztem ki magam elé.

Az egyetem- és szakváltás jó megoldásnak tűnt. „Újságírás szak, ez lesz az igazi! Szeretek írni, szóval ezzel nem lőhetek nagyon mellé” – gondoltam magamban. A szüleim közben ismét a homlokukat ráncolták, nem értették, miért akarok pont erre a szakra menni. „Biztos ezt is ott fogod hagyni” – mondták. A szakorvos is érdeklődött a terveimről. Amikor elmondtam, hova jelentkeznék, megjegyezte: „Minek megy maga oda, a kis törékeny lelkével úgysem fogja bírni a kritikát! Abból pedig az újságírók nem keveset kapnak.” Megköszöntem a véleményét, de mivel több ilyet nem kívántam kapni, nem mentem többet vissza hozzá.

Csodák csodájára elvégeztem az alapszakot, sőt, még mesterképzésen is részt vettem. Persze, ez nem akkora érdem, mintha az orvosit végeztem volna el, de nekem ez is megteszi. Közben akadt egy új hobbim, amiben ki szerettem volna próbálni magam. Amikor mondtam a szüleimnek, hogy zumbaórákat szeretnék tartani, csak fogták a fejüket. De az évfolyamtársaim is nehezen hitték el, hogy a csendes csoporttársuk le tud vezetni egy táncos-fitnesz órát.

„Az ugrálásból nem fogsz tudni meggazdagodni, meg amúgy is jobb, ha vigyázol, a túl sok sport árt az ízületeknek.” – mondta apám.

Tényleg nem lettem milliomos, de legalább élveztem, amit csináltam. Nem ez lenne mindennek a lényege? Olyannal foglalkozni, amit igazán szeretünk. Olyan szakon tanulni, amely közel áll hozzánk. Olyan munkát végezni, ami elégedettséggel és örömmel tölt el. Nem másokra, hanem a belső hangunkra hallgatni. Próbálkozni, tévedni, és közben mégis hinni magunkban. Még akkor is, ha elsőre a saját anyánk is megijed tőlünk.

Nemrég ünnepeltük 67. születésnapját a gödöllői kastélyban. A tőle megszokott nyugodt, magabiztos derűt sugározta, testi túlsúlyának jelentős részétől megszabadulva, megfiatalodva, a járvány enyhülő időszakában optimizmust sugárzott. Mint mindig, lényében ott is volt valami magával ragadó, ha megszólalt nyugodt, kellemes hangján, nem lehetett nem rá figyelni. Mindenhez hozzá tudott szólni, hihetetlenül tájékozott volt az élet szinte minden területén. A szellemi élet széles látókörű embere volt.

Gézát több mint három évtizede ismertem, legjobb barátaim között tartottam számon. Édesapját már négy-öt évvel korábban megismertem Kolozsváron, Csoóri Sándor révén. Szintén irodalmi vénájú közéleti ember volt. A kalotaszegi magyar értelmiség egyik meghatározó alakja. Számos érdekes történetet hallottam tőle az erdélyi magyar társadalom életéről. Alig két hónappal ezelőtt, 92 évesen hagyta itt egyetlen fiát, Gézát, aki most követte őt.

A fiatal Szőcs Géza forradalmi lendülettel kapcsolódott be az erdélyi magyar közéletbe. Szervezkedett, mozgósított, lázított Ceauşescu magyargyűlölő, de a románokat is megnyomorító uralma ellen. Szamizdat folyóiratot szerkesztett és terjesztett, titkos baráti társaságokat irányított. Konstruktív szellemiségével, hihetetlen konspirációs képességével évekig orránál fogva vezette a hírhedt Securitátét, a román titkosszolgálatot.

A nyolcvanas évek közepén, talán 1986-ban, miután már megjárta a Secu börtöneit, kezébe nyomtak egy Nyugatra szóló útlevelet, és azt mondták: vagy elmegy külföldre, eltűnik az országból, vagy „véletlenül” halálra gázolja egy autó.

Géza az előbbit választotta. De a rendszerváltoztatás hajnalán, 1989-ben már Budapesten találjuk, 1990-ben pedig visszatelepül Kolozsvárra. 1990 és 1993 között a Romániai Magyar Demokrata Fórum (RMDSZ) főtitkára, majd politikai alelnöke, a Román Szenátus tagja Bukarestben az RMDSZ színeiben. Néhány év aktív és sikeres politikai tevékenység után, tapasztalva a gyűjtőpárt jellegű RMDSZ-en belüli repedéseket, az értelmetlen és önpusztító széthúzás kezdeteit, visszatér először a szűken vett erdélyi, majd elég gyorsan a mai magyarországi, és ezen keresztül az egész kárpát-medencei magyar irodalmi és a széleskörűen vett kulturális életbe.

Gézával az elmúlt harminc esztendőben kölcsönösen sokat segítettünk egymásnak. Első nagy, közös akciónk volt, hogy az RMDSZ-t konspirációs, cseles úton bevittük az Európai Kereszténydemokrata Unióba (EUCD), a mai Európai Néppárt (EPP) előfutárába. Mi ketten biztosak voltunk abban, hogy az erdélyi magyar gyűjtőpártnak ott a helye, azonban az RMDSZ akkori vezetésének többsége, élén Domokos Géza elnökkel, inkább baloldali beállítottságúak voltak, a szociáldemokrata pártcsaládok felé kacsintgattak. Én akkor a Magyar Demokrata Fórumot (MDF) képviseltem a brüsszeli székhelyű szervezetben. Gézát mint főtitkárt meghívattam a belga fővárosba, beadta az RMDSZ tagsági kérelmét, amit rövid időn belül elfogadtak (először csak megfigyelői státuszban), és az RMDSZ elnöksége kész tények elé került.
Könyvet tudnék írni közös tevékenységünkről, azonban e nekrológ terjedelme most korlátokat szab nekem.

Első irodalmi találkozásom Szőcs Gézával valamikor 1988-ban történt egy irodalmi esten, ahol Jancsó Adrienne szavalta Géza Indián szavak a rádióban, William Least Heat Moon költőnek című versét. Az üzenet megértéséhez ismerni kell az előzményeket. Egy Budapesten tartott kulturális fórumon, 1985. november 15-én, William Least Heat Moon indián származású író, az amerikai küldöttség tagja, részletes felszólalásban ismertette Szőcs Géza helyzetét.

Elmondta, értesült róla: Szőcs Gézát háziőrizetben tartják, és a lakásra felvigyázó rendőrnek utasítása van rá, hogy ha a költő leül az írógéphez, tépje ki a papírt a gépből.

Moon felszólította a román kormányt, hogy a költőket tekintse nemzeti kincsnek, a jelenlevő küldötteket pedig arra kérte: a hallgatásra ítélt írók nevét tegyék ismertté mindenhol, ahol megfordulnak a világban. A fórumon elhangzottakról Szőcs Gézát olyan barátai tájékoztatták, akik a rádióból követhették nyomon az eseményeket, ezért utal a vers címe a rádióra. Íme a költemény:

Az indiánok nem hagynak cserben minket.
Mások igen, de ők nem hagynak cserben minket.

Ha tudták volna, mi is lesz Segesvárnál
– dehát nem tudták, mi lesz Segesvárnál –
biztosan eljöttek volna ők is,
egyesek tudták volna, hogy jönnek ők is:
Bem apó, jönnek az indiánok, mondták volna,
egy reggel Bem apónak ezt mondták volna:

a Bering szoroson át
a Bering szoroson át
indián lovascsapat érkezik,
áttör egész Szibérián,
átvágja idáig magát
segítségünkre jő –

az őrnagy urak így beszéltek volna,
csákójukat a magasba dobálták volna.

Indián testvérem, nekünk már rezervátumunk sincsen.
Gettó, bantusztán, rezervátum jól fogna sokszor, egyik sincsen.
Összeverődik a törzs a cukrászdában,
sokáig ácsorgunk a cukrászdában.
Kisasszony, ne sajnálja azt az indiánert.
Így szólunk s magunkban azt gondoljuk
de magunkban igazán azt gondoljuk:

egy napon néhány indián
a Bering szoroson át
akármilyen szoroson át
segítségünkre jön majd
segítségünkre jő majd,
átvágja hozzánk magát.

Az indiánok nem hagynak cserben senkit.
Az indiánok nem hagynak cserben minket.

Szőcs Géza az elmúlt évtizedek magyar szellemi életének kiemelkedő egyénisége volt.

Briliáns elme, elkötelezett hazafi, kitűnő költő, jó tollú író, nagyszerű, sikeres szervező, a magyar kulturális élet mozgatórúgója, nemzeti közösségének érdekében konspirációtól sem visszariadó politikus, korunk igazi szellemi nagysága, felejthetetlen barát. Kedves Géza, nyugodj békében!

Szakítani a nehezebb, vagy elszenvedni a szakítást? Mi az elköteleződés nagy gátja? Lehet kulturáltan szakítani? Honnan tudhatjuk, hogy nem a helyünkön vagyunk a kapcsolatban, és tovább kell állnunk? – Ezekre a kérdésekre válaszol Dr. Buda László, illetve azt is elmondja, hogy mit érdemes tenni olyankor, amikor nem tudunk egyedül dönteni.

A szakértő elmondja, hogy mit jelez, ha a szexualitás már nem működik, és hogy hogyan kezeljük a közös barátokat a szakítás után. Kiemeli, hogy érdemes átgondolni, mit nyertünk a második házasságunkkal az elsőhöz képest, és láthatjuk azt is, ahogyan a pszichiáter átkeretez egy jelenetet.

Dr. Buda László szerint egy kapcsolatnak három szereplője van: a férfi, a nő és a kapcsolat. Ez utóbbi is létrejön, fejlődik és van, amikor meghal. Az pedig szinte már művészeti és egyben dramaturgiai kérdés is, hogy megérezzük-e minden sejtünkkel, hogy most kell szakítanunk.

Szakérő vendégünk Dr. Buda László pszichiáter, pszichoterapeuta volt.
A beszélgetést a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ színész-drámatanárai, Lipták Ildikó és Nyári Arnold jelenetei inspirálták.

A Képmás-estet a Képmás magazin főszerkesztője, Szám Kati vezette.

A felvételt 2020. szeptember 15-én rögzítettük a Várkert Bazár Rendezvényteremében.

Támogató: