„Nem félünk a farkastól”

A koronavírus első és második hulláma sok mindenben eltér, például a fertőzöttek és a halálozások számában, a korlátozó intézkedésekben, de amiről talán kevesebbet beszélünk, hogy az emberek hozzáállása a vírushoz is nagyban megváltozott. Tavasszal még látványos képeket láthattunk a boltokat megrohamozó és kifosztó tömegekről, és egyre-másra születtek oktató videók arról, mit és hogyan fertőtlenítsünk a környezetünkben, hány méter távolságot betartva biztonságos a futás vagy a biciklizés. Bizonytalanságban éltünk, hiszen nem ismertük, mivel állunk szemben és mire számíthatunk.

Az idő azonban azokat a viselkedéskutatókat igazolta, akik szerint az embereknek csak egy kisebb hányada él hosszú ideig rettegésben, a nagyobbik részénél egy idő után a megnyugvás kerekedik felül, míg végül eljutnak odáig, hogy akár több kockázatot is vállalnak, mint az indokolt lenne.

Generációs különbségek a védekezésben: a fiatalok könnyebben adják fel az óvatosságot

Júniusra már egyre több ember adta fel az önként vállalt karantént, és eddigi óvatosságát félredobva szervezett baráti összejöveteleket és indult nyaralni, akár külföldre is. „Nem gondolom, hogy a tengerparton, a friss levegőn vagy a sós vízben nagyobb az esélye annak, hogy elkapjam a fertőzést, mint a munkahelyemen vagy a boltban” – nyilatkozta egy családapa az ismerősi körünkből.

A téma kutatói szerint a fiatalok – mivel a rövid távú örömöket általában többre értékelik az idősebbeknél – általában kevésbé tartanak a kockázatos dolgoktól, mint az idősebb korosztályok. „Most vagyok fiatal, ráadásul nincs semmi gond az egészségemmel, miért ne ülhetnék be a barátaimmal beszélgetni valahova, és miért ne mehetnék egy kicsit szórakozni?” – kérdezi a 21 éves Ádám. A fiatalok azt gondolják, őket nem döntheti le a lábukról a vírus, hiszen erősek, egészségesek, és legtöbbjüket sajnos kevésbé érdekli, hogy a környezetükben esetleg olyanokat is megfertőzhetnek, akiknek az immunrendszere már kevéssé bírja az ekkora csapásokat.

Fegyelmezett olaszok, laza hollandok

Eltérően érzékelik a vírus kockázati tényezőit a különböző országok lakói, eltérő kultúrák képviselői is. Egy közel 7000 fős mintán alapuló, és 10 országban elvégzett összehasonlító kutatásból kiderült, hogy a britek, az olaszok és a spanyolok jobban tartanak a koronavírustól, mint a hollandok, a mexikóiak vagy a dél-koreaiak, igaz, a kockázatészlelés szintje minden vizsgált országban relatíve magas volt.

„Nem tudjuk, mi lehet az oka, hogy míg más országokban a járványgörbe lapítását célzó intézkedések sikeresek voltak, New Yorkban tovább tombol a vírus. Talán a korlátozások lazítása? A George Floyd-tüntetések? A strandra járás?”

„Nem igazán tudjuk, de valószínűleg ezek mindegyike hozzájárult a kialakult helyzethez. Persze azt is figyelembe kell venni, hogy az amerikaiak egy része valamiért a személyes szabadság elleni támadásként éli meg a maszkhordást, ami nagyban nehezíti a járvány elleni védekezést – meséli Péter, aki pont a járvány kitörését megelőzően költözött családjával New Yorkba. – Azt azonban mindenképpen hozzá kell tenni, hogy Amerikában azért számtalan nagyon hasznos és követendő kezdeményezés is útjára indult a járvány megfékezésére. A New York-i High Line Parkot például úgy alakították át, hogy 1000 zöld pöttyöt szórtak szét a park egész területén, amelyek szigorú rendben ismétlődnek a földön, az ösvényeken, a padokon és különféle ülő alkalmatosságokon, jelezve a biztonságos távolságot.”

 „Hollandiában annyi történt, hogy az első hullámnál bezárták az éjszakai szórakozóhelyeket, illetve minden más vendéglátóhely 23:00 óráig maradhatott nyitva. Ezt a rendeletet a mai napig nem oldották fel. Most, a második hullámnál annyi történt pluszban, hogy az országokat színekbe sorolták. A vörös és narancssárga besorolású országokból Hollandiába visszautazáskor két hét karantén javasolt, de nem kötelező, csak választható, illetve a munkaadó kérheti a munkavállalót, ha ilyen besorolású országokból tér vissza, hogy maradjon otthon 10 napig a biztonság kedvéért. Az élet minden más téren a megszokott módon folyik, nincs maszkhordás, távolságtartás, kézfertőtlenítés. Úgy élünk, ahogy azelőtt” – írja Zsuzsanna egy külföldön élő magyarok számára létrejött közösségi fórumon.

Érdekes módon, a lazaságukról és életigenlésükről ismert olaszok a mai napig nagyfokú önfegyelemről tesznek tanúbizonyságot. „Ijesztő volt, ahogy tavasszal felgyorsultak az események – nyilatkozta a családjával Milánóban élő Roland. – Mi nem is annyira a járványtól tartottunk, hanem inkább attól, hogy a kórházakban nem fognak tudni ellátni, ha bármi történik velünk, két kisgyerekkel pedig nem akartunk kockáztatni, ezért visszaköltöztünk Magyarországra. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy az olaszok tőlük szokatlan fegyelmezettséggel tartották be a szigorú szabályozásokat, és a mai napig is így tesznek. Ami számomra még döbbenetes, az az összetartásuk. A barátaink minden este gyertyát gyújtottak az orvosok és egészségügyi dolgozók tiszteletére, és együtt énekeltek, zenéltek lakásaik ablakából, erkélyéről.”

Olaszországhoz hasonlóan más országokban is az összetartozás érzését erősítette a járvány, és olyan mozgalmakat indított útjára, mint a hazánkban vagy Ausztriában is nagy támogatottságú „Vegyél hazait” kezdeményezés.

„Ausztriában az emberek az itt megszokott fegyelmezettséggel kezelték a járványügyi rendelkezéseket. A szabályok teljesen egyértelműek voltak, és a kommunikáció is kifogástalanul működött, nem volt felesleges pánikkeltés, viszont biztosítva volt minden, ami a védekezéshez szükséges. Így például az első hullám idején minden élelmiszerüzletben, minden vásárláshoz kaptunk új maszkot. A kisebb üzletekben négyzetméter alapján határozták meg, hány ember tartózkodhat bent egyszerre. Ez például pici könyvesboltok esetén a kis forgalom miatt igen nehéz helyzetet teremtett, de példátlan összefogást eredményezett, az emberek gyűjtést rendeztek ezeknek a kis boltoknak, akiknek ily módon nem kellett végleg bezárniuk” – meséli a férjével és hétéves kisfiával Bécsben élő Petra.

Ahol közös karanténba zárnak, ha megszeged a sajátodat

Még mindig vannak azonban a világnak olyan szegletei, ahol a nagyon szigorú korlátozások ellenére is válságos a helyzet.

Dél-Amerikában a járvány gócpontjai azok a metropoliszok, ahol rengeteg ember él. „El Salvadorban március 21. óta vagyunk a családommal karanténban, csak boltba és gyógyszertárba lehet menni, minden más zárva van. A reptereket, határokat már az első eset megjelenése előtt lezárták, azóta se ki, se be, még a megyék között is tilos az átjárás, és egyáltalán nincs tömegközlekedés. Az utcán kötelező a maszk viselése, és egy autóban csak egy ember ülhet. Ha szabályt szegsz, elvisznek egy közös karanténba, két hétre. Amikor a legmagasabb volt a fertőzöttek száma, újabb szigorítást vezettek be: személyi igazolvány száma szerint lehetett csak boltba menni, hetente kétszer, amit a bejáratnál ellenőriztek, és ha nem azon a napon mentél, amihez az igazolványszámod passzol, szintén elvittek a „közös karanténba”. A boltok bejáratánál azóta is mérik a testhőmérsékletet, lefertőtlenítik a kezed és a cipőd talpát és nem tölthetsz benn többet fél óránál. Mindenki fél és stresszes” – mesél a kinti helyzetről Alexandra.

Panamában még szigorúbbak voltak a korlátozások:

„Nálunk, Panamában nagyon komolyak a korlátozások. Március 16. óta vagyunk teljes karanténban és teljes a határzár. A személyi igazolvány utolsó számától függően lehet két órát vásárolni járni. Hétfőn, szerdán és pénteken csak a nők, kedden és csütörtökön pedig csak a férfiak mehetnek ki, a szombat és a vasárnap totális karantént jelent mindenki számára. A rendőrök nagyon szigorúan veszik a rendeleteket, például ha valaki nem a megengedett időben megy vásárolni, elveszik a jogosítványát, és a kocsiját is lefoglalhatják. Ha az illető nem tudja kifizetni a bírságot, közmunkára viszik. Május elején kezdte el a panamai kormány kiosztani a 80 dolláros segélybónuszokat, az emberek azóta viszont mint a szardíniák tülekednek a boltokban, hogy beválthassák” – adta hírül Pál.

Köszönöm a cikk közreműködőinek, hogy megosztották élményeiket, és Hartmann Andrásnak, aki lehetővé tette, hogy a Külföldre költöző-külföldön élő magyarok nevű közösségi csoport tagjainak hozzászólásait felhasználhassam.

A tervezés most is fontos 

Érdemes heti ütemtervet készíteni, összeírni, melyik nap milyen társasjátékot vesz elő a család, milyen teendőket végezhetnek el a családtagok, kicsik és nagyok. Célszerű előre megtervezni azt is, kivel mikor beszélünk telefonon vagy videócseten, a tevékenységeket pedig úgy időzíteni, hogy a barkácsmunka csúszása miatt ne szalasszuk el az unoka bejelentkezését. Jó ötlet összeszedni a könyves restanciákat is, megnézni a filmeket, amelyeket évek óta tervezünk. Az összeírás, tervezés fontos mozzanat, egyrészt mert az egyes teendők kipipálása sikerélményt ad, másrészt segít elkerülni a napok összefolyását. Egyszóval ha feladatokat tűzünk ki magunknak, sokkal jobban és eredményesebben telik az idő. 

Ha játszik a család 

A társasjátékozást nemcsak a meglévő készletből lehet tervezni, és nemcsak a webshopok kínálatából szerezhetők be újak, hanem akár el is készíthetők. Ilyen például az autóversenyző-pálya, amelyet filccel letekert sütőpapírra is meg lehet rajzolni, a lépésszámot pedig egyszerűen dobókocka alapján lehet meghatározni. A bábuk lehetnek match­boxok, de használhatók bármilyen apró játékautók is. Készíthetünk saját memóriajátékot gyerekrajzokat vagy régi újságokat felhasználva.

Az interneten rengeteg bonyolultabb játék leírását, elkészítési útmutatóját meg lehet találni, már a válogatás is lehet külön családi program. 

Kép

Kép: Freepik

Homokozó a kertbe 

Amennyire egyszerű, olyan nagy örömöt okozhat a saját készítésű homokozó. Nem kell hozzá más, mint két-két azonos hosszúságú deszka, néhány facsavar, négy sarokvas, csavarhúzó, csiszolópapír és fólia, és ha kell, akkor egy kis festék. A homokozót célszerű naptól védett, árnyékos helyre helyezni, hiszen a kicsik sok időt fognak benne tölteni, így nem jó, ha folyamatosan éri a nap.

Az elkészítés első lépése a fólia lehelyezése, erre kerülhet keretként a négy deszka, végeiknél sarokvassal összefogatva.

Érdemes gondoskodni a fedéséről is, minimum egy fóliával, hogy nagyobb esők alkalmából ne gyűljön össze benne a víz. A homokot zsákokban el lehet hozni a sóderdepókból, de lehet vásárolni barkácsáruházban is. 

Mi köze a sütinek a sörhöz? 

A nagyobb gyerekeket be lehet vonni konyhai eszközök készítésébe, kreativitásukat azokon is kiélhetik. Saját tervezésű sütiszaggatójukkal a finomságok elkészítésében is segédkezhetnek. Ehhez nem kell más, mint venni néhány dobozos sört vagy fémdobozos üdítőt, majd a hengereket 1-2 centi széles karikákra vágni (olyanra, mint egy karkötő). Egy ponton a körformát is át kell vágni, így jön létre egy nagyjából 23 centis íves szalag, ami tetszőleges formára hajtogatható. Készülhet belőle szívecske. A forma zárását a szélek kis ráhagyással történő visszahajtásával lehet megoldani. A dobozok oldalfala vágva sem éles, viszonylag puha és könnyen hajlítható, de mindig ellenőrizni kell, hogy az adott darab megfelelő-e, lehet-e vele biztonságosan dolgozni. 

Munkába áll a varrógép 

A gardróbok selejtezése gyakran évek óta várólistán van, legyen szó a kicsik sok éve kinőtt ruháiról, vagy a szülői szekrények rejtett zugairól.

Kép

Kép: Freepik

Érdemes most időt szánni a válogatásra, a nem használt darabokat pedig félretenni, majd időt fordítani arra, hogy olyan szervezetet keressünk, amelynek eljuttathatjuk a járványveszély lezárultával.

Akinek van otthon varrógépe, egy-egy darabot föl is használhat. Az első lépés lehet egy saját készítésű maszk gyártása, amihez rengeteg szabásminta található az interneten, elkészítésük pedig nagyon egyszerű. 

Egy kis kárpitosmunka 

A méteráruboltok jelenleg is látogathatók, ha fölkeressük őket, pillanatok alatt szerezhetünk olyan szöveteket, amelyekkel megújíthatjuk a kerti bútor nap által megszívott kárpitját, vagy éppen újjávarázsolhatunk pár éve vásárolt, rattanra hasonlító, de fonott műanyagból készült – nem éppen UV-álló – székeket. Sokak tapasztalata, hogy ezek napos helyen egy év alatt is szétpattoghatnak, és marad az ülőalkalmatosság fémváza, ami önmagában használhatatlan. Ezek reparálásához pontos, de nem nehéz tervezésre van szükség: lemérjük a szélességeket és hosszakat, számolva a rögzítéshez szükséges ráhagyással. Ezeket kell egy egyszerű kockás papíron úgy modellezni, hogy a lehető legjobban kitöltsék azt a 140–150 centis szélességet, amilyennel a méterárut jellemzően kínálják. Ha súlyt tartó felületet is készítünk (például a szék ülőfelületét), fontos, hogy a varráshoz erős, úgynevezett farmervarró cérnát szerezzünk be. Ez szintén kapható minden méteráruboltban. 

A telelő madarakért 

Nyáron még bőven van eleségük a madaraknak, de télen ez nem lesz így, olyankor jól jön nekik a segítség. Madáretető némi faanyag, fűrész, csavar és csavarhúzó segítségével könnyen készíthető, nem kell hozzá komolyabb asztalostudomány. Egy üres borosüveg felhasználásával akár öntöltős is lehet a szerkezet. Ehhez az kell, hogy az üveget egy bilinccsel rögzítsük az etető oldalfalához, méghozzá úgy, hogy fejjel lefele álljon, pár centire a tálca aljától. Így a magokkal teletöltött üvegből annak megfelelően töltődik újra az utánpótlás, ahogy a madarak eszik. 

Fűszereskert a teraszra 

Ha nincs kertünk, az erkélyre vagy teraszra is készíthetünk saját fűszereskertet, elég hozzá néhány tő növény megvásárlása – ilyesmi szinte minden nagyobb élelmiszerüzletben kapható, de a rövidebb nyitvatartású kertészetekből is beszerezhetők.

A fűszerek ültethetők cserepekbe, színesre festett, alul kilukasztott konzerves dobozokba, de kerülhetnek a már nem használt muskátlis ládába, virágládába is, jó hozzájuk az egyszerű virágföld is.

A lényeg, hogy napos helyre kerüljenek, de ne érjék őket egész nap égető sugarak. A levelek, hajtások szedésekor arra kell figyelni, hogy a növényeket egyszerre ne kopasszuk meg, mindig maradjon levelük. 

Vágódeszka házilag 

Maradék laminált padlódarabból vagy egyéb faanyagból saját tervezésű vágódeszka is készíthető. Satu, lombfűrész vagy dekopír, csiszolópapír kell hozzá. Az alapanyagot a satuba fogva lehet formára vágni, majd durva széleit, éleit csiszolópapírral lehet finommá tenni. 

Ne szökjön a hő 

Az elmúlt évek szakemberhiánya miatt sokan hiába terveztek lakáskorszerűsítést, kihívás volt kivitelezőt találni, most pláne lehetetlen belevágni ilyesmibe. A homlokzati hőszigetelés és az ablakcsere persze nem igazán oldható meg házilag, ahhoz muszáj szakember, viszont a födémhőszigetelést egyetlen hétvége alatt megcsinálhatjuk. Nem kell hozzá más, mint megrendelni a szigetelőanyagot, majd elhelyezni a padláson. Az egyik lehetőség a kőzetgyapot táblák eltolt illesztéssel történő lerakása, a másik pedig az ilyen tekercsek leterítése. Fontos, hogy a szigetelés fölé páraáteresztő réteg – ez lehet speciális fólia – is kerüljön, hogy a födémen átjutott pára szabadon távozhasson, az anyag viszont ne porosodjon. Az, hogy alá kell-e, illetve milyen fólia kell, a födémtípustól függ, ennek szakmai oldalakon érdemes utánanézni. 

Felvillanyozó ötlet 

A jól elhelyezett ledsorok nagyon mutatósak, praktikusak és energiatakarékosak, könnyen elrejthetők a lépcsőfokok élei alá, bevilágíthatják a kamra polcait. Használatuk mellett nem kell többet sötétben botorkálni és beleakadni a lépcsőbe, elemlámpával menni a spájzba.

A flexibilis ledszalagokat házilag is könnyen el lehet helyezni, a megfelelő, előre jelzett pontokon bátran elvághatóak, könnyűszerrel méretre szabhatók.

A vágási pontoknál bekötősarukkal rögzíthetők a vezetékek, de az egyes darabok a sarkaknál pákával is összeforraszthatók. Hátuk öntapadós, így a felhelyezésük is roppant egyszerű. A szalagok a leggyakrabban 12 voltosok, de vannak 5, 24 vagy 30 Volttal üzemelők is, a tápegységeket a végeikre kell rákötni.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. májusi-júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Én személy szerint lelkileg nagyon rosszul éltem meg az iskolabezárás tavaszi időszakát, de a tanári karunk nagyon jó közösség, szeretjük egymást, így kicsit ők is segítettek abban, hogy ne legyen rajtam úrrá az elkeseredés. Megbeszéltük, hogy mindent megteszünk majd azért, hogy a diákokat ezek a dolgok a lehető legkevésbé viseljék meg. Hiányoztak a diákok, a személyes kontatkus, mert bár néha kihívásokkal teli a pályám, főleg a tizenévesekkel, azt azért elmondhatom, hogy nagyon szeretem őket. Szép pillanatokat élek meg tanárként. A diákok is bizalommal vannak irántam, sokat beszélgetünk. Hiányzott, hogy fél évig nem mehettem közéjük.

Először kétségbe ejtett a hír, hogy a mi iskolánkban maszkban kell tanulniuk a felső tagozatos és középiskolás gyerekeknek, és maszkban vagy plexiben kell tanítanunk nekünk, pedagógusoknak.

A tanórákon és a közös helyiségekben is viselnünk kell, egész nap, csak étel-ital fogyasztása esetén vehetők le. Ez egyenlőre szeptember végéig van előírva, a továbbiakat még nem tudjuk. Először nem tudtam elképzelni, hogy ezt hogy fogjuk kivitelezni, az óráimnak ugyanis lényeges része az interakció, és a maszk viselése megnehezíti ezeknek a kivitelezését. A folyosókon, közös helyiségekben megértem, hogy használni kell, de a tanórákon nehezen viselem, hogy nem látom az arcokat.

Én plexit kaptam, mert kijelentettem az igazgatónőnek, hogy nem vagyok hajlandó maszkban tanítani, mert nyelvtanárként elengedhetetlen, hogy a diákok hallják és lássák az artikulációm. A plexi elviselhető, kapok benne levegőt, látszik az arcom, ki tudtam vele egyezni. Tettem egy próbát a maszkkal is, de ahogy beszéltem, rátapadt a számra, zavart, hogy forró alatta a levegő, és nem lehetett hallani rendesen, amit mondok.

Természetesen, hogy hol mekkora szigorral tartatják be a rendelkezéseket, azt iskolafüggő. Van, ahol megengedik a gyerekeknek, hogy az orrukat kidugják a maszkból, máshol ez nem engedélyezett. Valljuk be őszintén, kevés diák cseréli naponta többször a maszkját, nem viselik megfelelően, mi pedig nem tudjuk őket elégszer figyelmeztetni, hiába mondjuk nekik, hogy az egyhetes maszk inkább fertőz, semmint véd… A diákok többsége lazán veszi a járványt, mert ha el is kapják, nem viseli meg őket. Nekünk a szakközépiskolában szerencsénk van, hogy nagyobbak a gyerekek. A kisebb gyerekek nehezebben viselik a maszkot, megfigyeltük a kisebbeknél, akiket a nyelviskolában tanítunk, hogy fejfájósabbak, aluszékonyabbak. A kolléganőmnél egyszer rosszul lett egy tízéves diák. Ablakot nyitottunk, vizet kapott, és hazament.

Egyelőre szerencsére nincs semmi tragédia, a mi szakközépiskolánkban se tanár, se diák nem lett még beteg. Szlovákiában másutt már be kellett zárni pár iskolát, mert találtak korona-pozitívakat.

Számunkra, tanárok számára nehéz megítélni, mennyire veszélyes a mostani helyzet, mert lehet hallani, olvasni egymásnak ellentmondó véleményeket, értékeléseket. Látom, hogy szakmájukban elismert német orvosok, epidemiológusok tiltakoznak a kialakult helyzet ellen. Miért tiltakoznak? Gondolom, ők se őrültek meg… Azt sem értem, miért akarják őket lejáratni, ahelyett, hogy konstruktív szakmai vita alakulna ki, ami minden ember számára megnyugtató megoldást hozhatna. Sajnos mi, emberek is alakítottunk két tábort. Vannak a vírustól félők és a nem félők, akik vissza szeretnék kapni a régi életüket. A két tábor közé viszont nincs, aki hidat verjen.

Én sokat beszélek arról a diákjaimnak, hogy a megelőzés szempontjából is fontos a minőségi táplálkozás, a tartósítószer-mentes étel, friss zöldség és gyümölcs, napfény, mozgás, jókedv, vitaminok, szeretet…

Ezekkel kell élni, és akkor az ember nem lesz beteges, jobb eséllyel veszi fel a harcot a fertőzésekkel.

Magam is próbálom ezeket az elveket betartani. Most készülünk egy drogprevenciós programmal, mert az mindig időszerű, van iskolapszichológusunk és szociális pedagógusunk is. Szellőztetünk, a tantermek egyelőre napfényesek.

Én nagyon szeretem a virágos kertem, sokat gondozom, családommal aktív túrázók vagyunk. A természetjárás nekem mindig sokat segített. Nem vagyok biztos benne, hogy a járvány után minden újra a régi lesz, de az élet utat tör magának, és a hit ereje meg tud tartani, a nehéz idők ellenére is.

A Semmelweis Egyetem kutatói a Nemzeti Népegészségügyi Központ Nemzeti Biztonsági Laboratórium kutatóival együttműködve egy aktív és fertőzőképes koronavírust szerkezetét vizsgálták meg. Dr. Kellermayer Miklós és munkacsoportja vizsgálata azért egyedülálló, mert a szakirodalomban a vírusról eddig megjelent cikkek mindegyike inaktivált, kémiailag kezelt vagy fagyasztott mintán készült – áll a publikációban.

A magyar kutatócsoport a vizsgálat során ún. atomi erőmikroszkópot használt, és a SARS-CoV-2 részecskét egy kis tűvel szúrták meg. A tű hegyét a vírus tetejétől az aljáig nyomták, amitől az összenyomódott, majd a tű eltávolításakor azonnal visszapattant. Ezt száz alkalommal megismételték ugyanazon az organizmuson, ám a vírus szinte teljesen sértetlen maradt. Dr. Kellermayer Miklós szerint a vírus mechanikai és öngyógyító tulajdonságai miatt tud a környezeti körülmények széles köréhez alkalmazkodni. Ez közrejátszhat szokatlanul nagy fertőzőképességében is. A kutatók az organizmus egyéb tulajdonságait is megvizsgálták.

A vírusok a gazdatestet elhagyva általában sebezhetővé válnak, a SARS-CoV-2 azonban tárgyak felületén megtapadva is hosszú ideig fertőzőképes maradhat – a kutatás szerint ehhez a részecskét borító tüskék rugalmassága is hozzájárulhat.

A tüskéket alkotó fehérjék a tű fizikai behatására olyan magas frekvenciával lendültek ki, hogy a másodpercenkénti 300 felvétel készítésére is képes atomi erőmikroszkóp is csak elmosódott képet tudott készíteni róluk. A kutatók szerint ez a nagysebességű mozgás segíthet a vírusnak könnyebben megtalálni a gazdasejteket és összekapcsolódni azokkal.

A korábbi kutatások eredményei eltértek azt illetően, hány ilyen koronaszerű tüske borítja a vírus külsejét: a Cambridge Egyetem tanulmánya szerint körülbelül 24, míg a németországi Max Planck Institute 40-re becsülte a számukat. A magyar kutatók által vizsgált organizmus 61 tüskével rendelkezett. Dr. Kellermayer Miklós szerint ez is bizonyítja, hogy a vírusszerkezet változékonysága nagyobb lehet, mint korábban gondolták.

Az új koronavírus hőellenállását vizsgálva azt találták, hogy vírus egyedülálló módon akkor alig változik, ha 10 percen át 90 Celsius fokos hőnek van kitéve; mindössze néhány tüskéjét veszítette el, de a szerkezete sértetlen maradt.

Ez magyarázatot adhat arra is, miért maradt fertőzőképes a meleg éghajlatú országokban, vagy a nyári időjárás ellenére is.

És akkor mégis megtörtént a baj. Úgy kezdődött, hogy egy kaliforniai háziasszony recepteket keresgélt valamelyik közösségi oldalon, de pár perc után furcsa érzést tapasztalt a szemében: mintha magától ide-oda cikázna a tekintete. Azt hitte, csak kimerült, de amikor végignézett magán, azt látta, hogy a teste telis-tele van kék meg zöld foltokkal! Estére felment a láza, hasmenése lett, és úgy érezte, szétesnek a gondolatai. Másnap délelőtt 11 órakor a kaliforniai háziasszony elhunyt. 

Esetét gyors egymásutánban újabbak követték: minden fertőzöttnél megjelent a cikázó szemmozgás, a bevérzések és a széteső kognitív funkciók.

Csakhogy a vírus terjedésére különös mintát követett: egyáltalán nem az egymás közelében élők kapták el, hanem korra, nemre és lakóhelyre való tekintet nélkül mindenféle emberek az ország minden tájáról. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a vírus az interneten keresztül terjed, a szemen át jut be az emberi agyba – és attól kezdve a testben egyértelműen biológiai kórokozóként viselkedik, vagyis egy teljesen új típusú, virtuális-biológiai hibridről volt szó. Az USA egy darabig titkolózott, úgyhogy mire tényleges adatokhoz jutott a világ, már négymillió áldozatot követelt a betegség, amelynek halálozási rátája az optimista becslések szerint is százszázalékos volt, és amelyet virtualitása és rendkívüli virulenciája miatt a WHO Virulent Virtual Virus-nak, rövidítve ViViVi 1.1-nek nevezett el. 
A ViViVi ezek után hamar megfertőzte az egész világot. Egy év leforgása alatt hatszázmillió halottat produkált, már eltemetni sem volt idő őket, a kék-lila tetemek keresztben feküdtek a lassan újra benépesülő utcákon. Nem volt más választás, az összes ország leállította az internetszolgáltatását, de már későn.

A vírus már mutálódott GSM-hálózatra is: először csak az SMS lett fertőző, aztán már a fülön át is terjedt, és az akusztikus beszélgetések is veszélyessé váltak. 

Gyökeresen megváltozott az életünk. Akkoriban az internet már kiiktathatatlan szerepet játszott az emberek életében. Ez részben a koronavírus-járványnak volt köszönhető: ott értettük meg, hogy tök fölösleges időrablás annyit összejárni, az oktatás és a szellemi munkák nagy része simán végezhetőek otthonról! Szinte minden cég home office-olt, csak a legszükségesebb szakmák maradtak analógok – futárok, mesteremberek, sebészek (a többi orvosi szakma jórészt átállt telefonos tanácsadásra). 
A párkapcsolatok nagy része is online működött. Mindegy volt, hol éltél, mert ugyanannak a Világ nevű kis falunak a lakosa voltál! Így vált lehetségessé, hogy egy francia nő afrikai férjével személyesen még sosem találkozott, mégis leélhettek együtt egy életet. A szex is működött a tapintásérzékelők segítségével (nemi betegségek kizárva!), az utódnemzés pedig a drónos spermaküldő szolgálaton keresztül volt zavartalan. 
Az emberek egyfajta ijesztő süketségként élték meg a járvány kezdeti hónapjait. A Világ nevű kis falu megint hatalmasra tágult.

Kénytelenek voltunk személyesen találkozni, és ilyenkor szomorú tényekre derült fény, úgy mint: embertársainknak szaga van, beszéd közben néha köpködnek, és ha megunjuk, nem lehet egy gombnyomással kikapcsolni őket! Rengeteg szakítás, válás, öngyilkosság történt ezekben az időben.

A kormányok kénytelenek voltak épületeket megnyitni, hogy ott szükségmegoldásként a tanárok személyesen taníthassák a diákjaikat. Az osztálytársak, akik soha életükben nem találkoztak egymással, olyan zsivajt csaptak a tanórákon, hogy a pedagógusok tömegesen kaptak idegösszeroppanást. 
Persze, mint minden nagy válságban, most is burjánzásnak indultak az életnek bizonyos területei. A városokban felütötte fejét a forgalom: emberek jöttek-mentek, analóg-beszélgettek az utcán. Élelmes autógyárosok hatalmas autókat, „buszokat” állítottak forgalomba, hogy lehetővé tegyék a gyorsabb fizikai haladást.

A régmúltban divatos, úgynevezett „vendéglők” nyitottak meg, ahol az emberek személyesen együtt táplálkozhattak. „Uszodák”, ahol nagy közös vízmennyiségben hús-vér személyek úszkáltak együtt, „piacok”, ahol fizikailag tapintható árukat vásároltunk konkrét személyektől, akikkel közben meg lehetett tárgyalni az újból kitágult világ dolgait… 

Ezek után én azt mondom: van remény. Az Ember fantasztikus lény. Mindent túlél. Mindenhez alkalmazkodik. És hátha még tanulni is képes a hibáiból!

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. májusi-júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– A legtöbb ókori nép egyenesen az istenektől származtatta a fuvolát a csodás hangja miatt. Megszólaltatni azonban, gondolom én laikusként, korántsem egyszerű. Milyen technikai kihívásokkal szembesül az, aki ezt a hangszert választja?

Gedai Eszter: Az ajkunk, amivel a levegőt a befúvónyílásra irányítjuk, érzékeny testrészünk, egyszerre kell kifinomultan és stabilan használnunk. Emellett a légzéstechnika tökéletesítésére, a tüdő teljes terjedelmének kihasználására törekszünk. Tulajdonképpen az egész testünk összehangolt működésére szükség van, mégpedig úgy, hogy fuvolázás közben semmit nem látunk azokból a testrészeinkből, amelyek a legfontosabbak a megszólaltatásához.

Kovács Kinga: Annak ellenére, hogy négy fuvola hangja együtt nagyon kellemesen cseng, jóval kevesebb művet írtak erre az összeállításra, mint például vonósnégyesre. Ennek egyik oka, hogy az alt- és a basszusfuvola, amelyeket mi is használunk a kvartettben, csak 20. századi fejlesztésű hangszerek.

– Mi motivált benneteket abban, hogy megalapítsátok a Flautett Fuvolakvartettet?

Ernyey-Balogh Júlia: A történetünk a győri Széchenyi István Egyetem Varga Tibor Zeneművészeti Intézetében kezdődött, mindannyian ott tanultunk. Tanárunk, mentorunk, Ittzés Gergely fuvolaművész ötlete volt, hogy kvartettben zenéljünk, ugyanis az egyetemen a kreditszerzés egyik legörömtelibb része a kötelező kamaraóra. Kinga, Zsófi és Szarvas Anna csatlakozott hozzám, velük alkottunk fuvolakvartettet, s az én diplomakoncertemen került sor az első nagy fellépésünkre.

Kovács Kinga: A közös próbák alatt nagyon jól egymásra hangolódtunk, és megfogalmazódott bennünk, hogy jó lenne a későbbiekben is együtt zenélni, így nyílt meg a „kötelezőből” egy fantasztikus lehetőség.

Gedai Eszter: Aztán Anna helyét 2015-ben én vettem át. A barátság és a munkakapcsolat nem szakadt meg, Anna azóta is mindig szívesen látott vendég.

Réman Zsófia: Ittzés Gergely mondta a kezdetekkor, hogy mennyire szokatlan, hogy ilyen hamar tisztán összeszól a fuvolahangunk – ez nagy biztatást jelentett számunkra. Azóta célunk, hogy magas színvonalon zenéljünk és eljuttassuk a zenénket minél nagyobb közönséghez. Szívesen működünk együtt más zenészekkel, zeneszerzőkkel és különböző művészeti ágak képviselőivel.

A repertoárunk egyre gazdagabb: a barokk muzsikától a kortárs művekig minden stílusban szívesen játszunk, nemcsak négy fuvolára írott darabokat, hanem átiratokat is.

– Már gyermekként is zenei karrierről álmodoztatok?

Réman Zsófia: Nekem természetes volt, hogy dallamok vesznek körbe, ugyanis a szüleim és a testvérem is zenész, a tágabb rokonság zenésztagjaival együtt pedig már kitennénk egy kisebb zenekart. Gyakorlatilag a Kolozsvári Magyar Opera zenekari árkában nőttem fel, egészen kicsi koromtól fogva ez a világ vonzott a legjobban. Emlékszem, volt egy jazz CD-nk fuvola- és zongorajátékkal, rengetegszer meghallgattam, és eltökéltem, hogy egyszer én is fuvolán fogok játszani. Az utam a kolozsvári zenelíceumból indult, majd győri, budapesti és düsseldorfi tanulmányok után eljutottam az álmom beteljesüléséig: jelenleg a Flautett mellett a Budafoki Dohnányi Zenekar fuvolistája vagyok.

Kovács Kinga: Én is zenészcsaládból származom, édesapám fuvolatanár. Egyértelmű volt, hogy zenész szeretnék lenni, magával ragadott minden, ami zene. A budaörsi Leopold Mozart Zeneiskola fuvolatanára vagyok, valamint Alexander-technika tanárként a Budapesti Alexander-technika Tanárok Egyesületének tagja. E két dolog remekül támogatja egymást. A fuvolával nem volt zökkenőmentes az utam, gyakran éreztem, hogy szándékaim ellenére nem sikerül megvalósítani a hangszeren, amit szeretnék. Az izmaim feszültek voltak, de én ezt észre sem vettem. Ekkor kezdtem el az Alexander-technikát használni, majd tanulni, később pedig oktatni. A módszer segíti a testtudatosságot, az egészséges testtartást, oldja a stressz okozta görcsöket, segíti a jobb közérzet kialakulását. A lányok is alkalmazzák magukon.

Kép

Flautett Fuvolakvartett - Kép: Szűcs Ágnes

Gedai Eszter: Az én édesapám szolfézstanár, a bátyám orgonaművész. Már zeneiskolásként élénken érdeklődtem a kamarazene iránt, több évig játszottam egy zeneiskolás növendékekből álló fuvolakvartettben. Versenyekre és mesterkurzusokra jártam, 2016-ban Belgiumban, Leuvenben tanultam ösztöndíjasként, és csembalótanulmányokat is folytattam. A XVI. kerületi Rácz Aladár Alapfokú Művészeti Iskolában fuvolát tanítok.

Ernyey-Balogh Júlia:

Én vagyok a kakukktojás, ugyanis nálunk a családban senki nem volt zenész, és nem kisgyermekként határoztam el, hogy fuvolista leszek.

Öten vagyunk testvérek, mindannyian tanultunk valamilyen hangszeren, szüleim átadták zeneszeretetüket, nagyon sokat énekeltünk, kamaráztunk együtt. Egyik nővérem szintén zenei pályát választott, és jelenleg is egy kórusban énekel az egész család, már az unokák is. A kóruséneklés különösen fontos nekem, nem hiába jártam a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolába 12 évig. Őszintén szólva nem gyerekkori álom volt, hogy fuvolista legyek, de a zene egyre jobban átszőtte az életem. Fuvolatanulmányaim mellett hárfa szakon elvégeztem a konzervatóriumot, és már fuvolatanár voltam, amikor az ELTE-n tettem szakvizsgát zenei munkaképesség-gondozásból, közismert nevén a Kovács-módszerből. Jelenleg két pici gyermekemmel vagyok itthon, emellett segítő kutyákat képezek ki. Van is két „szakmabeli” kutyusunk, Szálka a terápiás kutya, Perec pedig a mozgássérült-segítő tanuló.

– Hol szoktatok próbálni?

Réman Zsófia: A kezdetekkor Kispesten, Julinál volt a bázis, aztán Juli megházasodott és elköltözött a Déli pályaudvar közelébe, így a Flautett is „költözött” vele.

Kovács Kinga: Ráadásul a Juliék melletti lakás megüresedett, így én beköltöztem a szomszédjukba, majd amikor elköltöztem onnan, akkor pedig Zsófi költözött a helyemre. A lakók viszont azóta gondosan ügyelnek arra, hogy véletlenül se legyen még egy-két szoba kiadó a házban (nevet), de egyébként szerencsénk van, mert ez a ház élvezi a fuvolamuzsikát.

– Felléptetek már sok fesztiválon: Művészetek Völgye, Budapesti Tavaszi Fesztivál, Tiberius Nemzetközi Kamarazene Fesztivál, Ars Sacra Fesztivál… Olyan kiemelkedő szólistákkal játszottatok együtt, mint Ittzés Gergely, Matuz István, Kanyó Dávid, Hegedűs Endre. De melyik volt a legemlékezetesebb koncert számotokra?

Réman Zsófia: A hétéves szülinapi koncertünk bennem nagyon mély nyomot hagyott, szép összegzése volt addigi pályafutásunknak.

Teltház előtt léptünk fel, ott voltak a családtagjaink, a barátaink, a mentoraink, hívtunk vendégművészeket, volt kvíz, állófogadás, torta, vetítés az elmúlt évek legemlékezetesebb pillanataiból.

Kovács Kinga: És volt olyan koncertünk is, amely az ijedelem miatt vált emlékezetessé. Például amikor közvetlenül a fellépés előtt vettük észre, hogy két teljes szólam hiányzik minden kottából. Elhagytunk egy mappát az Ars Sacra Fesztiválon, még előző nap… Sose felejtem el Juli és Zsófi arcát, amikor ezt észrevették és mondták nekünk.

Ernyey-Balogh Júlia: Én büszke voltam magunkra, mert gyorsan tudtunk reagálni a helyzetre, pillanatok alatt átalakítottuk a műsortervet, nagyon összeszedetten játszottunk, és ezt a közönség is megerősítette. Nekem ez bizonyította, hogy valóban egy jól működő, összeszokott csapat vagyunk.

Kép

Flautett Fuvolakvartett - Kép: Szűcs Ágnes

Gedai Eszter: Szerintem büszkék lehetünk a BMC-ben adott koncertünkre is, amikor kizárólag kortárs zeneműveket adtunk elő. Merész vállalkozás volt, a különböző és szokatlan zenei nyelvezetek elsajátítása miatt. Két művet kifejezetten a kvartettünknek írtak, és a legtöbb darabot együtt dolgoztuk ki a mesterekkel, Dukay Barnabással, Olsvay Endrével, Sáry Bánkkal, Tornyai Péterrel, Nagy Ákossal, Könczei Árpáddal, Rózsa Pállal. Ráadásul majdnem mindannyian ott ültek a közönség soraiban.

– Barátság is összeköt benneteket?

Réman Zsófia: Persze!

Elsősorban barátok vagyunk, és csak aztán kvartett.

Talán egyszerűbb egy együttes élete, ha a tagok között pusztán csak szakmai kapcsolat van, mégis szerintem sokkal többet adhat emberileg az intenzív baráti kötődés. Míg a legtöbb együttesben van egy vezető, egy vezéregyéniség, addig nálunk mindenki egyenrangú.

Gedai Eszter: Sok mindenben hasonlítunk, a különbözőségeinket pedig jól tudjuk kezelni, sőt, sokszor még előnyt is kovácsolunk belőlük: hasznát vesszük a szólamok kiosztásánál, a programjaink szervezésénél. Fontos, hogy egyformán gondolkodunk az élet alapkérdéseiről. A hangzásról, a zenei formálásról alkotott elképzeléseink nagyon hasonlóak, hiszen ugyanabban az intézményben, ugyanazon tanároktól tanultunk.

– Az Alexander-technikán kívül van még valami, ami segít benneteket a szereplés okozta izgalom és stressz leküzdésében?

Kovács Kinga: Igen.

Amikor a fellépések előtt megfogjuk egymás kezét és imádkozunk, az nagyon megnyugtató.

Van, amikor a nagy rohanás miatt ez csupán egyetlen pillanat, de ez a lelki összekapcsolódás sok erőt ad.

– Könnyűzenét szoktatok hallgatni?

Réman Zsófia: Igen, én például nagyon szeretem a jazzt. Klasszikus zenét kikapcsolódásként nem is hallgatok, mert arra akaratlanul elkezdek figyelni szakmai füllel.

Gedai Eszter: Én világzenét, népzenét is szívesen hallgatok.

Ernyey-Balogh Júlia: Szerintem akkor tudunk a színpadon teljes élményt nyújtani, ha nyitottak vagyunk a különféle zenei műfajokra.

– November 21-én ünnepli tízéves fennállását a kvartett. Hogyan készültök rá?

Gedai Eszter: Egyrészt hamarosan megjelenik egy CD-nk, már az utómunkálatoknál tartunk. Másrészt egy szép jubileumi koncertet tervezünk. A műsor még alakul, többféle változatra készülünk, a járvány okozta kiszámíthatatlanság miatt online koncertre is.

Kovács Kinga: A tervek szerint – ha tényleg minden a legjobb forgatókönyv szerint alakul – fellép velünk tanárunk, mesterünk, Jóföldi Anett, aki a Budapesti Fesztiválzenekar fuvolaművésze, Szarvas Anna, a Flautett korábbi tagja, Bíró Gergely, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar ütőhangszeres szólamvezető művésze, aki ráadásul nemzetközi diplomás Alexander-technika oktató, mind a négyen vettünk tőle Alexander-órákat. És persze velünk lesz Staszny Zsófia énekművész barátunk is, aki koncertjeink visszatérő vendége.

– Mit tanácsolnátok azoknak, akik nem jártak még komolyzenei koncerten? Mivel győznétek meg őket, hogy igenis érdemes időt szánni például egy fuvolakvartett koncertjére?

Gedai Eszter: Elsősorban azt, hogy ne a névből, a „komolyból” induljanak ki, mert ez sokak számára riasztó lehet. Én pont ezért inkább a klasszikus zene elnevezést használom.

Egy korábbi koncertünk címe „Könnyed komolyság” volt, jelezve, hogy könnyedség, pajkosság, humor is gyakran előfordul a klasszikus zenében.

Ernyey-Balogh Júlia: Mindig igyekszünk úgy összeállítani a műsorunkat, hogy mindenki megtalálja benne azt, ami a szívéhez és az ízlésvilágához a legközelebb áll. Egy fajsúlyosabb háromtételes mű után például előszeretettel játszunk egy játékosabb, könnyedebb darabot.

Kovács Kinga: És vannak olyan darabok a repertoárunkon, amelyeknek az a célja, hogy a hallgató lelkének mélyét érintse. Minden darab mindenkit máshogy gazdagít, függően a befogadó személyiségétől, aktuális lelkiállapotától.

– A zenét sokan a kommunikáció egyik eszközének tartják, mások úgy vélik, hogy az emberek közti nézetkülönbségeket feloldó gyógyszer, és vannak, akik úgy tartják, hogy egyfajta híd lehet különböző vallású és politikai nézetű emberek közt. Számotokra mit jelent a zene?

Ernyey-Balogh Júlia: A kamarazenélés a legnagyszerűbb „csapatépítő tréning”.

Gedai Eszter: Közös öröm. Megnyílás a másik ember felé, de önmagam felé is.

Kovács Kinga: Olyasvalami, amivel ki tudjuk fejezni érzelmeinket, gondolatainkat, lelkiállapotunkat.

Réman Zsófia: Olyan, mint a gyöngyhalászat: elmerülünk a zeneművekben, megkeressük bennük a gyöngyöket, aztán feljövünk a felszínre, hogy megmutassuk azokat a közönségnek.

Sajnos sok baleset azért következik be ezekben a hónapokban, mert a tavon sportolók közül sokan figyelmen kívül hagyják, vagy tévesen értelmezik a viharjelző rendszer jelzéseit, pedig a fényjelzések és a hozzájuk tartozó szabályok pontos ismerete életet menthet!

A vihar-előrejelző és viharjelző szolgálat minden évben április 1-től október 31-ig működik a Balatonon, a Velencei-, a Tisza- és a Fertő tavon.

A jelzőpontok villogó fénnyel jelzik, ha erős szél vagy vihar várható az adott területen. A jelzéseket körülbelül egy órával a szél megerősödése előtt adják ki. Alap-, első- és másodfokú viharjelzést különböztetünk meg.

Kép

Kép: VMSZ

Amikor a viharjelző rendszer „alapon” van, akkor nem lép működésbe a viharjelző lámpa, vagyis nem ad semmilyen fényjelzést. Alapfokú viharjelzés esetén a széllökések a következő órában várhatóan nem haladják meg a 40–45 km/h-s sebességet, vagyis vihar nem várható.

Elsőfokú viharjelzés esetén a viharjelző berendezések 45-ször villannak fel percenként. Amikor az elsőfokú viharjelzés életbe lép, az arra figyelmeztet, hogy hamarosan megerősödik a szél, a szélerősség elérheti a 45–65 km/h-s sebességet. Ilyenkor csónakkal és más vízi sporteszközzel (pl. kajak, kenu, felfújható csónak stb.) csak a parttól számított 500 méteren belül szabad tartózkodni, fürdőzni és úszni pedig csak a part közelében javasolt.

Másodfokú viharjelzés esetén a viharjelző lámpák percenként 90-szer villannak fel. Ez a jelzés arra figyelmeztet, hogy a vihar rövid időn belül megérkezik, a széllökések erőssége pedig meghaladja majd a 65 km/h-s sebességet. Másodfokú viharjelzés esetén fürdeni, valamint csónakkal és más vízi sporteszközzel – a vitorlás hajók kivételével – közlekedni TILOS!

Figyeljünk a viharjelző rendszer jelzéseire, ha vízen vagy vízparton tartózkodunk, mert időben felhívják a figyelmet egy esetleges veszélyhelyzetre, így komoly baleseteket kerülhetünk el!

A KIKAPCS. Alapítvány követes kampányt indított szeptember 1-jén. 19 nagykövet fogott össze: barátok, cégvezetők, influencerek és vállalkozók együtt tesznek azért, hogy a szervezet küldetése megvalósuljon. A kezdeményezés lényege, hogy nem az alapítvány gyűjti az adományokat, hanem a követek kampányolnak, akár kreatív kihíváson keresztül a kitűzött célösszegért.

Egyik követük Szalma Katalin, aki már több éve foglalkozik sajátos nevelési igényű gyermekekkel: „Hét éve dolgozom sajátos nevelési igényű gyermekek mellett, így ismerem a családok szociális és társadalmi nehézségeit, az integráció általános hiányát. A KIKAPCS. tevékenysége lehetőséget ad az érintett szülők, gyermekek és testvérek pihenéséhez, feltöltődéséhez, baráti és támogató közösség megteremtéséhez.” Takács Ákos nem engedte el a Red Bull szárnyait, ez megjelenik kampányüzenetében is: „Szárnyakat adni sokféleképpen lehet, de talán ebben a formában a legjobb.” Bagi Renáta, a Dora Natura alapítója pedig kreatív KIKAPCS. - Dora Natura termékcsomagot állít össze, amelynek árából 50%-kal az alapítványt támogatja. Egy másik követ, Szabó György a Sanoma volt vezérigazgatója, aki most kuratóriumi tagként támogatja a szervezetet. De akad olyan nagykövet is, aki 100 km-t fog futni egy hónap alatt, mindennap korán kel, vagy vacsorát szervez a baráti körében, és ezzel népszerűsíti a KIKAPCS. ügyét. 

„Az elmúlt év tapasztalatai bebizonyították, hogy mekkora örömet jelent ez a közösség a családoknak. Ez a nap nagyon fontos számunkra, hiszen a nagykövet-kampány segítségével minél több család tud ennek a közösségnek a részese lenni. Fantasztikus látni, hogy mind a barátaink, mind sikeres cégvezetők időt és energiát fordítanak erre az ügyre, és együtt-közösen tesznek azért, hogy a céljaink megvalósuljanak” – mondja a két alapító, Bárdió Luca és Környei Viktória. 

2019-ben indult a KIKAPCS. Alapítvány, amelynek célkitűzése, hogy kedvezményes kikapcsolódást és közösséget biztosítson olyan családok számára, akik sajátos nevelési igényű (SNI) gyermeket nevelnek.

Itt olvashat munkájukról részletesen.

2019-ben 20 sajátos nevelési igényű (SNI) gyermekkel rendelkező családnak biztosítottak közösséget és szállodai nyaralást, szakmai programmal egybekötve. Jelenleg hét szállodával építettek ki partnerséget Magyarországon, amelyek között szerepel a Szent Orbán Erdei Wellness Hotel, az Ópusztaszeri Erdei Vendégházak és a Kolping Hotel- Alsópáhok is. A nyaralások alatt a lányok lehetőséget nyújtanak arra, hogy ezek a családok is megtapasztalják a közösségbe tartozás élményét, az együtt töltött minőségi időt, és lehetőséget teremtenek arra, hogy az SNI-s gyermekek is barátokat szerezzenek.

2020-ban már 52 család tartozik közösségükbe, és azt szeretnék, hogy ez a szám 2021-re még több legyen.

Nemsokra rá a városi kórházban találom magam. Itt már apum is velem van. Izgulok, mert nem tudom, mi vár rám, de közben éberen figyelem a folyosón várakozó embereket. Anyum valami olyasmit mond, hogy a mellettem ülő néninek a hasába zacskót tettek, de az kiszakadt, és most azért van itt. Csodálkozom. Nem értem, hogy kerülhet valakinek a hasába zacskó. Gyanakvóan nézek anyura.

A következő pillanatban már egy másik helyszínen vagyok. Anyum egy doktornővel beszélget a közelgő „rutin beavatkozásról”. Aztán egyszer csak felém fordul, és azt mondja, hogy meg fognak műteni. Megijedek, de közben teljes természetességgel kérdezem tőle: „Akkor most én is meg fogok halni, mint Dávid?” Látom, hogy anyum szeme könnyes lesz, és hallom, ahogy arra kéri a doktort, vigyázzanak rám, mert nemrég veszítette el a kisfiát.

Dávid két évvel később született, mint én. Szőke, göndör hajú fiúcska volt, aki élete három és fél évét szinte végig kórházban töltötte.

Már-már állandó lakója volt a városi gyermekkórháznak. Háromszor műtötték különböző belgyógyászati problémákkal. Sikertelenül. A temetéséről élénk emlékképeim vannak. Ott állok a kiásott föld mellett, és amikor leeresztik a koporsót, közelebb lépek a sírhoz. Anyum megfog hátulról, nem akar engedni, de közben hallom, ahogy mamám azt mondja: „Hagyd csak, hadd menjen!” 

Mielőtt bevisznek a műtőbe, még ráállítanak egy mérlegre. Utána már a jéghideg fémasztalon találom magam, nincs rajtam ruha, csak egy vékony lepedő, fejem fölött pedig hatalmas lámpák világítanak. Körülöttem mindenki fehér köpenyben sürög-forog, az orvosok zörögve készítik elő az eszközöket. Közben megy a zene, mindenki jókedvű, de rajtam kezd eluralkodni a pánik. Kétségbeesve kérdezem, hol van anyu, mire az egyik nővér csak annyit mond, mindjárt jön, ne aggódj, mindjárt itt lesz. De közben már nyomja is belém az altatót, én pedig nem tudok ellenkezni. Lassan leragadnak a szemeim, és teljesen elkábulok.

Amikor felébredek, mindenből kettőt látok.

Este van, és alig vannak körülöttem emberek. De egyszer csak megjelennek a szüleim. Kérdezik, mit szeretnék, azt mondom, inni. Nagyon szomjas vagyok, de az orvos nem engedi, hogy vizet igyak. Csak citromlevet. Nemsokára hoz is anyum egy kis üveggel, amit rövid idő alatt felhajtok. Nem érdekel az íze, örülök, hogy valami lemehet a torkomon.

Később a nővérek lepedőt cserélnek, mert bepisilek. Nem mindig érzem, hogy mikor kell kimennem vécére. Utána átvisznek egy másik kórterembe, ott fekszem három öltéssel a hasamban. Anyum szerint a műtét tizenöt percig tartott, szerencsére nem voltak komplikációk. Amikor kiveszik a varratot, hisztizek, nem akarom, hogy bántsák a sebet. Egy hét után viszont hazaengednek, én pedig elkezdek készülődni az óvodai ballagásomra.

Az ünnepségen fekete csillogó ruhát viselek, abban kell elszavalnom a nekem kiosztott verset. Az óvónő a mellé a szőke fiú mellé ültet, akivel annyira szimpatizálok. Ő az első plátói szerelmem. Amikor felállok a székről, forog velem a világ. Nem a szőke herceg miatt, sokkal inkább az izgalom és a gyengeség lesz úrrá rajtam. De végül sikerül elmondanom a gondosan betanult szöveget.

Az ünnepség végi táncon már nem veszek részt. Helyettem a húgom csinálja végig az esernyős mutatványokat, én meg a családdal együtt nézem, ahogy gyakorlatlan mozdulataival próbálja leutánozni a többieket. Akkor nagyon édesnek találom, pedig gyakran szoktunk veszekedni. Ilyenkor anyum mindig megszid, és azt mondja: „Ne marakodjatok, mert csak ti ketten vagytok ott egymásnak!”

Igaza van. És akkor is, amikor közli velem, hogy a műtéti heg soha nem fog eltűnni. Mindig látszani fog a hasamon. Most is jól kivehető. Talán azért, mert fontos feladata van: emlékeztet. Életre. Halálra. 15 perc lebegésre.

Én is szeretek rohanni, kapkodni – pl. rohamtempóban vásárolni, takarítani –, de nagy időzsonglőr vagyok akkor is, ha a család életét kell szervezni, vagy dolgozok, mert akkor olyan hasznosak vagyunk, akkor élünk. Viszont az élet apró szépségeit biztosan nem tudjuk ilyenkor észrevenni. Ezért a gyors takarítást követően mindig leülök egy kávéval, teával néhány percre kiélvezni a munka gyümölcsét. Igyekezzünk minél több „slow elemet és tevékenységet” beépíteni életünkbe és személyes életterünkbe.

Tempólimit otthon?!

A slow home legjelesebb képviselői kétségkívül a régi bútorok.

Ezek a patinás darabok az időtlenséget, a nyugodtságot, a régi korok tudását jelenítik meg számunkra. Az egyedi darabokat még valószínűleg kézzel, egyesével készítették, így a mester szívét-lelkét is őrzik. A természet adta anyagok, például fa, bőr, gyapjú, cserép, vessző, vászon, vas, réz, kő stb. – és persze az élő növényeink, házi állataink is – a maguk „természetességével” nyugtatóan hatnak ránk, míg élettelen, mű társaik természetellenesek, ezért csak a legszükségesebb mennyiséget tartsuk belőlük otthon. A stílusok közül a country stílus (a városban) a vidékre vágyódást, a pihenést, a családi összetartozást testesíti meg számunkra, de bármely más stílus keverhető rusztikus, naturális elemekkel – fékezés gyanánt.

Lehetőségünk van olyan tárgyakat is beszerezni otthonra, amelyek segítenek a lassulásban. Kotyogós kávéfőzővel kávét főzni például egy valódi slow life tevékenység, de kelt tésztát sem lehet kapkodva készíteni. A gyertya, füstölő is eltereli figyelmünket a rohanó időről.

Apropó, idő: kinek hány órája van otthon a falon?

A sok szem előtt lévő tárgy, egy zsúfolt otthon mindig az elfoglaltságot juttatja eszünkbe, a cselekvésre buzdító tárgyak mellett „nem merünk” csak úgy pihengetni.

Egy csendes sarok, zug, erkély, terasz egy formás, hívogató fotellel sokat tehet értünk: remek helyül szolgálhat egy kis merengéshez, olvasáshoz vagy a „műtárgyaink” nézegetéséhez. 

Végezetül pedig, ha már a rengeteg kütyü, high tech berendezés könnyíti életünket, próbáljuk ezeket nem szem előtt tartani, legyen szó akár kommunikációs eszközről, akár konyhai háztartási gépről. Egy állandóan pittyegő, villogó telefon, számítógép mellett nem lehet kellően elmélyülni és kikapcsolódni. Pedig lakásunk az ilyen nyugalmi állapotban tudja igazán kifejteni inspiráló hatását, ilyenkor tud feltölteni és lelazítani minket.

A fenti elemeken túl bevethetünk persze bármi mást is, a lényeg, hogy az adott dolog a „pillanatnyi nyugalmat” jutassa eszünkbe, hogy egy fárasztó nap után a torok és a gyomor is fellélegezhessen.