– Mi történt április 8-án?
Péter: Ugyanúgy indult a nap, mint az összes többi. Reggel az irodába mentem, majd 9 órára felmérésre. Kiszálltam az autóból tollal, papírral a kezemben. Elkezdtem írni, és egyszer csak kiesett a toll a kezemből, lehajoltam érte, közben nagyon furcsán éreztem magam. Tovább írtam, majd újra kiesett a toll a kezemből, megint lehajoltam, és összeestem – ez az utolsó emlékem. Öt nap múlva kórházban ébredtem az intenzív osztályon. Három nővér vett körül, én meg csak pislogtam, mi történt velem. Elkértem egyikőjük telefonját és felhívtam Ágit, nagyon megörültünk egymásnak.
Ágnes: Valójában csak négy nap telt el, és már korábban is beszéltünk telefonon, csak arra Peti nem emlékszik. Április 8-án húsz perccel azután, hogy elment az irodából, jött az ügyeletes kollégánk, hogy Peti rosszul lett a helyszínen. Rögtön odasiettem.
Peti magánál volt, de nem beszélt. Kérdeztem, érti-e, amit mondok, csak bólogatott, később erre se emlékezett.
A kiérkező mentősöknek mondtam, hogy siessenek, mert stroke-ja van. Februárban már volt egy TIA-ja hasonló tünetekkel, de most súlyosabbnak láttam. A mentősök legyintettek, biztos nem az. Bevitték a kórházba, de engem a koronavírus miatt nem engedtek be, azt mondták, érdeklődjek majd telefonon. Húsz perc múlva hívott a doktornő, hogy csináltak CT-t, Petinek valóban stroke-ja van, és már el is indult vele a mentő Pestre, az Amerikai úti kórházba. Pesten rögtön megműtötték, majd huszonnégy órán át altatták. Másnap, amikor felhívtam a klinikát, azt mondták, pár szót már mond, fölkelt, gyönge még a jobb oldala, de tudja mozgatni. Két nappal később átszállították a Balassa utcai kórházba, és innen hívott Peti egy ismeretlen számról, hogy jól van, ne aggódjunk. Ez az első beszélgetésünk, amelyre emlékszik.
– Mi okozta a stroke-ot?
Péter: Baloldalon a tarkómnál keletkezett egy vérrög, amely elzárta az agyi eret. Több mint három órán tartott az oxigénhiányos állapot, és később kiderült, hogy az agyam 65%-át érintette. Ha nem készítenek egyből CT-t és nem műtenek meg, akkor most nem ülnék itt, és valószínű akkor se, ha ez négy-öt évvel korábban történik, ugyanis csak azóta alkalmazzák azt a műtéti eljárást, amely során a combon keresztül katétert vezetnek fel, és a végén lévő hálóval elkapják és leszakítják a vérrögöt.
A vizsgálatokból az derült ki, hogy nálam genetikai eredetű volt a stroke, de nagyban hozzájárult az életmódom is.
– Februárban, amikor TIA-d volt, nem vizsgáltak ki?
Péter: Kisebb agyi infarktusom volt télen, kiesett a kanál a kezemből és szédültem. Másfél napig tartottak bent a kórházban, de akkor már teljesen jól voltam. Olvastam, hogy ilyen után jöhet az elsöprő erejű stroke, de nem foglalkoztam vele.
Ágnes: Korábban is voltak már hasonló, kisebb rosszullétei. Idővel ezek egyre hosszabb ideig tartottak, de elmúltak. Ha mentőt hívtunk, ők is mindig csak azt mondták, ki van merülve, pihenjen.
Péter: Elmismásoltam a dolgot, pedig a jelek egyértelműek voltak. Azonnal orvoshoz kell velük fordulni, és ki kell vizsgáltatni az okát. A stroke a harmadik leggyakoribb halálozási ok a világon, az emberek még sincsenek eléggé tisztában a tünetekkel, pedig – ha időben észreveszik és kezelik – megelőzhető a halál és a súlyos károsodás.
– Ágnes, te hogyan élted meg a stroke utáni első napokat?
Ágnes: A legszörnyűbb a műtét utáni első 24 óra volt, amikor altatták. Fogalmunk sem volt, hogy fölébred-e, tud-e beszélni, járni, mennyire bénul le. Nagy kő esett le a szívemről, amikor hívtak, hogy felébredt, lábra tudták állítani és gyengén, de beszél. Három nappal később rosszabbul lett, epilepsziás rohama volt, de egyből elkezdték adni neki a gyógyszert, amelyet azóta is szed. Aztán napról napra jobban lett, elkezdett SMS-eket írni, eleinte össze-vissza, nehezen lehetett kitalálni, mit is akar mondani. Keveset is beszélt, keverte a szavakat, és hamar el is fáradt. Igazából akkor nyugodtam meg, amikor néhány nappal később kint ültünk a barátnőmmel a teraszunkon, és Peti elküldte nekem a kinti kameránk felvételét a telefonjáról azzal az üzenettel, hogy látja, kint vagyok a teraszon Mártival. Tudta használni a telefonján keresztül az otthoni kamerát, és képet is tudott küldeni róla, sőt, még a barátnőmet is fölismerte a kameraképen – ez bizakodásra adott okot. Két héttel később hazajöhetett a kórházból, olyan gyorsan javult az állapota.
– Lassan öt hónap telt el, és ha nem tudnám, észre se venném, hogy stroke-od volt, ráadásul már a munkába is visszatértél. Minek köszönhető ez a gyors felépülés?
Péter:
Isteni és orvosi csoda. Eleinte féltem attól, mi minden ment tönkre az agyamban, miket nem fogok tudni csinálni, de minden szépen lassan visszajött, már kábelt szerelek.
Igazából én még kicsit lassúnak érzem magam, de hálát adhatok a Jóistennek, hogy így vagyok öt hónappal a stroke után. Beléptem egy stroke-túlélők Facebook-csoportba, több olyan videót láttam, hogy túlélők egy-két évvel a stroke után csak pár milliméternyit tudják mozgatni a kezüket, vagy csak pár lépést tudnak tenni, és már ennek is örülnek. Rengeteg pozitív üzenetet, biztatást kapnak másoktól. Régen ezekre legyintettem, ma már nagy dolognak tartom: óriási munka, kitartás van mögötte. Szépen lassan szoktattam vissza magam a munkához, először csak otthonról dolgoztam egy-két órát, de abban is elfáradtam. Ma már a nyolc óra is megy.
Ágnes: Az első kontrollon megkérdeztük, mégis mennyit dolgozhat. Azt mondták, térjen vissza minél hamarabb a normál életbe, mert megy minden, aminek kell. A kényszer is úgy hozta, hogy vissza kellett térnie, mert sorban jöttek olyan problémák, amelyeket csak ő tudott megoldani. Volt, ami nem ment elsőre, de annyit gondolkozott rajta, hogy eszébe jutott, hogyan is kell megcsinálni.
Péter: Másfél hónappal a stroke után neuropszichológiai vizsgálaton voltam, megnézték, mi esett ki. 92%-ra értékeltek, mert nem tudtam hirtelen egyik témáról a másikra váltani, de már ez is biztosan jobban megy, hiszen már angolul is tárgyalok.
Úgy érzem, mintha újraindították volna az agyamat. Máshogyan látom a színeket, nem érzem az ízeket, csak a nagyon erőseket.
– Érzed-e úgy, hogy valamiben még korlátozva vagy?
Péter: Sajnos elvették a jogosítványomat az epilepszia miatt. Egy év múlva kell felülvizsgálatra mennem, ha mindent rendben találnak, és nem lesz addig rohamom, akkor visszakaphatom.
– Mit gondolsz, miért pont veled történt ez?
Péter: Egyértelmű, hogy túlhajtottam magam. 14–16 órákat dolgoztam, két doboz cigarettát szívtam el naponta. Már leszoktam róla, de korábban volt, hogy 14 kávét is megittam egy nap. Volt olyan időszak is az életemben, amikor három munkám volt egyszerre, foglalkoztam telekommunikációval, biztonságtechnikával és őrzés-védelemmel. Hatvan telefonhívásom volt naponta, egyszer az egyik szakterülettel kapcsolatban, másszor a másikkal, és képes voltam egyik pillanatról a másikra váltani. A stroke rádöbbentett, milyen törékeny az ember élete, egészsége, nem zsigerelheti ki magát a végtelenségig. Jön egy rákbetegség, egy stroke és elviheti, ennyi. Nem vagyunk halhatatlanok.
Ágnes: Az egész családunkra jellemző ez a hajtás. Évek óta tudtuk, hogy ezt nem lehet tovább így csinálni, valami történni fog, ha így folytatjuk. Csak azt nem tudtuk, hogyan változtassunk. A történtek nemcsak minket, hanem szüleinket, barátainkat is megrázták. Azt látjuk most a környezetünkben, hogy mindenki kicsit visszavett a hajtásból.
Mindenki rádöbbent, csak egy élete van. Ma már áldásként fogom föl az egészet. Biztos vagyok abban, hogy a Jóistennek a keze benne volt.
– Fél évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy fél hatkor az otthonotokban találkozunk és kötetlenül beszélgetünk, maximum az irodátokban jöhetett volna létre a találkozó, akkor is időkorlátok közé szorítva. Nemcsak ez, hanem sok minden más is megváltozott az életetekben azóta. Mesélnétek erről?
Péter: Teljesen megváltozott az életünk, elcsöndesedtünk, megnyugodtunk. Korábban este hétig, nyolcig dolgoztunk, kilenckor hullafáradtan hazaértünk. Aludtunk, majd ötkor keltünk, és indultunk dolgozni. Ma már négykor azt mondjuk vége, és hazajövünk. Letettem a cigarettát is, április 8-a óta egy szálat se szívtam. Az idei évre több nagy külföldi utazást terveztünk, de közbeszólt a stroke és a koronavírus. Egyáltalán nem bánjuk, itthon lenni is nagy öröm.
Ágnes: Korábban mi nyitottuk és zártuk az irodát, nem is gondoltuk, hogy lehetne másképp. Most nem mi érkezünk elsőként, és nem mi távozunk utolsóként. Van időnk kikapcsolódni, régi barátok térnek vissza az életükbe, akikkel az elmúlt években nem tudtunk találkozni a munka miatt. Szüleinkkel is szorosabb lett a kapcsolatunk. Miután Peti hazajött a kórházból, másfél hónapig az anyósoméknál laktunk, mert huszonnégy órás felügyeletre volt szüksége, nagy próba volt, de ment, és még közelebb kerültünk egymáshoz, pedig eddig is együtt dolgoztunk.
– Mennyire lesz tartós a változás? Sok embernél ekkora sokk után is csak pár hónapig tart.
Ágnes: Nem fogunk visszatérni a régi életünkhöz, mert amíg élek, erre emlékezni fogok, és Petit is emlékeztetem rá. Szörnyű volt az a pár hét, amikor teljes bizonytalanságban voltam, hogy mi lesz Petivel, a céggel. A stroke döbbentett rá minket, hogy nem kell mindent nekünk megcsinálni, továbbadhatunk feladatokat. A kollégák is élvezik a nagyobb önállóságot. Bízhatunk bennük, senki sem hagyott cserben bennünket, amikor Peti nem tudott dolgozni, és több munka hárult rá.
Péter: Próbálunk most is mindent megtenni az ügyfeleinkért, de nem mindenáron. Ma már merjük azt mondani, hogy valami nem lesz meg azonnal, csak holnapra, mára nem tudunk időpontot adni, csak pár nappal későbbre – és így is működik.
Az évek során rengeteget változott a cég, ma már olyan pontosan működik, mint a svájci óra, mindenki tudja és teszi a dolgát, csak mi nem vettük észre, hogy már hátrébb is léphetünk.
Már megvalósítottuk önmagunkat, mondhatom, hogy a munkában elértünk a csúcsra, vezetők vagyunk, több jól működő cégünk van. Hova akarunk még eljutni?
Ágnes: Nem tudunk még két kenyeret megenni. Elégedjünk meg azzal, amink van, ahogyan élünk!
Péter: Így van, a család és a nyugalom mindennél fontosabb!
