A szeptemberi iskolakezdés óta minden tanítási intézmény a saját kockázatértékelése alapján értelmezheti az EMMI Intézkedési Tervét a maszk viselésére vonatkozóan. Ennek végeredménye igen vegyes lett, iskolánként eltérő gyakorlatokkal találkozhatunk, és ez továbbra is így maradhat. Nyilván emiatt az egyedi értelmezési lehetőség miatt gondolhatta úgy a háziorvos, az intézményvezető és az önkormányzat, hogy meghozhatják ezt a vitatott döntést – az országos tisztifőorvos véleménye alapján helytelenül.

Remélhetőleg az országos tisztifőorvostól kapott információk segítenek a bölcsődei, óvodai és alsó tagozatos járvány elleni védekezés értelmezésének tisztázásában.

Részletek dr. Müller Cecília hivatalos válaszából a kisgyermekek maszkviselésére vonatkozóan:

„Tekintettel arra, hogy a gyermekek, különösen az alsó tagozatosok körében nehezen biztosítható az egész napos helyes maszkviselés (a maszkok szabályos fel- és levétele, illetve tárolása például étkezési szünetekben), és mivel a helytelen maszkhasználat (maszkok külső felületének kézzel érintése, a maszkok padon, asztalon történő tárolása) fokozhatja a megfertőződés kockázatát, ezért sem a jogszabály, sem az Intézkedési Terv kötelező iskolai maszkhasználatról nem rendelkezik.”

„Amennyiben a védőtávolság közösségi terekben nem tartható be, úgy kizárólag az általános iskola felső tagozatában és a középiskolákban a közösségi terekben (pl. aula, könyvtár, folyosó, stb.) tartózkodás idején javasolt a szájat és orrot eltakaró maszk viselése.”

„Tájékoztatom továbbá, hogy amennyiben a köznevelési intézmény saját kockázatbecslése alapján szükségesnek látja – az Intézkedési Terv rendelkezéseinek megfelelően –, saját hatáskörben elrendelheti a szigorúbb protokollt (felső tagozatos, illetve középiskolai tanulók maszkviselésre kötelezése).”

Kép

A Nemzeti Népegészségügyi Központ, dr. Müller Cecília országos tisztifőorvos válasza (a teljes levelet lásd alább)

„Sem jogszabály, sem az Intézkedési Terv kötelező tantermi maszkviselésről nem rendelkezik.”

„A helytelen maszkviselés fokozott fertőződési kockázatot jelent. A gyermekek körében nehezen biztosítható az egész napos helyes maszkviselés, különös tekintettel az alsó tagozatosokra. Az esetleges egész napos maszkviselés a gyermekek szervezetét jelentősen megterheli, ezért nem látjuk biztosítottnak ezen szabály betarthatóságát.

Megítélésünk szerint gyermekek esetében nem biztosítható a maszkok szabályos fel- és levétele, illetve tárolása például étkezési szünetekben. A helytelen maszkhasználat (…) jelentősen fokozza a megfertőződés kockázatát.

„A maszk viselése nem befolyásolja a vér oxigéntelítettségét, azonban hosszú időn keresztül viselése fokozott terhet ró a szervezetre, különös tekintettel a gyermekekre. A viselés során a maszkok légzési ellenállása a kilélegzett/lecsapódó párától és/vagy az esetlegesen megszűrt részecskék okozta »telítődéstől« növekedhet, (…) a viselő számára kisebb-nagyobb mértékű légzésfiziológiai többletterhelést jelent, azaz a maszk légáteresztő képessége csökkenhet. (…) A fentiek alapján a maszkok átnedvesedése esetén indokolt azok cseréje.”

Szerencsére a község óvodájának és bölcsődéjének vezetője – érezve a társadalmi nyomást, meg talán értesülve az országos tisztifőorvos állásfoglalásáról – nagyon hamar visszavonta az intézkedést.

Remélhetőleg ezek az ismeretek eljutnak az iskolákhoz, óvodákhoz, bölcsődékhez, jelenleg ugyanis a maszk viselését nem támogató vagy megtagadó szülőket és diákokat büntetik. 

A maszkot nem vagy nem megfelelően viselő diákok például rossz érdemjegyet kapnak (kis 1-est), a maszk gyermekekre adását megtagadó szülőket pedig jelentik a családsegítő központoknak. Van tétje tehát annak, hogy melyik oktatási intézmény mennyire indokoltan, mennyire valós kockázatértékeléssel és mennyire jogszerűen hozza meg maszkviselési döntéseit.

A hét túlélőkészség:
1. Kritikus gondolkodás és problémamegoldás
2. Együttműködés és vezető szerep
3. Rugalmasság és alkalmazkodóképesség
4. Kezdeményezőkészség és vállalkozó szellem
5. Hatékony kommunikáció
6. Információkhoz való hozzáférés és lényegkiemelés
7. Kíváncsiság és képzelőerő

Ösztönösen kíváncsi gyerekek

A kíváncsiság és képzelőerő a kezdeményezés, a vállalkozó szellem, a problémamegoldás és a kritikus gondolkodás elengedhetetlen része. Bátorítani a gyerekeinket, hogy legyenek kreatívak, hogy tágítsák a megértésük kereteit – ez a kulcs a problémamegoldáshoz és a kritikus gondolkodáshoz. A kíváncsiság és képzelőerő jól működik a legtöbb logikus készséggel, vagy az olyan alapkészségekkel, mint az olvasás, írás, számolás, mivel mindkét agyféltekét megmozgatják, illetve ún. soft-skill-ként segítik a megszerzett tudás gyakorlatban való alkalmazását.

Amikor egy gyerek sokat kérdez, nagyon jó úton halad afelé, hogy megoldásokat dolgozzon ki az őt érdeklő kérdésekre.

Aki szülő, pontosan tudja, hogy a gyerekek határtalan kíváncsisággal tekintenek a világra. Minden érdekes, minden felfedezésre vár. Mindenről jó lenne még többet tudni, kifordítani, megvizsgálni, megkóstolni, megtapogatni. A kisgyermekeket elemi erővel mozgató kíváncsiság azonban az évek során csökken. Felnőttkorra szinte kihal belőlünk, mindössze annyi marad, hogy a mindennapi tevékenységünket el tudjuk végezni, ám ritkán csodálkozunk rá a világra vagy keressük meg egy-egy dolog valódi értelmét. Miért van ez így?

Unatkozom!

Gyerekkorunk fontos kísérőjelensége volt az unalom. Vele együtt pedig az a törekvés, hogy találjunk valamit magunknak, ami megszabadít bennünket ebből a kínlódó állapotból. Ma a gyerekek figyelme igen hamar a tv, számítógép és a figyelmüket folyamatosan igénylő elektronikus szerkezetek felé fordul. Aki szabadidejének jelentős részét ilyen ingerek mellett és között tölti, nehéz helyzetbe kerül, amikor egyedül marad egy szobában elektromosság nélkül.

Kép

Kép: Freepik

A kíváncsiság ellentéte mindannak, amit ez a „folyton online lenni” világ képvisel, hiszen a kíváncsiság megerősíti a saját szellemi találékonyságunkat. Néha elég néhány egyszerű tárgyat a gyerekek kezébe adni, és egyrészt remekül mulatnak vele kézügyességüket és képzeletüket próbára téve, másrészt olyan tárgyakat készíthetnek belőlük, amelyekre mi felnőttek sosem gondoltunk.

A kíváncsiság teszi lehetővé a gyerekeink számára, hogy folyamatosan tanuljanak, növekedjenek, gazdagodjanak mindazzal az ismerettel, amelyet kíváncsiskodásuk tárgyául választanak. Sőt, ezzel válik lehetővé, hogy kérdéseket tegyenek fel az őket körülvevő világról.

Ráadásul mindez a segítségükre van az egészséges képzelőerő és a kreativitás kialakításában. Remek dolog, ha a gyerekek értelmet, tudást és kalandot látnak a mindennapokban!

Miért hasznos a kíváncsiság?

Aktivizálja az agyat
Azok a „miért” kérdések, amelyek olyan gyakran hangzanak el a gyerekeinktől, hogy néha már a szemünket forgatjuk, jó célt szolgálnak. Azt mutatják, hogy folyamatosan elemzik és próbálják megtalálni a dolgok értelmét. Ez pedig nem más, mint színtiszta tanulási folyamat és agymunka!

Támogatja a hatékonyságot
Legtöbbünk olyan gyereket szeretne felnevelni, aki képes az esetek túlnyomó többségében feltalálni magát, és nem függ másoktól. A kíváncsiság nagy segítség ebben is. Egy-egy probléma esetén felmerül bennük a kérdés: hogyan oldjam meg? – és elkezdik a megoldást keresni ahelyett, hogy megvárnák, hogy valaki kitalálja helyettük, mit kellene tenni.

Kitartásra ösztönöz
Amikor egy gyerek valóban kíváncsi valamire, nem fog megelégedni egy egy mondatos válasszal. Addig kérdez, amíg meg nem tudja, amit szeretne. Ehhez pedig nem feltétlenül kell nekünk, szülőknek mindentudóknak lennünk. Kölcsönözhetünk vagy vehetünk könyvet a témában, körülnézhetünk az interneten, sőt, ha a kérdés engedi, akár a gyakorlatban is megnézhetjük, mi történik ha…

A legjobb hír, hogy nem kell nagy dolgokra gondolni, ha a gyerekek kíváncsiságát szeretnénk megtámogatni. Nem kell semmi olyat rájuk erőltetni, ami ne lenne számukra természetes. Hagyjuk, hogy kérdezzenek, és akarjuk velük együtt felfedezni a világot! A kíváncsi elme sosem unatkozik!

Hasznos tanmese

Egyszer egy király fontos tisztségre kereste a megfelelő embert, ezért próbára tette az udvara népét. Erős és bölcs emberek álltak körülötte.

– Van itt egy megoldásra váró feladat, és látni szeretném, ki az közületek, aki képes megbirkózni vele – mondta, majd a jelenlévőket egy óriási nagy ajtózárhoz vezette, amilyet még egyikük sem látott. A király így folytatta: 
– Itt találjátok a legnagyobb és legnehezebben nyíló zárat, ami valaha létezett a birodalmamban.

Az udvari méltóságok egy része csak lemondóan rázta a fejét. Néhányan a bölcsebbek közül közelebbről is megnézték a lakatot, s az udvarban szinte mindenki egyetértett velük abban, hogy ez a probléma túl nehéz. Az egyik királyi tisztségviselő azonban mégis odament a lakathoz. Megnézegette, megtapintotta, a legkülönbözőbb módon próbálta megmozdítani, végül taszított egyet rajta, s a zár kinyílt. Nem is volt bezárva, csak beszorult: semmi más nem kellett hozzá, mint bátorság.

A király így szólt ehhez az emberhez:
– Te kapod meg az udvarban a tisztséget, mert nemcsak arra hagyatkozol, amit látsz, vagy hallasz, hanem a saját erődet is beveted és van bátorságod újat próbálni.

(Detlev Blenk, Z-Press 2010)

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Számos kiállítást tudhatsz magad mögött, munkásságod külföldön is elismerik, és olyan projektek kötődnek a nevedhez, mint a Hagyományok Újrahasznosítása vagy a Remese (környezettudatos gyermekdivat-tervezés), illetve az Organikus művészet Kós Károly szellemében. Magától értetődött számodra, hogy a gyékényfonás lesz a te utad?
– A falu gyermeke vagyok, egy olyan falué, amely főleg a természeti adottságai miatt jelenleg is az élő hagyományok egyik színtere. A Maros megyei Mezőségen ember és természet szimbiózisban él. Így én is már nagyon fiatalon szívtam magamba a természet iránti tiszteletet és a helyi hagyományok iránti szeretetet. A történetmesélés és a gyékényfonás közepette nőttem fel. Édesapám, Szegedi László népművész volt egyben a mesterem is, aki elültette bennem az ember–természet kapcsolat fontosságának magvait. Ismerte a természetes nyersanyagok, a gyékény feldolgozásának technikáit, és emellett minden motívumot, szokást és babonát is, ami ezekhez fűződött. Édesanyámtól pedig megtanultam azt, hogy miképpen alakítsam át a művészet segítségével a tündérmeséket valósággá. Kamaszként az emberi lélek misztikuma érdekelt leginkább, később a népi kultúra, az antropológia volt a fókuszban, felfedezni különböző népi kultúrák között a kapcsolódási pontot. Ilyesmik izgatták a fantáziámat, ehhez viszont szükséges volt eltávolodnom a gyökerektől. Hogy a kérdésre válaszoljak, kezdetben magától értetődő volt, aztán jött egy korszak, amikor eltávolodtam, jobban érdekelt a haladás, az innováció.

Most már tudom, hogy a gyékény választott engem, hogy általam meséljen a természetről és az életről.

– Mit jelent számodra a gyékény?
– A gyékény a vízből emelkedik az ég felé, különleges növény. Mindamellett, hogy ősidők óta jelen van az ember háztartásában, kiváló alapanyag plasztikus alkotások létrehozásához. Számomra a gyékény jelenti a kapcsolódást a múlttal, ugyanakkor kifejezési eszköz az ember és természet közötti viszony körvonalazására. Egy elveszni látszó világ, a hagyomány, a népmesék és a modern társadalom esztétikai igényének metszéspontja. Az alkotásaimban meghatározó a posztmodern természetközeliség, az újrahasznosítás és a nagyon mély jelentésű népi motívumok újrakontextualizálása. Műveimmel igyekszem nyugalmat ébreszteni a szemlélőben, s megpróbálom összekapcsolni a múltat a jelennel, hogy olyan álmokat szőjek, amiben a jövő gyermekei is magukra találnak. Küldetésemnek érzem a környezettudatos alkotást, és ennek a szemléletnek a népszerűsítését, ezért gyakran tartok kreatív műhelyfoglalkozásokat, ahol nemcsak tárgyalkotást tanulhatnak a résztvevők, hanem megismerkedhetnek a természeti környezettel, hagyományos mesterségekkel, inspiráló történeteket hallhatnak a témában.

Kép

Szegedi Torella Alíz

Több, mint tíz éve én magam is ebben a pörgős magyarországi fővárosban élek, minden ízében szeretem, ugyanakkor igyekszem a művészetemmel a lassú élet felé terelni a figyelmet.

Próbálok rámutatni arra, hogy a trendiség nem zárja ki a természetességet, a természet felé irányulást. Hiszem, hogy érdemes lassítani, ráérősen mélyeket lélegezni. Nem szabad, hogy arról szóljon az élet, hogy csak robotolunk, s nem érünk rá egy kicsit sem megpihenni. Kevés az időnk, ha pedig mégis van egy kicsi, akkor azt azzal töltjük, hogy pánikba esünk. Őszintén remélem, hogy év végére mindenki lecsendesedik, körültekint a lakásában, visszapillant az emlékeire, de nem nosztalgikusan, csak épp annyira, hogy erőt és inspirációt merítsen belőlük a következő évhez.

– Milyen segédeszközöket használsz az alkotói folyamat során?
– A gyékényszálak könnyen formálhatók. Munkáim során különböző technikákat alkalmazok, ilyenek a fűzés, fonás, szövés, gyurmázás, hímzés. Egyes tárgyak megalkotásához nem kell más, mint az alapanyag, de vannak bonyolultabb formák, amelyek kaptát igényelnek, ezeket fából vagy drótból készítem, majd ezeket a formákat körbefonom (ilyen például az emberszabású szobor). A miniatűr szobrok készítése valamivel különlegesebb, bár kizárólag gyékényből készülnek, részben gyurmázás, részben fonás technikájával készítem el, addig simogatom, mígnem „életre kelnek”.

A gyékényfestményeket vakációalkotásnak nevezem, ezek vizuális metaforák, amelyek segítségével történeteket, élményeket mesélek, remélve, hogy a nézőben nemcsak kíváncsiságot, hanem akár tudatalatti szinten jóérzést keltek.

Kép

Szegedi Torella Alíz munkái

Festményeim, gyékényrajzaim (de főként a gyékényportrék) végül mind-mind az élet törékenységének, az egyediségből fakadó különlegességnek a témáját járják körül. Hiszen minden egyes élettörténet egyedi! Azt kívánom megmutatni, hogy mi, emberek is a természet része vagyunk, nem tudunk kiszakadni ebből a valóságból.

Az ember, akár egy gyékényszál, saját környezetének része. Minél erősebb az összefonódás, az összhang a környezettel (gondolok itt családi, baráti, kulturális, természeti környezetre), annál tovább marad életben.

– Mi ebben a hivatásban a legnehezebb?
– Azt elérni, hogy ne bűntudattal üljek le és keljek fel a munkaasztaltól. Az én életem is pörög, be vagyok táblázva, a gyékényművészet viszont egyfajta átszellemülést, lelassulást kíván. Nehéz az átállás.

Kép

Szegedi Torella Alíz munkái

– Minden egyes alkotás a „gyermeked”, de van olyan kreációd, amelyik különösen kedves valamiért a szívednek?
– Valóban minden alkotásom a gyermekem, akiket egyszer csak szabadon engedek, bízva, hogy otthonra találnak olyan lakásokban, ahol szeretve lesznek. Minden kreációm a legkedvesebb az alkotás pillanatában, de természetesen vannak olyan alkotások, amelyek valamiért még mindig friss élményként élnek bennem, vagy olyanok, amik mostanában készültek. A legutóbbi alkotásaimat tudom megemlíteni, mert úgy érzem, érdemes beszélni róluk. A tavaszi időszakban, a karantén ideje alatt vetemedtem neki egy nagyobb alkotásnak. A „Honvágy” címet viseli. Bár egy személyes történet, hosszas introspekció eredménye, mégis olyan általános és kortárs problémákra reflektál, mint a 20-21. századhoz köthető népvándorlás, a modern nomád életmód, kiszakadás a saját kulturális környezetből, lelki átalakulás, és felteszi a nagy kérdést, hogy vajon otthon vagyok-e önmagamban, és vajon mit is jelent otthon lenni.

– Min dolgozol mostanság?
– Mostanság azt kell mondanom, hogy elkapott a vírus áradása, s mint egy szörfös lovaglok a vírus okozta lelkiállapotok hullámain. Közben megfigyelem a környezetet, a közvetlen és a virtuális környezetet. Ennek a megfigyelésnek része egy tavasszal elkezdett és még be nem fejezett alkotásom, a „Transzparens”. Ez, úgy sejtem, egy installáció lesz: műanyag lapokra gyékénnyel hímzett életképeket tartalmazó átlátszó képek, amelyeket – mint a ruhákat – kiteregetek a kíváncsi szemek örömére. És persze jön a karácsony, családi portrékat készítek, mert ezek igazán különleges ajándéknak számítanak.

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők. 

– Székelyföldön, Gyergyóremetén született, de az anyaországban is itthon van, és a világ nagyon sok pontján énekelt már. Mit jelent határon túli magyarnak lenni?
– Szerintem kétféle határon túli magyar van. Az egyik nagyon ritka: aki, ha elmegy, nem vágyik haza. Szerencsére többen azok vagyunk, akik szülőföldünk értékeit képviseljük az anyaországban és a világban, bármerre megyünk. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy megmutassuk a magyarországiaknak, az egész világnak, milyen értékek vannak például Erdélyben, az ott élő magyarok között, ahonnan én jövök. Úgyhogy elégedett vagyok az életemmel, mert szülőföldem képviselője is vagyok, amellett, hogy művészemberként próbálom a nagy zeneszerzők szellemi alkotásait közvetíteni. Én egy közvetítő figura vagyok, aki nem az előtérben való feltűnést keresi, hanem igazából csak a magyarság hasznára akar lenni és tenni.

– Berlin, Bécs, Bordeaux, München, London, Tokió, Madrid – felsorolni is nehéz, hány nagyvárosban fellépett már. Van még olyan hely, ahová vágyik?
– Nem akarok már annyit külföldre menni, mint régen, hiszen az elmúlt 15 évben körbeutaztam párszor a Földet.

Én a Kárpát-medencében érzem otthon magam, ahonnan egy nap alatt bárhonnan bárhova odaérek.

Itt, ebben a régi szellemi bölcsőben szeretném felvállalni a tehetségek kutatását és a saját művészetem, az opera ügyét. Azon gondolkozom, hogy megpályázom a Kolozsvári Magyar Opera igazgatói posztját, mert mindig is érdekelt egy operaház vezetése. Szeretném összekötni Budapestet Székelyfölddel, mert a kultúrát nem állíthatják meg az országhatárok. El is indítottunk egy magyar magánének főszakot a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen, túljelentkezés volt, nagyon tehetséges tanulókat tudtunk felvenni. Az elmúlt években hasonló kezdeményezéseinkkel, mesterkurzusainkkal jó eredményeket, sikereket értünk el, és már külföldi szereplésre is tudtunk vinni tanulókat. Az az álmom, hogy Székelyföldet–Kolozsvárt–Nagyváradot–Budapestet az éneklés oktatásának és a fellépési lehetőségeknek az íve kösse össze.

– Miközben beszélgetünk, a színpadon főpróbára készülnek, hamarosan ön is felveszi Bánk bán jelmezét. Az opera forrása, Katona József drámája éppen kétszáz évvel ezelőtt, 1820 őszén jelent meg nyomtatásban. Milyen érzés Erkel operájának címszerepét alakítani?

– Bánk bán habitusában szerintem székely ember, mint amilyen én vagyok.

Ezért is gondolják az anyaországi magyarok úgy, hogy én jó Bánk bán vagyok, mert bennem is megvan ugyanaz az érzelmi töltet: valóban remegek a hazámért, valóban fontos nekem az egész magyarság. Hatalmas teher ezt énekelni, az érzelmi rezdüléseit, mert a sok nehéz döntésből Bánk bánnak a legkevésbé hibás döntést kell meghoznia, ezért állandóan vacillál, keres, küzd… Vidnyánszky Attila rendezése zseniális.

Az a tapasztalatom, hogy ha az ember sokszor közvetíti olyan értékes alkotások üzenetét, mint mondjuk a Bánk bán, vagy gyakran játszik olyan nagy, nemes operahősöket, mint akiket én alakíthatok, akkor egy idő után – nagyképűség nélkül mondom – majdnem azonosul a karakterekkel, legalábbis magáévá teszi a hitüket, erejüket, küldetéstudatukat.

– Hogy érezte magát, amikor nagyon fiatalon Budapestre került?
– Nagyon elhagyatott voltam, mert senkit sem ismertem. Pászthy Júlia művésznő és énektanárnő karolt fel, és foglalkozott velem sokat. Emlékszem, ingyen adott órákat, mert azt akkor meg se tudtam volna fizetni, és szívvel-lélekkel, önzetlenül segített más határon túli magyaroknak is. Vannak ilyen jó emberek.

Én neki megfogadtam, hogy a jóságát tovább fogom adni százezerszer is. Ma már én is megteszem, amennyi tőlem telik.

– Úgy tűnik, a pályája egyenesen, könnyedén vezetett a világhír felé. Már gyerekkorában népdalversenyeket nyert, felvették a csíkszeredai művészeti líceumba, majd a nagyváradi Zeneakadémia magánének szakára, 21 évesen a Magyar Állami Operaház következett, azután pedig a külföldi híres operaházak.
– Nem volt olyan könnyű, mint kívülről tűnik. Ahhoz, hogy az ember kiálljon a színpadra, kell lelkierő is. A tehetség, a szép hang csak egy dolog, kell hozzá psziché is, amelyet ugyanúgy erősíteni kell, hogy mindezt el tudja viselni. Meg fog lepődni, de nekem kőkemény pánikbetegségem alakult ki a hirtelen jött sok változástól, a sok, gyorsan zajló eseménytől. Egyik nap még hánytam a ganéjt a szekérről, másik nap már utaztam New Yorkba egy repülőgépen.

Kép

Kép: 4K Media Studio Hungary / Hegedűs Bence

Volt olyan időszakom, amikor egy hét alatt öt különböző fővárosban, négy különböző szerepet énekeltem, egy hét alatt. Azt éreztem, hogy annyira koncentrálok, annyira jól akarom csinálni, hogy egy idő után itt szúr, ott szúr, vagy a fejem görcsöl, vagy a fél lábam zsibbad le. Ez is együtt jár ezzel a pályával, és ezt nem tudod megoldani, ezzel nem tudsz szembemenni bokszkesztyűvel vagy bicskával, mégis le kell küzdeni ott benn. Na, ez igénybe veszi az ember pszichéjét, és olyankor könnyű megcsúszni. Szerencsére ezt a nehéz megpróbáltatást én drogok, alkoholizmus és más káros szenvedélyek nélkül tudtam végigcsinálni.

– Van erre receptje, hogy hogyan küzdi le a nagy igénybevétel okozta tüneteket?
– Volt egy receptem ellene, ami elég sokáig működött, aztán egyik percről a másikra már nem. Furfangos agyjáték ez, ami azt súgja, hogy „lassabban, sokkal lassabban!”

A színpad a mentsváram, mert ott nincs gondom.

Az utóbbi években igyekszem csak arra figyelni, ami fontos: amit teszek, az legyen jó, amit mondok a színpadon, ahogyan éneklek, az legyen kiváló.

– Gyakran visszajár a szülőfalujába?
– Nagyon szeretek Gyergyóremetére visszamenni, ahol 2017 óta díszpolgár vagyok – ez a legnagyobb kitüntetésem! Fontos számomra a Liszt-díj is és valamennyi elismerés, különösen kedves a szívemnek a Kriterion Koszorú, amelyet az erdélyi magyarságtól kaptam. Állandóan tervezgetem, hogy mikor megyek haza Erdélybe, Székelyföldre, mikor tudok az ottani családommal lenni, kirándulni a hegyekbe, mikor megyek tanítani Nagyváradra... Az a magyar, aki gyakran jár Székelyföldre kirándulni, vagy meglátogatja az ott élő rokonát, az biztosan nem fogja azt érezni, hogy Magyarország kicsi, meg kevesen vagyunk, mert egy nap is eltelik, mire odaér.

– Érték hátrányok azért, mert határon túli magyar?
– Általában nem menő határon túli magyarnak lenni, sokszor találkozunk bizalmatlansággal, mert a magyarságtól tartanak. Ugyanis a magyarság uralta és uralja a mai napig mind létszámban, mind spirituálisan, tehetségével a Kárpát-medencét. Az ősi magyar határt nem kell lerajzolni, mert azt a Kárpátok gyönyörűen mutatják. 

– Minden mondatából sugárzik a hazaszeretet, a magyarok ügyei iránti odaadás…

– Mi, magyarul beszélő emberek hihetetlen sokszínűek vagyunk!

Milyen másképp szemléljük a világot, és mennyire máshogy gondolkodunk Istenről, megmaradásról, nemzetről! A 15 millión belül rengeteg tájszólás van, sokféle népzene, szokások… Hihetetlen élmény magyarnak lenni, hiába keserves fájdalom is egyben.

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők. 

– Itt ül velem szemben Magyarország egyik olyan intézményvezetője, aki világi hívőként került rektori pozícióba egyházi főiskolán. Nagy szó, hiszen nagyon kevesen vannak!
– Hadd tegyem hozzá, hogy erre az országhatárokon kívül sem volt sok példa korábban.

– Hogy történt?
– Érsek atya (Dr. Udvardy György veszprémi érsek, pécsi apostoli kormányzó) három évvel ezelőtt, 2017-ben tett egy szokatlan, egyben merész lépést, és megbízott a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola vezetésével. A döntés eredményeképpen egy laikus került a rektori székbe, esetemben egy elkötelezett világi hívő. Úgy gondolom, hogy szükség volt erre a lépésre, hiszen egyre több jól képzett világi teológus szolgálja az Egyházat családapaként, édesanyaként, akik számos értékkel támogatják a hittudományt. Ráadásul a magyarországi katolikus felsőoktatási intézmények közül egyedüliként képzünk kizárólag világi hallgatókat.

– Mégis sok hallgató lépett a papi vagy szerzetesi hivatás útjára az itt töltött évek alatt. Te magad is itt tanultál. Mi volt a terved?
– Arra biztosan emlékszem, hogy a rektori poszt meg sem fordult a fejemben, de távol állt tőlem az iskolai hitoktatás és a hivatásos pasztoráció gondolata is. Egyszerűen csak magával ragadott, amikor a főiskolán tanuló barátaim folyton folyvást azt ecsetelték, milyen jó ide járni. Mennyi jót hallottam a tanárokról! Minden beigazolódott! Persze ekkor még mindig az angoltanári pálya lebegett előttem célként. Hogy mikor fordult a kocka, nehéz egy konkrét eseményhez kötni, ezért helyette egy felismerést osztok meg: a teológia nagyon izgalmas! Miután ezt megtapasztaltam, egyik dolog történt a másik után. A diploma megszerzését követően Bécsben folytattam a tanulmányaimat, majd újból itt találtam magam a főiskolán, igaz, ekkor már azzal a határozott céllal, hogy tanítani fogom a hallgatókat.

Kép

Kovács Gusztáv

– Azóta is ezt teszed, méghozzá a filozófia területén. Emlékszem, egyik előadásod után órákon keresztül beszéltem a barátaimnak a hallottakról, mert abban a prezentációban volt valami őszinte megnyilvánulás, talán éppen a filozófia szeretete.
– Már a főiskola előtt, angol szakon is foglalkoztatott a filozófia, ma pedig tudom, hogy a bölcselet mindent átsző. De nem pusztán az érdeklődésem eredménye, hogy ezt a tárgyat választottam. Hasonlóképpen ahhoz, amit te is megtapasztaltál, én is őrzök egy meghatározó emléket a nagy találkozásról. 2000-ben, amikor átléptem a főiskola küszöbét, és bementem az első filozófiaórára, egy szót sem értettem az elhangzottakból, mégis valósággal elvarázsolt Kvanduk Frigyes atya előadása. Élénken él bennem, ahogy bejött a terembe, aktatáskáját robusztus mozdulattal az asztalra tette, imádkozott velünk, majd kérdezni kezdett. Persze mi nem tudtuk a válaszokat, de minden kérdést megjegyeztünk, többet máig a szívemben őrzök. Ilyen a filozófia alapkérdése: miért van valami, és miért nem inkább semmi? Frigyes atya nem elégedett meg a racionális levezetéssel, helyette az emberben szunnyadó kérdéseket hívta elő, és arra sarkalt, hogy – szavajárásával – semmit ne tegyünk egyszerűen zsebre. Ezt mélyen magunkba szívtuk! Amit pedig az ember egy életen keresztül hordoz, idővel meghatározza a személyiségét és a világnézetét. Számomra ez a bölcsesség szeretete.

– Pap, szerzetes akartál lenni?
– Kiskoromban nagyapámat követve cukrász akartam lenni, később pedig, mint mondtam, angoltanár. 37 éves koromban mégis filozófiát oktatva lettem rektor.

– Ilyet sem gyakran hall az ember, nagyon fiatal voltál a kinevezésedkor!
– Ennél jóval fiatalabb voltam, amikor felismertem, hogy milyen fontos a világi emberek tevékeny jelenléte az Egyház életében. Bár sosem készültem a megszentelt életre, sok papot nagy csodálattal figyeltem. Kőszegen nőttem fel, ahol teljesen természetes volt, hogy mindenki kiveszi a részét a közösség szolgálatából, mert az akkori plébános pontosan tudta, hogy kire milyen feladatot kell bízni, így mindenki megtalálta a helyét. Én a hittantáborok, a ministránstáborok és a cserkészet körül tettem-vettem, és a rendszerváltás után hazaérkező misszionárius atyák szentmiséin ministráltam. Már ekkor sejtettem, hogy nekem itt van dolgom, még akkor is, ha nem érzem a papi hivatás utáni vágyat. Ma pedig azt látom, hogy az Egyház nyitott, és igenis számít a világi hívekre. Biztos vagyok benne, hogy nincs olyan ember, aki, ha egy testhezálló feladatot kap, és azzal segítheti a közösséget, ne tudná előbbre vinni az evangélium ügyét!

Kép

Kovács Gusztáv

– Jól látom, hogy ez a meggyőződés hatja át a hozzáállásodat a diákokhoz?
– Mivel mindig fontosnak tartottam, hogy az Egyházban engem is személyesen megszólítsanak, azt feltételezem, hogy ez másoknak is számít. Ezért igen, bátran bízom meg különböző feladatokkal a hallgatókat. Erre most óriási szükség van! Azt látom, hogy a fiatalok világa ma rendkívül kaotikus, rengeteg lehetőséggel szembesülnek nap mint nap. Nem két-három, hanem akár száz hivatás közül is választhatnak. Az óriási kínálat azonban megnehezíti, hogy valós értelmet találjunk a mindennapi munkában. A választás kényszere sokszor megbénítja a fiatalokat. Ezért szeretek oázisként gondolni a főiskolára, ahol a hallgatók feladatot kapnak és kipróbálhatják magukat. Akár azt is mondhatnám, hogy ez egy laboratórium, ahol bátran kísérletezhetnek a tapasztalatikkal és az önbizalmukkal. Fontos, hogy a hallgatók megtapasztalják a másokkal együtt és másokért végzett munka értékét, legyen szó akár pasztorációról, akár hitoktatásról. Közben pedig felismerik saját értékeiket is. Ami pedig a legjobb, hogy később ebben az őszinte, odaadó és támogató szellemben kapcsolódnak be az Egyház szolgálatába.

– Azt nem kell megkérdeznem, hogy támogat-e a családod, hiszen árad belőled a szeretet. Helyette azt kérdezem: hogyan?
– Noha mi kis család vagyunk – egy kilencéves fiunk van –, amikor megbízást kaptam a rektori feladatok ellátására, bizony megváltozott a korábban jól ismert rendszer. Így leültünk, és mindent újraszerveztünk. Fontosnak tartom, hogy egy ember életében a munka és a család összhangban legyen. Amikor a tanári pályát választottam, akkor az egyik szempont az volt, hogy összeegyeztethető legyen a férjként és családapaként élt életemmel. Persze a rektori ciklus kezdetekor hirtelen sok váratlan feladatot kaptam, amelyek olykor nagy tehernek tűntek, de ezeket idővel megtanultam kezelni, köszönhetően annak a harmóniának, amit a családom adott. Ezért fontos számomra munkáltatóként is a kiegyensúlyozott családi háttér. Enélkül nem lehet ideális munkahelyi környezetet sem teremteni. Nagyon örülök annak, hogy a főiskolán oktató munkatársaim is erre a harmóniára törekednek otthonukban és a főiskolán egyaránt.

– Erről árulkodik a légkör, ami a főiskolán fogad.
– Minden hallgatót név szerint ismerünk, mindenkinek ismerjük a céljait, ha pedig nincsenek konkrét elképzeléseik, igyekszünk a legjobb tudásunk szerint utat mutatni. Vagyis az említett jó légkör oka a személyes törődés, amelyen keresztül a fiatalok tapasztalják, hogy igenis értékesek, sokra képesek, többre, mint amire gondolnának. Amikor pedig a tanulmányaik befejeztével kilépnek a főiskola kapuján, már tisztában vannak azzal, hogy mennyi mindent tehetnek az Egyházért és a közösségért. Én ilyenkor azt érzem: megéri! Kell ennél jobb?

Mi szükséges ahhoz, hogy jól sikerüljön egy minősítés? Kell egy elszánt tanító néni, ez én lennék. Aztán egy kötélidegzetű család, amelynek tagjai az alkotás során megelégszenek a virslivel vacsorára. Sokszor. A jól megírt portfólió mellett kell egy remek, támogató tantestület, és egy csodás gyerekekből álló osztály. Ha ezek adottak, nincs mitől félni. Portfólióírásom története hosszú és keserves. Felejteném! A minősítés napja valamivel kellemesebben alakult.

Kedves tanító társaim, akik a nagy nap előtt álltok, ne féljetek! Izguljatok, de ne aggódjatok!

Hogyan képzeltem el régen a nagy napot? Álmodozásaim során láttam egy megszeppent, tündér rózsaszálakból álló osztályt, a terem túlsó felén mereven ülő, figyelő vizsgabizottságot (vasvilla-tekintettel), velük szemben álltam én, a nyúl. Kell ez nekem így, ötvenen túl?

A nagy nap reggelén minden dokumentummal és tartalék maszkokkal felszerelve érkeztem az iskolánkba. Jánoska és Marcika a megszeppenés minden jele nélkül vidáman kergették egymást a teremben (pedig a tanév első napjától a mai napig százezerszer kellett megszorongatniuk az asztal sarkát, hogy érezzék, milyen szúrós), Ferkó egy munkafüzet fedezékében papírrepülőt hajtogatott, majd azt röppályára engedte, Lackó vígan hegyezte miniatűrre zsugorodott ceruzáit és magyar nótát énekelt, a lányok sellőket rajzoltak a táblára. Minden úgy indult, mint máskor, csak bennem mocorgott a feszkóvulkán.

A megérkező bizottságot a konyhás nénik álruhás tündérként máris kezelésbe vették, süteményhegyek, kávé és tea bukkant fel. Rengeteg. Nyerő. Ági és Zsuzsi néni megalapozta a napom, örök hála érte. Még kacsintottak is: szövetségesek vagyunk! Légy jóban a konyhás nénikkel!

A két szigorú tekintetű szakértőt a roppant elegáns elnevezésű intézményi delegált kísérte. Ő nem más, mint egyik munkatársam, Sándor. Jó egy ismerős arcot látni. Főleg olyanét, akibe kapaszkodhat az ember, ha minősítik.

Egy főiskolai tanárom használta ezt a kifejezést: a szorongás debilizál. Igaz. Harminc tanévvel a hátam mögött teljesen töknek éreztem magam, ahogy az óra előtt bemutattam osztályomat.

Mit is mondhatnék róluk? Nem szakszavakat. Majdnem két hónapja szokjuk egymást. Csupa huncut elsős kisgyerek: álmodozók, csibészek, királylányok, focisták, macskamód bújósok, közlékenyek, titokzatosak, néha verekedés is előfordul. Van, aki a semmiből képes elővarázsolni egy papírszeletet, hogy harcosokat rajzoljon rá. Akad olyan, aki apró kora ellenére képes megtalálni a szomorkodót, hogy felvidítsa. Léteznek mászókán denevérpózban csüngő lányok, és a favárból minden aggódásom ellenére leugráló fiúk. Huszonhárom különféle kismókus, beskatulyázhatatlan, érdekes és kíváncsi. Szakkifejezésekkel elmondhatatlan.

A bizottság felbukkanása ámulatot váltott ki a gyerekekből. Tudták, hogy jönnek, de így azért más. Mindhárman mosolyogtak rájuk, de ez a fránya maszk sokat takar. Tudom, szükség van rá, de nagyon szomorú, hogy fél arcunkat el kell rejtenünk. Még egy ok arra, hogy utáljuk a vírust.  

Mindenki hátrafelé kukucskált, furcsa volt a helyzet, furcsább, mint nekem. Kis szandálok súrolgatták a padlót, nyikorogtak a székek. A bemutatkozás után már nem volt érdekes a dolog, indult AZ ÓRA, amit majd három szempár követ, szakértői tekintetek figyelik minden mozdulatomat. Minősítenek.

Minden olyan, mint máskor. Tolltartók potyognak a földre, egy munkafüzet a padlón puffan, apró kezek motoznak az asztalra készített kellékek közt. Tornázunk, mondókázunk, betűket rakosgatunk, gesztenyék zörögnek a kirakós betűjátékon, csusszannak a makkok, kavicsok, csipeszek, kapcsok. Már alig veszem észre a sasszemű bizottságot, körbezakatoljuk a termet, mozdony vagyok, ők a kocsik, majd a dalocska szerint a gazda t-vel, m-mel megy a rétre.

Szünetben rakétaként száguldanak az udvarra, és ahogy a következő órára készülök, már a kezem sem remeg. Túlélhető? Kezdem elhinni.

Aprókáim hervadozva jönnek vissza. Szuper kolléganőim ugyanis a többi osztály gyerkőceit elvitték a közeli játszótérre, hogy ne zavarjanak engem. (Na, kinek vannak ilyen csodás munkatársai? Nagy ölelés nekik!)

Elsőseim beletörődve az élet nehézségeibe rutinosan írják hieroglifáikat a tálcára szórt grízbe, gyönyörűen másolják az eléjük tett feladatokat. Büszkeség önt el. Teljes némaságban rajzolgatják egymás hátára a rejtvényeket. Szép csendben írnak, ritka alkalom ez, mert mindig akad egy-egy apró papagáj, aki megtöri az alkotói csendet. Gondolatban megölelgetem a most némán írogató kislegényeket. Milyen idilli állapot… A nyugalmat egy átlagosnál nagyobb méretű hegyező zuhanása, pattogása töri meg. A macskaforma csodaholmi vidám ugrándozással és rémes zajjal szórja szét a ceruzák lefaragott szilánkjait, beterítve a padok közti kis utat.

Ez felvillanyozza az aprónépet, mindenki kíváncsi a pusztításra. Ilyenkor kell rögtönözni vagy reménykedni egy jótündérben. A jótündérek felbukkanási esélye azonban nem túl nagy. Ma azonban minősítés van, és nekem megadatik ez a csoda Lackó személyében. A vidám szemű gyermek felugrik, és rohan a partvisért. Ügyes kézzel sepri fel a romokat, meghatódva tartom a lapátot. Micsoda minősítés! Lackó csodatettével a bizottság tagjainak szívébe férkőzött. Rajta keresztül az osztály is. Komolyan. Biztos vagyok benne.

Vége az órának. A várva várt szabadságnak igen hangosan örvendező fiatalok vágtatnak az udvarra, nekik most kezdődik az őszi szünet. A mázsás súlyok visszaköltöznek rám, hamarosan kezdjük óráim elemzését, elkészült írásművem bírálatát.

A bizottság rendkívül kedves, a rettenetesnek tűnő szakértők közelről nézve egész rendesek. Még a szaknyelv használata sem rontja el a hangulatot. Nahát, folyékonyan tudok beszélni életpályámról, ki gondolta volna reggel! Fogy a süti, a kávé, a gyerekek már a játszótéren töltik felszabadult órájukat. Érzem, hogy nem lesz gond, egészen biztos, hogy sikerül. Húsz nap múlva hivatalosan is kiderül majd, még messze van, de már elolvadt az izgalom.

Nagy ölelés mindenkinek! Családomnak, a gyerekeknek, a szüleiknek, az én drága kincs munkatársaimnak. Az egész világnak.

Milyen az élet minősítés után?

Másfél éves felkészülés, félelem a vírusfertőzéstől, éjszakázás, ceruzarágás, laptopbűvölés, családom minimálétrendre szoktatása, kartörés, tanmenetelemzés, szorongás, törölt időpont után nincs azonnali megkönnyebbülés. Megéri? Nem tudok rá válaszolni. Majd később… Egyszer, ha kialudtam magam. Portfólió? De csúnya szó, egy darabig nem szeretném hallani! Csak akkor, ha fotómodell leszek.

Másfél éve működik példaértékű „neurodiverz” munkahelyként a legójátékok kereskedelmével foglalkozó WE LOVE WHAT YOU BUILD. Kókai Dávid, a cég alapítója és társai szakértőkkel együttműködve alakították ki a speciális munkakörnyezetet, arra törekedve, hogy az autizmussal élő munkavállalóik épp olyan megbecsülést kapjanak, és ugyanannyira szeressék a munkájukat, mint a többi kolléga.

Szeretjük, amit építesz

A WE LOVE WHAT YOU BUILD (WLWYB) Hertelendy utcai irodájában éppen leltározás folyik, a munkavállalók egy hosszú asztalnál ülve számolják a legóalkatrészeket. Csak a műanyag darabkák zörgése hallatszik, mindenki a munkára koncentrál. A polcrendszereken hosszú sorokban felcímkézett dobozok sorakoznak, tele különféle legóalkatrészekkel. A cég tevékenységét Juhász Lili, a WLWYB humán erőforrás és kommunikációs menedzsere mutatja be: „Legóalkatrész-kereskedők vagyunk a LEGO másodlagos piacán, tíz éve működünk az online globális piactéren. A weboldalunkra bárki feltöltheti a saját tervezésű legóépítményeit, amivel akár pénzt is kereshet. Ez úgy történik, hogy ha valakinek megtetszik a tervező építménye, egyben megvásárolhatja tőlünk a szükséges alkatrészeket. Az árat a tervező határozza meg, aki minden eladott készlet után jogdíjat kap.” 

A WLWYB azonban nemcsak a tevékenységét tekintve különleges vállalkozás. A cég autizmussal élőket is foglalkoztat, a munkafolyamatok továbbfejlesztését és az új munkafolyamatok kialakítását az ő igényeiket figyelembe véve végezték el.

Neurodiverz munkahely

A „normalitás” manapság a legvitatottabb fogalmak közé tartozik. A neurodiverzitás elmélete szerint az átlagostól eltérő, neurodivergens agyi működés nem tekintendő patológiásnak, hanem az emberi génállomány természetes változatosságát jelzi. A neurodiverz munkahelyeken neurotipikus („normális”) és neurodivergens, például az autisztikus spektrumon lévő munkavállalók is dolgoznak. 

„A neurodiverz munkahellyé válás gondolata évekkel ezelőtt vetődött fel, amikor a cégnél szükségessé vált az emberi erőforrás növelése. Számunkra nagyon fontos, hogy a munkavállalóinknak ugyanúgy élményt jelentsen nálunk dolgozni, mint amilyen élmény nekünk építeni ezt az üzletet. A legó a szenvedélyről, egy hobbi szeretetéről is szól, és úgy gondoljuk, hogy az ember akkor tud valamit jól csinálni, ha igazán szereti” – mondja Lili. A legóalkatrészeket számolása, a készlet szétválogatása nagyfokú monotonitástűrést kíván, és erősen vizuális feladat. Kókai Dávid, a vállalkozás alapítója célul tűzte ki, hogy olyan kollégákat találjon, akik szívesen végzik ezt a munkát, benne vetődött fel a gondolat, hogy az autizmussal élők között kellene munkaerőt keresni. „Másfél éves előkészítő munka előzte meg az első munkavállalónk felvételét. A kezdetektől együttműködünk egy szakmai segítséget nyújtó alapítvánnyal az autistákra szabott munkafolyamatok kidolgozásában és a mentorálásban” – meséli Lili, hozzátéve, hogy az ő esetük azért is egyedi, mert nem személyes vagy családi érintettség miatt kezdtek autizmussal élőket foglalkoztatni.

Világos szabályok, vizualitás és ellenőrzés

„Az autista dolgozóink igényeihez igazodva, minden folyamatunkat a lehető legteljesebb módon kidolgoztuk, világos szabályrendszert és objektív döntési pontokat határoztunk meg.”

„A különleges esetekre is protokollt építettünk: hogyan kell eljárni, kihez kell fordulni. A saját fejlesztésű üzleti intelligenciarendszerünk támogatja az egész működésünket. Amit tudunk, azt automatizáljuk, de ez a munka erősen emberi erőforrás-igényes” – magyarázza Lili. A cég emellett papírmentességre törekszik, ezért egy iPadeken futtatott alkalmazást használnak, ami a dolgozók számára láthatóvá teszi a munkafolyamatot és lehetővé teszi a gyorsabb munkavégzést. „Az autisták az operáció minden folyamatában részt vesznek, senki nem visz végig egyedül egy folyamatot, pontosan azért, mert így tudjuk ellenőrizni magunkat. A munkát az operatív vezető szervezi meg, az autisták forgó rendszerben dolgoznak a három munkaállomáson. Az első a szükséges alkatrészek összeszedése a raktárból, a második a számolás és ellenőrzés, a harmadik a végső ellenőrzéssel egybekötött csomagolás.”

Kép

Tévhitek és a valóság

A filmeknek köszönhetően sokan azt hiszik, hogy minden autizmussal élő embereknek különleges képességei vannak, ám ez tévedés. „Régebben dolgozott nálunk egy kolléga, akit legendaként emlegetünk, mert álmából felébresztve is tudta, hogy melyik dobozszám alatt, melyik alkatrészből mennyi van. Olyan is előfordult, hogy az egyik autizmussal élő munkavállaló tett olyan javaslatot, amivel nagyban fel tudtuk gyorsítani a munkafolyamatot – meséli Lili, hozzátéve, hogy ezek azért nem mindennapi esetek. – Mindenkinek más az erőssége, abban tud brillírozni, de ez minden munkavállalónál így van. Munkáltatóként nagy kihívást jelent, hogy felismerjük, milyen feladatkörben tud az adott kolléga jól teljesíteni. Ha megfelelő pozícióba helyezzük, akkor rengeteg sikerélményhez juthat. Például van olyan munkavállalónk, aki a hibák kiszűrésében kiemelkedő, ezért a fő feladata az ellenőrzés.”

Belépés a munkaerőpiacra

Az autisztikus spektrumon lévők toborzását a cég egyrészt saját hatáskörben, másrészt alapítványokkal és egyetemi mentorprogramokkal együttműködve végzi.

A jelentkezők többsége még friss munkavállaló, akiket gyakran valamelyik családtagjuk kísér el az állásinterjúra.

„Azt tapasztaljuk, hogy mind a fiatalok, mind a szülők tele vannak kérdéssel és aggodalommal. Nehezen tartják elképzelhetőnek, hogy létezik olyan munkahely, ahol nyíltan kezelik és elfogadják a másságukat. A szülők szeretnének megbizonyosodni róla, hogy a gyerekük jó helyen van, megérti a feladatokat, és segítséget kérhet” – mondja Lili, hozzátéve, hogy mivel az autisták közül sokan úgy élik az életüket, hogy mindent megtesznek azért, hogy elrejtsék a másságukat, számukra időbe telik elfogadni, hogy a WLWYB-nél az ő speciális működésüket és igényeiket teljesen természetesnek veszik.

Együtt élni és együttműködni

A WLWYB vezetői azon túl, hogy munkát adnak az autizmussal élőknek, fontosnak tartják, hogy a világ számára példát mutassanak, és felhívják a figyelmet arra, hogy a különböző emberek közötti együttműködés lehetséges és szükséges, továbbá nem jelent akadályt a közös célok elérésében.

„Az embereknek meg kell érteniük, hogy a diverzitás az egész világon jelen van. Mi azt képviseljük, hogy eltávolodás és elzárkózás helyett meg kell tanulni együtt élni, dolgozni. Maga a termék is, amit árulunk, az építkezésről és a sokszínűségről szól, arról, hogy nagyon sokféle alkatrész létezik, amiből bármi megépíthető. Ilyen a mi csapatunk is.”

A megosztott információk, cikkek, videók, interjúk hiteles, gyakorlati tapasztalatokon alapuló tanácsokat nyújtanak a kapcsolati erőszak érintettjeinek, és azoknak, akik a környezetükben tapasztalnak bántalmazást.  Az oldalak fontos célja, hogy párbeszédet indítsanak el a témában.

Az oldalak tehát várnak minden olyan embert, akik tenni szeretnének a kapcsolati erőszak ellen. Ezt pedig leginkább úgy tehetik meg, ha megosztásukkal maguk is hozzájárulnak, hogy a szemléletformáló és segítő üzenetek minél többekhez eljuthassanak.

A közösségi oldalak megismertetésére a Segélyszervezet kampányt indított, amely – a kapcsolati erőszak elleni küzdelmükben évek óta zászlóra tűzött, és a közösségi oldalainak nevét is adó – „a szeretet nem árt” üzenetet bontja ki úgy, hogy rámutat a kapcsolati erőszak mindennapokban jelenlévő formáira: a szeretet nem emel rád kezet, a szeretet nem mondja meg, kivel beszélgethetsz, a szeretet nem ellenőrizgeti a telefonodat, a szeretet nem...

A kampányt egy figyelemfelkeltő videóval indítják az újonnan létrehozott Facebook és Instagram oldalon, amelyben ismert emberek mondják el, számukra mik azok a dolgok, amik nem férnek bele semmilyen kapcsolatba, nem egyeztethetők össze a szeretet fogalmával.

BeniiPowa, Iszak Eszter, Katus Attila, Kárpáti Rebeka, Lékai-Kiss Ramóna, Mádai Vivien, Nagy Ervin, Szabados Ágnes, Vastag Csaba és Wolf Kati mind önmagukban is elgondolkodtató mondatokkal álltak a kamera elé. A szereplők megszólalásai „A szeretet nem…” felvezetéssel kezdődtek, és egy-egy kézzel fogható bántalmazói magatartással végződtek annak szemléltetése érdekében, hogy a párkapcsolati erőszak egyetlen formája sem elfogadható. Az ügy mellé állt szereplőkről a videós tartalmon túl egy fotósorozat is készült, amelyen egy szív alakú táblára írt üzenettel állnak ki a bántalmazottak mellett. Ezeket az üzeneteket osztják meg sorra a közösségi oldalak bevezető kampányában egy-egy rövid írás kíséretében, hogy megmutassák, milyen témákkal foglalkoznak majd az oldalakon. A képek és videók megosztásával azt szeretnék elérni, hogy minél többek csatlakozzanak a közösséghez.

Gáncs Kristóf, az Ökumenikus Segélyszervezet kommunikációs igazgatója az induló oldalak kapcsán kiemelte: „Sokat beszélünk napjainkban a közösségi média veszélyeiről. Különösen is arról, amikor olyan hamis információk, tartalmak terjednek virálisan, amelyek nem segítik egy probléma megoldását, hanem ártanak. Így van ez a kapcsolati erőszak sokakat érintő és foglalkoztató problémájával kapcsolatban is, ezért döntöttünk úgy, hogy saját, tapasztalt szakemberek által kezelt közösségi oldalakat hozunk létre, amelyek segítik a kapcsolati erőszak elleni küzdelmet és a társadalmi szemléletformálást. Köszönettel tartozunk önkénteseinknek és partnereinknek, akik a most induló kampányban segítik annak a közösségnek a létrehozását, akik a jövőben üzeneteink minél többekhez eljuttatását teszik lehetővé egy-egy megosztással.”

Kósa Anita, az Ökumenikus Segélyszervezet kapcsolati erőszak elleni küzdelmét és a közösségi oldalak létrehozását támogató AVON Magyarország szóvivője elmondta: „Az AVON a nők vállalataként nagyon fontosnak tartja, hogy a nők életét befolyásoló társadalmi ügyek mellett kiálljon, ezért is támogatjuk már négy éve az Ökumenikus Segélyszervezet kapcsolati erőszak elleni tevékenységét. A bántalmazás semmilyen formája nem elfogadható, ezért rendkívül fontos, hogy minél több emberhez eljusson a kampány üzenete és a segítség híre, ebben jelent nagy segítséget a most induló két közösségi médiafelület, amelyeket nagy örömmel támogatunk. Ezen kívül több mint 70 000 fős tanácsadói bázisunkat is biztatjuk, hogy ők is osszák meg a kampányt.”

Háttér

Az Ökumenikus Segélyszervezet tevékenységének kiemelten fontos célkitűzése a kapcsolati erőszak elleni küzdelem, a bántalmazás érintettjeinek segítése. Több mint 10 év tapasztalattal rendelkezik az áldozatok ellátása és rehabilitációja terén.

Az elmúlt években véghezvitt komoly fejlesztéseknek köszönhetően mára az egyik legnagyobb olyan hazai szervezetté vált, amely prevenciótól az azonnali kríziskezelésen (titkos menedékház, krízisközpont) keresztül egészen a reintegrációs szolgáltatásokon át nyújt ellátásokat és működtet programokat az ország több pontján. A Segélyszervezet 2017-től nyújt online anonim tanácsadó szolgáltatást tematikus weboldalán keresztül, 2018-tól pedig Budapesten, Miskolcon, Szolnokon és Orosházán nyílt krízisambulanciáin már személyesen is bárki tud tanácsot kérni jogász, pszichológus és szociális szakembereitől. Az Ökumenikus Segélyszervezet munkatársai tartanak tanácsadást Szegeden és Békéscsabán is, más szervezetek működtetésében pedig további három helyszínen (Devecseren, Mosonmagyaróváron, Kaposváron), azaz összesen kilenc helyszínen érhető el krízisambulancia.

2019-ben több mint 150 fő fordult csak az Ökumenikus Segélyszervezet krízisambulanciáihoz, az áldozatoknak nyújtott egyéb támogató szolgáltatásaival együtt pedig 663 érintettnek (353 felnőtt, 310 gyerek) nyújtottak segítséget munkatársai.

A szervezet által működtetett négy krízisambulancián pedig összesen 1811 szociális, 1311 pszichológiai, 503 jogi tanácsadást nyújtottak a kapcsolati erőszak áldozatai, érintettjei és hozzátartozóik számára.

Az Ökumenikus Segélyszervezet nagy hangsúlyt fektet a társadalmi szemléletformálásra és a megelőzésre is. Ennek jegyében 2013 óta minden évben országos kampányt indít, amelyek célja, hogy az áldozatok, illetve a hozzátartozóik, a közvetlen környezetükben élők felismerjék: az, ami velük vagy körülöttük történik, nem elfogadható és joguk és lehetőségük van arra, hogy segítséget kérjenek.

Az Ökumenikus Segélyszervezet szemléletformáló kampányainak alapüzenete: A szeretet nem árt! Ne tartsd magadban, ha bántanak! Nyiss felénk, hogy segíthessünk!

1825 óta az edinburgh-i egyetemen oktatott anatómiát és élettant a híres Robert Knox professzor (1793–1862), a waterlooi csata és a dél-afrikai kafferháború orvos-hőse, egy sor anatómiai tankönyv, alapvető művészeti-anatómiai szakmunka, valamint egy embertani sikerkönyv szerzője is. Knox professzor népszerű tanár volt, özönlöttek hozzá a tanítványok, így hát örült, ha boncanyaghoz jutott, nem kérdezte, honnét való a tetem.

Élt Edinburghban ekkoriban két ír munkás, William Burke és William Hare, akik sok mindenbe belevágtak már, de mindig eredménytelenül. Hallva erről az üzleti lehetőségről elhatározták, hogy néhány őrizetlen sírt kifosztva jutnak eladható áruhoz. Az efféle „hullakereskedőket” ebben a korban „resurrectors”-oknak, „feltámasztók”-nak nevezték.

Csakhogy a temetőket nem is annyira a rendőrség, mint inkább a tetemekkel kereskedő konkurencia szigorúan őrizte, így hát Burke-ék vállalkozása zátonyra futott.

1827 decemberében azonban váratlan szerencse érte őket: Hare-ék lakhelyén, egy ócska panzióban természetes halállal elhunyt egy öreg katona, akinek egyetlen rokona sem élt a városban. Burke-ék elvitték tetemét az egyetemre, ahol Knox professzor némi alkudozás után 7 fontot és 10 shillinget fizetett érte. Ez ekkoriban nagyjából két havi munkásbérnek felelt meg. Burke szeme felcsillant: ennyi pénzért érdemes nemcsak beszerezni, hanem előállítani is a hullákat! 1828 folyamán 16 személyt csaltak tehát végzetes panziójukba, és mérgeztek meg. A tetemeket hordóba gyömöszölve, éjjel, taligán szállították a tudós vevőknek. Általában magányos hölgyeket, prostituáltakat, utazókat öldöstek, ám utóbb Hare-ék egyik rokonát is megmérgezték.

Végül a panzió két bérlője buktatta le a bűnbandát, miután az ágyuk alatt egy friss hullára bukkantak, és ezen érthetően mélységesen megdöbbentek.

A tárgyalást rendkívüli érdeklődés övezte: sztárügyvédek vetélkedtek a szereplési lehetőségért. Messze földről is özönlöttek Edinburgh-ba a „katasztrófaturisták”. William Hare és felesége úgynevezett vádalkut kötöttek, ami azt jelentette, hogy ha tanúvallomást tesznek, megússzák a büntetést, így a vád koronatanúi lettek. Burke-öt azonban – elrettentésképpen – hatalmas tömeg előtt nyilvánosan felakasztották, majd holttestét szintén nyilvánosan felboncolták. Csontvázát és halotti maszkját pedig múzeumokban mutogatták, azaz mutogatják ma is.

Knox professzor mindvégig tagadta, hogy bármit tudott volna arról, honnét származnak boncolásra szánt hullái, ám ez józanésszel aligha hihető. Az egyik közismertebb áldozat fejét például a tanóra előtt eltávolította, nehogy a hallgatók közül valaki felismerje az illetőt. Az sem valószínű, hogy a gyakorlott patológusnak ne tűnt volna föl a sok hasonló mérgezéses eset. A Knox elleni vádat utóbb a közvélemény nyomására ejtették, ám a gyanú miatt a neves professzornak Londonba kellett költöznie, ahol kórházi kórboncnokként tengődött évekig.

Egy bomba üzlet előkészítése

Az igazi sziámi ikrek története 1824-ben kezdődött, a Távol-Keleten, a Menam folyó vizén, egy festői naplemente idején. Egy bizonyos Robert Hunter éppen helyi halászokkal csónakázott, amikor észrevette a part menti sekély vízben játszó gyerekeket. Csakhogy volt ott valami szokatlan. A gyerekek között mintha egy furcsa lény lubickolt volna. Kiszállt a csónakból, és közelebb ment a pancsolókhoz.

Ekkor vette észre, hogy a szokatlan lény két kiskamasz fiú, akik a mellkasuk alsó részénél össze vannak nőve. Azonnal maga előtt látta a látványos bemutatókat és cirkuszi előadásokat, ezért késlekedés nélkül összebarátkozott a gyerekekkel, majd később a családjukkal is.

Hunter régi skót kereskedőcsaládból származott, és kiválóan megtalálta a számítását Sziámban, azaz a mai Thaiföldön. Ez volt akkoriban az egyetlen távol-keleti ország, amelyiknek ügyes hintapolitikával sikerült elkerülnie a nyugati gyarmatosítást, és ehelyett valamiféle furcsa félállapotban létezett. Hunter igyekezett jól egyensúlyozni a sziámi uralkodház és a brit birodalom között, így minden szereplő számára kifizetődő diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat tudott kiépíteni.

Az ikerfiúkat Csangnak és Engnek hívták, és – számos testvérükkel együtt – az édesanyjuk nevelte őket egyedül, mivel az apjuk korábban meghalt egy himlőjárványban. Jobb híján kacsatenyésztésből tartották fenn magukat.

Hunter ezt látva addig áradozott nekik a nyugati világ gazdagságáról és a végtelen lehetőségekről, amíg az anya bele nem egyezett, hogy a kereskedő magával vigye a fiúkat Amerikába.

Sziám királyával, III. Rámával már nehezebb dolga volt: az uralkodó érthető módon nem találta természetesnek, hogy a honfitársait cirkuszi állatokhoz hasonlóan mutogassák nyugaton. Hunternek öt évébe telt, mire nagy nehezen megszerezte az engedélyeket, és a közben fiatalemberré serdült ikrekkel Amerikába hajózott. Ehhez társat is vett maga mellé, egy Abel Coffin nevű hajóskapitányt, akivel megosztoztak a költségeken és a hasznon. Szerződést kötöttek a fiúkkal, és bár elsősorban a saját zsebükre dolgoztak, azért nekik is kifejezetten méltányos részesedést ajánlottak a bevételből. Rendes amerikai vezetéknevet is választottak nekik: ettől kezdve ők voltak a Bunker fivérek. 

A rivaldafényből kilépve 

Szinte véget nem érő, tízéves turnésorozat következett. Bostonból kiindulva minden jelentős amerikai várost meglátogattak, majd a Brit-szigetek következtek.

Az ikrek romantikusan keleties öltözékben, copfosan mutogatták magukat, félmeztelenül tornamutatványokat végeztek, úsztak, dámajátékkal szórakoztatták a közönséget, és egyre választékosabb angolsággal beszélgettek az érdeklődőkkel.

Eközben az újságíróktól az orvosokon, anatómusokon, grafikusokon át a kocsmalátogatókig mindenki róluk beszélt. Aki csak tehette nézte, tapogatta, vizsgálgatta őket; találgatták, milyen életet élnek, amikor senki nem látja őket. Lassacskán kezdett elterjedni a „sziámi ikrek” kifejezés, amelyet több nyelven ma is így használnak. A fiatalemberek annyira profivá váltak az előadó‑művészetnek ebben az egyedi vállfajában, hogy néhány év múlva különváltak a menedzsereikről. Hunter már jóval korábban kiszállt a vállalkozásból, és újabb menedzsereknek adta el a részesedését, a két fiú azonban most tőlük is megszabadult. Saját vállalkozásként folytatták a turnézást, és így egy csapásra megsokszorozódtak a bevételeik. 

1839-re viszont már elegük lett a cirkuszból. Egyre nehezebben viselték a rivaldafényt, többször is tettlegességig fajuló konfliktusokba keveredtek a közönséggel, egy rosszindulatúan viselkedő társaságra pedig rá is lőttek egy reprezentatív vadászat alatt. Letartóztatták őket, és csak óvadék ellenében szabadulhattak. 

„Rendes” amerikai élet 

Elhatározták, hogy befejezik a vándoréletet, és letelepednek. Vásároltak két egymáshoz közel fekvő területet Észak-Karolina államban, és mindketten egy-egy ültetvényt alapítottak. A helyiek eleinte csóválták a fejüket, de néhány év alatt a közösség megbecsült tagjai lettek. A környék lakói elismerték, hogy Chang és Eng ugyan „sárgák”, de viselkedésükben és lelkületükben már igazi amerikaiak. 

Kép

Chang és Eng gyermekeikkel; kép: Wikimedia

Az ikrek részt vettek a helyi közösségi életben, és elkezdték kiélvezni a tízévnyi megaláztatás jutalmát. Házaik minden luxusigényt kielégítettek. Mindenben alkalmazkodtak új hazájukhoz. Ez magában foglalt két fontos tényezőt: meg kellett házasodni, és az ültetvényre dolgos kezeket kellett szerezni. Azzal kezdték, hogy a szomszédaikhoz hasonlóan rabszolgákat vásároltak. A kor Amerikájában a keleti származású embereket ugyan lenézték, de nagyságrendekkel jobb helyzetben voltak, mint a feketék. Chang és Eng pontosan értette ezt a különbséget, nem is bántak kesztyűs kézzel a rabszolgáikkal.

Egyeseket az ültetvényen dolgoztattak, másokat utódnemzésre ösztönöztek, és a kor szokásai szerint a gyerekeket értékesítették a rabszolgapiacon. 

A házasodás már nehezebb kérdés volt. Mivel azonban a déli ültetvényesek világában a pénz beszélt, viszonylag könnyen találtak menyasszonyjelölteket, és egy testvérpárra esett a választásuk. Sarah és Adelaide Yates szülei kezdetben ellenezték a házasságot, érdekes módon nem a vőlegények testi fogyatékossága miatt, hanem a származásukra hivatkozva. De ez az ellenkezés sem tartott sokáig, és 1843-ban egy baptista prédikátor összeadta őket. 
A házasságok jól működtek, egymás után születtek az utódok. Az elkövetkezendő években Changnak tíz, Engek tizenegy gyereke lett. A házaspárok a helyi arisztokrácia tagjai voltak, és minden ment volna tovább a maga útján, ha 1861-ben ki nem tör a polgárháború. Ez a pusztító konfliktus két területen is érzékenyen érintette a Bunker fivérek családjait. Rengeteg hitelt vettek föl a déli konföderáció által kibocsátott, ideiglenes pénzben, ez azonban a vereség után már nem is létezett. Ugyanakkor a rabszolga‑felszabadítás miatt összeomlott az ültetvényeik munkaerő-ellátása. Rossz anyagi helyzetbe kerültek, ezért jobb híján úgy döntöttek, hogy megint turnézni indulnak. 

A halál sem választotta el őket 

Csakhogy sem ők nem voltak a régiek, sem a világ. A dicsfényük elhalványodott, ők maguk megöregedtek, és az északi államokban amúgy sem mindenki látott szívesen jól ismert rabszolgatartókat. Hiába jutottak el Németországba és Oroszországba is, fáradtan és egyre betegebben már nem ment a show. 

Hamarosan visszatértek a birtokaikra, Chang súlyos alkoholista lett, és egy agyvérzés következtében lebénult az egyik oldala.

Mivel elválaszthatatlanul egymáshoz voltak láncolva, egyre nagyobb kínszenvedés lett az élet. Járni csak úgy tudtak, hogy az egészségesebb Eng a saját lábához kötötte Chang béna lábát. Folyamatosan attól rettegett, hogy mi lesz, ha a testvére meghal, ő pedig ott marad összenőve egy holttesttel. Mindketten elkeseredetten küzdöttek azért, hogy egy sebész válassza szét őket, de senki nem vállalta az életveszélyes beavatkozást. 1874-ben Chang meghalt a hörghurutja miatt. „Akkor én is megyek” – mondta Eng a családjának, és két óra múlva már ő sem élt. 
A világ halálukban is hasonlóan tekintett rájuk, mint életükben. Különböző orvosok közelharcot folytattak a holttestükért, majd a győztes diadalmasan felboncolta őket. Kiderült, hogy a májuk részlegesen közös volt, ezért akkoriban esély sem lett volna arra, hogy túléljenek egy szétválasztóműtétet. 
Gipszöntvényt készítettek róluk, amelyek a mai napig megtekinthetők az USA egyik neves horrormúzeumában, a philadelphiai Mütter Múzeumban. 
Chang és Eng huszonegy gyermekének ma több mint ezerötszáz leszármazottja él, köztük neves közéleti személyiségek és politikusok. Évente tartanak nagyszabású családi összejöveteleket. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>