Magabiztosabban vállalnak gyermeket a magyar édesanyák, ami egyebek között abban is megmutatkozik, hogy ezer 20 és 40 év közötti nő 2019-ben kilenccel több kisbabát hozott a világra, mint 2010-ben. Az utóbbi esztendőkben fél évvel emelkedett a szülő nők átlagéletkora: 2010-ben átlagosan 29,8 éves korukban adtak életet gyermekeiknek, míg tavaly ez a szám 30,3 volt. 2010 óta a 40 év felettiek körében a duplájára, a 45–49 év közöttieknél pedig majdnem a háromszorosára nőtt a gyermekvállalók száma. A KÉPMÁS által megkérdezett anyákat megosztja a kérdés, mikor ideális szülni: egy részük szerint biológiai szempontból huszonévesen a legszerencsésebb, amikor még könnyebben regenerálódik a szervezet. Deli Andrásné Tímea például elmúlt harminc, amikor életet adott két gyermekének, és mindkét alkalommal egészségügyi problémák jelentkeztek nála. Vas Erzsébet pedig úgy látja, hogy mivel harmincöt felett hatványozottan nő bizonyos genetikai betegségek kockázata, ilyenkor a rizikó mellett a plusz szűrésekkel járó extra kiadásokra is fel kell készülni. A másik tábornak az a véleménye, hogy idősebb korban érnek meg a nők az anyaságra. „30–35 éves korára az ember megismeri magát, tanult, több pozíciót betöltött, munka- és élettapasztalatot szerzett” – érvel Kárpáti Erzsébet, aki 31,5 évesen szülte első gyermekét. Mindebben természetesen egyéb tényezők, mint a párválasztás és az anyagi biztonság megteremtése is közrejátszik.

Lakóhely és végzettség tekintetében a közép- és észak-magyarországi, középfokú végzettségű nők vállalják a legtöbb kisbabát: 2019-ben a gyermekek harmada Budapesten és Pest megyében, 7,8 százaléka pedig Borsod-Abaúj-Zemplén megyében látta meg a napvilágot, míg a legkevesebb csecsemő Zala, Vas és Nógrád megyében született.

Vonzóbb lett a nagycsaládos lét

Az elmúlt tíz évben egyre több családba érkezett harmadik gyermek, 10 százalékkal nőtt a harmadikként megszülető gyermekek száma. A KINCS elemzéséből kiderült, hogy kevesebb idő telik el a testvérek születése között, mint tíz éve, főleg a GYED Extra 2014-es bevezetése óta. Mostanra a házaspárok esetében 4 év alá csökkent a testvérek megszületése közötti átlagos időtartam, a testvérként megszülető kisbabák közel fele úgy jön a világra, hogy a testvére még nem töltötte be a harmadik életévét. „Minél kisebb a korkülönbség, annál szorosabb a gyermekek közti kapcsolat” – véli a háromgyermekes Grundtner Ágota. Máté Csilla és férje azért vállaltak hamar újabb babát, hogy ne kelljen kétszer gyedre mennie munkahelyéről. Tímea a 3 év korkülönbséget tartja a legideálisabbnak, szerinte ennél több azért nem jó, mert addigra az első gyerek kialakítja saját szokásait, és nem szívesen változtatna rajtuk a kistestvér érkezésével.

Kép

Egy másik örvendetes adat, hogy 2015-től kezdve majdnem tíz százalékkal emelkedett a házasságban született gyermekek száma.

Családbarát környezet

A KINCS azt is vizsgálta, milyen esélyekkel térnek vissza a nők a munkába. 2010 óta a gyermekgondozási ellátások közül a munkához kötött támogatások igénybevétele megnövekedett és a kisgyermekes anyák foglalkoztatása is folyamatosan emelkedik, ami azt mutatja, hogy az édesanyák között megnőtt a munkaerőpiacon aktívak aránya: 2010 és 2019 között a 25-49 éves három év alatti gyermeket nevelő kisgyermekes anyák foglalkoztatási rátája 44 százalékkal, míg a nagycsaládos, legalább három gyermeket nevelő anyáké 39 százalékkal emelkedett. A rugalmas, családbarát munkahely és a részmunkaidős állás lehetősége több általam kérdezett anyának jelentett megoldást, és olyanok is vannak, akik saját vállalkozást indítottak. Kárpáti Erzsébet például fokozatosan kezdett újra dolgozni, nyolc hónap alatt heti 3×6 óráról heti 5×7 órára emelve az órák számát. Megint mások, ahogy Dombai Dóra, az otthon töltött időt önmaguk fejlesztésére fordították – ő levelezőn kezdett el egy szakot az egyetemen, és abban bízik, ezt munkáltatója is pozitívan fogja értékelni.

A munkába való visszatérésben a gyermekellátó intézmények is segítséget nyújtanak – nem véletlen, hogy – ahogyan arról augusztusi lapszámunkban is írtunk – a családtámogatási intézkedések közül a szülők a bölcsődei férőhelyek emelkedésének örültek a legjobban. 

Készült a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) együttműködésével.

Irány a tanpálya!

Még azok is, akik nagy rutinnal rendelkeznek a síelés terén, gyakran veszik igénybe a tanpályákat, mert tudják, hogy a balesetmentes síeléshez elengedhetetlen a jó kondíció és a megfelelően előkészített izomzat.

„A tanpályán ugyanazt a mozgást végezzük, amelyet havon sízés közben, és ugyanazok az erőviszonyok működnek itt, így egy-két hét alatt az ízületeink, izomzatunk kellően megerősödik, mire éles bevetésre kerül a sor. Ezzel pedig számtalan sérülést előzhetünk meg” – mondja a szakember.

A műpálya ráadásul időjárástól függetlenül használható, és a gyakorlást már akár szeptemberben is el lehet kezdeni. Az itthoni tanpályán tanulásnak az is kétségtelen előnye, hogy sokkal olcsóbb, mintha télen, külföldön sajátítanánk el az alapokat. Ily módon ugyanis már úgy mehetünk a hazai és a külföldi síterepekre, hogy az alapokat ismerjük, ezáltal egyrészt biztonságosabb lesz a síelésünk, másrészt az első naptól kezdve valóban élvezhetjük az igazi havas csúszást.

„A síelés a gyerekek és felnőttek heti programjába is könnyen beépíthető, ráadásul – mivel szabad levegőn történik az edzés – a pandémia időszakában ez az egyik legbiztonságosabb mozgásforma” – emeli ki a szakember a síiskolai tanpályák egyik nagy előnyét.

„Ha a család szeret síelni, érdemes a gyerekeket már óvodáskorban megtanítani, és ennek a legegyszerűbb és legbiztonságosabb módja, ha ezt itthon, magyar nyelvű, szakképzett oktatóval tesszük, aki testre szabja a feladatokat, korrigálja az esetleges hibákat. Emellett az is nagy előny, ha a gyermekünk a liftezés alapjait a pályán működő egyszerű, alacsony kötélvezetéses felvonón tanulja meg” – javasolja.

Válasszuk a síelést!

A síelés egy nagyon változatos mozgásforma, amely az egész testet átmozgatja, a keringési rendszert és a szívet alaposan megdolgoztatja, és a specifikus igénybevétel miatt a test olyan csontjait és ízületeit is erősíti, amelyeket más sportok nem.

Hazánk számos közkedvelt sípályával rendelkezik, ennek ellenére nem számít síparadicsomnak, de közel 30 síiskolánk van, így ennek a mozgásformának az elsajátítása és rendszeres élvezete már hazánkban sem lehetetlen, hiszen egyre több, kiváló minőségű műpálya áll rendelkezésre. 

A cikk megjelenését támogatta a sieljunkitthon.hu és az Aktív Magyarország.

Lackfi Jánosnak hatalmas olvasótábora van, és ő az a magyar író, aki sok ötlettel, munkával egyben is tudja tartani ezt a rajongó sereget. A virtuális térben éppúgy, mint a valóságban. Sokan szemére vetik, hogy eltékozolja tehetségét, állítják, hogy előbb-utóbb meglesz a böjtje a sok szereplésnek. Most még erről szó sincs. Lackfi tele van ötlettel, sziporkával. Olyannyira, hogy az ő Száll a kakukkját

nem is lehet egyvégtében elolvasni, időnként félre kell tenni, hogy önfeledten tudjunk nevetni.

Facebook-bejegyzésekkel indul a kötet. Bepillantunk a Jézus és tanítványai csoport tagjainak egymáshoz írt üzeneteibe, a honfoglalás és a reformáció korából érkező irományokba, Balassi Bálint, a francia forradalom hívei, majd a márciusi forradalomárok észrevételeibe és kommentjeibe, követhetjük Arany János pályáját különféle bloggerek szemével és még sorolhatnánk a témákat. 

Kép

Külön fejezetet kapnak Drámai klasszikusok címszó alatt a nagy magyar versek Kölcsey Himnuszától Weöres Sándor Bóbitájáig. A Ketrecharcosok klubja nagy irodalmi vitákat idéz fel: hogyan perlekedett egymással Arany és Petőfi, Ady és Kosztolányi, Babits és József Attila. 
Igazi irodalmi témák, amelyek nem csak a bölcsészeknek érdekesek. Könnyedén, mulatságosan, mai nyelven vezetnek el a költészet és a gondolkodás nagy kérdéseihez, és olvasás után legszívesebben azonnal leemelnénk a könyvespolcról a tárgyalt szerzők könyveit, illetve stílszerűen beütnénk a Google-ba a keresett versek címeit. 

Osztovits Ágnes további könyveket ajánl a Képmás magazin októberi számában! Fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Egy csinos, fiatal dédnagymamával ülök szemben, aki ezúttal férje életművéről és egy kicsit kettejükről is mesélni fog. Dédi bizony – ismételgetem –, hiszen lányunokája nemrég két ikerlánnyal ajándékozta meg a családot.

– Egy ilyen nagy család hogyan élte meg a karanténhelyzetet?
– Sanyi miatt természetesen egy pillanatra sem hagyhattam el a házat, Matyi fiam vásárolt be nekünk három hónapon keresztül. Szerencsére nagy kertünk van, így tisztes távolságban időnként találkoztunk a gyerekekkel, unokákkal. Furcsán hangzik, de amikor vége lett a karanténnak, egy bizonyos részét sajnáltam. Gergő fiunk otthon volt velünk; és bár Sári lányommal egy házban élünk, ez az időszak mégis más volt, mint a rohanós hétköznapok. Sanyira így többen tudtunk vigyázni, és magányosak sem voltunk: nagyokat beszélgettünk, hasznosan töltöttük az időt.

– Sándor születésnapját viszont sajnos a jelenlegi helyzetben nem tudjátok úgy megünnepelni, ahogyan szerettétek volna…
– Bizony, a legeslegszűkebb család – most, hogy már az ikrek is megszülettek – 22 fő. Ha egy kicsit tágabbra vesszük, 34 ember. A 90. születésnap pedig mégiscsak egy jubileum, de most nagyon kell vigyáznunk. Az eredeti forgatókönyv szerint március 23-án indult volna egy Timár-életművet bemutató sorozat a Hagyományok Házában, öt előadással. Egy héttel a nyitány előtt kezdődött a karantén, amikor már teljesen készen álltunk. Végül pedig október 10-én, az Erkel Színházban rendeztünk volna egy nagy, nemzetközi gálát – ahová a világ minden tájáról bejelentkeztek a tanítványai: Észak- és Dél-Amerika, Japán, Hongkong, Anglia… Itthonról persze az Állami Népi Együttes, a Táncművészeti Egyetem, mert hát Sanyinak mindenhez köze van (mosolyog). Pont egy éve címzetes egyetemi tanári címet is kapott! Ezeket az eseményeket nem szeretnénk veszni hagyni, nagyon reménykedünk a jövő tavaszban. Lássuk be, a mostani körülmények között nem lehet ünnepivé varázsolni egy ilyen műsort: maszkban, veszélyben, egymástól távol.

– Az ünneplés azonban mégsem marad el teljesen.

– A legnagyobb ajándék Sanyi számára, hogy hamarosan már a boltokba kerül a róla készült könyv: „Timár, a Mesti” címmel, a Püski Kiadó gondozásában.

Tulajdonképpen egy tánctörténeti krónika készült, amelyet Kiss Krisztina újságíró Sándor pályatársai és tanítványai segítségével, a velük készített interjúk alapján írt meg. 1948-tól kezdődnek a visszaemlékezések, és napjainkig elérnek a szálak, hiszen aki ma nagy név a szakmában, mind az ő műhelyéből került ki. Hatalmas életmű az övé, amióta nem aktív, a család és a tanítványok viszik tovább. A Timár-módszer az alapja az egész munkásságunknak, de a külföldieknél is így van ez, hosszú évtizedek óta. Sanyival második műhelyünk Japán: 40 éve ez az első alkalom, hogy nem megyünk. Még szerencse, hogy ezt az évfordulót tavaly megünnepeltük Tokióban és Kyotóban is.

– A könyv megjelenése mellett online eseményekkel is készültök a jubileumra?
– Egy egész eseménysorozattal, amely szintén felöleli az életmű minden állomását. Timár Archívum I-II. címmel bemutatjuk Sándor gyűjtő és etnográfus tevékenységét is. A két legnagyobb tájegység, amellyel már huszonévesen foglalkozott, a Budapesthez közeli Galga-vidék (Gödöllő környéki falvak), illetve Elek és Méhkerék falvak a mostani Békés-megyében.

– Egészen fiatalon kezdett gyűjteni, pedig ha jól tudom, a szolnoki születésű fiú eredetileg orvosnak készült.
– Igen, csakhogy ő gazdag paraszti családból származott, és mivel kuláklistára kerültek, nem tanulhatott tovább. Sanyi a Szolnok melletti Ugar-tanyán született, és nagyon okos gyerek volt. A tanyasi tanító ezért arra buzdította a szülőket, hogy taníttassák a fiút, ami akkoriban nem volt szokás, hiszen elkélt a segítő kéz a háznál. Édesapja azonban beleegyezett, és így Sanyika a Verseghy Ferenc Gimnáziumba került, ahol megismerkedett a regös cserkészekkel. Így került ő először a tánc közelébe, hiszen a cserkészetnek ez az ága mindig is a néphagyományt próbálta felkutatni, erősíteni. Sanyit nagyon szívesen befogadták maguk közé, aminek örült is, mivel elég elveszettnek érezte magát a városban. A cserkész-barátságnak köszönhetően jutott el Siófokra egy regös táborba, ahol későbbi mestere, Molnár István tartott előadást a táncról. Molnár István korábban Párizsban élt, mozdulatművész volt, és ezt követően kezdett el magyar néptánccal foglalkozni – de akkor aztán nagyon behatóan…

Kép

Timár Sándor (jobbra)

Sanyi még gimnazista korában megalapította a szolnoki Tisza Táncegyüttest. 1951-ben híre ment, hogy Molnár István együttest alapít Budapesten – ez volt a SZOT Művészegyüttes –, és táncosokat keres. Sanyi azonnal felvételizett, és hivatásos táncos lett belőle.

Itt ismerkedett meg Martin Györggyel, aki nemcsak fő munkatársa, de nagyon jó barátja is lett az évek során. Együtt fedezték fel, hogy a magyar néptánc fő sajátossága az improvizáció, és közösen dolgozták ki annak teljes rendszerét.

– Hogyan zajlott a kidolgozás folyamata?
– Az improvizáció rendszerét és nyelvtanát dolgozták ki, a gyűjtött filmek alapján – filmkockáról kockára. Fontos megjegyezni, hogy némafilmekről van szó, zene nélkül, így nem volt viszonyítási alap: nem tudták, hogy egy tánc lent hangsúlyos vagy fent hangsúlyos. Ki kellett silabizálni. Később megbeszélték Tinkával (Martin György), hogy utóbbi megy tovább a tudományos úton, Sanyi pedig a gyakorlatban halad, de továbbra is párhuzamosan dolgoznak. Így lett ő tanítója a táncházmozgalomnak, így nevelték ki a többi tanárt, és így indult útjára országosan is egy folyamat, amiben Tinka tudományosan ott állt mellette-mögötte. E nélkül a kettős nélkül nem lehetett volna haladni, fejlődni. Timár Sándor remek táncosként képes volt a tudását átadni a fiatalabbaknak.

Sajnos sokszor előfordul, hogy valaki nagyon jó táncos, de egyszerűen nem eléggé karizmatikus egyéniség ahhoz, hogy odafigyeljenek rá. Sándor egy mozgalom élére tudott állni.

– Sándor, a Mesti. Mikor kezdték el így hívni?
– 1971-ben néptánc tagozatot létesítettek a Balettintézetben, és őt kérték fel tanszékvezetőnek. Három osztályt vitt végig, tehát 12 évig tanított, ezt követően került az Állami Népi Együtteshez. Első osztályában olyan emblematikus alakok tanultak, mint: Zsuráfszky Zoltán, Farkas Zoltán, Román Sándor. A Mester megszólítás kötelező a Balettintézetben mind a mai napig, de mivel őt nagyon szerették a tanítványai, így a Mesti becenevet találták ki számára, amely elterjedt országszerte. Ezért választottuk ezt a könyv címéül is – mert belőle tényleg nincs több (mosolyog). Én 1970-ben kerültem a Bartók Táncegyüttesbe, ez az osztály 1971-ben indult, azonban mi gyakorlatilag együtt nőttünk fel: Sanyi folyamatosan felhozta őket a mi próbáinkra, néha pedig mi mentünk hozzájuk. Nálunk élő zene volt, a Sebő zenekar, a Muzsikás zenélt, fantasztikus volt a hangulat, és persze kőkemények voltak a próbák.

– Hogyan jött létre a Bartók Táncegyüttes?
– Sanyi egészen a SZOT Művészegyüttes megszűnéséig ott táncolt, amiből később Budapest Táncegyüttes lett, így itt maradt még egy darabig. 1958-ban a Vegyipari Dolgozók Szakszervezete táncegyüttest szeretett volna létesíteni, aminek ő 28 évesen annyira megörült, hogy inkább beáldozta a színpadi karrierjét, amihez, lássuk be, még nagyon fiatal volt. Elbúcsúzott tehát Molnár Istvántól, és megalapította a Bartókot. Ide kerültem később én is, a lehető legjobbkor, 1970-ben, mert ekkor kezdődött a megújulás folyamata, megalakultak az első táncházak, majd a táncházmozgalom, aminek szintén az improvizáció volt az alapja: táncházba ugyanis nem azért megy be az ember, hogy koreográfiákat tanuljon, hanem hogy megtanulja az alapokat, és onnantól már az önkifejezésé a főszerep.

Ők anyanyelvként tanították a táncot, ebben rejlett a vonzerő, no meg a közösségben: szólt a zene, jobbnál jobb zenekarok fordultak meg nálunk, Sebestyén Márta énekelt… Nyilvánvalóan ez egy forradalmi dolog volt.

– Hogyan lett Timár Sándor később a Magyar Állami Népi Együttes vezetője?
– Nos, Pozsgay Imre, aki akkoriban lett kulturális miniszter, azzal szembesült, hogy bár az országos mozgalom virágzik, az Állami Népi Együttes még mindig Mojszejev-stílusban táncol (a néptánc és a klasszikus balett ötvözete, a cselekményt hangsúlyozó koreográfia és a látványos, akrobatikus elemek használata. – a szerk.). A Sándor által elért eredmények meggyőzték, hogy ő a megfelelő ember arra, hogy megújítsa az Állami Népi Együttest. 1981-ben nevezte ki művészeti vezetőnek, és én is követtem őt mint fő munkatársa. Pozsgay Imre döntésének az alsóbb szinteken már nem örültek annyira, mert Sanyi nem volt párttag – ami akkoriban a vezető beosztások feltétele volt. Ezt a korszakot bizony megszenvedtük. Ha én meg tudnám számolni, hányszor hallottuk azt a mondatot, hogy „ha addig élek is, kirúgatom!” (nevet). A férjem egy olyan időszakban tudta sikerre vinni az együttest, amikor egyik nap feljelentették, másik nap leszedték a színpadról. Mondanom sem kell, a plakátokon is apró betűvel szerepelt a neve. A csapat összetétele is kettős volt: egyrészt oda szerződtek a balettintézetbeli tanítványai, részben viszont ott maradtak Rábai Miklós régi táncosai. Úgy kellett alkotnia, hogy közben egy új szemléletet kellett átadni nekik. Ez nem volt könnyű, de sikeresen megoldotta. Hosszú turnékra mentünk: Amerikában négyszer töltöttünk három hónapot, de bejártuk egész Európát, és voltunk Japánban, Taiwanon, Hongkongban is. Én már tulajdonképpen ebben az időszakban elhatároztam, hogy megalapítom a Csillagszeműeket, tehát mire Sanyi nyugdíjba ment, ez a magánkezdeményezés már két éve működött.

Kép

Timár Sándor

– Így egyik alkotói folyamat következett a másikból.
– Igen, sőt, létrejött egy felnőtt csoport is, aminek ő nagyon örült, hiszen nyugdíjasként folytathatta az aktív művészi munkát. A Csillagszeműek tehát egyrészt azért jött létre, mert ha már van öt gyermekem, szerettem volna, ha valahol táncolnak is, másrészt mivel az Állami Népi Együttesben Sanyinak tehetségéhez képest igen „visszafogott volt a marketingje”, én ezt megpróbáltam pótolni ezzel az új időszakkal. Akkoriban nem volt szokás, hogy magáncégként működhessünk, ezért sokan készítettek velem riportot, kérdezték, hogy biztos tudom-e, mit csinálok. Nem tudtam, de beletanultam (nevet).

Meggyőződésem, hogy szorgalommal és tehetséggel akkor is sokat el lehet érni, ha közben nem támogatnak milliárdokkal.

– Többször említetted a bűvös hármast: rend, fegyelem és hatalmas szeretet a gyerekek irányába – ezzel bármit el lehet érni. Hogyan valósítjátok ezt meg most, amikor egyre inkább a hatalmas szabadság felé tart a világ, és fakulóban vannak a népi kultúrában fontos értékek?
– Az az igazság, hogy nálunk ma sem nehéz megvalósítani ezt a szemléletet, mivel a Csillagszeműekben ezen alapszik az egész oktatási rendszer. Mivel három éves korukban vesszük fel a gyerekeket, mellettünk nőnek fel. A rend és a fegyelem a szabályokon alapszik: nem lehet például csúnyán beszélni, még a hülyét sem használhatják, mert mi így nem tárgyalunk egymással. Valamint a próbán nem szabad válogatni, olyan nincs, hogy te nem táncolsz valakivel, vagy nem fogod meg a kezét, ha párcsere van. Mindig azt mondom nekik, hogy „nem kell hozzá feleségül menni, csak táncolsz vele, és mész tovább”: így nem volt soha kirekesztés, megszólás. Névsorolvasáskor, énekórán, illetve amikor mi szólunk hozzájuk, síri csendet kérünk. Még valami, a testtartás: néhány fiatal borzasztóan járkál az utcán, lóg a karja, lába – ezekből a gyerekekből nem sugárzik az egészséges önbizalom, pedig anélkül nem lehet élni. Azonban nálunk a túlzott formája sem megengedett, nincs sztárkultusz: vannak nagyon jó táncosok, de csak egy sztár – a Sanyi bácsi.

A legfontosabb dolog, amit adhatunk a gyerekeknek, a sikerélmény, amit azzal biztosítunk, hogy már pici korukban színpadra visszük őket. Így nem alakulnak ki gátlások.

– Hány éve vagytok házasok, és te hogyan alkalmaztad ezeket az elveket a gyerekek nevelésénél?
– 46 éve vagyunk házasok, és most szeptemberben 50 éve, hogy a Bartók Együttesbe kerültem. Hihetetlen! Van egy alapelvem, úgy hívom, az egészséges elhanyagoltság elve, ami nagyon egyszerű: békén kell hagyni a gyerekeket, úgy, hogy mindig tudják azt, hogy ha szükségük van ránk, akkor mindig ott állunk mögöttük. Tudod, a gyerekek hihetetlenül meghálálják ezt a bizalmat. Sajnos azt látom, hogy ezzel nagyon sok szülő nincs tisztában. Ha anyuka-apuka túlságosan „nyomul”, a kapcsolat elromlik. Az is igaz, hogy olykor én is túlzásokba estem (nevet). Épp Geri fiam mesélte a karantén idején, hogy egyszer megkérdeztem tőle: „Gerikém, te hányadikos vagy?” Mivel Geri az ötödik gyermekem, nála már elvesztettem a fonalat. Matyi osztályfőnöke pedig a gimnáziumi évek végén felhívott, hogy ha nem probléma, szeretne megismerni… Hát igen, a mi életünk ilyen volt, de ettől függetlenül mindig összetartottunk, és segítjük egymást a mai napig. Visszakanyarodva, a gyerekeknek és a felnőtteknek sem a szabadságra, hanem biztonságra van szükségük. Nálunk, a Csillagszeműeknél az a kevés szabály mindig le volt fektetve, és ezt később annyira megszokják, hogy az életük részévé válik.

Kép

Timár Sándor gyermekei

– Mint apa és mint férj, milyen ember Timár Sándor?
– Azt szoktam mondani diplomatikusan, hogy a mi házasságunk különleges (nevet). Ebben minden benne van. Sanyi egy végtelenül jó ember, a gyerekek mindig is imádták. Mi valóban nem azok a típusú szülők voltunk, akik mindig leültek társasozni, villanyvonatozni a gyerekekkel, viszont a táncolás maximálisan összekötött bennünket. Sanyi mindig azt mondja, hogy ő a tehetségét a Jóistentől kapta, ő erről nem tehet. Annak, aki ilyen tehetséggel van megáldva, mindig is a művészi munka lesz az első helyen, ennek beáldoz mindent. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem törődik mással, nagyon is törődött ő, amennyit csak bírt, de a módjának valahogy mindig köze volt a tánchoz. De hogy egy másik példát hozzak: én nem szeretem az állatkertet, vidámparkot, így ezeket a gyerekprogramokat szívesen levette a vállamról (nevet). A viccet félretéve, ezt az áldozatot a néptáncért, amiről meséltem, az egész családunk meghozta, és egyikünk sem bánja. Voltak nehéz időszakok: Sanyinak rettenetesen nagyok voltak az elvárásai, de mi ezt sosem vettük rossz néven, mert mindig saját maga felé voltak a legnagyobbak.

– Érettségi körül mentél hozzá igaz?
– Másnap, az utolsó vizsga után, 18 évesen. Tehát én már mellette nőttem fel, ebben a munkatempóban, nekem ez egyáltalán nem szokatlan, valamint rengeteg segítséget kaptam a szüleimtől, a testvéreimtől és a barátainktól.

A gyerekeink felnőtt fejjel abszolút megértik, mi miért történt: az édesapjuk munkássága nélkül a magyar néptánc nem emelkedett volna olyan magas rangra a magyar és az egyetemes kultúrában, ahol jelenleg tart.

Ezt ki kell mondani. Timár Sándor a férjem, a mesterem és a főnököm is volt. Na, ezzel birkózzon meg valaki rajtam kívül! (nevet) Nehogy azt hidd, hogy ez engem bármikor is negatívan érintett. A jelenlegi helyzetben pedig a lehető legmagasabb minőségben kell mellette lennem, és persze a „birodalomnak” is működnie kell… Ezt meséltem? Halmos Béla mondta egyszer: „A Timárék? Hát az egy birodalom.”

Isten éltesse Timár Sándort, a „birodalom” megalapítóját, a magyar néptánc emblematikus alakját!

Wood és társai a COVID-19 járvány első hulláma idején, 2020. március 1 és július 7. között, 310.000 egészségügyi dolgozó esetében vizsgálták meg, hogy van-e hatása a fertőzésre és annak súlyosságára, ha valaki kisgyermekekkel (0–11 év) él egy háztartásban.

Az eredmények szerint – a többi lehetséges befolyásoló tényező kizárása után is – a megfertőződés esélye már az egy gyermekkel együtt elő felnőttek körében is csökken, két vagy több gyermek pedig még tovább csökkenti a kockázatot.

Hasonló, bár gyengébb összefüggést találtak a betegség súlyosságát illetően: kevesebb esetben volt szükség kórházi kezelésre azoknál a felnőtteknél, akik gyermekekkel élnek együtt.

A 2020. szeptember 22-én a medrxiv.org oldalon közzétett előzetes kutatási összefoglaló szakmai bírálaton (peer review) még nem esett át, így tudományos folyóiratban sem jelent még meg. 

Gyermekeknél a COVID-19 betegség általában enyhe lefolyású vagy tünetmentes. Ennek okai még nem ismertek, de egyes elméletek szerint szerepe lehet benne annak is, hogy a gyermekek immunrendszere könnyebben legyőzi új koronavírust. Egyrészt a bölcsődei, óvodai, iskolai zárt közösségekben több más koronavírus által okozott, enyhe fertőzés terjed, és az ezek ellen termelt specifikus antitesteket az új koronavírus ellen is be tudja vetni a szervezet. Másrészt a vírus bejutását, elterjedését lassító nem-specifikus immunrendszer folyamatosan „edzésben van” gyermekkorban az oltási programok és az oktatási intézményekben gyakori légúti fertőzések miatt.

Elképzelhető, hogy a gyermekekkel együtt élő felnőttek azért ellenállóbbak a COVID-19 betegség kórokozójával szemben, mert az ő szervezetüket is folyamatosan érik ugyanezek a hatások, hiszen a gyermekek gyakran hurcolnak haza fertőzéseket.

A kutatók szerint a kimutatott összefüggést más környezetben és más csoportokban érdemes tovább vizsgálni, ahogy azt is, hogy fennáll-e olyanok körében is, akik foglalkozásuk révén kerülnek szoros kapcsolatba gyerekekkel, például az óvodákban, iskolákban. 

 Manapság egyáltalán nem könnyű a felnőtté válás: egy folyamatosan változó, komplett útvesztőben kell rálelnünk a saját utunkra, de könnyen előfordulhat, hogy mire a végére érünk, az út már nem vezet sehova. Nem csoda hát, hogy a kamaszkor egyre inkább kitolódik, huszonéves emberek elveszetten lődörögnek a világban, kezdhetik elölről azt a nyavalyás identitáskeresést, holott hiányzik már belőlük a 17-18 évesek lelkes lobogása, idealista optimizmusa. A valóság egyszer csak benyomul az életükbe és az ábrándképeknek befellegzett.

Ebben a cipőben jár Szentesi Áron is, aki huszonkilenc éves korára elvégezte az ELTE filmtörténeti szakát, ami talán még akkor is kockázatos lépés lett volna, ha Magyarország lenne a filmkészítés fellegvára, nem pedig Hollywood. A barátnője egyik napról a másikra, létezésének minden apró jelével együtt elhagyta – igen, még a lefolyóba ragadt szőke hajszálai is eltűntek – kisétált Áron életéből, aki kénytelen rádöbbenni, hogy ez itt a magyar valóság, és ha nem akarja, hogy még huszonkilenc évesen is az anyukája fésülje ki a hajából a gubancokat, akkor sürgősen fel kell nőnie ehhez a szürke realitáshoz és magáévá kell tennie a felnőtt lét minden csínját-bínját. Egy átmulatott éjszaka homályos részletei többek között egy Portugáliába szóló repülőjegyet is rejtenek, ennek felismerése először a kétségbeesés szélére taszítja Áront – a szülei egy havi fizetését költötte erre – ugyanakkor, talán mégis ez lehet a felszabadulás kulcsa.

A felnőttség nehéz mesterség

A film okos humorral dolgozik, könnyed hangvétellel, olykor kacagtató jeleneteken keresztül mutatja be a mai magyar valóságot. A mostani gazdasági helyzet, illetve a létbizonytalanság miatt a fiataloknak egyre nehezebb elhagyni a családi fészket és megvalósítani azt az életfeladatot, hogy érzelmileg és anyagi szempontból is leváljanak a szülőkről, és a maguk útját kezdjék el járni, annak minden örömével és bánatával együtt. Áron példáján keresztül jól látható, mennyire nehéz ma elhelyezkedni, munkát találni, otthont teremteni, megvalósítani önmagunkat. Áron édesanyjához hasonlóan minden anya aggódik a gyermekéért, próbál a lehető legtöbbet tenni csemetéje boldogulása érdekében, még akkor is, ha a gyermek elmúlt húszéves, netalántán már a harmadik x-et is elhagyta. Áron szülei látszólag minden tőlük telhetőt megtesznek, édesanyja bevásárol neki a portugál út előtt, s úgy civakodnak a nyitott bőrönd felett, mintha fiuk nem huszonkilenc, csupán kilenc éves lenne.

Egy darabig valóban jól jön a biztos anyagi háttér, az érzelmi támasz és gondoskodás, amit a szülő nyújtani tud, ugyanakkor egy bizonyos idő után mindez terhessé válhat. Ha a szülő mindig mindent megold a gyereke helyett, akkor elveszi tőle az esélyt, hogy megtapasztalja az énhatékonyság érzését.

Áron valószínűleg jó öt év csúszással végzett az egyetemen, és eddigi életében még egy napot sem dolgozott. Ezek a tények felvetik a szülői felelősség kérdését is. Szülőként érdemes határokat húzunk, amelyekhez következetesen tartjuk magunkat. Beszéljük meg, hogy meddig vagyunk hajlandóak anyagilag támogatni a gyermekünk tanulmányait, mennyi csúszás fér bele a diploma megszerzésébe, mikortól várjuk el, hogy az immár felnőtt gyermek a saját lábára álljon. Bár a filmbéli Áron szülei megfogalmazzák elvárásaikat, ezt nem elég határozottan teszik, és egymással való civódásaikkal, túlféltő gondoskodásukkal pont ellentétes hatást érnek el.

Kép

Részlet a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan c. filmből

Talán ez is közrejátszik abban, hogy Áron félig-meddig benne maradt a gyerekszerepben, tehetetlennek, mihasznának érzi magát, ugyanakkor a kényelem miatt eleinte kevéssé motivált arra, hogy mindezen változtasson. A mai világban ugyanis szinte lehetetlen egyről a kettőre jutni megfelelő önismeret, célok és tudatosság nélkül, mivel a külvilág ijesztő, bizonytalan, s a fiatalok olykor még azt sem tudják, pontosan merre tartanak, mit várnak el tőlük: örök ifjak maradjanak vagy magukért és másokért is felelősséget vállaló érett felnőtté váljanak?

A lehetőségek tárháza szinte végtelennek tűnik, a világ bármely pontján munkát lehet vállalni, számtalan lehetőség közül lehet választhatni, még a csapból is az folyik, hogy az ember mindent elérhet, amit megálmodott magának, csak akarnia kell. Ugyanakkor a döntésképtelen fiatalban a számtalan választási lehetőség csak még tovább fokozza az alkalmatlanság, illetve a tehetetlenség érzését, mert azt éli meg, hogy ennyi alternatíva közül igazán illene megtalálnia a saját útját, vagy legalábbis egy olyan pályát választania, ahol kisebb-nagyobb sikereket érhet el, és aki erre nem képes azt a társadalom kimondva- kimondatlanul is vesztesnek címkézi. Emellett számos másfajta szorongás, félelem felütheti a fejét, ami leküzdendő akadályként tornyosul a fiatalok előtt. S ha mindez nem lenne elég, az iskolapadból kikerülő fiatal kénytelen szembenézni azzal is, hogy az oktatás világában hosszú évek alatt megszerzett papír és elméleti tudás a munkaerőpiacon való érvényesüléshez önmagában gyakorta kevésnek bizonyul.

Sietők és késlekedők

A szakirodalom kapunyitási pániknak nevezi azt a fajta szorongást, amelyet a felnőttkorba lépő fiatalok az önálló, független élet küszöbén élnek át. Az állást vállaló, a „társadalom hasznos tagjaként” karriert építő, illetve a passzív, céltalanul lézengő fiatal egyaránt átélheti ezt a szorongást. Az első esetben elégedetlenséggel telve tekint a munkájára, csalódott, mert úgy érzi, nem ezt várta az élettől, illetve szorong, hogy nem képes olyan fokú teljesítményre, amilyet elvárnak tőle. A második esetben pedig bele sem kezd az önálló életbe, hanem mindenfajta motiváció és céltudatosság nélkül éli az életét.

Áron a passzivitással társuló kapunyitási pánik tökéletes iskolapéldája, elveszítette az önmagába vetett hitét, hirtelen nem tudja kicsoda ő a barátnője nélkül, állás nélkül, úgy érzi mind a barátai, mind a szülei terhére van, és mindenki sokkal előrébb tart a nagybetűs Életben, csak ő ragadt le valahol a nagy út kezdetén.

A kapunyitási pánik esetében is a megelőzés a leghatékonyabb ellenszer. A célok kijelölése ezen belül is a konkrét életcél megtalálása nem könnyű feladat, ezért elkél a támogatás a szülők és a pedagógusok részéről. Előfordulhat, hogy a kamasz könnyen meghozza a döntést, hirtelen beleugrik valamibe, amit valójában nem gondolt át alaposan, és nem látta át a választásának következményeit. Az efféle döntést a pszichológia „korai zárásnak” nevezi, ami sok bonyodalmat okozhat a későbbiekben, amikor a fiatal szembesül a következményekkel és megbánja elhamarkodott döntését. A másik gyakori probléma a halogatás, amikor a serdülő sehogy sem dönt, egyszerűen képtelen a választásra. Ugyanis amint elköteleződik valami mellett, minden másról le kell mondania, és ezzel a felelősséggel nehéz megbirkózni. Ezt a fajta döntésképtelenséget a pszichológia „identitás-diffúziónak” nevezi, ami azt a veszélyt rejti magában, hogy a fiatal céltalanul éli az életét, s nem vállal felelősséget a saját sorsáért.

Kép

Részlet a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan c. filmből

Szülőként érdemes odafigyelni arra, hogy gyermekünk milyen pályát választ, szelíden terelgetve, a személyisége, képességei és az érdeklődési köre alapján legmegfelelőbb pálya irányába. Lényeges, hogy ez ne olyan munkakör legyen, ami valójában a szülő álma, vagy egy jól hangzó, magas presztízsű, esetleg divatos szakma, hanem valóban a gyermek kvalitásaihoz, illetve vágyaihoz alkalmazkodjon. A pályaválasztási tanácsadás sokat segíthet a döntéshozatal során, bátran vegyük igénybe ezt a szolgáltatást, amely gyakran a Nevelési Tanácsadókban is elérhető.

Amennyiben valaki gyerekfejjel rossz döntést hozott, ne féljen változtatni és tovább- illetve átképezni magát. Ugyanakkor ez a lehetőség ne szolgáljon mentségül arra, hogy folyamatosan kitolja a munkába állás, és az önálló felnőtt lét elkezdésének időpontját. A leginkább megfelelő állás megtalálásban sokat segíthet, ha már a tanulmányai mellett is vállal, akár önkéntesként is, valamilyen munkát.

El kéne indulni

A történetből az is jól leszűrhető, hogy mennyire ragaszkodik az ember a megszokott dolgaihoz, ugyanakkor bármikor beállhat valamilyen nagy változás az életünkben, amit még akkor sem könnyű feldolgozni és elengedni, ha az ember csak huszonkilenc éves, és még előtte áll az egész élet. S mindezek mellett ott van még az az általános emberi félelmünk is, hogy az egész küzdelemnek valójában semmi értelme sincs, létezésünk, tetteink, tulajdonképpen az egész életünk mit sem számít. Ugyanakkor ezt az egzisztenciális szorongást éppen azáltal leszünk képesek legyőzni, ha megtöltjük a létünket értelemmel és felelősséget vállalunk az életünkért. A céltalan vagy éppen a cél előli menekülés nem vezet sehova. Talán ez az egyik oka, amikor egy-egy külföldre költözés, kivándorlás kudarcba fullad.

Kiderül ugyanis, hogy ott a messze idegenben is ugyanazokkal a nehézségekkel, bizonytalanságokkal kell szembenézni, világossá válik, hogy saját magunk elől nem menekülhetünk el. Máskor pedig éppen az új környezet szegődik mellénk segítőtársul a célunk megtalálásában, s valahogy más fényben kezdjük látni önmagunkat, illetve a problémáinkat is.

Nem muszáj mindenkinek Portugáliáig utazni ahhoz, hogy megtalálja önmagát, ugyanakkor igen is útra kell kelni, még akkor is, ha csak a szomszéd utcáig megyünk. Meg kell ismernünk a világot, szembe kell szállni a problémakupacoknak álcázott sárkányokkal, s a végén még egy fele királyság s a világ összes kincse is a miénk lehet.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Február 5-én nyerted meg a Bocuse d'Or magyar döntőjét. Volt időd pihenni?
– Két-három nap szünet után egyből megkezdtük a felkészülést az európai döntőre, ez mindennap 8-10 órás kemény munkát jelent a konyhában, csak vasárnap pihenünk. A versenyen minden másodpercre pontosan ki van számolva, éppen ezért minden mozdulatot pontosan be kell gyakorolnunk. A felkészülés kezdeti szakaszában a megadott témákra – ez idén az észt fürj és a dél-észtországi tenyésztett afrikai harcsa lesz – kitaláljuk a saját verzióinkat. A receptek megalkotása nagyon hosszú folyamat, csakúgy, mint az elkészítéshez szükséges gépek, eszközök és alapanyagok beszerzése. Amikor kiderült, hogy május helyett októberben lesz az európai válogató, egy ideig mi is várakozó állásponton voltunk, az egyik versenyétel témáját, a harcsát tavasszal még nem is lehetett tudni. Június elején viszont újra felvettük a fonalat, és gőzerővel készülünk mindkét témával.

– A Babelbe érkezésed óta cél volt a Michelin-csillag megszerzése?
– Nekem 14 éves korom óta ez volt a célom. A szüleim éttermén kívül csak csillagos éttermekben dolgoztam Párizsban, Dublinban és Londonban, és az volt az álmom, hogy egyszer saját csillagos éttermet vezethessek, ezért nagyon örültem, amikor négyéves munka után, 2019-ben megkaptuk az elismerést. A következő álmom a két csillag, és persze a Bocuse d'Or megnyerése. Ez egy olyan szakma, ahol soha nem mondhatod, hogy a csúcson vagy, mert mindig van feljebb. Az a legfontosabb, hogy nem szabad elszállni, és csak a legnagyobb célt érdemes kitűzni. Időközben meghoztam azt a döntést is, hogy nem dolgozom tovább a Babelben, mert most minden idegszálammal a Bocuse d’Orra szeretnék koncentrálni.

Kép

Észt fürj - Kép: Páczai Tamás

– Milyen alapanyagokkal dolgozol szívesen?
– Székelyföldön, Kézdivásárhelyen születtem, gyerekkoromban a nyári vakációkat a nagyszüleimnél töltöttem egy kis faluban. Láttam, hogy mennyi munkát kell beletenni a zöldségbe, hogy az asztalra kerülhessen, ezért az összes részét felhasználom, semmit nem dobok ki. Szintén a gyökereim miatt gyakran erdélyi, de még ott is elfelejtett alapanyagokat használok, ilyen a zuzmó, a fenyő, az erdei gyökerek, a széna. Az állatoknak olyan részeit is felhasználom, amit más kidobna, például a belsőségeket és a tehéntőgyet. Szerintem az a konyhaművészet, ha olcsó alapanyagból nagyot tudsz alkotni. Például a belsőségek közül majdnem mindenki a kacsamájat használja, én viszont inkább csirkemájjal dolgozok, amit sokan megvetnek.

A versenysiker az egész magyar gasztronómiát felpezsdíti

A rangos versenynek a magyar gasztronómia egészére gyakorolt hatásairól és az ágazat jövőjéről kérdeztük Könnyid Lászlót, a Magyar Turisztikai Ügynökség (MTÜ) vezérigazgató-helyettesét. 

– A Magyar Turisztikai Ügynökség hogyan kapcsolódik be a Bocuse d'Orra készülő magyar csapat munkájába?
– A magyar gasztronómiában egy évtizede rendszerváltás van. 2010-ben indult el a gondolkodás a versenyen való részvételről, és már 2012-ben magyarországi selejtezőt rendezhettünk, amit Széll Tamás nyert meg. A 2016-os év nagyon fontos a verseny magyarországi történetében, akkor nyerte meg a Budapesten rendezett európai döntőt Széll Tamás, aki később, a 2017-es lyoni világdöntőben az előkelő 4. helyet szerezte meg, és két különdíjat is elhozott csapatával. Azóta a magyar döntő győztesével szemben nagyok az elvárások ez a megmérettetés nemcsak a főzési képességekről és az alapanyagokról, hanem a versenyzők álló- és koncentrációképességéről is szól.

Kép

Kép: Páczai Tamás

A Magyar Turisztikai Ügynökség részéről jelentős az anyagi részvállalás, hogy a versenyző nyugodtan tudjon dolgozni, ezenfelül a Bocuse d'Or Akadémia egyesületével együttműködve végigkísérjük a felkészülés teljes folyamatát, így szakembereink idén aktívan részt vettek a február 5-én rendezett magyar elődöntő szervezésében, követik a felkészülést a tallinni európai döntőre, majd a 2021-es lyoni döntőre, ha lesz.

– Mennyire befolyásolja a versenyzőket a koronavírus okozta rendkívüli helyzet?
– A koronavírus komoly kihívások elé állította a turizmus-vendéglátás szektort az elmúlt időszakban. De a gyors és összehangolt kormányzati és szakmai intézkedéseknek köszönhetően a belföldi forgalom a tavalyi rekordévet is túlszárnyalta a nyári időszakban – ez a forgalomemelkedés kedvező hatással volt a vidéki vendéglátókra is. A most zajló őszi kampányok a szezonhosszabbítást célozzák, ami szintén tovább erősíti majd a vállalkozásokat. Mint az élet minden területére, így erre a versenyre is hatással van a járványhelyzet. Úgy gondolom, hogy a versenyidőpont csúszása még több időt biztosít arra, hogy a döntőre felkészüljenek a résztvevők. A legfontosabb szempont ebben az időszakban is az, hogy a séfek a felkészülésre koncentráljanak, és ne foglalkozzanak mással. A döntő küszöbén Magyarország szeme Istvánon van.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Miért segíti ennyire aktívan a Magyar Turisztikai Ügynökség a magyar részvételt? Egy ilyen verseny jellemzően a szakma elitjének szól. A döntő ugyan megtölt egy kisebb csarnokot érdeklődőkkel, de Magyarországon sok ezer étterem és büfé üzemel.
– Istvánék, de a korábbi Bocuse d'Oron versenyző magyar séfek eredményei is mind a szakmát népszerűsítik, évekkel ezelőtt Széll Tamás sikereinek komoly visszhangja volt nemzetközi szinten is. Mi azt látjuk, hogy ha valaki nagy eredményt ér el a világ legrangosabb csúcsgasztronómiai versenyén, akkor a fiatalok már nem szakácsok, hanem séfek akarnak lenni! A Bocuse d'Or magyar versenyzői tehát felpozicionálták a szakmát, ismét érték lett a vendéglátásban dolgozni. A másik hozadék az, hogy a versenyzők tudása és eredményei eljutnak a vendéglátás minden színterére. Budapesten már öt olyan étterem van, amelyik egy Michelin-csillaggal rendelkezik, és egy olyan, amelyik két Michelin-csillaggal (az Onyx). Szerintünk ez a szám tovább fog emelkedni a következő években. A magasan jegyzett éttermek száma is egyre nő, és érzékelhető, hogy az olcsóbb szegmensben is országszerte minőségi javulás történt.

– Milyen irányba halad a magyar gasztronómia?
– A Magyar Turisztikai Ügynökség nemcsak a hazai ízek és gasztronómiai kultúra, de a helyi alapanyagok mellett is minden lehetséges eszközzel kiáll. Fontos a hagyományok megőrzése, az egészséges táplálkozás, és ezen keresztül a hazai gazdaság, és a benne tevékenykedő kisvállalkozások, helyi termelők, családok megélhetésének támogatása. Éppen ezért az MTÜ elkötelezett abban, hogy szerepet vállaljon a termelőtől az asztalokig vezető szolgáltatási lánc lerövidítésében, és a helyi termékek, minőségi, hazai alapanyagok népszerűsítésében.

Kép

Vad brokkoli - Kép: Páczai Tamás

Az Ügynökség három fontos szempont alapján állt be a Bocuse d'Or Hungary mögé. Budapesten bővíteni szeretnénk a Michelin-csillagos és a több csillagos éttermek számát, de ugyanilyen fontos, hogy a Bib Gourmand vagy a tányér minősítéssel jelzett éttermek száma is gyarapodjon. Ha ezekből több lesz, akkor az a vendégek számában is megmutatkozik majd, még népszerűbbek lesznek a hazai séfek és a vendégek ízlése is kifinomultabbá válik idővel. Ezek a budapesti sikerek a fejlődő pályára lépett vidéki vendéglátást is erősítik, így még több jó étterem, cukrászda és kávézó lesz azokon a helyeken, amelyek népszerűek a hazai és külföldi utazók körében is. A legnépszerűbb úti célok esetében – mint a Balaton és a Dunakanyar – már látjuk a kedvező jeleket, a büfék és street food éttermek jó része a minőségi irányba mozdult el az elmúlt 1-2 évben.

– Hogyan segíti az ügynökség a vidéki vendéglátók szakmai fejlődését?
– 2019-ben elindítottunk egy edukációs roadshow-t a Pannon Gasztronómiai Akadémiával együttműködve, amelynek idén négy állomását rendeztük meg. Ezen-kívül a vendéglátásban dolgozók részére bor- és kávéismereti továbbképzéseket, valamint cukrásztréninget szervezünk az ország több helyszínén, illetve a SVÉT-tel (Stílusos Vidéki Éttermiség) közösen a vidéki alapanyag-ellátás biztosításának javításán dolgozunk. 

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült. 

A Tér egy központi adatbázis, amelyen keresztül az orvosok és a gyógyszerészek kommunikálnak egymással.

Viszonylag kevesen tudják – pedig nagyon fontos közérdekű információ –, hogy aki ügyfélkapus azonosítóval rendelkezik, az az eeszt.gov.hu (EESZT Lakossági Portál)ra belépve az összes saját betegdokumentációját – gyógyszerrendeléseket, beutalókat – láthatja, s rendelkezhet az adataival.

Akinek még nincs ilyen azonosítója, az pedig valamelyik Kormányablakban tud magának és esetleg annak a hozzátartozójának is igényelni, aki majd meghatalmazná őt az e-receptjei kiváltására. A koronavírus világjárvány miatt bevezetett rendkívüli jogszabályok jelenleg nem teszik kötelezővé ezt a formális meghatalmazást, amely a későbbiekben azonban segítheti egyes visszásságok kiküszöbölését.

„Az eRecept rendszer az indulása óta sok változáson ment keresztül, és a még előforduló hibái ellenére is előremutató újításnak tekinthető – mondja dr. Tóth Mária. – De arról is muszáj szót ejteni, hogy mire nem használható. A betegek számos esetben azzal a kérdéssel telefonálnak ugyanis, hogy amit az orvos felírt nekik, az bent van-e már a rendszerben. Nos, mi adatvédelmi okokból nem válaszolhatunk erre a kérdésre telefonon, csak személyesen. Akkor is elsősorban magának a betegnek, vagy annak, aki a beteg TAJ-számával rendelkezik, saját magát pedig személyazonosító okmánnyal igazolja. Sok idős betegünk van ráadásul, akik nem internethasználók. Ők nem feltétlenül tudnak eligazodni az EESZT Lakossági Portálon, ezért az ő esetükben sokat segít, ha a Térben lévő gyógyszerlistát kinyomtatva kézhez kapják a gyógyszertárban.”

Az e-receptek egyszerűsített kiváltási módja nagyon kényelmes és gyors a gyógyszerekért betérőknek.

Már az orvos által kinyomtatott felírási igazolás nélkül, csupán TAJ-szám ismeretében a kiváltó – önmagát igazolva – hozzájuthat a patikaszerhez. Viszont, ha épp leáll vagy akadozik a rendszer, akkor csak az orvos által a betegnek átadott, lebélyegzett és aláírt felírási igazolás ellenében adható ki a gyógyszer. Azt is kevesen tudják, hogy elektronikus személyi igazolvánnyal is kiválthatunk e-receptet, pusztán a PIN-kódunk megadásával. Aki tehát tudja az e-személyije PIN-kódját, annak még a TAJ-kártyáját sem kell használnia. Az e-recept kb. annyi idő alatt megjelenik a gyógyszertár rendszerében, mintha az orvos mondjuk egy e-mailt küldene oda. Összegezve tehát: a szakember szerint a rendszer működőképes.

A lényeg, hogy a fejlesztése ne álljon meg, és minél kevesebb fennakadás legyen a folyamatos üzemelésében.

Nagy kérdés ugyanakkor, hogy aki nem mozdulhat ki az otthonából – és más sem tud segíteni neki –, az hogyan jut gyorsan gyógyszerhez.

„A gyógyszer-gazdaságossági törvény 2007-es módosítása óta különbséget kell tennünk házhozszállítás és csomagküldés között – magyarázza a szakgyógyszerész. – Csomagküldéssel rendelhetők a webáruházakból a vény nélküli gyógyszerkészítmények, az étrendkiegészítők, a kozmetikumok. A vényköteles, TB-támogatást élvező gyógyszerek házhozszállításához azonban szakképzett személy kell, aki a gyógyszertárak munkaerőhiánya miatt kevés patikánál áll e célra rendelkezésre (ő a minimális működéshez szükséges létszám feletti kell hogy legyen). Külön működési engedély-módosítás nem szükséges, azaz bármelyik patika elkezdhet bármikor házhoz szállítani, néhány cégnél vannak is már ilyen kezdeményezések. Nekik sok mindenre kell figyelni: ellenőrizve a megrendelő jogosultságait, szakképzett személynek kell összeállítania, házhoz vinnie a gyógyszert, 14 éven alulinak nem adhatja át, és szakmai információkkal kell hogy szolgáljon a betegnek. Minden lépést szigorúan dokumentálva.”

Az egyik nagy patikaláncnál lehetőség van már a vény szerinti gyógyszert lefoglalni az interneten.

Visszaigazolást kap róla, mint egy rendelésről, és amikor az rendelkezésre áll a patikában, mehet is érte. A megrendelése már előre összekészítve várja a gyógyszertárban, az átvétel során pedig megkapja mellé a szükséges szakmai információt egy szakembertől.

Nem véletlen az áthallás a fenti idézet záró sora és az Édes Anna című regény központi jelenete között: „Föl a fejet, Moviszter, sursum corda, föl a szívet, csak föl a szívet!” – így biztatja önmagát Moviszter doktor, mielőtt a tanúk padjához lép.

A magyar kulturális köztudatban az Édes Anna az egyik legismertebb irodalmi alkotás azok közül, amelyek a száz évvel ezelőtti apokaliptikus időszakban játszódnak. Az már kevésbé ismert, hogy Kosztolányi 1920-ban Vérző Magyarország címmel irredenta antológiát szerkesztett. Halála előtt, Márai Sándor nekrológja szerint, már betegen és csüggedten azt mondta: „a magyar író Trianonba hal bele.” Ennek az elbeszélhetetlen traumának az elbeszélése egész életében foglalkoztatta.

A Petőfi Irodalmi Múzeum új kiállításával arra vállalkozott, hogy rendhagyó módon egyetlen irodalmi mű világán keresztül mutassa be a száz évvel ezelőtti korszakot, és idézze fel Trianon emlékezetét. A látogató a regény világába lépve fedezheti fel a Krisztinavárosban játszódó történet máig velünk élő legendáit, és megismerheti a történelmi eseményeket korabeli fotók, filmhíradó felvételek és plakátok segítségével.

A tárlaton emellett egy különleges digitális installáció, a mű parafrázisát 360 fokban bemutató vetítés viszi térbeli és időbeli utazásra a nézőt, amelyet közismert szinkronszínészek által felmondott hangjáték kísér. Mindez együtt folyamatos „flow” élményt biztosít a közönség számára.

A részletekre kíváncsi látogatónak lehetősége nyílik arra is, hogy megálljon és játékba invitálja a művet, illetve hosszú idő óta először megtekintse Kosztolányi Dezső eredeti kéziratait. 

Támogatott tartalom.

– Vannak olyan sérelmek, traumák, rossz élmények, amelyeket gyermekkorunk óta cipelünk magunkkal. Meg lehet tőlük szabadulni valahogyan?
– A gyermekkorban átélt traumák egy részét szerencsére nem kell „átcipelnünk”. A traumák bizonyos típusú személyiségeket jó irányba is alakíthatnak, ugyanis ha el akarok kerülni olyan helyzeteket, amelyeket átéltem, akkor erre tudatosan törekszem. Más személyiségű ember viszont beleragadhat a traumák emlékébe, akár tudattalan szinten is. Szorongó lehet, vagy éppen a szorongását enyhítendő, belemenekülhet rossz kapcsolatokba, akár alkoholba is. A felnőttkori szorongásokban, depressziókban, rossz párválasztásban, rossz munkahely-választásban benne lehetnek a gyermekkori mintázatok. Ha az illető elkezdi elemezni, vagy szakember segítségével feltárja a pszichés problémái okát, az segít. Természetesen segít a tudatosság, az élettapasztalat, sőt a felnőttkori jó társas környezet is.

A fojtogató múlt feldolgozása, majd elengedése hosszú lelki munkát igényel. Ez egy komoly gyászmunka. A múlt érzelmi emlékeinek hatása, a jelen nehézségei és a jövő bizonytalansága nehezítheti az elfogadást. Nem lehet megúszni a gyászreakciót. Ezenkívül az elmúlt jót is nehéz elengedni.

Millió pszichológiai hatás befolyásol minden érzelmet, cselekedetet, helyzetet, viselkedést. Így az elengedés stratégiáját is egyénenként befolyásolja az örökölt sors, a szülői minta, a tanulmányok, az átélt traumák, de az átélt pozitív események, érzelmek, anyagi biztonság, támogató társas kapcsolatok – elismerés, szeretet, szerelmek is.

– Egy felnőttől – akár szülői, akár szakmai vagy általános emberi szerepben – sokszor maximális odaadást, rugalmasságot, nyitottságot várunk el. Megalapozott ez az elvárás?
– Az nagyon veszélyes, ha maximális az elvárás odaadásban, rugalmasságban, nyitottságban. Az lenne a kívánatos, azt szeretné mindenki – gyermek is, felnőtt is –, hogy értsék meg őt, és ismerjék el a pozitív tulajdonságait; segítsék őt, ha nem tud elég nyitott, őszinte lenni. Minden embernek empatikusnak kéne lennie minden szerepében: szülő–gyerek, férj–feleség, főnök–beosztott, tanár–diák kapcsolatban is. Hiszen ha megértéssel, érdeklődéssel fordulunk egymáshoz, azt azonnal észreveszi a másik, és hálás tud lenni ezért a figyelemért. Meg lehet szelídíteni gyerekeket, felnőtteket egy-egy jó szóval, egy-egy finom gesztussal, segítő kommunikációval, jó tanáccsal.

– A munkahelyi konfliktusokban, a főnökkel, munkatársakkal vagy beosztottakkal való viszonyban hogyan lehet megtalálni az elengedés egyensúlyát? Mit érdemes elnézni, és mit nem szabad szó nélkül hagyni?
– A munkahelyi konfliktuskezelést több szakterület szakemberei is tanítják. Pszichológusok, coach-ok konfliktuskezelő tréningeket tartanak, kommunikációfejlesztő technikákat tanítanak. Nagyobb cégek, vállalatok élnek is a lehetőségekkel. Sajnos több munkahelyi közösséghez nem jutnak el ezek a lehetőségek, és bizony hosszú, kínos helyzetek keletkeznek, több embert hosszan megsebezve.

Ha a főnök elnézi a hibákat, azzal nem tesz jót a közösségnek, mert a hibázó emberre haragudni kezdenek a többiek. Ha az egész közösség valamilyen álhumánumból elnézi a munkatársuk hibázását – például azért, mert szegénynek sok baja van a családjában –, akkor a hibázó munkatárs nem fogja észrevenni, hogy neki egyenlő munkateljesítményt kéne nyújtania, és akár el is szemtelenedhet.

A szőnyeg alá söprés nagyon veszélyes, mert feszültséget gerjeszt az egész közösségben.

Mindent meg lehet beszélni megfelelő higgadtsággal, asszertív kommunikációval. Egymás megbecsülését jelenti, ha őszinte támogató légkörben, világos elvárások mellett dolgoznak a közösségben.

– A házasságokat sok esetben megmérgezi a szülőkhöz kötődés problematikája. Mennyire kell elszakadnunk a szülői háztól, egyáltalán el tudunk-e szakadni? Milyen okai és következményei lehetnek, ha nem sikerül a leválás?
– Ha az elengedés egészséges határáról beszélünk, akkor csak azt szabad megtartanunk, ami épít, ami lelki egyensúlyt biztosít. Ha mások befolyásolnak bennünket, hogy elszakadjunk valakitől, valamitől, az frusztráló helyzetek elé állít. Ezekben a helyzetekben problémamegoldó képességünk segít. Ha az elszakadási problémáktól menekülünk, az nem szűnik meg, hanem őrlődhetünk rajta, a tudattalanunkból újból és újból előtör az emlék. Súlyos lelki problémákat, pszichoszomatikus zavarokat okozhat.

Kép

Dr. Hídvégi Márta

A szülői háztól nem kell elszakadni soha. Időben változó, megfelelő szerepeink, kapcsolattípusaink vannak a szüleinkkel kamaszkorunkban, fiatal munkakezdőként, házasságunk után, gyermekeink születése után. Amikor kialakul a saját identitásunk, önmegvalósításra törekszünk. Akkor van baj, ha mások elvárásának akarunk megfelelni, ha mások nem akarnak bennünket elengedni. Az egyik legnagyobb konfliktushelyzet az életben a leválás a szülőkről. Ha a szülők ezt elszakadásnak élik meg, az elengedés technikájával nem tudnak bánni, akkor a gyermekükben lelkiismeret-furdalást okozhatnak, saját magukban pedig a szeretet átalakulhat szemrehányássá, haraggá.

Nagyon nagy konfliktusforrás az is, ha a párkapcsolatban egyensúlyvesztés történik: például ha a párunk családjára féltékenyek vagyunk, vagy haragszunk a párunkra azért, mert szerintünk túl sokat foglalkozik a saját családjával; vagy éppen a szülők nem elégedettek a párválasztással. Sokszor ez feloldhatatlan, tragédiák sorát tudnám példának hozni az ilyen helyzetekre.

A másik véglet is gyakori: a szülőkkel nem törődő fiatal vagy idősebb párok esetében az elhagyott, elhagyatott szülők szenvednek, hiányzik nekik, hogy nem láthatják unokáikat. Számtalan rossz élethelyzetet ismerek.

A jó példák bemutatására lenne szükség, azokból lehet igazán tanulni.

– Ragaszkodásunk a tárgyakhoz – azok túlzott gyűjtögetése vagy épp könnyed selejtezése – mit árul el rólunk?
– Ha nem ismerjük az adott személyt, aki szenvedélyesen gyűjtöget vagy éppen selejtez, akkor nem tudhatjuk, hogy milyen okból is teszi ezt, tehát ez az egy túlzott tevékenysége nem árul el róla semmit. Megrökönyödést, ellenszenvet, értetlenséget érezhetünk iránta, de vigyázzunk: a tárgyakhoz való viszony egyik szélsősége sem kóros önmagában, ha tudatos határt szab neki a gyűjtögető vagy a selejtező. Lehet, hogy mi könnyed selejtezőnek vagy kóros gyűjtögetőnek jellemzünk valakit a környezetünkben, de számára ez egyáltalán nem könnyed vagy kóros, hanem az elhárító mechanizmusának egyik megjelenési formája.

– Az önmagával és másokkal harmóniában élő ember hol helyezkedik el az elengedés és ragaszkodás közötti skálán?
– Én a kérdésbe már-már a választ is beleérzem. A saját magát jól ismerő, reálisan elemző ember ráérez arra, hogy bizonyos traumákat, csalódásokat, rossz döntéseket muszáj elengednie, ezt el kell fogadnia. Mert ahol sok teher van, ott elengedés nélkül egyre nehezebb terhekkel éljük az életünket.

Olyan személyeket, dolgokat, érzéseket, helyzeteket, emlékeket kellene tudatosan elengednünk, amelyek a mindennapjainkat nehézzé teszik, és a jelenünkben nem engednek jó irányú változást.

Nagyon erőteljes lelki munkát kíván a szeretteink elengedése, akik biztonságot jelentettek számunkra. Nem könnyű beletörődni a támogató kapcsolat hiányába, hogy újból kiegyensúlyozottan, jó közérzettel tudjunk élni. A tudatos jelenlét (mindfulness), a pozitív gondolkodás segít. A harmóniát kereső és megtaláló ember szerencsés, mert egyensúlyban tud élni a múltjával, nem rágódik a múlt döntésein, hiszen a jelent éli meg, és a jövőjét építi. Ehhez önbizalom, jó önismeret, támogató személyi és tárgyi környezet szükséges.