Tévhit, hogy a férfiak nem féltékenyek

Féltékenyek vagyunk, csak a legtöbbünk nem mutatja ki, ami – és ezt tudjuk jól – őrületbe kergeti a nőket. Míg a legtöbb nő jelenetet rendez, ha féltékeny, mi csendben rágódunk, és megy össze az egónk attól, ha a párunk azt mondja egy filmsztárra, hogy ugye, milyen jól néz ki? Ha kimutatnánk, hogy mélyen megbánt minket az, ha a barátnőnk nevetgél egy másik férfi viccein, vagy ha lájkolja a fotóját, akkor kiderülne, hogy mi is sebezhetőek vagyunk, márpedig ez az utolsó dolog, amit szeretnénk tudatni magunkról.

Kemények vagyunk, és minden bántás lepereg rólunk – ez az, amit közvetíteni akarunk a külvilág felé.

(Közben persze az első randi előtt mi is izgulunk, egymást kergetik a gondolataink arról, hogy vajon elég jól nézünk-e ki, jó benyomást keltünk-e, létrejön-e a kölcsönös szimpátia). Mi akarunk lenni a nagybetűs társ, barát, szerető, alfa, egyszóval minden, akire a párunk számíthat, de közben meg igenis megnézzük a nőket a strandon, flörtölünk a pincérnővel az étteremben, posztolunk képeket magunkról az Instagramra, hogy aztán bezsebelhessük idegenektől a lájkokat. És ha a párunk teszi mindezt? Na, azt már nem! Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek.

Szükség van betanult válaszokra

Arra már rájöttem, hogy bizonyos esetekben szükség van betanult válaszokra, amiket gyorsan, hezitálás nélkül kell előadni a párunknak. Ha azt kérdezi tőlem: Híztam?, akkor rögtön rá kell vágni: Nem, dehogy! Angelina Jolie-t szépnek tartod? Nem a típusom, nekem te tetszel. Ugye, hogy karakteresebb lett ez a ránc homlokomon? Jaj, nincs is ott még ránc, szívem! Ezek a kegyes hazugságok jól jöhetnek azon férfiaknak, akik meg akarják magukat kímélni a világkatasztrófától (több órán át tartó veszekedéstől, duzzogástól).

Kifejezetten sértő

Sértő, ha a nők általánosítanak, ha felcímkéznek bennünket, hogy mi csak azt akarjuk (nem, nem mindegyikünk csak szexet akar).

Sajnos túl vagyok már egy pocsék házasságon és néhány rossz kapcsolaton, de én sem a válás, sem a szakítás után nem hisztiztem, hogy minden nő ugyanolyan. Nem kezdtem el azzal mérgezni a barátokat, hogy vigyázzatok, mert az asszony csak kihasznál, csak elvárásokat támaszt, meg hogy meg fog csalni, és hogy a házasság után elhízik és sárkány lesz belőle. Fontos, hogy objektíven tudjuk szemlélni a múltban történteket, s ne hagyjuk, hogy a régi rossz tapasztalatok leblokkoljanak bennünket.

Érthetetlen

Sosem fogom megérteni, hogy egy nő miért mesél el barokkos körmondatokban, csupa lényegtelen információval tarkítva egy teljesen egyszerű történetet. Mire a sztori végére jut, mi már rég elvesztettük a fonalat, és ebből jön a te nem is figyelsz rám! De igen! Igen? Akkor ismételd el, mit mondtam! mókuskerék. A férfiak általában akkor kezdeményeznek beszélgetést, ha azzal valami újat, valami többletet akarnak átadni a másiknak, például átbeszélni egy problémát, felvázolni egy lehetséges megoldást. Lényegre törően fejezzük ki a véleményünket, és ha nincs érdemleges hozzászólni valónk egy adott témához, hát hallgatunk. Ezt persze a nők hajlamosak úgy értelmezni, hogy már nem is szeretjük őket, és hogy bizonyára másvalaki jár a fejünkben. A vitát is szeretjük gyorsan lezárni, nem gondolkodunk az elhangzottakon órákig vagy napokig, és nem képzelünk mögéjük semmit. A nők viszont mindenen emésztik magukat, és olyan dolgokat látnak a háttérben, aminek sokszor nincs is valóságalapja. Zaklatni kezdenek bennünket, hogy aztán mély lelki beszélgetésbe vigyenek.

A csont, amit a nők még előszeretettel rágicsálnak: a kilók.

Ha egyszer elárulja valaki nekem, hogy miért csinálnak gondot abból, hogy hány kilót híztak, már nem éltem hiába. A súlyváltozás dilemmája szerintem sokkal fajsúlyosabban van jelen náluk, mint nálunk. Ha én egy nap észreveszem, hogy a kedvenc pólóm kissé feszül rajtam, akkor csak nyugtázom, hogy valószínűleg szélesebb lett a hátam, mert talán izmosodtam, esetleg felszedtem pár kilót. Na és?!

Stiklik

Régebben történt, hogy az akkori barátnőm tudta jó előre, hogy hétvégén elmegyünk bulizni a barátokkal, amit egyébként ő is nagyon várt. Aztán amikor találkoztunk a társasággal és elkezdtünk iszogatni, rosszullétet színlelt, és kérte, hogy menjünk haza. Láss csodát, mire hazaértünk semmi baja nem volt! Akkor esett le, hogy valószínűleg csak azt akarta, hogy kettesben legyünk, amit vehettem volna romantikus „gesztusnak” is, de én inkább átverve éreztem magam. Szerintem a legtöbb nő nem bízik eléggé önmagában. Mintha folyton félnének, hogy elhagyjuk őket, és hogy nem figyelünk eléggé rájuk, pontosabban talán az fáj nekik, hogy másokra – például a barátainkra – is figyelünk időnként.

Kép

Kép: Austin Distel / Unsplash

Aztán ott vannak az alig burkolt célzások, amiktől úgy érezzük, mintha fegyvert nyomnának a halántékunkhoz:

„Képzeld, Ivett barátnőmet a párja meglepte egy wellness hétvégével! Nekem persze nincs szükségem ilyesmire, de most, hogy hallottam az élménybeszámolóját, úgy érzem, hogy nem lehet rossz dolog. Na, de mindegy, én végül is jól elvagyok itthon is veled.”

Egy másik eset is eszembe jut: fél éve találkozgattam egy lánnyal, aki egyik este még a szokottnál is mosolygósabb volt. Megkérdeztem, hogy mi a nagy öröm oka, ő pedig sejtelmesen csak annyit mondott, hogy van számomra egy meglepetése, majd megmutatta a telefonján, hogy a Facebookon megjelölt engem mint párját, s nyilvánossá tette a kapcsolati státuszt. Finoman szólva nagyon kellemetlenül érintett. Nem arról van szó, hogy nem vállaltam fel őt, de bennünk, férfiakban is működik egyfajta hatodik érzék. Én akkoriban tudtam, éreztem, hogy nem szeretném ezt a lányt feleségül venni, nem szeretnék vele családot alapítani. Nem volt vele különösebbe gond, jól megvoltunk, de mégis éreztem legbelül, hogy nem maradunk együtt hosszú évekig.

Sok férfit ki lehet kergetni a világból az esküvő–gyerek témával.

Az esetek többségében nem arról van szó, hogy nem szeretnénk családot, vagy szorosabb elköteleződést, egyszerűen ijesztő a gondolat, hogy lezárulhat életünkben a vadászkorszak, oda lehet a szabadságunk, újra gyerekszerepbe kerülünk, ahol a párunk dirigál, aki majd nem tűri el, ha focizni vagy haverozni akarunk. Én azt vallom, hogy felesleges rögtön a kapcsolat első két-három hónapjában azon rágódni, merre tart a közös utunk: ismerjük meg egymást, töltsünk sok időt együtt, aztán úgyis kialakul, összeér-e a lelkünk, van-e keresnivalónk egymás mellett hosszabb távon.

Ha egyenrangúnak kezelem, az a baj, ha nőként bánok vele, megsértődik

Volt, hogy előre engedtem az egyik kolléganőmet a folyosón, mire az felhördült, és szinte sértésnek vette a gesztust. Azt kérdeztem magamtól: miért egyformaságot akarnak a nők, miért nem egyensúlyt?

Sok nő dönt úgy, hogy mivel a férfit megváltoztatni macerás, majd változik ő maga: felvesz egyfajta macsó habitust, amiben egyáltalán nem érzi jól magát.

Mindent kontrollálni szeretne, agresszív, karrierista és maximalista lesz, amiben persze rettentően el lehet fáradni fizikailag, mentálisan és lelkileg is. Ezzel együtt vágynak arra, hogy a férfi férfi legyen mellettük. Na, hát ez bennünket totálisan összezavar. Többek között ez az oka annak, hogy nők és a férfiak egyaránt boldogtalanok, s hogy újabban már nehezen találjuk a másikban azt, amire szükségünk lenne.

A Katolikus Egyháznak nincs a mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatban véglegesen kötelező érvényű dokumentuma, ám vannak nagy tekintélyű útmutatásai. Ezek összefoglalását az átlagos hívők leginkább a Katolikus Egyház Katekizmusában, „A gyermekáldás” című részben találják meg, mivel ez a leginkább hozzáférhető útmutató számukra.

Egyházi tisztséget viselők részéről szentbeszédekben, sajtónyilatkozatokban elhangzik még a „csúszós lejtő”-érv (vagyis: most még csak lombik-megtermékenyítést vehetnek igénybe, később már megrendelhetik a gyerekeik tulajdonságait, műembert állítanak elő, stb.) és „az ember ne játsszon Istent”-érv.

Hivatalosan is támogatja viszont a Katolikus Egyház azokat a meddőségi kezeléseket, amelyek a lombiktechnikával megegyező hatékonyságúak, de elkerülik a vallásilag aggályos beavatkozásokat – világszerte viszont még csak nagyon korlátozottan érhetők el.

A katolikus hívőknek ugyanakkor csak kisebb része, 26,3 százaléka gondolja úgy, hogy a lombikprogramban résztvevők bűnt követnek el – ez derült ki egy 2017-es reprezentatív felmérésből.

Kép

Kép: Freepik

A reformált történelmi felekezetek és kisebb gyülekezetek osztják a Katolikus Egyház aggodalmát a fölös számú megtermékenyült petesejtek elpusztításával és az idegen sejtes megtermékenyítéssel kapcsolatban, ám a többi ellenérvhez hasonló nyilvánosan ritkán hangzik el. Az aggályos elemek kiküszöbölésével a mesterséges megtermékenyítést elfogadják, illetve híveik lelkiismeretére bízzák a döntést.

Anna katolikus. Egy örökbe fogadott és egy inszeminációval fogant kisgyermeke van.

„Férjemmel mindketten gyakorló katolikusok vagyunk, amióta az eszünket tudjuk. 22 éves voltam, amikor összeházasodtunk, a férjem 27, és azonnal készen álltunk rá lélekben, hogy gyermekünk legyen. Két éven át hiába vártunk, akkor megijedtünk, és jelentkeztünk örökbefogadó szülőnek. Viszonylag hamar kaptunk is egy kislányt, akiről édesanyja lemondott. A vágy azonban nem múlt el, hogy saját testünkből származó gyermekünk is legyen. Egy katolikus orvos ismerősünk biztatására elindultunk a meddőségi vizsgálatokra. A férjemmel átimádkoztuk és átbeszéltük a lehetőségeinket, azt, hogy meddig megyünk el. Addig, amíg az én egészségem nem csorbul, más donorsejtjeit nem vesszük igénybe, a megfogant életek „kidobása” pedig szóba se jöhet. Ehhez meg is találtuk azt az orvost, szintén hívő barátaink ajánlására, aki megértette ezeket az elveinket.

Mindazt, amit az inszeminációval (ondóbevitellel) szült gyermekünkért vállaltunk, nyugodt és katolikus lelkiismerettel tettük.

Az ondósejteket testi-lelki együttlét során nyertük ki, és nem rögtön, de az én testembe kerültek. A mi szexuális együttléteink mindig nyitottak voltak a gyermekáldásra – csak éppen segítséggel értük ezt el. A „méltóság” sokféleképpen érthető fogalom, és szerintem nem itt kezdődik annak az elvesztése. A tudomány lehetőségeit igénybe vettük, hogy elhárítsa az akadályt a foganás elől, de a gyerekünk – mindkét gyermekünk – életét, lelkét Isten adta, nem az orvosok és nem mi. Áldás van a négy fős családunkon.

Rita katolikus, nincs gyermeke. A mesterséges utat nem vállalta.

Idén leszünk húszéves házasok. Korán kiderült, hogy nekem nem lehet gyermekem, ezért tíz éven át mindenféle kezelésre jártam. Sok pénzünk és lelki erőnk ment el kúrákra, műtétre, zarándoklatokra. A lombik csak 2010 körül merült fel, de addigra annyira belefáradtunk ebbe az egészbe, hogy én nem vállaltam. Teológiai aggályaim is voltak, ráadásul féltettem a testem a hormonkezelések következményeitől, a lelkemet pedig a kudarcoktól. Nagy volt rajtunk a nyomás a közösségünk részéről, hogy fogadjunk örökbe, de se én, se a férjem nem tudott volna megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy idegen gyermeket fogadjunk be az életünkbe. Nehéz volt ezt bevallani magunknak is, a hívő barátainknak is.

Mostanra már teljesen belenyugodtunk, hogy nem lesz gyerekünk.

Mindkettőnknek sok testvére van, bő gyermekáldással, sok az unokahúg, unokaöcs – ez egy kicsit pótolja a hiányérzetünket. Egy katolikus lelkiségi mozgalom aktív tagjai vagyunk, igyekszünk sokat tenni a családokért.”

Katalin katolikus, egy inszeminációval fogant felnőtt gyermeke van.

„Ezelőtt 22 évvel szembesültem azzal a problémával, hogy nem esem teherbe. Egyházi iskolában, gyakorló vallásos kollégák között dolgoztam – egyikük, akinek két orvos lánya van, ajánlotta figyelmembe az egyik klinika asszisztált reprodukciós osztályát. A rendelőben, ahová két évig szinte hazajártunk, tele volt a fal azoknak a gyerekeknek a fényképeivel, akik az osztály munkatársainak segítségével, inszemináció vagy lombikprogram után születtek. Óriási erőt adtak a fényképekről mosolygó csecsemők.

Kép

Kép: Freepik

Én akkor 35 éves voltam, és a férjemmel különösebb hezitálás nélkül kezdtünk bele a programba, nem gondolkodtunk arról, hogy a mesterséges beavatkozás összeegyeztethető-e hitünkkel, keresztény szemléletünkkel, hiszen épp az jelentette számunkra a keresztény hozzáállást, hogy családot, gyerekeket szerettünk volna. Hívő környezetünkből senki nem fogalmazott meg olyan véleményt, hogy ne lenne vállalható ez a program, nekünk ebben nem kellene részt vennünk. Óriási szerencsénk volt, a lányunk a harmadik inszeminációs próbálkozás során megfogant, mi nem jutottunk el a lombikprogramig, bár lélekben már arra is felkészültünk.

Ha mai tudásommal lennék ugyanebben a szituációban, ugyanígy végigmennék ezen az úton.

A férjemmel nagy egyetértésben, egymást segítve éltük végig ezeket a hosszú hónapokat, s nem túlzok, ha azt mondom, még az is egy közös emelkedett pillanat volt, amikor ki kellett nyerni a hímivarsejteket – mert tudtuk, hogy mindez a gyermekünkért, a közös családunkért történik így. A klinika munkatársai között is voltak gyakorló keresztény emberek; több olyan tanítványom van, aki az én biztatásomra jutott el ugyanide, és a lombikprogram segítségével válhatott szülővé. Ma úgy gondolom, e témával kapcsolatban a sokkal toleránsabb evangélikus állásfoglalást inkább magaménak érzem, mint a saját felekezetem álláspontját. Óvom a családomat és magamat attól, hogy 18 éves lányunk várásának és születésének körülményeire rossz érzésekkel, lelkiismeret-furdalással gondoljunk vissza.”

Andrea baptista, egy sikertelen lombikos próbálkozása volt.

„Meddőségi kivizsgálásra mentem, mert évek óta vártunk a férjemmel a gyermekáldásra. Kiderült többek között, hogy elhegesedett mindkét petevezetékem, átjárhatatlan, hiába próbálták megnyitni, nem sikerült. Az én esetemben csak a lombik jelenthetett megoldást. Úgy tudom, a protestáns felekezetek hivatalosan nem utasítják el a mesterséges megtermékenyítést, de nekem komoly előítéleteim voltak korábban a lombikos gyerekekkel és az egész eljárással kapcsolatban – persze úgy, hogy csak a felével voltam tisztában egy ilyen eljárásnak. Ahogy érdekeltté váltam a témában, egyre többet tudtam meg, és kerestem közben Isten álláspontját erről. Egyre nyitottabb lettem arra, hogy a lombikmódszer is lehet a gyermekáldás útja, egy Istentől megáldott lehetőség. Ugyanakkor a mai napig fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ne ez legyen az elsődleges út azoknak, akiknek nincsen szervi akadályuk, mert természetesebb módszerekkel is lehet segíteni a fogantatást.

Egy keresztény barátnőm, akinek született egy lombikbabája, mondott nekem néhány mondatot, ami sokat segített abban, hogy elkezdjek máshogy gondolkodni a lombikról: »Úgyis Isten dönti el, hová ad életet, ezt mi nem kényszeríthetjük ki mesterségesen, mi csak olyan feltételeket tudunk teremteni, amelyben az élet létrejöhet. Hogyan gondolhatjuk, hogy bárki embert teremthet, az Istenen kívül?«

Akik azt mondják, hogy a mesterséges megtermékenyítéssel Istent játszik az ember, valójában ők próbálják lerántani Istent az ember szintjére, mintha az ember fejére nőhetne az Istennek a maga tudományával!

Nekivágtunk az államilag finanszírozott lombiknak. Sajnos nem sikerült túl jól a stimuláció, vagyis a hormonális felkészítésem, mindössze két petesejtem indult osztódásnak a háromból, ezeket be is ültették, de nem ágyazódtak be – Isten nem adta az életükre az áldását, hiába adtunk meg mi akkor minden lehetőséget erre. A következő kezelésre néhány hónap múlva egyszerűen nem volt lelki erőm elmenni, nem tudtam volna újra átélni ezt a sikertelenséget.

Az elmúlt három évben speciális diétán éltem, és szedtem gyógyszert is, ma már rendes peteéréseim is vannak. Itt lehetne az ideje egy újabb, szerintem sokkal esélyesebb próbálkozásnak. Életünk minden területén áldás, fejlődés van, csak ezen az egy területen nem látható, és sokat imádkozunk azért, hogy legyen. Nyitottak vagyunk a lombikra, az örökbefogadásra és a gyermektelenségre is. Mit akar Isten? – ezt keressük. Most azt a sugallatot kaptuk, hogy bízzunk őbenne. Várok rá, mert eddig minden emberi lehetőséget megtettem, amit tudtam, a lombik mellett tornák, gyógymódok hadával próbálkoztam, most lenyugszom. Hiszünk Isten gyógyító erejében, abban, hogy akár a nem átjárható petevezetékeimet is megnyithatja. Most azt az időt, amit eddig minden más gyógymóddal töltöttem, imára, hitmélyítésre, bibliaolvasásra fordítom. Annyit érzékelünk, hogy nem a gyermektelenség útját szánja nekünk.”

Bernadett református, egy lombikeljárással született kislánya van.

„27 éve vagyok keresztény. Egy evangelizáción tértem meg, férjem pedig katolikus nevelést kapott. Jelenleg 20 éves házasok vagyunk. 35 éves voltam, amikor elkezdtünk meddőségi vizsgálatokra járni, de nem derült ki, miért nem esem teherbe. Rengetegen imádkoztak értünk, és mi is. Örökbefogadási határozatunk is volt, de nem csörgött a telefon, mert hiába álltunk készen akár nagyobb gyermek befogadására is, a pszichológus azt írta rólunk, hogy mivel még nem gyászoltuk el a vér szerinti gyermek lehetőségét, nekünk csak újszülött babát javasol. Újra és újra Isten elé vittük ezt a kérésünket, elengedtem, visszavettem, megint elengedtem. Nem az Istenbe vetett bizalom hiányzott, inkább nem tudtam, hogy nekem mennyit kell tennem. Féltem, hogy kifutunk az időből. Rokonomnak sok próbálkozás után végül a győri Kaáli Intézetben lett lombikbabája, így az elhatározást követően mi már egyenesen oda mentünk. A mélyen hívő katolikus Kőrösi Tamás doktorhoz kerültem. Mire bejutottam hozzá, majd az általa kért összes új vizsgálat lezajlott, már negyvenéves voltam. A vizsgálatok során az is kiderült, hogy a hímivarsejt eljutása a megfelelő helyre nálunk nem gond, viszont az egészséges sejtek szempontjából az életkorom miatt időnk fogytán volt, ezért azt javasolta, próbáljuk meg a lombikot. Amikor az első injekciókat beadtam magamnak, még tele voltam kétséggel. Átimádkoztuk a férjemmel – aki mindvégig csodálatosan állt mellettem –, és arra jutottunk, hogy az Ige is azt mondja: »Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de nem minden épít.« (1.Kor. 10:23) Gyakran hallottam azt is a testvéreimtől és prédikációkban, hogy Isten akaratát arról is felismerhetjük, hogy mindig öröm és békesség kíséri – és ez megvolt bennünk. Muszáj hallgatnunk az Isten közelségében élő lelkiismeretünkre. Nem a máséra! „…Mert miért kárhoztassa az én szabadságomat más lelkiismerete?” (1.Kor. 10:29)
Én úgy hiszem, hogy a tudomány lehetőségeit is Isten adja, az embernek kell jól élni velük. A meddőség egy betegség, amelynek az akadályait az orvosok megpróbálják mesterséges eszközökkel leküzdeni – de attól még ugyanúgy az én petesejtem és a férjem ivarsejtje termékenyül meg, mintha természetes úton történne. Csak megkönnyítik az embriók méhbe kerülését.

Ha Isten a lombikba nem akar életet adni, akkor bármit tesznek az orvosok, azt nem lehet kikényszeríteni.

Kőrösi doktor is elmondta: az embriót ők beültetik, de attól kezdve fogalmuk sincs, miért ágyazódik be és mitől válik kihordhatóvá az új élet. Erre nincs ráhatásuk. A harmadik beültetésem sikerült 42 évesen. Minden alkalommal várandós lettem, de csak a harmadik alkalommal maradt velünk a baba, hogy megszülessen. Ő az a gyermek, aki most itt sertepertél körülöttem.

A lombikozók közössége kétségbeesett meddő nőkből áll. Egy kisebb részük valóban hozza azt a sztereotípiát, hogy karriert építenek negyvenéves korukig, aztán hirtelen észbe kapnak, hogy szeretnének gyereket is, de akkor már nem jön. Ám a többség, akit ismerek, nem ilyen, hanem csak harmincas éveik végére találják meg a társukat, akivel családot mernek alapítani. Sokuknak pedig évek telnek el azzal, hogy küzdenek a hormonális betegségeikkel, például az endometriózissal. Vagy egészen korán kiderül, hogy fizikailag lehetetlen a gyermekáldás. Rengeteg meddő huszon- és harmincéves is ül a Kaáli várójában.

Két stimulációmból kilenc embrióm lett, nyolcat már beültettek. Maradt még egyetlen embrióm lefagyasztva, és érte is visszamegyek januárban, mert vár engem. Ő belőlünk van, hozzánk tartozik, annak idején könyörögve imádkoztunk azért, hogy megtermékenyüljön, aztán rendben osztódjon, fejlődjön. A beültetéssel esélyt adunk neki az életre, és Isten majd eldönti, hogy élhet-e. Ha Isten úgy dönt, én 45 évesen is megszülöm. A megtermékenyített petesejt emberi élet. Neked kell aláírnod azt a papírt, amelyben a lefagyasztott embriók sorsáról rendelkezel. Azt nem az orvos dönti el, hanem te határozod meg. Az általam ismert nők mind visszamennek a gyermekeikért, még akkor is, ha már három lombikbabájuk van, mert nem lehet otthagyni egy életet.”

Utolsó simítások

Ebben a hónapban már fölszámolható a veteményeskert. Ki kell szedni az utolsó szál babot is, de úgy, hogy a gyökere lehetőleg maradjon a földben, mert remek nitrogénforrás. Levele mehet a komposztra, ahogy a répáé és a többi később kiszedett zöldségé is. Ideje betakarítani a káposztát is, és elpakolni fagytól és meztelen csigáktól védett helyre. Raktárba helyezés előtt leveleit érdemes ellenőrizni, mert ha csiga rejtőzik köztük, akkor télen könnyen odavész a termés. A leszedett külső leveleknek a komposzton a helye, nem úgy, mint a hullott gyümölcsnek.

A már ősszel lepotyogó termések ugyanis már nem a természetes hullás miatt kerülnek a földre, hanem szinte biztosan azért, mert valamilyen állati kártevő, többnyire moly fúrta meg őket. Ha ezeket nem szedjük össze, akkor a bennük lévő kukacok kifejlődnek, majd lepkeként kirajzanak, később elszaporodva veszélyeztetik a következő évi termést is.

Emiatt a talajon hagyni nem szerencsés a szemeket, de az sem jó, ha összeszedve a komposztra dobjuk őket. Noha fáradtságos munka, de legjobb, ha viszonylag mélyre – ideális esetben két ásónyomnyira – elássuk ezeket, mert így idővel a talajt is gazdagítják és a kórokozók is elpusztulnak bennük.

Elő az ásót!

Az ásásnak is most jött ez az ideje, jobban járunk, ha most végezzük el, mint tél végén. Ekkor még bátran meghagyhatunk nagyobb földtömböket is, a fagy és a giliszták még dolgozhatnak rajta, mielőtt tavasszal kialakítanánk rajta az ágyásokat. A trágyát szintén ősszel célszerű jó mélyen bedolgozni a talajba. Ha szerves trágyát használunk, akkor érdemes jól kezelt, érett istállótrágyát beszereznünk, ami nem egyszerű feladat, de megéri ilyesmit keresni, akár vidékről is hozatni. Helyette persze használhatunk érett komposztot és szárított marhatrágyát is, a talaj termőképességének fenntartásához szükséges szerves anyagot, humuszt és tápanyagot azok is tartalmazzák.

Míg a szerves trágya használatát, ha muszáj, hagyhatjuk tavaszra is, addig a műtrágyáét nem, azt mindenképpen ki kell szórnunk még most.

Ennek oka, hogy a kálium és a foszfor tartalmú készítmények lassan oldódnak, tavaszig pedig el kell jutniuk a gyökerek szintjéig. A nitrogéntrágyáknál ez nem fontos, azok többség gyorsan oldódik. Viszont ennek is szerencsésebb az őszi beásása, mert magával az ásással azt is segítjük, hogy a föllazított talajba az őszi és téli csapadék minél könnyebben bejusson. Az így eltárolt csapadék nagyban segíti a növények tavaszi, kora nyári fejlődését.

Jöhetnek a csemeték

Szintén most a legjobb elültetni a facsemetéket; beleértve ebbe a szabad gyökerű gyümölcsfákét, lombhullató díszfákét és rózsabokrokat is. A korai fagyoktól nem kell félni, erre hivatkozva nem szabad tavaszra tolni az ültetést. A legjobb, ha mindezt hónap végére időzítjük, a csemeték sérült, visszavágott gyökérágai még ilyenkor is regenerálódnak a fagyok előtt, azokat a köréjük gyűlő nedves talaj megvédi a fagytól és a kiszáradástól is. Ennek köszönhetően ezek a növények tavasszal sokkal korábban és könnyebben kifakadnak, mint azok, amelyeket akkor ültetünk csak ki: azok még csak éledezni kezdenek, amikor az ősziek már erőteljesen és lendületesen növekednek. Persze aki teljesen biztosra akar menni, vehet földlabdás, konténeres fácskát is, de a megfelelő ültetés mellett teljesen felesleges: elég a szabályokat betartani. Először is tudni kell, hogy szabad gyökerű gyümölcsfákat a legjobb úgy ültetni, hogy azok gödrét hó elején kiássuk, és úgy hagyjuk hó végéig. Az ekkor beszerzett fácskát érdemes néhány órára vízbe állítani, majd a kiásott gödörbe a korábban mellé kupacolt földet visszatenni úgy, hogy csak egy akkora mélyedés maradjon, amelybe belefér a csemete megmetszett gyökérzete. Ezt követően kerülhet bele a fácska, majd a tövéhez a maradék a föld. Ezután a töve körül a talajt már csak finoman meg kell tapicskolni és be kell öntözni. Ha ez is megvan, a tő körüli területre a talajt érdemes arasznyira felkupacolni.

Ugyancsak érdemes még ősszel túlesni egy lemosó permetezésen, ezzel ugyanis elejét vehetjük a tavaszi bajoknak, ilyenkor ez a művelet sokkal hatékonyabb.

A permetezést a lombhullatást követően végezhetjük el, a legegyszerűbben valamilyen kénkészítmény és bordói lé keverékével: ezekkel a gombák spórái pusztíthatók el. Ha nyáron azt tapasztaltuk, hogy sok a fákon a levéltetű és a pajzstetű, akkor érdemes nem csak a gombákra, köztük a lisztharmatra megelőző csapást mérni, hanem külön szerrel az egyéb kártevőkre is. Fontos ugyanis, hogy ezek áttelelő tojásai is megsemmisüljenek. A gyümölcsmúmiák eltávolítását sem szabad elmulasztani, ha ugyanis ezt nem tesszük meg, akkor tavasszal az ezekből származó spórák újra befertőzhetik a gyümölcsfákat. Ez ellen még lemosó permetezés sem jelent garantált védelmet. Fontos az is, hogy ne csak a gyümölcsfákat védjük, hanem mindent, amin a kórokozók esetleg áttelelhetnek: a fák mellett a gyümölcstermő bokrokat is, a szamócaágyást, a lombhullató díszfákat és cserjéket, a rózsabokrokat. Érdemes még a fakerítést is lefújni, a kártevők tojásai és kórokozók spórái ugyanis azok repedéseiben is áttelelhetnek. Fontos, hogy most a permetezés ne ködszerű legyen, hanem szó szerint bőséges, lemosásszerű. Így juthat el a növényvédőszer az eldugott rejtekhelyekre. Az ilyesmitől nem kell félni, az ehhez használt szerek abszolút környezetkímélő készítmények.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Két különleges zarándokkönyvvel kezdjük karácsonyi könyvajánlónkat. Az elsőt egy El Caminót megjárt ötgyermekes házaspár írta, akik „egy emberöltőnyi” időt töltöttek már elkötelezett párkapcsolatukban, és most, „fiatalságuk vége felé haladva” belevágtak életük újabb nagy kalandjába.

Kiss Antal – Hettyey Ágota: Camino breviárium. Járd az utadat mindennap! – Szavak, idézetek, gondolatok

A kicsi, tenyérbe illő, szép kivitelű könyv tudatosan az igényes útikönyvek formáját idézi. Az is akar lenni: zarándokutak kísérője fizikai és lelki értelemben. Becsúsztathatjuk kabátunk zsebébe, utunk stációinál elővehetjük, beleolvashatunk. Vezérfonalként, ugyanakkor biztatóként is szolgál, ha az út fizikai megpróbáltatásai az út feladásának gondolatát sugallanák. Segít, hogy a vándor megérezze: bár a zarándoklat magányos vállalás és teljesítmény, még akkor is, ha párban vagy csoportban vágnak neki, de valójában soha nincsenek egyedül. A zarándoknak Isten az útitársa, ha tudatosítja és elfogadja jelenlétét. Ebben segít a Camino breviárium 33 napon át napi három képpel és a hozzájuk kapcsolódó elmélkedésekkel. Az imádságos és lélekerősítő gondolatokat részben a hagyományos, napszakokhoz kötődő katolikus zsolozsmás könyvből vették a szerzők: ó- és újszövetségi szövegrészletek, zsoltárok mellé kerestek gondolatokat a legutóbbi pápáktól, II. János Páltól, XVI. Benedektől és Ferenctől. Antal és Ágota már az úton elkezdték tervezni ezt a könyvet, úgy készítették a fotókat, hogy az elmélkedésre sarkalló szövegeket vizuálisan kiegészítsék, hatásukat fokozzák.
Így összegzik zarándokútjukat: „Belső teljesítménytúra volt, megtisztulás, felfrissülés, üdítő lélekzuhany.” Ennek öröméből írták az útikönyv-breviáriumot, vagy ahogy ők nevezik,  a „kis lelki navigátort”.
(A könyv a www.caminobreviarium.hu-n rendelhető meg online.)

Kép

A második zarándokkönyv valójában egy különleges időbeli és térbeli utazásra hív Erdélybe. Nem útikönyv a szó szoros értelmében, elolvasása mégis felér egy nagy utazással.

Margittai Gábor: Láthatatlan kastély

A könyv alcíme: Erdélyi történelmi családok a jóvátétel útvesztőjében: Wassok és Kemények. Bevallom, ez az alcím először kissé megtévesztett, hiszen a könyv tartalma valójában sokkal több ennél: történelmi és jelenkori utazás Erdélyben, a Mezőségnek nevezett, gazdag magyar hagyományokat őrző vidéken. Először furcsállottam látomásos-mesélős, filmszerű, időben előre-hátra cikázó stílusát, ám egyre jobban bevont a könyv egy csodálatos kulturális és történelmi utazásba, amelynek során a meglátogatott településeknek, vidékeknek – a Kemény és a Wass nemesi családok évszázados életterének – feltárult a múltja legendákon, anekdotákon és helybéli kalauzok elbeszélésein keresztül. Így válik a Láthatatlan kastély egy formabontó útikönyvvé, szellemi zarándoklattá, amelyet két sorsfordító évszám keretez: Romániában 2018-ban volt a századik diadalmas évfordulója Erdély megszerzésének, 2020 pedig a trianoni békediktátum századik gyászéve Magyarországon. E két ellentétes történelemértékelés feszültsége hatja át Margittai Gábor könyvét, és szomorú, nosztalgikus hangulatúvá teszi stílusát a magyarok „elfogyásának” megtapasztalása is. Ellensúlyozza viszont ezt a borongósságot az a színes, romlásában is csodálatos világ, amelyet a szerző felderít mezőségi utazásai során, és e könyvében – irodalmi értékű szövegeivel és gyönyörű fekete-fehér és színes képanyaggal – érzékletesen megjelenít. Margittai Gábor Láthatatlan kastélya a feledékenység és a történelemhamisítás szellemi „ellenszere”.
(Többek között itt is megrendelhető.)

Kép

A következő ajándékajánlatunk egy bónusz, egy váratlan jutalom: nem is könyv, hanem CD. Imákat így még nem hallhattunk – és ez nem túlzás. Sok száz éve lelki támaszt adó imádságok, szent szövegek gyűjteménye, neves színészek előadásában.

Teremts bennünk csendet!

Kevés ima hangfelvételét lehet megtalálni a világhálón jó minőségben – pedig lenne igény a hallható imákra is, ezért hiánypótló ez a CD (és online gyűjtemény). Ingyen is hozzájuthatunk, de a CD megvásárlásával szép ajándékot adhatunk mindazoknak, akik le tudják játszani még ezt az adathordozót. Ráadásul díjazzuk a Gold Record kiadónak ezt a nemes tettét, hiszen a kiadványt állami és egyházi támogatás nélkül, a saját forrásából finanszírozta, a tartalmakból befolyó nyereséget pedig az Ökumenikus Segélyszervezet részére ajánlotta fel. A történelmi nagy felekezetek imádságait neves színművészek és médiaszemélyiségek mondják el, akik mindannyian lelkesen vettek részt a felvételen. Bajza Viktória, Bencze Ilona, Dunai Tamás, Galbenisz Tomasz, Gundel Takács Gábor, Hűvösvölgyi Ildikó, Kautzky Armand, Kiss Mari, Kökényessy Ági, Nagy Sándor és Németh Borbála kölcsönözték hangjukat a felvételekhez.
(A CD itt rendelhető meg.)

Afréka, vagyis dr. Fodor Réka évek óta szervez afrikai orvosi missziókat az Afréka Alapítvány segítségével. Megpróbáltatásokban, gyógyítási sikerekben és lélekbe markoló élményekben gazdag missziós útjait örökítette meg – író férje segítségével – frissen megjelent második könyvében:

Afréka 2. – Tűzön-vízen át Afrikában

Legutóbbi, néhány hetesre tervezett missziója például több hónaposra bővült kényszerűen a járvány és az utazási korlátozások miatt. Korábbi útjain dolgozott már Ugandában és Kongóban is, de orvosi misszióinak legfőbb bázisa a nyolcmilliós nigériai város, Onitsha katolikus kórházcentruma, onnan kiindulva jut el az orvosi ellátáshoz nehezebben jutó vidékekre. Támogató családi háttér nélkül persze elképzelhetetlenek lennének ezek a vállalkozások: Afrékát egyik utóbbi útjára egy időre elkísérte férje és nagyobbik lánya is. Az ő élménybeszámolóik, naplójegyzeteik és fotóik is színesítik a könyvet, amely egyszerre afrikai útinapló, kordokumentum és lelket erősítő gondolatok tárháza. Egy könyv megvételével egy maláriás beteg gyógyulását segíthetjük.
(A könyv itt rendelhető meg.)

Gyerekkönyvek nélkül hogyan is lehetne családi a karácsony? Az egyik legkülönlegesebb és legkedvesebb mesekönyv, amely az adventi időszakban megjelent, egy szívbetegséggel született kislány első néhány hónapjának történetét meséli el sok vidámsággal és empátiával:

Janka útja

Bábel Antónia óvónő és írónő második gyermekének, Jankának a kicsi korát dolgozta fel, aki pár naposan szívműtéten esett át, és egy szövődmény folytán bal lábának egy részét is elveszítette. Ám a mese nem szomorú: sok kedves állatfigurával, autókkal, fákkal, virágokkal, királyfival és királylánnyal, hétköznapi szuperhősökkel és sok gyönyörű rajzzal vezeti végig kis és nagy olvasóit Janka útján. A könyv gyönyörű illusztrációit Gábor Emese készítette. Ne feledjük, a legjobb mesék valamiképpen mind a valóságról szólnak, azt segítenek megérteni, feldolgozni, megszeretni. S mivel az életünk nemcsak a tökéleteseké –lehet-e bárki tökéletes? – hanem a gyenge szívűeké, a bicebócáké, a betegeké is, fontos, hogy egymást segítve összeadódjon a szeretetünk. Ez a szép mesekönyv tisztelgés az egészségügyben dolgozók, különösen a Gyermekszív Központ és a Peter Cerny Alapítvány dolgozói előtt, ugyanakkor megerősítő olvasmány az érintett szülők és gyermekek számára. Nem utolsó sorban pedig jótékonysági célja is van: megvásárlásával hozzájárulhatunk ahhoz a kétmillió forinthoz, amellyel Bábel Antónia a Gyermekszív Központot, és ahhoz az egymillió forinthoz, amellyel a Peter Czerny Alapítványt kívánja támogatni. Ne legyen kétségünk: a mindig mosolygó kis Jankának különleges küldetése van ezen a világon!
(A könyv itt rendelhető meg.)

Kopp Mária pszichológus és férje, Skrabski Árpád tudományos és emberi kíváncsisággal nézték, kutatták a világot, és közben keresték azt, amit annyian: hogyan lehetünk boldogok. A kutatás eredménye pedig:

A boldogságkeresés útjai és útvesztői

A sorok között választ kaphatunk, mit tehetünk azért, hogy olyan családunk, párkapcsolatunk legyen, amelyre mindig is vágytunk. Amióta ugyanis világ a világ, nemzedékek sora fürkészi és keresi a boldogság lehetőségét, ám a kiegyensúlyozott párkapcsolatnál még senki nem tudott jobb feleletet adni. A kötet öt évvel ezelőtt is nagy siker volt, mert olyan izgalmas kérdésekre keresi a választ, hogy miként függ össze a család és a házasság a testi-lelki egészséggel – ezért a Kopp Mária Intézet újra kiadta. A könyv a párkapcsolatokkal és a családdal kapcsolatban a mostani, lelkileg is igen megterhelő időszakban iránymutatást és egy kis lelki töltekezést adhat azoknak, akik kézbe veszik.
(A könyv itt rendelhető meg.)

Magyar nyelven is megjelent Ferenc pápa legújabb könyve, amelyben a tőle megszokott személyes, szuggesztív hangnemben biztat mindenkit összefogásra, annak ellenére, hogy különböző dolgokban hiszünk és máshol élünk.

Álmodjunk együtt. Út egy jobb jövő felé

„Ezt a mostani időszakot az elszámolás idejének tekintem. Arra gondolok, amit Jézus mond Péternek a Lukács evangéliuma 22. fejezete 31. versében: »a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát«. A válság egyenlő a megrostáltatással” – így kezdi legújabb könyvét Ferenc pápa, majd folytatja: – „A válság pillanataiban egyaránt kapunk jót és rosszat: az emberek megmutatják igazi arcukat. Vannak, akik a szükséget szenvedők szolgálatában fáradoznak, vannak, akik meggazdagszanak mások nehéz helyzetéből.”
A pápa nagyon közel engedi magához olvasóit: részletesen beszámol élete három „Covid-válságáról”, amelyek átformálták a személyiségét. Rávilágít, hogy valójában sok más válság is sújtja a földet, amelyek éppilyen súlyosak, de kevésbé láthatók. Kendőzetlenül veszi számba a világunkat markában tartó gonoszság formáit, a világ rejtett pandémiáit: az éhezés, az erőszak és a klímaváltozás világjárványát. Ha kevésbé önzően akarunk kikerülni ebből a válságból, engednünk kell, hogy megérintsen bennünket mások fájdalma. „Az Úr ma a szolgálat kultúráját kéri tőlünk, nem valamiféle eldobható kultúrát. Nem szolgálhatjuk embertársainkat, ha nem hagyjuk, hogy megszólítson bennünket a világuk. Hogy ide eljussunk, nyitva kell tartanunk a szemünket, és engednünk, hogy a körülöttünk lévő szenvedés megérintsen bennünket, hogy meghalljuk, amint Isten lelke szól hozzánk a peremekről.”
A pápa gondolatai tényfeltárók, de nem pesszimisták. Tudja, tapasztalta is már, hogy a fenyegetettség magában hordozza a cselekvés lehetőségét, mert éppen ott nyílik meg a lehetőségek ajtaja: „Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Róm 5,20)
(A könyv itt rendelhető meg.)

Egy rendhagyó, impozáns kivitelű és méretű, sok fotóval és biztató gondolatokkal teli kiadvánnyal folytatjuk könyvajánlónkat, amely Horváth Ernő Zoltán műve:

„Életrevalók”. Híres fogyatékkal élő emberek és alkotásaik

A könyvnek egyetlen mondanivalója van, amely vezérfonalként vonul végig a történeteken: a fogyatékosság nem betegség! Rengeteg tehetséges, zseniális ember élt együtt különféle fogyatékosságaival, akiknek a sorsából, életpéldájából erőt meríthetünk! A szerző 21 olyan történelmi híresség vagy kortárs ismert ember életét mutatja be, akik valamilyen fogyatékkal éltek, ennek ellenére sikeresek voltak, maradandó életművet alkottak. Az áttekintés merész íve Mózestől Mozarton, van Gogh-on, Roosevelten, Churchillen, Einsteinen át a kortárs Cherig, Stevie Wonderig, Tom Cruise-ig, Bocelliig és Whoopi Goldbergig húzódik. De nem maradnak ki híres magyarok sem, akik fogyatékkal küzdöttek vagy élnek ma is: Tihanyi Lajos, a hallássérült festőművész mellett „megszólal” Őze Lajos, Őze Áron és Érdi Tamás is. Újságcikkeket, tanulmányokat, önéletírásokat, lexikon-szócikkeket, saját interjúkat, regényrészleteket használt fel a szerző – aki egyébként kutató gyógypedagógus, de műkedvelő művészettörténész és műgyűjtő is – annak érdekében, hogy színes és élményszerű benyomásokat kapjunk egy-egy nagy egyéniségről. Ráadásként Szénási Ferenc portrékarikatúrái színesítik a kötetet, amely nem hagyományos könyvkiadónál jelent meg, s minden erényével együtt talán ezért sem hibátlan: itt-ott profibb szerkesztést, szövegellenőrzést és tördelést igényelt volna. Ám végignézve e látás- és hallássérültek, beszédhibások, kerekesszékesek, tanulási és egyéb képességzavarral küzdő hírességek seregét, megértjük a szerző kedvenc mondatát, amelyet Eötvös Józseftől idéz: „A világon nem a tudomány, a szeretet művel csodákat.”
(A könyv megrendelhető itt.)

Kép

Magyarország egyik legismertebb orvosával készített kiváló beszélgetős könyvet Martí Zoltán újságíró, a 777blog.hu főszerkesztője:

Istennel a műtőben. Interjúkötet dr. Csókay Andrással

Könnyű és élvezetes a dolga az újságírónak, ha olyan nyíltan kommunikáló és gazdag mondanivalójú emberrel kell beszélgetnie, mint Csókay András, az ismert agysebész és katolikus hitvalló. Még azok is kénytelenek szakmai és emberi nagyságát elismerni, akik személyiségét különösebben nem kedvelik, különösen amióta részt vett a fejüknél összenőtt bangladesi ikerpár sebészi szétválasztásában. Csókay valódi inspirátor: hívőket és nem hívőket egyaránt a minőségibb, a megbocsájtóbb, a rossz döntések után is újrakezdhető életre tanít, de sosem okító stílusban, hanem pusztán saját életpéldáival, az abból leszűrt tanulságok megosztásával. Alázatra és küzdeni tudásra egyszerre mutat példát saját élettörténetével. Akik sok cikket olvastak már róla, azok számára is a mélyebb megismerés élményét nyújtja ez a beszélgetőkötet. Nagy erénye a könyvnek, hogy az utolsó fejezetben megszólaltatja Csókay András feleségét, Altay Daniellát is. Egészen különleges az ő szemszögéből is végigtekinteni férje küzdelmes, jó és rossz döntésekkel tűzdelt, kalandos életútján, és bepillantani szavai nyomán egy nem kevésbé összetett és mély személyiség gondolatvilágába. Dicséret illeti a kis, kézbe illő kötetet letisztult külalakjáért, igényes szerkesztéséért – külső és tartalmi szépségével igazi karácsonyi ajándék lehet.
(Itt lehet megrendelni.)

Kép

Aki úgy gondolja, hogy „minden ember élete kész regény”, és önmagában is tiszteletre és megörökítésre méltó, élvezettel fogja olvasni Ádám Veronika első regényét:

Távolból őrzöm

Különösen abban az esetben lehet regényes egy élettörténet, ha átíveli a megpróbáltatásokkal, háborúkkal, lehetőségekkel és örömökkel teli 20. század nagy részét. Valós emberek igaz története ihlette a könyvet, akiket a szerző méltónak és érdekesnek talált arra, hogy alakjukat megörökítse. Ádám Veronika, bár elsőkönyves szerző, az életben nem „kezdő”: Széchenyi- és Prima Primissima-díjas kutatóorvos, akadémikus, aki 10 évig volt a Semmelweis Egyetem rektorhelyettese. Regénye két elszánt, sorsával dacoló nő barátságának és egymásra hatásának története. Roni kutató a nyolcvanas-kilencvenes évek Magyarországán, akinek megadatik az a ritka lehetőség, hogy szabadságai idején az Egyesült Államok egyik kutatólaboratóriumában dolgozhat. Szállásadója, Edit a ’30-as években emigrált Amerikába, ahol orvos lett. Különbözőségeik ellenére (több mint egy generáció választja el őket egymástól, Roni a szocializmusban nevelkedett egy keresztény családban, Edit a két háború közötti Magyarországon nőtt fel egy zsidó családban) egymás nagy tisztelői és barátai lesznek. Időmozaikokból kibontakozó történetük a valóságban három évtizedet, de az emlékek felidézésével szinte egy évszázadot átfog. Elsősorban a részletgazdagon kidolgozott női sorsok iránt érdeklődő nők figyelmébe ajánlom a regényt.
(Megrendelhető a Jaffa Kiadónál)

Kép

A most következő regény kiemelkedő szépirodalmi értéket képvisel. Ez a minőség már megszokott Légrádi Gergelytől, akinek korábban is ajánlottam már kiváló novelláskötetét. Frissen megjelent könyve:

Nélkülem – Nélküled

Különös ikerkönyv. Két jól elkülöníthető részből áll: az első, a „Nélkülem” egy középkorú férfi visszafejlődésregénye. Jól menő szakmája, vagyona, családja és társadalmi státusza megköveteli, hogy folyton „pörögjön”, megállás nélkül dolgozzon – olyannyira, hogy már képtelen lassítani, és ezzel a folyamatos problémamegoldással azonosítja önmagát. Ám a betegség megállásra kényszeríti: Alzheimer-kórt diagnosztizálnak nála. A „Nélkülem” az ő gyermekké válásának a saját, elfogyó gondolataival ábrázolt története, egyes szám első személyben. Ezzel párhuzamosan és e történet után bontakozik ki a „Nélküled”, amely a feleség nézőpontjából meséli el a történteket, ő keresi a párkapcsolatuk értelmét, hibázásait, ő próbálja utólag megismerni férje életét, az ő gyászát és újrakezdési próbálkozásait követhetjük nyomon. A könyvben tömörségre és tűpontos megfogalmazásokra törekszik a szerző. S ez sikerül is neki, mert a mondatai az olvasók szívébe találnak: sokszor olyan dolgokat mond ki, amit mi, a hasonló mókuskerékben élők, titokban rejtegetünk, szembenézni vele nem merünk. A kortárs irodalom egyik mélyen gondolkodó, a világot, benne az embert a legapróbb részletekig megfigyelő és ábrázoló írójának könyvét ajánlom tehát mindazoknak, akik szívesen ajándékoznak és olvasnak valódi szépirodalmat.
(Megrendelhető a Jaffa Kiadónál)

Kép

A gyermekirodalomra fokozottan érvényes az, hogy „csak tiszta forrásból” – erre pedig kiválóan alkalmasak a szentek legendái. A keresztény hitvilág és kultúrkör szép feldolgozása gyerekek számára Bethlenfalvy Gábor és Kállai Nagy Krisztina könyvsorozata:

Magyar szentek élete, A keresztény Európa szentjei, Jézus barátai

A komoly címek ízig-vérig remek szövegű és gyönyörűen illusztrált gyerekkönyvet takarnak. Felolvasva már négy-ötéves kortól ajánlhatók, de még a tizenévesek is örömüket lelhetik benne. A csodálatos illusztrációkat Kállai Nagy Krisztina, egyik legkiválóbb meseillusztrátorunk készítette. Az első kötet az Árpád-ház legismertebb szentjeinek – István, Imre, Gellért, László, Erzsébet, Margit – élettörténetét meséli el. A második kötet 12 történetet tartalmaz ismert szentek életéből, akiknek hatása máig meghatározza Európa kulturális és vallási arculatát. S hogy a nagyobbak el is helyezhessék gondolatban a szentek életének eseményeit a térképen, minden fejezet végén egy kis ismeretterjesztő tábla mutatja emlékeiket az egyes országokban. A harmadik kötet Jézus barátait, vagyis életének 12 meghatározó személyét hozza közel a gyerekekhez. S mivel valamennyien a Megváltó testi közelségében élhettek, sorsukon keresztül egyszersmind Jézus élettörténete, a világ megváltásának nagy drámája is kibontakozik a gyerekek – és szüleik – számára.
(A www.szentjeink.hu oldalon részleteket láthatunk a könyvekből és meg is lehet rendelni.)

Kép

Ismét reneszánszukat élik a történelmi regények. Schmöltz Margit első történelmi témájú könyvét korábban már ajánlottam a kepmas.hu-n, most Anonymus-sorozatának első darabjára szeretném felhívni a középkori történelmet kedvelők figyelmét:

A sólyom szárnyat bont

A szerző olyan részletes történelmi ismeretekkel bír, hogy érzékletes stílusával szinte odavarázsol minket III. Béla korába. Anonymust nem csupán arctalan írnokként, hanem hús-vér emberként ismerhetjük meg. A 12. századi Magyar Királyság legjellemzőbb helyszínein fordulunk meg: várakban, kancellárián, ispotályban és keresztes katonák között, és a korszak legjellemzőbb figuráival találkozunk, közöttük egy orvosdoktorral. Nem véletlenül említem külön az orvost: Schmöltz Margit a közép- és újkori orvoslás történetének kiváló ismerője, nem véletlen tehát, hogy minden regényében megidézi a középkori gyógyítókat és gyógymódokat. A középiskolásoktól az idősebb, történelemkedvelő korosztályokig mindenki örömmel mélyedhet el ennek a regénynek a világában, amelyben „a középkor illata, ízei, izzó vágyakozás, a női lélek rejtelmei és egy írnok eddig fel nem fedett titkai várnak az olvasóra”. És persze fény derül arra is, kit rejt a Névtelen Jegyző kámzsája.
(Megrendelhető a Lazi Kiadótól.)

Kép

Kivételes, nagyszerű, ugyanakkor embert próbáló helyzet az ikerterhesség. Különleges időszak az ikrek várása és kiskora, és ez az időszak különleges babanaplót igényel. Béndek-Rácz Judit találmánya és műve:

Ikres Babanapló

Nem merül feledésbe egyetlen édes vagy akár keserű perc sem az ikrek várásáról, születésükről és kiskorukról, ez a napló ugyanis alkalmas arra, hogy megörökítse. A szülők számára készült, de a gyerekeknek szól. Mert amikor majd felnőnek és kérdeznek arról az időszakról, amikor várták őket, amikor megszülettek, vagy amikor kicsik voltak, elég ezt a könyvet elővenni, és együtt elmerülhetnek az emlékekben. Nincs szükség két babanaplóra: ebbe az egybe mindkét baba belefér!
(Megrendelhető például itt.)

Kép

És még egy nagyszerű kötelező olvasmány, amelyet receptre kellene felírnia az orvosoknak ezekben a nyomasztó időkben mindenkinek:

Tények. Tíz ok, amiért tévesen ítéljük meg a világot, avagy miért állnak jobban a dolgok, mint gondolnánk

Hans Rosling remekműve két évtizedes harc összegzése. Mi ellen? A tudatlanság, a megalapozatlanul sötét világképek ellen. Te is úgy gondolod, hogy a világ egyre rosszabb hely lesz? Hogy egyre több a szegény, nyomorúságban élő ember? Úgy véled, a következő generációk gyengébbek, rosszabbul teljesítenek az élet minden területén, mint az előzők? Tévedsz. Hans Rosling tényekkel bizonyítja, hogy lassan, de biztosan valamennyi földön élő emberi generációnak jobb lesz az élete, a világ egyre nagyobb jólétben él. Ha hagyod, hogy a tények meggyőzzenek - egyáltalán kedved van megismerni a valóságot - ez a könyv gyógyító olvasmány lehet a számodra a mai vészterhes időkben.   

Kép

Tisztelt Honfitársaink! Kedves Vendégeink, Sportolók!

A Balaton hazánk egyik kiemelten frekventált idegenforgalmi régiója, természeti kincsünk, egyben életterünk, munkánk, szabadidős tevékenységünk helyszíne és olykor eszköze is. Testületünk – az ebben a feladatkörben velünk dolgozó szervezetekkel együtt – évtizedek óta sokat tett annak érdekében, hogy a Balaton legyen Európa legbiztonságosabb tava, ezáltal is emelve annak idegenforgalmi vonzerejét. 

A teljes világra kiterjedő pandémia komoly változásokat hozott életvitelünkben, biztonságunk egyik legfontosabb kérdése a fertőzöttség elkerülése lett. A Kormány ennek a célnak alárendelve hozta, hozza meg azokat a szigorú intézkedéseket, amelyek felelősségteljes betartása mellett a fertőzés terjedésének lassulása várható. Ennek fontossága mindenki előtt ismert.

Tudjuk és érezzük, hogy az óvintézkedések – különösen azok hosszabb ideig történő fenntartása – súlyos gazdasági károkat okoznak, személyi szabadságunk megszokott szintjét csökkentik, mozgásunkat korlátozzák, a családi közösségek számára extra terheket jelentenek.

Most kiemelten fontos a felelősségteljes viselkedés, a személyes igények háttérbe helyezése az össztársadalmi cél megvalósíthatósága érdekében.

Kérjük, minden érintett gondolja át, hogy ebben a helyzetben miként tudja saját és a környezetében élők biztonságát a lehető legjobban védeni, illetve fenntartani. A jogszabályokat, a közösségek (önkormányzatok, egyesületek, szövetségek és szakmai szervezetek) által a maguk számára kidolgozott intézkedéseket, ajánlásokat a kiemelt közös cél érdekében tartsuk be.

Az eddig a Balatonon dolgozók, sportolók, szabadidős tevékenységüket a vízen, vagy a tó nyújtotta lehetőségek kihasználásával végzők gondolják át a következőket:

- Egyre inkább jön a hideg idő, késő őszi és téli időjárási jellemzők alakulnak ki. A tavon ilyenkor tapasztalható hirtelen leszálló sűrű köd és a 10 Celsius-fok körüli vízhőmérséklet együttesen teszi nehezebbé a vízi közlekedést, növelve az ezzel járó kockázatokat.

- Kiemelten fontos a viharjelzési szezont követő időszakban az időjárás-előrejelzés megismerése vízre szállás előtt. Ez az Országos Meteorológiai Szolgálat honlapján (www.met.hu), vagy a METEORA mobil applikációján is elérhető.

- Speciális helyzetben, a hidegebb időben való hajózás, vízi közlekedés során nagyon fontos az általános mentőeszközök megléte, minősége, használhatósága. Biztonságot adhat az irányt és a saját pozíciót is mutató eszközök (iránytű, kompasz, GPS, radar) használata.

Kép

Kép: VMSZ Média

- Segélykérések során hívható a 112-es egységes európai segélyhívószám, amely már a segélykérő helyadatait is elküldi, amennyiben IOS vagy Android rendszerű okostelefonról származik a hívás. A 1817-es Balatoni Vízi Segélyhívószámra indított hívás közvetlenül a Balatoni Vízirendészeti Rendőrkapitányág központját éri el. A BalatonHelp alkalmazás használatával a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata riasztható. Ez a hívóállomás GPS koordinátáját is azonnal továbbítja, ezáltal segítve a felkutatást és a mentési folyamatot.

- Kiemelten fontos a kommunikációs és segélykérő eszközök vízmentességének biztosítása, a vízálló tokok alkalmazása.

- Mivel az őszi-téli időjárási körülmények nagyban megnehezíthetik a segítséget nyújtók helyszínre történő megérkezését, ezért jelentősen megnőhet a mentéshez szükséges idő, amely további komoly rizikófaktort jelent a vízi közlekedők számára.

- Az időfaktor ebben az időszakban nagyon lényeges szerepet játszik. A megfelelő önmentési képességek és személyes reakciók szerepe felértékelődik és elsődlegessé válik az a tényező is, hogy miként készült fel a vízen közlekedő személy a késő őszi, téli hajózási/csónakázási tevékenységre és az ezzel kapcsolatos helyzetekre.

- A Balatonon az egyéni sportként végzett hajózási tevékenységet vagy csónakos horgászatot – a fent szereplő tényezők és időjárási körülmények miatt – annak ellenére sem javasoljuk, hogy a korlátozó jogszabályok ezt most még megengedik.

A Balaton jegesedéséig a Balatoni Vízirendészeti Rendőrkapitányság minden vízirendészeti rendőrőrsön, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata a tó mindhárom medencéjében készenlétben tart azonnal bevethető mentőhajókat, azonban ezek bevetésének sikeressége csak a fenti szabályok, tanácsok betartásával lehet eredményes.

Összefoglalásképp arra kérjük Önöket, hogy ebben az egyébként is nehéz és számos egészségügyi kockázattal járó veszélyhelyzetben, a jogszabályi korlátozások mellett a Balaton késő őszi, téli használatával kapcsolatos javaslatokat, jótanácsokat is fogadják meg.  A fentiek figyelembevételével tartózkodjanak minden olyan tevékenységtől, amelynek révén saját magukat, vagy családjukat, munkatársaikat veszélybe sodorhatják, a segítő- és egészségügyi ellátó kapacitásokat feleslegesen leterhelhetik, illetve nem követendő példát mutatnának környezetüknek.

Megértő együttműködésüket köszönjük!

A Balaton Fejlesztési Tanács Közbiztonsági Testület Vízbiztonsági Munkacsoportja tagjai nevében: Jamrik Péter közbiztonsági tanácsos, a BFT Közbiztonsági Testület elnöke

Rá kellett jönnöm, hogy a lakások jelentős százaléka a gyöngyszem- és/vagy ékszerdoboz (sok esetben ún. valódi ékszerdoboz) kategóriába esik. A képi támogatottságnak hála ez ki is derül, bár ha felrajzoljuk ezeket egy ízlések és pofonok koordináta‑rendszerbe (ahol az ízléses dolgokat az X tengelyen ábrázoljuk), akkor jellemzően origóközeli X-értékek mellett az Y tengelyen láthatunk jelentős elmozdulásokat. Megjegyzem, a gyöngyszem és/vagy ékszerdoboz kifejezés szemantikailag egyúttal a lakás kis alapterületű voltára (is) utal, s

gyanítom, hogy az ún. valódi ékszerdoboz megnevezésűek az élhetetlenül kicsi lakóingatlanokat jelölik. 

A valamicskével nagyobb méretű nem-gyöngyszem és nem-ékszerdoboz, viszont nem is tágas vagy kényelmes ingatlanok az ún. jelenleg egyszobás, de könnyen másfélszobássá alakítható lakások. Amennyiben a keskeny és hosszú, kizárólag egy irányba néző, egyetlen ablakos, csőszerű lakást az érdeklődő szerint egyáltalában nem lehet másfélszobássá alakítani, úgy belmagasság függvényében (agresszív kínálati kommunikáció esetén attól függetlenül is) a galériázhatóságot emlegetik. A gyakorlott lakáskereső lazán klikkel tovább azokon a csatolt rajzokon, amelyeket átalakítási terv, vagy átalakítási terv per egy, per kettő, per satöbbi címmel látnak el. Idővel pedig szentségelve üti optikai egerét az íróasztalához, hogy ugyan miért nem az eladó lakás rajzát látjuk, miért egy olyat, ami még nincs is. Mindegy. Kemény piac. Figyelni kell. 
A valamicskével nagyobb életteret kínáló ingatlanok az álomotthon vagy álomlakás, míg a direktebb sales kommunikáció szótárában álmai otthona néven keresendőek.

A felújított vagy újszerűek munkaneve az igazi polgáritól a tiptopon át a luxusig változik; míg a lelakottak esetében az újítsa fel saját igényei szerint fordulat a legelterjedtebb. 

A személyes kedvencem az a hirdető, aki igényes vevő számára kínál igényes otthont. Az igényes egyébként annyit tesz, hogy méregdrága. Az igényes szóra mindig felfigyelek. Bevallom, hogy szeretnék az lenni magam is, de vajon ki az, aki ne akarna. Ki az, aki kénytelen deklaráltan igénytelen lenni? Megmondom. Akinek nincsen extrém sok pénze. Márpedig a többségnek nincsen. Ha lenne, már nem is számítana extrém soknak. Ilyen egyszerű az igényesség. És az is, hogy minden tükörben ott lesz a fotós, vagy maga az eladó. Az igényes.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A bretagne-i Pont Scorff állatkert több mint ötszáz állata között vannak pingvinek, zsiráfok, vörös pandák, de még fehér oroszlánok is. Az „állatok királyának” ez a színváltozata gyakorlatilag csak állatkertben létezik: természetes mutációról van szó, amely azonban vadon nem életképes. Az afrikai Krueger Nemzeti Parkban olykor-olykor születnek fehér kölykök, de eddig összesen egyetlen nőstényről tudott, hogy megérte a felnőttkort. Ilyen kölykökből hozták létre tudatos tenyésztéssel az állatkerti állományt, mely egyre népesebb, de vajon

hova lehetne visszatelepíteni olyan állatokat, amelyeknek vadon élő állománya nincs?

Vadnak lenni nem könnyű

A nagymacskák természetbe való visszatelepítésével azonban nem ez az egyetlen probléma. A tigris egyik legritkább alfajának, a szibériai vagy Amur-tigrisnek ma már több példánya él fogságban, mint vadon, és az állatkertekben születésszabályozást kell alkalmazni, mert nem mindig könnyű elhelyezni a szaporulatot. Miért nem kerülhetnek vissza a vadonba? Azért, mert egy nagyragadozónak, ahhoz, hogy saját magát el tudja látni, nem elég a vadászösztön, kölyökkorában el kell sajátítania és be kell gyakorolnia a zsákmányszerzéshez szükséges fortélyokat, amire az állatkertben nincs lehetőség. Ha pedig éhes marad, mivel megszokta, hogy az ételt az ember adja, a következő lépés az lesz, hogy az embernél fogja keresni, ami konfliktusok forrása lesz. Nem is beszélve arról, hogy azok a körülmények, amelyek miatt az alfaj a hazájában ennyire megritkult, továbbra is fennállnak.

Több lépcsőben

Hogyan kerülhetett akkor vissza a vadonba Bömbi, a Budapesti Állatkertben 2004-ben született, ráadásul dajkakutya segítségével felnevelt kisoroszlán? Úgy, hogy

valójában nem az igazi nagy vadonba került, hanem egy rezervátumba, ahol gondoskodnak róla, ha szükséges. Az ily módon visszatelepített állatoknak csak az utódai lesznek majd azok, akik az embertől teljesen függetlenné válnak.

Ez a terv a Pont Scorff állatkert azon lakóival is, amelyek képtelenek az önellátásra. Hasonlóképpen alakult a Budapestről tavaly elköltözött nőstény óriásvidra, Alondra sorsa is: jelenleg egy nemzeti park az otthona Argentínában, ahol hozzá illő párt is kapott, és remélhetőleg a jövőben utódaival fog hozzájárulni a veszélyeztetett faj fennmaradásához. Az élőhelyükre visszatelepített emberszabásúak sem a könyörtelen vadonba szoktak kikerülni, hanem rehabilitációs parkokba.

Kép

Trombitás hattyúk visszaengedése a Yellowstone Nemzeti Parkban (USA); kép: Profimedia - Red Dot

Etetés kesztyűbábbal

Valamivel kedvezőbb a helyzet a patások vagy a madarak esetében. Bár közvetlenül az állatkerti karámból, a jászol mellől egy vadló sem kerülhet vissza a természetbe, a ­hortobágyi pusztán félvadon élő ménesből rendszeresen szállítanak lovakat Közép-Ázsiába, hogy ott az embertől már valóban függetlenül élhessenek. Ezek az állatok azonban születésüktől fogva hozzászoktak az önellátáshoz, és mivel fajtársaik között nőttek fel, nem okoz gondot számukra a kommunikáció sem. A madarak viselkedésében jóval kevesebb a tanult, és több az ösztönös elem, ezért szabadon engedésük kevesebb kockázatot rejt, de még őket sem lehet egyszerűen csak szélnek ereszteni. Ügyelni kell például arra, hogy ne szokjanak túlságosan az emberhez. Ennek érdekében például a mesterségesen felnevelt sasfiókákat sasfejet mintázó kesztyűbábbal etetik.

Háziállatból vadállat

A sors furcsa fintora, hogy amilyen nehéz a természetbe visszaszoktatni a vadon élő állatokat, olyan könnyen visszatérnek a háziállatok a vadonba. Alig van olyan domesztikált állat, amelynek ne élne valahol komolyabb visszavadult állománya. A legismertebb példák közé tartozik az amerikai prérik legendás vadlova, a musztáng, amely a spanyol hódítók elszabadult hátasainak leszármazottja, hiszen az Újvilágban a lófélék még az ember megérkezése előtt kihaltak. Ausztrália pedig valóságos gyűjtőhelye az elvadult háziállatoknak, hiszen itt nem kellett sem természetes ellenségekkel, sem vetélytársakkal szembenézniük: a tevék, bivalyok, disznók, kecskék és macskák alaposan megváltoztatták a kontinens arculatát.

Ausztrália sivatagaiban ma több teve él, mint az összes arab országban együttvéve.

Kép

Európai bölény a Bialowieza Nemzeti Parkban (Lengyelország); kép: Profimedia - Red Dot

Ki fizeti meg a szabadság árát?

Az elszabadult állatok okozta ökológiai problémák Európát sem hagyták érintetlenül. Az első mosómedvék prémesállat-farmokról szöktek meg, és igen kedvező életkörülményeket találtak, az itteni madárvilág viszont nincs felkészülve egy ilyen hatékony fészekrablóra. A szürke mókust hobbiállatként vitték be Angliába, és mára a szigetország nagy részéről teljesen kiszorította az őshonos vörös mókust. Magyarországon jelenleg az elszabadult társállatok közül a leglátványosabb az ékszerteknősök előretörése: tavakban, holtágakban gyakran már több ékszerteknőst láthatunk az uszadékfákon, nádcsomókon napozni, mint mocsári teknőst – félő, hogy egyikük visszanyert szabadságának árát a másik fogja megfizetni.  

A „Szabadítsátok ki Willyt!” című 1993-as amerikai film vetítése után mozgalom indult annak érdekében, hogy a főszerepet játszó kardszárnyú delfin, Keiko valóban visszakaphassa szabadságát, ahogy az a filmben történt. Hosszas felkészítés után az orkát vissza is engedték az óceánba, de az nem tudott mit kezdeni a szabadsággal: fajtársai közé nem tudott beilleszkedni, továbbra is az emberek társaságát kereste, és egy évvel a szabadulása után elpusztult.

A házimacska túlságosan is könnyen vissza tud illeszkedni a szabad életbe, függetlenné válva az embertől, és helyrehozhatatlan károkat okozva a természetben. 

Számos olyan állat van, amely a természetben már kihalt, és az állatkertek összefogásának köszönhető, hogy ma újra élnek állományok a vadonban. A Przsevalszkij-vadló mellett ilyen még például az európai bölény vagy az arábiai oryx-antilop. 

A kutya az egyetlen háziállat, amely minden jel szerint nem akar, és nem is tud teljesen elszakadni az embertől. Leszámítva az ausztráliai dingót, amely a háziasításnak egy korábbi szakaszában vált újra önállóvá, az elvadult kutyáknak a világon sehol nem alakult ki az embertől függetlenül élő és szaporodó, tartósan önellátó állománya.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Skrabski Fruzsina filmjében úgy fogalmazol: tudod, milyen 12 évesen mínusz 16 fokban az utcára kerülni, tízévesen egy-két napig semmit nem enni, s a lépcsőházban kifordított ruhában aludni. Ezek a meghatározó gyerekkori emlékeid?
– Korántsem! Sok jó és élvezetes dolog is történt, az intézetből például évente elvittek minket a Balatonra. A kiskorom nem csak rossz élményekből állt, de fontos a rosszakról is beszélni – és ez a filmben megtörténik –, hogy az emberek a teljes mintát lássák. Hogy tudják: nem kell elkeseredni, ha valaki szegényként, elesettként indul, mert attól még később bárki lehet belőle. Amiket elmondok – és amit idéztél –, az sajnos csak a jéghegy csúcsa, de én ennek ellenére is élveztem a gyerekkoromat, a sok megpróbáltatás közepette is jó volt gyereknek lenni. Boldogan, mosolyogva gondolok rá vissza!

– Mit tudsz a családodról?
– Debrecenben születtem, és már a születésemkor állami gondozásba kerültem, de az okokat, a körülményeket máig sem tudom. Édesanyukámat később megismertem, apukámat pedig a halála előtt pár évvel találtuk meg, de nem alakult ki köztünk kapcsolat. Hatan voltunk testvérek, az öcsém – aki csak néhány évet töltött intézetben, előtte anyukám nevelte – ma rendőr. Van még két bátyám és két húgom, a szüleimre pedig nem haragszom.

Felesleges a múlton rágódni, a jövőt kell tervezni.

– Az, hogy látássérült vagy, nagyobb hátrányt jelent a mindennapokban, mint a múltad? 
– Sajnos igen. A bal szememre ma már vak vagyok, de a jobb is nagyon gyenge. Ezzel nem lehet mit kezdeni, míg a múlttal lehet. Azt feldolgozod és változtatsz rajta a jelenben meg a jövőben, de ezen lehetetlen, ez mindig szívfájdalmam lesz. Egyedül közlekedem, de vezetni például képtelen lennék.

– Még jó, hogy gyerekként az ember olyan alkalmazkodó és elfogadó a saját helyzetét illetően is…
– Elfogadó, nyitott, és akkor látja meg azokat a példákat is, amik aztán a követendő utakra sodorják. Előttem ilyen példa volt Szabó Béla László, aki ma abban a gyengénlátók iskolájában az egyik főnököm, ahol gyerekként még a délutános tanárom volt. Ma ugyanis abban az iskolában dolgozom, ahol felnőttem.

– Milyen gyerek voltál?
– Cuki is, meg rossz is. Én úgy emlékszem, mindig igazgatóit kaptam, a szőnyeg szélén álltam, csak a baj volt velem… Béla bácsi viszont nem így emlékszik! Szerinte nem voltam rossz, csak más, mint a többiek. Nem családban nőttem fel, ezért másképp viselkedtem, de sosem voltam rosszindulatú.

– Fiatal felnőttként viszont nem tudtad elkerülni, hogy a jó út kiválasztása előtt egy kicsit a rossz felé is eltévedj. Törvényszerű volt?
– Nem raboltam, loptam, csaltam vagy hazudtam, és nem is vettem el idős néniktől a javaikat. De 23 évesen összeverekedtünk páran egy kocsmában. Mert ugye 21 éves koromig volt felettem egyfajta kontroll az utógondozói segítség révén is.

De ahogy ez megszűnt, totálisan egyedül maradtam. Semmim, senkim nem volt, akihez tanácsért fordulhattam volna.

Elmentünk bulizni, belekeveredtem egy bunyóba, amiből úgy tudom, hogy a sértettet is elítélték, noha nem tört el senkinek semmije. Nyolc napon belül gyógyultak a sérülések, de súlyos testi sértés kísérletét állapították meg.

– Egy évet kellett letöltened. Mi játszódott le benned ezalatt, illetve amikor szabadultál?
– Végig a börtönön kívül, őr nélkül dolgoztam egy szennyvíztelepen három műszakban. Látták, hogy ez a gyerek nem bűnöző, és már én is láttam, hogy nem ezt az utat szeretném járni, szeretnék EMBER lenni. Amikor kiléptem a kapun, felnéztem az égre, és tudtam, hogy például a kidobói munkát, amelyből addig éltem, be kell fejeznem. Persze még évekig folytattam a megélhetésért. De július 6-án szabadultam, és szeptemberben már iskolába jártam, készültem az érettségire.

Kép

Tóth Zsé Ferenc kedves régi tanárával, Szabó Béla Lászlóval

– Aztán még felsorolni is nehéz, hány különböző egyetemi szakot, felsőfokú tanfolyamot végeztél…
– 14 éve folyamatosan tanulok, ebből lassan tíz év egyetemen telt… Eredetileg szakácsnak tanultam, de azt nem szerettem, ezért a megfelelő tanfolyam után műtőssegéd lettem, na, az már nagyon tetszett! Akkor még nem ismertem fel, csak utólag, hogy már azt is azért szerettem annyira, mert embereknek kellett segítenem, amiért még fizetést is kaptam. Érettségi után bölcsészettudományi karon végeztem politológiát, állam- és jogtudományi karon igazságügyet, majd szociálpedagógia alapszakot, és most végzős vagyok a mesterszakon. Közben felsőfokú papírral gyógypedagógiai asszisztens, pedagógiai és családsegítő munkatárs, biztonsági őr és rendezvényszervező is lettem.

– Na meg – miközben időről időre a végzettségeidnek megfelelő munkakörökben dolgoztál, még javítóintézetben is voltál nevelő – idén év elejétől a Tündérkör Alapítvány elnöke…
– Amikor hat éve önkéntesként csatlakoztam az Alapítványhoz, volt a Facebookon egy darab posztunk és 36 lájkolónk. Mára van több ezer poszt és több mint 28 ezer követő! És rengeteg gyereken segítettünk. Tavaly decemberben mondott le az elnök, és engem jelölt meg utódjaként, februártól vettem át hivatalosan is a tisztségét. Rengeteg megkeresést kapunk, és temérdek munkával mindet teljesítjük is, mert minden egyes mosoly plusz elégedettséget hoz. Azt hinnéd, hogy több millió forint és legalább 20-30 ember áll mögöttünk, pedig csak két név: Benéné Lipcsei Irén kurátor – aki három éve oszlopos tag, óriási szakmai és lelki segítségem –, illetve Tóth Zsé Ferenc, azaz jómagam.

Mi ketten szedjük össze a pénzt, valósítjuk meg a programokat, visszük ki saját kezűleg hetente akár ötször-tízszer is az élelmiszeradományokat. Olyan gyerekeknek, akiknek a szülei az elesett szegmensből valók, de mindent megtesznek a családjukért.

– Mi játszott fontosabb szerepet abban, ahová eljutottál: a belső erőd vagy a külső segítségeid?
– Ez a kettő együtt váltotta ki, hogy ember lettem. Egyrészt még időben belecsöppentem egy olyan baráti körbe, ahol nem volt divat neveletlenül viselkedni, és ha valami nem tetszett a magatartásomban, azt a tudtomra is adták. Én meg elkezdtem úgy viselkedni, ahogy ők és a társadalom is elvárta. Másrészt kellett az akarat, hogy le tudjam győzni saját magam. A mélypontokban az is erőt adott, amiken korábban keresztülmentem. Három éve pedig már egy nagyon kedves mátkám is van, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok.

– Akartam is kérdezni, hogy például a karácsonyt – mármint azt a részét, amelyik nem munkával telik – kivel töltöd majd, de ezzel megválaszoltad.
– Azt azért tudd, hogy az ünnepek egy „intézetisnek”, akinek még nincs saját gyermeke – és mi még csak most tervezzük –, körülbelül olyanok, mint a fekete csütörtök.

A karácsony nekem mindig a legfájdalmasabb ünnep volt, de amióta az alapítványt csinálom, megtaláltam a karácsonyban is a boldogságot!

Nem tudatosan, inkább ösztönösen alakult így, de amióta 24-étől 26-áig járjuk a várost és az agglomerációját, én is boldog vagyok karácsonykor…

– Az elején beszéltünk a követendő példákról. A 28 ezer követőtök, a Kopp-Skrabski-díjra jelölésed azt mutatja, te is az lettél…
– Pedig Istenemre mondom, semmivel sem vagyok több, mint bárki más! Talán csak egy kicsivel több időm jut arra, amiért most erre a díjra jelöltek. Nagyon nagy megtiszteltetésnek tartjuk, mert látjuk, hogy kik voltak már jelöltek, és hogy most is kik azok. Titkon remélem, hogy akár még helyezést is elérhetek, de az az Alapítvány érdeme lesz, mert Tóth Zsé Ferenc egyenlő Tündérkör Alapítvány! Nem tudjuk és nem is kell szétválasztani. De tudod, mi még a célom? Az, hogy ha egyszer meghalok, még az is megkönnyezze a hírt, aki személyesen nem ismert, csak tudta rólam, hogy ki vagyok.

Szabó Béla László (Ferenc volt tanára, ma kollégája):
„Pályakezdőként ismertem meg Ferit ebben a speciális intézményben, ahová az egész országból, de főleg Kelet-Magyarországról jönnek sérült gyerekek. Nálam nincs kedvenc vagy megkülönböztetett gyerek, de Feriben láttam valami életigenlő zsiványságot, valami hihetetlen túlélési ösztönt. Pedig arról, hogy milyen körülmények közül jött, az iskolában mi nem is tudtunk. Rendkívül mozgékony fiú volt, imádott rajzolni is. Ő úgy emlékszik, hogy sokszor volt az igazgatói irodában, én kevesebb ilyen esetet tudok felidézni. Óriási igazságérzettel rendelkezett! Az a típus, aki baj esetén rögtön mondja: hibáztam, én voltam, bevállalom. Már akkor látszott rajta, hogy kiáll az igazáért, sőt másokért is. Ha többen keveredtek bele valamibe, akkor is vállalta a felelősséget, hogy igen, ő ott volt. Egyszer hétvégén kijött hozzám, mutattam neki egyfajta polgári mintát – kakaót ittunk, felvágottat ettünk, filmet néztünk –, ami az ő otthonában nem volt. Ő szereti felnagyítani a szerepemet, de sok felnőtt dolgozott a gyerekekkel, akik az ő emberré válását is segítették. Nagy büszkeség, hogy a nehéz sorsa ellenére a felnőtt, civil világban bejárt egy utat, ami után most kollégaként újra találkoztunk. Más tanároknak is kívánom: így lássák viszont a tanítványukat! Sikeres, elismert, megbecsült emberként.”

Épp hogy kiröppentem otthonról, volt jó állásom, sok pénzem, garzonlakásom hitelre, oda mentem, ahová csak akartam, és azt csináltam, amit csak akartam. Kizárólag a magam ura voltam minden területen. Ha valami elromlott, szerelőt hívtam, és én fizettem ki. A lakásomat modern, minimál stílusú beépített bútorokkal rendeztem be. Bio boltokban vásároltam az egészséges ételek legújabb ranglistásait. A neten böngésztem receptek után, csak magamnak főztem, és csak akkor, ha kedvem volt. Bulizni jártam, külföldre utaztam, hol nyaralni, hol dolgozni.

Utóbb mégis sűrűsödni kezdtek az olyan esték, amikor rettentően egyedül éreztem magam. Elkezdtem vágyni rá, hogy olykor másra is főzhessek, megmutathassam, milyen házias vagyok, akár még inget is vasalhassak. Nem akartam többé egy menő irodában tölteni a napomat, erősnek és sikeresnek mutatkozni, kiskosztümben feszíteni. Nem akartam több e-mailt, telefont, sem magyar, sem angol nyelvű üzleti- és bájcsevegést. Nem akartam több flörtöt és kalandot se. Olyan férfira vágytam, aki rám néz, és meglátja bennem a jövőjét, ásót, kapát, nagy harangot, gyerkőcöket, és mindent, ami ezzel jár. Mindez kábé hat éve tört rám.

Mostanra az akkori álmom, hogy úgy mondjam, megvalósult.

Kamaszkori hódolóm olyan kitartóan látta bennem a jövőjét, hogy végül hozzá mentem feleségül. Jól kereső, önálló nőből háztartásbeli anyuka lettem, aki a férjétől havi apanázst kap a nagybevásárlásokhoz. Folyamatosan másokra főzök, a férjemnek embereset, a nagy kislányomba az aktuális szeszélyeit követve próbálok valami táplálót és egészségeset belediktálni. A kisebbik pici lányom ugyan még jórészt szopizik, de a gyümölcspüré már neki is jár. A bio boltokat régen kerülöm, ellenben rendszeres kapcsolatot ápolok az olcsó szupemarketekkel, a közeli drogériával, a gyógyszertárral, és a pelenkadiszkonttal. Belátható időn belül biztosan nem megyek vissza az irodába, helyette a napjaim a játszótér, a fent említett üzletek és az otthonunk háromszögében telnek. Többnyire melegítőben, játszóruhában ingázom e bejáratott helyszíneken, és olyan szórakozott vagyok, hogy a hetvenhez közeledő nagymamák aggódva jegyzik meg, mi lesz velem az ő korukban. Angolul azt hiszem elfelejtettem, de már a magyar szókincsem is kezd beszűkülni. Vasárnap például már nem templomba járunk, hanem bim-bamba, esténként nem tusolunk, hanem fürcsi-pancsizunk, a borhoz pedig nem szódát öntünk hanem szúrós vizet.

Az első lányom születése után még lázadtam az ellen, hogy a játszótéri anyukákkal kössek barátságot, és igyekeztem gyorsan megszabadulni a gyermekbámuló lelkes, idős néniktől. Mostanra minden kedves szóért hálás vagyok, a lépcsőházi szomszédtól kezdve a bolti eladóig bárkinek szívesen mesélek arról, hogyan szülök rendre több, mint négy kilós csecsemőket, hogyan bírok egyszerre egy picivel és egy kicsivel, sőt még az időjárásról is szívesen fecsegek. Ha férfi munkára van szükség, még csak szerelőt sem hívhatok, egyrészt, mert nem tudom kifizetni, másrészt mert sértem a férjem hiúságát, marad tehát az, hogy várok. Hol heteket, hol hónapokat, vagy a legközelebbi költözést. Csupa mozdítható bútorunk van, mert egy lakást már kinőttünk, és ha minden jól megy, a jelenlegi sem a végleges lesz. A belső dizájn pedig már rég nem számít, mert a különböző játékok, gyermekholmik és -járművek uralják a lakótér tetemes részét.

Délután és este, amikor a lányok végre alszanak, próbálom rendbe tenni a konyhát, betenni a mosást, eltenni a megszáradt, tiszta ruhát. A férjem olykor meggyanúsít, hogy ilyenkor csak azért „rohangálok fel-alá, rongyokkal a kezemben”, mert nem akarom vele tölteni az estét. Miközben fájdalommal veszi tudomásul, hogy az ingvasalás olyan messze van tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Hiába, csupa nő között nőttem fel. Nagy szerencséje a páromnak, hogy eléggé bele vagyok zúgva, és hogy többnyire igazán rendes apuka és férj. Rosszabb napokon azért a szemére vetem, hogyan tehette ezt velem.

És bár senki nem csodálkozik rám, hogy már két gyerekem is van, mivel bőven hagytam magamnak időt egyedülálló nőként „élni”, azért nem érzem magam öregnek, mert manapság csupa hasonszőrű anyuka vesz körül, és mert frontmentes napokon közülük is én vagyok a legbüszkébb és a legboldogabb.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

– Honnan ered nálad a gyűjtés mániája? Gyerekként is felhalmoztál dolgokat?
– Matchboxokat gyűjtöttem, de igazában nem is én, hanem apám vette nekem. Ő nagy szegénységben nőtt fel, nagymamám öt gyereket nevelt a háború alatt. Valószínűleg ezért alakult ki benne a gyűjtés szenvedélye, és később ez az attitűd ütött ki rajtam.

– Kizárólag filmes plakátokat gyűjtesz. Mikor vált szenvedéllyé a gyűjtés?
– A mozi iránti rajongásomra vezethető vissza, a hatvanas-hetvenes évek filmművészetét kezdtem el gyűjteni, mert ezzel tudtam a leginkább azonosulni. Ez volt az az időszak, amikor gyerekként elkezdtek minket moziba vinni.

Tizenhárom éve foglalkozom plakátokkal, és elég hamar kiderült, hogy több lesz nálam, mint puszta hobbi, nem állok meg 150 plakátnál. Mára több ezer darabom van.

Külön szobát szentelünk neki, ahol egyébként mindig őskáosz van, mert az ember kipakolja, szellőzteti, újra megnézi, szóval mozgásban tartja, rendszerezi a képeket. Az eredeti szakmám egyébként nyomdász, ennél fogva szakértő szemmel tudom vizsgálni a képet. Amikor elhatalmasodott rajtam a kór, feleségem azt kérte, úgy szervezzem a gyűjtést, hogy ne terhelje a családi kaszát ez a passzió, vagyis váljon önfenntartóvá. Ő egyébként lakberendezési lapokat gyűjt, így ahányszor külföldön vagyunk, feleségem lapok után szaladgál, én pedig plakátokra vadászok. Azt szoktam mondani, hogy ez a mi „pornónk”.

– Mitől értékes egy plakát: attól, mert ritka, vagy inkább a grafikai megoldása, művészi színvonala emel a téten?
– Ha kevés van belőle, vagy színvonalas a grafika, az már sokat jelent, de ha ritka darab, jó a grafika, és a film mint mögöttes tartalom is erős, az kész siker. A Jedi visszatér című film Helényi Tibor által megrajzolt plakátját hoztam magammal az interjúra, amely szerintem különleges darab. Herényi jó grafikus volt, és könnyen lehet, hogy van lényegesen jobb grafikája, mint a Jedi, de valamit nagyon jól megragadott ebben a filmben.

Ráadásul kultuszfilmről beszélünk: elmehetsz egy indonéz törzshöz, vagy bárhová a világba, ahol kiejted a szádon, hogy Star Wars, tudni fogják, miről beszélsz. Emiatt nagyon fontos ez a kézi grafikájú, nyolcvanas években készült plakát.

Persze tudom, vannak ennél lényegesebb dolgok az éltünkben, de úgy hiszem, az álmodozás része kell hogy legyen a napjainknak. Végül is azért csinálják a mozifilmeket, hogy az álmainkat megvalósítsák. A grafika lényege pedig, hogy kifejezze azt, amiről a film szól. A nyugati és az amerikai mozikban mindig is sokkal erősebb volt a hős ábrázolása, míg a keleti blokkban kevéssé jellemző, inkább valamiféle benyomást mutat a plakát a filmről. Attól különleges egy grafika, hogy gyűjtőtábor van mögötte, mi pedig ennek a tábornak a szélesítésén dolgozunk az aukciók szervezésével.

– Amikor elkezdted szervezni a plakátaukciókat, még ritka volt itthon az efféle esemény. Az elmúlt három-négy év alatt felértékelődött valamelyest a plakátművészet? Többen gyűjtenek?
– A Bizományi Áruház Vállalattal (BÁV) már volt hat árverésem, az első négy csak filmplakátból. A negyedik után felismertem, hogy kizárólag moziplakátot nem szabad versenyeztetni, mert igazán akkor lehet jó az árverés, ha sokféleséget bemutatva alakít ki egységet. Tehát van benne kereskedelmi, színház-, mozi-, kiállítás-, koncertplakát, ezzel reprezentálva a grafikai hirdetések széles spektrumát. Amikor a Falra fel! elkezdődött, három éve, már eleve ez a koncepció élt bennünk, és annyiban egészítettük ki, hogy megpróbáltunk külföldi plakátokat is betenni. Német, olasz, amerikai, lengyel hirdetéseket. Nem tudunk beletenni több millió forintos plakátot, nemcsak azért, mert itthon nincs ilyen, hanem mert nem lenne rá kereslet. Fel kell építeni egy gyűjtői réteget, ami úgy néz ki, elindult. Visszatérő vendégek vannak, többeket személyesen ismerek. Némelyikük egészen biztosan gyűjt grafikákat is.

– Van-e olyan plakát, amit nagyon szeretnél megszerezni, de nem jutottál még hozzá?
– Mindig van olyan, ami az agyzugban el van rejtve, de az ember képi kultúrája ugyanúgy változik, mint az élete, a gondolatai, az ízlése. Volt olyan plakát, amit 13 éve megvettem, de most nem biztos, hogy tetszik, és fordítva.

Büszke vagyok A halál magnószalagon érkezik című román kémfilm-plakátomra, mert ahogyan azt Árendás József egykor megalkotta, annak képzőművészeti ereje van.

– Az európai és az amerikai filmtörténetből milyen kuriózumokat őrzöl?
– Szerencsés vagyok, mert sok Jancsó Miklós-filmplakátom van, ő a mai napig a legismertebb magyar filmrendező. De nagyon szeretem az amerikai filmek lengyel vagy cseh megközelítését is plakátokon. Van egy pár nagy klasszikusom, mint a 2001: Űrodüsszeia, amelyet Stanley Kubrick rendezett, vagy a Jacques Tati-filmek plakátjai.

Kép

– Előfordult, hogy komplikált úton jutottál hozzá egy plakáthoz?
– Zegzugos pincékbe és félig összedőlt garázsokba is sikerült bejutnom plakátért, de ez megérne egy külön mesét.

– Akadnak mélypontok ebben a szenvedélyben, vagy általában színesíti az életedet? 
– A gyűjtésből sohasem ábrándultam ki, noha tudom, hogy valamikor majd az én kollekcióm is egy közgyűjteményben landol. Nem várhatom el, hogy a lányom őrizgesse a hatalmas gyűjteményt. Előfordul negatív élmény, amikor például azzal szembesülök, hogy több száz penészesen rohadó, menthetetlen plakát gyülekezik egy garázsban. Ez nagyon fájdalmas látvány nekem.

A plakátnak és a fotónak lehet olyan „betegsége”, ami fotón nem látszik, ezért csakis megbízható helyről vásárolok, és karanténban tartom azokat, öt hétig szellőztetem, majd bezárom.

– Negyedik alkalommal rendezed meg a „Falra fel!” aukciót, a járvány miatt online formában. Milyen alkotók, kuriózumok szerepelnek majd itt?
– Huszárik Zoltán Szindbádjának plakátja, vagy Tímár Péter Egészséges erotika című alkotása, valamint egy 42 darabos Bud Spencer-gyűjtemény is része a novemberi „Falra fel!” aukciónknak. Aki az utóbbit beadta, ragaszkodott ahhoz, hogy egyben keljen el a sorozat, amelyben vannak megszerezhetetlen darabok is. Így ha két ember komolyan érdeklődik utána, akár ötmillió forintra is felmehet az ára. Pénteken egyebek mellett kalapács alá kerül a Híd a Kwai folyón hirdetése is.

– Volt példa ilyen értékű licitre az aukcióidon?
– A legmagasabban elkelt tétel a Jedi visszatér című film plakátja volt egy régebbi aukción, az akkor 450 000 forintért kelt el, a mostani aukción ennek a plakátnak egy kisebb verziója is kalapács alá kerül majd. Néhány éve került elő egy igen ritka cirkuszi plakát a 19. század végéről, amelynek 300 ezer forint volt a kikiáltási ára.

– Elkelt az a hirdetés?
– Nem, talán azért, mert a cirkuszi plakátnak semmiféle elismertsége nincs még Magyarországon. Pedig a szóban forgó plakát nagyon komoly érték, könnyen lehet, hogy ez az egyetlen egy példány maradt meg belőle.

A Falra fel! elnevezésű plakátaukciót pénteken, november 20-án negyedik alkalommal rendezik meg, a járvány miatt online formában.