Meg kell élni a pillanatot! – interjú egy agykárosultakkal foglalkozó otthon dolgozójával

– Úgy kezdődött, hogy elhatároztad, fotózni fogsz.
– Igen, pár évvel ezelőtt döntöttem el, hogy nagy fotográfus leszek, viszont nem volt meg a kellő anyagi hátterem ahhoz, hogy megfelelő felszerelést vegyek magamnak, és beindíthassak egy nagyobb vállalkozást. Így elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy kimegyek külföldre dolgozni, azzal az elgondolással, hogy ott több pénz tudok félretenni ehhez. Egyik reggel közöltem az akkori párommal, hogy legalább egy évre ki szeretnék költözni az Egyesült Királyságba. A mai napig hálás vagyok neki, mert mindvégig támogatott a tervemben, így 2018. szeptemberében egyik közeli barátom és férje társaságában felültem a repülőre, és elköltöztem otthonról.

Nagyon nehéz volt úgy elmenni, hogy nem tudtam, mikor láthatom legközelebb a szeretteimet, nem tudtam, pontosan mi is vár rám ott kint, a nagyvilágban, de úgy éreztem, meg kell tennem ezt a lépést magamért és a céljaimért.  

– Ott voltál egy másik országban, egy ismeretlen városban. Mennyi időbe telt mindenhez hozzászokni?
– A nyelvet beszéltem, de teljesen más otthon megszólalni néha angolul, mint felébredni egy olyan helyen, ahol csak ezt értik, és semmi mást. Itt, ha nem tudsz valamilyen szót, kifejezést, minden pantomimtehetséged elő kell venned, hogy megértesd magad az emberekkel. Az első két hét nagyon nehéz volt. A nyelv mellett meg kellett szoknom a közlekedést, és az itteni szokásokkal is meg kellett barátkoznom. Néhány hét után viszont már kezdtem ráérezni a dolgokra. Egy ideig féltem egyedül elmenni bárhova is, attól tartottam, hogy nem találok egyből haza. De ahogy telt az idő, egyre bátrabb lettem, egyre távolabb merészkedtem. Végül az első évben sikerült több mint húsz angliai városba eljutnom. Nagyrészt egyedül.

– Hogyan találtál rá a jelenlegi munkádra?
– A barátaimnak köszönhetem, hogy a kiköltözésem után egyből el tudtam kezdeni dolgozni. Ha ők nem támogatnak, akkor most nem lennék itt, ezért külön köszönet nekik. Segítettek nekem munkát szerezni, és közben próbáltak felkészíteni arra, hogy mi várhat rám abban az intézményben, ahol most is vagyok.

De persze teljesen más az, amikor ott vagy, és a saját szemeddel látod a beteg embereket. Erre a szívszorító látványra nem is nagyon lehet felkészülni.

– Pontosan milyen intézményben dolgozol?
– Ez egy agykárosultakkal foglalkozó otthon. Nem idősek otthona, igazából alig vannak idős emberek az intézményben. Olyan személyek mindennapjairól gondoskodunk, akiket valamilyen súlyos baleset ért, vagy akik drog- vagy alkoholtúladagolás miatt visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedtek. Ezek az emberek már nem tudnak magukról önállóan gondoskodni, ezért kerülnek ebbe az otthonba.

– Akkor elég sok fájdalmas esettel találkozhattál már.
– Igen. Vannak könnyebb napok is az otthonban, de általában olyan kihívásokkal szembesülök, amelyek erősen befolyásolják a mindennapjaimat. Sokszor érzem magam testileg és lelkileg is fáradtnak, kimerültnek. Több eset is elgondolkodtatott azon, hogy miért vagyok én itt, miért csinálom én ezt. Egy idő után viszont megértettem a lényeget: azt, hogy ezek az emberek nem képesek nélkülünk élni. A legtöbben balesetük után kerülnek ilyen intézménybe, mert 24 órás ellátást igényelnek. Nekik valószínűleg soha nem lesz már önálló otthonuk, vagy nem fognak tudni a családjukkal élni. Itt viszont megkapják mindazt a figyelmet, amire szükségük van, és mi igyekszünk, hogy a lehető legjobb ellátásban részesítsük őket.

Kép

– Tudom, hogy nem szeretnél és nem is nagyon lehet mélyebben belemenni a részletekbe, de elmondanád, hogy milyen érzések kavarognak benned a magatehetetlen betegek láttán?
– Nehéz ezt megmondani. Talán éppen azért, mert ezek az emberek a balesetük előtt pont olyanok voltak, mint te vagy én, csak egy ittas vezetésen, egy rossz döntésen vagy néhány szerencsétlen percen múlt az, hogy most ennyi segítségre szorulnak. De az biztos, hogy a munkám mindennél jobban rávilágított arra, hogy az „élj a mának!” mondásnak mekkora súlya van. Megtanultam a jelenben élni, összpontosítani az itt és mostra.

A holnap sohasem garantált, de ezt sokszor elfelejtjük. Csak tervezünk és gyűjtögetünk, és közben nem vesszük észre, hogy az élet maga elmegy mellettünk.

Én úgy gondolom, hogy mindenkinek meg kell találnia a saját egyensúlyát, hogy boldogan, egy teljes életet tudjon élni, amíg csak lehetséges. Én is erre törekszem.

– Egy ilyen munka mellett hogyan tudsz lelkileg kiegyensúlyozott maradni, hogyan kapcsolsz ki?
– Az utazáson kívül olvasással, festéssel és természetesen fotózással szoktam lecsillapítani az elmémet. A művészetek segítségével nagyon jól ki tudok kapcsolni.

– Mi változott, amióta kiköltöztél Southamptonba?
– Sok minden. Az akkori kapcsolatom megszűnt, most egyedül élek több ezer kilométerre a családomtól. De azért örülök, hogy itt lehetek, mert nagyon tetszik a multikulturalitás. Sok olyan kollégám van, akik Ázsia, Afrika vagy Dél-Amerika különböző tájairól érkeztek, tőlük is rengeteget tanulok. Az otthonban is történtek változások, nemrég bekerültem a senior csapatba. Itt nagyobb a felelősség, más a program, számomra picit még jobban megterhelő, mint eddig. De annak örülök, hogy egyre jobban be tudom vonni a mostani munkakörömbe azt, amire a mesterképzés felkészített. Tanácsadás a szociális intézményekben, ezt tanultam, így, ha jobban meggondolom, ez a munka nem is áll olyan távol a végzettségemtől.

– Összegyűlt már a profi felszereléshez és vállalkozáshoz szükséges pénz?
– Még nem, de próbálom úgy felfogni ezt az egészet, hogy mindennek megvan a maga oka és célja. Nem tudom, hogy miért kerültem messzebb az álmomtól. Úgy látszik, most mást kell megtapasztalnom, de bízom abban, hogy egy nap majd beteljesül a célom.