Mivel a koronavírus lipidburokkal rendelkezik, már az egyszerű szappanozás is tönkreteszi, nem véletlen, hogy a járvány kitörése óta mást sem teszünk, mint kezet mosunk. A másik csodaszer az alkohol, ami 60-70 százalékos töménység felett szintén kinyiffantja a vírust. Viszont nemcsak a koronavírus keserüli meg a fokozott higiéniát, hanem a kezünk is. Kiszárad, kipirosodik, kirepedezik, egyre érzékenyebbé válik. A károsodott bőr nemcsak kellemetlen és csúnya, hanem a különböző fertőzések ellen sem véd olyan hatékonyan, mint normál állapotában.

Szétszedi a membránt

Az állandó szappanozás a bőrt azért károsítja, mert megbontja a hámréteg sejtjeinek membránját. „A fő gond, hogy a szappanokban olyan felületaktív anyagok vannak, amelyek a lipideket, zsírokat oldják – emiatt teszik tönkre a vírust is. Szintén ez a lipidvesztés okozza a bőr kiszáradását, áttételesen pedig a vízvesztést” – mondja dr. Csupor Dezső szakgyógyszerész, a Szegedi Tudományegyetem docense. Ennek tünetei nagyon kellemetlenek, a kipirosodás mellett hámlás is jelentkezhet, a bőr egészen érdessé válhat, felszíne akár fájdalmas is lehet, viszkethet.

Bár a kirepedezett bőr fertőzési kaput jellemzően csak akkor jelent, ha a kiszáradt bőr már vérzik is, a lipidréteg helyreállítása ettől függetlenül fontos. Ez szerencsére nem bonyolult, megteszi a legegyszerűbb kézkrém, a lényeg, hogy hidratáló legyen. Fontos az is, hogy a kezet a kézmosás után mindig megtöröljük, pláne, ha szabadba megyünk. Ha ugyanis a szél fújja szárazra, sokkal nagyobb eséllyel szárad ki a bőr. Kézmosás után a krémezés mindig hasznos, érdemes azt ilyenkorra, illetve lefekvés előttre időzíteni.

Jó a gyógynövény?

Meglepő, de Csupor Dezső, aki a Magyar Gyógyszerész­tudományi Társaság Gyógynövény Szakosztályának elnöke, azt is kiemeli, hogy jelen esetben fölösleges gyógynövényes krémeket használni, az elsődleges feladat ugyanis a hidratálás, abban pedig a hidratálók a legjobbak. Kifejezetten úgy állítják őket össze, hogy a száraz bőrt képesek legyenek vízzel telíteni, magasabb zsírtartalmuk miatt pedig regenerálják a lipidréteget is.

Az ureát tartalmazó krémek nagyon előnyösek (ez az anyag a külső felhámban természetes módon is jelen van), mert nemcsak hidratálják a bőrt, hanem abban is segítenek, hogy a víz a bőr rétegeiben jobban megmaradjon.

Ezt az amúgy értékes kamillás vagy körömvirágos krémek nem teszik meg, azok inkább akkor jelentenek segítséget, ha a kiszáradt bőr pirosodik, és gyulladáscsökkentésre van szükség. Nem jók hidratálásra a kifejezetten zsíros kenőcsök sem – a körömvirágosok között több ilyen is van –, azok inkább a kiszáradás megelőzését segítik. A kéz védelme érdekében szeles időben, 10-15 fokos hőmérséklet alatt érdemes kesztyűt is viselni, egy vékonyabb darab mindig hasznos lehet. A gumikesztyűvel ugyanakkor csínján kell bánni: bár a vírus miatt hasznos a viselése, ha huzamosabb ideig hordjuk, beleizzad a kezünk, a hámréteg fellazulása miatt pedig sérülékenyebbé válhat a bőr. Emiatt gumikesztyűt tényleg csak akkor hordjunk, ha muszáj.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. májusi-júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az elmúlt napokban egyre-másra szólaltak meg televízióban (M5 „Ez itt a kérdés” szeptember 29-i adás) és internetes felületeken zenészek, pszichológusok, LMBTQ-közösségek képviselői, akik azt hangsúlyozzák, hogy a „Meseország mindenkié” azért nóvum a mesék világában, mert e könyvnek köszönhetően megjelenhetnek végre a mesében eddig teret nem kapott szereplők: homoszexuálisok, transzneműek, romák, fogyatékkal élők, szegények, árvák, egyszóval olyanok, akik társadalmunkban a kisebbséghez tartoznak, vagy kiszolgáltatottságuk miatt periférián élnek. Vajon azok, akik ezt mondják, mennyire ismerik a népmesék, magyar és más népek meséinek világát, mennyire a bibliai történeteket és a Grimm-meséket, a XX. századi magyar meseirodalmat és a mesék működését, morfológiáját? Úgy tűnik, semennyire.

Boldizsár Ildikó etnográfus, mesekutató, meseterapeuta, író és egy sor kiváló hazai meseterapeuta főként magyar népmesékkel, más népek meséivel és Grimm-mesékkel gyógyít. Nem véletlenül. A világra nyitott, hiperszenzibilis, törékeny, fizikai és mentális fejlődésben lévő 3–10 éves gyerekeknek, az útkereső vagy problémával küzdő felnőtteknek mit is adhatunk gyógyírként, mint évszázadok során tökéletesre csiszoltat, értékes esszenciát?

A terapeuta sok tíz- és százezer mese közül választhat gyógyító mesét aszerint, hogy mi a gyógyítandó sebe. Az emberi élet valamennyi nagy kérdésére válaszolnak a mesék.

A jó és rossz folytonos harca, a születés és halál misztériuma, az ember helye és szerepe a világban, a szegények, árvák és elnyomottak sorsa, a küzdelem és hit ereje, az emberi élet különböző nagy szakaszainak, sorsfordulóinak tárgyalása a bölcsőtől a felnőtté váláson és párválasztáson át a koporsóig, a barátság és a segítőtársak szerepe, a szülőkhöz való viszonyulás, az erények és emberi hibák tárháza benne van a mesékben.

Erős alapot építünk, ha házat építünk. Ha gyereket nevelünk, ezerszer erősebbet. Egy összedőlt ház ugyanis könnyebben felépíthető, mint az összetört, beteg emberi lélek, könnyebben, mint ahogyan visszaépíthető az elvesztett hit és eltemetett vagy gyenge önbizalom. A gyereket nevelő szülő vagy pedagógus is alapokat épít a gyermekben. Alapformákkal, alapszínekkel, egyszerű szavakkal és mondatokkal, az alap ellentétpárok megismertetésével kezdi, az öl közelségétől és a testséma kialakulásától az egyre tágasabb fizikai és szellemi tér felé terelve, az alapismeretektől a világ komplex megismeréséig vezetgeti a nevelő szerető figyelemmel és gondoskodással a gyereket újszülöttkortól a felnőttkorig.

Erős alapok, biztonságot adó keretek nélkül, erősen bevésett alapismeret nélkül az átmenetek, árnyalatok, kivételek a gyereket bizonytalanná teszik, rombolják. Esélye sincs biztos alapokra szert tenni, ha alapvető értékek, alapfogalmak helyett vagy mellett idejekorán azok árnyalatait is meg akarjuk ismertetni, értetni a gyerekekkel.

Ha a Földön élő 7,8 milliárd ember legalább 90% -a heteroszexuális, a gyerek alapismerete, kiindulópontja ez kell legyen. Jó ideig tart az is, mire tudatosul a gyerekben, hogy fiú vagy lány. Ehhez a tudáshoz szerzi később tapasztalatait saját vonzalmáról, és további ismereteit arról a kisebbségről, amely az LMBTQ közösséghez tartozik. A nagy egység felől közelítünk tehát a részletek, így az LMBTQ közösség felé is. Adjunk több időt a gyerekeknek! Engedjük, hogy a többségi társadalmat, az alapértékeket, az alapokat megismerjék! A részletek és árnyalatok megismerése történjen abban az életszakaszban, amikor a gyerekben saját identitása már várhatóan kialakult, alaptudása megerősödött, tehát 10–14 éves korban.

A „Meseország mindenkié” mesekönyvet védő és hirdető Háttér Társaság ügyvivője, Dombos Tamás azt állította az M5 fent említett műsorában, hogy romákról, fogyatékkal élőkről, szegényekről, árvákról, homoszexuálisokról nem hallhattunk eddig a mesékben.

A meséket nem ismerő, de mesékről nyilatkozó Dombos Tamás közgazdász, szociológus, antropológusnak üzenem:

Bizony több tízezer mese szól a szegényekről, az elesettekről, árvákról. Egy teljes nap sem lenne elegendő felsorolni, hány magyar népmese kezdődik így: „Volt a világon egy szegény ember. Annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még eggyel több.” „Élt egyszer egy szegény asszony.” A népmesék a paraszti hagyományban szálltak apáról-fiúra. Abban a világban, amelyben az emberek évezredeken át a természethez közel, a természettel összhangban éltek a Kárpát-medencétől az indiai falvakon át Afrikáig, az indiánok földjétől Anatólián át Japánig. Szegény, puritán, de tisztes életet élő emberek közösségeiben szóltak ezek a mesék. A szegény emberek, azaz a többség világát, hitét, világképét tükrözték, számukra tanítás, gyógyír, szórakoztatás volt a mese. Róluk, nekik szólt.

Aki ezt nem tudja, legalább egy népmesekötetet olvasson el! Csak egyet a több ezerből!

Árvák, valamely fogyatékossággal élők is tömegével szerepelnek a mesékben és a Bibliában is. Fehérlófia édesapját nem ismeri, édesanyját látja meghalni, azután indul útnak. Mózest örökbe fogadják, ahogy a Grimm-mesében (Az ördög három aranyhajszála) a kisbabát is a szegény molnár. Fekete István Vukja elvesztette a szüleit, Jancsi és Juliska félárva, de teljesen magára hagyott, ahogy Hamupipőke és Hófehérke is, hogy csak néhány mesét említsek a legismertebbek közül. Hüvelyk Matyi, Babszem Jankó nem átlagos külsővel születik, mégis boldogul. Lázár Ervin Szegény Dzsonija szegény, de a világ legszabadabb embere, Dömdödömje két szótagot használ csak a beszédhez, Nemes Nagy Ágnes tengelicéje csak egyet, Bálint Ágnes Mazsolája nemcsak kicsi, zöld is. Csukás István Süsüje is kilóg a sorból egy fejével, mégis érte lelkesedünk, nem hét- meg huszonnégy fejű testvéreiért.

Napestig sorolhatnánk azokat a kifejezetten közismert meséket, amelyek a gyerekekben az árvák, elesettek, kisebbségben, szegénységben vagy periférián élők iránt az együttérzést erősítik. Már csak ezért sem hiánypótló a „Mesék mindenkinek” gyűjtemény úgy, mint az elesettek, kisebbségi csoportok iránt érzékenyítő irodalom.

Miért állítják akkor ezt a könyvet népszerűsítők? Tudatlanságból? Talán azért, mert kizárólag Tom és Jerry-n nőttek fel...? Vagy csak szeretik a túlzásokkal élő pr-marketinget azon az áron is, hogy valótlant állítanak nagy nyilvánosság előtt?

A mese leginkább az emberről szól és az EMBEREKÉ. Heteroszexuálisoké, homoszexuálisoké, romáké, magyaroké, épeké és fogyatékkal élőké, autizmussal élőké, örökbefogadottaké és árváké, szegényeké és gazdagoké. Ezt tudták azok, akik az otthonról elüldözött Hófehérke történetét kezdték el mesélni több száz éve, ezt tudta Lázár Ervin is, amikor a Négyszögletű kerekerdőben élő Dömdödöm alakját elképzelte, és ezt tudta Bálint Ágnes is, amikor a kicsi zöld Mazsola figuráját megteremtette. Hófehérke nem csupán feketehajú, fehérbőrű királylány, Dömdödöm nem csupán különös, együgyű nyelven beszélő alak, Mazsola nem csak kicsi és zöld malac.

Ezek a mesehősök és sok százezernyi társuk meseországban támogatásra, együttérzésre tanítanak bennünket anélkül, hogy tanításuk didaktikus lenne.

Meseország valóban mindenkié, de leginkább azé, aki meg is ismeri a meséket, azé, aki azokat meri megélni és átengedni magán. A mesék szereplői – útkereső, szenvedő, magukat problémákkal szemben találó küzdő emberek alapvető emberi vonásokkal és a legkülönbözőbb külső jegyekkel – szeretetre vágyó, egyszerű embereket tükröznek. Befogadóként azonosulunk velük, végigmegyünk velük/általuk minden megpróbáltatáson. A korántsem nehézségek és konfliktusok nélküli életünket, a bennünk dúló harcokat, félelmeket, vágyakat tükrözik a mesék. Bízhatunk bennük, mert legnagyobb félelmeink közt titkon tudjuk, sejtjük: a mese vége jó lesz, az élet jó.

A mesék ábrázolása sematikus. A mesét hallgató kislány, amikor a királylánnyal azonosul, nem a magyar, angol, dán, svéd vagy spanyol királyi család egy bizonyos tagjával azonosul, nem is annyira öltözetével és anyagi helyzetével, hanem szépségével, kecsességével, finomságával, okosságával, ahogy Árgyélusnak sem származását, külsejét csodáljuk, hanem bátorságát, eszét, kitartását. A mesék arra is jók, hogy erősítsék a hitünk, önbizalmunk: bennünk is él szépség, kecsesség, finomság, okosság, bátorság és kitartás.

A mese befogadása szempontjából gyakran lényegtelen, hogy a hős fiú-e vagy lány, s hogy mi, befogadók fiúk vagy lányok, férfiak vagy nők vagyunk-e. Ha a mesehős küzd, ha problémával szembesül, vele tartunk, vele küzdünk.

A népmesék és Grimm mesék világa univerzálisabb és elfogadóbb, mint gondolnánk, gyógyító erejük, üzenetük erősebb és tisztább esszencia, mint hinnénk. Bízzunk bennük! Küzdhetünk, csodát láthatunk, győzhetünk, örülhetünk és ünnepelhetünk velük-általuk, míg meg nem haltunk.

Tiszteljük jobban a meséket, amelyek kiállták az idők próbáját. Ne becsüljük alá képességeiket, ne becsüljük alá több száz vagy akár több ezer év felhalmozott tudását!

A technológiai változás illúzió. Az idő halad, mozgalmak, divatok, forradalmak jönnek, de az emberi lélek nem változik olyan mértékben és olyan iramban, hogy az elmúlt évezredek mesékben lecsapódó tömény tudásanyagát, az emberi lét nagy kérdéseire évezredek tapasztalata alapján mesékben adott bölcs válaszait le kellene cserélnünk. Minden benne van a népmesékben, minden benne van a Grimm mesékben, és azon írók meséiben, akik kellő alázattal és kellő mélységben ismerték meg a régi korok meséit, eposzait, mondáit s ezeknek az emberi lélekre ható működési mechanizmusát. Meseország mindenkié, ám elsősorban azoké, akik nem félnek, és elég nyitottak Meseország megismerésére.

Beszédes az arcom, minden rajta van. Nem tudom palástolni, amit érzek. Nem tudok mosolyogni, amikor nem jön magától. Ez sokszor nehezíti meg az életem, lehet, hogy emiatt sokszor tűnök barátságtalannak, oda nem illőnek, érzéketlennek vagy épp túl érzékenynek. Néha kényelmesebb, diplomatikusabb lenne egy álarc, ami elfedné a gondolataim.

14 éves koromig – amíg a szüleim együtt voltak – idilli gyerekkorom volt. Pesti, belvárosi lány vagyok, akinek sok lehetőséget megadtak a szülei. Zongorázni tanultam, énekkarba és rajzszakkörre jártam – ráadásul olyan tanítókhoz, akik nem akarták megzabolázni a gyerekek különc, kreatív énjét. Úgy emlékszem, szófogadó gyerek voltam, akinek mindig időre kellett hazaérnie. A szüleim nem szerették, ha csak perceket is, de kések. Nem egyszer próbáltam nekik elmagyarázni, hogy hazafelé jövet az iskolából megállok egy kicsit beszélgetni a barátokkal, legfeljebb emiatt kések néhány percet otthonról. Egyik télen gyönyörű, nagy hó esett – ellenállhatatlan volt nekünk, gyerekeknek. Ezért az iskola után kint maradtunk hógolyózni – én direkt a mi házunk elé csaltam a többieket, azt gondoltam, így nem fogok kikapni. Nyugodt szívvel játszottam kint a házunk előtt a mínuszokban, de nem voltam elég körültekintő. Nem szaladtam be szólni, hogy itt vagyok… Megkésve, csuromvizesen, a játéktól kipirult arccal, boldogan léptem be az ajtón, ahol az aggódástól fehérre sápadt szüleim fogadtak. Több hetes szobafogságot kaptam, és ekkor derült ki számomra egy fontos dolog önmagamról – ami persze akkor, kisgyerekként még nem tudatosult bennem –, hogy nem félek az egyedülléttől.

Egyke kislányként nőttem fel, aki a szobafogságok alatt megtanulta jól érezni magát, bármilyen körülmények között. Kirándulásokat szerveztem a plüss állataimmal a szobában, bunkert építettem, és üveggyöngyökkel dobáltam a láthatatlan ellenséget, vagy azt képzeltem, hogy egy szállodában vagyok, ahova behozzák nekem a rendelt vacsorát… Ne érts félre! Büntetésként éltem meg a szobafogságokat, de bűnhődni, szomorkodni nem voltam hajlandó. (mosolyog)

Kép

Békés Andrea

A Nagykörúton, a Vígszínházzal szemben éltünk. Szerettem ezt a környéket. Szüleim az Operában dolgoztak: édesapám rendezőként, édesanyám szólótáncosként. Mindkettejük szívvel élte és végezte a hivatását. Szenvedélyesen, szenvedélyből dolgoztak, sokszor éjszakákba nyúlóan.

Szüleimmel fordított „munkarendben” éltünk. Amikor én reggel suliba mentem, ők még többnyire aludtak, este pedig már én aludtam, amikor hazaértek.

Házvezetőnő segített a helyzet megoldásában, hol vele voltam, hol pedig anyuékkal az Operában, ami szinte a második otthonommá vált. Sokszor láttam édesanyámat, ahogy „pizsamából elegáns divatmodellé” változik. Az átalakulás, a sminkelés, az öltözködés közben mindig jókat beszélgettünk. Csodáltam őt, azt, ahogyan táncolt. Figyeltem őt, és a balettpremierek után otthon gyakran leutánoztam a szerepeit.

„Vége!” – 14 évesen ez a szó jellemezte az életemet. Elhagytak, becsaptak, nem szerettek – legalábbis ezt hittem. A szüleim különválását végletes érzelmekkel éltem át, mintha velem, mintha miattam történt volna. Az önbizalommal teli, gondtalan, vidám kislányból egy visszahúzódó, csendes, védekező, félős és kilátások nélküli lánnyá változtam. Édesanyámmal éltem, akit nagyon megviselt a válás. Táncos karrierje külső szem számára méltó befejezést nyert, azonban a feldolgozása rendkívül nehéz volt a számára. Az ő fájdalma bennem is égett. A gimnázium harmadik évére annyira leromlottak a jegyeim, hogy félő volt, nem fogok tudni leérettségizni. Olyan reménytelennek, elszigeteltnek és kiábrándultnak éreztem magam, hogy azt gondoltam nem érek semmit, nekem nincs jövőm.

Balerina akartam lenni, de nem lehettem, mert azt mondták: „Nincsenek meg a szükséges adottságaid!” Jó, akkor TV-bemondó leszek! „Nem lehetsz, túl kuszák a fogaid!” Színész leszek! „Az arcodra van írva minden érzelem, nem tudsz játszani!” Apu 14 évesen pályaválasztási tanácsadóhoz vitt, ahol nem billentettek se jobbra, se balra, azt mondták, a reál és a humán tárgyakból is jó vagyok. Falak, falak, ütközés – és te elfekszel. Magamba fordultam, és láttam, hogy apu félt. Nagyon. Nem tudta, hogyan segítsen rajtam, mégis ő mentett meg ebből a helyzetből, segített felkészülni az érettségire.

Apukám ikertestvére, Itala volt a másik, aki mindig figyelt arra, hogy éppen mi zajlik bennem, ő vitt el Berczik Sári nénihez, aki mozdulatművész, koreográfus, mesteredző volt – az ő nevéhez fűződik a ritmikus sportgimnasztika megteremtése. Ő és az ő tudása mentett meg önmagamtól. Sári néni eleinte nem sokat nézett ki belőlem, de én annyira akartam, és annyira megszerettem mindazt, amit ő képviselt, ahogyan tanított, hogy végül napi két edzésre jártam. Elmentem a kezdő és a haladó órákra is. Sári néni pedig értékelte, hogy mennyire akarom és élvezem a táncot, olyannyira, hogy hamarosan versenyezni is elkezdtem.

Nem tudta, de ő foltozta be a sebzett kamasz szívem, és így visszanézve, tőle kaptam az egyik legkedvesebb mondatot: „Gingikém, te nagyon tehetséges vagy!”

Kamaszkorom másik mentőöve a délszláv és a görög táncház volt. Utóbbiba éveken át minden vasárnap este eljártam. Mégsem volt egyértelmű, hogy a tánccal haladjak tovább az életemben, és lehetőségem sem volt rá. Akkoriban még nem volt Táncművészeti Főiskola, csak Balettintézet, ahova egész korán, már 8-9 éves korban kellett felvételizni, én pedig ekkor már 18 éves múltam.

Kép

Békés Andrea

„Miért nem jössz ide, az állatorvosi egyetemre?” – kérdezte tőlem egyik volt gimnazista osztálytársam. Ekkor eszembe jutott egy régi emlék: otthon, az alattunk lakó hölgynek volt egy cocker spánielje, akinek fényes, puha, aranybarna szőre mindig simogatásra csábított. Irigyeltem őt, pusztán azért, hogy neki lehet kutyája. Én is kaptam egy plüss foxit, amelynek zacskót kötöttem a lábaira, hogy ne koszoljam össze, és közöltem: „Most én is elmegyek kutyát sétáltatni!” Szegényt így húztam körbe a gangon. Mindig vágytam arra, hogy szerethessek egy állatot, gondoskodhassak róla. Illetve kifejezetten érdekelt, milyen lehet egy ló belülről.

Első diplomámat Hódmezővásárhelyen, az Állatorvostudományi Egyetem Állategészségügyi Főiskolai Karán szereztem, ahonnan Bábolnára kerültem gyakorlatra – hamar feltűnt, ott nincs semmiféle testedzési lehetőség, így vettem a bátorságot, elmentem a párttitkárhoz, és kértem a beleegyezését, hadd tartsak művészi torna foglalkozásokat az iskolában. Így kezdődött…

Évek múlva egy Tatához közeli pusztán éltem, ahol kondi tornát tartottam az ott lakóknak, és tornaterem híján, legelőn edzettem magam a kézi szereimmel, ahol a karám magassága épp megfelelt a rúdgyakorlatokhoz.

Furcsa, különc nőként tekintettek rám a puszta lakói, de idővel megszoktak, és mivel szorgalmasan lovagoltam, elnézték nekem, hogy a lovarda legfurcsább helyein is táncra „fakadok”. (mosolyog)

Életem legszebb három évét töltöttem ezen a vidéki pusztán. 24 évet dolgoztam az állategészségügyben, de a tánc mindig itt volt velem, mivel mozgás nélkül nem élhetek.

Az 1990-es években a modern táncnak nem volt kialakult protokollja. Tudomásom szerint Jeszenszky Endre, a magyarországi jazztechnika megalapítója nevezte el jazzbalettnek a szabad tánc ezen ágát, mert a balett támogatott volt, de a szabad tánc nem. Nála tanultam jazzbalettet, majd utána elvégeztem a Testnevelési Főiskola aerobikoktatói tanfolyamát és ritmikus sportgimnasztika edzőképzőjét. A modern tánc lett a társam, a választásom, mert ebben önmagamra találtam.

E műfaj kialakulásának folyamatában karizmatikus személyiségek állnak, akik kialakítottak egy bizonyos sajátos technikát, amit követőik megtartanak, tovább fejlesztenek, vagy épp az ellenkezőjét viszik tovább. Szeretem a mozgás folyamatosságát, az átmenetek megtalálását, a lendületek kihasználását, a puhaságot, a gurulást, a benne lévő játékot. Bíznod kell a megismert határaidban, abban, hogy pont annyira dőlsz el jobbra, hogy még pont megtartod magad, és vissza tudsz jönni a holtpontról… Ez a tánc már kamaszkoromban megteremtette bennem a békét, harmóniát – úgy, mint kislányként a szobafogságban, ahol jól éreztem magam egyedül is. A tánc visszaadta azt, amit egykor elvesztettem: hogy egyensúlyban, békében, sőt, örömben legyek önmagammal.

A modern tánc egyik része másolás alapú, ilyenkor a tanár pontosan megmondja, megmutatja, melyik testrész merre, hogyan, milyen ritmusban mozdul. A gyakorlatok másik része pedig megtanít befelé figyelni, érzetekkel, külső vagy belső képekkel dolgozik, teret adva az egyéni mozdulatok felfedezésének. „Legyél tengeri liliom, ami a tenger fenekén az áramlatokkal együtt lebeg, mozogj úgy, ahogy az áramlat ringat, majd válts, és mozogj szaggatottan, legyél könnyű, mint egy falevél, amelyet épp felkap a szél!” – Közben pedig megtanítom, hogyan kelj fel a földről, vagy hogyan tudj úgy lekerülni a földre, hogy ne üsd meg magad.

Sokáig haragudtam a szüleimre és magamra. Apura, amikor 14 éves koromban elköltözött otthonról, és magamra, amikor 55 éves koromban nekem kellett megtennem ugyanezt – magam mögött hagytam szinte mindent, és új életet kezdtem a tánccal.

Kép

Békés Andrea

2007-ben munkáim elismeréseképpen megkaptam a Berczik Sára-díjat. Ennek és a tanítványaim ragaszkodásának köszönhetően vettem a bátorságot, hogy 49 éves koromban felvételizzek a Magyar Táncművészeti Főiskola modern tánc szakára, ahol 2013-ban, 54 évesen végeztem el a tánctanári mesterképzést. Egész életemben fontosnak tartottam a folyamatos önképzést, ezért ma, túl a hatvanon is, rendszeresen járok Budapestre, kortárs tréningekre. Tudod, én sosem gondoltam magamról azt, hogy jól táncolok, egyszerűen csak végtelenül élvezem, amit csinálok. Persze ma már jó néhány dologban magabiztos vagyok, de még mindig inkább azt látom, hogy hova kéne tovább fejlődnöm. (mosolyog)

Anyu tudta! Látta rajtam, hogy nekem is a tánc lesz az életem – láthatta, amikor a függöny mögül tátott szájjal, érte szurkolva, összeszorított kis kezekkel figyeltem őt, amikor otthon lemásoltam a mozdulatait…

Szerintem ő tudta, akárcsak a nagynéném, Itala, aki mindig mögöttem állt… csak sajnos apa szava volt a döntő, aki abban az időben igyekezett elterelni engem mindenféle művészi pályától. De ha anyuék lenéznek odafentről, remélem, ma már nyugodtak felőlem, és látják, hiszek magamban, a táncban – amit sosem fogok feladni!

Dizsi néni a házunkban lakik, és nagyon szereti az estikét. Késő délután kiül az erkélyére, nézi, ahogyan virágoznak a muskátlik, a rózsák meg az estike, én közben locsolok és beszélgetünk. Dizsi nénivel jó a beszélgetés, de vele a csend is nyugodt, a kávé is finom, és a világ is egyszerűbb, mert Dizsi néni igazából egy tündér, és tündérek közelében jó lenni. Nem véletlen hát, hogy mindig nagy a jövés-menés nála: szomszédok, unokaöccsök, barátnők, unokahúgok, keresztgyerekek és fogadott unokák, köztük az én gyerekeim is látogatják.

Hozzá mennek enni, játszani, tabletezni, mesélni, tanulni, ő pedig mindig jelen van, és mindig azt adja, ami kell a látogatónak: kávét, vigasztaló vállat, ennivalót, búvóhelyet és megértést, kinek-mire van szüksége.

Tudjuk, hogy ha becsengetünk hozzá, kisvártatva, de megjelenik, mert Dizsi néni már lassan mozog, vénasszony, ahogy ő mondja, és Pistivel is százszor elmondatja, hogy kuncoghasson magában, ahogy Pisti vékony hangján ismételgeti: „vénasszony, vénasszony”.

Egy tündérrel megismerkedni nem nehéz. Ráadásul Dizsi néni kíváncsi tündér, vagy csak szereti maga körül rendben tartani a dolgokat, én nem tudom, de elég hamar eljutottunk a lépcsőházi beszélgetésből először az ő konyhájába, majd az enyémbe. És amikor meglátta nálam a rengeteg foltoznivaló kis zoknit, olyan természetességgel vitte magával, végezte el helyettem a munkát, amilyen magától értetődően egy tündér int a varázspálcájával. Aztán egyre többet törődött velünk. Szívesen vigyázott a gyerekekre, akár a saját, akár a mi lakásunkban, és megtörtént, hogy arra jöttünk haza, hogy Dizsi néni kiteregette a mosógépben hagyott ruhát. Vetetett velem kék fonalat, és megjavította vele a szőnyeg szélét, megetette a gyerekekkel a zöldséget meg a gyümölcsöt, vagy ha nekem nem volt időm, levitte őket a játszótérre. A gyerekek kicsik voltak, és oda voltak Dizsi néniért, aki sosem pörölt velük, ha a tableten szerettek volna játszani, hanem inkább vitt nekik még egy kis pattogatott kukoricát is mellé; aki, ha kellett, megcsinálta velük a leckét, segített megtanulni a verset, megfőzte a tejbegrízt vagy bármit, amiért nyafogtak. Mint Mary Poppins, csak esernyő nélkül. Dizsi néni családtag lett, a gyerekek nem szégyelltek akár pizsamában is átszaladni hozzá, hogy megosszák vele a gondolataikat, vagy segítséget kérjenek azokhoz a titkos kis tervekhez, amiket nekünk el sem mertek mondani.

Amikor felmerült a költözés gondolata, kollektív szájgörbülés kíséretében jelentették ki, hogy márpedig Dizsi nénitől messzebb nem. Soha.

Ám Mary Poppins addig marad csak egy helyen, amíg szükség van rá. Egyszer csak azt vettük észre, hogy Dizsi néni öregszik, Dizsi néninek fáj a lába, kevesebbet bír, és aztán egyre kevesebbet. Érdekes, a nagy betegség pont akkor kezdte ki a szervezetét, amikor mindenki egy kicsit a saját útját járta már körülötte. A házban felnőttek a gyerekek, az unokaöccsök is szanaszét, a barátnőknek unokáik születtek, vagy épp elköltöztek, és sokan, sokan a régiekből meghaltak. És bár Dizsi néni varázspálcájára már egyre kevésbé volt szükség, mint mondtam, egy tündér közelében jó lakni. Így most rajtunk volt a sor. Gyakrabban vásároltunk be neki, gyakrabban mentünk át hozzá, hívtuk fel, vittünk neki kávét, kóstolót ebből-abból, segítettünk a projektjeiben. Mert Dizsi néni még betegen is horgolt, varrt, igyekezett elfoglalni magát, biztos ez is segített abban, hogy szépen, lassan ebből a rettenetes kórból is talpra állt.

Mi pedig érezzük, jobban, mint valaha, hogy mekkora szerencsénk van, milyen jó egy tündér mellett lakni.

És most itt vagyok, és szedegetem a magokat, mert Dizsi néni ezt kérte. Már nem az a tetterős, fürge vénasszony, aki még pár éve volt, a betegség sajnos egy picit megroppantotta, egy picit gyöngébb lett, egy picit üldögélősebb, de projektjei vannak, és a szeme a régi huncutsággal csillog. Az estike-projekt, ezen dolgozunk most, hogy nyáron majd az utolsó esti napsugaraknál együtt nézhessük, miközben a srácok a kertben szaladgálnak, és én felmegyek, hogy besuvadhassanak Dizsi nénihez egy kis békés tabletezésre, titkos beszélgetésre.

Szükségünk van a tündérre. Mindenkinek szüksége van egy tündérre. Mert – mi ezt már pontosan tudjuk – tündérek közelében jó lakni.

 A hét túlélőkészség:
1. Kritikus gondolkodás és problémamegoldás
2. Együttműködés és vezető szerep
3. Rugalmasság és alkalmazkodóképesség
4. Kezdeményezőkészség és vállalkozó szellem
5. Hatékony kommunikáció
6. Információkhoz való hozzáférés és lényegkiemelés
7. Kíváncsiság és képzelőerő

Mi az a kritikus gondolkodás?

A fogalmat hajlamosak vagyunk azonosítani azzal, ha valaki gyakran megkérdőjelezi mások véleményét, álláspontját, vitát provokál vagy kritikus másokkal szemben. Ez az összemosás azonban téves. A kritikus gondolkodó nem azonos azzal sem, aki sok adatot és információt gyűjt és tárol, vagy nagy tudással rendelkezik.

Milyen hát egy kritikusan gondolkodó ember? Olyan, aki képes a rendelkezésére álló információk alapján következtetéseket levonni, és használni is ezeket problémák megoldására. Képes maga utánajárni a kérdéseknek és megtalálni a releváns információforrást (és ezzel már kötődik is a hatodik ponthoz is, de erről majd később.)

A kritikus gondolkodás segítségünkre van abban, hogy tisztában legyünk a tudásunkkal, fejlesszük az elképzeléseinket és megerősítsük az érvelésünket. Használhatjuk rá a „dobozon kívül gondolkodás” kifejezést is, kiegészítve azzal, hogy egy kritikus gondolkodó számára a megegyezésre törekvés is kihívás. A kreativitást is nagyban segíti, hiszen így tudjuk értékelni és fejleszteni saját ötleteinket, terveinket, bármilyen alkotásunkat.

Miért hasznos?

Régi és közismert mondás, hogy ha halat adsz egy éhezőnek, csillapítod az éhségét mára, ám, ha megtanítod halászni, segítesz, hogy elkerülje az éhezést. Ha megjegyzel egy megoldást egy problémára, a jövőben azt a problémát meg tudod majd oldani, azonban ha a kritikus gondolkodásodat fejleszted, egy sor ismeretlen és új problémára is találsz majd megoldást. Kritikus gondolkodással értékeljük a rendelkezésünkre álló információkat és a saját gondolatainkat – ez segítségünkre van abban is, hogy a saját gondolkodásunkat fejlesszük, és egy nehéz helyzetben többféle megoldást is képesek legyünk kidolgozni. Ezzel társas készségeinkre is hatással vagyunk, hiszen képesek vagyunk megvizsgálni egy helyzetet több nézőpontból, és a rendelkezésre álló információk alapján olyan döntést hozni, amely valamennyi résztvevő számára kielégítő.

A kritikus gondolkodás feltételez egyfajta kíváncsiságot és hajlandóságot az új ismeretek befogadására. Hajlamosak vagyunk fekete-fehérben gondolkodni – ha egyik ismérv nem áll meg rá, akkor biztosan a másik jellemzi. Vagy ha az egyik változat nem igaz, akkor a másik biztosan az – például, amikor döntőbírót játszunk a gyerekeink között, és úgy véljük, ha az egyiknek nincs igaza, a másiknak biztosan igaza van. Ez a megközelítés magyarázható a bizonytalanságtól való félelemmel, vagy azzal, hogy időigényesebb megtalálni a valódi megoldást, mint kényelmes és könnyebben elfogadható – ám gyakran sablonos – módon zárni a számunkra sem komfortos helyzeteket.

Egy kritikus gondolkodó:
– el tudja viselni a bizonytalanságot
– tudja, mi az, amit még nem tud
– képes várni az értékes és értékelhető bizonyítékokra
– képes várni a bizonyítékra alapozott válaszokra

Ha nem használjuk: elhamarkodott döntések születhetnek, megtéveszthetőek vagyunk, megkérdőjelezhetetlen területek lesznek az életünkben. Használatával fejlődik: az intellektuális önfegyelem, a saját ötletek tiszta kifejezése, a személyes felelősség vállalása a gondolkodásunkért és az eredményekért.

Hogyan lehet fejleszteni?

Nyitott kérdések

Ha nyitott kérdéseket használunk egy beszélgetés során, bevonjuk a másik felet. Amikor csak igen vagy nem lehet a válasz egy kérdésre, jellemzően a kérdező irányítja a beszélgetést, míg a válaszoló félnek nem sok lehetősége van a valódi részvételre. A nyitott kérdések lehetőséget biztosítanak a kérdezett számára, hogy a saját véleményét fogalmazza meg: „Szerinted hogyan folytatódik a történet?” „Hogy jutottál erre a döntésre?” „Miből tudod azt, hogy jó barát vagy?”

Tények és vélemények

Ahhoz, hogy kritikusan tudjunk gondolkodni, fontos, hogy meg tudjuk különböztetni a tényeket és a véleményeket. Melyik tény és melyik vélemény? Határozzuk meg a különbséget a kettő között!

„Nem volt szép dolog Zsuzsitól, hogy nem hozta el a könyvet, amit megígért.”
„A síelés jobb sport, mint a szörfözés.”
„Magyarország legnagyobb folyója a Duna.”
„Az én anyukám a világ legjobb anyukája.”
„A lego jó játék.”
„A Föld 70,8%-át víz borítja.”

A kifejezőkészség

Tegyük fel, hogy egy idegen életforma csoportnyi képviselője jelenik meg a Földön. A gyermeked vállalja, hogy körbevezeti őket néhány helyen. A közeli jégcsarnokban épp hoki meccs zajlik. Ragaszkodnak hozzá, hogy bemenjetek és kérdéseket tesznek fel a játékról. El kellene magyarázni a következőket:

Mi ez a játék?
Miért nincsenek női játékosok?
Mitől van az, hogy a nézők olyan lelkesen nézik, ahogy a többiek játszanak?
Mi az, hogy csapat?
Miért nem tudnak a nézők nyugodtan ülni a székeiken?

Ha nem mennénk ilyen messzire, írjuk le valaki számára, aki még sosem járt az otthonunkban, mit látunk, ha kinézünk az ablakon. Fontos, hogy legyünk a lehető leginkább hűek a látványhoz, ami elénk tárul, de tudatosítsuk, hogy ahhoz, hogy valaki hasonló képet lásson, rendelkeznie kellene mindazzal az érzelmi háttérrel, amellyel mi tekintünk ki az ablakon.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Főszereplője a tizenegy éves, vallásos muszlim családban élő Amy (Fathia Youssouf), akinek láthatjuk lelki érését, például amikor véletlenül kihallgatja, hogy anyjának micsoda fájdalom apja új nősülése – ami egyébként teljesen természetes bevándorló szubkultúrájukban. De a legnagyobb változást az jelenti számára, amikor a tánc és a fellépések világában megismeri és egyre inkább megéli saját nőiességét. Cukorfalatok annak a tizenegy éves lányokból álló tánccsapatnak a neve, amelybe Amy is bekerül, és elindulnak egy tehetségkutató versenyen. Színpadi táncuk erotikus, nyíltan szexuális aktusra utaló mozdulatokat is tartalmaz. Nem tetszhet ez a színpadi show egyetlen jóérzésű embernek sem, ez a fajta szexualitás nem általános iskolásokhoz való. Nem véletlen, hogy a lányok „szexuális tárgyként” ábrázolása miatt botrányt keltett a film, sokan tiltakoztak ellene, büntetőperrel fenyegetőztek.

Az alkotók szerint azonban ők nem értik a film mondandóját, küldetését: nem a szexualitással áthatott filmkockákban van a hiba, mert azok csak rámutatnak a nagyobb problémára, hogy ezek nincsenek messze a valóságtól.

Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy a főszereplő a történet előrehaladtával egyre inkább elveszíti a kontrollt saját élete felett. Minél többet tapasztal, annál kevésbé tudja, hogyan kezelje az új érzéseket, információkat, hatásokat.

Ahhoz, hogy a mai tizenévesek elkerülhessék ezeket a csapdákat, két külső segítség kell, amelyekből legjobb esetben is csak egyet kap meg ma egy fiatal, éljen szinte bárhol a világban: a (közösségi) média és a kortársak által mutatott egészséges személyiségkép és a szülők jelenléte, figyelme minden élethelyzetben. Ez utóbbi hiányát különösen valósághűen és fájdalmasan mutatja meg ez a film. Apa nincs, mint tudjuk, éppen a következő feleséget keresi. Az anya, aki leginkább saját problémáival van elfoglalva, mintegy sziluettként jelenik csak meg a filmben, helyette a főszereplő lány neveli a kisebb gyereket is. Amy teljesen magára marad fejlődő testével és azokkal az impulzusokkal, amelyeket a lakótelepen, az új iskolában szerez. Teljesen esetleges, hogy kiktől milyen felnőtt-példát lát.

Kép

Részlet a Cukorfalatok c. filmből

Persze legyen bármilyen szoros és intenzív a szülői kommunikáció, sokkal több új hatás ér minden tinédzsert a családi körön kívül: a kortársak és a közösségi média formálják vagy deformálják személyiségét.

A gyermek-szépségversenyek bizarr világa gyakran hatalmas médiaérdeklődést kap, a gyerek-tehetséggondozó versenyek „kisfelnőttképzője” pedig testben érett, de mentális érettséggel nem rendelkező, felnőtt testű–gyereklelkű tizenéves tehetségek tömegét termeli ki az országos tévécsatornákon, fő műsoridőben. A szülők generációja, még ha látja és magában helyteleníti is ezt a gyakorlatot, mégis lenyűgözött örömmel tapsol a cukiságoknak, és vagy nem veszik észre, vagy – ami még rosszabb – nem érdekli őket, nem veszik komolyan, mennyire közel van mindez a pedofíliához, a gyermekekkel szembeni erőszakhoz, és milyen veszélyt rejt ez saját gyerekeikre nézve.

A szülők elől rejtve vannak a tinédzserek médiumai, Instagram-profiljai, Tiktok-videói és az ezekre a tartalmakra – Isten tudja, kiktől – érkező, gyakran bántó szándékú kommentek és egyéb reakciók. Láthatatlanok a hatóságok előtt is. Ezekre a nehéz szituációkra ki ad választ, megoldást? Ki menti meg a filmbéli tinédzsert, aki csak egy ártatlan(nak vélt) csücsörítő képet posztolt ki? Az influenszerek, akik gyakran hamis példaképként kerülnek gyerekek milliói elé, biztosan nem.

A probléma adta téma „az utcán hever”, felvenni azt azonban korántsem veszélytelen feladat akár egy filmben.

A „Cukorfalatok”, a kis táncos lányokról szóló Netflix-film nem hibátlan, és meg tudná mutatni jobban is a kallódó tinédzserek világát, de nagy erénye, hogy felveti mindenki felelősségét.

– Több helyen nyilatkoztad már, hogy alapvetően szorongó ember vagy, gyerekként meg kifejezetten sokat tépelődtél. Ez meglepő, hiszen az is tudható rólad, hogy a szüleiddel nagyon jó a kapcsolatod, harmonikus családi háttérrel rendelkezel. Miből fakadt mégis a gyermekkori szorongásod?
– Több oka is lehetett. Egyrészt genetikai hajlam, de alapvetően a poroszos iskolarendszer volt az, ami nekem „betett”. Mindig is egy filozofikus alkat voltam, folyton elkalandoztak a gondolataim, a versek, életrajzok bemagolása csak nagyon kínkeservesen ment nekem. Emlékszem, amikor a János vitézt kellett volna bebiflázni, csak ültem a könyv fölött, és képtelen voltam haladni, cikáztak a gondolataim, és inkább elkezdtem egy saját elbeszélő költeményt írni. A kreatív feladatok sokkal jobban mentek volna nekem, de erre az akkori iskolarendszerben még annyi lehetőség sem volt, mint ma. Ráadásul egy kifejezetten versengő osztályba jártam, ahol már a kezdetektől külön jutalmazták az élbolyba tartozókat. És bár én is oda tartoztam, másokkal ellentétben engem ez nem ösztönzött, hanem összenyomott, befeszültem tőle. Az iskola első éveiben édesanyám amellett, hogy kikérdezte a leckét, önbizalmat is próbált önteni belém, hogy higgyek magamban. Anyukám azt vallotta, hogy mindent meg lehet tanulni, csak akarni kell. Ő elképesztő utat járt be, egy vidéki zenei iskolából az orvosi egyetemig. Fizikát, kémiát alig tanultak, alapvetően a saját szorgalmának köszönhette, hogy orvos lett belőle. Titokban beszerezte a könyveket, és önállóan készült a felvételire. Ez a történet gyerekként nekem is erőt adott, ugyanakkor elég magasra is tette a mércét, amit én is meg akartam ugrani.

– Sikerült is, hiszen a komfortzónádból kilépve, a lelkesedésed és a tehetséged révén, haditudósítóként országos ismertségre tettél szert. Hogy lett belőled újságíró?
– Középiskolásként ösztöndíjjal Amerikában tölthettem egy évet, ami nagy hatással volt rám. Önéletrajzok bemagolása helyett az ottani irodalomtanár azt kérte tőlünk, hogy a falon látható képek valamelyikéről írjunk egy novellát. Először furcsálltam, aztán annyira belejöttem, hogy hazaérkezve is folytattam az írást. Az egyik nagynéném akkoriban kórházba került, neki olvastam fel a novelláimból. Annyira tetszettek neki, hogy végül ő javasolta, hogy juttassak el belőlük valamelyik szerkesztőségbe.

Amikor látta rajtam a kishitűséget, csak annyit kérdezett: „Hesna, mi veszteni valód van?” Ezt a szüleimtől is sokat hallottam, amikor erőt akartak önteni belém.

Egy szép napon aztán összeszedtem a bátorságomat, és bebattyogtam a Népszabadság szerkesztőségébe a műveimmel, amelyek közül egyet aztán a kultúra rovat vezetője érdemesnek talált a publikálásra. Az egyetem alatt pedig lehetőségem nyílt bedolgozni magam a szerkesztőségbe. Miután lediplomáztam, a külpolitikai rovathoz kerültem, ahonnan később beajánlottak a tévéhez, így kerültem a Panoráma című műsorba.

– Emlékszel arra a tudósításodra, amelyikkel berobbantál a köztudatba?
– Persze. Talán két hónapja dolgozhattam a televíziónál, amikor a szüleimmel és a húgommal szíriai rokonoknál voltunk egy látogatáson, és meghalt Jasszer Arafat, ami óriási felbolydulást okozott az arab világban. Édesapám azt mondta, szerezzünk egy kamerát, hívjam fel a panorámás főnökömet, hogy tudósítani szeretnék. Kicsit hezitáltam, hisz még csak néhány hete voltam a tévénél, de akkor apukám szájából felcsendült a „de kislányom, mit veszíthetsz?” családi szlogen, és erőt vettem magamon. Ő egyébként szintén orvos, szülész-nőgyógyász, de akkor felcsapott stábtagnak, és három napon keresztül cipelte a vállán a 20 kilós statívot. Együtt róttuk Damaszkusz utcáit, és szuper riportokat forgattunk. Innentől aztán már nem volt megállás, végre azt csinálhattam, ami lelkesített, és a sikernek köszönhetően innentől már engedtek a szerkesztőségből mindenfelé tudósítani. Talán évek kellettek volna ahhoz, hogy idáig eljussak, ha nem adódik ez a lehetőség, és a szüleim nem ösztönöznek. Az újságnál ugye „csak” szerkesztettem a mások által küldött híreket, információkat, a televíziós tudósítással, riporterkedéssel pedig egy új világ tárult elém.

– Nem féltettek a szüleid?
– Inkább azt mondom, hogy soha nem fogtak vissza, bíztak bennem, és ezért hagyták, hogy azt csináljam, amit szeretnék, de úgy, hogy tudtam, mindig ott vannak mögöttem védőhálóként.

Egy gyerek érzi azt, ha bíznak benne a szülei, és ez ösztönző – míg a túlféltés visszaveti az embert abban, hogy a képességeihez mérten tudjon teljesíteni.

Nekem viszonylag korán elengedték a kezemet a szüleim: hogy kéttannyelvű suliba járhassak, tizennégy évesen az ország másik felébe mentem középiskolába tanulni, ahol albérletben laktam, és tizenévesen többször utaztam külföldre is egyedül. Tizenegy évesen a húgommal még arabul sem tudtunk, de már akkor együtt repültünk Szíriába a rokonokhoz több hétre. Amikor tizenhat évesen egy évet Amerikában éltem, csak havonta egyszer beszéltem a szüleimmel telefonon, és hagyományos módon leveleztünk, mert még nem volt internet. Ezek a komfortzóna-feszegetések bátorítottak, erősítettek meg szerintem. Mire felnőttem, teljesen természetes volt számomra, hogy utazom egyik kontinensről a másikra. Akit burokban nevelnek, túlféltenek a szülei, szerintem sok mindentől megfosztják.

Kép

Kép: Al Ghaoui Hesna

– Hadi tudósítóként többször kerültél rázós helyzetbe. Később könyvet is írtál a félelemről. Miért pont ezt a témát választottad?
– Amikor háborús övezetekben dolgoztam, természetesen volt bennem félelem, de a félelmemnél a kíváncsiságom nagyobb volt, ez hajtott előre. Az emberi viselkedés mozgatórugói mindig is nagyon érdekeltek. A Bábel című doku-riportműsorom forgatásain lehetőségem volt egy-egy olyan személyes történethez visszakanyarodni, amelyekkel még háborús tudósítóként találkoztam, de akkor nem jutott elég idő a kibontásukra. Amikor végiggondoltam, mi érdekelhette legjobban az embereket a háborús tudósítói munkámmal kapcsolatban, arra jutottam, hogy az: vajon mennyire féltem. Sokan gondolták azt, hogy én egyáltalán nem féltem, hisz különben biztos nem csináltam volna. Látszott az arcukon, hogy csalódottak, és meg vannak lepve, amikor elmondtam, hogy természetesen én is féltem nagyon sok helyzetben. Hatalmas felismerés volt magammal kapcsolatban, hogy míg a munkámmal összefüggő félelmeimről tudtam nyíltan beszélni, sokkal nehezebb volt megélnem a magánéleti szorongásokat, félelmeket. Azért kezdtem el ezzel a témával komolyabban foglalkozni, hogy rámutassak:

Egyáltalán nem szégyen, ha valaki fél, nem szabad elnyomni ezt az érzést, hanem energiaforrássá, katalizátorrá kell alakítani.

– A félelemtől pedig, gondolom, egyenes út vezetett a rezíliencia-kutatásig, amivel most foglalkozol. Velünk született tulajdonság vagy tanulható a lelki rugalmasság, alkalmazkodóképesség egy-egy nehéz helyzetben?
– Nagyon izgalmas kérdés, hogy egy traumatikus élethelyzet valakit miért küld a padlóra, mást pedig miért sarkall növekedésre. Vannak születetten szerencsés lelkialkatú emberek, akik könnyebben veszik a megpróbáltatásokat, mert mondjuk a transzgenerációs mintáik jók e tekintetben: olyan felmenőkkel rendelkeznek, akiktől láthattak helytállást nehéz helyzetekben, és ezt a saját életükben is alkalmazni tudják. De szerencsére felnőttként is fejleszthető ez a képességünk. Pont ebben a témában megyek majd Amerikába kutatómunkát végezni, ha a vírushelyzet már engedi, Szeptembertől költöztünk volna ki a családdal egy évre, de ez a tervünk dugába dőlt. A saját lelki rugalmasságomat ez jócskán próbára tette, de mostanra sikerült átértékelnem a helyzetet, és a kezdeti sokk után a tavaszi karantént is pozitívumként tudtam megélni.

– Hogyan tudtad átfordítani magadban?
– Jót tett nekünk a lelassulás, az, hogy a sok pörgés után együtt lehettünk. A félelemmel kapcsolatos kezelési módszereket, amiket az évek során összegyűjtögettem és könyvbe szedtem, most magamon is tesztelhettem, hiszen az én életem is a feje tetejére állt. A szüleimért, akik mindketten 65 év feletti orvosok, és folyamatosan dolgoztak, komolyan aggódtam. A mindfulness technikák nagyon sokat segítettek nekem a gondolataim kordában tartásában, abban, hogy a jelenre koncentráljak ahelyett, hogy a jövő sötét forgatókönyvein fantáziálnék. Ha nincs ez a járvány, nem tudtam volna bekapcsolódni abba a nemzetközi kutatásba, amely épp az emberek vírushelyzettel kapcsolatos érzelmi reakcióit vizsgálja.

A negatív történések pozitívvá formálása tanulható, és érdemes erre energiát fordítani.

Kép

Kép: Al Ghaoui Hesna

A következő hetekben én biztos azon fogok agyalni, hogy ha esetleg még januárban sem lesz lehetőségünk elutazni, akkor ezt a változást hogyan fogom tudni a családom és a magam számára is előnyössé tenni. A gyerekek a puszta létükkel is nagyon sokat segítenek. Ha rájuk nézek, elönt a hála, és a velük való törődés, játék a legnehezebb helyzeteken is átlendít.

– Mi a helyzet a képzőművészettel? A munka és a család mellet jut időd a festésre?
– Sajnos nem. A „Holli, a hős” című mesekönyvem illusztrálása ezért is volt hatalmas élmény, mert jó érzés volt végre hasznát venni annak, hogy sok éven át tanultam rajzolni. Nagyon ki is kapcsolt, az alkotásnak rengeteg szorongásgátló hatása van. Mivel a lányaim mellett az olajfestékeim előpakolása reménytelen vállalkozásnak tűnik, ezért most digitálisan szoktam rajzolni lopott óráimban vagy inkább perceimben.

– A húgod, Naima sem egyhelyben ülős típus. A Vöröskereszt munkatársaként korábban börtönöket látogatott, azt ellenőrizte, hogy a nemzetközi egyezményeknek megfelelően tartják-e fogva a rabokat. Ezt a nyughatatlan, világjáró, a veszéllyel dacoló attitűdöt kitől örököltétek?
– Alapvetően egyik szülőnk sem vonzódik a veszélyes helyzetekhez, bár az tény, hogy mindig sokat utaztak, és amint lehetett, vittek magukkal minket is. A szüleim mindketten segítő tevékenységet folytatnak, így a „világmegváltó” szemlélet hamar belénk ivódott. Anyukám is egy nagyon vagány nő, az ötvenes évei közepén például elment Madagaszkárra egy orvosi misszióval, segíteni az ott élőknek. Apukámban sem volt semmi félsz, amikor a családdal és egy régi Dáciával nekivágott Európa másik felének. Az ékszíjszakadástól kezdve volt ott minden, és ez csak egy példa arra, hogy ő is milyen könnyedén képes kilépni a komfortzónájából.

– A férjednek milyen a habitusa?
– Ő többnyire két lábbal áll a földön, én a „higgadt erőnek” szoktam titulálni a családunkban. Nagyon nehéz kizökkenteni a nyugalmából, és ezt annyira szeretem benne! Ő is a médiában dolgozik, és többször forgattunk már együtt. Az egyik afganisztáni forgatásunkon megsebesült, és azt is annyira jól viselte. Egy biztos bástya az életemben, aki bátorságot ad nekem ahhoz, hogy egy csomó dologba belevágjak a gyerekekkel, mert tudom, hogy jöhet bármi, ő megoldást fog rá találni. Tudat alatt persze biztos hogy szerepe volt a párválasztásomban annak, hogy ő is nyitott a bevállalós helyzetekre. Nagy ajándék a sorstól, hogy a világ egy részét vele fedezhettem fel.

Ekkor lép elénk Revi. KMP-nek pedig néhány pillanatra eláll a szava…

Reviczky Gábor mentes az allűröktől. Most is olyan, mint bármikor: kedves, érdeklődő figura – fanyar humorral. Közvetlensége miatt talán még feltűnőbb, ahogy Peti izeg-mozog a társaságában. Reviczkynek szerintem dunsztja sincs arról, milyen sokat jelent a személye, sallangmentes játéka egy színésznemzedéknek. A koronavírus-járvány miatt elmaradt munkákról, az elmaradt jogdíjakról diskurálunk. Egyre hangosabbak vagyunk. Egyre nagyobbakat röhögünk – saját magunkon…

Azután lassan meghajol a tarfejű komédiás, baráti öleléssel búcsúzik, hiszen várja a próba. Mi visszaülünk a műanyagszékekre. A kávé kihűlt. Nem bánjuk. Peti megvallja, hogy ő bizony gyerekként rajongott Reviczkyért, s neki ma se természetes, hogy ez a nagy színész őt, a kis mezőcsáti srácot elfogadja, kollegájának tekinti.

– Lehet, hogy ciki, de nem vagyok olyan, mint a mai színészpalánták többsége. Egyszerűen nem tudom ellazázni a dolgokat, és vannak színészóriások, akikre a mai napig felnézek.

Mert a teljesítményük kivételes. Mert tudom, hogy nem kapták könnyen a sikert; megdolgoznak a tapsért. Belőlem nem ölték ki még a mások iránti tiszteletet. A mai napig nem vagyok képes csak úgy berontani egy színházba. Mindenkinek illedelmesen köszönök, nem nézem le a portást, a jegyszedőt, a kellékest. Hiszen ők éppúgy alkotói, láncszemei egy előadásnak, mint a színész. De érzékelem, hogy a fiatalok többsége nem ezt gondolja. Ha valaki öt másodpercig illegeti magát egy szappanoperában, máris azt hiszi, hogy ő a Robert de Niro. Azért nem mondok Latinovitsot vagy Őzét, mert tartok tőle, sok pályakezdő már nem is veszi magának a fáradságot, hogy belenézzen, belelapozzon a magyar színháztörténetbe. Amikor én kezdőként beléphettem a Vígszínház büféjébe, szinte lábujjhegyen közlekedtem, nehogy megzavarjam a nagyokat. Ma alig látok ilyen hibbant ifjakat. Mennek a hangos hellók, csáók, tefigyuszok. Persze, az egész ország ilyen. Az egó számít, az alázat hiánycikk, ami számomra nehezen elviselhető, mert az én nemzedékem még nem így szocializálódott. A miénk a „már nem” és a „még nem” generációja. Akik utánunk jönnek, azokat a múlt árnyai, a régi reflexek nem kísértik; nincsenek beidegződéseik, skrupulusaik. Az előttünk születettek meg már tudták a dörgést, tőkét is szereztek. Nekünk viszont csak álmaink, jó ötleteink voltak…

A fölöttünk lévő generáció nem adta át a helyét nekünk. Megbomlott a nemzedékek, a mesterek és tanítványok egymásra épülő, érzékeny rendszere, piti szövetségek alakulnak.

Általában aki vezetői székbe ül Magyarországon, csinovnyikokat nevel ki magának, ezzel tartósítva befolyását, így biztosítva a jövőjét. Ez a sajátos szemlélet okozza, hogy a generációnk nem tud igazi generációvá összeállni. Mondjuk, az már a mi sarunk, hogy nem tartunk eléggé össze. Rudolf Peti mondta, és szerintem ebben nagyon igaza van, hogy három generációt tart vállán a korosztályunk. Segítjük a szüleinket, igyekszünk megadni mindent a gyerekeinknek, akik természetesnek is veszik, hogy anya és apa a kedvükben jár. S végül ott vagyunk mi magunk, akiknek – Charlie-t idézve – csak kijár néha egy-egy szippantás a jóból…

Kép

Kálloy Molnár Péter - Kép: Molnár.PG

Mindeközben olyasmiken morfondírozunk, hogy vajon elég hajlékonyan reagálunk-e a gyors változásokra, s hogy érdemes-e a közösség érdekeit szem előtt tartva létezni egy olyan korban, amikor mindenki az egóját hizlalja. Hol az egyéni érvényesülés érzékeny, már áthághatatlan határa? Lehet-e valaki még büntetlenül elegáns? Lehet-e valaki még büntetlenül empatikus? Luxus-e a tolerancia? Nem tudom, bennem is itt záporoznak ezek a kérdések, de tanácstalan vagyok. A fölöttünk lévő generáció talán azt gondolja, hogy amikor ők voltak Magyarországon fiatalok, s nem lehetett például akárhová elutazniuk, azzal olyan sokat veszítettek, hogy joguk van most pótolni, amit csak lehet, avagy: „visszaadni a kölcsönt”, beleragadni a biztosba – akkor is, ha azzal károkat okoznak. Talán úgy veszik, nekik ez jár. Az alattunk lévő generáció pedig már megtanult itt érvényesülni, megértették a játékszabályokat, s nem is igen lázadoznak – miért is tennék?

Ami a korosztályomnak megadatott, az a választás lehetősége. Megtartjuk az értékeket, vagy feléljük a múltat?

Felvállaljuk a harcot, vagy elfogadjuk, hogy nem tudunk változtatni a sorsunkon? Egy olyan óvatos forradalmárnak, mint amilyen én vagyok, nehezen megy a háborúskodás.

– A Kossuth-díjas Iglódi István milyen osztályfőnök volt?
– Rajongtam érte mint színészért. Rendezőnek „csak” jónak tartottam. Osztályfőnöknek meg igazságtalan volt és szubjektív. Kifejezetten pikkelt rám.

– Mi az, amiért nem lettél a kedvence?
– Mert kérdéseim voltak… Én voltam Mercutio a Rómeó és Júliában. A próbán előjátszott nekem. Én naivan megkérdeztem, hogy ezt miért így csináljam. Nem volt válasza, de láttam, megjegyzett magának. Azután keserves időszak következett, de nem bánom, mert megtanultam harcolni. Később ennek a tudásnak hasznát vettem, például a Vígszínházban.

– De éppen a főiskolás időszakban kiáltottak ki a jövő nagy ígéretének. Nincs itt ellentmondás?
– Egy dolog, mi látszik kint, és egy dolog, mit érzel belül. De az igaz, hogy valahogy összesodródtunk ott, olyan figurák, akik mást akartak, akik picit talán deviánsnak tűntek. Ott volt Röhrig Géza, aki az Oscar-díjas Saul fiában volt a főszereplő, de akkor még inkább a rendezés érdekelte meg az írás, és piszkosul tehetséges volt. Meg Szűcs Gábor – „A medve”. Meg Kálid Artúr, Gáspár Andris, Bodor Erzsi, Létay Dóri.

Azt hiszem, erősítettük egymást, és egymást rántottuk bele az őrült helyzetekbe.

– A Joyce-átirat, a Tóbiás színrevitele őrültség volt?
– Bizonyos értelemben igen. Röhrig érdeme, hogy megszületett. Meg a hiányé, amelyet ösztönösen éreztünk magunkban. Nem akartunk üzembiztos színházat csinálni sem a Nemzetiben, se másutt. A Medve egyenesen azt hangoztatta, menjen mindenki a fenébe, mi majd bebizonyítjuk, hogy léteznek új utak, ösvények, színek.

– Az áttörés a mai napig várat magára…
– Talán igen. De azért azokban az években születtek fontos és merész dolgok, amelyekre a mai napig büszke vagyok, és lett hatása a hazai színházi életre. A Tóbiás dacból született. Röhrig a Joyce-féle A bohócot dolgozta át. Végeredményben két szaros főiskolás csinált egy saját darabot. Kitaláltuk, hogy a Színművészetin a próbateremben játsszuk majd, amit nyilván a suli biztosít nekünk. Nem egészen így alakult; a termet megkaptuk, de áramot hozzá már nem! Sebaj, mondta Géza, és vásárolt ötven zseblámpát. Azokat minden előadás előtt odaadtuk a közönségnek. Lényegében ők világítottak, de élvezték, mert a sötétben misztikus élménynek lettek részesei. És erre mi történt? Egyszer csak eljött hozzánk a rettegett kritikus, Molnár Gál Péter, majd a Mozgó Világban hét oldalon át egekbe dicsérte a dolgot. Iglódi persze ennek sem örült. De Ablonczy László, a Nemzeti Színház akkori igazgatója mégis mellénk állt, a színháza számára meg akarta vásárolni a produkciót. Már majdnem révbe értünk, amikor Röhrig elhúzott Izraelbe, ahonnét megüzente: a darabot letiltja Budapesten, a Nemzeti se veheti át! Pofára estem…

– De azért haladt tovább a szekér, kívülről legalábbis úgy látszott, hogy van igény erre az új hangra.
– Igen, mázlim volt. Witkiewicz Anya című művét levittük a Komédiumba. Befogadták. Azután erre hivatkozva sorban visszaadtuk a nekünk felkínált szerepeket a Nemzeti Színház készülő Chioggiai csetepaté-előadásában.

Kép

Kép: Szepesi Zsuzsanna

– Gyűjtögetted a jó pontokat?
– Elismerem, nem taktikáztam ügyesen. Akkor is a dac dolgozott bennem, amikor a Bede-Fazekasnak és nekem felajánlott két „nagy” vígjátéki szerep ugrott, majd – kárpótlásul? – felajánlottak egy kisebb szerepet a Bánk bánban… Hűtlennek, hálátlannak tűnhettem, mert adódott egy másik lehetőség, s egyszerre Amerikában találtam magam a Varázsfuvolával.  

Sikerem lett, marasztaltak volna. A Miss Saigon egyik szerepét ajánlották föl. Erre mit csináltam én, a nagy taktikus? Hazajöttem…

– S a Nemzetiben nem kértek már belőled…
– Így valahogy.

– A Vígszínház mégis leigazolt.
– Minden szép és jó volt ott fél évig, addig, amíg a nevem mögött ott díszelgett, hogy f.h., azaz főiskolai hallgató. Bár egyesek szerint ez ősidők óta egészen mást jelent: félig hülyét kell érteni alatta.

– Hogy lettél a Vígszínház Fernando Morientese? Hiszen úgy tűnt, hasonló szerepkörbe kerültél, mint a Real Madrid örök tehetsége, aki valahogy soha nem tudott megragadni a kezdő tizenegyben, s az örökös csereember helyzetében találta magát.
– Talán túl szépen indult minden, és ez megbosszulta magát. Marton László, a Vígszínház igazgatója azt mondta: „hatalmas tehetség vagy, még a Szarvas Jóska ilyen…” De amint hivatalosan leszerződtem, jöttek a gondok. Egyetlen labdát se kaptam! Zenés darabokban főszerepek sorát ígérték, de ezekből semmi nem valósult meg. A padlásban megfordultam, ennyi. Ott is mint Robinson, a gép! A domb című előadásban kétmondatos feladatot osztottak rám… Nem tudtam meg soha, mi az oka a mellőzésemnek.

Négy szomorú év volt ez. Megviselt, akkor híztam meg. Parkolópályán vesztegeltem. A Vígszínház az én szememben egy kasztszínház volt.

Marton talán izgágának tartott. Biztos, hogy idegesítő tudtam lenni, mert nem nyugodtam bele a helyzetbe. Azért barátokra is leltem, Nagy-Kálózy Esztert, Rudolf Pétert és Cserna Tónit a vígszínházi éveknek köszönhetem. Taub János művészetét, felfogását is nagyra tartottam… 1996-97-ben 26 színész ment el a Vígszínházból, ami a véletlen számlájára aligha írható. S mindez – ne firtassuk most, milyen okokból –, 2020-ban megismétlődött…

Egyébként a semmibe vételek, a megalázó helyzetek sokáig „benne maradnak” az emberben. Sokáig fájt, hogy a titkárság legalább két filmfőszerepre nem adott ki. Megesett, hogy a próbafolyamatra, a Szent Johannára, vagy valami másra hivatkoztak. Nem titkolom, azóta, hogy onnan eljöttem, talán ha háromszor fordultam meg a Vígszínházban. Pánikreakció, gondolom…

– És ha Rudolf Péter, aki időközben igazgató lett a Vígszínházban, felhívna, hogy gyere hozzánk, várunk, akkor se mennél?
– Ő garancia arra, hogy emberségesen is lehet színházat csinálni, így ha szüksége lesz rám, és szól, biztosan túlteszem magam a múlton.

Az októberi számban interjút olvashatnak a világhírű hálózatkutatóval. A Kettő az egyben sorozat egyik házaspárja ezúttal Deák Kristóf rendező és Nina Kov koreográfus. Olvashatunk a lapban a bizalom matematikájáról és a megbetegítő szeretetről, valamint a történelem legnagyobb kábítószerkereskedőjéről. Megtudhatjuk, mi segíthet a fejfájósokon és megéri-e otthon kenyeret sütni. 

Fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.
 

Az Ökumenikus Segélyszervezet Országos Központjában megrendezett október elsejei sajtótájékoztatón Lehel László, az Ökumenikus Segélyszervezet elnök-igazgatója elmondta, hogy a korábbi évek széleskörű összefogását folytatva, 2020 októberében országos adománygyűjtést indítanak a 1353-as adományvonalon, valamint a www.segelyszervezet.hu honlapon keresztül, hogy támogatni tudják a járványhelyzet miatt egyre nehezebb helyzetbe kerülő kárpátaljai családokat. „A járvány következtében az Ökumenikus Segélyszervezet beregszászi központjába egyre több segélykérés érkezik rászoruló családoktól, idősektől” – tette hozzá az igazgató. Még a hideg, téli hónapok előtt minél több rászoruló kárpátaljai gyermeket, családot és időst igyekeznek segíteni élelmiszerrel és tüzelővel, illetve az adományokból tudják folytatni a beregszászi központban egész évben működő gyermekfejlesztő programot, amelyet közel 100 hátrányos helyzetű gyermek látogat rendszeresen.

Az adományozók között ismételten jelen van a Megyei Jogú Városok Szövetsége (MJVSZ), amely a lehető legjobbkor áll az Ökumenikus Segélyszervezet mellé, 30 millió forinttal támogatva a rászoruló családokat és gyermekeket segítő tevékenységet. Szita Károly, Kaposvár Megyei Jogú Város polgármestere és az MJVSZ elnöke elmondta, hogy ezzel az összeggel több mint tízezer ember számára tudnak segítséget nyújtani téli tüzelő, élelmiszer és gyermekfejlesztés formájában, kiemelten támogatva az időseket és a nagycsaládosokat.

Kép

Lévai Anikó és Kovács Koko István - Kép: MÖS

A sajtótájékoztatón megjelentek Lévai Anikó és Kovács Koko István jószolgálati nagykövetek, akik az elmúlt évtizedekben számtalan alkalommal kapcsolódtak be a Segélyszervezet ukrajnai segélyprogramjaiba önkéntesként. Az olimpiai bajnok bokszoló az elmúlt években nemcsak arca, de aktív résztvevője is volt a Kárpátalja egyik legjelentősebb futóeseményévé vált Beregszászi Jótékonysági Félmaratonnak.

A beregszászi közös futás sajnos idén elmarad a járvány miatt, azonban az Ökumenikus Segélyszervezet önkéntesei figyelemfelhívó futást terveznek a következő héten a Margitszigeten. Annak érdekében, hogy a közösségi élmény megmaradhasson, virtuálisan részt vesznek az eseményen a beregszászi iskolás gyermekek is.