Kik igényelhetik?

A legalább egy gyermeket nevelő családok igényelhetik a támogatást. A gyermek már a várandósság 12. hetétől számít, tehát már a babát várók is kérhetik a támogatást. A felső korhatár a gyermek 25. éves kora, akkor, ha még a családdal együtt él. Ha a gyermek megváltozott munkaképességű, fogyatékkal él vagy gyod-ra jogosítja a szüleit, nem számít az életkor, a gyermek felnőtt korában is lehet igényelni.

Igényelhetik házaspárok, élettársak és gyermeküket egyedül nevelők, függetlenül attól, hogy hány gyermeket nevelnek. Ha a szülők elváltak, külön élnek, de megosztva nevelik a gyermekiket, az otthonfelújítási támogatáson is osztozhatnak. Ebben az esetben is az az összeghatár 3 millió forint, de megoszthatják egymás között a szülők. Ha csak az egyikük neveli a gyermekeket, akkor csak ő jogosult a támogatásra.

Az igénylés feltétele, hogy az igénylőnek legalább egy éves folyamatos társadalombiztosítási jogviszonya legyen (amit maximum 30 napra szakítottak meg), és ne legyen köztartozása. Tb jogviszonynak számít a felsőoktatási jogviszony, a munkaviszony, az utolsó 3 hónapban az álláskeresési járadék, és a nyugdíj mellett végzett minden munkavégzés.

Egy család csak egyszer veheti igénybe a támogatást. Ha eladják később a lakást, akkor sem kell visszafizetni, de többször nem élhetnek vele. Aki olyan lakást vásárol, amit ebből a támogatásból újítottak fel, de ő maga még nem vette igénybe, kérheti ugyanerre az ingatlanra.

Mire lehet igényelni?

Bármire, ami klasszikusan egy otthonfelújításnál adódik, kültéri és beltéri munkákra egyaránt. Például konyha-, fürdőszoba-, garázs-, nyári konyha felújításra, fűtési rendszer bekötésére, cseréjére, kazán, bojler beszerelésére, cseréjére, külső-belső szigetelésre, galéria kialakítására, nyílászáró cserére, tetőcserére, -felújításra, napelemes rendszer kiépítésére, festésre, mázolásra, bizonyos asztalos munkákra – sorolta Novák Katalin a példákat.

Hogyan kell igényelni?

A költségek fele, max. 3 millió Ft támogatás kérhető, de kisebb összeget is lehet igényelni. A 2021. január 1. utáni felújításoknál gyűjteni kell a számlákat, majd azokat benyújtani a Magyar Államkincstárhoz, ahonnan utólagosan kapják vissza a pénzt a családok.

Anyagköltségre és munkadíjra fele-fele arányban lehet kérni a támogatást, azaz max. 1,5 millió – 1,5 millió forintot. A munkadíj támogatáshoz szerződni kell a munkákra, amihez egy egyszerű szerződés mintát biztosítanak majd.

Az ügyintézés teljes egészében elektronikus lesz. A számlákat a munka befejezését követő 60 napon belül kell eljuttatni az Államkincstárhoz, akinek 30 napja lesz a kérelem elbírálására (ennek során csak a feltételek fennállását ellenőrzik), és öt napon belül utalja ki a támogatást. A munkák tényleges elvégzését utólagosan ellenőrizhetik a kormányhivatalok, ezt 6 hónapon belül kell megtenniük.

Emlékszem, szerettem hallgatni a nagyapáim történeteit. A családi legendák a meggyökerezettség és állandóság élményét nyújtották számomra. Örültem a nagyanyáim gondoskodásának. A rám hagyott süteményrecepteknek, meg a régi ruháknak a padláson, amelyeket tizenévesen magamra szabva büszkén feszítettem varrónő nagymamám hagyatékában. Már nem élt, de én hordoztam élettörténete egy-egy darabkáját, ahogyan később magamra öltöttem nagyapáim hitét. 

Hullámhegyek-hullámvölgyek 

A gyermek életének különböző időszakaiban szülei eltérő fontossággal bírnak. A serdülés kezdete előtt ők a referenciaszemélyek, ezt követően azonban fokozatosan távolodnak felmenőiktől, és kortársaik jelentik azt a csoportot, akikhez mérik magukat. A párkapcsolat és az új család alapításának idején ismét nagy erővel mozdulnak meg bennük azok a minták, amelyeket szüleik örökítettek át számukra. Ilyenkor, amennyiben elég jó szülő-gyerek kapcsolatot ápoltak korábban, újraközeledés történik a két generáció között.

Ideális esetben az unokák érkezése szoros, ám felnőtt-felnőtt kötődést eredményez, amelynek lényege a kölcsönös tisztelet és elfogadás. Kevésbé szerencsés helyzetben a konfliktusok kiéleződnek.

Vagyis a nemzedékek közötti harmónia rajtunk is áll, de mégsem bírjuk mindig kézben tartani az eseményeket. Ugyanis saját sorsunk foglyaként gyakran nincs rálátásunk azokra a családi mintázatokra, amelyeket magunkkal hurcolunk. 

Nem leszek olyan szülő, mint te! 

Amikor a gyermek nem szeretné szülei értékrendjét tovább vinni, vagy gyermekkori szenvedései miatt elutasítja azok viselkedésmintáit, burkolt ellentétekre, vagy nyílt konfliktusokra is sor kerülhet. A fiatal nem kér az idősebb generáció tudásából, mert azt nem tartja hasznosnak. A háttérben komoly azonosulási problémák állhatnak. Gyakran a merev hierarchia és szabályrendszer, a változásra képtelen attitűd, máskor éppen a mindent megengedő vagy elhanyagoló viszonyulás felelős az utódok eltávolodásáért. Ennek fényében gyermekeiket sem nevelik a nagyszülők tiszteletére és szeretetére, a nemzedékek közötti információátadás megszakad. 

A saját életemet akarom élni! 

Szintén generációs szakadékhoz vezethet, amikor a fiatalok nem kapva elég teret és önállóságot a szülőktől, kénytelenek radikálisan elvágni a kötelékeket.

Távolabb költöznek, ritkán látogatnak haza, nem vonják be a nagyszülőket az unokák gondozásába. Tipikusan ilyen helyzetek születnek a megoldatlan anyós-meny vagy após-vej csatározásokból. A hosszabb idejű elkülönülés nem támogatja a legfiatalabb és legidősebb nemzedék közötti kötődés kialakulását. 

Kié ez a gyerek? 

A másik véglet a két generáció összemosódása. A domináns nagyszülő tapasztalatával visszaélve beavatkozik a fiatalok életébe, hatalmat gyakorolva felettük tulajdonának érzi azok utódait is. Máskor az alkalmatlan szülő maga mond le a gyermekéről, a nagyszülő gondjaira bízva őt. A létrejövő kapcsolat egyik esetben sem valódi nagyi-unoka viszony, hiszen ilyenkor a nagyszülő erőszakkal vagy kényszerből a szülő helyébe lép. 

Mikor számíthatunk erős unoka-nagyszülő kötődésre? 

Leginkább akkor, ha a szülők és nagyszülők között kiegyensúlyozott a viszony. A kismama szívesen hagyja rá a tapasztalt felmenőkre gyermekét, elfogadja a segítségnyújtást, hálás érte, és teret ad a kicsik és az idősek kapcsolatának kiépülésére. Tudja, mekkora értékkel bír egy olyan személy gyermeke életében, aki feltétel nélkül szereti és elfogadja. 
Az unoka és nagyszülő közötti kötődés ilyenkor saját magától fejlődik. A kicsi vágyik a nagyi után, az idősödő ember életének bearanyozója az unoka. Természetesen a gyermek cseperedésével ez a kötelék is lazul, párhuzamosan a szülővel való viszonnyal.

Sok idős ember hiányolja a kamasz unokát, aki egyre kevesebb időt tölt vele, amiért jobbára nem a szeretetlenség a felelős.

Más a két generáció világa, érdeklődése és célja. Míg az egyik az életet veszi birtokba, addig a másik az elmúlással barátkozik. 
Az Istennel és önmagával megbékélt személy elfogadja a változást, bár ettől még fájdalmasnak tapasztalhatja. Az integráció és önazonosság elérésével az idős ember minden erőlködés nélkül válik vonzóvá, gyakran éppen a fiatal felnőtt korosztály keresi társaságát, életbölcsességét, útmutatását. Budapestről frissen falura költözött kismamaként megismerkedtem az akkor 74 éves Lajos bácsival, aki diófát ültetett a kertünkbe. A felcseperedő fa árnyat adó lombjának közelébe helyeztük el a grillezőt, a hintát és a pihenőhelyet. Amikor 12 évvel később megkérdeztem tőle, miért adta nekünk az időközben udvarunk díszévé fejlődő csemetét, egyszerűen annyit mondott: „Kicsírázott az esőcsatornába potyogott dió. Sajnáltam volna, ha kárba vész, inkább elültettem. De én már nem vettem volna hasznát, a maguk udvarába meg éppen illett.” Olykor egyetlen gesztus rámutathat fontos valóságokra: például egy mag elvetése arra, miként érdemes megöregedni.   

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A férjem őrizget, én selejtezek. Ő kivételes becsben tartja a tárgyakat (ide sorolva azokat is, amelyeket én csak takarítási objektumnak titulálok). Gyengéd szálak fűzik a tollaihoz, nyilvántartva, melyiket milyen alkalomra kapta, hol vette (minden kabátzsebében, táskájában, fiókjában van két-három megfelelő darab), a húszéves több mérettel kisebb öltönyeihez és kopott táskáihoz; sőt, a kiolvasott újságjaihoz is. Utóbbiak pedáns rendben állnak felhalmozva az ágya mellett, szerinte nyilván ez az értelmiségi hálószoba enteriőrjének szerves eleme, az én szememben viszont a köteg maximum ablakpucolási célokra alkalmas. Bevallom, én különös élvezettel válok meg a ruháktól is, amelyek évek óta nem kerültek ki a szekrényből, a tollakat pedig, gátlástalanul csak használom, olykor a tett helyszínén hagyva, máskor meg idegen tollakkal ékeskedve igencsak rugalmasan kezelve a tulajdonviszonyokat.

A férjem alázattal viseltetik a tárgyak iránt, én gátlástalanul használom őket. Ő módszeresen feltekeri a fogkrémes tubust, én ott kezdem préselni, ahol éppen eszembe jut,  ő késsel vágja föl a leveleket, én fájdalmas fölszisszenése közepette türelmetlenül föltépem. A konyhai csomagolásokat sem a perforáció mentén nyitom ki. Ő mértani szabályszerűséggel helyezi egymás mellé a cipőit, miközben drámai szófordulatokkal jellemzi az enyémeket: „az előszobában fetrengve egymáson taposnak”.

Ő megfontol és mérlegel (szerintem totojázik) én cselekszem (szerinte többnyire meggondolatlanul).

Ha támad egy fantasztikus ötletem, például, hogy rendezzük át a nappalit vagy hívjuk meg a barátainkat vacsorára, és ő azt feleli, meglátjuk, elégedetten konstatálom, hogy semmilyen komoly ellenérv nem hangzott el, és másnap elkezdem húzogatni a bútorokat és meghívni a vendégeket. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy mennyire praktikus mindkettőt egyszerre végrehajtani, hiszen az új nappalit rögtön meg is mutathatjuk a barátainknak. Párom azonban úgy véli, hogy mindezt nem beszéltük meg, és súlyosbító körülményként értékeli, hogy mindkettőt egy napra, méghozzá egy fontos meccs tévés közvetítésének napjára időzítettem. Természetesen nem hagyja, hogy egyedül küzdjek a bútorokkal, de minden egyes darab elmozdítása előtt hosszasan ecseteli, hogy miért jó az ott, ahol van.

A férjem szerint az ajtók és ablakok természetesen azért vannak, hogy be lehessen csukni őket, szerintem pedig nyilvánvalóan azért, hogy ki lehessen nyitni. Néha elgondolkodom, hogy a mi kis nézeteltéréseink azért rendszerint kikerekítik a világról alkotott képünket. Mert itt van például ez a nyílászáró-ügy. Ha csupán azért lenne, hogy kinyissuk, csak egy lyuk lenne a falon, ha pedig azért, hogy becsukjuk, nyilvánvalóan az sem. Néha azt is elképzelem, hogy ha ugyanúgy bontanánk ki a borítékot, nem tudnám első pillantásra, hogy a férjem olvasta-e már. Ha pedig a tubus térben felvett alakzata nem jelezné egyértelműen, hogy az az én – férjem számára borzasztó ízű – fogkrémem, biztosan azt nyomná tévedésből a fogkeféjére.

Szerencsére azért sok dologban egyet is értünk. Például abban, hogy milyen vicces a szüleim villany-termosztát párbaja: ha anyu fölkapcsolja a villanyt, apu lekapcsolja, ha anyu fölveszi a fűtést, apu leveszi, és ez így megy egész nap, (ami persze költséges játék, mert a lehető legmagasabb villany- és fűtésszámlával jár). És abban is tökéletes köztünk az egyetértés, hogy a gyerekeinknek meg kéne már tanítanunk, hogy ne vitatkozzanak mindenféle lényegtelen apróságon.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Kata: A karantén alatt sokat sétáltunk esténként Leányváron. Általában a határban álló kereszt felé vettük az utunkat, tudatosítottuk, hogy milyen jólesnek ezek a gyaloglások mindkettőnknek. De leginkább az motivált, hogy tavaly egy érdemi párkapcsolati krízisen mentünk át. Jártunk párterápiára, segített is, de vágytunk arra, hogy ne a terápia legyen a mi házasságunk nagy közös kalandja, szerettük volna ezt egy erős élménnyel felülírni. 

– Úgy érzed, azért előkészítésnek jól jött a párterápia? 

Kata: Egy akut válságban lévő kapcsolatban valószínűleg nem jó ötlet a közös zarándoklat, mert a kritikus dolgok még inkább elmélyülhetnek szélsőséges körülmények mellett. Olvastam egy zarándokpárról, akik végigveszekedték az utat. 

Kép

A Mária Úton mindig toronyiránt kell menni (Sár-hegy, Anna-kápolna)

– Mit volt könnyű itthon hagyni, és mit volt nehéz? 

Gábor: Nekem, azt hiszem könnyebb volt, mert nem gondoltam bele a jelentőségébe. Az volt a taktikám, ha megvan az elhatározás, akkor azt is eldöntjük ezzel, hogy megoldjuk a részleteket, a munkát, a gyerekeket, a háztartást, a kertet.

Apukám kilencvenen túl van, lebénult pár éve, kerekesszékben él, de nem lehet felhívni, mert már nagyon rosszul hall. Ezért vittünk magunkkal bélyegeket, és rendszeresen küldtünk neki képeslapokat. 

– Mindenki támogatta a terveteket? 

Kata: A gyerekeinktől engedélyt kértünk, hogy nyáron, amikor egy rendes szülő nyaralni viszi a gyerekeit, mi elmehessünk ketten 5 hétre. A nagyfiaink és a 11 éves lányunk azzal a feltétellel engedtek el, hogy ne tartozzanak nagyszülői hatáskör alá, hanem önállóan lehessenek. Ügyesek voltak, büszkék vagyunk rájuk, a 18 éves nagyfiunk még a testvérei érzelmi szükségleteire is odafigyelt. De nem lelkesedett mindenki, nekem kicsit rosszul is esett, hogy a családos közösségünkben többen szkeptikusak voltak, az akadályokat kezdték sorolni, ahelyett, hogy biztattak volna. De addigra mi már eldöntöttük, hogy megyünk. 

Kép

A Jézus szíve‑kilátónál, Székelyföldön (Gordon-tető, 958 m)

– Gábor mindig nagy túrázó volt, Kata kevésbé lelkes a sátrazós programokért. Ez azt is jelenti, hogy Gábor volt végig a vezető és biztató? 

Kata: Igen, kicsit helyreállt köztünk a klasszikus férfi-nő dinamika… Ő tervezte és követte az útvonalat, mindig rábízhattam magam. És volt, hogy vitte az én – az övénél amúgy is jóval könnyebb – hátizsákomat is. 
Gábor: A siker kritériuma az volt, hogy semmiben ne nehezítsem, hanem segítsem őt. Az első két hétben volt egy kis mozgásterünk az út tervezésével, de az erdélyi szakaszon szigorúbban kellett tartani a menetrendet. Tervezést igényelt az étkezés is. Volt, hogy mondták, hogy a kultúrházban jól felszerelt konyha van, és tényleg az volt: 100 tányérral, 100 villával – csak épp főzőedény nem volt, úgyhogy a betervezett lecsót a gázsütő tepsijében sütöttük. De annyira finom lett, hogy elhatároztuk, hogy ezután mindig így készítjük. 
Kata: Készültünk olyan helyzetekre, hogy ha esetleg nem találunk szállást, akkor egy üres nyaraló teraszán vagy egy buszmegállóban alszunk, de aztán erre nem volt szükség. Viszont voltak félelmetes részek.

Székelyföldön figyelni kell a medvékre, de ami még reálisabb veszély, az a nagy, vad pásztorkutyák által védett területeken való átjutás. Ilyenkor tényleg Gábor volt a klasszikus, erős védelmező férfi. 

– Ilyenkor az erős férfi nem fél? 

Gábor: Azt nem mondom, de megpróbál a helyzetekhez dinamikusan alkalmazkodni. Például pont a pásztorkutyák kapcsán teljesen ellentmondásos üzenetek vannak a köztudatban. A cél röviden annyi volt, hogy anélkül, hogy megharapnának, továbbmenjünk arra, amerre szeretnénk. Ez végül mindig sikerült... A gyengeséget nem engedtem meg magamnak, úgy gondoltam, hogy Katának most az én gondoskodásomra van szüksége, hogy ezt végig tudja csinálni. 

Kép

Egy Bánffy Bánffytanya határában

– A ráhagyatkozás a zarándok alapélménye, nemcsak a társadra, az időjárásra, a helyi emberekre is nyitottnak kell lenni. Idegenként érkeztetek, és sokszor barátként mentetek el. 

Kata: Ezekre a barátságokra nem is számítottunk. A Mária Úton sok lelkes önkéntes dolgozik, különösen az erdélyi szakaszon. Kézről kézre adtak minket, napok múlva is érkeztek az SMS-ek pap bácsitól, lelkésznétől, hogy hol járunk, megérkeztünk-e, jól vagyunk-e. 

– Kata, a családod mindkét ágon Erdélyből ered, ma is élő szálakkal kapcsolódtok oda. Fontos volt számodra, hogy ezt a földet gyalog is meghódítsd magadnak? Ez egy múltbeli kirándulás is volt? 

Kata: Nem, ez nagyon is a jelenben történt velünk. Amikor az ember gyalogol át a tájon, faluról falura, dombról völgybe, amikor ott élő emberekkel találkozik, kifejezetten intim viszonyba kerül a vidékkel, az országgal, a földdel. Ha ezt az érzelmi energiát beleadhatom a saját hazámba és megkaphatom tőle viszont, akkor miért keresném ugyanezt egy idegen tájban? Ezért örülünk, hogy nem a Camino mellett döntöttünk. Hiába tanultad meg a földrajzot, azt, hogy a nagy magyar Alföld átlóg a mai Romániába, vagy hogy a nyírségi homok valóban húzza a talpadat és mennyire más, mint az agyagos talaj, ilyenkor éled át. Vagy ha négy napig tűző napon mész, csak egy-egy fát látsz, mert ez a Mezőség és nem az erdőség… 

Kép

Haverkodás a pásztorokkal Kolozs megyében

– Sok anekdota van a természetben élő ember szűkszavúságáról. Ti mennyit beszélgettetek? 

Kata: Gábor arra számított, hogy majd többet beszélgetünk, én pedig rettenetesen hálás voltam neki, hogy sokszor csöndben mehetünk. Eleinte azért, mert sokat küzdöttem a fájdalommal a lábamban, és a csalódottságommal, hogy nehezen bírom. Emellett nem volt energiám sokat beszélgetni. Később meg azokra az intenzív folyamatokra figyeltem, amelyeket ezek a küzdelmek indukáltak bennem. Gábor pedig hagyta. Itthon mondta csak, hogy neki beszélgetéselmaradása van, azóta igyekszünk pótolni. 

– Kevésszer adatik az meg, hogy egy pár együtt éljen meg spirituális élményt. Nektek sikerült? 

Kata: Azt tudtam, hogy a zarándoklatnak lesz egy jó kirándulásélménye, azt is reméltem, hogy nagyon jót fog tenni a házasságunknak, de hogy eljussak egy valódi, mély, spirituális kalandig, valójában magamnak sem mertem célul kitűzni. Nehezen mondok ki ilyeneket, félek a csalódástól. Gábor már Rákosszentmihályon azt mondta, ha kérdezték, hogy Csíksomlyóra megyünk, én ezt jellemzően csak a Székelyföldön mertem már kimondani. Működött bennem a kudarckerülő attitűd, hogy eljutunk-e az igazi spirituális élményig. De azért ezzel kezdeni kellett valamit, mert az nyilvánvaló volt, hogy ez nem egy kalandtúra, hanem egy zarándoklat. A zarándokcsoportok minden keresztnél, templomnál imádkoznak, énekelnek. Amikor Budapestről kifelé gyalogolva megláttuk az első templomot, kicsit zavarba jöttünk, hogy mit is csináljunk… 

Kép

Ha felnéz a zarándok, mindig lásson maga előtt jelet – ezt vallják a Maros megyei önkéntesek

Gábor: Olvastam egy afrikai srácról, aki egy keresztény misszióban nevelkedett, és amikor kórházba került, kérdezték tőle, miért van ilyen jó kedve. Erre ő azt felelte, hogy eddig, ha elment egy templom előtt, benézett, és azt mondta: „Helló, Jézus, itt van Joe!”, most pedig minden délben azt hallja, hogy „Hello Joe, itt van Jézus”. Ennek parafrázisaként,

az első naptól az utolsóig, ahányszor megláttunk egy keresztet vagy templomot, azt mondtuk, „Helló, Jézus, itt vannak a Molnárék.” 

Kata: Ez vicc volt, egy távolságtartó attitűddel induló gesztus, de a Szentlélek ott fúj, ahol akar, ez a személyes megszólítás beszivárgott az életünkbe és valósággá vált. Párbeszédet indukált bennünk az emberi alakban megjelenő Istennel. Akinek azt lehet mondani, hogy „helló, na itt vagyunk”, annak azt is el lehet mondani, hogy „dühít, hogy ennyire fáj a lábam, nem erről volt szó, nekem ezt jobban kéne bírni”, meg azt is, hogy „milyen csodás ez a dombgerinc, köszönjük…” 
Gábor: Az ima összekapcsolódott az úttal, a mise a megérkezés élményével. 
Kata: Az is a spiritualitás egy különleges fajtája, amikor a szabadságnak arra a fokára jutsz, hogy minden problémád megoldható egy kis vízzel, sebtapasszal, szendviccsel, fújdogáló szellővel vagy árnyékos paddal. Tartósan a Maslow-piramis alján mozogni valójában nagyon felszabadító élmény. Sokat imádkoztunk az úton másokért is – még idehaza elhatároztuk, hogy minden napnak lesz egy ima-tematikája, és a barátaink is küldtek szándékokat Messengeren, SMS-ben... Például két kisbaba is született az öt hét alatt, akinek a szülei figyelmeztettek minket, amikor be kellett indítani az imakommandót… 

Kép

A zarándokkereszt felirata a Hargitán: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!”

– Talán szükségetek is volt erre, hogy ne érezzétek csak a magatok luxusának ezt a zarándoklatot? 

Kata: Megküzdöttem a kísértéssel, hogy ez luxus, hogy nem mindenki engedheti meg magának, hogy öt hétre elmenjen, maga mögött hagyjon mindent. De ha az embernek emiatt lelkiismeret-furdalása van, akkor az ezzel kapcsolatos szorongás határozza meg az utat, nehéz úgy az egyébként záporozó kegyelmeket befogadni. 
Gábor: …és persze, vannak másfajta szorongások is, például, hogy sikerül-e, fel kell-e adni. Aztán amikor elkezdünk minden napnak, minden megtett kilométernek örülni, az átlendít ezeken. 
Kata: Nincs olyan, hogy érvénytelen zarándoklat, az egynapos is, a kéthetes is „érvényes”. Meg a kerülőút is. És a kihagyott öt kilométer Miskolc belvárosában, az is… Jelen akartunk lenni, örömmel akartunk jelen lenni, hogy újra és újra megszülethessen az elhatározás, hogy tovább akarunk menni.

Soha egy percig sem gondoltam azt, hogy hagyjuk abba. Jól imádkoztuk, hogy „ne vígy minket a kísértésbe.” 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Könnyű volt a hazaérkezés? 

Kata: Nagyon jó volt a gyerekeinket látni végre. Ezzel együtt a zarándoklat utolsó napjaiban elindult bennünk egy gyászfolyamat is. Azóta alig telt el pár hét, már előjött belőlünk a sóvárgás az út után. Jó lenne, ha valahogy beépíthetnénk az életmódunkba, a gyerekek, a munka, a közösség, a fűnyírás, a veteményezés mellé. Már tervezünk is egy rövidebb, pár napos őszi utat, már pedzegetjük a gyerekeinknek… 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. októberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A történet 

Mostani történetünk egy spanyol dráma (a film eredeti címe: Sin fin), amelyben Javier (Javier Rey) és María (María León) találkozása sorsszerű, de ami később velük és az életükkel történik, már egyéni döntéseiknek a következménye. Az eleje könnyű: csak fent maradnak a buszon, tovább utaznak és megcsodálják a napfelkeltét. Nem is különbözhetnének ennél jobban: a szigorú menetrendet követő, matematikai érdeklődéssel bíró, visszahúzódó tudóspalánta, és az élettel teli, vibráló, kalandvágyó színésznő. Kölcsönösen kizökkentik egymást a hétköznapok rutinjából, mégis María kifogyhatatlan energiája és lazasága az, ami lendületet ad kettejük kapcsolatának. Egy kalandos, mégis egyszerű napot töltenek el együtt, ami tele van az élet apró meglepetéseivel: kinek kavics, kinek drágakő. Nehéz elhinni ezt a lebegősen könnyű kezdést, amikor a legelső filmkockák 15 évvel későbbről kezdenek el peregni: ugyanis egy elidegenedett, elhidegült pár hálószobájából jutunk vissza a megismerkedésük napjáig. A kontraszt nem is lehetne élesebb.

Útközben valahogy sikerült szerepet cserélniük: Javier magabiztos, munkamániás robottá változott, María pedig önmaga árnyékává alakult át,

miközben az elszalasztott lehetőségek feletti keserűség, illetve a párja szemében való láthatatlanság felőrli az életét. 
Mielőtt minket nézőket is agyonnyomna a realitás, megérkezik a jövőbeli Javier egy időgéppel. Valamiféle csendes letargiát, ugyanakkor erős elszántságot hordozva most ő az, aki kibillenti Maríát a fásultságból, és újraéli vele az első találkozásukat. A párhuzamos történetvezetés mentén próbáljuk velük együtt megérteni, mi vezetett odáig, hogy szép lassan mindkettejükből kiveszett az életkedv. Mikor váltak teljesen idegenekké egymás számára, és van-e innen tovább? 

Múlt, jelen és jövő 

Életünk legnagyobb részében a munkánkkal, illetve az emberi kapcsolatainkkal vagyunk elfoglalva. Mindkettő nagy hatást gyakorol arra, hogy kikké válunk az utunk során, mégis inkább az utóbbi az, amihez a legtöbb megbánás és elszalasztott lehetőség kapcsolódik. 
Szeretünk a múlton merengeni és a jövőbe révedni, de közben gyakran elfelejtkezünk arról, hogy mindkettő a jelenben épül. Múltbeli tapasztalásaink befolyásolhatják, milyen módon viselkedünk a jelenben, a jövővel kapcsolatos gondolataink pedig hatással vannak arra, mit teszünk az itt és mostban. Végső soron mi vagyunk a felelősek érte, hogy merre fordítjuk a tekintetünket, minek vagy kinek szenteljük a legnagyobb figyelmet. 

A múlt gyökeret ad az életünknek, ebből táplálkozik a folyamatosság és önazonosság érzésünk, de a fogságába ragadva lehetetlen a jelent megélni vagy a jövőt építeni. 

A jövőt sem téveszthetjük szem elől, hiszen az előttünk álló céljaink határozzák meg, hogy milyen úton haladjunk. A túlságosan erős jövőorientáltság viszont ellopja a színt a mindennapokból. A siker nem ér annyit, hogy feláldozzuk érte a családunkat, a barátainkat és azokat a pozitív élményeket, amiket átélhetünk velük. Olykor érdemes felülvizsgálni a prioritási listánkat, és azt, hogy mire fordítjuk az időnket és elég időt szentelünk-e azoknak az embereknek, akiknek szükségük van ránk. 

A múlt és a jövő mellett fontos szerepet kap a jelen is, de nagyon nem mindegy, miként viszonyulunk hozzá. Zimbardo a jelenorientáltságnak háromféle fajtáját különbözteti meg: jelenhedonista, jelenfatalista és holisztikus. A hedonisták belevetik magukat az élvezetekbe, és a sok pozitív élmény mellett gyakran sodorják veszélybe magukat. A fatalisták aktív cselekvés helyett inkább a passzív sodródást választják, a sorsnak vagy épp a véletlennek tulajdonítva a dolgok alakulását. Úgy gondolják, hogy az életüket rajtuk kívül álló erők befolyásolják, ők pedig igen csekély hatással bírnak az életük alakulására. Alkalmazkodnak, asszimilálódnak a jóhoz és rossz­hoz egyaránt, természetesnek veszik a dolgok állandóságát, és sokszor még akkor is ragaszkodnak a másik emberhez, amikor a kapcsolat már nem építi őket, hanem fokról fokra lerombolja. A holisztikusok pedig az adott pillanatra koncentrálnak, elmélyednek és alámerülnek a pillanatban, illetve a külső és belső élményekben. 
Nehéz lenne megmondani, hogy ha lenne egy időgépünk, melyik idő választása tenne a legboldogabbá bennünket. Valószínűleg azért, mert nem létezik egyetlen időperspektíva, ami mindent megadna nekünk. Zimbardo szerint az ideális időperspektíva az, amikor tiszteljük a múltat és tanulunk belőle, erőt merítünk a jelenből, hogy képesek legyünk a reményteljes jövő felé venni az irányt. 

Kép

Meglátni magunkat a másik szemében 

María és Javier életének apró darabjait összeillesztgetve, azon gondolkozunk, hogy vajon létezik-e a párkapcsolatok dementora, aki kiszívja a békét, a reményt és a boldogságot a pár életéből? És létezik-e olyan bűbáj, ami megvéd ellene? Mi a titka azoknak a pároknak, akik hosszú idő után is képesek magukat meglátni a másik szemében? 
A pszichológia szerint a mély érzelmi kapcsolódás nemcsak az érzéseinkben fejeződik ki, hanem a sejtjeinkben is érezzük. A neurológiai kutatások szerint, amikor két ember egymásra hangolódik, az agy prefrontális kérgében lévő tükörneuronok aktiválódnak, és ugyanúgy tüzelnek, mintha mi magunk végeznénk a tevékenységet, élnénk át a történéseket. Ez segít abban, hogy létrejöjjön az empátia, vagyis átérezzük a másik lelkiállapotát, szándékait és érzelmeit, és ezáltal szeretetteljesebben viszonyulunk hozzá.

A közöny, az érzelmi válaszaink és igényeink elnyomása épp ezért nagyon veszélyes: a társunk elkezdi úgy érezni, már nem érdekel minket, és talán nem is szeretjük.

A negatív érzések elnyomása helyett jobban járunk, ha megosztjuk a társunkkal a bennünk dúló érzelmeket, miközben arra is vigyázunk, hogy ne szabaduljanak el az indulataink. 
A tükörneuronok mellett az érzelmi elköteleződés másik felelőse az oxitocin, ami akkor termelődik a szervezetünkben, amikor mély és intim kapcsolatba kerülünk egy számunkra fontos személlyel. Mivel az oxitocin csökkenti a stresszhormonok termelődését, ezért elősegíti a bizalom alakulását és a kapcsolódást. Az ölelés, az összebújás, az együtt töltött minőségi idő, a másikra figyelés mind olyan varázslat, amelynek segítségével elkészíthetjük a szerelmünket megőrző „neurokémiai bájitalt.” 

Kép

Meggyógyíthatja a szerelem a lelki sebeket? 

Mostani történetünk talán egyik legnagyobb kérdése, hogy két traumát hordozó ember számára elég-e a szerelem, hogy begyógyítsák lelki sebeiket?A kérdés azért is izgalmas, mert mindnyájunknak van érzékeny, sebezhető és fájó pontunk, a párkapcsolat pedig pont az a terep, ahol ezek a sebek összeérnek és horzsolják egymást. Érzékeny pontjaink kora gyermekkori kötődési mintákon és későbbi kapcsolati mintákon keresztül alakultak, amikor elutasítottak minket, nem adták meg azt az érzelmi támogatást, amire szükségünk lett volna, semmibe vették az érzéseinket, cserbenhagytak vagy becsaptak minket.

Azoknak, akiknek már kora gyermekkorban megrendült a biztonságos és szeretetteljes világba vetett hite, a sebei értelemszerűen mélyebbek és nehezebben gyógyulnak, mint a szeretetteljes, elfogadó családok gyermekeinek.

Sue Johnson párkapcsolati szakértő szerint amikor a biztonságérzet meggyengül, és nem kapunk érzelmi választ, két módon próbáljuk megvédeni magunkat és a kapcsolatunkat. Vannak, akik bezárkóznak, nem mutatják ki az érzéseiket és inkább elmenekülnek a kapcsolat elől, míg mások követelőzve, csimpaszkodva és vádaskodva próbálnak érzelmi választ és kapcsolatot kicsikarni. A párterapeuta szerint: „A házasságot nem az elhatalmasodó konfliktus teszi tönkre. Hanem a szeretet és az érzelmi reakciókészség csökkenése.” Ugyanakkor a helyzet nem reménytelen. Joanna Davila pszichológus kutatási eredményei szerint a szerető társ segítségével a mély sebek is begyógyíthatóak. Az érzelmileg válaszra kész társ mellett elsajátíthatjuk a biztos kötődés alapérzését, és ezáltal könnyebben kezeljük a fájdalmas érzéseinket is. 
Egy szerető társnak és a biztonságos kötődésnek hatalmas ereje van, a legerősebb védőhálót biztosíthatja az élet viharaiban. Ugyanakkor egyetlen társtól sem várható el, hogy begyógyítsa a sebeinket, nekünk is dolgoznunk és tennünk kell érte. 
A menekülő vagy üldöző szerepéből úgy tudunk kilépni, hogy beismerjük a sebezhetőségünket, megtaláljuk a sebezhető pontjainkat, és kezeljük, illetve engedjük kezelni őket. Ennek fontos lépése, hogy a felszínen lévő düh és tehetetlenség helyett megfogalmazzuk a mélyben meghúzódó érzéseket („Fontos vagyok neked? Mert te nagyon fontos vagy nekem.” „Elég jó vagyok neked? Megfelelek neked?”). Az igazán mély sebekből való gyógyulás útján érdemes szakember segítségét igénybe venni, akinek a tükröző kísérése mellett képessé válunk arra, hogy a kötődési igényünket konstruktívan fejezzük ki, úgy, hogy azt a másik is megértse és válaszolni tudjon rá.    

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A magyarországi streamingszolgáltatóknál elérhető magyar filmek sikerére alapozva indítja útjára az NFI Filmio nevű online videotár-szolgáltatását – közölte az NFI az MTI-vel.

Mint írják, az NFI által megrendelt reprezentatív kutatásból az derült ki, hogy egyre nagyobb szerep jut a magyarországi streamingszolgáltatóknál a magyar tartalmaknak. A kutatást a Kantar-Hoffmann készítette 800, 15 éves vagy idősebb magyar lakos online megkérdezésével.  

A Netflixnél és az HBO GO-nál jelenleg 50-50, a Cinegónál 28 magyar produkció közül válogathatnak az előfizetők. A filmek népszerűségét igazolja, hogy ezeken a platformokon számos magyar film bekerült a legnézettebb alkotások aktuális listájára.

A kutatás szerint Magyarországon egyelőre még mindig a tévénézés a legkedveltebb tartalomfogyasztás, de a magyarok 47 százaléka használ, vagy használt már előfizetős videós tartalomszolgáltatást.

Az NFI közlése szerint a nemzetközi statisztikák egyértelműen azt mutatják, hogy a járványhelyzet hatására jelentősen megnőtt a streaming-előfizetők száma. Az Ipsos ez év áprilisában publikált felméréséből az szűrhető le, hogy ez a trend idehaza is hasonlóan alakult: a válaszadók 47 százaléka mondta azt, hogy a járványhelyzet előtti időszakhoz képest gyakrabban néz streamingcsatornán keresztül elérhető tartalmat.

A Netflix a világ vezető internetes szórakoztató szolgáltatásaként egy éve indította el lokalizált verzióját Magyarországon. Az első év végéig 50 népszerű magyar filmet tettek hozzáférhetővé az előfizetőknek. Ezen belül 2019-ben és 2020-ban összesen 37 mozifilmet vásároltak meg a Nemzeti Filmintézettől. Köztük nemzetközi ismertségig jutó alkotásokat, például az Oscar-díjas Saul fiát, a Napszállta és az Oscar-jelölt Akik maradtak című filmeket, az elmúlt években készült, sokszínű műfajú magyar filmeket (Nyitva, Curtiz) és korábbi hazai filmsikereket, például a Valami Amerikát, a Kaméleont vagy a Csak szex és más semmit. A magyar filmek többször szerepeltek már a szolgáltató magyarországi Top 10-es listán, legutóbb az Akik maradtak került a legnépszerűbbek közé.

Az HBO GO 2017 novemberétől fizethető elő önállóan Magyarországon. A szolgáltató színes kínálatban egyaránt szerepelnek magyar filmek, sorozatok, dokumentumfilmek – a Testről és lélekről, a Rossz versek, Az állampolgár, az 1945 vagy a Lajkó, cigány az űrben is elérhető a szolgáltatónál.

Az előfizetők egynegyede rendszeresen néz magyar tartalmakat. Idén szeptemberben náluk debütáló Drakulics elvtárs vagy korábban a FOMO – Megosztod, és uralkodsz című film is bekerült az oldal legnézettebb filmjei közé.

Művészfilmek érhetők el a Cinego portálon, amely több magyar filmforgalmazó összefogásával indult el ez év májusában. A jelenlegi kínálatban szereplő mintegy 250 filmből 30 magyar alkotás, a szolgáltató célja a magyar gyártású tartalmak folyamatos bővítése – olvasható a közleményben.

– Hogyan lett belőletek óvó bácsi?

Balázs: Elég kalandosan alakult a pályaválasztásom. Szüleim mindketten pedagógusok, de gyerekkoromban mindig azt mondták nekünk, válasszunk más pályát, mert anyagilag nem éri meg. Műszaki, gazdasági iskolákban tanultam, de idővel mégis csak gyerekek között kötöttem ki, a Kenderke Református Alapfokú Művészeti Iskolába kerültem pénzügyi asszisztensként. Egyik kolléganőm jegyezte meg egyszer, milyen jól bánok a gyerekekkel, elmehetnék tanítónak. Akkor azt gondoltam, nagyon távol áll tőlem, de aztán kiderült, mégse annyira. Rá félévre megkerestek a Tatai Kincseskert Óvodából, és asszisztensi állást ajánlottak, amelynek keretében sajátos nevelési igényű gyerekekkel kellene foglalkoznom. Örömmel elfogadtam. Az óvodavezető az elejétől kezdve biztatott, hogy ne elégedjek meg ennyivel, jelentkezzek főiskolára. Két éve lettem óvodapedagógus, egy éve intézményvezető-helyettes, de mindennap bemegyek a csoportokba, kimegyek a gyerekekkel az udvarra, és ha szükséges, örömmel helyettesítem bármelyik kollégámat.

János: Nekem sem ez az eredeti végzettségem. Vendéglátóipari szakközépiskolába jártam, egy évet dolgoztam a vendéglátásban, majd gyárban helyezkedtem el. Közben megismerkedtem szociálpedagógus feleségemmel, aki állami gondozott gyerekekkel foglalkozott. Sokszor kísértem én is őket kirándulni, táborozni. Annyira élveztem a velük töltött időt, hogy jelentkeztem én is a főiskolára, szociálpedagógus szakra, utána pedig családgondozóként dolgoztam.

Közben elvégeztem az óvodapedagógus szakot is, mert úgy éreztem, az óvodás korosztály a legfogékonyabb a külső hatásokra, itt tudom a legtöbbet tenni azért, hogy boldog, élményekben gazdag gyermekkoruk legyen.

Nem beszélve arról, hogy az első hat-hét év tapasztalatai a legmeghatározóbbak az ember életében. 2013 óta dolgozom óvodapedagógusként a Hajnalcsillag Tatai Református Óvodában, 2018 óta intézményvezető-helyettes is vagyok, de továbbra is van csoportom.

– Hogyan fogadtak benneteket az óvodában?

János: Meglepődtek a szülők, sok kérdőjel volt bennük, hogy mégis mit fog itt egy férfi kezdeni a gyerekekkel. Aztán látták, hogy tudok velük mit kezdeni, jó élmények érik őket velem, és szívesen mesélnek otthon arról, hogyan töltöttük a napot. Úgy érzem, a szülők is értékelik a munkámat, odafigyelésemet, törődésemet, sok pozitív visszajelzést kapok.

Kép

Magyar Balázs

Balázs: Az én esetemben is volt olyan szülő, aki megrökönyödött, mit keres egy férfi a kisgyerekek, kislányok között. Aztán látta, hogyan viszonyulok a gyerekekhez, milyen velük a kapcsolatom, hogy az ő lányával is jól kijövök, aki egyébként nem nagyon enged közel magához senkit. Később meg is jegyezte az egyik kolléganőmnek, örül, hogy férfi pedagógus is van a gárdában, és többre lenne szükség. Mivel nekem is lányom van, a testvéremnek is három, tudom, hogyan kell velük bánni. Egyszer olvastam egy újságcikket arról, mennyire örülnek az óvó nénik egy vidéki óvodában, hogy lett egy férfi gondnokuk négyórás munkaidőben, jelenléte ugyanis óriási pluszt ad a gyerekeknek, új élmények érik őket. Színesre festette az udvaron a falat, homokból szobrokat épít a homokozóban, folyamatosan viccelődik, játszik az ovisokkal.

Főiskolai csoporttársaim mondták, már túljelentkezés van azokban az óvodákban, ahol férfi óvodapedagógus is van. Úgy tűnik, a szülők is egyre fontosabbnak tartják, hogy legyen férfi a gyerekek látószögében.

– Mi a személyes tapasztalatotok? Milyen pluszt ad a gyerekeknek a ti jelenlétetek?

János: Máshogy viselkednek velünk a gyerekek, mint az óvó nénikkel. Velünk máshogy alakul a játék, a tevékenység, bátrabban nyúlunk egy-két veszélyesebbnek tűnő feladathoz, és talán kevésbé aggódunk. Azt is tapasztalom, hogy a gyerekek nagyon is vevők a humorra, a viccelődésre, és szeretik, ha például felemelem őket, vagy aktívan benne vagyok a mozgásos játékokban, focizásban, labdázásban is.

Balázs: Két héttel azután, hogy bekerültem az óvodába asszisztensként, döbbenten jegyezte meg az egyik óvó néni, hogy évek után végre újra legóznak a gyerekek. Nem csináltam semmi különöset, csak leültem velük a szőnyegre, és építettem nekik házakat, utakat, buszmegállókat. Onnantól kezdve maguk is szívesen legóztak. Az egyik SNI-s kisfiúról, akivel én foglalkoztam, azt mondták a kollégák, hogy az elmúlt két évben nem nevetett annyit, mint pár hét alatt. Rövid idő után a többi gyerek is látta, hogyan segítem, viccelődök, játszom vele, és körénk gyűltek. Elkezdtek ők is foglalkozni a kisfiúval, az erősebb fiúk felemelték és vitték, kint az udvaron tolták a kocsiban. Teljesen más lett a csoport már attól, hogy asszisztensként bekerültem, mert máshogy viszonyultam hozzájuk. Felkapom a gyerekeket, belém csimpaszkodhatnak, pörgetem, dobálom őket. Új dolgokat tapasztalnak meg velem azon felül, amit eddig az óvónők adtak. Lehet, hogy nálunk, óvó bácsiknál kicsit eltolódnak a határok, többet megengedünk, lehet kicsit hangosabban viselkedni, futkosni, birkózni – de csak óvatosan és addig, amíg mindenkinek jó, s nincs belőle sérülés –, mert ezek mind hozzátartoznak a gyerekléthez.

– Az ismert pszichológus, Ranschburg Jenő mondta többek között, hogy a mai magyar társadalom apátlan. Mennyire tudjátok ti pótolni az apát?

János: Mi sem az apát, se az anyát nem tudjuk 100 százalékosan pótolni, de nem is feladatunk. Azt gondolom, a családnak kell lennie az elsődleges szocializációs színtérnek. Napközben, amikor velünk vannak, igyekszünk jelenlétünkkel, odafigyelésünkkel, törődésünkkel betölteni azt az űrt, amelyet a szülők hiánya okoz nekik. 

Kép

Dodek János

Balázs: Nem tudjuk pótolni az apát, de látszik a kicsiken, hogy szükségük van a férfi jelenlétére, kell nekik a férfi-minta. Manapság az gyermekek nagyon kevés időt töltenek az apjukkal, mert kora reggeltől estig dolgoznak. Legtöbbet az óvodapedagógussal vannak, ezért jó lenne, ha mindkét nem képviselői ugyanolyan számban lennének jelen az óvodában, így látnák, hogyan működnek a nők, a férfiak.

Mindkettőnk példája jól mutatja, hogy bármikor, bármilyen végzettség után is lehet még valaki pedagógus, ha elhivatottságot érez magában.

Múlt héten többször én altattam el egy kislányt, mert előtte napokig nem akart elaludni, zavarta a többieket. Odaültem mellé, és gond nélkül elaludt. Lehet, hogy csak férfi jelenlétre volt szüksége, a mélyebb hangom és a lassabb szívverésem megnyugtatta.

– Felosztjátok a csoportban a feladatokat? Ti inkább a férfiasabb tevékenységet végzitek, az óvónő-váltótársatok meg a női nemhez közelebb állókat?

János: Nincs olyan, amit én vagy a kolléganőm nem csinálna, persze van, ami egyikünknek jobban megy, például nem járnának jól a lányok, ha alvás után én csinálnám meg a hajukat. Barkácsolni, makkot, gesztenyét fúrni inkább velem szoktak a gyerekek.

Balázs: Egy férfi máshogy nyúl bizonyos tevékenységekhez, máshogy közelítünk meg feladatokat, velem inkább futkároztak a gyerekek kint az udvaron, míg a kolléganőmmel levelet gyűjtöttek. Az éneklést, mozgásos tevékenységet, testnevelést mindig közösen vagy váltásban csináltuk. A gyerekeknek is jó volt, hogy hallják a férfi és a női hangot is, tornán pedig másféle gyakorlatokat végzünk. Ha például elromlott vagy eltört egy játék a csoportban, én nekiálltam a fiúkkal bütykölni, a lányok addig babáztak az óvó nénivel.  

– Mindkettőtöknek van gyermeke. Ők hogyan élik meg, hogy más gyerekek „apukája” is vagytok?

Balázs:

A lányom mindig dicsekedve mondja az iskolában, hogy „az én apukám óvó bácsi”.

Amikor alsós volt, és én mentem érte, az osztálytársai mindig körénk gyűltek. Máshogy viszonyultak hozzám, azt éreztették velem, hogy közéjük való vagyok, mert kicsikkel foglalkozom. Beszélgettünk, viccelődtem velük, megsimogattam a fejüket, pacsit adtam nekik.

Kép

Dodek János

János: A nagyobbik fiam egészen kicsi volt, amikor elkezdtem óvodapedagógusként dolgozni, kiváló gyakorlási lehetőség volt: sok feladatot, játékot, mesét vele próbáltam ki először. Sokat számít ebben a szakmában, ha az embernek saját gyerekkel is van tapasztalata, ismeri az életkori sajátosságokat. Mindkét fiam hozzánk járt óvodába, de másik csoportba az egészséges viszony fennmaradása érdekében. A nagyobbik kicsit nehezebben élte meg, hogy másik csoporttal vagyok az udvaron, és nem vele, hanem a többiekkel foglalkozom, de alvás előtt mindig beköszöntem, és adtam neki puszit. Úgy gondolom, büszkék rám. Egy dolgot nem szeretnek: amikor sétálunk a városban, akkor sok szülő, gyerek köszön, és megállunk kicsit beszélgetni. Még nem értik ennek a jó oldalát.

– Milyen egyedüli férfiként az óvónők között?

János: Nálunk nem én vagyok az egyedüli férfi, a lelkészünk is az, hetente egyszer minden csoportban tart hitéleti foglalkozást. Nem gondolom, hogy kiemelt helyem lenne a kollégák között. Kívülről talán csak azért kapunk nagyobb figyelmet, mert ritkaságnak számítunk az óvodában. Ez megtisztelő, de a kolléganőim ugyanolyan becsülettel, tisztességgel végzik munkájukat, és sokuknak jóval nagyobb tapasztalata van már a szakmában. Szokták mondani az óvónők, milyen jó, hogy van más gondolat, valaki bizonyos kérdéseket máshogy közelít meg.

Balázs:

Nem mi vagyunk az attrakció az óvodában. Nem egyedül dolgozunk, hanem csapatban.

Együtt kell működnünk a kolléganőkkel, és együttesen kell megvalósítanunk a pedagógiai programot, hogy a gyerekek megkapják a szükséges fejlesztést, nevelést. Olykor azt tapasztalom, hogy bizonyos esetekben egyszerűbb megoldást javaslok, amelyre a többiek nem is gondoltak.

– Mi motivál benneteket ezen a pályán?

Balázs: Az a sok apró szeretetnyilvánítás, amelyet nap mint nap kapunk a gyerekektől, erőt ad a munkához. Pedagógusként az a célom, hogy boldog, kiegyensúlyozott gyerekkoruk legyen a kicsiknek. Intézményvezető-helyettesként pedig azon fáradozom, hogy a pedagógusoknak megkönnyítsem a munkáját, kevesebbet kelljen papírozniuk, hogy több időt tudjanak a gyerekekkel tölteni, hiszen a kicsik fejlődése ezt kívánja.

János: Sok erőt ad egy mosoly, ölelés, kedves mondat. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egyből visszajelzést kapunk a gyerekektől, ha valami tetszik nekik, örülnek, de akkor is, ha valami unalmas vagy túl hosszú. Motivál, hogy hozzá tudjak tenni a boldog gyerekkorukhoz. Nincsenek előrelépési terveim, vezetői ambícióim, szeretnék továbbra is gyerekek között lenni, értük és velük dolgozni.

– Régebbi korokban elődeink természetközelibb módon élték meg az élet körforgását, jobban elfogadták az öregedést és a halál tényét is. Ma mintha jobban félnénk az idő előrehaladtától, a mindent elengedéstől, a haláltól.
– Nehéz más korokkal, kultúrákkal összevetni a mostanit. Sok tényező miatt más volt a halálhoz való viszony. Most ugyan egy világjárvány kellős közepén vagyunk, ennek ellenére nem szabad szem elől téveszteni, hogy az utóbbi 100–150 évben a közegészségügyi állapotok sokat javultak. Míg a korábbi évszázadok embereit gyakran életük virágjában fertőző betegségek, gyermekszülés vagy háborús események vitték el, most az átlagéletkor jóval magasabb, és a lakosság java része idős korában valamilyen krónikus betegségben hal meg. Ennek körülményei is nagyon mások, mint régen. A halál gyakran nem a szemünk előtt zajlik, hanem kórházakban. Nagyon jellemző korunkra, hogy azok az emberek, akik este végignézik, hogyan lesz a szereplőkből egy vödör hús egy akció- vagy horrorfilmben, és még jól is alszanak ezután, valószínűleg elborzadnak a gondolattól, hogy saját maguk mossák le és készítsék elő a ravatalra saját szerettüket.

Nemcsak azért, mert a másik elvesztése fáj, hanem mert a másik halálában a saját halálukkal is szembesülniük kell.   

– Sokan érzik azt idősként, hogy magatehetetlenek, nincs szükség rájuk. A világ is azt sulykolja, hogy csakis a külső szépség, fiatalság, erő hozhat boldogságot.
– Az idősek között valóban sokan megélik azt, hogy már nincs szükség rájuk, vagy legalábbis jóval sűrűbb kapcsolattartást is el tudnának képzelni, mint amilyen gyakorisággal a már felnőtt gyermekeik, unokáik megkeresik őket. Az urbanizált életmód és élettempó is megágyaz a feleslegességérzésnek, a magánynak. Annak a sulykolása, hogy a boldogság titka a szépségben és a fiatalságban rejlik, elsősorban a médiából árad felénk. Azt gondolom, hogy az idősekre ez jóval kisebb befolyást gyakorol, mint a serdülőkre vagy a fiatal felnőttekre, akik még most tanulják saját magukat különböző szerepeikben, így több bennük a bizonytalanság. 

– Tapasztalataid alapján melyek az idős emberek legnyomasztóbb terhei, amiket magukkal cipelnek, és amelyektől a legnehezebb szabaddá válniuk?
– Az időskor sajátja, hogy van egy többé-kevésbé lezárt életmű. Benne döntések sora, több évtizedes kapcsolatok, megoldatlan konfliktushelyzetek sokszor olyan emberekkel, akik már a sírban nyugszanak, vagy épp köszönés nélkül mennek tovább az utcán. Az elrontott dolgokat, rossz választásokat „csak” megbánni lehet, másképp csinálni már nem. Elfogyott az idő.

Sok idős ember kesereg, rágódik a korábbi elrontott döntésein.

Hogy egy személyes példát említsek, lakott a házunkban egy néni, aki mozgáskorlátozottsága folytán az utolsó éveiben már egyáltalán nem tudott kimenni az utcára. Gyakran felmentem hozzá, és a beszélgetéseink időről időre a múltba kanyarodtak vissza, az ő fiatalkorához. Úgy sírt, mint egy kisgyerek, 92 évesen is az bántotta, hogy nem ahhoz a férfihoz ment hozzá, akit szeretett, mert 19 éves fejjel nem mert ellentmondani az anyjának. Ha nem is ennyire látható módon, de jó esetben az élet alkonyával végbemegy valamiféle számvetés: hogy éltek, a fontos döntésekben mi mellett tették le a garast, akik fontosak voltak, azokkal jó volt-e a kapcsolat, maradtak-e szép közös emlékek, kaptak és adtak-e elég szeretetet, vagy éppen mennyi felesleges dologra ment el sok idő. Az elszalasztott lehetőségek is nagyon tudnak fájni. Nehéz ezekkel szembenézni, sokaknak nem is sikerül.

Sok alkoholos, nyugtatós bódulatba merülés, testi-lelki betegség vagy éppen állandó marakodás mögött húzódik meg az elrontott dolgok bevallásának és elgyászolásának a képtelensége.     

– Az idő múlásával párhuzamosan romlik a fizikai állapot, állandósul a fájdalomérzet. Mennyire nyomja rá a bélyegét lelkileg és koncentráció szintjén is a hétköznapokra?
– Nagyon. Sokan küzdenek krónikus betegségekkel, nehéz ezekkel jól együtt létezni. Azoknál, akiknek az egészségében az állapotromlás egyik napról a másikra következett be, különösen drámai annak átélése, hogy ami az egyik nap még ment, másnap már nem. Például egy stroke-ot átélt embernél szörnyű kétségbeejtő, hogy korábban felelős pozícióban dolgozott, most viszont itt áll a város közepén, és nem tudja, merre kell hazamenni. Vagy egy operáció után szintén nagyon össze tud szűkülni a világ: egy kertet művelő, nagy teherbírású asszonynak az ágyról való lekászálódás lesz a kihívás. Az esetek egy részében ezeket a testi megpróbáltatásokat szorosan követik a hangulatzavarok.

Kép

Bimbó Melinda klinikai szakpszichológus - Kép: Petrilla Szabolcs

Az időskor egy másik jellegzetes testi velejárója az érzékszervek működésének a romlása. Sok idős például nem hall jól. Amellett, hogy ez önmagában is kellemetlen, elszigetelődhetnek a többi embertől, családtagoktól, és ez bizalmatlanságot is hozhat magával. A szem romlása gyakran vezet oda, hogy korábban sokat olvasó vagy varrni, kötni, hímezni szerető emberek letesznek ezekről a szép és aktív hobbikról. Van, akinek a feje fáj, van, aki arra panaszkodik, hogy nincs hozzá türelme, elfárad benne. E kreatív alkotó tevékenységek helyébe gyakran meglehetősen silány minőségű tévésorozatok lépnek, sokkal passzívabb kikapcsolódást hozva. Népbetegségszámba mennek a mozgásszervi problémák is. Ezek a krónikus és fájdalmas mivoltuk mellett azért nyomasztóak, mert szintén a bezártságot, a világtól elszigetelődést hozhatják magukkal.  

Az időskori testi betegségek kapcsán fontos kiemelni a család, a hozzátartozók szerepét: ne hagyják, hogy idős szerettük hosszasan megmaradjon a betegség hozta apatikusságban és bezártságban.

Érdemes figyelemmel kísérni az egészségügyi ellátásukat, és azt, hogy a testi állapothoz mérten milyen örömök, közös élmények hozhatók a mindennapokba.  

– Reményvesztettnek lenni, elveszíteni életünk értelmét, mintha a lelkünk meghalna – közelebb vihet a fizikai halálhoz is?
– A válasz egyértelmű: igen. Olyannyira, hogy az egyik legjelentősebb öngyilkossági rizikótényező a reménytelenségérzés. Tudományos vizsgálatok támasztják alá, hogy az öngyilkossági kísérletek jó részében a kilátástalanság, a csapdába szorultság élménye meghatározó motívum. Természetesen a remény elvesztése ennél kevésbé radikális utakon is közelebb vihet a halálhoz: ilyen lehet egy életet veszélyeztető krónikus betegségben a küzdelem feladása vagy az az apátia, amelyben az idősek egy része szereptelenül, testi-lelki képességeit nem használva tengeti a napokat. A reményvesztettség azonban bármilyen életkorhoz kapcsolódhat, nem feltétlenül az időskor sajátja.   

– Ahogy születésünktől kezdve haladunk előre az életutunkon, egyre több mindent el kell engednünk: fiatalságot, egészséget, eltávozott szeretteinket. Hogyan lehet erre alkalmassá válni? Lehet ezt tanulni?
– A valóság pontosan ez: születésünktől kezdve egész életutunkon jelen vannak az elválások, elengedések. Kiszakadunk az anyaméhből, elszakadunk az anyamelltől, osztályközösségből, származási családból, el kell engedni a saját gyerekeinket, el kell siratni a meg nem valósult terveinket, vágyainkat, a nyugdíjazással a munkahelyet, sokaknak a munkát is, és még folytathatnánk a sort.

Kivétel nélkül mindenkinek van arról tapasztalata, hogy ami egykor az övé volt, azt már nem birtokolja, és ez nagyon tud fájni. Sajnos arra már nem mindenki képes, hogy meg tudja gyászolni a veszteségét, és képes legyen a figyelmét más irányba fordítani.

Ezeket tanuljuk, de jó esetben nem az életünk alkonyán. Nehéz dolguk van azoknak a középkorú nőknek, akik a húszéves arcukat szeretnék mindenáron visszakapni, mert az arcon nemcsak a botox látszik, hanem az az elkeseredett küzdelem is, amelyben végül úgyis az idő győz. Az öregedés egy lassú folyamat, úgyhogy évtizedekig lehetőségünk van arra, hogy megpróbáljuk áttenni a fókuszt más dolgokra.

A haláltól való félelem mindannyiunkban ott lévő, nehezen kibírható érzés. Sok erőt ad a hit, ha ebben az élethelyzetben meg lehet támaszkodni az Istennel való kapcsolatban.   

Amíg pocakban volt

Amikor az ember lánya eldönti, hogy itt az ideje, hogy anyává váljon, egy percig sem gondol arra, hogy a terhességének nagy része és a szülés pont egy intenzív, világméretű eseménysorozat kellős közepére esik. Az anyanaplóm tanúsága szerint a 28. héten, azaz 2020. januárjában írtam először a koronavírusról: a kór ekkor ütötte fel a fejét Európában, ami engem, a harmadik trimeszter elejét taposó kismamát aggodalommal töltött el.

Bár a környezetem igyekezett megnyugtatni és eloszlatni a kétségeimet, sajnos a várandósságom utolsó hónapjait bizonyos szempontból a járvány miatti félelem uralta. Ezen persze az állapotommal járó hormonális változások sem segítettek: bár a terhesség nagy része kiegyensúlyozottan telt, a járvány beköszöntével több ízben voltak heves sírással járó, szorongós epizódjaim. Ezeket nagyban enyhítették, ha beszélgetni tudtam a szeretteimmel, illetve az utolsó hetekben kifejezetten kismamák számára készített, vezetett meditációs gyakorlatokat végeztem.

Emellett folyamatosan mantráztam magamban, hogy „ennél sokkal rosszabb körülmények között is születtek már gyerekek, én is meg fogom tudni csinálni!”

Bár influenza elleni védekezés gyanánt az egész téli időszakban maszkban tömegközlekedtem (és akkor még jócskán én számítottam emiatt csodabogárnak), rettenetesen aggódtam, hogy ha a magas lázzal járó fertőzést elkapom, akkor annak koraszülés lesz a vége. Ezért minden lehetséges módon igyekeztem erősíteni az immunrendszerem vitaminokkal, echinacea-cseppekkel és gyömbérteával, valamint március elején abbahagytam a bejárással járó munkát, majd a hónap közepén a férjem is önkéntes karanténba vonult. Onnantól kezdve szinte nem találkoztunk senkivel, és az összes vásárlást igyekeztünk online megoldani.

A járvány nagy terhet rótt az egészségügyre, így az utolsó trimeszteres vizsgálataim nagy részét – mivel komplikációktól mentes várandósságom volt – nem végezték el, de a szülészorvosom és a fogadott bábám telefonon alaposan felkészített, hogy mik azok a jelek, amikre mindenképpen figyeljek. Aztán a 38. héten a védőnő is hívott, hogy a helyzetre való tekintettel átmenetileg szüneteltetjük a személyes találkákat, és majd a babát is videóüzenetben fogja megtekinteni.

Amikor megszületett

A kisasszony a 40. héten, pontosan a kiírt dátumon született meg, ami egyben a COVID-19 járvány első hullámának csúcsát is jelentette.

Már a szülés előtt pár héttel tudtam, hogy biztonsági okokból a kórház ügyeleti rendszert vezetett be, azaz a szülésemet nem a fogadott orvosom és szülésznőm fogja levezényelni, hanem azok a szakemberek, akik éppen benn lesznek. Ez eleinte aggodalommal töltött el, de az intézmény Facebook-csoportjában megszólaló újdonsült anyukák mindenkit megnyugtattak, hogy jó kezekben leszünk: a Szent Imre Kórház szülészetén mindenki a maximumon teljesít. És ez valóban így is volt.

Kép

Kép: Freepik

Egy ideig kérdésesnek tűnt, hogy lehet-e apás szülésünk (ami tovább növelte a szorongást), de miután ezt az Operatív Törzs is engedélyezte, megnyugodtunk. Ahogy elfolyt a magzatvíz, április 10-én kora délután a férjem bevitt kórházba, de a kitolási fázisig, azaz másnap délután öt óráig otthon várakozott. Addig én is javarészt várakoztam, és sokat beszélgettem a harmadik babáját váró szobatársammal. Ha nem lett volna járvány, valószínűleg egyágyas szobába kerülök, de ezt a változást utólag inkább pozitívan értékelem, mert az eszmecsere a tapasztaltabb anyukával sokat segített a lelkiállapotomon. Ezt ezúton is köszönöm, Vera!

Az elhúzódó, 16 órás vajúdást több szülésznő és orvos kísérte végig a műszakváltás miatt, de egy pillanatig sem éreztem, hogy nem foglalkoznának velem pont annyira, amennyire kell.

Tudatosan nem választottam a fájdalomcsillapítást, én inkább befelé figyeltem. Az ugyancsak hosszabb ideig, két és fél órán át tartó kitolási szakaszban volt, hogy öt szakember ugrált körülöttem, és a férjemmel karöltve végig támogattak. Ám a járvány okozta nehézségekért valójában csak az a maszatos kis csöppség tudott kárpótolni, aki egy rövid felsírást követően már a mellkasomon szuszogott.

Noha a járványhelyzet miatt a kötelező 72 órás kórházi bennlétet 48 órára csökkentették, nekünk a picur besárgulása miatt plusz egy napot még az újszülöttosztályon kellett töltenünk. Ezalatt a látogatási tilalmat – a férjem hiányától eltekintve – inkább pozitívumként éltem meg, mert borzasztóan kimerültem, rettenetesen sokat küzdöttem a szoptatással, és mindezek tetejébe maximális erővel döntött le a lábamról a szülés utáni melankólia. Ilyenkor pedig az hiányzik egy újdonsült anyának a legkevésbé, hogy félóránként kopogjanak az ajtaján, kézről kézre kapkodják a babáját és kéretlen jótanácsokat zúdítsanak rá.

Amikor hazamentünk vele

Tudom, hogy sokan a babával töltött első időszakban semmilyen segítséget nem kapnak, nekem azonban ez a koronavírus beköszönte előtt nem így szerepelt a terveimben. Édesanyám jött volna az első hetekben, hogy főzzön, mosson, takarítson, vagy akár csak egy pohár vizet hozzon nekem szoptatás közben, amíg belerázódom az anyaságba.

A járvány miatt azonban a férjem maradt velünk otthon az apasági szabadságon túl is, mi pedig jobbnak láttuk, ha folytatjuk a március óta gyakorolt bezárkózást, hiszen egy újszülött immunrendszere enyhén szólva sem bivalyerős.

Ez – a kezdeti, rutintalan bénázásainkkal együtt is – igazából jól sült el. A férjem mindenben maximálisan támogatott, illetve a COVID-nak köszönhetően megkaphatta azt, ami nagyon kevés apának adatik meg: a nap minden órájában végigkísérhette a gyermeke első néhány hónapját, ami a kettejük közti kötődést jelentősen erősítette. Nekem pedig ez a jelenlét nagyon sokat segített, azzal együtt is, hogy 50 négyzetméteren voltunk összezárva.

A védőnő, a családtagok és a barátok is csak videóüzenetben tekinthették meg a babát, és az első pár találkozás alkalmával a nagyszülőket is csak a gangig engedtük, majd szép fokozatosan, szigorú maszkviselés mellett be a lakásba is.

Ez eleinte nagyon nehéz volt érzelmileg (én időnként sírtam az ilyen suta, „korona-biztonságossá” tett látogatások után), de néhány hét alatt ezen is túllendültünk.

Szerencsére a picur kötelező orvosi vizsgálatai és oltásai a helyzet ellenére is rendben megvalósultak, és ő sem lepett meg minket olyan egészségügyi (vagy bármilyen más) helyzettel, amit nem tudtunk volna megoldani.

Aztán a nyári lazításba mi is fokozatosan beleengedtük magunkat, még nyaralni is elmentünk belföldön, noha beltéren mindig maszkban tartózkodtunk, kerültük a tömeget, és rendszeresen fertőtlenítettük a kezünket. Most pedig újra bezárkózunk, mert ennek van itt az ideje, de az eddigi, összességében pozitív tapasztalataink alapján ezt is végig fogjuk tudni csinálni. Közösen, kézen fogva, mint egy igazi család.

– Hisz a változásban?
– Abban hiszek, hogy aki teremtett bennünket, látva bűnbeesett, megromlott életünket, küldött Szabadítót. Ő képes igazán megváltoztatni az életünket.

– A büntetés nem elég?
– Önmagában nem, mert ha a szívükben nem változnak, cselekedeteikben sem tudnak. Az Úristen adott egy használati utasítást, a Bibliát, aki azt követi, az nem kerül börtönbe.

– Célirányosan ment a börtönlelkészi szolgálat felé?
– Isten hozta így. Amikor a Vác-alsóvárosi gyülekezetben szolgáltunk férjemmel, csupán pár száz méterre volt tőlünk a börtön, és amikor elmentünk mellette, sokszor támadt vágy a szívünkben, hogy bent is kellene hirdetni az evangéliumot. Akkoriban még nem volt lehetőség erre, humorosan azt mondták nekünk, hogy kövessünk el valamit, és akkor lesz alkalmunk segíteni. Amikor lehetett, az elsők között mentünk be a felekezetek közül, és hirdettük a megtérés evangéliumát.

– Nem voltak problémái abból, hogy ön nő, az elítéltek pedig férfiak?
– Az volt a jó, hogy már 30–40 évesen is ősz voltam, és előfordult, hogy mamának szólítottak, inkább az anya szerepet osztották rám, én pedig ragaszkodtam is ehhez. Vittünk be a gyülekezetből egyszer egy karácsonyi műsort, és mondták a gyerekek, hogy „nem ismerünk Margit nénire, olyan szigorú” – mert valóban keményebbnek, tekintélyt őrzőnek kellett velük lennem. Isten sokat segített abban, hogy megtaláljam a helyem.

– Udvariasan viselkedtek?
– Igen, sőt, ha egyik-másik szemtelen volt, akkor a többiek szóltak rá, hogy „Add meg Margit néninek a tiszteletet!” Egyszer láttak palástban, mert utána temetni mentem, és kérték, hogy vegyem fel. Olyan szokatlan volt nekik, hogy azt mondták, olyan vagyok, mint Batman. Tanítottam nekik szép református zsoltárokat is, de nagyon megszerették és sokat énekeltük a vidám, modern ifjúsági énekeket is. Ők maguk is írtak nagyon megrendítő és hiteles, énekben elmondott bizonyságtételeket.

Amikor a parancsnok úr bejött és látta, hogy milyen átszellemülten énekelnek a fogvatartottak, egészen megrendült.

– Meghitt pillanat lehetett…
– Sok meghitt pillanat volt a lelkészi irodámban is. Oázis volt, lehetett jönni beszélgetni és imádkozni.

Kép

Csuka Tamásné

– Melyik volt a legmeghittebb?  
– Sok emlékezetes történetem van, nehéz közülük választani. Egy kínai üzletember egy leszámolás során kioltotta két ember életét, amiért tizennégy évet kapott. Kiválóan megtanult magyarul, szépen festett, tehetséges ember volt. Gyakran kérdezgettük tőle, hogy adjunk-e neki Bibliát. Visszautasította arra hivatkozva, hogy a nagymamája buddhista volt, a szülei kommunisták, ő pedig ateista. Aztán egy nap a börtönben megnézte „A passió” című filmet, zokogni kezdett, aztán azt mondta, hogy végre megértette. Más vallásokban mindig kell valamit tenni, hogy az emberek megnyerjék az istenük rokonszenvét, a keresztyén Isten viszont önmagát áldozta fel értünk. Ő már ott bent, még tört magyarsággal, de nagyon szépen bizonyságot tett arról, hogy megváltozott. A szabadulása óta keresztyén misszionáriusként dolgozik Kínában. Tartjuk a kapcsolatot, és írta, hogy már Kínában sem ellenzik a keresztyénséget, betlehemes játékokat tarthattak az utcán.

– Milyen típusú bűncselekményekkel kerültek börtönbe az elítéltek? Van különbség az erőszakos elkövetők és a „pitibb” bűnözők között? Utóbbiak könnyebben változnak?
– Szoktak különbséget tenni, de Isten nem tesz. A gyilkosok könnyhullatását és őszinte megtérését látva azt mondom, hogy átélték, milyen nagy a bűnük. De ahol sok a bűn, ott nagy a kegyelem. Persze van, aki kiszabadul a börtönből, és köp egyet, majd beszáll a kocsiba, amiben nőkkel, itallal várják. De gyakran előfordult, hogy reggel hatkor vártam a szabadultakat a börtön előtt, és keresztyén utógondozó házba vittem őket, vagy kerestem nekik gyülekezetet, munkahelyet, albérletet, elmentünk vásárolni, vagy csak elvittem az édesanyjához.

– Nem kezdtek el túlságosan ragaszkodni önhöz?

– Nem akartam soha magamhoz kötni őket, az volt a fontos, hogy megmaradjanak az úton, amelyikre bent léptek, és amikor láttam, hogy boldogulnak, áldott nagy örömöt éreztem!

– Találkozott olyannal, akiről le kellett mondani, mert nem volt meg az a belső igény, hogy változzon?
– Volt egy kedves, fiatal, állami gondozásban felnőtt srác, aki tehetséges volt, értett a zenéhez, tudott angolul, de nagyon rossz helyen és rossz társaságban próbálta megtalálni a helyét. A börtönben komolyan megtért, ezért elvittem olyan helyre, ahol tovább élhette hívő életét. Parképítéssel kezdett foglalkozni, és amikor megkapta a fizetését, boldogan mondta, hogy milyen szép cipőt vásárolt magának. Sajnos aztán megtalálta a múltja, mondták neki, hogy „Bolond vagy, húsz másodperc alatt megkeresed annak a cipőnek az árát!”

– A család hogyan viszonyul ahhoz, ha egy elítélt megtér a börtönben?
– A család általában örömmel fogadta, hogy jó úton járnak már, de ismerek kivételeket is. Előfordult, hogy azt mondták, bent megbolondult az ember, és nem fogadták vissza, de az Úristen kárpótolta őt, adott új társat és gyülekezetet.

Kép

– A társadalomnak mekkora szerepe van abban, hogy az egykori bűnelkövetőkből tisztességes polgárok válhassanak?
– Szerintem többet kellene tennünk azért, hogy visszafogadják őket. Egyik megtért testvérünk, aki összesen majdnem harminc évet ült börtönben, bent kántor lett, énekeket írt, szolgált, szabadulva pedig minden lehetőséget kihasznál a bizonyságtevésre. Könyvet írt, minden héten bizonyságtételt oszt meg a közösségi médiákban, gyülekezetbe jár, egyházi szolgálatban van, megházasodott, és most született meg a második gyermekük.

A boldogulásuk azonban a büntetett előélet miatt nem könnyű.

– Több embert lehetne megmenteni, ha a társadalom nyitottabb lenne feléjük?
– Biztos vagyok benne, de ez nem egyszerű dolog. Volt egy lelkész kolléganőm, aki beengedte az embert, és az megölte őt. Megértem, ha valaki előítélettel van a szabadultak iránt.

– A szabadultak utógondozásában is szerepet vállalt?
– Negyven-ötven embernek követem az életét, némelyikükkel sok meghívásnak tettünk már eleget országszerte, gyülekezetekbe vagy éppen börtönökbe utaztunk bizonyságot tenni. A gyülekezeti ház vagy a lelkészlakás, amíg ott laktunk, sok áldott utótalálkozó helyszíne volt. De az is előfordult, hogy egy szabadult megjelent nálunk két csomaggal, és azt hitte, hogy beengedem, de helyette adtam neki egy kis pénzt, hogy tovább utazhasson. Kérdezte, hogy miért nem engedem be. Azt mondtam: „Mert bent nem tudott jó döntést hozni a további élete felől.” Sajnos nagyon hamar vissza is került a börtönbe. Félek, hogy ő soha nem fogja megállni a helyét, bár Isten biztosan készít még az ő életében is lehetőséget a megtérésre.

– Honnan tudta, hogy nem változott meg?
– Amikor sokat imádkozik valakivel az ember, megérzi.

– Sokat megtudhatunk egy emberről az alapján, hogyan imádkozik?
– Az Istennel való kapcsolatban nincs hazugság. Volt, aki meg is mondta a társáról: „Margit néni, ne higgyen neki, ő csak kamuhívő!”

– Hogyan zajlott a fogvatartottak között a munkája?
– Volt istentisztelet, bibliakör, filmklub, keresztyén beszélgetések, egyéni beszélgetések, a könyvtárban pedig lehetett keresztyén olvasnivalókat találni. Az alkalmakon beszéltek az életükről, meséltek a gyerekkorukról, sokan kerültek oda állami gondozásból.

Olyan is volt, aki azt mondta, hogy amikor a Seychelle-szigeteken nyaralt, akkor sem érzett magában akkora békét és boldogságot, mint amit az okoz, hogy már nem él bűnben.

„Margit néni, rám többet nem rúgja kommandós az ajtót, mert a szívemben már békesség van, gyülekezetbe járok” – mondta. Hiszek abban, hogy a szó tanít, de a példa vonz, egymást figyelve, segítve élik mindennapjaikat a megtért szabadultak.

– Sok ember életét megváltoztatta...
– Mindig azt kérem imádságban is, hogy Uram, segíts, hogy ne dicsekedjek, hanem dicsőítsek! Az Úristen térít, én csak lehetőséget adok. Ha a sötét pincében meggyújtunk egy gyufaszálat, az is milyen erősen tud világítani, hát hogyne kéne az Isten világosságának világítani egy olyan helyen, mint a börtön! Most nem foglalkozom annyit a szabadultakkal, mint régen, az Úristen már a családomnak szán. Most ebben van békességem, de örülök, hogy tarthatom a szabadult testvérekkel a kapcsolatot ebben a járványos nehéz időszakban is többnyire telefonon vagy az interneten.