– Mennyire kavarta fel, hogy némi médiafelhajtás után megrongálták – konkrétan foszforeszkáló falloszokkal festették tele – a Csillagnéző szobrát, amelyet a Nemzeti Szalon kiállításának keretében állítottak ki a Műcsarnok mellett?
– A Csillagnéző sok kiállításon szerepelt már, például ez volt a tavalyi Art Market egyik hívószobra a Millenáris Parkban. Egy kiállítás részeként hónapokig állt a Várkert Bazárban is, és soha, semmilyen ellenszenvet nem váltott ki, mint ahogy a többi szobrom sem. Az emberek szerették – talán pont azért, amiért a többit is: ezeket a szobrokat „birtokba lehet venni”. Ilyen az Egyetem téren látható Kőláb szobor, a Rollerező a Váci utcában vagy a Gesztenyéskertben álló, 1956-os emlékmű is, amely a forradalom hatvanadik évfordulójára készült. Amikor ünnepelünk, bárki leróhatja a tiszteletét a fehér galambot formázó emlékműnél, koszorúzhat, virágot vihet oda, az év többi napján pedig fel tudnak rá mászni a gyerekek – remek fotóhelyszín.

– Meglepő az a prüdéria, amivel hirtelen felfedezték a Csillagnéző nemiségét egy olyan korban, amely a legkevésbé sem mondható szemérmesnek. Ezen az alapon az antikvitás összes szobrát ki lehetne cenzúrázni, nem?
– Külföldön ilyen kifogás a szoborral kapcsolatban fel sem merült soha. Egyházi kiállításon is szerepelt nemegyszer, ott sem bántotta senkinek a szemét. Nem is a nemiség kihangsúlyozásáról szól a szobor, mint ahogy egyik munkám sem, butaság, hogy van, aki ebbe próbál belekapaszkodni. A rongálás, gondolom, a felkorbácsolt indulatok eredménye, de egy szobrásznak tudomásul kell vennie, hogy amit köztérre kiállít, az ki van téve a rongálásnak.

Még Michelangelo gyönyörű Piétàját is megrongálták annak idején! Erre föl kell készülni. De ez olyan primitivizmus, ami szót sem érdemel.

Olyan szobrot nem lehet csinálni, ami mindenkinek tetszik, el kell fogadni a negatív kritikát is. De a kritika nyomán tapasztalható felhördülést nevetségesnek tartom – nekem nagyon jól jött egyébként. Amíg a Csillagnézőről cikkeztek, még nagyobb ismertségre tettem szert, több szobrot is eladtam. Az, hogy nyolc éve áll közterületen a szobor, és soha nem volt vele gond, csak most, egy bejegyzés hatására, arra is figyelmeztet, milyen veszélyes fegyver lehet a média, amikor hangulatot kelt.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Említette: a Csillagnéző nem a nemiség kihangsúlyozásáról szól. Mi a Boldi-szobrok üzenete?
– Aki megnézi a szobraimat, azt találja, hogy mindegyik felfelé néz, vagy a horizont felé fordítja a fejét. Ezt mindenki úgy magyarázza, ahogy akarja, de ez az attitűd nyilván összefügg az én világlátásommal, azzal a szemlélettel, ami kialakította a rám jellemző formavilágot.

– A Boldi-szobrok valóban karakteresek, összetéveszthetetlenek. Például mindegyik elég gömbölyded. Az ön belső világa is ilyen kerek, legömbölyített?
– Gyerekkoromban nagyon szerettem gyűjteni a víz által gömbölyűre koptatott köveket. Lenyűgözött, ahogy a folyómeder évezredek alatt formálta, alakította, lesimította a felszínüket. A főiskolán, ahol szobrászként végeztem, megtanultunk rajzolni, modell után mintázni, és miután végeztem, jött a kővel való játék. Engem attól kezdve az érdekelt, hogy miként tudom úgy megformálni a szobrot, mint egy kavicsot: bárhonnan nézem, mindig fordul, és a puha, finom, gömbölyded formák irányítják a formáját.

Bármerre fordítjuk is a szobrot, mindegyik ív gyönyörű szépen halad – a törést én nem szeretem. Az emberi alakot is tökéletesnek, gyönyörű szépnek látom, és az ívek harmóniáját próbálom az emberábrázolásaimon is megtalálni.

– Kit tekint mesterének? Fernando Botero kolumbiai képzőművész munkáival mintha rokonságot mutatnának a szobrai.
– Amikor kialakult a formavilágom, még nem tudtam Boteróról. A teltség nyilván nemcsak Boterónál van jelen, ezeket a vonásokat fellelhetjük a korai, szép, őszinte és időtlen afrikai vagy azték szobrokban is. Szerintem az idő valahogy meghalt e korai alkotók számára, és valahogy én is így vagyok a munkáimmal. Úgy gondolom, az egész művészetnek az időtlenségről kell szólnia. Ha egy műalkotást pár száz év után elővesznek, akkor is ugyanazokkal a jegyekkel bír, akkor is ugyanazt a harmóniát sugározza, mint amikor elkészítették.

– A katalógusokban önnel kapcsolatban mindig felemlegetik a Brȃncuși-hatást. Ez miért fontos?
– Brȃncuși Romániából Párizsba költözve lett Európa egyik meghatározó művésze. Hatása valóban felfedezhető nálam a formák, ívek tökéletességében, illetve az erre irányuló tudatos törekvésben.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Carrarában is volt módja tanulni. Milyen tapasztalatokat hozott magával onnan?
– A rendszerváltás után, 1995-ben diplomáztam, aztán 1997-ig Villányban, a mesteriskolában tanultam. Ösztöndíjjal jutottam ki Carrarába, ahol az ösztöndíjból az ember nagyon szerényen tudott követ venni, de étkezésre már nemigen jutott.

– Kőlevest evett?
– Úgy bizony! És minden elismerésem a feleségemé, mert ezeket az éveket nem mindenki csinálta volna végig! Az általam azóta is használt fehér márvány a Michelangelo-bányából való, pont ezzel a kővel dolgozott a reneszánsz nagymester is. Ha a szobrait megtisztítanák, pont ilyen fehéren bukkannának elő. Nyilván ehhez az anyaghoz kellő tisztelettel kell nyúlni, ezért az utolsó simítást sosem egy gép, hanem mindig a kéz adja meg a csiszoláskor – ettől válik selymessé, szinte élővé a felület.

– Nem minden szobra készül fehér márványból. Milyen anyagokat használ még?
– Néhány fekete spanyol márványból készül, a többi szobor pedig bronzból, Aristide Maillol patina-bevonatával – tizenöt év munkája volt, míg eljutottam oda, hogy ezt a patinát meg tudjuk csinálni.

Mivel zömmel külföldön állítok ki, olyan minőséggel kellett előrukkolnom, ami felette van a nemzetközi átlagnak. Ez a technika tulajdonképpen múzeumi színvonal, maga a bronz is úgy van megcizellálva, mint a kő.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Ahogy végignézünk a szobrokon, Genezis címmel egész sorozatot találunk. Miért érdekli annyira ez a téma?
– Másodéve vagyok a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjprogramjának részese, ahová egyrészt a Genezis-sorozattal pályáztam, másrészt az Ébredő-sorozattal, ami tulajdonképpen nem más, mint hajtincseiket fonó nőalakok egész sora.

– De miért készít egy szoborból több változatot is?
– Egyik szoborból bomlik ki a másik. Mire az egyikkel elkészülök, a másik ötlete már meg is fogalmazódott: lehet, hogy sokkal jobb lenne, ha amúgy csinálnám. Genezisből sok van, az igaz, de hát a genezis témája kimeríthetetlen: a teremtés szót akár használhatjuk a forma megteremtésének értelmében is. Ami pedig egyre jobban izgat, az a tér és a szobor kapcsolata.

– Ez egy érdekes kérdés, hiszen Rollerező és Csillagnéző is áll több pontján is a világnak, tehát ezek a szobrok sem egy példányban készültek. Bárhol állhatnak ezek a szobrok? Vannak műalkotások, amelyek sehol máshol nem állnák meg a helyüket, csak ott, ahová a készítőjük megálmodta őket.
– Először megvolt a szobor, aztán kerestem neki helyet. Én kevés kivétellel – ilyen volt például a mártonhegyi Szent Márton-szobor – nem megrendelésre dolgozom. A szobraimat belső indíttatásból készítem, és akár köztéren, akár magán- vagy közgyűjteményben megállják a helyüket. A gyűjtőim nagy része egyébként külföldön él.

– Előfordult-e, hogy meglátott egy helyszínt, és oda képzelt el egy szobrot?
– Volt, hogy egy helyszín indított el bennem valamit. Így került például Skóciába, egy nagy magángyűjteménybe a Csillagnéző párja, a Tengernéző, amelyik egy birtok kiugró pontján, Anglia felé fordulva valóban a tengert fürkészi.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– A Prima Primissima-díj figuráját 2013 óta ön készíti – véletlen, hogy egy kicsit az Oscar-díjra hajaz?
– A pályázati kiírás része volt, hogy kicsit emlékeztessen az Oscarra, de közben hangsúlyosan magyar is legyen.

Ezért tart a figura a magasba egy íjat, mert az íjászat, az égbe nyilazás, a felfelé törekvés mind ránk, magyarokra jellemző, és összhangban áll a díj szellemiségével is.

– Hogyan érintette, hogy Keresztelő Szent János-szobra, amely eddig a Felső-Krisztinavárosi Keresztelő Szent János-templomban az oltár mögött állt, az új plébános döntése nyomán kikerül a templomból?
– Jó helyre kerül. Tudomásul kell venni, hogy egy épületnek, egy szobornak, egy festménynek, ahogy kikerül a művész kezéből, saját élete van. Ugyanolyan, mint egy gyerek: felneveljük, megálmodjuk az életét, csakhogy aztán a gyerek saját döntéseket hoz, és a saját életét éli ahelyett, hogy a mi álmainkat valósítaná meg. Az, hogy milyen kézbe kerül, meghatározza egy képzőművészeti alkotás sorsát. Én ezt nem tudom befolyásolni, és nem is szabad erre törekednem. Ezt el kell engedni.

– Ha már sorsról beszélünk: ön Lechner Ödön ükunokája, a lányát pedig elsőre felvették a képzőművészeti egyetem grafikus szakára. A tehetség talán sorsszerűen öröklődik?
– Azt hiszem, Bolda a legszebb éveit fogja tölteni Szurcsik József mester vezetése mellett, aki fantasztikus tanári képességgel megáldott, nagyon jó festő.

Igen, vannak művészcsaládok, mint ahogy vannak építész- és zenészcsaládok is, a genetika az genetika.

Gyakorlatilag az ötödik generáció óta van jelen a művészet a családunkban, hiszen Lechner Ödönnek már az édesapja is nagyon tehetséges volt, akárcsak a hét testvére: az egyik orvos lett ugyan, a másik pedig műfordító, de a művészetnek valamilyen ágát mind magas fokon művelték, volt, aki festett, volt, aki rajzolt, más szobrászkodott. Visszatérve Boldára, ő kicsi korától rajzolt, akár jókedve volt, akár rossz. A tehetség mögött pedig megcsillant az az intelligenciája is, amivel ki tud valami olyasmit fejezni, ami nagyon ritka.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Ön októberben ötvenéves lesz. Van-e valami summázata az öt évtizednek?
– Önvizsgálatot tartok: vajon jól gazdálkodtam az időmmel? A „carpe diem” rabja vagyok, szeretem megélni a pillanatot, leszakítani annak minden virágát, kihasználni a nap 24 óráját. De azért jó lenne az ötvenedik évemben egy nagy kiállítás, ahol úgy száz-százötven szoborral bemutathatom az eddigi pályám keresztmetszetét. Az évforduló arra ösztönöz, hogy még többet dolgozzak.

A badacsonyörsi Folly magját, az „Öregarborétumot” dr. Folly Gyula pécsi orvos telepítette 115 évvel ezelőtt. Akkoriban a fák messzi földről, vasúton, majd szekéren, vesszőkosarakban érkeztek az Örsi-hegy oldalába, a fák ültetéséhez és öntözéséhez pedig a Balaton vize szolgált, amelyet szamárháton vittek fel a dombra. A családi összefogásnak és a generációkon átívelő természet iránti szeretetnek köszönhetően a dédnagyapa szabadidős tevékenységéből, az induláskor alig fél hektárnyi területből mára öthektáros arborétum lett, ahol jelenleg öt földrész fenyői terebélyesednek: jellegzetes ciprusok, cédrusok és borókák, de más különleges növények is otthonra leltek itt. Számszerűen több mint 400 tűlevelű és 200 lombos fa-, illetve cserjeféle virul a kertben. Az 1905-ös telepítéseknek köszönhetően bizonyos fenyőfélékből Közép-Európa legidősebb példányai találhatók itt. A legfiatalabb fák pedig csak néhány naposak, mivel a kertben folyamatos a munka és a telepítés.

A Folly mindig is fontosnak tartotta a környezet megóvását, az edukációban és a természetvédelmi nevelésben betöltött szerepvállalását. A „Fogadj örökbe egy Folly fát” elnevezésű akcióval a minket körülvevő fákra, növényekre, természetes környezetre szeretnék felhívni a figyelmet.

„A friss levegő, a gazdag növény- és állatvilág, a szemet gyönyörködtető panoráma, a mindent átható csend és nyugalom, az élet maga elképzelhetetlen lenne a fák, a természet nélkül. Ezeket a dolgokat sokszor hajlamosak vagyunk magától értetődőnek venni, miközben egyáltalán nem azok, hiszen a teremtő Isten gondoskodását tükrözik. Ezt a végtelen szeretetet és törődést pedig viszonoznunk kell, ezért hívtuk életre ezt a kampányt. Várjuk azokat, akik szívesen örökbe fogadnának egy Folly fát, és ezzel részesei lennének a 115 éves arborétum történetének” – mondta el Folly Réka tulajdonos, az alapító dédunokája. – Az örökbefogadással járó összegeket elsősorban az arborétum növényeinek gondozásával, fenntartásával, kertápolással kapcsolatos költségek fedezésére, új növények beszerzésére fordítjuk.”

Az örökbefogadás jelképes, az örökbefogadott fa, növény tulajdonjoga továbbra is a Folly Arborétumé marad. Örökbefogadónak jelentkezhet minden magánszemély, alapítvány, szervezet, intézmény vagy vállalkozás. Örökbe fogadható minden jelenlegi és a jövőben ültetendő fa, illetve növény az arborétum területén.

Kép

Egy növénynek csak egy örökbefogadója lehet, ugyanakkor az örökbefogadás fokozatától függően az örökbefogadó személye lehet egyén vagy család is. Az örökbefogadás fokozatai: bronz, ezüst, arany és aranygyűrű (ez utóbbi a házasulandók részére). Aki részt vesz az örökbefogadási programban, tulajdonosa lesz egy Folly’n Love törzskártyának, amellyel egész évben látogathatja az arborétumot, továbbá kap egy oklevelet, egy fotót az adott növényről, valamint részt vehet a Folly Örökbefogadók Napján, amikor az örökbefogadói táblát ünnepélyes keretek között helyezik ki a kiválasztott növény mellé, és meghallgathatja az adott fa, növény történetét.

További részletek az örökbefogadással kapcsolatban a Folly weboldalán ITT találhatók.

A Folly Arborétum négy világtáj növényeivel, a különleges cédrusokkal, ciprusokkal és borókákkal egész évben várja a látogatókat. Az érdeklődők a helyszínen Folly teákat, szörpöket és borokat is kóstolhatnak, az étteremben pedig bőséges választékkal, szezonális ajánlatokkal, badacsonyi ínyencségekkel várják a vendégeket.

Isten hozott a mostohák klubjában!

Ül a lány az autóban, felnőtt létére tele feszültséggel, mintha az élete lenne a tét. Pedig „csak” egy alig nyolcéves kisgyerekről van szó, aki előtt ma megmérettetik. Hány nő és férfi megy át hasonló próbán, amikor pár hónap együttjárás után elérkezettnek látszik az idő, hogy végre megismerje párja gyermekét!

Ez a szituáció az én esetemben 14 évvel ezelőtt játszódott le, és igazából bárhogy elsülhetett volna, akár rosszul is, és akkor az a lány valószínűleg most valaki másnak a felesége lenne. Mert bizony létezik olyan, hogy az új választott nem kompatibilis a párja gyermekével. Nekem szerencsém volt, mert bár akadtak nehéz pillanatok és mélypontok a mi kis „patchwork” életünkben is, de jóvátehetetlen dolgok soha nem történtek.

Igaz, kislánykoromban a fehér lovon közeledő királyfi mögé nem képzeltem egy kukucskáló gyerekfejet, de ha most kellene döntenem, hogy akarom-e ezt az egészet, minden nehézsége ellenére újra belevágnék.

Pedig volt, hogy azt éreztem, egy gyerekkel kell „versenyeznem”, és voltam féltékeny is mind az exre, mind a gyermekükre. Néha pokolian nehéz volt, néha könnyű. Egyszer azt gondoltam, megéri, máskor azt, hogy elegem van. Előfordul, hogy egy szépen induló kapcsolat megtörik, amikor megjelennek a problémák, az exek vagy a másik fél gyermekei, pedig megéri alakulni és fejlődni, mert a kirakósból harmonikus egység születhet.

Megbélyegezve

Ha körbenézünk, azt láthatjuk, hogy tele van a környezetünk „patchwork-családokkal”, és a számuk egyre csak nő. A gyakoriság ellenére úgy gondolkodunk ezekről a családokról, mint valamilyen eltérésről, extrém kihágásról a normális családmodellhez képest. A normáktól eltérés a többség számára negatív üzenetet hordoz, valamiféle hibásság érzetét kelti, és ettől a szereplők eleve vesztes helyzetből indulnak. Úgy érzik, már csak rossz megoldásokkal élhetnek, és erős bűntudatuk lesz, hogy valamit elhibáztak.

Számtalan tanulmányt, cikket, nyilatkozatot olvashatunk a válás gyermekek fejlődésére gyakorolt káros hatásairól, de arról nagyon ritkán, hogy van élet a váláson túl is, és ha már bekövetkezett a törés az adott kapcsolatban, muszáj továbblépni, a konfliktushelyzeteket megoldani és nyitni a mozaikcsalád-lét felé. Mert annak is vannak előnyei.

A mozaikcsalád kifejezés sajnos a mai napig negatív sztereotípiákat hív elő, pedig maga a szó is sok pozitívumot rejt magában. A mozaik azt jelenti, hogy különböző apró, külön-külön nem egységet alkotó részecskékből valamilyen új értéket képviselő alkotás születik. Ez az alkotás csak akkor lesz szemet gyönyörködtető, ha a részek pontosan illeszkednek egymáshoz. Ezt az aprólékos illesztési munkát kell elvégezni egy új család születésekor is. Össze kell csiszolni az eredeti részeket, meg kell találni az új összhangot, és türelemmel ki kell várni, amíg a tagok megtalálják új helyüket.

Mit tanultam meg édes mostohaként?

Türelmesnek kell lenni!

A mozaikcsaládok életében az egyik legfontosabb szerepe a türelemnek van. Az ideális az lenne, ha csak akkor kezdődne új kapcsolat, ha a régiben már lecsillapodtak az indulatok, és már erősen negatív érzelmeket sem táplálnak egymás iránt a volt partnerek. Ám ez nagyon ritka esetben történik így. A legnagyobb feszültséget legtöbbször az okozza, ha az egyik fél már továbblépett, a másik viszont még nem képes rá.

Igaz, a felnőttek még így is jobb helyzetben vannak, hiszen hosszabb ideje készülnek egy döntés meghozatalára, ám a gyerekek eleve hátrányból indulnak, hiszen őket nem avatják be mindaddig, amíg végérvényessé nem válik, ezért a kicsiket felkészületlenül éri az új helyzet. Nem csoda, hogy minden és mindenki ellen tiltakoznak, aki az édesapjuk, édesanyjuk új életéhez tartozik. Ilyenkor a felbomlott család romjaihoz érkező új személynek nagyon türelmesnek kell lennie. Főként a gyerekekkel.

Kép

Nem születnek jó testvérnek, azzá kell válniuk!

Ne gondoljuk, hogy a születendő közös gyermeket eleve kitörő örömmel fogja fogadni a párunk gyermeke. Sőt, általában éppen az ellenkezője igaz: eleve negatív érzelmekkel viszonyul az egész szituációhoz, amelybe önszántán kívül kényszerítették őt. Nálunk is volt ebből feszültség, és a párom szeretetét sokszor próba elé állította a kisfia, hogy megbizonyosodhasson róla, valóban fontos-e még ő is. Nagyon résen kell lenni és odafigyelni, hogy fel tudja tankolni a szeretet-tartályait apai szeretetből, és akkor képes lesz szép lassan megszeretni a kistestót is, akiben egyre inkább lehetőséget és nem fenyegetést fog látni.

Nem akarnak új szülőket

A válás nem szünteti meg a kapcsolatot az eredeti szülő és a gyermek között. Érdemes ezért a mostohának új szerepet kialakítania maga számára, ami sokkal jobban hasonlít egy idősebb barát, mint az eredeti szülő szerepére.

A nevelés felelőssége és a szabályok lefektetése, betartatása továbbra is maradjon az eredeti szülők kezében. Ha sikerül tiszteletben tartanunk ezt a kapcsolati hálót és megőrizni a megfelelő távolságot, jó esély van arra, hogy előbb-utóbb pozitív viszony alakul ki köztünk és a gyermek között, de ehhez mindenkinek a saját szerepét kell játszania.

Ha nem szeret, hát nem szeret

Az új családban a legtöbb, ami elvárható a gyerekektől, hogy megadják minden családtagnak az alapvető tiszteletet. Szeretetre viszont senkit sem lehet erővel rávenni. Az külön adomány, ha idővel erős érzelmi kötelék is kialakul – mint ahogy a mi esetünkben is történt –, de a vér szerinti szülő előjogait elvitatni nem érdemes. Mindez vonatkozik párunk gyermekére is. Szeretni valakit nem döntés kérdése, de elfogadni egy helyzetet és dolgozni rajta, hogy mindenki számára jobb legyen, már tudatosan kell.

Nem felnőtt, csak gyerek!

Az elhagyott fél sokszor a gyereket használja érzelmi zsarolásra. Erre a másik fél bűntudata miatt úgy reagál, hogy megpróbál túlkompenzálni a gyerekénél, ezzel veszélybe sodorva a párkapcsolatát és az új család egyensúlyát. A gyerekek pedig ugyancsak szenvednek az ilyen feszültséggel teli szituációktól, érzik, hogy valami nagyon nincsen rendben. Főként, ha az elhagyott fél még a gyerekre is ráteszi a terhet: ha a gyerek véletlenül jobban érzi magát az új családjában, mert jobb a hangulat, és inkább lehet ott gyerek, az bűnnek számít a szemében. Erre persze a gyerek is rájön, és részt vesz a színjátékban. Attól kezdve nem mesél az új családos élményeiről. Pedig a gyereknek az életkorának és a személyiségének megfelelő nevelésre lenne szüksége, és legfőképpen arra, hogy szülei megtalálják új, felnőtt társukat, és ne őt használják érzelmi támasznak. Ezért soha ne hozzuk olyan helyzetbe, hogy választania kelljen a szülei között.

Kommunikáció okos felnőttek módjára

Ha egy kapcsolat megszakad, amelyben gyerekek is vannak, tudomásul kell venni, hogy csak a férfi–nő viszonyt lehet megszakítani, a szülőtársi kapcsolat egy életen át tart, ezért, még ha nagyon nehéz is, a kommunikációt fenn kell tartani a szülők között.

Persze ez azért is iszonyúan nehéz, mert éppen a váláshoz vezető egyik ok lehet a kommunikáció hiánya vagy megromlása. A gyermekeknek viszont érdeke, hogy ne velük üzengessenek a szülők. A szülők feladata, hogy ebben a nehéz élethelyzetben is megpróbálják gyermekük biztonságérzetét fenntartani, védőhálót nyújtsanak neki, és a vitás kérdéseket mindig közvetlenül egymással beszéljék meg.

Versengés, számonkérés: ki a jobb szülő?

A gyermeknevelés sokszor még azokban a családokban is vitatéma, ahol a szülők együtt vannak, ám extra feszültségforrás, ha elváltak. Természetes szülői aggodalom, amikor azt érezzük, csődöt mondtunk. Mozaikcsaládban pedig különösen kézenfekvő megoldás ilyenkor a másik felet elővenni, és őt hibáztatni mindenért. Ne kezdjünk kölcsönös vádaskodásba azzal kapcsolatban, hogy ki a jobb szülő, ki neveli jobban a gyereket, vagy kinek a nevelési elvei érvényesüljenek. Érdemes őszintének lenni, ha gond van, és közösen megkeresni a probléma okát és forrását.

Nem minden baj forrása a mozaikcsalád

A sok konfliktus még a legolajozottabban működő kapcsolatokat is kikezdi, és bizony elhangozhat az a mondat, hogy „bárcsak ne kezdtünk volna bele”. Ilyenkor jó, ha tudatosítjuk, hogy problémák minden családban előfordulnak, még azokban is, amelyek nem mozaikokból lettek „összetapasztva”. Mindenütt vannak nehéz nevelési korszakok: a dackorszak, az iskolakezdés vagy iskolaváltás, a kistestvér érkezése, a kamaszkor.

És hogy mi az én személyes tanácsom, mint édes mostohának mindazoknak, akik párjukkal egy „csomagot” is kaptak?

Ne rágódjunk azon, hogy társunk életében ott van előző kapcsolatából született csemetéje, inkább próbáljuk ezt elfogadni és semleges pozícióban maradni. Gondoljunk csak bele, hogy nekünk sokkal könnyebb, mint párunk gyermekének, aki a végsőkig abban reménykedik, hogy szüleit újra összehozhatja, ezért egy új kapcsolat és pláne egy baba maga a katasztrófa számára. Hiszen a kicsiket mindenki szereti. A konkurencia már egy ötéves számára is nyilvánvaló, aki rossz érzéseit, féltékenységét ránk is kivetíti.

Senki sem mondta, hogy mostohaként, mozaikcsaládban élni könnyű, mint ahogy az sem egyszerű, ha több ember igényeit szeretnénk közös nevezőre hozni, de ésszerű kompromisszumokkal, kreativitással nagyon izgalmas és tartalmas lehet benne az élet.

Az ilyen családban felnövő gyerekek nagyon jól megtanulhatnak alkalmazkodni, rugalmasan szabályozni kapcsolataikat. Ráadásul olyan tapasztalattal indulhatnak az életnek, hogy mindig van esély az újrakezdésre, semmi sem végleges.

– A pletyka sem nem negatív, sem nem pozitív, hanem értékváltó jelenség. Olyan, mint a tűz vagy a víz: ha elpusztítja a szántóföldemet, akkor káros, ha melegít a kandallóban, akkor hasznos. Azt kell megnézni, hogy az egyén és a közösség szempontjából milyen a pletyka. Itt felmerülhet persze az a kérdés is, hogy igaz vagy hamis? De ezt minden mással kapcsolatban is megkérdezhetjük: igaz vagy hamis egy hír? Itt ez a kockás párna. Te azt mondod, hogy ez egy rombuszmintás párna. Én kockásnak látom. Kétféleképpen értelmezünk, és ezzel máris a pszichológiának olyan témakörébe lépünk be, ami messze vezet. Mindenki a saját karakterének megfelelően értelmezi a valóságot.

– Mitől lesz pletyka egy szóbeszéd?
– Mert terjed. Ami nem terjed, az nem pletyka. Van egy titkom, elmondom, hogy ki van szakadva a táskám bélése. Ez ugyan titok, de miért adnád ezt tovább bárkinek? Kit érdekel?! Minél több embert érdekel egy titok, annál jobban terjed. Viszont nem tekinthetjük pletykának az úgynevezett pletykalapokban megjelenő híreket, mert azoknál nincs a továbbadás során átalakulás, hiszen kinyomtatták.

– Mondok egy példát az életemből. Amikor én az első önálló helyemen, Garán lelkész voltam, akkor volt egy játékom, amit még élveztem is: fölültem a biciklire, körbejártam a falut, és akkor tudtam, hogy mindenki rólam pletykál. Ugyanez egy budapesti közösségben már élet-halál kérdés volt, mert az ott élők birtokában voltak hatalomnak és erőnek: tudtam, hogy amit rólam beszélnek, az előbb-utóbb visszaüt rám. Ez hogyan működik?
– A pletyka vonatkozásában a hatalom, a pénz és a szex érdekli legjobban az embereket. Ez van! Ezen fölül még fontos a kompetencia, a stílus, az integráció, azaz hogy valaki mennyire illeszkedett be egy közösségbe. A pletyka fontos ösztönzője mindenféle deviancia: ha nekem lenne egy tetoválás az arcomon, az eléggé deviáns lenne, többen beszélnének miatta rólam. Más számít deviánsnak Garán, és más Pesten.

A pletykának régen fontos információs funkciója is volt, ezt a bő ötszáz éve megjelenő könyvnyomtatás szorította fokozatosan háttérbe. Azóta amit kinyomtatnak, a legtöbb ember igaznak tartja. Miből adódik ez? Az első nyomtatvány a Szentírás volt, azóta az az érzésünk, hogy ami nyomtatva van, az szentírás, tehát az úgy van! Pedig sajnos nem! Az emberek tévednek, félreértenek dolgokat, és sok elírás történik. Az európai lakosság egy része viszont továbbra is kisebb közösségben él, gondoljunk csak egy százhúsz fős falura! Ott mindent tudnak egymásról az emberek, azt is, hogy kinek milyen fehérneműje van, hiszen látják kiteregetve az udvaron. Rokonaim élnek egy délkelet-magyarországi faluban, ott jártam, amikor bejött az utcáról egy szomszéd, hogy „mi van nagyanyáddal, mert napok óta nem hallom a hangját. Beteg?” Semmi nem történt, csak ha nem hallja, nem látja, jön és érdeklődik.

– Ez a pletyka pozitív kontrollja, ezt éltem meg Garán. Ott mindenki tud mindenkiről mindent, és ez egyfajta közösséget teremt és kontrollt is.
– A garai típusú pletyka egy természetes és organikus közösségben terjed. Egészen más jellemző a mesterséges közösségekre, például a nagy szervezetekre: a gyárakra, a bankokra, a szolgáltató vállalatokra, a hadseregekre vagy akár az egyházakra. Ezek az intézmények a formális kommunikációban nem kapkodnak: nem is lenne jó, ha hűbelebalázs módjára löknék ki az információt. Itt a vezetők feladata az, hogy uralják a szervezeten belüli kommunikációt. Hogyan történhet meg ez? Ha például a vezető rendszeresen szondázza azt, hogy miről beszélgetnek, és miről gondolkodnak az emberek, akkor ahhoz igazíthatja a kommunikációját.

– Különös helyzetben van ma például az egyház mint régi hagyományokkal rendelkező szervezet: nagyon nehezen tud reagálni, nem tudja, hogyan kellene kommunikálnia a mai társadalommal. Ezért aztán kialakul két párhuzamos kommunikáció: a ritka hivatalos mellett terjednek a pletykák.
– Különböztessük meg a belső és külső kommunikációt. A belső, hivatalos, formális megnyilatkozások mellett ma sokkal gyorsabb az informális áramlás. Gondoljunk bele, mi történt az elmúlt tizenöt-húsz évben: a társadalom egésze kommunikálni kezdett! Régen volt egy cégnél kommunikációs vezető, ő írta a hírleveleket. Ma pedig egy általános iskola alsó tagozatába járó gyerek, ha van egy pár tízezer forintos okostelefonja, filmet vág, blogot vezet, csatornája van a YouTube-on, képeket oszt meg az Instagramon, és a TikTok-ról is ismerik. Ezzel nem lehet a hivatalos kommunikációnak versenyre kelnie. Teljesen érthető, hogy az emberek pletykálnak, a közösségi médiában is, mert így jutnak a leggyorsabban információhoz. Maga a vezetés sincs könnyű helyzetben azzal, hogy folyamatosan olyan belső kommunikációról gondoskodjon egy nagy szervezetben, ami az érintettek nagy részének megfelelő. Ezért inkább az a jó, hogyha jól működő közösségek vannak a szervezeten belül, mondjuk jó gyülekezetek. Tehát arról kell gondoskodni, hogy mindenhol a középvezetés legyen jó, mert ez az, amelyik lefelé és felfelé is közvetít.

– Mondok egy másik példát. Egy katolikus pap kilépett a szolgálatból. Ez persze sokszor előfordul, de az ő esete annyiban más, hogy nyilvánosság elé állt az érveivel arra hivatkozva, hogy ő nem akar pletykát, utálja azt, hogy elhallgatjuk a kényes dolgokat. Nem beszélünk róla, mert ciki, mert nem illik bele a rendszerbe, és ezért aztán pletykaként terjed, de nincs kibeszélve.
– Amit tett, azt nehezebb variálva terjeszteni, mert ő maga írta le, tette közzé. Pedig késztetésünk az, hogy variáljuk a történetet. Ennek a késztetésnek az az alapja, hogy a történetet olyanra formáljuk, ami beleillik a saját világképünkbe. Ez ugyanis egyszerűbb, mint megváltoztatni a világképünket. Kialakult személyiségként élünk a világban: jól is néznénk ki, ha állandóan felül kellene írni a sztereotípiáinkat, előítéleteinket. Dehogyis! Ezeket használjuk: „A busz majd késik. Mindig szokott késni. Nem baj, várunk.” Ha nem késik, önvédelemből akkor se írjuk fölül: „Biztos, ami biztos, készüljünk úgy, hogy késik.”

A társadalom változik, de a pletyka nagyon adaptív, igazodik a megváltozott huszonegyedik századi emberi rendszerekhez.

Van három dolog, ami miatt nagyon fontos a pletyka: a kooperáció, a hierarchia és a reputáció. Nézzünk példát a kooperációra! Kivel működsz együtt szívesen? Akiről tudod, hogy vele érdemes! Ha azt hallod valakitől, hogy én német szövegeket gyorsan össze tudok foglalni, akkor lehet, hogy megkérsz egy ilyen feladatra. Sok mindent pletykából tudunk meg: kinek van arra ideje, hogy próbálgasson? Ha meghallom rólad, hogy ebben és ebben jó vagy, ebben pedig kevésbé, akkor ennek alapján szabályozom az együttműködést veled. Márpedig együtt kell működnünk, különben kihal az emberiség!

Azután ott a hierarchia: létezik formális hierarchia, és van informális hierarchia. A formális hierarchia szerint egy igazgatónak jó felsővezetőnek kell lennie, akinek arról kell gondoskodnia, hogy jó legyen a munkaközösség. Ha nem gondoskodik erről, és mondjuk egy középvezető átvesz tőle feladatokat, akkor kialakul egy rejtett hierarchia, és a második embert tekinti majd mindenki elsőnek. Abból aztán problémák lesznek, ha az első számú vezető nem becsüli fel kellő mértékben a másodiknak a súlyát. Bizony, akár robbanhat is a közösség! A harmadik kérdéses terület a reputáció, a megbecsültség. Lassan épül fel, és gyorsan porrá lehet omlasztani, akár egyetlen megjegyzéssel.

Kép

Kép: Freepik

„Most azért rosszkedvű a mi vezetőnk, mert elképzelhető, hogy van egy betegség a családjában” – terjed a munkahelyen. Persze, mindenkinek fontos, hogy tudja, miért rosszkedvű a vezetője, mert akkor nem szól be neki. Ha azonban a vezető jól vezeti a vállalatot, akkor a pletyka nem arról szól, hogy mit akar a vezető, mi lesz velünk, jaj nekünk…, hanem arról szól, hogy a kollégának most ballagott az unokahúga, és egy jó virágárust fedezett fel, ahol sokkal olcsóbban lehet sokkal szebb csokrot rendelni… Jó a pletyka, ha nem kell törődni a vezetőinkkel. Az ember számára tényleg az a legfontosabb, hogy a közvetlen társaival mi van.

– Ezek a hasznos, praktikus pletykák.
– A privát életünket támogató pletykák jók, például segíthetnek, hogy megfelelő kenőcsöt vegyek. „Azt a krémet hatásosnak mondják, de XY-nak kiütéses lett tőle a bőre.” Ez is pletyka, ami segítheti a mikro-életünket, és nem nyomasztók, mint a veszélybe került munkahely vagy a szervezet vezetőiről szóló pletykák.

– Melyek a pletyka kommunikációs ismérvei?
– A pletyka ismerhető szereplőről szóló nem publikus információ, amelynek legfőbb jellegzetessége a terjedés. Másik jellemzője, hogy minél közelebbi ismerősről szól, annál érdekesebb, minél távolabbi és kevésbé ismert személyről, annál érdektelenebb. Gondolj a három, számodra legfontosabb emberre! Ha az egyikről azt mondom, hogy felemelik a fizetését, vagy hogy volt egy egészségügyi problémája, ez sokkal jobban érdekel, mint az, hogy képzeld el, mi történt a hatodik szomszédoddal. Az is érdekes, de jóval kevésbé fontos.

A pletyka esetében késztetést érzel a terjesztésére. Ami nem terjed, az nem pletyka. Ez alapján tudjuk elválasztani a rémhírtől meg a pániktól.

A pletykánál a terjesztésre érzünk késztetést, a rémhírnél pedig arra, hogy cselekedjünk. Például, ha elterjed, hogy hiánycikk lesz a telefontöltő, akkor gyorsan veszünk többet is, biztos, ami biztos. A pánik esetében pedig a menekülésre és menekítésre érzünk késztetést: emlékszel még az 1997-es Postabank-pánikra? Hosszú sorokban álltak az emberek minden településen a postahivatalok előtt, hogy kimentsék a bankban gyűjtött kis pénzüket.

– Hogyan alakul át rágalommá a pletyka?
– Nem a pletyka alakul át rágalommá. Adott egy ember, akinek az a célja, hogy egy kollégájának, ismerősének, társának ártson, ezért kezd el terjeszteni negatívumokat róla. Sajnos beül a fejünkbe a rágalom, ha ilyesmit hallunk másról. Tehát a rágalmazás esetében szándékról, már-már stratégiáról beszélhetünk: negatív színben akarja valaki feltüntetni a másikat, és ez gyakran pletykán keresztül valósul meg. Ezért is mosódik össze a kettő.

– Tehát nem egy kommunikációs forma a rágalom, hanem egy cél. Sokszor viszont nem merünk véleményt mondani, mert talán még nem is gondoltuk végig, időre van szükségünk, hogy megfogalmazzuk… ilyenkor menekülünk a világos beszédtől.
– Sokszor nem is szabad kimondani dolgokat. Már jó ideje óvakodom attól, hogy megítéljek valakit, mert sok negatív és pozitív csalódás is ért. A tettek azok, amik megmutatják igazán, hogy valaki milyen.

– Vannak olyan emberek, például közszereplők, művészek, akik helyzetüknél fogva gyakran célpontjai különféle pletykáknak.
– A pletykában nagy szerepet játszanak a csomópont-személyiségek: egy kisebb közösségben mindenki beszél az orvosról, az orvos asszisztenséről, a csaposról, a bankfiókban az ügyintézőről, és még vannak ilyen szerepek. A lelkész is ilyen. Ugye, a gyerekek is beszélnek a tanárról, hogy „megint új a hajszíne”, „szakadt a cipője”… Ezért tanította meg Julia Roberts a mamájának, hogy bármit kérdez egy újságíró a lányáról, egyetlen választ adjon rá: „No comment.” Csak így tud egy közszereplő azzal együtt élni, hogy az emberek folyton a „szájukra veszik”. Ezt bizony bírni kell!

A 18 év alattiak internethasználati szokásait, mozgatórugóit feltáró reprezentatív kutatást készített a Magyar Telekom a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány szakmai partnerségével. Az InternetMOST felmérés keretében magukat a tizenéveseket kérdezték arról, mire használják leginkább az internetet, mit jelent számukra az online tér, és arról is, mennyire érzik magukat biztonságban a virtuális világban.

A kutatás többek között rámutatott az influenszer-jelenség erősödésére, hiszen kiderült, a fiatalok 30%-a népszerű YouTube és Instagram oldalakról tájékozódik, illetve online idejük 56%-át a közöségi oldalak pörgetésével töltik. A Magyar Telekom megbízásából végzett kutatás közvetlenül az érintett korcsoport meglátásaira volt kíváncsi, így a témában az InternetMOST kutatás az első reprezentatív visszacsatolás az utóbbi években, amely valóban a fiatalok véleményére fókuszál.

Az internethasználattal kapcsolatos kérdésekre adott válaszokból egyértelműen kiderül, hogy a tizenévesek számára a legfontosabb a kapcsolattartás (több mint 78%), a tanulás (közel 64%), valamint nagyjából hasonló arányban a közösségi oldalak használata (56%) és a filmek, sorozatok nézése (több mint 54%).

A kutatás eredményei kidomborítják az influenszer-jelenség erősödését: a fiatalok 30%-a népszerű YouTube és Instagram oldalakról tájékozódik, az influenszerek ezzel megelőzik a tanárokat (akiktől csak a gyerekek 22,8%-a tájékozódik elsőként), és a tananyagot is (13,3%). A gyerekek online idejük 56%-át a közöségi oldalak pörgetésével töltik.

Megállapítható, hogy zenész és színész celebritás-vonal felől egyre inkább a szintén tizenéves véleményvezérek irányába tolódik el figyelmük, akik a saját példájukon keresztül nyújtanak inspirációt kortársaiknak.

Többen arról számoltak be, hogy új hobbiba fogtak, vagy zenélni, verset írni, sportolni kezdtek valamely véleményvezér hatására. Szintén sokan jelezték, hogy a közösségi felületeken megosztott történetek segítették fejleszteni saját önismeretüket, vagy segítséget jelentettek a problémáik megoldásában.

Érdekes eredményeket mutatott a reklámokkal szembeni viszonyulásuk: azt látni, abszolút szkeptikusak a fiatalok, a túl sok reklám zavarja és elidegeníti őket. Közel kétharmaduk tisztában van az álhírek veszélyeivel, de valamiért még kevesen tartanak az online zaklatástól és bántalmazástól. Ezen a téren komoly hiányosságok vannak a szülők szerepvállalása terén, mert a tizenévesek közel 40%-a mindössze 5–10 perces gyorstalpalót kapott erről a szüleitől. A több mint két órás, részletes magyarázatig csupán a megkérdezettek alig 16 %-a jutott el.

Érdekes az is, milyen határokat szabnak a szülők a fiatalok nethasználatával kapcsolatban: 10‑ből 4 esetben nincs is ilyen, a legtöbben pedig időkorláttal próbálkoznak, főleg este és éjszaka.

Az online kommunikáció terén is érdekes arányokra derült fény. A válaszadók között többségben voltak azok, akik azt jelezték, nem nyílnak meg olyan könnyen online beszélgetésekben, mint személyesen. Arra a kérdésre, hol érzik magukat biztonságban, megosztó válaszok érkeztek. Bár a megkérdezettek legnagyobb része még mindig saját családja körében érzi magát biztonságban, a második helyen szerepel a közismert és megszokott appok használata, valamint a kortársakkal folytatott online beszélgetések területe. Ugyanakkor a válaszok alapján a gyerekek fele óvatos az új weboldalak, appok kiválasztásakor, és nagyjából harmaduk bizalmatlan az idegen nyelvű weboldalakkal szemben.

A felmérésben szerepel az internet mint a tanulás legújabb segédeszközének kérdésköre is, ami azért is érdekes, mert a koronavírus miatt ez a terület épp a kutatás időszakában vált kiemelten fontossá. Azoknál a diákoknál, akiknél végbement az átállás a digitális oktatásra, nagyjából fele-fele arányban sikerült mindent zökkenőmentesen online formába ültetni, és a gyerekek több mint 42 százaléka úgy érzi, hatékonyabban tanul így.

„A Magyar Telekomnál évek óta foglalkozunk a fiatalok digitális készségfejlesztésével, tudatos internethasználatra való edukálásával, valamint iránymutatással segítjük a szülőket a gyermekük online tevékenységeihez kapcsolódó biztonságos keretek megtalálásában. Éppen ezért fontosnak tartjuk a fiatalok véleményének megismerését, a közvetlen, első kézből való információgyűjtést annak érdekében, hogy olyan irányban fejleszthessük programjainkat, tartalmainkat, amelyekre valóban szükség van. Tapasztalataik, javaslataik értékes szempontokkal szolgálhatnak számunkra, valamint tágabb körben a szülők, tanárok, kortársaik számára egyaránt” – foglalta össze az eredmények jövőbeli felhasználása kapcsán Kutas István, a Magyar Telekom vállalati kommunikációs igazgatója.

– Mivel a szüleim vendéglátósok, mindig is szakács szerettem volna lenni. Apukám soha nem akarta igazán, hogy ebben a szakmában dolgozzak, hisz tudta, mennyi munkával jár. Kiskoromban mégis sokszor bevitt magával a konyhára. Mindig is tetszett az ottani nyüzsgés, a főszakács rendszeresen odajött hozzám ételt kóstoltatni, és mindig megkérdezte, mit szólok hozzá. Mintha valakinek is számított volna! Fontos volt a minta, amit a felnőttektől láttam. Nagyapám egyszerű falusi ember volt, de nagyon pontos: mindig, minden szerszámnak ugyanott kellett lennie. Rengeteget tanultam tőle és édesapámtól is. Főleg, amikor a szüleim megnyitották otthon a saját éttermüket, a Vadrózsákat, és ott gyakornokoskodhattam. Ezek a benyomások nagyon is élnek bennem, ma is azt teszem a tányérra, amit gyerekkoromból hozok az emlékeimben.

– Egy időre aztán nagyon messzire kerültél a biztonságos otthontól.
– Bukarestben jártam egyetemre, majd többszöri próbálkozásra felvettek egy rangos párizsi gasztronómiai iskolába, ahova édesapám azzal engedett el, hogy vegyem komolyan, amit csinálok. Ezt sikerült megfogadnom, olyannyira, hogy a vizsgák után minden szakácsnak kijelöltek egy éttermet a képességei alapján, nekem viszont felajánlották, hogy bármelyiket választhatom. A három Michelin-csillagos L’Arpège-t, Alain Passard éttermét néztem ki magamnak. Kemény munka volt. Két hónapnál tovább kevesen bírják, de én másfél évig dolgoztam ott, napi 16–18 órát.

– Gondolom, a székely mentalitásod is hozzásegített ahhoz, hogy ezt kibírd.
– A székelyek makacsok és kitartók. Sokszor úgy mentem haza este, munka után, hogy könnyeztem. Úgy bántak velünk, mint az állatokkal. A franciák nem igazán ismerik el a külföldieket, egy idegennek két-háromszor többet kell letennie az asztalra ahhoz, hogy észrevegyék.

A legnehezebb dolog a világon az, hogy helytállj egy francia konyhában, franciák között. Viszont mindig mondogattam magamnak, hogy „székely vagyok, meg tudom csinálni”. Ez segített.

A másik jellemző tulajdonságom a maximalizmusom. Ha valamit elrontok, azt muszáj kijavítanom. Három Michelin-csillagban nem fogadják el, ha tévedsz.

– Dehogynem. Az egyik tévedésed azóta is szerepel a kínálatban.
– Ja, igen… Egyszer véletlenül osztrigaszószt tettem a bárányra az eredeti öntet helyett. Ráadásul pont egy törzsvendégnek, aki húsz éve minden héten pont azt az ételt ette. És ez is ízlett neki! Annyira, hogy ezt a variációt azóta is készítik. A sous chef viszont majdnem szétszedett, amikor megtudta, mi történt. Hidd el, nagyon bántam, még akkor is, ha a vendég szerette. Ilyen helyen, ha nem szólnak semmit, az dicséret, de ha szóvá tesznek valamit, akkor baj van. Hiába alkottam maradandót, ez nagyon bántott.

Kép

Veres István mellett Molnár Bence - Commis és Volenter István - Coach szerepel. Kép: Fekete Antonio, Magyar Bocuse d'Or Akadémia

– Nem hiányzott az elismerés?
– Nem dicsérnek engem annyira sehol se! De nem az a fontos, hogy mit gondolnak rólam. Ha jó az, amit alkottam, azzal úgyis tisztában vagyok, és ez elég. Sokszor előfordult, hogy a vendég elégedett volt, viszont én tudtam, hogy valami még hiányzott az ételből. És volt fordítva is. Egyszer a vendég azt mondta egy desszertemre, hogy neki nem jön be, mert fokhagyma van benne. Elfogadtam a véleményét, mégis, életem desszertje marad, bárki bármit mondjon is.

– A szíved mélyén milyen elismerés esik neked legjobban?
– A szüleim dicsérete. Nagy örömet szereztem nekik a Michelin-csillaggal. Talán nincs is annál boldogabb érzés, mint amikor a saját gyereked ugyanabban a szakmában nagyobb sikereket ér el nálad. Szívem mélyén azt szeretném, hogy majd egyszer, ha lesz gyerekem, ő is tovább vigye ezt és séf legyen. Ez az álmom.

– A L’Arpege után is többnyire Michelin-csillagos éttermekben dolgoztál, még mindig külföldön.
– Jött Dublin, Reading, és Londonban Gordon Ramsay étterme. Aztán hazamentem, és pihenésképpen a szüleimnél dolgoztam két hónapot. Akkor már nem igazán szerettem volna külföldre menni, inkább maradtam volna közelebb az otthonomhoz. Ezért is gondoltam Magyarországra, hogy többet tudjak hazajárni. A húgom Budapesten dolgozik, meglátogattam, és azt gondoltam, itt jó helyen leszek. De sajnos így is ugyanannyira keveset járok Kézdivásárhelyen, mintha messzebb lennék. Most már azon is gondolkodom, hogy hazamennék.

– Az ezer fős lakodalom és a csúcséttermek fine dining-ja között nagy lehet a különbség. A hagyományos töltött káposzta receptjére is van kreatív ötleted?

– A töltött káposztát úgy főzöm meg, ahogy kell. Sok séf gondolja újra a hagyományos ételeket. Szerintem ezeket nem kell átalakítani, mert elég jól ki vannak találva, nem véletlenül főzik azokat ugyanúgy időtlen idők óta.

Én teljesen új ételeket szeretek alkotni, ezért egy töltött káposztából nem csinálok fine dining-ot. Ezt a kifejezést amúgy sem kedvelem annyira, inkább a fun dining-ot használom helyette. Szeretek interakcióba kerülni a vendégekkel és közben figyelni az arcukat. Előfordult, hogy a füstölt zellerből készített metéltet az erre kitalált metéltvágóval a szemük láttára csavartuk bele a levesükbe. A külföldieknek mindig tetszett, hogy csak itthon van ez a szerkezet, és az is, hogy én is ugyanilyennel segítettem a nagymamámnak a konyhában. Szeretek valamilyen feladatot adni nekik: például a mínusz 200 fokra fagyasztott zöldfűszert recsegve-ropogva összetöretni velük, hogy rátehessék a sorbet-jukra.

– Izgalmas lehet a találkozás az alkotó és befogadó között.    
– Franciaországban nem találkoztam a vendégekkel, junior sous chef-ként ez szóba se jött. Itthon, séfként viszont megadatott ez is. A felszolgálóknak pontosan leírtam mindent, amit egy-egy ételről tudni kellett, és azt annak rendje és módja szerint el is mondták a vendégeknek. De tíz fogás és három-négy óra étkezés után sokan kíváncsiak arra, aki a vacsorájukat készítette, úgyhogy gyakran kimentem a vendégek közé.

Kép

Kép: Fekete Antonio, Magyar Bocuse d'Or Akadémia

– Mi inspirál az újabb és újabb ételek megalkotásánál?
– Leginkább az emlékeim ihletnek, a francia, a magyar, az erdélyi és a román konyha. Sokat jártam az erdőt, különféle gyökereket, erdélyi gyógynövényes szénát, fenyőt gyűjtöttem, csupa olyan nyersanyagot, amikből régen főztek. Az ősi erdélyi receptek még csodás alapanyagokat használtak, majd jött a kommunizmus, ami mindent kiölt. A galamb és a fürj helyett maradt a disznó meg a csirke, a többi feledésbe merült. A régi hozzávalók és technikák most jönnek vissza a fine dining-ba, a Michelin-csillagos éttermek próbálnak ezekkel dolgozni. Régen betették a húst a nyereg alá, egész nap 60-70 fokon tartották, és este megették. Most kezdik visszacsempészni az ősi eljárásokat: a fermentálást, a konfitálást. De a múlt és a jövő másban is összeér: a L’Arpege-ben rengeteg zöldséget használtak, amit a saját kertjükben termesztettek. Arra tanítottak, hogy tisztelni kell a zöldséget, nem szabad kidobni egyetlen részét sem.

Vagyis ugyanazt láttam a csúcsétteremben, mint otthon, gyerekkoromban: a zöldségért meg kell dolgozni, és ezért meg kell becsülnünk minden részét.

A gyökerét, szárát, héját is fel lehet használni. Vegyük például a krumplipürét! A burgonyát héjastól megsütöm, majd kiveszem a belsejét és pürésítem. A héját visszatolom a sütőbe kiszáradni, majd kávédarálóval leporítom, és visszaforgatom a pürébe. Nem szeretek túlfűszerezni, a bárány legyen bárányízű, a krumpli meg krumpliízű. De azt is tegyük hozzá: egy étel akkor tud igazán finom lenni, ha szívvel-lélekkel készül.

– Gondolom, a konyhán a séf a főnök, egy személyben.
– Ennek így kell működni, hisz ő ért hozzá. Egy irányba kell mennie mindennek, nem három-négy felé. Az a jó csapatmunka, ha mindenki azt csinálja, amit mondok (nevet).

– Milyen kihívások előtt állsz a szakmában?
– Szeretnék továbbjutni a jövő júniusra halasztott lyoni döntőre, utána mindenképp egy étteremben folytatnám a munkát. A visszatagozódás a célom, Nyugat-Európa már nem vonz. Hosszabb távon pedig egy Michelin-csillagos éttermet szeretnék.

Hallottam olyan véleményt, hogy a fine dining csak csipeszelés, harminc főnek nem nagy dolog ételt készíteni. Én főztem már ezer főre is. Ki merem jelenteni, hogy az előbbi sokkal nehezebb feladat, mint az utóbbi.

– Sosem jött szóba, hogy a Bocuse d’Or szakácsversenyen Romániát képviseld?
– Románia még nem vesz ebben részt. De ha részt venne, akkor is úgy érzem, tartozom Magyarországnak annyival, hogy piros-fehér-zöld színekben induljak. Párizsban hosszú ideig nem hallottam magyar szót, de amikor végre megütötte a fülem a metrón, kicsurrant a könnyem. Kézdivásárhely a legmagyarabb város. Aki ott román, az is tökéletesen beszéli a magyart. Egyébként sosem találkoztam gyűlölködéssel székelyek és románok között, Bukarestben sem. Talán mert nem is figyeltem. Engem otthon úgy neveltek, hogy mindenkit el kell fogadni.

– Ha magadnak főzöl, mit készítesz?
– Magamnak sosem főzök. Egyedül élek, és bár van konyhám, nem használom. Rengeteg gyümölcsöt eszem, azzal van tele a hűtőm.

– Most mit ennél legszívesebben?
– Kedvencem anyukám csirkepaprikása. Puliszkával és uborkasalátával, azzal szeretem legjobban. Ha hazamegyek, mindig azzal vár. És tudod, mi a vicces? Próbáltam elkészíteni, de az enyém nem lett olyan…

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők. 

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Túlélők podcast a Képmás magazin műsora. Tóth-Fazekas Andrea műsorvezető negatív fordulatok túlélőivel beszélget, akik tragédiájuk által erősödtek meg. Gyakran bosszankodunk azon, hogy az élet nem mindig felfelé ívelő változás. Ezért is fontos olyanokkal találkozni, akiknek egy- egy válsághelyzetben is megtalálták a lehetőségeket. Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók a Túlélők podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

Szegeden nőttem fel, a szüleim odafigyeltek rám, sőt, túlféltett gyermek voltam, jó iskolába jártam. Mint minden kamasz, én is lázadtam, ezt az öltözködésemmel is jeleztem, és alternatív társaságokhoz kapcsolódtam. Mindezt a szüleim nem támogatták, mert féltettek, én viszont gyáva voltam ahhoz, hogy józanul kiálljak magamért. Talán furcsán hangzik, de a droggal is gyávaságból találkoztam. Könnyebb volt ugyanis elbújni és nem konfrontálódni. Tizenhat évesen éltem meg addigi életem első krízisét: szakítottunk az első szerelmemmel, az önbizalmam és önbecsülésem a mélybe zuhant, így mindezt futó kalandok során, fiúktól szeretetet koldulva próbáltam visszaszerezni.

Ekkoriban fogyasztottam először drogot, ópiátszármazékot. Kellemes, lágy, bizsergető eufória – így tudnám leírni az első alkalmat.

A mák latin neve nagyon kifejező, Papaver somniferum, azaz álomhozó mák, és valóban, félálomszerű állapotban jártam az utcákat, miközben intenzív belső utazáson vettem részt nap mint nap. A függőség hónapokon belül kialakult: a máktea után jött a többi ópiát: a kodein, a morfium, és egy erős altatóra is rászoktam, amelynek az elvonási tünete epilepsziás roham volt. Végül az érettségire is már csak úgy tudtam elmenni, hogy bennem volt a szokásos napi adag. A szüleim sejtették a dolgot, de sokáig nem merték szóba hozni a témát, végül az édesanyám kérdezte meg, hogy „narkózol?” Zokogva feleltem, hogy igen.

Egyébként ma már úgy gondolom, hogy a leghatékonyabb drogprevenció az őszinte kommunikáció lehetne gyermek és szülője között, hogy mindenről lehessen egymással nyíltan beszélgetni, mielőtt nagyobb lenne a baj.

Kép

Kiss L. Tímea

Mindig is vonzott a művészi pálya, amitől szintén féltettek a szüleim, de mégis jelentkeztem Pécsre rajz–vizuális nevelés szakra, sikerült az alkalmassági vizsgám, de nem hittem magamban, elmenekültem a helyzettől, és még durvábban folytattam az anyagozást Pécsett, elhagyva a szegedi szülői házat. Ekkor már intravénásan csináltam. Pár év után már szinte csak azért használtam a szereket, amiért a cukorbeteg az inzulint: hogy ne legyek rosszul. És mert nem tudtam kiszállni ebből az ördögi körből.

Hamis receptekkel jártam a gyógyszertárakat országszerte, hogy meglegyen a napi adag.

A második abortusz volt a legmélyebb pont

Van, aki tíz-húsz éven át heroinozik, én „csak” hét évig voltam az ópiátok rabja, de nagyon intenzíven. Teljesen elmagányosodtam, undorodtam attól, akivé váltam. Mentálisan és fizikailag is egy roncshalmaz voltam, egy élő halott, képtelen lettem volna az anyaságra. A második terhességemet nagyon későn vettem észre (akkor már évek óta fel volt borulva a hormonháztartásom, mint szinte minden ópiátfüggő nőnek). Megindítottak nálam egy művi vetélést, vagyis nem világra-, hanem halálra hoztam a magzatomat. Minden pillanatára emlékszem, mert aznap nem használhattam semmit, elvonási tünetek közepette éltem át az egészet.

Üvöltöttem a fájdalomtól, főleg a lelkem.

Az éjszakai ügyeletes nővért rábeszéltem, hogy mutassa meg a halott kisbabámat. Egy gyönyörű kislány volt. Belém égett a látványa, a bűntudatomat pedig még több droggal próbáltam elnyomni, sikertelenül. Sokat imádkoztam, de nem hittem már szinte semmiben. Meg akartam halni. 1996 karácsonyán láttam egy dokumentumfilmet a komlói Leo Amici rehabról, és úgy éreztem, ez az utolsó esélyem. 1997. január 3-án teljesen beállva, csodával határos módon megérkeztem a rehabilitációs intézetbe negyvenkét kilósan, totálisan leépülve.

Nem a sóvárgás a legnehezebb, hanem a tiszta tükör, amit a rehabon tartanak neked

„Szárazon” jöttem le a cuccról, azaz semmilyen gyógyszert nem kaptam. Egyik napról a másikra álltam le, epilepsziás rohamaim voltak, egyszerre hányás és hasmenés, egy hétig nem aludtam, ami önmagában is fatális lehetett volna. A legnehezebb mégsem ez volt, hanem a csoportterápiás foglalkozások, amikor tükröt tartottak elém a sorstársaim. Sokkoló volt rájönni arra, hogy fogalmam sincs, ki vagyok szer nélkül, és ki leszek. Aztán lassanként elfogadtam, hogy az életem egy folyamatos önismereti munka lesz, hogy ez a józanság-téma egy életre szóló program. Azóta már felismertem, hogy bár a drogozás a múlté, a függőség sok más formában fel tud bukkanni az életemben; testképzavarom is volt, illetve fél évvel ezelőtt kezdtem el dolgozni a társfüggőség-problémámon, ami szintén kőkemény munka.

Kép

Huszonhárom éve tiszta vagyok, ezalatt rengeteg „józan eufóriát” tapasztaltam meg, és alapvetően boldog, hálás embernek tartom magam.

Ma már hálás tudok lenni a szüleimnek, mert értem, hogy a túlféltésük az ő saját neveltetésükből, sorsukból fakad, és mert általam tanultak ők is elfogadást és elengedést. Nincs különösebb vagyonom – az én kincsem a józanságom és a (tapasztalati) segítő hivatásom. A rehab után öt évig egy gyermekeknek játszó színtársulatban játszottam, 2004-ben lettem segítő a budapesti Megálló Csoportban, ahol főleg színházterápiás csoportot vezettem. Négy éve vagyok mentor Ráckeresztúron, a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthonában, a művészetterápia és a kalandterápia a kedvenc területem, mivel a túlféltett gyermekkor dacára felnőttként a fal- és sziklamászás lett a hobbim. Az, hogy segíthetek másoknak felépülni, segít abban, hogy megtaláljam a békém, és józanul tudjak szembenézni a démonjaimmal akkor is, amikor mélyen vagyok. Ha anyává nem is váltam, az adoptált kutyáimról felelősen gondoskodom, és tiszta szívből szeretem őket.

Nemrégiben terveztem egy tetoválást, hogy megpecsételjem a társfüggőségből való szabadulásomat is: amor fati – ez a szövege. Ez nietzschei fogalom, és azt jelenti: a sors szeretete, amelyet én úgy értelmezek, hogy elfogadom azt a sorsot, amit az Úrtól kaptam. Erőt ad az is, hogy gyakran elmondom a békesség-imát: „Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.”

A mozgásszegény életmód még egészséges embereknél is emeli a trombózis rizikóját, nemhogy azoknál, akiknél a kockázat eleve magasabb. Nekik végképp figyelniük kell ebben az időszakban, amikor hetekre, akár hónapokra is korlátozva lehet a mozgásunk. „A legnagyobb veszélyben azok vannak, akik túlsúllyal küzdenek, valamilyen krónikus gyulladásos betegségben, daganatos betegségben vagy véralvadási zavarban szenvednek. Rizikófaktor az is, ha a keringés valamilyen szív- és érrendszeri betegség miatt rosszabb” – mondja dr. Szirmák Eszter kardiológus főorvos. Mivel az alapbetegségek miatti nagyobb kockázatot a házi karanténnal együtt járó mozgásszegény életmód tovább fokozza, még könnyebben bekövetkezhet érelzáródás. Trombózis elsősorban a lábban alakulhat ki, de az onnan leszakadó vérrög akár a tüdőben is okozhat életveszélyt jelentő embóliát.

Mozogni, mozogni, mozogni

„Ilyenkor, amikor a négy fal közé szorulunk, különösen figyelnünk kell a mozgásra. Nem szabad ellustulni, elterülni a kanapén és tévét nézni vagy egész nap dolgozni a gép előtt. A mozgásra tudatosan törekedni kell, muszáj sétálni lehetőleg naponta kétszer. Persze figyelve arra, hogy betartsuk a járvány miatti óvintézkedéseket” – mondja a kardiológus. Aki például társasházban lakik, annak inkább a lépcsőt kell használnia, nem pedig a liftet, ahol a levegő állott, korábban pedig használhatta akár vírust hordozó beteg is, aki köhögött. A szellőztetésre a lépcsőházban is figyelni kell, szerencsés nyitva tartani az ablakokat. A lépcsőházban a korlátot jobb nem érinteni, vagy ha muszáj, akkor érdemes hozzá kesztyűt használni, majd azt fertőtleníteni, ha mosható, akkor kimosni. A sétákra érdemes kézfertőtlenítőt is vinni, és azt használni például a ház kilincsének megérintése után. A szájhoz és orrhoz, és úgy általában az archoz a séták során sem szabad nyúlni. Ügyelni kell arra is, hogy másoktól biztonságos távolságot tartsunk, ne menjünk senkihez 2 méternél közelebb. Olyan helyen, ahol nagy a népsűrűség, érdemesebb a kimozdulásokat a kora reggeli és a késő esti órákra időzíteni, amikor kevesebben vannak az utcán. Viszont ezeket az óvintézkedéseket betartva a napi kétszer fél órás séta nagyon fontos.

Otthon sem lehetetlen

A testmozgásról annak sem kell lemondania, aki semmiképp nem akar kimozdulni otthonról, hiszen egy kis tornához egyetlen négyzetméter is elég. „Jó lehet a helyben járás, a guggolás, a hajolgatás is, ezek is olyan kardiomozgások, amelyek segítenek élénkíteni a keringést. Lehet helyben futni és ugrálni, akár nyitott ablaknál vagy az erkélyen is” – mondja Szirmák Eszter. Az ilyesmi akár közösségi program is lehet, keringenek a közösségi oldalakon olyan fotók, ahol házak gangjain közösen tornázik a lakóközösség – persze egymástól tisztes távolságra, mindenki a saját lakása előtt. A közös torna lehet családi program a négy fal között, és segíthet a gyerekek lefárasztásában is. Fontos, hogy az ilyen edzések alkalmával minden izomcsoportot jól átmozgassunk, legalább naponta kétszer 10-15 percet szánjunk rá.

A mozgás mellett fontos, hogy a szervezetben lévő esetleges gyulladásokkal foglalkozzunk, hiszen azok szintén emelik a trombózis kialakulásának rizikóját. Például ne hagyjuk, hogy egy gyulladt fogból góc alakuljon ki. Persze a mostani időszak nem a góctalanításról szól, a fogorvosok jó része nem is dolgozik, de sürgősségi ellátás most is van. A problémákra tehát nem szabad le­gyin­teni, mert egymásra rakódva még nagyobb bajt okozhatnak. A kisebb gondokat – például egy gyulladást nem okozó, nem fájó fog kezelését – viszont szerencsésebb a járvány utáni időszakra hagyni.

Betartani a szabályokat

A trombózis megelőzésének érdekében a szív- és érrendszeri betegségek kezelésére is fontos figyelni. „Például akinek magas vérnyomása van, annak szednie kell a szokásos gyógyszereit, figyelnie kell a célérték megtartására. Ez azért fontos, mert az elhanyagolt hipertónia évek alatt csökkent szívműködéshez vezethet, ami a keringés lassulását eredményezi. Ez a mozgásszegény életmóddal társulva – persze másodlagosan – fokozott véralvadást okozhat, ami miatt könnyebben alakulhat ki trombózis. A helyzetet súlyosbítja, ha ilyenkor egyéb gyulladásos betegség, esetleg daganatos betegség is fennáll” – emeli ki a kardiológus. A szív- és érrendszeri problémák szűrése, és a rendszeres vérnyomásmérés a járványos időszakban nagyon fontos, hiszen a főképp tüdőt támadó koronavírus-fertőzés a kardiovaszkuláris betegségekben szenvedőket különösen megterheli. Ahhoz, hogy valaki az esetleges fertőzést jól vészelje át, elengedhetetlen a megfelelő keringés.

Masszázstól a krémekig

Ha nem komolyabb problémáról van szó, hanem például lábon kialakuló seprűvénákról, a masszázs is hasznos lehet. Ilyenkor jók a vadgesztenyés és egyéb gyógynövényes krémek, nem súlyos esetekben azokkal is át lehet gyúrni a lábat. A masszázs túl azon, hogy passzív módon javítja, serkenti a keringést, kellemesebbé teszi az általános közérzetet is. Elvileg a hideg-meleg váltózuhany is élénkítheti a keringést, de ezzel óvatosan kell bánni, mert aki nincs hozzászokva, könnyen megfázik, ami a járványos időszakban többet árt, mint amennyit esetleg használ. Ennél az aktív mozgás mindenképp jobb választás.

Súlyosabb visszereknél már szükség van rugalmas harisnyára is, annak viselése ilyenkor kulcskérdés. Visszeresség vagy lábdagadásra való hajlam esetén az is fontos, hogy olvasás vagy tévénézés közben a lábat fölpolcolják, és időnként megmozgassák. Elég picit integetni a lábfejekkel, körözni a bokával: ennek hatására beindul az izompumpa a vádliban, ami segíti a vénák kiürülését, javítja a láb keringését, és egyben megelőzi a lábdagadás kialakulását. Ez szintén a trombózis ellen hat, hiszen ha nincs lábdagadás, és a vénában kevésbé pang a vér, akkor vérrög is kisebb eséllyel alakul ki. Erre az otthoni munkavégzés során is figyelni kell, nem szabad soha hosszan úgy ülni, hogy közben a láb izomtónus nélkül lóg. Ahogy a kardiológus fogalmaz: ki kell használni, hogy home office-ban föltehetjük a lábunkat az asztalra, bármikor felállhatunk, mászkálhatunk. Ezt a munkahelyeken általában nem lehet megtenni, de nem is kell, hiszen békeidőben eleve többet mozoghatunk szabadon.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. májusi-júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kurdy-Fehér János arról mesélt Szám Katinak szentendrei Képmás-estünkön a MANK gyönyörű kertjében, hogy hogyan lett producer, hogy hogyan lehelt életet egy animációs produkcióba, és hogy milyen egyszerű történetekből lehet nagy film.
Elmesélte azt is, hogy mit jelent a produceri munka, de szó volt a gyűjtés veszélyes pszichológiájáról is.

Mesélt Milorad Krstić munkamódszeréről és arról is, hogy lett egy kortárs táncprodukcióból, egy úgynevezett múzeumszínházból animációs film. Megtudtuk, hogy Picasso és Elvis Presley jogutódai milyen nehézségeket gördítettek a film elé.

Beszélgettünk a belső moziról, ami mindannyiunkban folyamatosan megy és arról, hogy ebben a filmben hogyan működött ez az elmejáték.
Hogy miért úgy szeretnénk nézni ezt a filmet, hogy folyamatosan megállítanánk.
Szó esett Cári Tibor zeneszerzői munkájáról, arról, hogyan készült a filmhez a zene. Megtudtuk, hogy a filmben látható járművekkel milyen problémák voltak és szó esett a groteszk szereplőkről, a horror jelenetekről és arról, mitől ver ki a frász, amikor nézzük a filmet.

Az est végén Kurdy-Fehér János beavatott minket a most készülő új filmbe is. Röviden itt most csak annyit, hogy családi mozi lesz, különleges időgéppel, a címe, ami mindent elárul... A filmben elhangzik. ;) Alig várjuk!

A Képmás-estek támogtója: