Lefutottam azóta úgy egy félmaratont, hogy futókocsiban toltunk egy kislányt. Öten adtuk össze az erőinket, valaki tolta a kocsit, a többiek az utat biztosították, figyelmeztették a többi futót, ha arra volt szükség, hogy elférjünk a futókocsival az úton, aztán cserélgettük a szerepeket. A végén azonban egymást ölelve osztoztunk az örömben. A Kékes csúcsfutás 10%-os emelkedőjén volt, hogy hárman toltuk teljes testtel belefeszülve a kocsit, hogy aztán felérve együtt emelhessük a kezünket a magasba Magyarország legmagasabb pontján. 
Ahogy teltek a hónapok, egymásról is egyre többet tudtunk meg, a futás kísérője lett az önfeledt csacsogás, viccelődés, egymás ugratása. Sokszor futottunk rosszkedvűen, csendben vagy meghallgatva a másik baját. 

Amikor egy látássérült futó kísérőjeként kellett helytállni, remegő kézzel fogtam meg a szalag másik végét, ami a futások alatt összeköt minket, hogy az irányítást, a kontrollálás lehetőségét és a biztonságos haladást szolgálja.

Talán ez ajándékozta nekem leginkább a bizalom és összefogás élményét. Bár futótársam, fényviszonyoktól függően valamelyest lát, amikor megláttam, hogy behunyt szemmel fut mellettem, megijedtem – rám nehezedett a felelősség súlya. Furcsa kettősség volt ez – egyrészt elragadott az érzés, hogy milyen csodálatos, hogy valaki „vakon bízik bennem”, másrészt megmutatta a saját hiányosságaimat. Én vajon képes lennék ennyire bízni és támaszkodni valakire? El tudnám fogadni a segítséget? Tudnék élni ezzel úgy, hogy közben teljes értékűnek élem meg magamat? Lehetőséget látnék ebben, vagy a saját gyengeségemet? 
Ezekben az időkben ezek a kérdések nem csak a Suhanj!-ról vagy a fogyatékossággal élők és épek integratív sportolásáról szólnak. Mindannyian átéljük a közös élmények hiányát, ezáltal ezek fontosságát, és a közelség erejét – most úgy érezzük, nem lehetünk elég közel egymáshoz. A járványhelyzet mindannyiunk életében nagy változásokat hozott. Az, hogy ugyanazt a dolgot hányféleképpen éltük és éljük meg, felsorolni sem lehet. De egyvalami közös: a korábbi rend egy csapásra változott meg. Krízishelyzetbe kerültünk, ahol a régi rend megszűnt, az újat pedig kiépíteni csakis magunkból és egymásból tudjuk. A kapcsolataink felértékelődtek, a közelséget vágyjuk. Ezalatt nem azt értem, hogy össze vagyunk zárva, és már a másik léptei is kihozhatnak a sodrunkból, hanem azt, hogy lehetőségünk van meglátni: együtt könnyebb!

Kép

Kép: Suhanj Alapítvány

Ha összefogunk, akkor együtt vagyunk a bajban, és a vállainkat – akár virtuálisan – összevetve erősebbek vagyunk.

Ugyan kinek ne lenne szüksége most az erőt adó támaszra? Közös élményünk, hogy szükségünk van másokra ahhoz, hogy jobban legyünk.

Nem csupán ahhoz, hogy túléljünk, mert túlélni sokféleképpen lehet. Hanem ahhoz, hogy átélhessük, emberi erőnk épp abban rejlik, hogy mind sebezhetőek vagyunk, kivétel nélkül. És olykor én tudok adni, máskor pedig a másik ad vissza. Máskor is voltunk bizonytalanok. De talán könnyebb volt a feladataink sokaságába temetkezni, nagyszabású terveket megvalósítani, előre, a jövő idilljének fantáziájába menekülni. Most valahogy sokkal inkább jelen idejű lett minden. Nem tudjuk, mi lesz holnap, hogyan változik a helyzet, ezért a stabilitást, a biztonságot nagyon is a jelenben kell keresni. Ugyanis a biztonság élményéből vagyunk képesek bármerre is elindulni. Félünk, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, de nap mint nap tesszük a tőlünk telhetőt. Hiszen fontos, hogy a kontrollérzetünk meglegyen abban, amit módunkban áll kontrollálni. Elfogadni, hogy korlátozva vagyunk a megszokott életünkben, nem azt jelenti, hogy bénultak és tehetetlenek vagyunk. 

A Suhanj! közössége erre tanít: a korlátozottság adottság, azon nem tudok változtatni. Azon igen, hogy mit hozok ki belőle.

A félelem ellenszere nem a nem-félelem, hanem a cselekvés a lehetőségeink mentén. Megfogjuk azt szalagot, összekapaszkodunk és elindulunk. Lesznek buckák, kiálló gyökerek, időnként beborul az ég és fázunk. Nem megy mindig egyformán, néha jobban fáj és nehezebbek a lépteink. De együtt, közösen, haladunk. És tartunk valamerre, bízva magunkban, bízva egymásban. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Minden évben eljön az időszak, amikor a reklám- és kommunikációs szakma nagyjainak munkái hazai és nemzetközi színtéren is megmérkőznek. Idén sem volt ez másképp, amely eredményeképp egy fontos magyar siker született: a Lounge Group cégcsoportnak rangos nemzetközi elismerésekben lehetett része. A siker éppúgy a díjnyertes alkotások megbízóié is, így a Magyar Telekom, a MVM és a Szerencsejáték Zrt. is méltán büszke lehet munkatársaira.

A Lounge Group marketingkommunikációs ügynökség integrált megoldásokkal dolgozik, ügyfelei teljes körű kiszolgálása érdekében pedig az évek alatt létrehozta önálló rendezvényszervező, közösségi média, médiatervező és -vásárló, kreatív és PR üzletágát.

A cégcsoport több munkáját is platina minősítéssel díjazták a MarCom Awards nemzetközi kreatív versenyén. A rangos megmérettetésre idén 20 országból több mint 5000 nevezés érkezett. Magyarországról egyedüliként a Lounge Group jeleskedett, és Európában is csak keveseknek adatott meg az elismerés. A cégcsoport platina helyezést ért el a Magyar Telekom számára készített „A korlátlanság kora” kampányával „Videó és film” kategóriában.

Ez a kampány hazai terepen, a Hipnózison is indult, amelyen bronz helyezéseket zsebelhetett be „Film – Rendezés, art direkció és megvalósítás”, valamint „Film - Televízióban vagy moziban sugárzott reklámfilmek - Kereskedelmi célú kampányok” kategóriákban. A korlátlanságnak ugyanis akkor van értelme, ha tudatosan használjuk. A nem tudatos nethasználat eredményezi a társadalmat kollektíve érintő problémákat, a kontentfüggőséget, a like-függőséget, a következmények nélküli cyberbullyingot és az álhírek egyre nagyobb mértekben való terjedését. A kampány fő célja az volt, hogy edukációval ezekre a témákra hívja fel a figyelmet.

Visszatérve a MarCom Awards-hoz: a cégcsoport az MVM Edisonnak készített integrált kampánya itt kétszeres platina helyezést ért „Stratégiai kommunikáció” és Videó/audio” kategóriákban, míg a Szerencsejáték Zrt. Tippmix - Több mint szerencse kampányát négyszeresen díjazták: szintén platina elismeréseket kapott „Nyomtatott média”, „Reklámkampány és óriásplakát”, „Stratégiai kommunikáció”, illetve „Videó/audió” kategóriákban.

Az MVM Edisonnak készített integrált kampány a tehetséges újrakezdőknek szól, akik innovatív ötleteik megvalósításáért küzdenek. Őket segítette az MVM Edison Startup versenye, amihez az MVM-el hónapikig folytatott közös munka nyomán a kreatív kampányt és kisfilmet a Lounge Group szolgáltatta.

A Tippmix - Több mint szerencse kampányának arca Milák Kristóf világ- és Európa-bajnok úszó volt, az együttműködés során az ő szakmai életútjával párhuzamba állítva mutatták be a sportfogadást. A kampány fő üzenete is az volt, hogy miként a sporthoz, úgy a sportfogadáshoz is több kell a szerencsénél, hiszen mindkét esetben komoly felkészülés előzi meg a győzelmet.

A díjak sora itt még nem ért véget: hazai szakmai versenyen is elismerésben részesült a cégcsoport: a Kreatív másodjára megrendezett Influján ezüst helyezést ért el. A közösségi márkavezérek versenyéről a díjat a Telekom Tettek Hálózata-kampányához készített influencer együttműködéssel tudta elhozni. A kreatív szakemberek Trunk Tamás bevonásával a Z-generációt, azaz a digitális bennszülötteket ösztönözték arra, hogy segítsék digitálisan kevésbé tudatos nagyszüleiket, amire a karantén ideje alatt nagyobb szükség volt, mint valaha.

„Mindig törekszünk a kiemelkedő munkára, teljesítményre, de még ezzel együtt is sokszor előfordul, hogy egy-egy kampányt valamiért különlegesebbnek érzünk. A díjazott munkák mindenképpen ezek közé tartoztak. Nagyon örülünk az elismeréseknek, és bízunk benne, hogy még több projektünkkel tudunk eredményesen szerepelni. Köszönjük ügyfeleinknek a közös munkát, és mivel a siker is közös, a gratuláció nekik is kijár” – mondta Sperczel Dániel, a Lounge Group ügyfélkapcsolati igazgatója.

Azt kérik tőlünk a járványügyi szakemberek és az ország vezetői, hogy viselkedjünk felelősségteljesen. Mit is jelent ez a tízmillió virológus országában? Mindenkinek mást. Viszont én most annál a kérésnél maradnék, amelyet a szakemberek intéznek hozzánk, amit oly sokszor újra és újra elmondanak nekünk a televízióban, a közösségi médiában, a nyomtatott sajtóban: mit is jelent felelősségteljesen viselkedni. De valahogy nem értik éppen azok, akiknek leginkább kellene. Amíg a vezetők – vagy nevezzük őket csak főnököknek – azt gondolják, hogy az otthoni munkavégzés az táppénzt jelent, vagy az nem is munka, akkor miként várjuk el, hogy a munkavállaló is értse meg, hogy köhögve nem megyünk dolgozni? Amíg a kolléga azt gondolja, hogy a többi munkatárs nem dolgozik semmit a home office-ban, addig a kényszer szülte újítások kényszerek maradnak, és innováció soha nem lesz belőle. Honnan van ez a szörnyű örökségünk? Egyre többször hallom a párokkal való munka során, hogy „a férjem egész nap otthon van, és még ki sem takarít”. Mint később kiderült, ez a felháborodás arra vonatkozik, hogy a férje már két hónapja heti négy nap otthonról dolgozik, ami a feleség számára egyenlő az otthoni pihenéssel.

Amíg főnökként az irodából való távollétről csak a szabadság és a táppénz jut eszünkbe, addig nem sokat tettünk a járványgörbe ellaposításáért és a munkavállaló elégedettségéért sem.

Nem tagadható el az sem, hogy sokan szenvednek már a sok otthoni munkavégzéstől. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy mindenre megoldás az atipikus foglalkoztatás. De úgy tűnik, mintha hiedelmeink, a munkáról alkotott elképzeléseink megkötnének minket, és nem segítenék, hogy a túlélés mellett tegyük le a voksunkat. Tudjuk, hogy voltak évtizedek, amikor az volt a propaganda, hogy ebben az országban mindenkinek van munkája, és mindez azt jelentette, hogy valamilyen munkahelyen jelen kellett lenni.

Viszont vannak hazánkban is cégek, amelyek élen járnak abban, hogy számukra a munka elvégzése a fontos. Az, hogy honnan vagy a határidőn belül mikor történik mindez, már kevésbé fontos számukra. Melyek ezek a cégek? Ez nem a reklám helye. Úgy tűnik, hogy azok a vállalatok változtattak a munkafelfogásukon, amelyeknél fontos a működésük és a profit. Ne vitassuk el azt, hogy az emberéletek is fontosak lehetnek számukra. De az is könnyen előfordulhat, hogy pusztán anyagilag jobban megéri számukra, ha a köhögő vagy Covid-gyanús munkatárs otthonról dolgozik, mintha kiesne a munkából. (Természetesen, ha valaki munkaképtelen, akkor ne dolgozzon sem otthon, sem máshol.) Az összes többi cégnél, ahol nem fontos a haszon, ott pedig olybá tűnik, be lehet hívni dolgozót, az anyukát, a várandósokat, a sokgyerekes apukát, és a hasznos munkavégzés látszatának fenntartása érdekében kockáztatható bárki egészsége.

Valóban megéri vállalni annak a felelősségét, hogy valaki azért betegszik majd meg vagy távozik az élők sorából, mert a fejekben nincs (érték)rend? A főnöknek a munkaszervezéssel is foglalkoznia kellene, ha a többiek otthonról dolgoznának?

Mi az a hatalmas gát, ami megakadályozza a változást? Megéri életeket kockáztatni azért, mert már réges-régen így működünk, és akkor már ne is változtassunk?

Kívülről vagy épp távolról nézve sokszor nehezen érthetőek a vezetői döntések, hiszen nem tudjuk, hogy mennyi féle-fajta szempontot kell a döntéshozóknak éppen mérlegelnie. Mi pedig leginkább a saját szemüvegünkön, érdekeinken keresztül szemléljük a világot. Viszont vannak szinte felfoghatatlan tendenciák is. Hogyhogy nem törekszenek arra teljes rendszerek, szervezeti struktúrák, hogy ne csúcsidőben utazzanak a dolgozók? Mégis, mit veszít az a cég, amely lehetővé teszi, hogy adott feladatokat videóhívással, távmunkában végezhessenek el a dolgozók?

Ha a gondolkodásunkon akarunk változtatni, akkor érdemesebb azt vizsgálni, hogy mit nyer a vállalat, és mit nyer ezzel a dolgozó.

A kutatások alapján a munkáltató nagyobb lojalitást és magasabb elégedettséget nyer, mintha fizetésemelést adott volna. Ráadásul kevesebb vagy kisebb irodákat kell fenntartania, növeli versenyképességét és javítja az esélyegyenlőséget. Hovatovább az államnak is megéri, hiszen az atipikus foglalkoztatás segíti a munkanélküliség és a környezetszennyezés csökkenését.

Akárhonnan néztem a kérdést, arra jutottam, hogy a fejekben lehet a gond. Amíg főnökként azt gondoljuk, hogy a munka és munkatárs kontrollálása a legfontosabb, és amíg beosztottként azt feltételezzük, hogy távmunkában a kollégánk csak lebzsel, addig vajmi keveset tanultunk a kényszerszülte újításokból, és legfeljebb az innováció délibábját kergethetjük.

„A Képmás a kezdetektől aktuális társadalmi kérdésekre keresi a választ, valós párbeszédet folytatva az érintett területek szereplőivel, fókuszban az emberi élet tiszteletével és a családok pótolhatatlan szerepének hangsúlyozásával – magyarázza Molnár-Bánffy Kata, a KÉPMÁS ügyvezető-tulajdonosa. – Most jött el az idő arra, hogy felszámolva a nyelvi korlátokat, elindítsuk a magazin online angol nyelvű változatát.”

Az oldal küldetése, hogy közvetítse Európa és a világ országai felé a magyar társadalom értékeit, a nehézségekre adott válaszait, sikeres megoldásait. Szeretnénk megmutatni a magyar emberek értékteremtő tevékenységeit, amelyek egész Európát és a világot gazdagítják. Kiemelkedő tudósaink és művészeink mellett bemutatjuk a pozitív hagyományokat őrző családjaink gondjait és örömeit, a társadalmi fejlődést generáló kisebb közösségeket, szellemi műhelyeket és egyéniségeket.

A kepmas.hu két évvel ezelőtt vált le az akkor 16 éves nyomtatott Képmás magazinról, és önálló médiatermékké vált. Hagyományos európai értékrendet képvisel, akárcsak a print magazin – de stílusában bátrabb, lazább. Naponta frissülő, egyedi tartalmaival, saját szerzői gárdájával, tartalmi és minőségi minimumok meghatározásával aktuálisabb tud lenni, mint a nyomtatott lapok. Egy konzervatív feminista fórum – ilyen idehaza még nem volt eddig.

Eldöntöttem: az enyém leszel. Mintha életem fő céljává válltál volna: kiderítettem, ki vagy, és meglepett: egy utcával laksz arrébb, és tizenöt éves múltál. Fél éven keresztül őriztem arcod vonásait, időnként felidézve magamban. Pestre jártál középiskolába, ahonnan egy hónapban egyszer jöttél haza. Esélyem sem volt, hogy a közeledbe kerüljek, egészen augusztus huszadikáig. A szüleim minden évben két hetet csak egymással töltöttek, pihentek – ilyenkor az enyém volt a ház, amit én ki is használtam, házibulit szerveztem. Magabiztos belső bizonyossággal mentem oda hozzád és hívtalak el. Kapásból elutasítottál, de ahogy távolodtál tőlem, visszafordultál: „Na, mi a baj, nem lesz csajod?” Sosem felejtem el a szemtelen tekinteted. Milyen furcsák vagyunk mi, emberek… Férfiak, nők… Milyen furcsa vagyok én: képes voltam úgy szeretni, hogy nem is ismertelek, hogy sosem beszéltem veled, sosem hallottam a hangod.

Különös képesség szeretni az ismeretlent, csak azért, mert hisszük, van ott valami, ami a miénk.

Kép

Volt egy teraszunk, hatalmas üvegablakokkal. Ott ültem egy kopott, sokat látott padon egy lánnyal, amikor egyszer csak kopogtak. Te voltál az. Azonnal a földre buktunk, és guggolásban osontunk ki az ablakok alatt… Már ekkor szégyelltem volna, ha valaki mással látsz. (nevet) Mintha ígéret lett volna az, hogy eljöttél – ettől a naptól kezdve nem volt más nő az életemben. Másnap, amatőr filmesként Kecskédre mentünk kocsival, elkísértél, ez volt az első randevúnk, majd a Mechwart tér volt a biztos találkozási pont. Gyakran szöktettelek ki a kollégiumból, figyelve arra, hogy időre hazaérj. Majd 1973-ban két évre bevonultam katonának, ahol sok szabályt megszegtem, ugyanis csak Tatára volt kilépési engedélyem, én mégis civil ruhában, stoppal indultam fel hozzád Budapestre. Ebben az időszakban mindennap levelet írtunk egymásnak, gyerekes sorokban biztosítottuk a másikat a szerelmünkről.

Három év telt el, ami természetes módon hozta magával: össze fogunk házasodni. Lánykérés nem volt.

Kép

Katalin és György

Együtt mentünk el jegygyűrűt venni, ami után beültünk egy presszóba, és csak egyszerűen felhúztuk egymás ujjára a gyűrűket. Te 18 éves voltál, én 22.

Egymástól tanultunk élni. Én egy hirtelen haragú, melankolikus természetű férfi voltam, aki képes volt napokig morgolódni magában, és indokokat keresni, hogy miért neki van igaza. Emiatt sokat és sokszor vitatkoztam a gyerekekkel. Tőled tanultam meg: békével, megértéssel előrébb jutok… Illetve először rendszeresen nemet mondok, te pedig már mosolyogsz, mert tudod: végül úgyis beleegyezem.

Amikor az első gyermekünket vártad, nálam egy ritka betegséget diagnosztizáltak: a vörösvértestjeim túl hamar bomlottak le. Akkoriban ez egy különös, ritka betegségnek számított, olyannyira, hogy emlékszem, az orvosok a fejem felett vitatkoztak, hogy mit lehetne tenni. Annyit tudtunk, hogy ez a betegség bármikor átfordulhat leukémiába. Te mindennap bejöttél hozzám, és vigasztalásképpen ott sírtál mellettem. (mosolyog) Sok olyan helyzetet kaptunk, amikor nem tudtuk, hogy a másik megmarad-e nekünk. Sok olyan csendes, magányos, sebzett és szomorú esténk volt, amikor az éjszaka hagyta, kívánta, hogy átgondolhassuk: milyen is lenne az élet a másik nélkül. Volt, hogy három hónapot a kórházban töltöttem, mert a tüdőmben egy tüdőszűrés alkalmával csomókat találtak; volt, amikor te hét-nyolc kórházban jártál egy éven belül… Ezekhez képest el is felejtem azt az évet, amikor összeomlott a több mint 20 évig működő családi vállalkozásunk. Emlékszem, ennek komoly tétje volt: majdnem az otthonunkat is elvitték a fejünk fölül. Mi nem egy életre, csak a holnapra terveztünk. Arra, hogy most itt vagyunk, először csak te meg én, aztán egy fiú, majd még egy, és végül egy kislány.

Dacolok a vörösvértestekkel, a csomókkal – itt vannak bennem régóta, de ugyan mekkora helyet foglalhatnak el ahhoz képest, ami te vagy nekem?

Eszembe jut egy sor, amit Stephen King egyik könyvében olvastam: „Ez a dolgod ebben a cudar világban: életben kell tartanod magadban a szeretetet.” Igen, a szerelem múlik, de ha jól múlik, szinte észrevétlen megy át szeretetbe. 47 év után nem a vágy, nem a kívánt szépség – amit egykor a templomban láttam –, nem a gyerekek és nem az évek kötnek hozzád, hanem az a fajta bizonyosság, ami miatt 47 évvel ezelőtt magabiztosan hívtalak meg a házibuliba, ami miatt képes voltam megszeretni téged anélkül, hogy ismernélek.

Kép

Kép: Vavrik Dóra

Ezt a bizonyosságot összetartozásnak hívom, amelyet sehol máshol, senki mellett nem éreztem. Az a bizonyosság, hogy ebben az életben nekünk egymással van dolgunk, hogy ebben az életben én hozzád leszek hű, és te vagy az, akit soha el nem hagyok.

A történetet Jakab György és felesége, Jakab Györgyné (Katalin) emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba.

Idén különösen sok vállalat érdeklődött pályázatunk iránt, több mint 100-an regisztráltak a pályázati időszakban. Ez önmagában fontos üzenettel bírt, hiszen ebben a kritikus évben az eddigieknél is több vállalat vezetője gondolta úgy, hogy családbarát intézkedéseik nem valamiféle krízisben elhagyható luxustevékenység részei, hanem éppen a válság kezelésének, túlélésének zálogai.

Skrabski Fruzsina, a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom elnöke bejelentkezésében az alapítvány sokrétű tevékenységéről szólt, kiemelve a rendkívül sikeres országos Babazászló akciót és a fiatalokat megszólító Szóbox vitasorozatot. Mint mondta, a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom Az Év Családbarát Vállalat Díjjal azt ünnepli, hogy itthon egyre több bátor és okos cég működik.

Novák Katalin családokért felelős tárca nélküli miniszter, az esemény fővédnöke az elmúlt időszak családokat és cégeket próbára tévő kihívásairól beszélt bejelentkezésében. Mint mondta, a család mindig rugalmas, annak kell lennie, hiszen a családtagoknak a legkülönbözőbb helyzetben kell egymást segíteniük. Ehhez a rugalmassághoz kell tudni alkalmazkodniuk a hazai vállalatoknak is a megváltozott körülmények között. A családbarát vállalatoknál olyan vezetők dolgoznak, akik érzik ezt a fajta felelősséget, mert tudják, hogy családbarát működésük révén munkavállalóik is elkötelezettebbek – összegzett.

„Mindig felmerül a kérdés, hogy mitől családbarát egy cég. A mai gálán az egyik fődíjasunk, a Tigra vezetőjének szájából hangzott el a legtömörebb válasz: »A vállalat számíthat a munkavállalóira, és a munkavállalóink is számíthatnak a cégre.« Ez így egyszerűnek hangzik, de ez a szemlélet, a kölcsönösség képezi minden egyéb stratégiának és intézkedésnek a fundamentumát. Idén, a bizonytalanság évében pedig, mi lehet nagyobb érték, mint egy ilyen bizonyosságot tükröző mondat egy első számú vezető szájából? Nem úgy gondoljuk, arra törekszünk, hanem kijelentjük, hogy számíthatunk egymásra” – mondta Ujvári Enikő, a mozgalom alelnöke.

Külön boldogság és meglepetés, hogy ebben az évben mindhárom kategória nyertesei magyar vállalatok. 2020 legjobbjai, a családbarát ügy zászlóshajói tehát magyar hátterű kis-, közép- és nagyvállalatok. Őket tudjuk idén példaképként állítani a vállalatvezetők elé.

A műsorban kapcsolták a tavalyi fődíjasok képviselőit, és szólt az érdeklődő vállalatok vezetőihez Mandeep Rai indiai származású, Angliában élő író. Online bejelentkezésében a magyarok kiváló versenyszelleméről beszélt. A vállalatok számára pedig azt javasolta, állítsák a családokat a középpontba, így a gazdaság egészére is pozitív hatással lehetnek. Kovács András Péter humorista pedig saját munka–magánélet egyensúllyal kapcsolatos élményeit osztotta meg az online esemény közönségével. 

Az idei év különlegessége, hogy Az Év Családbarát Vállalata 2020 fődíjasai mind magyar alapítású vállalatok. Ez először fordul elő a pályázat nyolc évében. Idén továbbá 39 vállalatot tüntetett ki a mozgalom Családbarát Vállalat címmel.

A 2020-as Év Családbarát Vállalata Díj nyertesei:

Kisvállalat fődíj: Barta Autó 2000 Kft. 

Különös hangsúlyt fektetnek a családi élet és alkotómunka összeegyeztetésére, kisvállalatok között példás vezetői stratégia részeként. Támogatják a kollégák lombikprogramon való részvételét munkaidő-kedvezménnyel; az atipikus munkaszervezési formák között a ritkábban alkalmazott munkakörmegosztás is jelen van a szervezetben. CSR programjuk gazdag, szerepel benne kórház támogatása is; külön figyelnek a női karrier és a férfiak családi szerepének támogatására (pl. apukák elengedése védőnőhöz). Támogatják kollégáikat idős családtagok ápolása esetén. Kedves kezdeményezésük a születésnapos munkaidő-kedvezmény.

Középvállalat fődíj: Tigra Kft. 

A közel 25 éve, egy baráti társaságból alapított vállalkozásban a családbarát szemlélet a kezdetektől jelen van. A napjainkra 240 főt foglalkoztató vállalat kiemelt figyelmet fordít arra, hogy segítse a munkavállalóit a munkahelyi és családi feladataik összehangolásában, különösen a kisgyermekes kollégák esetében, amit a „Nászajándék" és a „Baby on Board" programjuk is kézzelfoghatóvá tesz. A családbarát közeg kialakítására az új irodaházuk tervezésekor is külön figyelmet fordítottak. A céges egészségbiztosítási rendszerüket a munkavállalók családtagjaira is kiterjesztették, és a vállalati „Szülők Klubja" csoportjuk a pandémia idején többek között online segítségnyújtással, hasznos játékos és tanulást segítő programok biztosításával támogatta a szülőket, gyerekeket.

Nagyvállalat fődíj: MVM

Nagyon erőteljes pályázatot nyújtott be az MVM, számos párját ritkító szervezeti gyakorlattal, kezdeményezéssel találkoztunk. A GYES/GYED ideje alatt ún. „Erőforrásbankba" jelentkezhetnek azok a kisgyermekkel otthon lévő szülők, akik vállalnának projektjellegű feladatot megbízásos jogviszonyban. Ez kiváló lehetőség a munkába való visszatérés előtt, és kiegészítheti a kisgyermek neveléséhez kötött juttatásokat.
A vírushelyzetre adott válaszképpen létrehozták az MVM Önkéntességi zárt Facebook-csoportot, amelyhez több mint 1800 kolléga csatlakozott. Itt bárki kérhet tanácsot, segítséget, akár másik településen élő hozzátartozójának kellett bevásárolni, vagy ha a digitális oktatáshoz nem volt a családban megfelelő eszköz. Egyéni felajánlások során több rászoruló család kapott informatikai eszközöket, háztartási gépeket, sőt, véradásra is sikeresen toboroztak a kollégák körében. Nem ritkán korrepetálást is vállaltak a csoport tagjai, a virtuális térben segítve a számukra ismeretlen kolléga gyermekét a tanulásban. Az MVM SE – Mozogj otthon zárt Facebook-csoportjában a sportegyesület edzői, akik helyenként kollégák is, mind a mai napig tartják alakformáló, gerinctorna stb. online edzéseiket, támogatva ezzel is a kollégák mentális és fizikai állapotát.

Szakmai különdíjat kapott:

Philip Morris

A járvány idején tanúsított különleges érzékenységéért és a munkatársak megtartását célzó, a CSR több elemét egyesítő példaértékű megoldásáért. Az újragondolt munkaszervezést követően a területi munkavégzés legnagyobb részét sikerült az online térbe átköltöztetni, azonban az új feladatokból adódóan nem minden területi munkavállaló számára volt lehetőség online munkavégzés biztosítására. Eleinte a szabadságok egy részének kiadásával, majd ezt követően önkéntes munkavégzéssel foglalkoztatták az érintett munkavállalókat, akik a Máltai Szeretetszolgálatnál teljesítettek munkát úgy, hogy fizetésüket továbbra is a PMHU-tól kapták.

Vodafone

A járvány idején tanúsított különleges érzékenységéért és „Parental Policy” néven bevezetett példaértékű, a kisgyermekeseket támogató intézkedési csomagjáért. Idén júliustól a szülői szabadságra távozó fél partnere számára is 16 hét, 100 %-os fizetett szabadságot biztosítanak, valamint visszatérésük után az első hat hónapban részmunkaidős lehetőséget kínálnak teljes munkabérért cserébe. A kezdeményezés célja, hogy senkinek se kelljen lemondania az együtt töltött időről a gyermek születését követő érzékeny időszakban.

Az idei COVID-intézkedések videós bemutatásért kapott oklevelet a Budapest Bank.
„Covid-védekezés humorral” kategóriában kapott oklevelet a Magyar Közút Nonprofit Zrt.

Az átadó visszanézhető: www.csaladbaratvallalat.hu

– Hogyan emlékeztek a kezdetekre, hogyan jött létre az együttműködés?

Ugron Zsolna: Annát úgy ismertem meg, hogy hét évvel ezelőtt bemutattuk az Erdélyi menyegző című regényemet, és azóta is többször hívott irodalmi estekre. Amikor elindítottuk a Várkert Irodalom sorozatot a Várkert Bazárban, egy idő után látszott, hogy a nagy kultúrzajban karakteresebbnek, megjegyezhetőbbnek kell lennünk, és akkor jutott eszembe, hogy Anna személyisége, elkötelezettsége, eleganciája pont az, amit keresünk. Elég gyorsan eldőlt, hogy a sorozatnak két zászlóshajója lesz: az Aposztróf, amely Anna műsora, és az ENEMVÉ, azaz Nagy Magyar Versek, amelynek én vagyok az állandó közreműködője, szerkesztője, mesélője.

Juhász Anna: Valóban Zsolna kötetei adták az alapot a megismerkedésre. 2016 novemberében egy kávéházi estemen ismét Zsolna volt a vendégem, és az akkor megjelent kötete, a Hollóasszony. Ezt követően a decemberi Radnóti Miklós-programomra olyan sokan jelentkeztek, hogy a régebbi, kávéházi helyszínen tudtam, hogy nem fognak elférni a vendégek – megkerestem Zsolnát, hogy tud-e helyszínt, ő pedig azonnal felajánlotta, hogy menjek a Várkertbe, ahol ő akkor már irodalmi programokat hívott meg, fogadott be. Hatalmas szerencse, hogy szabad volt az a decemberi nap, így 750 fővel megtartottam az estet. Ezután ültünk le a vezetőséggel és kezdtük el tervezni a sorozatot. Pont összeért az ő gondolatuk az én igényemmel, vagyis hogy egy nagy helyszínen tarthassak irodalmi rendezvényeket. 2017 áprilisában startoltunk egy Szabó Magda irodalmi programmal a nagyteremben.

– Ritka, hogy két nő éveken át harmóniában tudjon együttműködni.

Ugron Zsolna:

Amíg megvan a kölcsönös tisztelet és egymás munkájának elismerése, addig ez flottul működik.

Nagyon hiszek a női hálózatokban (egyszer majd doktorálok is a 17. századi női hálózatokból, remélem). Alapvetően mindketten járjuk a magunk útját, de ha tudjuk, támogatjuk egymást. Anna nagyon lelkiismeretes, szorgalmas, kitartó, és szenvedélyesen szereti a magyar irodalmat. Amit több mint egy évtized alatt felépített, az példa nélküli. Nem is csoda, hogy többen próbálják utánacsinálni, több-kevesebb sikerrel.

Juhász Anna: Azt gondolom, Zsolnával egyező a világunk sok szempontból: folyamatosan dolgozunk, kitalálunk valamit, az életünk nagyon sűrű és kultúrával teli. Nem várunk semmire, hanem tesszük a dolgunkat. Engem nagyon inspirál az a kitartás és elhivatottság, ahogy Zsolna könyvtől televízión át nagycsarnokig viszi a művészetek üzenetét, s nem magáról beszél, hanem mindig az alkotásról, a történelemről. Aki olvas minket, láthatja, hogy valóban elismerjük egymást.

Kiegészítjük egymást: én szervezek, felépítek és népszerűsítek, Zsolna az alkotó, író ember.

– A Várkert Irodalom eddigi történetéből felidéznétek szíveteknek különösen kedves, emlékezetes közös projektet, előadást?  

Ugron Zsolna: Nagyon szerettem a Nők Aranyban című előadásunkat, ahol kortárs költők, írók, színésznők szedték versbe Arany János egy-egy balladai hősnőjének belső monológját, Lackfi János pedig Arany bőrébe bújt. Az Ady-estünk is nagy siker volt, és ha minden jól megy, jövőre talán újra műsorra tűzzük a Színésznők forradalma című műsort, ahol a márciusi ifjak feleségei, szeretői mesélik el, hogyan is tört ki a forradalom Pesten.

Kép

Kép: Várkert Bazár

Juhász Anna: A sorozat három és fél éve alatt minden programot nagyon szerettem, élmény készülni az estekre. Most belém hasít a Hamvas Béla-est 2017-ből, amelyet Szőcs Géza író nyitott meg, aki nemrég hunyt el. Géza számára Hamvas munkássága, életműve nagyon fontos volt, megtisztelő volt vele beszélgetni. Már az első évben létrehoztam a Várkert Irodalmon belül egy mini-sorozatot, az Irodalmi szerelmeket, amely a közönség kedvence. Ezeken az esteken megidéztük már Szabó Magdát és Szobotka Tibort, Mészöly Miklóst és Polcz Alaine-t, Nemes Nagy Ágnest és Lengyel Balázst, emellett számos nyugatos szerzőt. Beszélgettem Nagy Lászlóról, Pilinszky Jánosról, Ottlik Gézáról, volt vendégem Korniss Péter, Térey János, Cserhalmi György, Dragomán György, Szabó T. Anna és Habsburg György is.

– Milyen tematika szerint választotok előadásokat, fellépőket, beszélgetőtársakat?

Juhász Anna: Számomra a beszélgetős esteken nagyon fontos, hogy szakemberekkel, irodalomtörténészekkel megidézzünk egy-egy irodalmi életművet. Hogy a versek, a szövegek elhangzása mellett beszéljünk a szerzőkről és a köztük lévő kapcsolatokról. Például Tandori Dezső, Babits Mihály és Pilinszky János vallásosságáról, Móra Ferenc szerelmi költészetéről vagy Márai Sándor feleségének, Matzner Lolának az életéről és naplóiról. Nagyon szeretek olyan irodalmi ritkaságokat az estekre hozni, amikkel máskor, máshol nem találkozhatnak a nézők, eredeti hangfelvételeket és fotográfiákat. Öröm, hogy szakmai partnereim az irodalmi intézmények. A sorozatban figyelek a kerek évfordulókra, és arra is, hogy a fellépő színművész vendégek valamilyen szálon kapcsolódjanak az irodalmi témához, hogy ők is megszólalhassanak az este és elmondják, az adott író számukra mit jelent.

Ugron Zsolna: Az Aposztróf és az ENEMVÉ más: a verseknél minden hónapnak van egy témája, gondolatsora, idézete, ehhez választunk verseket, színészeket, zenét. A Várkert Irodalom sorozatnak vannak rendkívüli előadásai is, mint a fent soroltak, vagy éppen Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplója, amelyet évek óta játszik nálunk Hámori Gabi, töretlen sikerrel. Egy előadásra hívtuk, de olyan népszerű lett, annyira otthonra lelt nálunk az előadás, hogy maradt.

– Az elmúlt évek tapasztalatai szerint a közönségnek mennyire sikerült felkelteni az érdeklődését a hazai kortárs írók és költők, egyáltalán az irodalom iránt?

Ugron Zsolna:

Nekünk van a legcsodálatosabb közönségünk. Sokan törzsvendégeink, gyakorlatilag önszerveződően.

Még most, a járvány idején is a szigorú ültetési szabályokkal ugyan, de telt házak előtt zajlottak az estjeink. Fantasztikus érzés felfedezni újra és újra az ismerős arcokat a nézőtéren, látni, hogy randevúprogram lettünk, vagy éppen elegáns hölgytársaságok esti programja, örülünk az egyetemistáknak, a lelkes tiniknek is. Amikor külföldön élő barátaimnak mesélem, hogy havonta öt-hatszázan vesznek jegyet verseket és dalokat hallgatni, nem hisznek a fülüknek. Szóval boldogság, na.

Juhász Anna: Egyetértek. Amikor tíz éve, 2010-ben létrehoztam – még egy kávéházban – az irodalmi est műfaját, az volt a vágyam, hogy egy közösséget biztosítsak, amelynek bárki a tagja lehet, aki szeret olvasni, akinek fontos az irodalom. Ezen az úton indultam el, sok helyszínen dolgoztam és dolgozom, és hatalmas sikernek érzem, hogy a Várkert Irodalommal az álmomat megvalósítottuk, ahogy Zsolna mondja: estéről estére közel 700 nézőnk van. Ez nagyon nagy dolog!

A Várkert Irodalom ma Magyarország legnépszerűbb irodalmi sorozata, amire büszkék vagyunk.

– Mennyire írták át a novemberi-decemberi terveiteket a világjárvány miatti korlátozások?

Ugron Zsolna: Online leszünk, indulnak a streamelt előadások, mint tavasszal. Örülünk, hogy legalább így lehetünk. Várjuk, mikor lehet újra élő közönségünk, én nagyon szeretném már azt is látni, ahogy a nézőink mosolyognak vagy nevetnek.

Juhász Anna: Mindent megteszünk, hogy a munkánkkal erőt, hitet, kitartást és szép pillanatokat adjunk a közönségünknek, ezen és ezért dolgozunk, és hálás vagyok, hogy megtehetjük.

Kép

Kép: Várkert Bazár

Ugron Zsolna: Novemberben nálunk a hét főbűn köré szerkesztődnek a versek, klasszikusok és kortársak, súlyosak és viccesek. Karinthy, Csukás István, Arany János, József Attila, Nemes Nagy Ágnes, Varró Dani és mások verseivel. Lesznek haikuk is, ahogy egy ideje mindig, és most limerickek is. Decemberben pedig Annával, Böjte Csaba atyával, Palya Beával és Berecz Andrással szeretnénk majd készülni az ünnepre.

Juhász Anna: Egyébként a legutóbbi programunk, a Rejtő Jenő-est épp egy nappal a rendezvénystop előtt zajlott. Azt kell mondanom, egy sziget, menedék lett az a program két órára – kizártuk a külvilágot, és Rejtő életét, szövegeit, verseit és híres prózai műveit idéztük meg, sok-sok zongoraszóval. Rejtő Jenő élete tele van legendával, történetekkel, aminek a fele nem is igaz, de a Rejtő-képhez ez hozzátartozik. Számomra a mostani felkészülés alatt a legizgalmasabb a Karinthy Frigyeshez fűződő barátsága volt, kettejük kapcsolata, és megrázó, hogy Karinthy életének utolsó estéjén is ott volt Rejtő.

– Vannak, akik azt szorgalmazzák, hogy nem kellene Jókait (és klasszikusokat) olvastatni a diákokkal, merthogy nehéz a nyelvezete. Mi erről a ti véleményetek?

Ugron Zsolna: Jókai talán tényleg vontatott, de Krúdy? Karinthy? Arany elképesztően nagyvonalú és pontos ma is!

Nem hiszem, hogy a klasszikus azt jelenti: régi, poros, unalmas. Inkább az a baj, hogy ma már sokszor a piac megpróbálja az olvasó intellektusát és igényeit alábecsülni és azt kiszolgálni.

Azt például nem is tudom értelmezni, hogy nem kell a teljes Egri csillagokat elolvasni, hanem annak csak a rövidített verzióját. Ez így butaság. Vagy olvassuk el, vagy ne! A Mona Lisát sem mutatjuk úgy meg, hogy valaki felskicceli egy vászonra a körvonalait.

Juhász Anna: Pont a napokban tartanék irodalmi tárlatvezetést a balatonfüredi Jókai-házban, ha nem lenne karantén. Nekem nagyon izgalmas, hogy Jókai Füreden, alig pár hónap alatt írta az Arany embert, ezt a páratlan művet. Az irodalmi múltat mindig újra kell értelmezni, olvasni, gondolni. Ez olyan, mint az újrafordítás.

– Nem tartotok attól, hogy a Z generáció egyszer csak úgy dönt, hogy nem akar kezébe fogni többé könyvet? A modern technológiák, mint például az e-book átírhatják a klasszikus irodalomfogyasztási szokásokat pár éven belül?

Ugron Zsolna: Nekem vannak nem is tudom milyen generációs gyerekeim, ők olvasnak. Eddig úgy tűnik, működik: lépést tudnak tartani a képernyőlapozgatással, és közben könyvet olvasnak, füzetbe írnak naplót, ceruzával rajzolnak. Emellett e-bookoznak (ahogy én is). Mindegy, milyen a csomagolás, csak olvassunk! Csak aki olvas, az tud absztrakt módon gondolkodni, elvonatkoztatni. Aki megnézi filmen, akinek megmutatják, annak nem kell a képzelőerejét fárasztania, edzenie elméjét. Amúgy szerintem sokkal érdekesebb téma, hogy a papírt nem az e-book szorítja ki, hanem a hangoskönyv. Ezen is lehetne szörnyülködni, de nézhetjük úgy is, hogy körbeért egy folyamat.

A történetmesélés élő szóval indult, az írásbeliség elterjedése után jegyezték csak le gondolataikat az emberek, most pedig másképp ugyan, de visszatérünk a hangos meséléshez.

Juhász Anna: Az én kislányom még nagyon picike, kétéves múlt, úgyhogy nálunk a mesekönyv a mindennapok része. Nincs gépezés, evés közben mesenézés, csak könyv, rajzolás, beszélgetés. Ráadásul nekem nincs e-könyv olvasóm, lassan a sok könyv kiszorít minket a lakásból, de így nőttem fel, ezt szeretem. Költő lánya vagyok, egész gyermekkorom a versek, az irodalom bűvöletében telt. Apukám dolgozott a belső szobában, majd amikor végzett, kijött, és felolvasta nekünk, amit írt. Csoda volt, varázslat! Ezért kezdtem el regényeket olvasni, és fedeztem fel magamnak a verseket, a női sorsokat. Az írott szó mindig velem volt, életem szép és nehéz pillanataiban is. Az olvasás támaszom lett és boldogságom. Ezt adom, adjuk tovább.

A történet

Alice (Julianne Moore) mai mérce szerint minden lehetőséget kiaknázott az életében, és a lehető legteljesebb mértékben megvalósította önmagát. A szakmájában kiemelten tehetséges nyelvészprofesszor, aki a világ számos pódiumán adhatta elő korszakalkotó elméleteit és kutatásait, három gyermek édesanyja, boldog házasságban élő feleség, akinek mindig újabb és újabb célok lebegnek a szeme előtt, és mindemellett igyekszik egyenesben tartani a saját és a szerettei életét is. Talpraesett, frappáns, eredeti gondolatokra képes elméje legalább annyira a lénye része, mint vörös haja, vagy sportos testalkata. Éppen ezért tragikus, amikor ez a zseniális intellektus, amire élete 50 évében bizton támaszkodott, elkezdi szép lassan cserbenhagyni őt.

Neurológusa korai Alzheimer-kórt állapít meg nála, annak is a ritkább, örökletes válfaját, melyről kiderül, hogy az egyik lánya is örökölte.

Alice kétségbeesetten próbál megharcolni minden egyes emlékképért, élete mérföldköveiért, melyek úgy hullnak ki az emlékezet szitáján, mint ahogy a víz szökik el unos-untalan az ember tenyeréből. Állapotromlása nem csupán az ő életén, érzelmein és személyiségén változtat, hanem a családtagjaiban is mély nyomokat hagy.

 „mindig fölfeslik valahol”

Alice a betegségen keresztül fokozatosan elsajátítja a vesztés művészetét. Amikor beszédet mond a betegségéről, elmondja milyen megélni, hogy az emlékei apránként eltünedeznek, s a furcsa viselkedés és a zavaros mondatok másnak láttatják őt, mint aki volt.

Alice emlékezéséért, önmaga megőrzéséért folytatott küzdelmét szemlélve óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: lehetséges, hogy énünk napokból, hetekből, évtizedekből, és az ez idő alatt összegyűjtött és megélt történeteinkből, szokásainkból áll, amelyek emlékek formájában örök lenyomatot képeznek bennünk?

De hová lesz a személyiség, amikor az emlékek finom szövete felfeslik, imitt-amott lyukak tátongnak rajta, s szépen lassan elveszítjük a kapcsolatot a külső és belső világunkkal egyaránt? Hová tűnünk el akkor, amikor már csak mások tudják, kik vagyunk?

Kép

Részlet a Megmaradt Alice-nek c. filmből

A narratív pszichológiai gondolkodás nagyon hasonló módon festi le az embert, illetve az emberi működést. Elképzelésük szerint a világról, az emberi kapcsolatokról és saját magunkról szóló emlékeink, a kapcsolódó értékeléseink, illetve az ezekből szőtt történeteink hatással vannak arra, ahogyan az életünket éljük. Nem mindegy tehát, hogy milyen történeteket konstruálunk, hiszen ezek nem csupán életmesék, ez az életünk maga. Igen gyakori például, hogy egy-egy pszichés betegség vagy családi probléma hátterében az élettapasztalatok negatív vagy túlontúl szegényes értékelése áll, s a magunkkal illetve az életünkkel kapcsolatos megbélyegző címkék valamiképp életre kelnek és meghatározzák a jövőbeli viselkedésünket. A diszfunkcionális életmesét átírni nem is olyan egyszerű, mivel az újabb és újabb negatív tapasztalatok tovább erősítik történetünket, míg a pozitív eseményeket, mivel nem illenek a tapasztatainkba, figyelmen kívül hagyjuk, így ezek az élmények idővel elhalványodnak.

Emlékeink életünk szubjektív leképeződései, amelyek szerepet játszanak a döntéseinkben, viselkedésünkben és ezáltal a jövőnk alakulásában. Ha az emlékekre úgy tekintünk, mint identitásunk szerves részére, talán még ijesztőbb ráeszmélni, hogy el is veszthetjük őket.

Értelem és érzelem

Alice-nek és családjának igen nehéz kihívással kell megküzdenie, s megtalálnia a választ a kérdésre: legyőzhető-e a legyőzhetetlennek látszó? Olykor hajlamosak vagyunk arra, hogy egy-egy rettegett diagnózis vagy stigma elhangzásakor feladjuk a küzdelmet.

Mert mi értelme harcolni, amikor már csatát vesztettünk? Ez a hozzáállás ugyancsak megnehezíti a betegséggel küzdő, illetve a hozzátartozók életét is.

S van, mikor a családtagok mindent beleadnak, de nekik is segítségre lenne szükségük ahhoz, hogy szembenézzenek a veszteséggel és feldolgozzák azt. Így van ezzel Alice férje (Alec Baldwin) is, aki mindenben támogatja és segíti őt, miközben érzelmileg nagyon megterhelő számára, hogy szeretett felesége minden nappal egyre haloványabb árnyékává válik önmagának.

Alice-nak eleinte az idősebb lányával szorosabb a kapcsolata, egy rugóra jár az agyuk, s mindketten mélyen hisznek abban, hogy az életük kormánykerekét a kezükben tarthatják és kontrollálhatják azt. Számukra mindennek logikus következménye és értelme van, a szavaknak inkább a jelentése fontos, mint az érzelem, amit közvetítenek. Lídia, a kisebbik lány az ellenkező pólust képviseli, nem csoda, hogy Alice talán vele találta a legkevésbé a közös hangot: életszemléletük, értékrendjük teljesen különböző, és emiatt a múltban számos konfliktusuk adódott. Ugyanakkor Alice megbetegedését követően Lídia az, aki a legempatikusabban fordul anyja felé, és végtelen türelemmel hallgatja végig őt, vagy ismétli el a kért információt akár többször is. A színház és a művészet, amely korábban éket vert közéjük, mostantól fontos kapcsolódási ponttá válik anya és lánya között.

Alice-t a betegség megtanítja az érzelmeivel kommunikálni, hiszen a szavak értelme elveszett számára. Megtanul a jelennek élni, hiszen a múltja és a jövő tervezésének képessége odalett. Minden napban megkeresi az apró örömöket, hiszen a múlt boldog percei kihullottak az emlékezetéből. S ennél több talán nem is kell ahhoz, hogy valamiképp legyőzzük a legyőzhetetlent.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

A magyar-, de a világfutballnak is messze kiemelkedő mérföldköve 1953. november 25-e, amikor a hazai pályán 90 éve veretlen angol válogatott felett először aratott győzelmet egy kontinensről érkezett csapat a Wembley stadionban. A szigetországban katasztrófaként aposztrofált vereséget a legendás magyar Aranycsapat mérte az egyes számú futballnemzetre: a gyors, könnyed és látványos focit játszó, győztes mentalitású magyarok az első félidőben négy, a másodikban további két gólt lőttek az angol nemzeti tizenegynek.

A mérkőzést akkoriban rádión követhették élőben a magyar sportkedvelők, mivel a hazai televíziózás elindulására egészen pontosan még 55 napot várni kellett. A kor technológiai feltételei nem tették lehetővé, hogy a helyszínről élőben közvetítő BBC filmre rögzítse az adást, ezért egy televízió képernyőjére irányított kamerával „vették fel” a két félidőt.

A Magyar Telekom most nemcsak elhozta a BBC által filmre rögzített mérkőzést, hanem a digitális technológia vívmányait felhasználva fel is újította, hiszen az nem pusztán egy emlékezetes meccs, hanem a nemzeti örökség és büszkeség egy része. A filmben a magyar gólokat színesben láthatjuk majd, mert a digitális felújítás során ezeket a filmrészleteket ki is színezték.

A mérkőzés digitális felújítását és a gólok kiszínezését a budapesti Melon FX végezte: a stúdió munkatársai három hónapon át dolgoznak a BBC-től érkezett 67 éves kópia restaurálásán. 

Amikor a kislányom még a pocakomban volt, édesanyám egy különleges ajándékkal lepett meg: Frédérick Leboyer francia szülész-nőgyógyász könyvével, amely a tradicionális indiai babamasszázst, a Shantalát mutatja be. „Beszélni kell a kicsi bőréhez, beszélni kell a hátához, mert éhesek és szomjasak, éppúgy, mint a hasa. Azon országokban, ahol az emberek megőrizték a dolgokhoz fűződő közvetlen kapcsolatot, az asszonyok még tudják mindezt. Az anyjuktól tanulták, a lányuknak megtanítják ezt az elmélyült, egyszerű és nagyon régi művészetet, amely segít a gyermeknek elfogadni a világot, és segít neki rámosolyogni az életre" – írja az orvos erről a különleges rituáléról.

A könyv elolvasása után elkezdtem beleásni magam a témába: az interneten található oktató videók és Leboyer útmutatása nyomán pedig elkezdtem gyakorolni a négy hetes kislányommal ezt a csodálatos kötődési szertartást. A masszázs azóta az esti rutinunk nyitóepizódja lett: segít a babámnak belelazulni a fürdésbe, az azt követő szopizásba és elcsendesedésbe, majd az elalvásba. A családom pedig – némi irigykedéssel – ezt a rituálét csak „baba-wellnessnek” nevezi.

Az érintés ereje

A modern babamasszázsnak sokféle formája létezik, de valamennyi az indiai hagyományokban gyökerezik. Jelenlegi, a nyugati világban is gyakorolt formáját az 1970-es években fejlesztették ki.

Vizsgálatok kimutatták, hogy azok a csecsemők, akik szoros szülői kapcsolatban élnek, azaz gyakran ölelik, simogatják, ringatják vagy épp masszírozzák őket, jelentősen jobban fejlődnek, mint azok, akik kevesebb testi kontaktusban részesülnek. 

Ha egy kicsit belegondolunk, ez könnyen érthető is. Az anyaméh meleg, félhomályos öleléséből a rideg, zajokkal, fényekkel és új, ijesztő ingerekkel teli világra érkező csecsemő számára a biztonságba való visszatérést a testi közelség jelenti (ezért is nagyon ajánlott a mellkason hordozás egészen újszülött kortól). És mivel a baba látása csak egyéves korára élesedik ki teljesen, a hallás mellett a tapintás által fedezi fel leginkább a világot az első időszakban, és a sírás mellett a fő kommunikációs csatornája is ez.

Frédérik Leboyer mellett számos más forrás is beszámol a babamasszázs pozitív hatásairól. Egyrészt tagadhatatlanul erősíti a baba–mama kötődést, hiszen abban a napi néhány percben az egymásnak szentelt teljes figyelem, az érintésen keresztüli törődő szeretet ölt testet. Ezért is kifejezetten ajánlott a szülés utáni depresszióval küzdő anyák vagy koraszülött babák számára ez a rituálé.

Kép

Kép: Polina Tankilevitch / Pexels

Emellett tagadhatatlanul segíti a babákat az ellazulásban: a szülő közelségének következtében is csökken a stresszért felelős kortizol hormon a szervezetükben.

Így nem csoda, hogy azok a csecsemők, akiket naponta minimum 15 percig masszíroznak, egy hónap alatt javuló tendenciát mutatnak a nyugodtabb alvás terén.

Ehhez persze az sem árt, ha a masszázst az esti, lecsendesedő rutin részévé tesszük, és ezáltal is jelezzük a babánk számára, hogy közeledik a pihenés ideje.

A babamasszázs az izmok finom, de rendszeres átdolgozásával fejleszti azok tónusát, segít a baba testtudatának kialakulásában, így pedig támogatja a mozgásfejlődést is. A has gyengéd átsimogatása (szigorúan az óramutató járásával megegyező irányban) és a lábak megtornáztatása segíti az emésztést és a kólika kellemetlen tüneteit enyhítheti. A mindennap végzett csecsemőmasszázsnak emellett immunrendszer-erősítő hatása is van, és általánosságban is kiegyensúlyozottabbá, nyugodtabbá varázsolja a babánk jellemét.

A masszázs ráadásul a szülőre is pozitív hatást gyakorol: az ugyanolyan mozdulatok megszokott rituáléja minket is megnyugtat, meditatív állapotba segít, ami különösen jól eshet az első hetek feszített és érzelmileg gyakorta bizonytalan időszakában. A baba bőrének érintése pedig jótékonyan hat a tejtermelődésre, ezáltal segítheti a sikeres és hosszan tartó szoptatást.

Hogyan végezzük?

A babamasszázs elkezdésére több ajánlás létezik: a köldökcsonk leválásáig biztosan nem szabad végezni, de azután is célszerű várni még néhány hetet, és akkor is fokozatosan, a gyermek reakcióit figyelve bevezetni ezt az új rutint. Először csak finoman, gyengéden simogató mozdulatokkal közelítsünk felé, és egy-egy testtáj (pl. a lábak, karok, mellkas-has) masszírozását végezzük, így néhány hét alatt jutunk el odáig, hogy a baba teljes teste részesül az érintés rituáléjában.

Kép

Kép: Freepik

A masszázst célszerű minimum fél órával az etetés után, az esti fürdetésre időzíteni (mi előtte végezzük), hiszen ilyenkor eleve felfűtjük a szobát 24–26 ℃ fokra, hogy a picur meg ne fázzon.

Az elcsendesedés jelzéseként érdemes lehet kellemes félhomályt teremteni, berakhatunk valamilyen halk zenét, vagy mi is csendesen beszélhetünk, énekelhetünk a babának.

A masszázst ne végezzük nagy körmökkel, ékszerekkel az ujjainkon! Melegítsük meg a kezeinket, majd a simogató mozdulatok előtt, minden testtájnál öntsünk egy kis olajat a tenyerünkbe (semmiképpen sem közvetlenül a baba bőrére). Hidegen sajtolt, telítetlen zsírsavakat tartalmazó növényi olajat válasszunk – mi egy ideig jojobaolajat használtunk, de mostanában egy bio babaolaj-keverékkel masszírozok.

A testtájak sorrendjére többféle verzió létezik, én a mellkassal kezdem, majd következik a has, a lábak, talpak, lábfejek, a karok és kezek, majd a hát és végül az arc. A masszázs közben ellazult babát egy kicsit meg is tornáztathatjuk, majd nálunk a teljes test végigsimítása jelzi a rituálé végét. A mozdulatok pontos elsajátításához azonban érdemes lehet szakértőt felkeresni, vagy némi utánaolvasás után az interneten elérhető videókból tájékozódni. Egy azonban biztos: a baba és az anya (vagy adott esetben apa) is élvezni fogja!