Élet az emlékeink nélkül – A „Megmaradt Alice-nek” című filmről pszichológusszemmel

A történet

Alice (Julianne Moore) mai mérce szerint minden lehetőséget kiaknázott az életében, és a lehető legteljesebb mértékben megvalósította önmagát. A szakmájában kiemelten tehetséges nyelvészprofesszor, aki a világ számos pódiumán adhatta elő korszakalkotó elméleteit és kutatásait, három gyermek édesanyja, boldog házasságban élő feleség, akinek mindig újabb és újabb célok lebegnek a szeme előtt, és mindemellett igyekszik egyenesben tartani a saját és a szerettei életét is. Talpraesett, frappáns, eredeti gondolatokra képes elméje legalább annyira a lénye része, mint vörös haja, vagy sportos testalkata. Éppen ezért tragikus, amikor ez a zseniális intellektus, amire élete 50 évében bizton támaszkodott, elkezdi szép lassan cserbenhagyni őt.

Neurológusa korai Alzheimer-kórt állapít meg nála, annak is a ritkább, örökletes válfaját, melyről kiderül, hogy az egyik lánya is örökölte.

Alice kétségbeesetten próbál megharcolni minden egyes emlékképért, élete mérföldköveiért, melyek úgy hullnak ki az emlékezet szitáján, mint ahogy a víz szökik el unos-untalan az ember tenyeréből. Állapotromlása nem csupán az ő életén, érzelmein és személyiségén változtat, hanem a családtagjaiban is mély nyomokat hagy.

 „mindig fölfeslik valahol”

Alice a betegségen keresztül fokozatosan elsajátítja a vesztés művészetét. Amikor beszédet mond a betegségéről, elmondja milyen megélni, hogy az emlékei apránként eltünedeznek, s a furcsa viselkedés és a zavaros mondatok másnak láttatják őt, mint aki volt.

Alice emlékezéséért, önmaga megőrzéséért folytatott küzdelmét szemlélve óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: lehetséges, hogy énünk napokból, hetekből, évtizedekből, és az ez idő alatt összegyűjtött és megélt történeteinkből, szokásainkból áll, amelyek emlékek formájában örök lenyomatot képeznek bennünk?

De hová lesz a személyiség, amikor az emlékek finom szövete felfeslik, imitt-amott lyukak tátongnak rajta, s szépen lassan elveszítjük a kapcsolatot a külső és belső világunkkal egyaránt? Hová tűnünk el akkor, amikor már csak mások tudják, kik vagyunk?

Kép

Részlet a Megmaradt Alice-nek c. filmből

A narratív pszichológiai gondolkodás nagyon hasonló módon festi le az embert, illetve az emberi működést. Elképzelésük szerint a világról, az emberi kapcsolatokról és saját magunkról szóló emlékeink, a kapcsolódó értékeléseink, illetve az ezekből szőtt történeteink hatással vannak arra, ahogyan az életünket éljük. Nem mindegy tehát, hogy milyen történeteket konstruálunk, hiszen ezek nem csupán életmesék, ez az életünk maga. Igen gyakori például, hogy egy-egy pszichés betegség vagy családi probléma hátterében az élettapasztalatok negatív vagy túlontúl szegényes értékelése áll, s a magunkkal illetve az életünkkel kapcsolatos megbélyegző címkék valamiképp életre kelnek és meghatározzák a jövőbeli viselkedésünket. A diszfunkcionális életmesét átírni nem is olyan egyszerű, mivel az újabb és újabb negatív tapasztalatok tovább erősítik történetünket, míg a pozitív eseményeket, mivel nem illenek a tapasztatainkba, figyelmen kívül hagyjuk, így ezek az élmények idővel elhalványodnak.

Emlékeink életünk szubjektív leképeződései, amelyek szerepet játszanak a döntéseinkben, viselkedésünkben és ezáltal a jövőnk alakulásában. Ha az emlékekre úgy tekintünk, mint identitásunk szerves részére, talán még ijesztőbb ráeszmélni, hogy el is veszthetjük őket.

Értelem és érzelem

Alice-nek és családjának igen nehéz kihívással kell megküzdenie, s megtalálnia a választ a kérdésre: legyőzhető-e a legyőzhetetlennek látszó? Olykor hajlamosak vagyunk arra, hogy egy-egy rettegett diagnózis vagy stigma elhangzásakor feladjuk a küzdelmet.

Mert mi értelme harcolni, amikor már csatát vesztettünk? Ez a hozzáállás ugyancsak megnehezíti a betegséggel küzdő, illetve a hozzátartozók életét is.

S van, mikor a családtagok mindent beleadnak, de nekik is segítségre lenne szükségük ahhoz, hogy szembenézzenek a veszteséggel és feldolgozzák azt. Így van ezzel Alice férje (Alec Baldwin) is, aki mindenben támogatja és segíti őt, miközben érzelmileg nagyon megterhelő számára, hogy szeretett felesége minden nappal egyre haloványabb árnyékává válik önmagának.

Alice-nak eleinte az idősebb lányával szorosabb a kapcsolata, egy rugóra jár az agyuk, s mindketten mélyen hisznek abban, hogy az életük kormánykerekét a kezükben tarthatják és kontrollálhatják azt. Számukra mindennek logikus következménye és értelme van, a szavaknak inkább a jelentése fontos, mint az érzelem, amit közvetítenek. Lídia, a kisebbik lány az ellenkező pólust képviseli, nem csoda, hogy Alice talán vele találta a legkevésbé a közös hangot: életszemléletük, értékrendjük teljesen különböző, és emiatt a múltban számos konfliktusuk adódott. Ugyanakkor Alice megbetegedését követően Lídia az, aki a legempatikusabban fordul anyja felé, és végtelen türelemmel hallgatja végig őt, vagy ismétli el a kért információt akár többször is. A színház és a művészet, amely korábban éket vert közéjük, mostantól fontos kapcsolódási ponttá válik anya és lánya között.

Alice-t a betegség megtanítja az érzelmeivel kommunikálni, hiszen a szavak értelme elveszett számára. Megtanul a jelennek élni, hiszen a múltja és a jövő tervezésének képessége odalett. Minden napban megkeresi az apró örömöket, hiszen a múlt boldog percei kihullottak az emlékezetéből. S ennél több talán nem is kell ahhoz, hogy valamiképp legyőzzük a legyőzhetetlent.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>