„Meg kellene próbálnunk ésszel élni” – Ugron Zsolna íróval beszélgettünk

„Még mindig elképesztő luxus, hogy egy viszonylagosan kiegyensúlyozott időszakban kerülünk karanténba” – mondja Ugron Zsolna író, akit március 15-én József Attila-díjjal tüntettek ki. Az írói attitűdről, a slow life-ról és a Korona expresszről is beszélgettünk.

Kép: Emmer László

– Hol érte a József Attila-díj híre, és hogyan fogadta?
– A kitüntetések nem érik azért teljesen váratlanul az embert, ugyanis elég hosszadalmas procedúra előzi meg őket. Jelöltek engem már korábban is, úgyhogy erről már le is mondtam egy kicsit, ezért aztán különösen jólesett, hogy megint gondoltak rám. Az értesítés valójában azt jelenti, hogy az embert meghívják a díjátadóra – és ez az idén egy kicsit furán alakult. Megkaptam ugyanis a meghívót, aminek persze nagyon örültem, aztán néhány nap múlva a járványveszélyre tekintettel lemondták a meghívást, és bizonytalan időre elhalasztották a díjátadót. Természetesen örültem, amikor a hír hivatalosan is megjelent. Jó ideje beszélgetek a magyar kulturális-, tudományos- és sportélet legkiválóbbjaival a „Nagyok” című televíziós műsorban, olyanokkal, akik szinte mind magas állami elismerés birtokosai, és jó néhány történet igazolja, hogy a díjakat adják, és nem kapják. Félreértés ne essék, természetesen hálás vagyok, nagy megtiszteltetés.  Azzal együtt, hogy íróként vallom, mindig és elsősorban: éljen az olvasó!

– A műsorvezetői, közéleti tevékenység nem hátráltatja az írói pályáján?
– Kevesebb időm jut az írásra, nagyobb a zaj, kevesebb a tér körülöttem, ugyanakkor a televízióban is elsősorban íróként beszélgetek a műsor vendégeivel.

Figyelek, kíváncsi vagyok. Nem faggatózom, nem erőltetek témákat.

Hagyom, hogy a beszélgetőtársam a saját szemszögéből mutassa be önmagát. Megfigyelő álláspontra helyezkedem, ami az íróknak egyébként is gyakran sajátja.

– Elképzelhető, hogy egy-egy műsor közben elejtett félmondat később beépül egy novellába vagy egy regénybe?
– Mindenképpen! Ez hétköznapi helyzetekre is igaz, az írók tolvajok, lopott anyagból építkeznek.

– Nagyon felkapták azt a Facebook-posztját, amelyben arról írt, hogy az az önkéntes és viszonylagos egyszerűség, ami a koronavírus következtében ránk köszöntött, azzal az előnnyel is járhat, hogy több időnk lesz egymásra és a gondolatainkra. Nem ez az első megnyilatkozása, amivel a slow life, a lelassuló élettempó mellett tesz hitet, hiszen azt is megírta már korábban, hogy miért nem vásárol fast fashion üzletekben.
– Számomra nem a helyzet volt új, hanem az, hogy ezt így meg kell fogalmazni, hiszen mi mindig így éltünk: teljesen természetes volt például, hogy örökölt ruhákban növünk fel, nem pazarlunk, nem vásárolunk, ha kell, ha nem. Mint azt leírtam, nem történik más, minthogy megpróbálunk úgy élni, ahogy gyerekkoromban éltünk. Azt gondolom, hogy manapság mintha fordítva ülnénk a lovon, hiszen a természetes mégiscsak az lenne, hogy nem önmagáért való a fogyasztás, nem önmagáért való az utazás, az egyéni pillanatnyi jólétem nem veszélyeztethet másokat, akár generációkat.

Elég visszásnak érzem az online térben utazós posztokkal környezetvédelemért kampányoló „influencereket” vagy hírességeket, akik a zöld mozgalom jegyében újabb és újabb termékek vásárlására buzdítanak.

Ez az elképesztő, felgyorsult fogyasztás csöppet sem természetes. Agyrém, hogy lassan hajat mosni sem tudunk egyedül. Apai nagyanyám egészen kivételezett helyzetben volt fiatalon, remek díszletek között: nagy ház, személyzet, kényelem. Az azonban fel sem merült, hogy emiatt életképtelen lenne, ne tudná, hogyan kell a gazdaságot vinni. Az, hogy nevelőnője volt, nem jelentette azt, hogy nem tudja, hogyan kell hecsedlilekvárt főzni. A gyerekeinket is valahogyan meg kellene tanítanunk a természetközelibb életre. Ez sokszor nagy kihívás. Talán ez a szélsőséges böjti időszak, amikor kényszerűen le kell lassulnunk, át kell gondolnunk a valódi szükségleteinket, a valódi kapcsolatainkat, számba kell vennünk valóságos értékeinket, értékes tapasztalat is lehet. Azért is írtam abban a posztban, hogy ez egy viszonylagos és önkéntes lemondás, mert minden nehézségével együtt is azt gondolom, még mindig elképesztő luxus, hogy egy viszonylagosan kiegyensúlyozott időszakban kerülünk karanténba. Persze, mindenkinek fáj a személyes szabadság korlátozása, nekem is, hiszen energikus, örökmozgó embernek tartom magam, úgyhogy az otthonmaradás különösen nehezemre esik. De legalább volt némi időnk bevásárolni, a társadalom szélesebb rétegének ráadásul ehhez egyelőre az anyagi forrása is megvolt, a cégek a járvány kitörésekor még működtek, az emberek nagy részének volt munkája.

Azt gondolom, nem olyan nagy lemondás egy kicsit bezárkózni az otthonunkba internettel, televízióval, élelemmel, fűtéssel, meleg vízzel.

Nem sorolnám most a háború elől bujkáló, menekülő, ostromhelyzeteket, deportálásokat, kitelepítéseket túlélő nagyszüleink vagy a kommunizmus terrorját évtizedekig elszenvedő szüleink példáját. Ennek a helyzetnek a gazdasági következményei legalább önfegyelmet és szolidaritást követelnek majd mindenkitől, jó lenne akkor is észnél lenni, szívvel élni.

Kép

Kép: Emmer László

– Hogyan tölti otthon a gyerekeivel ezt a kényszerpihenőt?
– Két dolog derült ki önkéntes karanténunk első napján: az, hogy ez nem fog menni korlátlan internet és napirend nélkül. Kicsit később kelünk, mint amikor iskolába kell menni, reggeli torna, tanulás, tízórai, tanulás, ebéd, tanulás vagy kötelező szabadfoglalkozás – azaz rajzolás, zenélés, olvasás, tánc –, aztán lazulás, majd valami kötelező mozgás, én vagyok a tornatanár, ami nem lehet nagyon megterhelő két kamasznak. Közbe-közbe persze vannak olyan idősávok is beiktatva, amikor a barátokkal lehet beszélgetni, csetelni – aztán vacsora, alvás, esetleg valami társas. Igyekszünk azokat a tevékenységeket megtartani, amelyek eddig is hozzátartoztak az életünkhöz. A kisebbik lányomnak például eddig az édesanyám tartott csellóórákat – most már online. Azért az nagyszerű, hogy a barátokkal az interneten keresztül is lehet kapcsolatot tartani, létrehoztunk például egy olyan WhatsApp-csoportot a barátaimmal, amit úgy neveztünk el: „házibuli reggeltől estig”. Nyilván nem ilyen idilli ez sehol, mi is ahhoz vagyunk szokva, hogy kevesebb időt vagyunk együtt, ezért hordoz ez az összezártság feszültségeket is magában, de most még az elején kifejezetten jólesik, hogy tudunk nagyokat beszélgetni. Az persze kevésbé vicces, amikor én vagyok az egyes számú közellenség, mert nem lehet vakáció-üzemmódban lenni.

– Jut ebben a különleges helyzetben idő az írásra is?
– Nagyon remélem, hogy a napirend ebben is segíteni fog, azt nekem is be kellene tartanom.

– Megkezdett projekteken dolgozik, vagy teljesen új dolgok foglalkoztatják?
– Dolgozom egy novellásköteten, illetve van egy regény, ami még csak formálódik, de próbálok vele haladni. Ez nehéz ügy, mert a regényíráshoz nekem magányra van szükségem, és ez most szinte megoldhatatlan. Nagyon remélem, hogy ha egy hónap múlva beszélgetünk, már azt mondhatom, hogy sokat haladtam, az egyharmada már kész van a regénynek.

– Gondolt arra, hogy a járvány-adta helyzeteket felhasználja valamelyik írásában?
– Fiókban van egy régi drámatervem, a címe, hogy „Korona expressz”. Évek óta ez a címe, a Budapest és Székelyföld között közlekedő vonat a címadója, amin rengeteget utaztam. Most kellene előszedni.

– Főszereplői többnyire a történelem erős nőalakjai. Ezt a szálat továbbviszi?

– Mindig nagyon érdekeltek a női sorsok, és ez nem is nagyon változik egyelőre. Egy ideje az foglalkoztat egyre jobban, hogyan működik az egyén és a közösség kapcsolata kiélezett helyzetekben.

Ez azért különösen izgalmas a számomra, mert a kora újkorban vagy a középkorban, azokban a korszakokban, amelyek rendre a regényeim díszletei, a gondolkodás pályája nem a ma megszokott individuális síkon volt. Az egyén nemzetségben és családban, sőt, nagycsaládban gondolkodott, elődökben és utódokban. Egy másfajta koordinátarendszerben értékelődtek az ösztönök, vágyak, célok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy változott az emberi természet, hanem azt, hogy változott a társadalom és az azt megalapozó személet. Mindenesetre ez nagyon jó terepasztal az egyén–közösség viszonyok modellezéséhez: ahhoz, hogy hogyan találkozik vagy éppen ütközik az egyéni akarat a közösség jólétével. Hogyan működik az árulás, és hogyan az önfeladás, és milyenek ezeknek a skáláknak az árnyalatai?

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti