A Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata a Szemétszedés Világnapja alkalmából azt tűzte ki célul, hogy minden évben egy-egy balatoni kikötő medrét szabadítja meg a „láthatatlan szeméttől”. Az akció keretében a VMSZ Búvárszolgálatának búvárai idén szeptemberben egy déli parti kikötőben merültek, hogy felszínre hozzák az akár évekkel ezelőtt víz alá került tárgyakat.

A medertisztítás során többek között napozóágyat, vasszéket, vasvillát, belépőszőnyeget, üvegeket, fadeszkákat, zsákokat, csődarabokat, cserépedényeket, talpas poharakat, betondarabokat és egy mobiltelefont hoztak fel a meder aljáról.

Kép

Kép: VMSZ

Előfordul, hogy bizonyos tárgyak (például stéglábak, bójanehezékek stb.) egy-egy nagy vihar alkalmával sodródnak el, ám nagyon sok minden az emberi hanyagság miatt kerül víz alá. Fontos, hogy vigyázzunk a környezetünkre, és törekedjünk arra, hogy ne hagyjunk magunk után szemetet a Balatonban sem!

– Egyre többször hallhatjuk épületek, parkok, játszóterek kapcsán azt a kifejezést, hogy egyetemes tervezésű. Mit jelent pontosan az egyetemes tervezés fogalma, és miben más, mint a hagyományos építészet?

– Az egyetemes – vagy más néven inkluzív – tervezés épületek, termékek, szolgáltatások és a környezet mindenkinek szánt tervezését foglalja magában, amelynek fogalmát és alapjait Ronald L. Mace amerikai építész alkotta meg. Olyan tervezési metódus, proaktív szemléletmód, amely már a tervezésnél figyelembe veszi, hogy az adott terméket, szolgáltatást a lehető legtágabb társadalmi kör – fogyatékossággal élők és az ép társadalom tagjai is, köztük olyanok, akik ideiglenesen megváltozott élethelyzetben élnek, például kismamák vagy idősek is – akadálytalanul használni tudják.

Az egyetemes tervezés nem egyenlő az akadálymentes tervezéssel, de ez utóbbi annak szerves részét képezi.

Az egyetemesen tervezett környezet nem tűnik fel, észrevétlenül biztosít komfortérzetet, ugyanakkor már a tervezés nagyon korai fázisában megfelelő szakember bevonását feltételezi.

– Hogyan lesz valakiből egyetemes tervező?

– Régen általános építészként dolgoztam, és csak később találtak meg rehabilitációs célú munkák. Második gyermekem születését követően éreztem azt, hogy szeretném magam továbbképezni, és ezt a szakirányt a mentalitásomhoz, életszemléletemhez, értékrendemhez nagyon közelállónak gondoltam, holott előtte kevés kapcsolatom volt sérült emberekkel. A szakmai képzésen túl az is nagy feladat volt, hogy megismerjem az ő valós igényeiket és megtanuljam a nyelvüket: mi az, amire ők érzékenyek, mire fogékonyak. A fogyatékosság ergonómiáját bár tanítják a tervezőknek, mérnököknek, hogy jobban megértsék, mitől lesz a környezet hozzáférhető egy fogyatékos ember számára, de ez önmagában nem elég. A gyakorlat döbbentett rá, hogy a mérnöki szakma és a tapasztalati – felhasználói – szakértés egyaránt fontos.

Kép

Fördős-Hódy Erzsébet

– Az egyetemes tervezés alapelvei érvényesülnek a Szerencsejáték Zrt.-vel közös projekt, a befogadó játszóterek kapcsán is. Hogyan képzeljük el egy ilyen térnek a létrejöttét?

– A tervezőkkel, kivitelezőkkel folyamatosan kapcsolatban vagyunk, igyekszünk a felhasználók – a gyerekek, a fogyatékossággal élők – és a velük foglalkozó szakemberek – például a gyógy- és fejlesztőpedagógusok – meglátásait, véleményét, gyakorlati tapasztalatait is beolvasztani egy-egy játszótér koncepciójába, hiszen ők azok, akik tudják, hogy mi az, ami legjobban fejlesztheti a gyerekeket.

– Milyen kihívásai vannak egy befogadó játszótér megtervezésének? Mennyire kell másként gondolkozni?

– Alapvetően minden játszótér tervezésének és kivitelezésének vannak szabványi előírásai, kötelezettségei. Ezen kívül akadálymentesítési megoldásokra és egyetemesen tervezett eszközökre is szükség van. Egy átlagos akadálymentesített játszótér tele van rámpákkal, korlátokkal és olyan kiegészítőkkel, amik felhívják a figyelmet arra: ez bizony sérült gyerekeknek lett kialakítva.

A befogadó közösségi terek célja viszont az, hogy észrevétlenül tegyük biztonságossá és elérhetővé az elemeket.

Az egyetemesen tervezett játszóterek befogadó, mindenki számára tervezett játszóterekként nem pusztán akadálymentesítési megoldásokat kereső, hanem proaktív gondolkodásmódot feltételező tervezési metódussal létrehozott projektek, ahol fogyatékossággal élő és ép gyermekek az együttjátszás élményén keresztül válhatnak elfogadó, nyitott felnőttekké. A játszótéren megjelenő inkluzív játszótéri elemek olyan, az együttjátszás lehetőségét biztosító játékok, amelyek nem feltétlenül speciális kialakításúak, de hozzáférhető élményt adnak ép és fogyatékkal élő gyerekek számára egyaránt.

Nem elég csupán játékeszközökben gondolkodni, az egész teret egyben, szerves egységként kell kezelni, hogy az is egyetemesen tervezett legyen.

Kép

Csepel-sziget élővilága játszótér, kivitelező: MPaladin Kft.

Sokan csupán magára a játszótérre koncentrálnak, és elfeledkeznek olyan fontos tényezőkről, mint például annak megközelítése. Szükség van szilárd burkolatú, akadálymentes parkolóra járdakapcsolattal, amely bevezet a játszótérre. És az sem mindegy, hogy a játékok körül milyenek a felületek. Legszélesebb fizikai igénye a kerekesszékes gyermekeknek van, náluk fontos szempont, hogy a játékok könnyen megközelíthetőek legyenek. Ehhez olyan burkolatra van szükség, amely kerekesszékkel is járható. A szabvány ebben a tekintetben megengedi, hogy például egy fészekhinta körül homok legyen, de képzeljük csak el, milyen nehézségeket okozhat ez egy kerekesszékesnek, aki nem hogy önállóan, de segítséggel sem képes a süppedős homokban közlekedni.

Mind az akadálymentes, mind az egyetemes tervezésnek megvannak a maga szabályai. Oda kell figyelni arra is például, hogy legyenek olyan részek, ahol a segédeszközök letehetők. És az ülőpad is fontos, hogy ne csak kényelmes, de ergonomikus is legyen, megfelelő kar- és háttámlával, amelyből egy idősebb ember is könnyedén fel tud állni – és ez már nem akadálymentes, hanem egyetemes tervezési szempont. És mindig gondolni kell a többi, fogyatékossággal élő gyermekre is: legyen az látás- vagy hallássérült, értelmi fogyatékkal vagy autizmussal élő.

– Nem nehéz ezeket a speciális igényeket összehangolni?

– Nehéz, és nem is feltétlenül sikerül mindig teljesen. Ilyenkor meg kell vizsgálni azt, hogy mi az adott területen az igény, így például egy látássérültekkel foglalkozó intézmény egyetemesen tervezett speciális játszóterére mindenképpen több taktilis, tapintható játékot tervezünk, és kihasználjuk a fény-árnyék viszonyokat. Autisták számára az egyik megoldandó feladat, hogy legyen elvonulási lehetőség, ha túl sok az információ és a zaj, ezért nekik szeparált mesekuckókat építünk. A kuckóban is vannak játékok, ami szintén megnyugtatja és egyben leköti a figyelmét az aktuális lakónak. Hallássérült gyermekek részére is külön kihívás, hogy olyan elemeket tervezzünk, amelyek számukra is hordoznak kiegészítő információkat.

Az a jó, ha a játszótér kapuját átlépve a gyerekek rögtön azt érzik, ez egy másik világ, ahol az egyenlőség uralkodik.

Kép

Csepel-sziget élővilága játszótér

– Hogyan tesztelik ezeket a játszótereket?

– A játékokat terméktervezők álmodják meg, a teret építészmérnökök tervezik meg, de sokszor vonunk be kertészmérnököket is. A lényeg, hogy tanúsított, független intézet által bevizsgált játszótéri eszközök legyenek, amelyek garantáltan biztonságosak. Már a tervezésbe is bevonjuk azokat, akik tapasztalati szakértők lévén megbízhatóan letesztelik, hogy egy játszótér mennyire használható és mennyire tölti be az eredendően neki szánt funkciókat. Van saját kerekesszékes tapasztalati szakértőnk is, aki számtalanszor világított már rá olyan problémákra, amelyekre mi, tervezők, kivitelezők nem is gondoltunk.

– Hány ilyen, az egyetemes tervezés elvei szerint épült, befogadó játszótér valósult már meg hazánkban?

– A Szerencsejáték Zrt. felelős vállalati tevékenységének középpontjában a fogyatékossággal élők társadalmi integrációja áll.

A cég a közép-kelet európai régióban elsőként vállalta, hogy minden évben a Nagykarácsony sorsjegy bevételének egy részét közösségi célra fordítja, és országszerte befogadó játszótereket épít.

Az elmúlt három évben – a Játéknap Kft. és az MPaladin Kft. tervező-kivitelező, szakértő csapatának köszönhetően – Budapesten a III., a IV., a VIII. és a XVIII. kerületben, Veszprémben, Miskolcon, Pécsett és Sopronban épültek az egyetemes tervezés és az akadálymentesség elveit egyaránt teljesítő játszóterek. Ez év végéig pedig Budapesten a XVI. kerületben a Zöldségeskert, Debrecenben a Lúdas Matyi, Kaposváron a Süsü a sárkány, Tiszaföldvár-Homokon pedig a Kastély-kert tematikájú befogadó játszótér is megnyitja kapuit.

Ekkor hívott irodájába beszélgetni a Nagy Drámaíró, aki akkor a Magyar PEN Club írószervezetének elnöke volt, és megkért, hogy nem segítenék-e titkári minőségben az intézményben. Az impozáns Károlyi-palotában ültünk, a plafonon ülő legyek minket láthattak légyméretűnek.

Maga a Nagy Drámaíró is arisztokrata vérből származott, a szervezet meg elnökének tudhatta egykoron Kosztolányi Dezsőt. Valószínűtlen ez az egész. Hogy kerülök a képbe huszonöt évesen?

Izegtem-mozogtam az irodalmi életben, írtam kritikákat, fordítottam verset-prózát mázsaszámra, vezettem esteket, rádióztam, interjúztam, látható voltam abban a szerény mértékben, ahogy az akkori, neteninneni világ lehetővé tette. 
Nagy megtiszteltetésemben azt találtam mondani, családos ember vagyok, úgyhogy havi negyvenezer forintért vállalom az állást. A Nagy Drámaíró elmerengett: tán fáj a csillagoknak a magány, a térbe szétszórt milljom árvaság? Ezt Tóth Árpádtól kölcsönözte, aztán rábólintott a havi illetményemre. Jessz, megvan a kölcsön! És állásom is lett már. Mint új seprű, jól akartam seperni. 
Lelkiismeretességből bementem kilenc órára, de akkor még nem volt ott senki, csak a bejárónő, aki takarított, mosogatott. Tíz óra körül a Nagy Drámaíró megérkezett, és átkopogott. Fontos Kosztolányi-idézeteket hozott, megmutatta gépiratait, elszavalt egy jelenetet a drámájából, felidézte úti emlékeit, a nagy embereket, akikkel kezet szorított. Elmondta véleményét a Jelentős Költőnőről, aki a szomszéd irodában ült elnökhelyettesi pozícióban, ha éppen nem egy kolumbiai, malajziai vagy tajpeji költőfesztiválon olvasott fel írásaiból. Nézeteik nem egyeztek, és mindketten nehezményezték a másik kibírhatatlan természetét. Miközben elismerték egymás nagyságát. Én mindkettejüknek helyeseltem, mert ez volt a feladatom, meg mert tényleg mindketten nehéz természetűek voltak, és ugyanakkor szeretnivalóak. Élő irodalomtörténetként és utazási kézikönyvként zúdították rám a világot. Na de hol itt a munka?

Kellett esteket szervezni, amelyeken hagyományosan ugyanaz a tizenkét hiperművelt ember ült, alig várva, hogy a színpadon beszélgetők elhallgassanak, és végre ők következzenek.

A közönség negyedórás kérdéseket tett fel, bemutatva átfogó műveltségét. Gyakran szóba jött, hol vannak azok a nyavalyás fiatalok. Megörültem a feladatnak, felkerestem jó pár belvárosi gimnázium magyartanárát, belelkesítettem őket, az elkövetkező pár alkalom zsúfolásig volt vigyori tizenévesekkel. Hátradőltem a karszékemben. Így szervez egy titkár, nem? Az öregurak feszélyezettek voltak, a Nagy Drámaíró meg felelősségre vont: kik voltak ezek a rakoncátlan senkiháziak? És hol maradt a Bölcs Írófejedelem meg a Szórakoztató Irodalmi Herceg? Elvégre ez egy elit íróklub, ugye értem? Értettem. Összehoztunk még jó pár teltházas estet Bölcs Írófejedelmekkel és Legendás költőkkel, műfordítás-konferenciát is szerveztünk nemzetközi részvétellel, impozáns kiadvánnyal. 
Aztán megint komolyan vettem valamit a sóhajtozásokból. Hej, régen milyen jó kis műfordító-programja volt a PEN Clubnak, csak úgy röppentek ide a magyar irodalom hívei, és tolmácsolták minden nyelven a jobbnál jobb műveket! Sajnos az egész anyag ott van a pincében ömlesztve, kész aranybánya, haj, nincs mit tenni! Erre ittunk még egy kis facsart narancslét vagy kávét a szomszédos Mozartban, vagy ettünk egy jót a Kárpátia étteremben. Szívesen potyáztam magasröptű társalgás közben, de az időveszteség türelmetlenné tett. Bevettem magam a pincébe, polcokat hoztam kölcsönkocsival az IKEAból, lefestettem őket, a pókhálós dossziékat rendszereztem. Ha egyszer aranybánya, nosza, termeljük ki! A Nagy Drámaíró idegesen és orrát fintorítva talált rám e koszos munka közben. Szeretett volna Füst Milán esztétikájáról eszmét cserélni. Dohogva elvonult ebédelni.

Aztán felmondott a bejárónő, és nem jött új helyette. A Nagy Drámaíró viszont nem függesztette fel azt a szokását, hogy napi többször megiszik egy pohár paradicsomlét, amihez négy kanál szőlőcukrot kever.

A vékony falú poharak pedig csak gyülekeztek a tálcán, a ragacsos piros massza rájuk kövült a napok során. A Nagy Drámaíró nem kérdezte, ki hoz paradicsomlét és szőlőcukrot a boltból, ki mossa el a poharat. A lényeg az volt, hogy minden ott legyen a keze ügyében. Rávetődtem hát a koszos edényekre, ezen ne múljék. A Nagy Drámaíró irodája felé ballagott, amikor meglátta hátamat, amint a mosogatónál tevékenykedem. Rosszallóan szemlélt, majd kicsit undorodva odaszólt, hogy ha EZZEL végeztem, keressem fel, szeretne Rilkéről beszélgetni.
A PEN Club Illyés Gyula-díját a francia irodalom legjobb fordítóinak ítélték oda évről évre. A Nagy Drámaíró örömmel újságolta, hogy a Kuratóriummal egyetértésben nekem ítélték ezt az elismerést. Jó sok mindent fordítottam már akkorra, de mindenképp megindító volt, no meg minden pénz igen jól fogott. Utólag megtudtam, hogy még aznap beállított elnökünkhöz egy nyolcvan feletti bácsi, aki egyetlen drámát fordított egész életében, és kérte, hadd kapja meg a díjat még halála előtt. A Drámaíró sajnálattal közölte, hogy a döntés már megszületett. 
A lakásunk melletti játszótéren egyszer összetalálkoztam az öregúrral. Épp jöttünk el a gyerekekkel, ő meg unokáit kísérgette. Zavartan ráköszöntem, és visszatekintve láttam, hogy ott áll a játszótéren, mint akit áramütés ért, és halálos tekintettel bámul utánam, a tolvaj után. 

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Évtizedek óta Magyarországon élsz és alkotsz. De Erdélyben születtél, ami biztosan nagy hatást gyakorolt a pályafutásodra.
– Kolozsváron születtem, pont abban az évben, amikor bevezették az élelmiszer-jegyrendszert. Ott a nyomor akkor kezdődött igazán. Mindig is lázadó voltam, akár a családommal, akár a rendszerrel szemben, kevés dolog tetszett a gyerekkoromban és tinédzserkoromban is. Több ingerre vágytam. Már hatévesen azt éreztem, hogy kilógok a saját családomból, utáltam az iskolát, egyáltalán nem akartam egyenruhát hordani, mindig otthon felejtettem valamit. Rossz gyereknek számítottam, és ezt a bélyeget egészen addig viseltem, amíg iskolát váltottam. Átiratkoztam a reformátusokhoz, ami egy kicsit lazább, szabadabb életet biztosított számomra, ott nem ért elutasítás. Anyám Bánffy lány, erdélyi főnemes, akit nevelőnők vettek körül, majd kitelepítésben nőtt fel, hányódva a nagynénik és egyéb családtagok között. Ezért ő is kemény elvárásokat támasztott velem szemben: önellátásra, érzelmi függetlenségre neveltek, úgy, hogy ha bármi történik, valahogy élni tudjak. Ezért a gyerekkorom tele volt kontrasztos élményekkel. Gyakran beszéltek a régi időkről, mindig elképzeltem a kastélyt és a bőséget, miközben mi teljesen más körülmények között éltünk. A nagyszüleimtől mindent elvettek, amijük volt, mi a szocialista Romániában megtűrt embereknek számítottunk. Biztos vagyok benne, hogy van egy generációkon átívelő fájdalom, düh, ami ebből gyökerezik.

Az, hogy az erdélyi magyarság még létezik, annak köszönhető, hogy rendkívül összetartóak, toleránsak, és tudtak és a mai napig tudnak ellenszegülni, ha kell.

Az én korosztályom tagjai például általában az egyetemen tanultak meg románul. Én sem keveredtem, csak a sajátjainkkal kerültem kapcsolatba.

– Ez a fiatalkori lázadás hozott Magyarországra?
– Igen, azt hittem, itt majd megváltom a világot, szabadnak éreztem magam, bár hiányzott az a társadalmi kontroll, ami Erdélyre jellemző. Aztán, mivel a problémáimat is hoztam magammal, rengeteg nehézséggel szembesültem. Eleinte sokszor románnak neveztek, sokszor megkérdezték, hogy hol tanultam meg ilyen szépen magyarul – ezt bántásként éltem meg. Nem akartak alkalmazni sehol, nem kaptam munkavállalói engedélyt. Nem vettek fel akkor a jogi egyetemre, mert gyenge voltam történelemből, mi ugyanis nem tanultunk magyar történelmet, ezért elhasaltam a szóbeli felvételin. Azonban ekkor már nem akartam hazamenni. Nem tudtam, hogyan tovább, dolgozni szerettem volna. Egyszer ültem a Rákóczi téren egy könyvesbolt előtt, nem tudtam, „mi tévő legyek”, tele bizonytalansággal, majd valamiért bementem a boltba, és elkezdtem lapozgatni a szakmai tájékoztatót. Ott találtam rá, abban a prospektusban az ötvös hivatásra. Felvettek a képzésre.

Az elméleti oktatást az iskola biztosította, a gyakorlati oktatást mindenki magának intézte. A tanműhely fizetős volt, így az nem kerülhetett szóba. Édesanyám gyerekkori barátja segített gyakorlóhelyet keríteni, a kezdő szerszámkészletet is tőle kaptam. Így kerültem egy maszek műhelybe, ahol inasként tanultam ki a szakmát. Amikor úgy tűnt, minden elrendeződik, kiderült, hogy külföldi diákok számára komoly összeg az éves tandíj. Végül az iskola igazgatója írt az illetékes minisztériumnak, hogy magyar nemzetiségű, erdélyi diák vagyok, így végül tandíjmentességet kaptam.

– Ezután megoldódtak a kezdeti nehézségek?
– A gyakorlati helyemmel szerencsém volt, mert ott megadatott a lehetőség, hogy minden szakmai tudást magamba szívjak, ugyanis rajtam kívül még nyolcan dolgoztak, mindannyiuktól tanultam. Az iskola után még egy évet dolgoztam ott, aztán betársultam egy üzletbe. Az vicces volt, hogy egy betéti társaság beltagjaként kötelező volt dolgoznom, de nem dolgozhattam, mert nem volt munkavállalási engedélyem.

Akkoriban egy határon túli magyar ugyanolyan elbírálás alá esett, mint például egy kínai állampolgár. Mivel nem akartam ügyvédet fizetni a magyar állampolgárságért, ezért csak 2005-ben kaptam meg, úgy, hogy akkor már 11 éve éltem itt, férjhez mentem és született már két gyerekem.

Például amikor GYES-en voltam a gyerekekkel, akkor csak családlátogató tartózkodási engedélyt kaptam. Nagyon nehezen éltem meg ezt a tehetetlenséget, de ma már nem számít.

– Közben elvégezted a Pázmányon a jogi kart is.
– Erdélyi vagyok, ráadásul nő, hatalmas kisebbségi érzéssel, aki csak manuális munkát végzett akkoriban. Úgy éreztem, hogy muszáj az elmémet is pallérozni, ezért amikor GYES-en voltam, úgy döntöttem, hogy felvételizek, és sikerült. Valóra vált az álmom, hogy egyetemista legyek és jogot tanuljak. Kíváncsi voltam a világ működésére, úgy gondoltam, a jog egy nagy szelete ennek a működésnek. Nagyon élveztem, de nem vettem túl komolyan. Ötödévesként három hónapot töltöttem gyakorlaton egy ügyvédi irodában, ahol rájöttem, hogy ez nem az én utam. Így bár az abszolutóriumot megszereztem, végül nem államvizsgáztam le, mert a harmadik gyerekem megszületése után elfogyott a lendületem, meghaladta a képességeimet, és elengedtem a diplomát. Ezek alatt az évek alatt rengeteg barátot szereztem, és rájöttem, hogy imádom a szakmámat. Talán azért mert egyszerű és könnyű. Ezért vagyok kreatív, nem vonja el semmi egyéb az energiámat, ha nincs benne erőlködés, megalkuvás. A munkám a szabadságom. Minden egyes ékszer a megrendelő történetének egy aprócska, egyedi része. A szolgálatom ebben a darabban van. Ajándék- és örömforrásgyártó vagyok.

– Aurart a márkád neve. Honnan jött?
– Az aur románul aranyat jelent, latinul aurum. Ennek a névnek praktikussági szempontjai voltak, azt szerettem volna, hogy legyen jelentése úgy magyarul, mint románul, mert szerettem volna a román piacra is terjeszkedni. Sokáig azt terveztem, hogy egyszer hazaköltözöm, valószínűleg ezért akartam arra is egy „kaput”. Évekig jöttek a megrendelések onnan, aztán egyszer csak elmaradt ez a vonal.

– A mai napig tervezed, hogy egyszer visszaköltözöl?
– Igen, azt hiszem, ez sosem múlik el. Nem zárom ki, hogy egyszer megvalósítom ezt a tervemet. De csak ha felnőtt mind a három gyermekem.

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők. 

– Mi hiányzik Erdélyből?
– Az a fajta szociális kapcsolódás, amit csak ott tapasztaltam. Valahogy közvetlenebbek, áldozatkészebbek az erdélyi magyarok. Kicsit más világ.

– A gyerekeid már itt születtek. Mit kaptak vagy érzékeltek abból, hogy te Erdélyből származol?

– Abban nőttem fel, hogy az élet egy harc, túl kell élnünk. A jóléttel meg kellett tanulnom élni. Ezt akartam átadni a gyerekeimnek, hogy csak éljenek, ne pedig túléljenek. Az élet nem harc.

De arra is nagyon figyeltem, hogy az anyaságot ne az édesanyámtól tanuljam, hanem a gyerekeimtől. Erdélyben ugyanis hiányzik a gyerek csodálata, legalábbis abban az értelemben, hogy ő egy új kis mag, aki folyamatosan fejlődik, és mindennap új és új dolgokat tapasztalhatunk tőle. A gyermekeim anyanyelve egyébként az erdélyi magyar, és ők nagyon büszkék erre.

– Jártok még vissza a szüleidhez Kolozsvárra?
– A szüleimet áthoztam Magyarországra, de itt ugyanúgy együtt lakunk, ahogy ott kint is. Külön háztartásban, mégis közel egymáshoz. Összetartozunk. De a család nagy része Erdélyben maradt.

– Hazamész Erdélybe?
– Igen, hazamegyek, aztán hazajövök Magyarországra. Gazdag vagyok, két hazám is van.

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők. 

Magyarországon a hirtelen szívhalál a vezető halálokok közé tartozik, ráadásul az ilyen esetek többsége közterületen következik be. Országszerte mintegy 1500 defibrillátor érhető el nyilvános helyen, használatukkal 6%-ról akár 74%-ra is növelhetjük a sikeres újraélesztés esélyét, ha időben merünk és tudunk cselekedni. Erre azonban egyelőre jó, ha tízből hárman vállalkoznánk. A mentőalapítvány felmérései szerint félünk tőle, laikusként bonyolultnak érezzük ennek az amúgy könnyen kezelhető eszköznek a használatát.

„Kisfilmünk célja elérni, hogy bátran cselekedjünk. A mentők kiérkezéséig merjük használni a nyilvános helyeken − benzinkutakon, bevásárlóközpontokban, pályaudvarokon − kihelyezett defibrillátorokat, hiszen ezek az eszközök az átlagember számára is könnyen kezelhetők. Egy gépi hang végig egyértelmű utasításokat ad, egyszerűen nem lehet elrontani. Ha Baláéknak sikerült, bármelyikünknek menni fog, ez a kampányunk legfontosabb üzenete” –  mondja dr. Czakler Éva mentőorvos, az OMSZA alelnöke.

A „Ne parázz, sokkolj!” az OMSZA Bala-sorozatának immár harmadik epizódja, az első rész témája szintén a laikus újraélesztés volt. Öt évvel ezelőtt Bala (Csuja Imre) arra tanított meg minket, hogyan mentsünk életet csak a mellkas nyomásával, levegőbefújás nélkül. Több mint másfél milliós nézettsége mellett dokumentált esetek bizonyítják az akkori kampány hatékonyságát, amelynek köszönhetően az edukációs filmben látottak alapján sikerült megmenteni valakinek az életét. A film hatására a mai napig a Bee Gees Stayin’ Alive című slágere jelent sokunknak támpontot a mellkaskompresszió helyes ritmusához.

A sorozat történetei klasszikus mesekincsünkből valók (egy kivételével). Vannak köztük állatmesék, varázs-, táltos- és tündérmesék, legendák, bolondos és csalimesék, és egy külön sorozat Mátyás király mesékből.

„A mesék grafikai megvalósításában központi szerepet kap annak a tájegységnek a jellegzetes motívumkincse, ahonnan a mese felhasznált változata származik. A kalotaszegi, székely, palóc, matyó, dunántúli stb. népművészetre jellemző varrottasokról, szőttesekről, szűrökről, fafaragásokról, festett bútorokról származó minták a háttérelemeket, tárgyi világot, enteriőröket díszítő textúrákban jelennek meg. Az adott tájegység sajátos népi viselete a figurák öltözékében is visszaköszön” – emeli ki  a Filmarchivum ismertetője.

Noha a rajzfilmsorozatot gyerekeknek szánták, a felnőttek között is hamar népszerű lett, hiszen az alapanyagul szolgáló népmesék is minden korosztályhoz szóltak.

A sorozat ötletgazdája Mikulás Ferenc, a Pannónia Filmstúdió kecskeméti műtermének vezetője volt. Az autentikus mesék kiválasztásában a Magyar Tudományos Akadémia néprajzkutató csoportja működött közre, a hagyományos folklórmintázatok tervezéséhez Malonyai Dezső A magyar nép művészete című ötkötetes gyűjteményét használták. A sorozat első rendezője Jankovics Marcell volt.

A Hungarikum Bizottság ülésén Nagy István, agrárminiszter, a testület elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy a Magyar népmesék kiemelkedő nemzeti értékek, kultúránk alapját képezik. A rajzfilmsorozat egyedülálló formában és vizuális elemekkel terjeszti széles körben hazánk hagyományait. A Hungarikumok Gyűjteményébe így jelenleg 76 érték tartozik, míg a Magyar Értéktárban található kiemelkedő nemzeti értékek száma 181-re emelkedett.

A teljes sorozatot itt lehet megnézni>>

Mi számít online zaklatásnak, cyberbullying-nek?

Az UNICEF nemrégiben hozott nyilvánosságra egy nagyon részletes, kutatásokkal és szakértői háttéranyagokkal megtámogatott közleményt a gyermekeinkre leselkedő online zaklatásról.

A kutatásból az az eredmény rajzolódott ki, hogy a gyerekek harmadát zaklatták már valamilyen online felületen.

Az UNICEF munkáját segítő és a programban közreműködő gyerekek személyes tapasztalataiból azonban az is kiderült, hogy az internetes bántalmazás már az egészen fiatal kiskamaszok, a 10–12 éves gyerekek körében is megjelenik. Gyakran a szülők és a pedagógusok nem is tudnak arról, hogy mi zajlik a háttérben, máskor pedig nem találnak megfelelő eszközöket a probléma kezelésére.

Az online zaklatás olyan cselekvéseket takar, amelyek infokommunikációs technológiákat használnak szándékos, ismételt és ellenséges viselkedés kifejezésére. Egyének vagy csoportok követik el. A zaklatók mobilszolgáltatásokat vesznek igénybe, illetőleg internetes oldalakon és csevegőszobákban, valamint SMS-ek küldése útján lépnek kapcsolatba a kiszemelt áldozattal.

A cyberbullying főbb típusai

Flaming („lángháború”): Online vitaszítás dühös és trágár nyelvezet használatával, illetve – sokszor nem az adott témába vágó – támadó jellegű hozzászólások küldése nyilvános fórumra.
Harrassment (támadássorozat): Bántó, igaztalan üzenetek küldése online.
Denigration (befeketítés): Kegyetlen, a hírnév rontására alkalmas pletykák vagy szóbeszéd küldése, kiposztolása, terjesztése valakiről.
Exclusion (kiközösítés): Az online közösség egy tagjának kirekesztése a csoportból.
Impersonation (személyiséglopás): Az elkövető egy másik, létező személy online profiljában jelenik meg, és hírnevének rontására alkalmas üzeneteket küldözget a nevében.
Outing (kibeszélés): titkok, pletykák vagy egyéb személyes információk engedély nélküli megosztása másokkal.
Trickery („trükközés”, becsapás): Személyes adatok megszerzése valakitől csalással, megtévesztéssel, majd ennek az információnak, adatnak a megosztása a közösséggel.
Cyberstalking (online zaklatás): Az áldozat online szokásainak megfigyelése, folyamatos figyelemmel kísérése és támadó jellegű kijátszása.
Cyberthreats (online fenyegetések): Olyan, közvetlen fenyegetések vagy nyugtalanító kijelentések, amelyekből úgy tűnik, hogy a szerző érzelmileg felkavart, és fontolgatja, hogy valaki mást vagy magát bántja, illetőleg öngyilkosságot követ el.
Sexting: A kifejezést olyan helyzetekre használják, amelyekben az elkövető szexuálisan provokatív, és saját maga által készített meztelen vagy félig meztelen képeket vagy nyíltan szexuális tartalmú szöveget küld el online valakinek.

Facebook, Instagram, Snapchat és TikTok

2018-as kutatási adatok szerint Magyarországon a 7–12 éves gyerekek egyötöde regisztrált már közösségi oldalra, és a 10–18 éves gyerekek 23%-a volt érintett valamilyen internetes bántalmazásban.

Ez a szám a valóságban még magasabb lehet, hiszen sokuk fel sem ismeri, hogy cyberbullying áldozata, vagy nem mer, esetleg nincs is kitől segítséget kérnie.

A Z generáció tagjai a Facebook helyett már inkább az Instagramot, a Snapchatet és a TikTokot használják, ahol a kép- és videómegosztás számít az elsődleges funkciónak. Ez pedig kedvező a cyberbullying kialakulásának, hiszen előnytelen, sértő, megalázó képet és videót bárkiről könnyen lehet készíteni, azokat később meg is lehet osztani, majd kommentelni. Az ilyen tartalmak pedig mágnesként vonzzák a névtelenségbe burkolózó trollokat.

A cyberbullying egyik legelső, széles körben ismertté vált példája a kanadai Ghyslain Raza esete. Ghyslain – vagy ahogyan ismertté vált, „Star Wars Kid” – 2002-ben filmet készített magáról, ahogy egy seprűnyéllel hadonászva utánozza a Csillagok háborúja Jedi-lovagjait. A 15 éves, túlsúlyos srác abszurd mozdulataival kétségkívül szórakoztató látványt nyújtott. Így gondolták ezt osztálytársai is, akik a videót megtalálták és feltették az internetre, nem sejtve, hogy tettük milyen nem várt népszerűséget hoz higanymozgású társuk számára. Néhány nap után ugyanis azt vették észre, hogy milliók töltötték le a kiszivárogtatott felvételt. A Star Wars Kid hamarosan internetes mémmé vált, 2004-ben még egy honlap is készült, ahová a videó kreatív módon megszerkesztett változatai kerültek fel. Az oldalt 900 millióan keresték fel két év alatt. Ha szándékosan történik mindez, alighanem a világ egyik legsikeresebb reklámkampányáról beszélnénk, így azonban az egyébként is önértékelési problémákkal küzdő Ghyslain megaláztatásként élte meg, s miatta többször kellett iskolát váltania, végül pszichiátriai segítségre szorult.

Hagyományos zaklatás vs. cyberbullying

Az elektronikus zaklatás érzelmileg megterhelőbb a hagyományosnál, mert sokkal nehezebb elmenekülni előle, sokkal több tanúja van, és az esetek felében kideríthetetlen, kitől is ered.

A virtuális felületeken a zaklatótól nem lehet fizikailag eltávolodni, a bántalmazás nem szűnik meg hétvégén vagy az iskolai szünetben. A kéretlen fotókat, videókat bárki lementheti, és bármikor újra feltöltheti különböző felületekre, a közösségi oldalakon pedig akárhány profil létrehozható, és ezekről újabb és újabb üzeneteket lehet küldeni a kiszemelt áldozatnak. Ráadásul, ha valakit az interneten zaklatnak egy nyilvános felületen, nem lehet pontosan megmondani, hogy hányan látták a fényképet vagy posztot, sokkal több tanúja van, mint a nem internetes bántalmazások esetében. A bántalmazással járó megalázottság érzése sokkal fájdalmasabb lehet a gyereknek, ha még azt sem tudja, pontosan kikhez jutott el.

Kép

Kép: Freepik

A másik fontos tényező, hogy az elektronikus zaklatás a legtöbbször anonim, vagy álnéven történik. A kutatások szerint az ilyen esetek felében nem lehetett kideríteni, hogy kitől eredt a támadás. Ez lehetőséget ad azoknak is, akik egyébként soha nem bonyolódnának bele egy szemtől szembeni konfliktusba.

Milyen jelekre figyeljünk? Szorongás, magány, szétszórtság, önkárosítás…

Az online zaklatás aláássa az önbizalmat, az önértékelést, súlyos esetben a meglévő barátoktól is elszigetel. A magukra maradt gyerekek szorongani kezdenek, a folyamatos stresszhelyzet és az, hogy nem élhetik a megszokott, hétköznapi életüket a zaklatás miatt, kihatással lehet a teljesítményükre. Szétszórttá válnak, nem teljesítenek úgy az iskolában, mint korábban, elszakadnak a korábbi kapcsolataiktól, az is előfordulhat, hogy még a szülőkkel való bizalmi viszony is felbomlik. A feszültség hosszútávon egészségkárosító hatású, mentális, pszichés betegségekkel és valódi fizikai tünetekkel is járhat. A kiskamaszok önkárosító magatartással próbálhatnak meg átlendülni a nehézségeken, magukban keresve a hibát étkezési zavarok alakulhatnak ki náluk, vagdosni kezdhetik magukat.

Mit tehetünk, hogy megvédjük gyermekünket?

Az első és legfontosabb, hogy szülőként tisztában legyünk vele, mi számít zaklatásnak. „Abban a pillanatban online zaklatásnak minősül valami, amennyiben a címzett nem akarja az üzeneteket megkapni, mégis megkapja. Mindegy, hogy kedves vagy durva hangvételű ez az üzenet, ha a címzett nem akarja ezeket látni, és ezt jelzi is a másiknak, a másik viszont továbbra is küldi az üzeneteket, akkor ez már zaklatásnak minősül” – írják a UNICEF szakértői.

Nem megoldás, hogy elvesszük a gyerektől az elektronikai eszközöket, letöröltetjük a közösségi oldalról a profilját, vagy rendszeresen beleolvasunk a levelezésébe.

Ha elszakítjuk a mindenki által használt kapcsolattartási és információszerzési formáktól, csak nagyobb kárt okozunk.

Szülőként elsődleges eszközünk legyen a beszélgetés. Nem a veszekedés és a számonkérés, mert ezekkel csak a bizalmi kapcsolatot romboljuk. Legyünk nyitottak arra, amit gyermekünk szeretne megosztani velünk, hogy azt érezze, bármit elmondhat nekünk, nem lesz része elutasításban.

Készítsük fel a gyereket a veszélyekre! Számtalan módon ad lehetőséget az internet a másik bántására, zaklatásra, megfélemlítésre. A leggyakoribb mód talán a sértő, felzaklató vagy fenyegető üzenetek sorozatos küldése, de sokszor a bántás eszköze lehet a hozzájárulás nélkül hozzáférhetővé tett tartalmak megosztása is. Fontos, hogy a gyerekek is tudják: virtuális térben sincs senkinek joga ilyesmihez velük szemben! És ő sem tehet olyat a világhálón, amit a valós térben nem tenne meg.

Kezeljük az online biztonságot ugyanúgy, mint a fizikai bántalmazást. Magyarázzuk el neki: ahogy senkinek nincs joga megütni őt, úgy az interneten sem zaklathatja senki.

Meg kell értenie, hogy a szavakkal, írással, képekkel történő bántalmazás ugyanolyan, mintha tettlegesen bántalmaznák.

Figyeljünk oda a gyermekünk változásaira! Ha a magatartása megváltozik, romlik a tanulmányi eredménye, magába forduló lesz, alvásproblémái vagy evészavarai lesznek, ezek tünetek. Azt jelzik, hogy baj van, a gyerek valami traumán esett át. Ilyenkor kell szakember segítségét kéni.

Hogyan kezeljük a zaklatást?

A zaklatás bűncselekménynek számít, ezért fontos, hogy ha gyermekünk nem kívánatos üzeneteket, képeket kap, azokat megmutassa nekünk, és mindegyiket mentsük el, hiszen ezek bizonyítékul szolgálnak.

Ha a zaklató nem beazonosítható, akkor rendőrséghez kell fordulni és feljelentést tenni. Minden, hozzájárulás nélkül közzétett fotót, káros vagy illegális tartalmat be kell jelenteni, ezt a biztonsagosinternet.hu bejelentő űrlapján akár névtelenül is megtehetjük.

Semmiképpen se válaszoljunk a zaklatónak: a megfelelő adatok lementését követően tiltsuk le és töröljük az ismerősök köréből! Ha a zaklatás valamelyik közösségi oldalon történt, akkor ott is jelenteni kell a cyberbullying tényét.

Ha tudjuk, hogy ki a zaklató fél – például egy iskolába járó tanuló –, akkor meg lehet keresni az iskolavezetést, és szakember – például mediátor – bevonásával megbeszélni és rendezni a történteket.

Forrás: www.unicef.hu

Minden esetben, amikor elkezdtem valami újat, az olyan érzés volt, mint beleugrani egy fekete szakadékba. Vagy van benne védőháló, vagy nincs. Vagy egy izgalmas csúszda és kaland vár a végén, vagy a zuhanás és a kudarc. Vagy jól döntöttem, vagy nem. És sokszor előfordult, hogy a döntéseim során bizony sérültek kapcsolatok. Diákokkal, kollégákkal, szülőkkel – és saját magammal is. És ilyenkor a szégyen, a kudarcélmény járta át a gondolataimat, sarkukban a dermesztő félelemmel. Hogy többé nem akarom ezt átélni, hogy inkább maradok a klasszikus módszereknél, amik lehet, hogy rosszak, de legalább biztonságosak. Hisz mindenki ezekkel tanít, nem? Hisz én is túléltem az iskolát, nem? Kell a fenének az innováció, ha ezzel jár… Mert van volt diákom, aki nem áll szóba velem, van szülő, aki inkább félrenéz, ha a buszon találkozunk, és van kolléga, aki letiltott a közösségi oldalakon. És ez nehéz. És

nagyon hosszú időbe, sok pálferis előadásba, önsegítő könyvbe és imába tellett, míg rájöttem, hogy mindez teljesen rendben van. Hogy az innovációval együtt jár a kudarc, az újításhoz hozzátartozik a hibázás, és összességében a félelem teljesen egészséges reakció. 

Félni ér. És kudarcot vallani is ér. Mert Michael Jordan, a legeredményesebb kosárlabdasztár is magára zárt ajtó mögött sírt, miután kirúgták a középiskolai kosárcsapatból. És az amerikai hírolvasó is, akit eltávolítottak a munkájából azzal, hogy „nem passzol a televízióba”, nyilván megszenvedte a kudarcot: Oprah Winfrey ma a leghíresebb és legbefolyásosabb női televíziós. Ugyanígy járt Walt Disney, akit azzal bocsátottak el az újságtól, ahol dolgozott, hogy „nincs elég fantáziája és nincsenek eredeti ötletei”. Az Apple cég alapítóját és vezérét pedig saját cégéből rúgták ki – de Steve Jobs mégsem maradt a klasszikus megoldásoknál. És az író, akinek 12 kiadó utasította el a művét azzal, hogy „a könyv cselekménye nem illik az ifjúsági irodalom sorába”? Mégis megjelent a Harry Potter‑sorozat, J. K. Rowlingnak köszönhetően. 
Carol C. Dweck vezette be a „fejlődés fókuszú gondolkodásmód” avagy a „growth mindset” fogalmát. A Stanford Egyetem világhírű professzora a hiedelmeinket vizsgálja, azokat a világra vonatkozó általános elképzeléseinket, amelyek akár tudattalanul is meghatározzák mindennapi viselkedésünket.

Dweck évtizedekig kutatta és elemezte, hogy hogyan lehetséges, hogy egyformán tehetséges egyének közül egyesek kimagasló eredményeket érnek el, mások viszont nem.

Arra az eredményre jutott, hogy az egyén gondolkodásmódja meghatározó szerepet játszik abban, hogy alkalmas lesz-e a benne rejlő képességek kibontakoztatására. Az emberek egy része úgy gondol az intelligenciára, a készségekre és a képességekre, mint velünk született, természetes adottságokra, ők azok, akikre az úgynevezett rögzült fókuszú szemléletmód (fixed mindset) jellemző. Ezzel szemben a fejlődés fókuszú szemléletmód (growth mindset) alapja, hogy az ember alapvető tulajdonságai kellő erőfeszítéssel, tapasztalatok vagy mentorálás által egytől egyig fejleszthetők. 
Kisiskolásokkal végzett kísérleteinek eredménye arra mutat rá, hogy a dicséret módja elképesztően befolyásolja, hogy melyik gondolkodásmód lesz aztán ránk jellemző. Az egyetlen mondatból álló dicséret kétféle lehet: vagy az adottságra jelez vissza („te nagyon ügyes vagy ebben”), vagy az erőfeszítést díjazza („biztosan nagyon keményen dolgoztál”).

Akiket az erőfeszítésükért dicsérnek, konzekvensen örömmel végzik a munkájukat, és a nehezebb feladatokat is bevállalják. Akiket viszont a képességeikért dicsérnek, azok többségében a könnyebb utat választják.

Azaz az „okos” gyerekek nem kockáztatnak. A gondolkodásmód a munkakedvre is hatással van, sőt, a teljesítményre is. A kemény munkáért dicsért diákok átlagosan 30 százalékkal teljesítenek jobban. Az eszükért dicsért gyerekek eredménye viszont 20 százalékot is csökkent ugyanannál a feladatnál. 
Ez a kísérlet gyerekekről szól, de én most szeretnék a tanárokhoz, szülőkhöz szólni. Elképesztő az a munka, amit befektettetek az elmúlt időben abba, hogy hazánk gyermekei tanulhassanak, és hogy az oktatási rendszerünk fejlődhessen! Köszönet érte! Köszönet mindannyiótoknak! Vajon, kedves olvasó, te milyen mondatokat mondasz magadnak? Hogyan dicséred magad?

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. májusi-júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nyugdíjas korod váratlan diagnózissal érkezett: makuladegeneráció. Először a jogosítványodat tetted a fiókba, aztán a regényekről, majd a versekről kellett lemondanod. Már csak azokat a filmeket nézted, amelyeknek ismerted a jeleneteit, a szereplőit. Végül a Képmásból is már csak a beköszöntőt tudtad elolvasni, fél órába is beletelt, nagyítóval, szótagonként összerakva, ahogy az unokáidat tanítottad olvasni.

Maradtak a hangoskönyvek, a rádió. Annyiszor elhatároztam, hogy majd csinálunk a gyerekekkel egy CD-t, amire mindenki felolvassa a kedvenc könyvét. Persze, nem készült el, tudod, milyen nehéz a gyerekeknek programot szervezni… azóta már nincs is CD-író a gépünkön…

Most mégis újra önkéntes, ha nem is olvasó-, de hallgatószerkesztője lehetsz a Képmásnak, Anyu! Hamarosan küldöm neked a Képmást. Mi pedig igyekezhetünk, hogy minél kevesebb nyelvi hibát szúrj ki a szövegekben.

A Képmás számait mostantól regisztráció után a https://erikkancs.hu/ akadálymentesített oldalon is meg lehet vásárolni (látássérülteknek kedvezménnyel), majd egy alkalmazás segítségével meghallgatni. (Ha valakinek ez nehézséget jelent, személyes technikai segítséget is kaphat a +36(30)499-34-77 telefonszámon, vagy a [email protected] email címen.)

A festőművésszel készült videó itt tekinthető meg: