Az Alzheimer és anya – az elveszett emlékek nyomában

Pedig furcsa volt, hogy a lakás különböző pontjaira – ablaküvegre, tükörre, sőt, szekrényajtóra, falra – filccel rövid mondatokat írt: kit kell felhívni, mit kell elintézni. Neveket (a sajátját is), telefonszámokat vagy egyszerűen csak rövid idézeteket. Kiküldte az unokákat a cukrászdába, adott pénzt a süteményre, majd amikor megjöttek, megint odaadta az árát. A fiúk hozták vigyorogva, hogy kétszer fizette ki, én csak legyintettem: a mama mindig ilyen volt. Vendégségben egyszer összefutott feleségem valamelyik unokatestvérével, és bemutatkozott neki. Pedig korábban már találkoztak.

Én csak a fejemet csóváltam, de hát a mamának legendásan rossz a memóriája, ezt mindenki tudja. Öt perccel később újra odalépett az unokatestvérhez. „Azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást.” És megint bemutatkozott.

Mi még mindig azt hittük, hogy személyiségének és az idős kornak ez természetes velejárója. Noha nem számított még igazán öregnek, alig túl a hetvenen. Csak az Alzheimer-kór utolsó fázisára, örökös szorongásainak és alapvető képességeinek elvesztése láttán vált világossá, hogy nagy a baj. Amikor végre elvittük orvoshoz (igazság szerint korábban is próbálkoztunk vele, de nagyon erősen ellenállt; utálta az orvosokat, gyógyszerallergiája miatt került minden egészségügyi intézményt), már előrehaladott stádiumban járt. Aztán leesett az ágyról, eltört a combcsontja. Műtét, felfekvés, tüdőgyulladás, kórház.

Utolsó találkozásunkkor látszott, hogy lelkileg már nincs itt. Nem voltak fájdalmai, arca békésnek tűnt; biztosra vettem, hogy rövidesen elmegy. Szeme, amikor rám nyitotta, nem jelezte, hogy megismerne, csak édesapám láttán rezzent meg.

Amikor már indultunk, utoljára föléje hajoltam, megpusziltam a homlokát, és megkérdeztem: „Megismersz?” Egészen addig nem szólt egyetlen szót sem, ekkor hirtelen kitisztult az arca, és magától értetődően mondta: „Persze.”

Az Alzheimerre való hajlam öröklődik. Bár felfoghatatlan, hová tűnnek agyunkból az emlékek és információk a betegség hatására – igaz, még ennél is felfoghatatlanabb, hogy egyáltalán hol vannak olyankor, amikor elő tudjuk őket hívni –, láttam, hogy a legfontosabb események, nevek, arcok is el tudnak veszni. Azóta feleségem minden alkalommal, ha valamire nem emlékszem, félig viccesen – de azért félig komolyan – megkérdezi: „Megijedjek?” Hevesen tiltakozom, nem, nem, egyszerűen nem figyeltem tegnap, amikor ezt megbeszéltük, egyébként is szórakozott vagyok…

Sógornőm szerint az elme önellenőrzésének egyik módja, hogy száztól kettesével visszafelé kell számolni. Amíg ez megy, addig nincs olyan rettentő nagy baj.

100, 98, 96, 94…