A történet

A „Lekapcsolódás” c. film hősei egyszerű hétköznapi emberek, akik a mindennapi életen túl a kibertérben is aktív szerepet töltenek be, elektronikus lábnyomuk számottevően nagy, mindennapjaik részét képezi az állandó telefonos és online jelenlét. Ám amennyire hasznos, annyira káros is ez az állandó sürgés-forgás, hogy nap mint nap konténernyi információ ömlik rájuk rendszerint kontrollálatlanul, az irányításnak csupán a látszatával. Valós problémáikat, szemtől-szembeni kommunikációs kudarcaikat az internet berkeiben elért sikerekkel palástolják.

Rich Boyd (Jason Bateman) elfoglalt ügyvéd, akinek egyik füle folyamatosan a telefonon lóg, ez alól még a közös családi vacsorák sem kivételek. Feleségével folytatott beszélgetései felszínesek, funkcionálisak, két kamasz gyerekük pedig megfejthetetlen rejtélynek tűnik a számukra. Azt is mondhatnánk, hogy ennek a családnak a négy tagja ötféle nyelvet beszél, nem lehet tudni, hogy a négy falon kívül mi tartja még együtt őket, mert fontos dolgokról beszélni, érzelmeket kifejezni szinte soha nem szoktak.

Mike Dixon (Frank Grillo) nyugalmazott ex-rendőr, aki most magánnyomozóként ered a kiberbűnözők nyomába, miközben özvegy, egyedülálló apaként próbálja kamasz fiát a helyes útra terelgetni. Nap mint nap problémás helyzetekkel találkozik, mondhatni, már a szeme sem rebben egy-egy eset kapcsán, s talán emiatt nem veszi észre, hogy érzelmileg mennyire elhidegültek egymástól a gyermekével. Napjuk másról sem szól, mint a munkáról, a kötelességről és a fegyelmezésről. Nem csoda hát, hogy a fia belekeveredik egy iskolai zaklatás ügyébe, ahol az elkövető szerepét ölti fel. Cindy (Paula Patton) és Derek (Alexander Skarsgård) házassága éppen csak vegetál, mert kisgyermekük elvesztése súlyos falakat emelt közéjük, egymagukban próbálnak meg feldolgozatlan gyászukkal megbirkózni, s miközben az internetes berkekben keresik a feloldozást, egymással szinte már nem is beszélgetnek. Ezeknek az embereknek az élete aztán szép lassan összefonódik az internetes térben megtapasztalt problémáik kapcsán.

Az internet kora

A film kiválóan bemutatja, hogy a virtuális világban sem minden móka és kacagás, hanem számos veszélyforrás leselkedhet ránk, ami az offline térben is következményeket von maga után. A szereplőknek a régi idők embereihez képest sokkal több eszközük van arra, hogy szeretteikkel, barátaikkal rendszeres napi kapcsolatot ápoljanak, mégis ez a hatalmas szabadság és tengernyi kütyü olykor több falat emel az emberek közé, mint ahányat lerombol.

Történetünkben emberi kapcsolatok mennek tönkre, megszűnik az intimitás, függőségek alakulnak ki, és vannak, akik bántalmazás vagy zaklatás áldozataivá válnak.

Az internet a magyar családok életének is szerves részévé vált, 2012-es KSH adat szerint 4,7 milliónál többen rendelkeztek internettel, és 2,5 milliónál többen mobilinternet-előfizetéssel. Valószínűleg ezek a számok az utóbbi években még tovább emelkedtek, amelyben az okostelefonok elterjedése is hatalmas szerepet játszik. Ez mindenképpen pozitív jelenség, hiszen az internet számos jó dologra használható, többek között kapcsolattartásra, ügyintézésre, oktatásra, ismeretterjesztésre és a munkánk végzésére is. Ugyanakkor érdemes tisztában lenni a biztonságos internetezés alapelveivel.

A digitális szakadék is szerepet játszhat abban, hogy a szülők gyakran nem tudják gyermeküket segíteni ebben. A 11-16 éves gyerekek mintegy fele úgy gondolja, hogy jobban ért az internethez, mint a szülei, de ez nem jelenti azt, hogy azzal is tisztában vannak, miként használják biztonságosan az így kitárulkozó világot, amelyben számos veszélyforrás is leselkedhet rájuk. Bár a szülők 61 százaléka gondolja úgy, hogy nyomon követi gyermeke internethasználatát, ugyanezen szülők gyerekeinek mindössze 38 százaléka állította azt, hogy a szülője képben van azt illetően, hogy mit csinál pontosan a neten. Sőt, a szülők mintegy harmada nincs tisztában azzal sem, hogy a gyermeke a rokonoknál vagy a barátoknál gépezik.

Gyerekek az interneten

2014-ben az Egészségügyi Világszervezettel együttműködésben lezajlott az iskoláskorú gyermekek egészségmagatartását vizsgáló, átfogó HBSC-kutatás. Ennek eredménye szerint a magyar diákok életében a számítógép előtt töltött idő központi jelentőséggel bír. Minden második 5–11. évfolyamos diák használja napi legalább két órában az internetet nem játékcélra (internet, email, chat, házi feladat), míg a hétvégéken ez a szám 63,5 százalékra emelkedik.

A 2010-ben lefolytatott EuKids Online vizsgálat is hasonló eredményre jutott: a 9–16 éves gyerekek 60 százaléka napi szinten, míg 35 százalékuk heti néhány alkalommal kapcsolódik a világhálóra. A gyerekek legkedveltebb tevékenysége a különböző videók nézése, de sokan használják az internetet a házi feladataik megoldásához is. A 9–16 évesek 66 százalékának van közösségi oldalon profilja, akiknek mintegy a fele teljesen nyilvános beállításokat használ, így bárki hozzáférhet a megosztott adataikhoz. A gyerekek arról számoltak be, hogy átlagosan 9 éves koruktól egyedül, önállóan gépeznek, és 15–16 évesen nő meg azok száma, akik önállóan, felügyelet nélkül használható, saját asztali gépet kapnak. Ugyanakkor az okostelefonok terjedésével valószínűleg a szobájába elvonulva netező gyerekek száma folyamatosan növekszik.

Kép

Részlet a Lekapcsolódás c. filmből

Szülőként fontos feladatunk, hogy gyermekeinket megtanítsuk a virtuális világban is biztonságosan tájékozódni. A szakemberek szerint a teljes tiltás az egyik legrosszabb választás, hiszen a tiltott gyümölcs még vonzóbbá válik, s a gyerekek valószínűleg megtalálják a módját, hogy használják az internetet, ám a mi útmutatásunk és tanácsaink nélkül. Sokkal jobban járunk, ha közösen, együttműködve hozzuk meg azokat a szabályokat, amelyek a szülő által kontrollált biztonságos internethasználathoz vezetnek: internetezés együtt, megvitatás, beszélgetés, szűrőprogramok használata, bizonyos oldalak korlátozása.

Cyberbullying – az internetes bántalmazók karmaiban

A film egyik legmegrázóbb momentuma, amikor nézőként szembesülünk a kortárs cyberbullying (internetes bántalmazás/elektronikus zaklatás) történéseit és következményeit bemutató képsorokkal. Az online térben történő bántalmazásnak számos formája van, ilyen lehet a bántó üzenetek küldése, a rosszindulatú pletykák terjesztése, a megszégyenítő képek vagy videók megosztása, a hamis profilok felbukkanása, esetleg az online közösségekből való kirekesztés is.

A fent idézett HBSC-vizsgálat eredménye szerint a magyar fiatalok ötöde számolt be arról, hogy voltak már kellemetlen tapasztalatai az online térben, kaptak bántó üzeneteket, vagy tettek fel róluk kínos képeket az internetre. A szakértők véleménye szerint az internetes bántalmazásnak sokkal kiterjedtebb következményei lehetnek, mint az iskolában történő zaklatásnak. Ennek okai között szerepel, hogy az áldozat nem menekülhet, az online térben bármikor utolérhetik zaklatói, akár az iskola kapuin kívül is. Emellett az online bántalmazás gyakran nagy nyilvánosságot kap, az egész világ számára elérhetőek a megszégyenítő sorok, állítások, képek, amivel rendkívül nehéz érzelmileg megbirkózni.

A bántalmazókat az anonimitás látszata vakmerőséggel ruházza fel, illetve mivel nem szembesülnek (azonnal) a tettük következményével, nem éreznek bűntudatot, így sokkal durvább zaklatásokba mennek bele.

Domonkos Katalin az Alkalmazott Pszichológiában megjelent tanulmányában, amelyben a cyberbullyinggal kapcsolatos szakirodalmak eredményeit foglalja össze, leírja, hogy az offline kortárs bántalmazás előfordulása magasabb, mint az online bántalmazásé, de az esetek átfedést mutatnak, így az iskolában bántalmazó gyerekek egy része online elkövető is, míg az áldozatok a virtuális világban is nagyobb valószínűséggel érintettek.

Lelki védelem

Szülőként a fentebb leírt intézkedések mellett arra is kell figyelnünk, hogy milyen értékek mentén, hogyan neveljük a gyermekünket.

Barbara Coloroso, akinek a „Zaklatók, áldozatok, szemlélők: az iskolai erőszak” c. könyve sokat segíthet a kortárs bántalmazás megértésében és a kiutak megtalálásában, leírja, hogy milyen családmodell az, ami segít mások iránt érzékeny, önmagáért kiálló gyermeket nevelni.

Elméletében háromféle családot különít el: a téglafal (autoriter, tekintélyelvű), valamint a medúza (engedékeny, szabadjára engedő) családtípusok helyett az úgynevezett gerinces (demokratikus) családok megtartó szerepére hívja fel a figyelmet, mivel ezek a családok képesek leginkább saját magukért felelősséget vállaló, másokkal törődő felnőtteket nevelni. Könyvében részletesen bemutatja ezen családok működését, itt csupán néhányat emelnék ki ezek közül.

A gerinces/demokratikus családok:

• erős támogató hálóval veszik körbe a gyermeket
• a gyerekek érzik, hogy a szüleik tisztelik őket, és elfogadják az érzéseiket
• a családtagok meghallgatják és elfogadják egymás véleményét, ezáltal modellálva a demokrácia működését
• a hibákra mint fejlődési lehetőségekre tekintenek
• megtanítják a gyerekeket önállóan gondolkozni, hogy saját maguk találják meg a megoldásokat a kialakult problémákra
• egyszerű és világos, de rugalmas szabályokat alakítanak ki, amelyeket a szülők következetesen képviselnek, és a felelőtlen viselkedést természetes és logikus következmények követik
• a szeretetet nem kötik feltételekhez, gyakori az ölelés, a mosoly és a humor a családban
• a szülők és a család példát mutatnak abban, hogy miként lehet jól együttműködni.

Szerencsés esetben az iskola is magévá tudja tenni ezt a szemléletet, és olyan biztonságos légkört teremt, ahol a gyerekeknek lehetőségük van érzésekről beszélni, véleményeket megosztani. Fontos, hogy a bántalmazással kapcsolatosan a diákok egyértelmű szabályokkal találkozzanak, az iskolának legyen kidolgozott eljárásrendje az ilyen esetek kezelésére, és hibázás esetén a kemény büntetés helyett segítsenek a gyerekeknek abban, hogy miként tudják a társaikkal együttműködve helyrehozni, jóvátenni, amit elrontottak.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– A beszélgetésre készülve József Attila: Nem én kiáltok! című versének részlete jutott eszembe: „Hiába fürösztöd önmagadban / Csak másban moshatod meg arcodat.” Úgy érzem, ez a két verssor lehetne akár a mottód is.
– Nagyon jól megfogtad a lényeget! Ez egy szép versidézet, József Attilát egyébként is nagyon szeretem. Sok igazság van rám nézve ebben a versben. Több interjúban elmondtam már, hogy hosszú, nehéz út van mögöttem. Az emberek a közösségi médiában és a sajtóban egy élettel, energiával teli mosolygós nőt látnak, aki megváltja – ha nem is a világot, de – gyerekek tucatjait. Ám a felszabadult arc mögött egy nagyon hosszú, rögökkel teli utat megjárt ember is van.

– Mire gondolsz pontosan?
– Romániában, a Partiumban születtem, és 26 éves koromig ott is éltem. Ceauşescu Romániája meghatározta a kisebbségi létemet. Ahhoz, hogy le tudjak érettségizni, választhattam, hogy lakatos vagy hegesztő leszek. Egy meghatározott életpálya volt tehát előttem, amit nem volt könnyű elfogadnom. Emellett változó anyagi körülmények között éltünk, és bizony szép számban értek bennünket családi tragédiák is. Újságíróként dolgoztam a megyei lapnál, aztán a Szatmári Friss Újsághoz kerültem, ahol nagyinterjúkat írtam arról a kérdéskörről, hogy kisebbségiként mit érdemes tenni: menni vagy maradni. Ha hiszed, ha nem, én voltam az egyik élharcosa annak, hogy nekünk magyaroknak bizony a szülőföldön kell maradnunk! De az élet másképp alakult: huszonnégy éves koromban autóbalesetben meghalt a nálam két évvel idősebb nővérem. Halálának feldolgozása nagyon megviselt – Németországból egyedül hoztam haza utolsó útjára. Ám a Jóisten akkor is megsegített; jobb kezemben volt egy vonatjegy Budapestre, ahol várt egy fiú, a másikban pedig egy orvosi beutaló, ami a sikertelen gyászfeldolgozás kezelésére szolgált volna. Én a jobb kezemet választottam, és felültem a vonatra...

– És azóta is budapesti vagy…
– Nem egészen… Ahogy gyökeret eresztettem volna Budapesten, a diplomata férjemet kihelyezték Londonba, ahová természetesen én is vele tartottam. Ez idő alatt született két gyerekünk. 

– Mikor kezdtél el futni?
– Egy életmódváltó program részeként vágtam neki ennek a sportnak 39 évesen. Abban az időben már három éve az Egészségügyért Felelős Államtitkárság kommunikációs vezetőjeként dolgoztam. Soha nem voltam elhízva, cigarettához sem nyúltam soha, így nem egy teljes életmódváltást kellett végrehajtanom.

Valójában az, hogy elkezdtem ezt a sportot, egy olyan betegség menekülési útvonala volt, amelyet soha nem tudtak diagnosztizálni. Végül a huszonhatodik orvos, aki nem mellesleg ultrafutó volt, azt mondta: fogalma sincs, mitől gyógyulhatok meg, de ha elkezdek intenzíven futni, azzal semmiképp nem ártok magamnak.

Erre egyből azt feleltem, hogy ennek én nem hiszem, hogy nekivágok, hiszen nem vagyok bolond! Aztán hosszú hónapok után eljutottam a félmaratonig, majd két-három évvel később jött az első maratoni célkitűzés (nevet...).

– És hogy jutott eszedbe jótékonysági futásokat szervezni?
– A futástól az már csak egy lépés volt. Az első félmaratonommal a Bátor Tábor számára gyűjtöttem, de közben feltettem magamnak a kérdést: miért nem szervezek én is jótékonysági futásokat? Az első jótékonysági futás egy 5 nap 500 km-es táv volt, Dévától indítottuk, és meg sem álltunk egészen Budapestig. A rendezvénybe több mint tíz városban lehetett becsatlakozni, és az öt napig tartó futás előtt és alatt végig lehetett adományt felajánlani Böjte Csaba „gyermekeinek”. A dévai gyerekekkel együtt rajtoltunk, és velük együtt is értünk célba Budapesten. Összesen ötmillió forint gyűlt össze! Aztán később a kárpátaljai Irgalmas Szamaritánus Gyermekotthon megsegítéséért indított futás következett – ez a helyszín meghatározta az elmúlt három évben a jótékonysági eseményeinket. De volt olyan is, hogy egyik hazai gyermekotthontól a másikig 29 órán át futottunk, és azokon a helyszíneken, ahonnan elrajtoltunk, valamint ahová befutottunk, élménynapot szerveztünk az árváknak. Később több magyarországi gyermekotthon számára nyújtottam segítséget.

Kép

– A kezdeményezéshez már a legelején neves közéleti személyiségek csatlakoztak. Hogyan sikerült megnyerned őket az ügyednek?
– Öt évvel ezelőtt Herczegh Anita, a köztársasági elnök felesége elvállalta a fővédnökséget. Én kértem fel őt; a privát e-mailemről írtam neki egy levelet, amiben benne volt, hogy Böjte Csaba atya gyerekeinek szeretnék adományokat gyűjteni. Csaba atyának pedig annyit mondtam a telefonba, hogy el szeretnék futni Budapesttől Déváig. Szinte biztos, hogy azt gondolhatta: „Még hogy valaki 500 km-t fusson azért, hogy ideérjen hozzám! Na, ez a nő sem egészen komplett!” – így leült velem és megbeszéltük a részleteket. Anita asszonynak pedig csatoltam a telefonomon rögzített Böjte Csaba-üzenetet, amelyben támogatásáról biztosított. Később, a jótékonysági futás során Herczegh Anita eljött a határhoz, és vért is adott. A második alkalommal, amikor a nagydobronyi árváknak gyűjtöttünk, Herczegh Anita akkor is rögtön igent mondott a felkérésemre. Aztán egyik program hozta magával a másikat.

– Én még csupán a háztömböket kerülgetve kocogok, messze még a több száz kilométer. Hogy lehet lefutni egyszerre ekkora távot?
– Amikor futóversenyt szervezek, nem futok soha teljes távot, mert úgy vagyok vele, hogy az ember vagy fut, vagy futást szervez. Ha éppen egy 500 km-es futás van terítéken, akkor abból lefutok mondjuk 100 kilométert. Aztán meg csak nézem, ahogy futnak, és közben intézem a szervezési feladatokat, a sajtót, a szállást, a vacsorát…

– Te mikor és hogyan futsz egyébként?
– A futás számomra egy meditáció: egyedül szeretek futni, az csak az én időm, mivel minden más időmet másoknak adom. Olyankor magammal vagyok, és azzal, aki teremtett. Ha az ember egy hosszabb távot fut, olyankor jönnek ezek az „őrült ötletek” (nevet). Ugyanis tisztában vagyok vele, hogy nem normális dolog egy 500 km-es futást szervezni fel a Vereckei-hágóra! De mégis jönnek ezek a gondolatok futás közben... Olyankor megáll az ember, lenyújt, majd visszatér a valóságba, és rájön, hogy milyen jó, hogy az előző eszmefuttatását senki nem hallotta, hiszen teljes badarság volt! Majd másnap elmegy megint futni, és újból jönnek a „hülye gondolatok”, és akkor már lassan összeáll a kép. Ilyenkor gyorsan küld egy üzenetet valamelyik ultrafutónak, hogy „na, megcsináljuk?”  És amikor ő visszaír, hogy „naná, persze!”, akkor már nincs visszaút! Majd meglátom, hogy közben visszajelzett egy másik ember, aki az anyagi támogatásáról biztosít. Akkor azzal már a szponzorunk is megvan!

A cél pedig mindig adott: hogy segítsünk másokon. Ez a cselekvő szeretet. Én ebben hiszek, engem ez mozgat, volt is egy olyan futásunk, amelynek az volt a szlogenje, hogy „Mozgasd meg a lelked!”

– Jól sejtem, hogy csakis ennek a sok pozitív történésnek köszönhetően lehet ekkora felelősséggel járó munkát elvégezni?
– El kell áruljam, számomra akkor teljes a feltöltődés, ha a futásban benne van a határon túli magyar szál is. Emiatt még kritikák is értek ismeretlen emberektől, akik a közösségi médiában tették fel a kérdést, hogy miért nem az anyagországi gyermekeken segítek. Nem volt könnyű megértetni velük, hogy minden jótékonysági eseményt önkéntes munkában végzek, mellette pedig van főállásom. Igaz, jelenleg csak egy, de egy évvel ezelőtt egyszerre három helyen is dolgoztam.. Próbáltam megértetni velük, hogy ha már önkéntes munkában dolgozom, én szeretném eldönteni, hogy kinek segítek. Egyébként pedig az a jó hírem, hogy mellettem még pont tízmillió magyar van, aki tud segíteni másokon. Tehát nem vagyok egyedül, az a jó!

– Nyilván nem egyedül csinálsz minden munkát. Mesélj a csapatodról!
– Jórészt egyedül végzem a munkát, mert az én lelkesedésem az, ami mozgatja ezt az ügyet. A jótékonysági futásnál nagyon jó csapat alakult ki, ehhez tartoznak a felkért ultrafutók is. Annyi jó ember van, hogy hihetetlen, és ezek mind találkoznak ezeken az eseményeken! Egy-egy feladatra megbízok néha-néha valakit, de nincs mögöttem hálózat. A munka rendezvényszervezési fázisánál egy segítőm van, aki a teendőit nem önkéntes munkában végzi. Ő intézi többek között a területfoglalásokat, engedélyeztetéseket, a pólórendeléseket. A jótékonysági gyűjtéseket pedig teljesen egyedül csinálom. Mindenki azt hiszi, hogy van egy kamionom! Még saját kocsim sincs, nemhogy kamionom! A garázsunkban tároljuk átadás előtt az összes adományt.

– Már hat év telt el az első jótékonysági futás óta. Mi változott benned?
– Azóta az egész életem megváltozott. Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért segítek másokon. Már a kérdést sem értem, hiszen számomra ez evidens. Mégis ezt kérdezik, hogy a szabad hétvégén miért nem welness-ezek, ahelyett, hogy árvaházba megyek. Ami nem egy wellnesshétvége, hanem egy kemény lelki tábor. Nekünk otthon ez volt a normális, a miénk mindig egy „nyitott ház” volt. Korábban a játszótéren odaadtam a gyerekem játékát egy másik gyereknek, most pedig már egy aktív, kiteljesedett segítséget végzek. Mindig azt mondom, hogy szerettem volna az összes éhező afrikai gyereket megmenteni, a delfineket megvédeni, és megállítani az esőerdők kiirtását. De egy idő után be kellett látnom, hogy ezeket nem tudom végrehajtani. Most jutottam el oda, hogy el tudtam fogadni, hogy addig tudok segíteni, ameddig a kezem elér. Tavaly kimentünk Ed Sheeran koncertjére a Szigetre, mert a gyerekemmel ezt kaptuk ajándékba a férjemtől – 60 ezer ember volt kint aznap. Tudtam, hogy elromlott a nagydobronyi árvaház kazánja, így másnap kiposztoltam, hogy ha egyénenként száz forinttal számolunk, akkor 60 ezer ember anyagi segítsége hiányzik a kazánhoz – pont annyi emberé, amennyien jelen voltak a koncerten. Kilencmillió forint gyűlt össze! Az a leghatalmasabb ebben az egészben, hogy az emberek elhiszik, hogy tényleg kazánra gyűjtök! Nekem pedig meg kellett tanulni kezelni ezt a bizalmi viszonyt. Ezt próbálom átadni a gyerekeimnek is.

– És milyen hatása van?
– Mondok egy példát! A tizenhét éves lányom tavaly készített egy plakátot a két évvel ezelőtti, árvaházban fotózott fényképekből. Ahol csak járt, hirdette, hogy adományt gyűjt a gyerekek számára. A végén annyi hozzájárulás gyűlt össze, hogy alig tudtuk kivinni a gyerekeknek.

Mindenki képes segíteni, aki észreveszi, hogy rajta kívül mások is élnek a világon.

Kép

– A családod hogy fogadta el, hogy szabadidődben is ilyen sokat dolgozol?
– Nem volt egyszerű menet. Ez a beszélgetés még korábban játszódott le az egyik kárpátaljai utam előtt:  

– Anya, mikor jössz haza?
– Vasárnap, kicsim.
– Anya, lehet, hogy vasárnap te hazajössz, de lélekben mikor jössz haza?

Akkor és ott rádöbbentem, amit addig nem tudtam magamnak megfogalmazni. Bementem egy bevásárlóközpontba, de azonnal ki kellett mennem. Ilyenkor két valóság találkozik; akkor tudtam, hogy még nem tértem vissza igazán. Azóta azt is tudom, hogy lélekben már sosem leszek olyan, mint azelőtt. A lányaimnak ezt el kellett fogadniuk, és ma már jönnek velem. Hosszú folyamat volt, míg megtanultam, hogy a saját lányaimat ne büntessem azért, mert nem egy, hanem két cipőjük van. De azt is meg kellett tanulnom, hogy ne kérjem számon rajtuk, ha be akarnak ülni a barátnőjükkel kávézni. Ne szegezzem neki a kérdést, hogy „te úgy akarsz beülni 500 Ft-ért kávézni, hogy a másik gyereknek nincs mit ennie?” Megengedem neki, de mindig hozzáteszem azt is, hogy gondoljon arra, hogy másoknak sokkal rosszabb helyzete van, mint neki, örüljön annak, amit neki ad az élet. Ez a tanulás részemről nagyon nehéz folyamat volt.

– A koronavírus-járvány az idei jótékonysági futást is felülírta. Szeptemberben a délvidéki Muzslyán működő Emmausz fiúkollégium lakói számára gyűjtöttetek sporteszközöket. Mi lett volna az eredeti elképzelés?
– Idén, a nemzeti összetartozás évében, június 4-én értünk volna célba a délvidéki Muzslyán lévő fiúkollégiumba egy Kárpát-medencei gyermektalálkozó keretében. Már láttam magam előtt, hogy a magyar zászlót lobogtatva együtt futunk be azokkal a gyermekekkel, akikhez eddig elfutottunk. Ott lettek volna a kárpátaljai, erdélyi, felvidéki és a horvátországi magyarok is. De semmi nem volt biztos, mindig mindent át kellett szervezni. A járvány első hulláma miatt áttettük őszre a rendezvényt, és el kellett fogadnom, hogy csak a röszkei határig tarthat, mindenféle célba érkezés nélkül. Aztán beütött a második hullám, és több közreműködőm kénytelen volt lemondani a részvételét; volt, aki karanténba került, volt, aki beteg lett, megint másnak pedig a bokája törött ki. Akkor elgondolkodtam: valóban kell ez nekem? Majd fél órával később jött egy üzenet egy teljesen idegen embertől, aki azt írta, hogy azt szeretné, ha a lánya olyan lenne, mint amilyen én vagyok. Mert – ahogy fogalmazott –, olyan kevés ember van, aki másokon segít.

Nos, ilyenkor az ember elszégyelli magát! Mert én nem csinálok semmi olyat, amit itt, ahol ülünk, bárki ne tudna megcsinálni! Nincs varázspálcám, amivel a sebeket be tudnám gyógyítani. Csak azt teszem, amire bárki képes lenne.

Nem érzem magamat méltónak arra, hogy példakép legyek. De akkor elgondolkodtam, hogy tényleg most akarom feladni? Hiszen ez az apuka a lányának éppen arról mesél, hogy ő is ilyen lehet. Valahonnan tehát mindig jön egy megerősítés idegen emberektől. 

– A beszélgetésünk alatt végig azon gondolkodom, hogy lehet bírni ezt az iramot...
– Nagyon jól érzem magam a bőrömben 46 évesen is! Minden nőtársamnak azt tudom mondani, hogy nem kizárólag 20 évesen szép az élet! Tele van az élet lehetőségekkel, én még most az iskolapadba is beülök.

Most érzem azt, hogy egyensúlyban van a munka, a család és az önkéntesség.

Újságírást, politikai kommunikációt végeztem, de idén nyáron felvettek a Károli Gáspár Református Egyetem mentálhigiénés segítő szakára, így beülök az iskolapadba is, és alaposan kitanulom ezt a szakmát, hogy utána még jobban tudjak segíteni a gyerekeken.

– Hánykor kelsz?
– Hajnali öt után nem sokkal. Akkor elkezdek háromféle ételt készíteni, mert nálunk mindenki másra érzékeny. A nagylányom már 18 éves, de mégis olyan jó felkelni és főzni neki. Ez nem számít feladatnak, hiszen azt fogja egész nap enni, amit akkor reggel elkészítek neki. Jó dolog másokról gondoskodni.

– És mellette még sportolsz is... Mennyit futsz egy nap?
– Változó, de általában hetente négyszer elmegyek futni, így összesen 50 kilométer azért elő szokott fordulni egy héten. Ha pedig van egy cél, akkor ahhoz mindig van edzéstervem. 

– Mi a következő állomás?
– Sajnos azt még nem árulhatom el, de már megvan a következő célunk. Egyébként amikor vége egy-egy jótékonysági futásnak, mindig azt mondom, hogy ez volt az utolsó, soha többet nem szervezek semmit! De akik ismernek, tudják, hogy ez azért nem egészen így van! Az elmúlt években megtanultam, hogy ha menet közben nincs meg a következő cél, akkor amikor vége van az aktuális eseménynek, olyan üresség keletkezik bennem, amit bizony nagyon nehéz elviselni. Annyit mondhatok, hogy a következő nagyon kemény lesz. Egy hét szabadság nem lesz hozzá elég, maradjunk annyiban! (nevet…)

– Meddig leszel képes végezni ezt a küldetést?
– Ameddig lelkesedéssel tölt el – lélek nélkül nem érdemes. Csak azért, hogy benne legyek a tévében, biztosan nem fogom csinálni. De most már megyek főzni!

Krízis vagy küldetés? 

„Kisgyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond” – szeretjük egymást a serdülőkor rémségeivel ijesztgetni. Bevallom, számomra az egyik legélvezetesebb időtöltés kamaszokkal beszélgetni, bár nem egyszerű feladat szót érteni velük. Ám ha bizalmukba fogadnak, vadregényes világba csöppenhetünk. Hol sziklákat mászva, meredélyeken leereszkedve vezet utunk, hol csörgedező források mentén érkezünk meg a gyógyvizekhez. Amennyiben viszont a kamaszkort problémának látjuk, úgy kilátástalan utazásba kezdünk ismeretlen vidéken. 

Tekintsük izgalmas kihívásnak a beszélgetést, így csodás kalandokban lehet részünk! 

Leljünk rá az optimális távolságra! 

Serdülőkkel élve tapasztalhatjuk lassú, de biztos, vagy éppen tragikus hirtelenséggel bekövetkező érzelmi és fizikai eltávolodásukat. Előbbi könnyebben elviselhető, így érdemes erre gyúrnunk már jóval korábban. Ha kisgyermekünk számára életkorának megfelelő önállóságot biztosítunk, azzal hozzászoktatjuk magunkat a majdani leválás elviseléséhez. Másrészt a túlságosan közeli kapcsolatoknak csak durva szakítással vethet véget a fiatal. Erre leginkább akkor kerül sor, amikor a szülő saját szükségleteinek kielégítésére használja gyermekét, aki kénytelen radikális módszereket alkalmazva kilépni a számára szorongató viszonyból. Rosszabb esetben nem tud leválni a szülőről, függő helyzetben marad, és elakadva ebben a fejlődési fázisban, nem képes megvalósítani életfeladatait. 

Hagyjuk a saját útját járni! 

Tekintélyválságban 

A szülők számára nehézséget okozhat, amikor a kamasz gondolkodási folyamatainak érésével megkérdőjelezi a felnőttek korábban szentírásnak tekintett véleményét, szabályait, utasításait. Az egykor olajozottan működő mindennapokat állandó kötözködések akasztják meg, és ha nem szeretnénk végeláthatatlan veszekedésekbe bonyolódni, meggyőző magyarázatokkal kell előrukkolnunk. A szülői tekintély szertefoszlik, helyette beköszönt az alkudozások kora. A szabályok átgondolása, és közös újraalkotása nem várathat magára, döntéseinket az új, partneri viszony jegyében hozhatjuk meg. A merevség, gőg és hajthatatlanság rossz tanácsadók. 

Az új szabályok legyenek betarthatóak, rugalmasak, és álljunk készen gyakori módosító indítványok fogadására! 

Vitázzunk bátran! 

Komoly küzdelmet jelenthet számunkra, amikor tulajdon vérünk tagadja meg az általunk képviselt elveket. A világ működéséről, az emberi kapcsolatokról alkotott hiedelmeink kétségbe vonását támadásnak, akár árulásnak is megélhetjük. Pedig a serdülő egyik életfeladata lebontani, majd elemeiből újjáépíteni saját magát. Ezzel alapozza meg önálló, felnőtt énjét, aki képes döntéseket hozni, és felelősséget vállalni tetteiért. Tartsunk ki józanul saját értékrendünk mellett, de engedjük meg a kérdéseket, bírálatot és kritikát! Akár érvelési technikánk csiszolására is felhasználhatjuk ezeket az alkalmakat. 

Roppant szórakoztató, és egyben tanulságos serdülőkkel vitatkozni, ne hagyjuk ki! 

Mérlegeljünk! 

Kamaszokkal egyezkedve hasznos módszernek bizonyul a jogok, illetve felelősségek párhuzamos felvázolása. Legtöbbször kétkarú mérleghez hasonlítjuk a felnőtt létet, amelynek egyik serpenyőjébe kerülnek az elvárható jogkörök, míg a másikba a kötelességek. Így, ha valaki elég felnőtt ahhoz, hogy az idejét maga szervezze, akkor ennek következményeit is vállalnia kell. Vagyis az éjszakai kimaradás joga nem ment fel a másnapi házimunka vagy tanulás alól. 

A felelősségteljes élethez fontos egyensúlyban maradni, vagyis a lehetőségek növekedésével az elvégzendő feladatok is megszaporodnak. 

Önállóság online és I.R.L. 

Jó esetben kamaszkorra gyermekünk önálló saját maga ellátásában, tevékenysége szervezésében, és önértékelése kellően erős a nemet mondáshoz. Ha idáig eljutottunk, akkor a keretek lazítása, illetve folyamatos ellenőrzése mellett kezébe adhatjuk az irányítást saját élete felett mind a virtuális, mind a való világban. Ehhez azonban lényeges kezdettől jelen lennünk internetes kóborlásai során, ahogy első lépései megtételénél. Ahogy személyesen találkozunk barátaival, fontos megismernünk netes kapcsolatait is. Elkísérjük a boltba cipőt venni? Akkor ugyanígy figyeljünk rá, mit üzletel a világhálón! Utánajárunk, milyen filmre ülnek be a haverokkal? Ellenőrizzük azt is, otthon mit néz a YouTube-on! Ha időre kell hazajönnie a randevúról, akkor ne cseteljen hajnalig utána! 

Biztosítsuk a megfelelően rugalmas kereteket on- és offline, amelyekhez igazodhat, így egyszerre biztonságban, mégis szabadnak érezheti magát! 

Engedd önállóvá válni! 
Légy együttérző! 
Engedd felelősséget vállalni! 
Ne kritizáld! 
Gondoljátok át közösen a szabályokat! 
Engedd vitázni! 
Dönthessen a saját hatókörében! 
Élhesse melletted az életét! 
Segítsd felnőni!   

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Már ezernél is több pszichológus állt ki a Meseország mindenkié című könyv mellett és határolódott el Bagdy Emőke kijelentésétől” – olvasom az újságban. Sokan állítják, hogy ez a könyv túl sok figyelmet kap, és valójában nem több egy gumicsontnál, aminek a rágása közben nem figyelünk oda az igazán fontos dolgokra. Amikor egy kiadvány frontvonallá válik, és az egész társadalmat kettéosztja, az már rég nem az olvasásról szól, hanem ideológiai kérdéssé válik, és az ideológiai kérdések nagyon is fontosak.

Az LMBTQ-témára is érzékenyítő mesekönyvről érdemes vitákat folytatni, hiszen a kérdés arról szól, hogy a gyerekeket, akiknek az olvasmányélményeiről a szülők és a pedagógusok döntenek, mikor és milyen formában tájékoztatjuk a különböző nemi identitásokról és szexuális orientációkról.

Az ellenvélemények zöme nem azt mondja, hogy aki elolvassa a meséket, az egy varázsütésre a saját neméhez kezd vonzódni, hanem amellett állnak ki, hogy nem mesekönyvvel és nem kisgyereket kell érzékenyíteni ebben a témában.

Ki mennyire szakember?

A pszichológusok véleménye is megoszlik, és mivel ez nem egy olyan kérdés, mint az, hogy az égetett mész és víz reakciójakor keletkezik-e kalcium hidroxid vagy sem, érthető, hogy a szakértők egymásnak ellentmondó véleményüket igyekeznek igazukként védeni ebben a nehezen kutatható témakörben. Az aláírók listája tényleg meggyőző benyomást kelt, mindenkinek ott a neve, jó esetben a szakterülete és az is, hogy melyik intézetnél dolgozik. Kétségtelen, hogy vannak köztük olyanok, akikre rákeresve kiderül, hogy rendelkeznek szakmai háttérrel, és szívesen meg is néznék egy olyan vitát, ahol Bagdy Emőke véleményével szemben érvelnek. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ki ellenőrzi az aláírók hátterét, és ki számít pszichológusnak? Aki megkapta a BA diplomáját, vagy elment mesterre, esetleg PHD-hallgató, vagy több évtizedes szakmai tapasztalata van? Gyakorlatilag bárki aláírhatja, még azt sem tudják ellenőrizni, hogy valóban pszichológus-e az illető, vagy csak egy elsőéves bölcsészhallgató.

Nemrég készítettem interjút Bagdy Emőkével, hosszan beszélgettünk arról, hogy nincs Magyarországon Pszichológus Kamara, nincs tisztázva, hogy ki tarthatja magát pszichológusnak, nincs nyilvántartás, nincs semmilyen hivatkozási alap, ami alapján tudhatjuk, hogy ki nevezheti magát szakértőnek.

Felvetődik persze még a szakmaiságon kívül is néhány gyakorlatias kérdés. Mégis hogyan olvashatta el már most 1000 pszichológus ezt a könyvet – ráadásul egy részük külföldön írt alá –, hogy szakértői alapon eldönthessék: ezek a szövegek alkalmasak nyelvezetükben és történeteikben a gyerekek érzékenyítésére? Talán mindannyian online változatot kértek és kaptak a kiadótól?

Vagy ez az aláírás csak ideológiai és szakmai tüntetés a Bagdy Emőke által képviselt értékrend ellen, és szó sincs gyerekeink érdekeiről?

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a társadalomban ha valamit sokan mondanak, azt az emberek igaznak gondolják. Ha szétlájkolják a cikket, akkor minőségi, ha ötszáz szexpartnere van valakinek, az menő, és amiből sokat adunk el, az jó.

Mitől lesz bestseller egy bestseller?

Miután Dúró Dóra független képviselő, a Mi Hazánk Mozgalom elnökhelyettese szó szerint ledarált egy „Meseország mindenkié” című kiadványt, a kötetből bestseller lett, már most rengeteg az előjegyzés az újranyomott kiadásra. A konstruktív vita barátjaként a könyvdarálás nem része az eszköztáramnak, amit a képviselő asszony elért vele, az viszont egy érdekes jelenség, amivel már érdemes foglalkozni annak, akit érdekel a kommunikációtudomány. Hogy mennyire nem jelent kiindulópontot a minőségi olvasmány szempontjából az, ha egy könyv bestseller, az abból is látszik, hogy számos olyan kötet kapta már meg ezt az elismerést, amelyet irodalmi szempontból a legnagyobb jóindulattal sem lehetne jónak nevezni. Az előző évtized könyve az Egyesült Államokban egyértelműen a „Szürke ötven árnyalata” lett (11 hét alatt kelt el egymillió példány az első kötetből), és Magyarországon is sokan érdeklődtek a sorozat iránt. Félreértés ne essék, nem baj, ha valakinek tetszenek ezek a könyvek, de attól még az irodalmi szempontokat figyelembe véve Szürke úr és Anastasia szexi szado-mazonak nevezett története nem jó szöveg. Értékelhető leírások nincsenek benne, a párbeszédek egyszerűek és gyengék, és még csak hiteles szubkultúra-kutatás sincs a könyvek mögött (ha lett volna, valószínűleg kevésbé találnák az olvasók romantikusnak a történetet). Magyarországon bestseller lett Szepesi Nikolett „Én, a szexmániás” című „műve” is, amely nagyjából arról szól, hogy kivel, mikor és hogyan szexelt az egykori úszónő, és az mennyire volt jó.

Amióta világ a világ, az embereket érdeklik a hálószobatitkok és a skandalum, és ha valamit botránykönyvként harangoznak be, azt jó eséllyel sokan megveszik. A bestseller a kíváncsiságról szól.

Az, ha valamit lehúznak, vagy ha sokat beszélnek róla, legalább annyira megdobja az eladási számokat, mint az, ha agyba-főbe dicsérik. A gendertémájú meséket az egekbe magasztalók szerint is a szövegek minősége „hullámzó”, ami logikus is, hiszen egy amatőröknek is meghirdetett pályázat díjazottjainak alkotásai kerültek a gyűjteménybe.

Ha két pszichológus szaktekintély leül vitatkozni, az egy releváns kiindulási pont.

Az, hogy ezren, kétezren vagy ötezren – nem teljesen átlátható szakmai háttérrel – aláírnak valamit, hogy elhatárolódjanak egy olyan klinikai szakpszichológustól, aki bizonyítottan sokat tett le az asztalra, az nem hivatkozási alap, hanem csak egy darab papír.

Az ágyában fekszik, és a térdét emelgeti. Mindig csak a balt, ritmusosan. Ennek meg mi értelme? Teljesen felesleges, de azért utánacsinálom. Tíz percig megállás nélkül, egy ritmusra emelgetjük a bal térdünket. Elég unalmas tevékenység, de kitartó vagyok. Aztán megszomjazunk. A fiam sírni kezd. Ettől én is elbőgöm magam. A feleségem szoptatni kezdi a kicsit. A másik melle foglalt, az a mellszívóé, úgyhogy nem marad más, mint kibontani egy sört. Ez jólesik, sport után mindig jó lazítani egy kicsit. Utána alszunk másfél órát, ez is nagyon jó. Aztán megint sírás és szoptatás. 
Ha minden szoptatásnál innék egy sört, akkor a kísérlet elég gyorsan véget érne, úgyhogy más módszerhez kell folyamodnom. Felteszem magamnak a kérdést: ki az, aki nagyobb nálam, szeret és táplál? Elhatározom, hogy míg a kicsi eszik, én imádkozni fogok. Nem könnyű, néha belealszom, de a fiam is, úgyhogy nincs ebben semmi szégyellnivaló. 

Aztán melléfekszem az ágyra. Nézi a plafont, és néha elmosolyodik. Én is nézem a plafont, de nem látok ott semmi mosolyogtatót.

Mit láthat ott? Angyalkákat? A dédszülei szellemét? Én semmit, de jó tanulóként bárgyún elmosolyodom. Ő most mire gondolhat? Az a legvalószínűbb, hogy semmire. Egy darabig én sem gondolok semmire. Ez nagyon jó. 
Fekszünk, láthatatlan dolgokra mosolygunk, néha gügyögünk egy kicsit. Kapálózunk a kezeinkkel. Mindent ok nélkül teszünk, csak úgy, a cselekvés öröméért. Ha valami rossz, elsírjuk magunkat. Ilyenkor magához vesz és megnyugtat az, aki nagyobb nálunk, és feltétel nélkül szeret. Valami ilyesmi lehet a mennyek országa is? 
A kísérletet fél nap után abba kellett hagynom, mert láttam, hogy a feleségem agyára megyek. Érthető, azért mindennek van határa. Még a mennyországnak is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. májusi-júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Itt nincs szőlő és sajnos barack sem. A cseresznyét mind leeszik a madarak, a dióért meg versenyezni kell a mókusokkal. De van málna, és ősszel érik. A mi kertünk telis-tele van vele. Mindenhol az nő: a kerítésnél, a bokrok mellett, a virágágyások körül, sőt, a virágágyásokban is. Hiába ültet Anya céklát, akkor is málna nő. Még az a szerencse. Amikor megjövünk az iskolából, be se megyünk a házba, hanem szétszaladunk a kertben, és Anya alig bír összekiabálni minket, hogy uzsonnázzunk. Aztán amikor mégis sikerül, akkor meg alig bírunk uzsonnázni, annyira teleettük magunkat.

A málnán kívül van még nagyon sok szeder és galagonya, bodza meg gesztenye. Azok nem a mi kertünkben vannak, hanem csak úgy szanaszét, de az itteni emberek azt hiszik, csak dísznek jók, és inkább megveszik a boltban. Pedig annyi van, hogy az még a madaraknak és a mókusoknak is sok. Igazából még nekünk is. Amikor jön a ködös idő, meg is penészedik mind. Kivéve, amit mi leszüretelünk: Ágó, Dani meg én.

A gesztenyét együtt szedjük. Az őszi szünetben nagy táskákkal megyünk Apa iskolájába a focipálya mellé. Ezzel nagyon igyekezni kell, mert meg kell előznünk a kertészeket, akik a lombszívóval feltakarítják a fák alól az összes szemetet. Ha elég ügyesek vagyunk, abból a szemétből készít Anya gesztenyés sütit egész évben. Régen még szedret szedni is együtt mentünk, de most már nem kell, mert két éve felfedeztünk egy titkos labirintust, ami nagyon jó lelőhelyekre visz. Most már onnan hozzuk a szállítmányokat mindennap.

A labirintus a kertünk mögött van, de sokáig nem lehetett látni a bozóttól meg a borostyántól. Annyira titkos, hogy még az emeleti ablakból sem látszik. A bozót mögött van egy nagyon öreg kőkerítés meg egy magas és sűrű sövény, és a kettő közt egy hosszú járat. Azon át jutunk el például az ezeréves templom kertjébe, ahol ezeréves emberek sírjain kívül óriási, nagy szemű szederbokrok is vannak. De annyi, hogy alig hittünk a szemünknek. Aztán eljuthatunk egy legelőre is, ami tele van csipkebokorral meg galagonyával, de ide többet nem megyünk, mert a múltkor úgy megijedtünk, hogy még az egyik vödrünket is otthagytuk. Kiderült, hogy ez nemcsak egy üres legelő, hanem tehenek is vannak rajta. Aztán van a labirintusban még egy óriási bodzabokor is – éppen a szomszéd néni padja mögött, ahova ki szokott ülni beszélgetni a barátnőivel. Az a bokor is tele van, és ha az összes bodzát leszedjük, nem is kell máshol gyűjteni. Mi tavaly is jó magasra felmásztunk a sövényen, és elértük majdnem mindet. Közben azt játszottuk, hogy indiánok vagyunk, és kihallgattuk, miről beszélnek az öreg nénik a padon. Nagyon jók voltunk, mert egyáltalán nem vettek minket észre. Csak akkor, amikor Dani elfelejtette az indiánosdit, és elkezdett hangosan hellózni nekik… Lett is nagy mérgeskedés! Persze hiába mutogattuk a vödröket meg a bodzát, senki sem hitte el, hogy mi csak szüreteltünk...

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Székelyudvarhelyen született, majd Kolozsváron élt, és 12 évig az ottani Zeneakadémia tanára volt. Mikor és miért döntött úgy, hogy áttelepül Magyarországra? 
– A két testvérem jött el először ‘77-ben Erdélyből. A húgom Budapestre költözött, az öcsém a feleségével együtt kapott egy lehetőséget Izraelben, amikor ott egy szép összeget fizettek a kivándorlóknak, ha letelepszenek kinn. 1977 nyarán eljöttem Pestre a húgomékhoz nyaralni, és egyik nap megtudta, hogy az Állami Hangversenyzenekar próbajátékot hirdet. Nem is volt nálam hegedű, de ő kölcsönadta az övét, majd Ferencsik János azonnal felvett, és csak azt kérte, minél hamarabb költözzek át Magyarországra – de ez végül hat évbe telt.

– Mi történt önnel ez idő alatt? 
– Végig a kolozsvári zeneakadémián tanítottam, nem lehetett csak egyszerűen eljönni az akkori Ceauşescu-féle Romániából. Végül az sarkalt a költözésre, hogy éreztem, karrierszempontból meg fogok ott rekedni. Felkészültem ugyanis nemzetközi hegedűversenyekre, a szakmai része sikerült is, bejutottam, de amikor utazni kellett, nem engedtek.

Tudták a hatóságok, hogy az ’56-os forradalomban két nagybátyám menekült az Egyesült Államokba Magyarországról, és ez nem volt jópont számomra.

– Tudtak róla Romániában, hogy két nagybátyja Magyarországról Amerikába emigrált? 
– Persze, mindent tudtak. 

– Hogyhogy Magyarországon élt a két nagybátyja ’56-ban? 
– Amikor rövid időre Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, édesapám Budapestre jött tanulni a Zeneakadémiára, ő szintén hegedűművész volt, nem is akármilyen. Egyébként ő itt született Aszódon, mert az én erdélyi nagypapám az első világháborúban Olaszországban harcolt, és amikor jött hazafelé a harctérről, Fiumében megismerkedett a nagymamámmal, majd elmentek együtt Aszódra, összeházasodtak, és megszületett apám. De olyan rettenetes élet volt itt akkoriban, hogy inkább visszaköltöztek Székelyudvarhelyre. 

– Hihetetlenül kacskaringós családtörténet! Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy édesapjához hasonlóan hegedűművész lesz? 
– Születésemtől kezdve állandóan hegedűhang vett körül, apám ugyanis nagyon sokat gyakorolt, mert folyton koncertezett. Megnyerte az első Enescu Hegedűversenyt 1939-ben, és George Enescu, a világhírű román zeneszerző személyesen adta át neki a díjat. Ekkor kimehetett volna Párizsba ösztöndíjasként, de bizonyos feltételeket támasztottak cserébe: változtassa a nevét Baloghról Bologára, és térjen át az ortodox hitre. Ő így inkább nem akart menni. 

Négyévesen adta kezembe a hegedűt, arra emlékszem, hogy nagyon élveztem rögtön, mert szinte az elejétől együtt játszottunk.

Mindig fantasztikus tanáraim voltak, mindig a legjobb kezekben voltam, egyértelmű volt, hogy ezt a pályát kell választanom. Kolozsváron engem olyan zenepedagógusok tanítottak, akik maguk is Budapesten végeztek. Gyerekkoromban apámnál és Nagy Istvánnál tanultam, aki hegedűt Waldbauer Imrénél, a budapesti Zeneakadémia tanáránál tanult. Jagamas János pedig formatantanárom volt, aki Kodály Zoltánnál végzett, és óriási népzenei anyagot gyűjtött össze.

Kép

Balogh Ferenc négyévesen, ekkor kezdett hegedülni.

– Térjünk vissza az ön Budapestre érkezésének napjára, 1983-ba.
– November 28-án délben szálltam le a vonatról Budapesten, az állomáson egy úr várt rám legnagyobb meglepetésemre, akit azelőtt soha nem láttam, de ő felismert a hegedűmről. Bemutatkozott, hogy ő a szólambeosztó az Állami Hangversenyzenekarnál, majd közölte, hogy holnap reggel tízkor próba van. Hihetetlen nagy dolog volt, hogy már másnap reggel volt munkám!

Egy baj volt csupán, hogy én több ok miatt is lemondtam a román állampolgárságomról, és egy olyan útlevéllel jöttem át Magyarországra, amellyel utána már sehova nem utazhattam. Ennek köszönhetően lehettem részese a Fesztivál Zenekar alakuló koncertjének 1983 karácsonyán, egy megrázóan jó társulat részeként. Később viszont szakítanom kellett a Fesztiválzenekarral, mert két lovat egyszerre nem lehetett megülni, el kellett volna jönnöm az anyazenekaromtól, akiknek én azért a hat évért, amíg rám vártak, nagyon hálás voltam. Hívtak többször külföldre is, oda sem mentem ugyanebből az okból, illetve elég volt egyszer országot váltani. Még sok is. 

– Hogy kapott végül útlevelet? 
– A zenekar kiállt értem. Az igazgatónőnk, Lakatos Éva nagyon jóban volt Aczél elvtárssal, a kultúrpolitika irányítójával. Pár hónap ittlét után behívtak a KEOKH-hoz (Külföldieket Ellenőrző Központi Hatóság – a szerk.), és kaptam egy hontalan útlevelet. Ezzel másfél év alatt eljutottam Japánba, Hongkongba és az Egyesült Államokba. 1985-től húsz éven át számos turnén vettem részt az Új Budapest Vonósnégyes tagjaként is, velük sok lemezt készítettünk Londonban, a Hyperion cégnél.

Az egyik turné során Amerikában, a Kennedy reptéren érdekes dolog történt: behívtak egy külön szobába, és azt mondták, ha nincs állampolgárságom, viszont van egyetemi végzettségem, ha gondolom, maradhatok Amerikában is.

Én ezen eléggé meglepődtem, és rögtön mondtam nekik, hogy nem tervezek ilyesmit, de amikor odaértem a szállodába, egy kollégám kíváncsiságból belenézett az én furcsa útlevelembe, és ő vette észre, hogy a vámostól két év tartózkodási engedélyt kaptam. Eszembe nem jutott kinn maradni, nem tudtam volna még egy lépést megtenni, még egy ilyen változáson keresztülmenni.

– Erdélybe mennyi ideig nem tért vissza? 
– Két évig, ugyanis a hontalan útlevéllel egyedül Romániába nem utazhattam, mert azt mondták, nem tudnak felelősséget vállalni értem. Szívszorító volt először hazamenni, rálátni az ottani állapotokra a szocialista rendszer bukásához nagyon közel. Alig volt áram a településeken, szinte éheztek az emberek a jegyrendszer mellett. 

– Bejárta a világot nagyzenekarok és rangos vonósnégyesek tagjaként. Hol érezte magát a legjobban? 
– Japán volt a szívem csücske. Rend, barátságosság és hihetetlen tudásvágy jellemzi az ottaniakat. Egyszer jött hozzám egy kislány a szállodába hegedűórát venni. Délután tartottam a foglalkozást, ráadásul elég hosszúra nyúlt, jött az egész család, felvettek mindent videóra. Szép nagy adag leckét adtam fel neki, mert úgy gondoltam, hogy majd egy hét múlva fogok tudni esetleg találkozni vele. Végül kiderült, hogy csak egy nappal később indulunk, így másnap felhívtam őket, hogy esetleg tudnának-e ma jönni. Legnagyobb meglepetésemre, amit előző nap feladtam a kislánynak, mindent megtanult, egész éjjel gyakorolt, pedig nem is tudta, hogy óránk lesz. 

Kép

Balogh Ferenc családja

– Mostanában jár rendszeresen Erdélybe? 
– Rokonaim sajnos már nem nagyon élnek arrafelé, de rendszeresen hívnak a Bolyai Akadémiára tanítani. Sokszor nincs meg már az otthonérzetem. Hazamegyek Kolozsvárra – ez is milyen fura, hogy már megint azt mondtam, „haza” –, de hiába keresem a régi hangulatokat, érzéseket, azokból semmi nincs már.

Mi annak idején Kolozsváron a Bartók Béla utcában laktunk, innen nyíltak a Kodály Zoltán és Liszt Ferenc utcák is. Egy román sem élt a környékünkön, ezért negyedik elemiig nem érzékeltem, hogy nem Magyarországon élek.

Ötödikben jött egy testes tanár bácsi, aki színromán volt, csak román nyelven beszélt az osztályhoz, amiből én egy szót sem értettem. Annyira nem tudtam semmit, hogy közölte: osztályt fogok ismételni. Ekkor apám megkérte, hogy vállaljon el magánúton román nyelvből. Nemsokára kiderült, hogy fantasztikus tanár volt, fél év múlva beszéltem románul, neki köszönhetem az összes többi nyelvtudásomat is.

– A feleségét itt ismerte meg, Magyarországon? 
– Igen, ő szintén hegedűművész, négy gyerekem van, ők mind itt születtek már. 

– A gyerekei örökölték az erdélyi identitást? 
– Nekik nincs kötődésük. Tetszik nekik ott, szeretik, de ők már idetartoznak, Magyarországra. 

– Ők is zenélnek? 
– Igen, de nem erőltetjük, hogy zenészek legyenek. Talán a legkisebbnél lehet esély, de majd meglátjuk. 

– Van olyan mű a zeneirodalomban, amely különösen közel áll a szívéhez? 
– Beethoven hetedik szimfóniája nekem a csúcs, és Prokofjevnek van egy D-dúr hegedű-zongora szonátája, amelytől szintén képes vagyok megőrülni, annyira szeretem. 

– Milyen tervei vannak? Egy hegedűművész meddig tud színvonalromlás nélkül játszani? 
– Igazából bármeddig, de alkati kérdés is ez persze. Nemrég hallottam olyan felvételt, amin Nathan Milstein nyolcvan felett is lenyűgözően játszotta el Bach C-dúr szólószonátáját. Szeretek minél több új darabot tanulni, elég sokat kamarázom, játszom a Grazioso vonósnégyesben, velük is rendszeresen koncertezünk.

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők. 

Rita barátnőm a negyvenes évei legelején jár. Bár nem kérkedik a szépségével, mégis megfordulnak utána a férfiak. Hosszú, hullámos szőkésbarna haját gyakran tűzi fel laza kontyba. Nem sovány, de alakját sok huszonéves megirigyelhetné, és bár nem a legutolsó divat szerint öltözködik, de mindig stílusos, elegáns és ápolt. Mindemellett pedig művelt, intelligens és jó humorú. Férjével egy kis művészeti galériát vezet itthon és Lyonban. Egyetemista korunk óta ismerjük egymást, számos szépészeti beavatkozását figyelemmel követtem már. Huszonhárom évesen töltette fel először ajkait botox-szal egy bécsi klinikán. Elkísértem, de megígértettem vele, hogy sosem csináltat magának kacsaszájat. Szerencsére állta a szavát, habár én a botoxolt ajkat is túlzásnak éreztem, de ezt nem mondtam neki. Mostanában átváltott hialuronsavas injekcióztatásra: a homlokát, a szeme alatti karikákat és a járomcsont feletti részt tölteti fel. A hialuronsav szerinte csodákat tesz, éppúgy, mint a bioszálas arckontúrozás, amely jelenleg az egyik legkíméletesebb „arcfelvarrási” technika, s azoknak ajánlott, akik nincsenek megelégedve bőrük rugalmasságával, fiatalosságával.

Márpedig Rita sosincs megelégedve a külsejével. A születésnapjait sem ünnepli.

Pár évvel ezelőtt az orrát túlságosan szélesnek találta. „Terpeszkedő krumpli” – ezt mondta rá. Kisebbet és fitosabbat szeretett volna, ezért bejelentkezett műtétre egy hazai plasztikai sebészhez. Próbáltam lebeszélni az akcióról, de ha ő egyszer a fejébe vesz valamit… A műtétet követően az orvos gipszrögzítést alkalmazott Rita orrcsontjánál, egy éjszakára pedig tamponálták az orrlyukait (engem egy rozmárra emlékeztetett), kapott orrkenőcsöt (a belső sebvonalak kezelésére), és kétféle fájdalomcsillapítót is. A szeme körüli kék foltok tíz napig vendégeskedtek az arcán, kétszer hányt is, de a két rosszullét közötti időben szorgalmasan szelfizett, vagy, ahogy ő fogalmazott: dokumentálta a gyógyulási folyamatot (majd megosztotta azt a közösségi oldalán). Azt mondta, hogy ez ilyen, ki kell bírni, és ne fárasszam már a „méltósággal megöregedni” dumával, hiszen modern korban élünk, meg különben is, egy sima homlok-botoxot már szinte minden dolgozó nő ki tud fizetni, ha négy hónapon át félretesz 10–15 ezer forintot. Amikor lekerült a kötés róla, és szemügyre vette az eredményt, őszintén boldognak tűnt. Még akkor sem szomorodott el, amikor kifizette a recepción a műtétért járó 850 ezer forintot. Hát, igen, ez nem egy „sima botox” ára volt, de neki megérte.

Bevallom, néha én is nézegetem a neten a különféle szépészeti beavatkozásokat hirdető oldalakat, mert én se vagyok már mai csirke. Igen, látom, hogy a hasam nem olyan, mint öt évvel ezelőtt, illetve, hogy a melleim és a gravitáció kezdenek egyre szorosabb barátságot kötni egymással, de én előbb költök futócipőre és edzőtermi bérletre, mint például mikrotűs rádiófrekvencia-kezelésre. Nem vagyunk egyformák, és ez talán így van jól.

A tanácsadó szakember is végigjárta saját maga elfogadásának útját

Dr. Mihalec Gábor pár- és családterapeuta szerint aki önmagát nem tudja elfogadni, az attól fél, hogy mások sem fogadják el olyannak, amilyen. „A párterápiás munkámban gyakran megfigyelem, hogy azok a férfiak és nők, akiknek komoly gondjaik vannak önmaguk elfogadásával (például azért, mert a szüleik mindig kritizálták őket gyerekként és beléjük ültették, hogy nem érnek semmit és nem viszik semmire), azok a társuk szeretetét sem tudják befogadni. A kettő tehát szorosan összefügg egymással. Aki viszont megtanul igent mondani magára, az egyszeriben azt is elhiszi, hogy mások láthatják őt szépnek, okosnak és értékesnek.

Egy önmagát gyakran műttető-szúrató egyén kétségbeesett harcot vív az idő vasfogával, hogy valami olyat mutasson, ami már igazából elmúlt.

Ha szabad személyes példát hoznom: húszéves koromban én is szembesültem azzal, hogy sosem leszek már válogatott focista. Harmincas éveimben bizonyossá vált, hogy befutott rocksztár sem lesz már belőlem. Negyvenes éveimre megmaradt a remény, hogy köztársasági elnök még lehet belőlem, hiszen erre a posztra általában (a jelenlegi kivételtől eltekintve) idősödő úriembereket szoktak megválasztani. Én ezekbe beletörődtem, elfogadtam, hogy ez van. Vannak azonban, akik csak arra koncentrálnak, hogy mik nem lehetnek már, nem pedig arra, hogy felfedezzék, milyen új lehetőségek nyílnak meg előttük.”

Csak hát ott vannak az örök fiatalságot és fittséget propagáló reklámok…

Jó lenne, ha a reklámok végre felfedeznék a sármos közép- és időskorú életérzésben rejlő lehetőségeket is!

Ha az életet egy versenynek tekintjük, akkor mindenáron győzni akarunk, és minden versenyt meg akarunk nyerni. Ahogy azonban az évek telnek, rá kell döbbennünk, hogy vannak fiatalabb, gyorsabb, csinosabb, okosabb, képzettebb vagy éppen tehetősebb versenytársak. Vannak, akik mindenáron le akarják őket nyomni, de legalábbis versenyben akarnak maradni velük. Ebben visszahúzó erő a felismerés, hogy sok mindent már nem tudnak ugyanolyan sebességgel, kitartással, fizikai erővel végezni. Meg kellene békélni ezzel.

Miért ódzkodunk attól, hogy elfogadjuk az öregedést és a ráncokat?

„Egyszer egy húszas éveiben járó fiatalember azt mondta nekem, hogy retteg a házasságkötéstől, mert a nők (szerinte) negyven felett megcsúnyulnak. Éppen ekkoriban lépte át a feleségem a negyvenet, és végiggondoltam, hogy miről is beszélhet ez a fiú. A feleségem valóban máshogy nézett ki, mint húszévesen, de én ezt sehogyan sem tudtam csúnyának látni. A szarkalábak a szeme körül az én történelmemet mesélték el, mert én ott voltam, amikor azok keletkeztek. A néhány terhességi csík, ami a gyerekeink születése után a hasán maradt, a legkedvesebb számomra, mert az apává válásom élményének a bizonyítéka. A kis műtéti hege a szerelmünk jele, mert én ültem ott és fogtam a kezét, mielőtt betolták a műtőbe. És rajtam is tucatnyi lenyomata van az éveknek, ami pedig a feleségemet emlékezteti a közös történelmünkre.

Akinek van közös történelme valakivel, az tiszteli és értékeli ennek a történelemnek a jeleit. Aki állandóan resetel és „újraindít”, az szeretné a történelmet is lenullázni. Márpedig azt nem lehet.”

„Jól öregedni” – lehetséges?

A szakember szerint önmagunk elfogadása az aktuális életszakaszban egy mentális hozzáállás, egyfajta gondolkodásmód, életfilozófia. „Sokat dolgoztam azon, hogy elfogadjam és szeressem magam olyannak, amilyen vagyok, hogy ne akarjak más lenni, hanem önmagam lehetséges legjobb változatává fejlődjek. Ehhez pedig el kellett jutnom arra a felismerésre, hogy a múltam minden eleme hozzátett valamit ahhoz a férfihoz, akinek ma érzem magam. Ez más keretbe helyezi a múltam fájdalmas eseményeit, mert azoknak is szerepük volt abban, hogy én ma éppen az vagyok, aki. Ezért az állandó hibáztatás és zsörtölődés helyett inkább magamhoz ölelem ezeket a fájdalmas eseményeket, és hálás vagyok, amiért átélhettem őket. Bár kissé ráncosabb, de erősebb emberként kerülhettem ki belőlük.” 

És persze ott a szüret, az ősz ünnepe, a szőlőtermesztés utolsó állomása és a borkészítés első fázisa, melynek élményét legalább egyszer mindenkinek érdemes megtapasztalnia. Csipegethetjük a szőlőtőkékről a lédús szemeket, kipróbálhatjuk a szőlőtaposást, este pedig szüreti lakomán vigadhatunk. Írógéniuszunk, Jókai Mór is mindig derült szívvel várta ezt a különleges esemény, mert bár napjainak nagy részét íróasztalnál töltötte, szabadidejében szívesen hódolt kertészeti kísérleteinek. Rendszerint a város zajától elvonultan, panteista meggyőződéssel élte mindennapjait; a fákkal és szőlőtőkékkel benőtt területeket érezte leginkább otthonának. Ilyen volt a Svábhegyen lévő 2,5 hold földje is, amelyet 1853-ban vásárolt meg Az egy magyar nábob tiszteletdíjából. Pompázatos kertet varázsolt ide, ő maga művelte a birtokot, teheneket tartott, rózsát nemesített, zöldséget és gyümölcsöt termesztett, szőlőt telepített. Reggelente imádott Dunájának látványával ébredhetett, esténként pedig saját termesztésű siller borát ízlelgette.

„A bor felvidít, lelkesít, elméssé tesz, bátorságra hevít, szerelmet költ, kiszínezi, szivárványossá teszi ezt a szürke világot” – mondogatta, s le is jegyezte.

A Jókai-kertben ma már csak egyetlen eredeti épület áll, a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításának otthont adó egykori présház, amelynek pincéjében az író borai érlelődtek. A Jókai-kert délkeleti lejtőjén néhány éve létrehoztak egy kis szőlőültetvényt, a Kadarkáink kertjét, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Buda egykori híres kékszőlőfajtáját újra népszerűvé tegyék.

Nem az a fontos, hogy a bor megrészegítsen, hanem, hogy átjárja a lelket

„Annak ellenére, hogy szárazsággal indult az idei szezon, ez egy nagyon jó évjárat lesz nálunk, a festői szépségű Csobánc hegyén. Közepes mennyiségű, de jó minőségű borokra számítunk, ráadásul a klímaváltozás is kedvez, mert különösen jót tesz a vörös szőlőnknek, azon belül is a kékfrankosnak” – mondja Janosh von Beőthy borász, a Von Beőthy Pince és borterasz tulajdonosa, akinek több bora is bekerült a Nemzeti Borkiválóságok könyvébe, hazánkban és nemzetközileg is elismert szakember, nem mellesleg Gérard Depardieu-t is vendégül látta már. A hetvenes években ment Nyugat-Németországba, ahol az éttermek világában dolgozott, s megismerte a csúcsborok világát is. A rendszerváltás után jött újra Magyarországra, több mint két évtizede művel a Badacsonyi borvidéken, a Csobánc-hegyen 2,5 hektárt; pincészetében közel húsz fajta bor készül.

„Kétfajta szüret létezik: az egyik az úgynevezett örömszüret, amikor összejönnek a barátok, a közeli és a távolabb élő rokonok, hogy elvégezzék a munkát, amely a szőlő leszedésétől a must elkészültéig tart.”

„A munka végeztével következik az evés, ivás és akár a pirkadatig is eltartó mulatság. És van a gazdasági szüret, amikor nincs idő társasági életet élni, mert a gyorsaság a legfontosabb, ugyanis a bor minősége pár órán is múlhat. Különösen igaz ez a pinot noir-ra, amelynek leszedési hőfoka reggel 6 és 9 óra között a legideálisabb” – avat be a szüret titkaiba Janosh, egyúttal elárulja, hogy nincs kedvenc bora, pontosabban, a favorit mindig attól az ételtől függ, amelyet épp fogyaszt. „Kacsához, galambhoz, libához, marhahúshoz, grillezett zöldség- és halételekhez mindig vörösbort fogyasztok, csirkéhez könnyedebb, disznósülthöz pedig testesebb, hordóban érlelt fehérbort kortyolok. A bornak sosem szabad elnyomnia az étel ízét, mindig csak öblintenie szabad az ember száját, hogy újra kedve legyen falatozni! Egy igazán jó bor selymes, izgalmas és rendelkezik az adott ételhez passzoló ízvilággal, fűszerességgel. Fontos az is, hogy átjárja a lelkem, mámorba hozzon, de ne részegítsen! Szerintem a lerészegedés a buta emberek ismertetőjegye – én az ízük kedvéért fogyasztom a borokat.”

Keresd a váratlan szépséget!

Az ősznek – mint minden évszaknak – megvan a maga varázsa. Igen, néha agyonnyom a szürkeség, lehangolhat az eső és az, hogy korábban sötétedik, de ne hagyjuk, hogy a melankólia győzzön! Naponta néhány percre felejtsünk el mindent, és adjuk át magunkat az ősz kínálta szépségeknek.

Ne féljünk bokáig gázolni az avarban, húzzunk színes gumicsizmát, mindig legyen kéznél egy tarka esernyő, keressünk szép, fényes gesztenyéket, lakjunk be jól sütőtökből, ízlelgessük kedvenc borunkat és verseinket, vagy hallgassunk klasszikus zenét.

Vagyis engedjük meg magunknak, hogy élvezzük ezt a csendes-szépséges évszakot a maga teljességében, egyúttal készítsük fel testünket és lelkünket a télre.   

A Nobel-bejelentésen Anders Olsson, a díjátadó bizottság elnöke méltatta a költő minimalista stílusát és különösen a családi életet középpontba emelő műveit. Olsson szerint Louise Glück hangja, stílusa összetéveszthetetlen. Őszinte és megalkuvást nem tűrő, ugyanakkor humoros és olykor marón szellemes.

A New York-i születésű hetvenhét éves szerző a Yale Egyetem professzora angol szakon, tizennégy verseskötetet írt, műveinek visszatérő témái a családi kapcsolatok és az öregedés.

Gyermekkorában szülei lefekvés előtt gyakran olvastak neki mitológiai történeteket. Nagy valószínűséggel ennek az élménynek is köszönhető, hogy műveiben számos mitológiai utalást és párhuzamot talál az olvasó. Ötéves korában írta első verseit, és már tizenéves korában azt tervezte, hogy költő lesz. Tinédzserként és fiatal felnőttként küzdött az anorexiával, végül hosszú terápia után sikerült kigyógyulnia belőle. A terápiának szerepe volt költővé válásában is: mivel érzelmi és fizikai állapota miatt képtelen volt részt venni az egyetemi oktatásban, helyette költői műhelyekbe, kurzusokra járt. Korai verses kötetei mérsékelt sikert arattak. Fordulópontot jelentett életében és pályáján vermonti házának leégése, a tűzben minden vagyona elveszett. Ettől kezdve írta azokat a verseit, amelyeket a szakma és a műértő közönség is nagy elismeréssel fogadott. The Wild Iris című kötetéért 1993-ban Pulitzer-díjat kapott.

A Nobel-díj híre híre csütörtök reggel cambridge-i otthonában érte a költőt, akit saját elmondása szerint teljesen megdöbbentett, hogy idén személyében az amerikai lírát díjazták.

A költővel készült villáminterjú itt látható:

Az interjúban azon viccelődik, hogy attól tart, a díj miatt barátai faképnél hagyják, hiszen a többségük író. A díjból pedig végre talán megveheti új házát Vermontban, de még ennél is fontosabb, hogy a számára kedves emberekkel ápolhassa kapcsolatait.

Glück Nobel-díja nemcsak őt, a nagyközönséget is meglepte, mivel korábban az angliai Ladbrokes fogadóoldalon Anne Carson állt az első helyen, akit Ljudmila Ulickaja, Margaret Atwood és Maryse Condé követett. Senki sem számított arra, hogy egy költő nyeri el végül a díjat.

A bejelentést itt megtekintheti.

Louise Glück versei:

Marina
Kőfal volt a szívem
mégis áttörtél rajta.

Egy szigeti kert volt a szívem
átgázoltál rajta.

Nem a szívemet akartad;
utad testem felé vezetett.

Minderről nem tehettem.
A minden voltál nekem,
nem csak szépség és vagyon:
Amikor szerelmeskedtünk
a macska átment a másik hálószobába.

Azután elfeledtél.

Nem ok nélkül
reszkettek a kövek
a fallal elzárt kert körül:

most ott semmi nincs
csak a vadon, amit természetnek hívunk,
az uralkodó káosz.

Olyan helyre vittél,
ahol megtaláltam a gonoszt természetemben,
ott hagytál.

A cserbenhagyott macska
sír a hálószobában.

A ragadozó példabeszéde (Parable of the Beast)

A macska új szerzeményével
egy döglött madárral szájában
járja körbe a konyhát.

Valaki elbeszélgethetne
az etikettről a macskával
amint az belekóstol a béna madárba:

Ebben a házban
nem engedünk akaratunknak
ilyen ügyekben.

Mondd ezt el annak az állatnak,
melynek fogai egy másik állat
húsába mélyednek.

 A király példabeszéde (Parable of the King)

A hatalmas király, előre tekintve
nem látja a sorsot, csak az egyszerű hajnal fényeit
az ismeretlen sziget fölött: minthogy király,
parancsban gondolkodik – a legokosabb,
ha nem fontoljuk meg az útirányt, a legokosabb,
ha egyenesen előre haladunk
a csillogó víz fölött. Végül is
a sors nem más, mint a történelem
semmibevétele, erkölcsi dilemmáival
a jelen előtérbe helyezése, ahol
a döntések meghozatnak, a szükséges
lánc a múlt (a király képe, mint ifjú
herceg) és a dicsőséges jövő között (fiatal
rabszolganők képei). Akármi is
áll előttünk, miért olyan vakító?
Ki gondolta volna, hogy nem a megszokott
napsugár, hanem tűznyelvek
lángolnak a nemsokára elenyésző
föld fölött?

A hűség példabeszéde (Parable of Faith)

Most, alkonyatkor, a palota lépcsőjén
a király kéri asszonya bocsánatát.

Nem alattomos:
Igyekszik hűen megfelelni a pillanatnak;
van más mód, hogy hű legyél
önmagadhoz?

Az asszony
elfedi arcát, az árnyak
segítenek neki. A múltjáért könnyezik;
amikor eltitkolod egyik életed,
könnyeid sosem magyarázhatók.

Bár a király örömmel viselné
asszonya szomorú terhét: nemes szívű,
bánatban, örömben egyaránt.

Tudod, mit jelent a megbocsátás?
Azt, hogy a föld bűnözött, a földet
fel kell menteni -

In: Átkelés, kortárs amerikai költők antológia, 2007. Nyitott Könyvműhely Kiadó, Gyukics Gábor fordítása