Már négy napja betöltöttem a negyvenedik hetet, de még mindig nem indult be a szülés. Egyre jobban aggódtam, mi lesz. Már napok óta nem tudtam aludni, és a fejem is fájt. Mindezt a stressznek és az aggodalomnak tudtam be. Szombat éjjel már a mellkasom is fájt, vasárnapra belázasodtam. Orvos édesapám egyből csinált nekem PCR-tesztet, hogy kizárjuk a koronavírust, és negatív teszttel mehessek CTG-re még aznap este. Soron kívül elvégezték az értékelést, az eredmény sajnos pozitív lett. Teljesen kétségbe estem: „Hogyan fogok így szülni? Mi lesz a babával?” Beszéltem az orvosommal és a szülésznővel, kiderült, hogy náluk még nem szült covidos kismama, legalábbis olyan, akiről tudták volna, hogy az, ezért még nincs a kórháznak eljárásrendje arra vonatkozóan, hogyan is zajlik így a szülés. A szülésznő egyből intézkedett, majd visszahívott, és felvázolta, hogyan szülhetek náluk: „A férjed nem lehet bent, és én sem lehetek végig ott. A szülésnél maszkban kell lenned, többen fognak asszisztálni teljes védőfelszerelésben, és kétóránként váltják majd egymást, mert cserélni kell a ruhát.”  

Teljesen megrémültem, és elkezdtem sírni: „Így biztos nem akarok szülni, hogy nem lehet bent a férjem, főleg ilyen gyengén és lázasan! És különben is, mi lesz a babával?”  

Még aznap este felhívtuk a területileg illetékes kórházat, hogy megtudjuk, ott is ilyen körülmények között kell-e szülnöm, vagy esetleg mást mondanak. Egy végtelenül kedves szülésznő volt épp ügyeletben. Egyből megnyugtatott a telefonban, ha törik, ha szakad, náluk mindenképp szülhetek, mivel területileg hozzájuk tartozom. „Épp két napja hagyta el a kórházat az első covidos kismamánk, minden rendben lesz, ne aggódjon, a férje is bent lehet a szülésnél, és ha elfogadnak, akkor nagyon szívesen ott leszek én is magukkal” – mondta nagyon barátságosan. Én még mindig kétségek között voltam, és a babáért aggódtam, de afelől is megnyugtatott, hogy a méhlepény védi őt, szülés után pedig az anyatej nyújt neki teljes védelmet a vírussal szemben. Férjem, aki mindvégig megőrizte higgadtságát, egyből rávágta: „Köszönjük, elfogadjuk, itt fogunk szülni”. Ő egyből pozitívan látta a helyzetet, pedig akkor még nem is tudtuk, jó döntést hozunk-e, hogy utolsó pillanatban váltunk, és teljesen ismeretlenül fogadjuk el a segítségét. Csak az isteni gondviselésben bíztunk: reméltük, hogy nemhiába ez a szülésznő vette fel a telefont!  

Kétéves kislányunkat a nagyszülőkre bíztuk, mert nem tudtuk, hogyan zajlanak majd az elkövetkező napok. Másnap reggel már az „újonnan választott” kórházba mentem CTG-re. Egy elkülönített helyiségben fogadtak, teljes védőfelszerelésben, utánam mindent fertőtlenítettek. A vizsgálóorvos azt mondta, muszáj beindítani a szülést, mert méretei alapján a baba nem negyven hetes és öt napos, hanem még idősebb. Este befektettek a kórházba, egy teljesen elkülönített részen kaptam helyet. Akkor már egyáltalán nem féltem a szülés beindításától, biztonságban éreztem magam.  

Már csak azon aggódtam, bírni fogom-e a szülést, világra tudom-e hozni a fiamat ilyen gyenge állapotban. Szerencsére a lázam közben lement, már csak hőemelkedésem volt.  

Éjfélkor felhelyezték a ballont, amely segíthet beindítani a szülést. Megbeszéltük az orvossal, hogy reggel burkot repesztenek. Magamra hagytak éjszakára azzal, hogy előfordulhatnak jóslófájások. Kicsit elaludtam, majd egy óra után kezdődtek is. Akkor nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek, de ahogy telt az idő, egyre rendszeresebbé és gyakoribbá váltak. Három órakor már éreztem, hogy szülni fogok, hívtam telefonon a szülésznőt. Egyből jött a férjemmel együtt, akit közben teszteltek, és mivel negatív lett, semmi akadálya nem volt, hogy velem legyen. Előtte azért megnyugtattak, ha pozitív lenne, akkor is bent lehet. Neki elég volt műtős ruhát viselnie a szülőszobán. Négy órakor már mindketten ott voltak, és egy pillanatra sem hagytak magamra. Hat órakor megérkezett az ügyeletes orvos, és még néhányan teljes védőfelszerelésben, arra az esetre, ha császármetszésre kerülne sor. Nagyon gyenge voltam már akkor, ráadásul mekóniumot is találtak a magzatvízben. Végül nem fektettek műtőasztalra, mert úton volt a baba. Nyolc órakor világra jött a kisfiunk. Máig nem tudom, hogy volt erőm megszülni őt, ráadásul maszkban. Arra emlékszem, hogy egy ponton túl epidurális érzéstelenítőért könyörögtem – én, aki két évvel korábban, a lányom születésénél mindent visszautasítottam, mert jobban féltem a tűtől, mint a fájdalomtól. De akkor ott mindent elfogadtam volna, ami könnyebbé teszi a szülést. A szülésznő és a férjem viszont tartotta bennem a lelket, hogy még egy kicsit bírjam ki, menni fog, így végül nem kaptam érzéstelenítést. Ha a férjem nem lett volna mellettem, biztosan feladtam volna, és kérem, hogy császár legyen…  

Kép

Kép: Freepik.com

Szülés után, mivel teljesen egyedül voltunk a részlegen, engedélyezték, hogy a férjem ne csak két órát, hanem több időt is velünk tölthessen, így az „arany két óra” jóval hosszabbra sikerült. Más helyzetben ez biztosan nem lett volna így.  

Az elkövetkezendő két napot majdhogynem teljesen kettesben töltöttem a fiammal, nem vitték le az újszülött osztályra, hanem velem maradhatott, nálam vizsgálta meg az orvos is. 

Napközben csak kétszer-háromszor néztek be hozzánk, már csak azért is, mert minden alkalommal új védőfelszerelésben volt szabad bejönniük hozzánk, amelyből a kórháznak is tartalékolnia kellett, mivel nem tudták, mennyire lesz még szükségük. Így nyugodtan ismerkedhetünk a kisfiammal, sőt még pihenhettem is, senki nem zavart bennünket.  

Csütörtökön hazamentünk a kórházból, útközben a lányunkat is felvettük a nagyszülőknél. Másnapra a férjem is belázasodott, akkor újra tesztelték, és már ő is pozitív lett. Ugyanaznap a sógorom tesztje is pozitív lett, rá két napra pedig a nővérem is megbetegedett, velük az azelőtti napon találkoztunk utoljára, hogy nekem tüneteim lettek. Szerencsére a szüleim és velük élő idős nagynéném mindmáig nem kapták el, pedig szüleim mindketten orvosok, és nap mint nap elég sok beteggel találkoznak. Hazaérkezésünk után mind a négyen karanténba kerültünk, de nemcsak mi, hanem az egész nagycsalád is. Így senki nem tudott jönni hozzánk, ebédet úgy kaptunk mindig, hogy az ajtónk elé letették.  

Nehéz napok következtek. Ott voltunk koronavírusosan egy újszülöttel és egy kétévessel. Én friss szülés után, a férjem jóval magasabb lázzal, sokkal rosszabb állapotban, sokáig köhögött is.  

Hála Istennek, el tudtuk látni így is a gyerekeket. Jó két hétig folyamatosan maszkban voltunk, nem ölelgethettük, puszilgathattuk a gyerekeket, nehogy elkapják tőlünk, ugye az sem mindegy, milyen dózisban kapják a vírust. Egyikük sem lett beteg, bár lehet, hogy a lányunk tünetmentesen átesett rajta.  

A felépülés könnyen ment, lelkileg éltem meg nehezebben ezt az időszakot, hogy így összejött minden, de már egy jó hónap eltelt a szülés óta, és napról napra minden könnyebb. A férjem is végig itthon volt, múlt héten még pozitív tesztet produkált annak ellenére, hogy már nincs semmilyen tünete. Azóta már van negatív tesztje, és a héten már újra munkába állhat.  

Nem ilyen szülésre készültem, egész terhesség alatt vigyáztam, amennyire lehetett egy kétéves örökmozgó mellett. Épp a legvégén kaptam el, jobb lett volna korábban.  

Összességében úgy gondolom, ebből a rossz helyzetből sikerült a legjobbat kihozni. Hála a szülésznőnek, az orvosoknak és a nővéreknek, akik körülvettek.  

Annyira emberségesek, megértőek voltak, maximálisan segítettek bennünket. Olyan támogató közegben hozhattam világra a gyermekem, amilyenről álmodni sem mertem. A fiunk igazi 2020-as baba lett, az idei év minden nehézségével, bajával szembesült már a születése pillanatában!  

– Utólag sokkal okosabb vagyok! Ott voltak a jelek, de ezek nem jutottak el a tudatomig. A bajok 2015-ben kezdődtek: vizesedett a lábam, fájt a mellkasom, ám azt gondoltam, ez a korral jár. Orvoshoz nem jártam korábban, de amikor végre elmentem a panaszaimmal, már aznap kórházba kerültem. Ez épp akkor történt, amikor egy hivatali váltás után magam alá kerültem. A plébánosunkkal, Gábor atyával sokat beszélgettem, kerestem a kapaszkodókat, misére jártam, még agykontrollal is próbálkoztam.

Ott, a kórházban egy idős néni fogalmazta meg azt, ami bennem sosem tudatosult: sokkal hamarabb lassítanom kellett volna.

A vizsgálatok után kiderült, hogy szívbillentyűcserére van szükségem. Fulladtam, vérszegény voltam. Hamar kimondták, hogy kritikus az állapotom, így az intenzív osztályra kerültem. Itt jöttem rá, hogy eddig mindenkivel törődtem, csak magammal nem. 2016 márciusában, pont az 50. szülinapom előtt pár nappal megcsinálták a szívbillentyű-műtétet. Ezt egy háromhetes balatonfüredi rehabilitáció követte, ahol olyan orvosokkal találkoztam, akik lelkiismeretesen figyeltek a lelki épülésemre és megnyugvásomra. Ekkor ébredtem rá, hogy a család és az egészség a legfontosabb.

– Ezzel azonban nem oldódott meg minden.
– A transzplantáció után tudtam meg, hogy az első műtét előtt a szívem csak 30%-on működött. A billentyűcserével úgy gondolták, kicsit hosszabbítanak az életemen, de sok reményt nem fűztek hozzá. Pár hónapig valóban jól voltam, de aztán a lábam újra dagadni kezdett. A rengeteg vízhajtótól lefogytam, tönkrement a májam, majdnem a vesém is. 2018 tavaszán átkerültem a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikára egy fantasztikus doktornőhöz, dr. Heltai Krisztinához, aki közölte: itt már csak a szívtranszplantáció segíthet, és minél gyorsabban, mert fogy az idő.

Azon a nyáron a szívem már csak 20%-on működött. Ez az érték végstádiumú szívelégtelenségnek felel meg, miközben én még dolgoztam és intéztem a család dolgait.

Egyszerűen nem gondoltam, hogy nagy a baj, hiszen imádkoztam minden nap, és hittem abban, hogy a Jóisten megsegít, mert rám még szükség van. Szeptember 17-én a doktornő közölte, hogy vagy háttérbe szorítok mindent, és csak arra koncentrálok, hogy szívre várok, vagy elengedi a kezem, de akkor már csak pár hónap a világ… Ekkor világosan tudtam a választ: belevágok. Hazaengedtek két hétre, hogy kellőképp felkészíthessem a családomat és átszervezzem az életünket, mert a gyógyulás minimum hat hónap lesz. Otthon másnapra összehívtuk a családot, az öcsémmel és anyukámmal együtt. Nagyon jó érzés volt megtapasztalni, hogy a kétségbeesés helyett mindenki talált magának feladatot. Irigylésre méltó szervezettség kerekedett hirtelen: riadólánc, Excel-táblázat, ki, mikor, mit csinál majd. „Anya, nyugi, minden rendben lesz!” – csak ezt hallottam.

Október 8-án jelentkeztem a klinikán újra. Még egy bizottság elé kellett járulnom, illetve a bizottság járult elém, az ágyamhoz. Végül október 15-én jött meg az értesítés, hogy rajta vagyok a sürgősségi jegyzéken az Eurotransplantnál. 17%-os értékkel már gépen vannak a betegek, én pedig még járkáltam a folyosón és csevegtem mindenkivel. Közben érkezett egy üzenet a nagykovácsi Szent Mónika imakör szervezőjétől, hogy imádkozzunk egy szintén hétgyerekes, súlyos beteg édesanyáért. Visszaírtam a szervezőnek, hogy értem is mondjanak egy imát. Így tudta meg Gábor atya, mi van velem. Felhívott és másnap be is jött. Megnyugtatott, hogy épp indul Medjugorjéba és imádkozik értem. De más miatt is fontos volt, hogy beszélhettem vele. A szobatársam állandóan figyelte a baleseti híreket és meg volt győződve, hogy lesz egy motorbaleset, ami megoldja a problémát, vagy neki, vagy nekem. Ezt én így nem tudtam elfogadni, ezért kértem, adjon tanácsot, hogyan imádkozzak, hogy senki más halálát ne kívánjam. Gábor atya ennyit mondott:

„Várj egy ajándékra, amit majd egy angyal ad neked.” Ez megnyugtatott, és attól kezdve egy angyali szívet vártam.

Örökké hálás leszek a donoromnak és a családjának, akik beleegyeztek a szervadományozásba.

– Az ajándék pedig megérkezett…
– Október 24. volt. Aznap épp nem volt semmilyen vizsgálatom – békésen feküdtem az ágyban, amikor megjelent a szobámban dr. Pólos Miklós, hogy indulunk a műtőbe. Ezt nem értettem, hiszen azt mondták, ma nem történik semmi.  Ennyit mondott: „Megvan a szív!” Én meg csak ennyit: „Úristen, Úristen, telefonálhatok?” Alighogy értesítettem a családomat, felhívott Gábor atya, hogy megjött Medjugorjéból, imádkozott értem, és szeretne meglátogatni. Nekem itt egy pillanatra összeért az ég és a föld: kiimádkozta az ajándékomat…!

Kép

Tóthné Pataki Csilla és családja

– Elköszöntél a családtagjaidtól?
– Három gyerekemtől és az öcsémtől személyesen, a férjemtől telefonon. Annyit mondtam: „Vigyázzatok magatokra! Remélem, még találkozunk...” Ők sírtak, én vigyorogtam. Puszilkodtam a szobatársakkal, rendkívül felpörögtem. Majd jött az aneszteziológus, aki aztán helyrebillentett: kerek-perec elmondta, hogy aggódnak miattam, mert a májam és vesém le van gyengülve, és a keringésem felborulhat.

Megtudtam, hogy három út áll előttem. Első: sikerül, és akkor minden rendben. Második: nem sikerül és marad a régi szív. Harmadik: nem sikerül és műszívre tesznek.

Nagyon jó érzés volt, hogy nem hagytak volna meghalni. Az altatás előtt azt kérte, hogy kezdjem el sorolni a gyerekeim nevét. Fél négy után öt perccel Hajnalkánál – az első! - lett sötétség. Arra ébredtem éjjel, hogy valaki motoszkál körülöttem. A nővérke mondta, hogy most adta be a gyógyszereket és megkérdezte, kit hívjunk fel. A férjemet kértem, és csak annyit mondtam neki, hogy túl vagyok rajta és majd másnap beszélünk. Később tudtam meg, hogy mindez nem a műtét napján, hanem bő egy nappal később történt.

– Hogyan indult be az élet újra?
– A negyedik napon bejött a gyógytornász. Ott feküdtem tele csövekkel, de mondta, hogy el kell kezdenem a mozgást. Azt hittem, hogy ez nem lesz nehéz feladat, de mikor arra kért, hogy emeljem fel a kezemet, képtelen voltam rá. Egy gumiszívecskét kellett pumpálnom, hogy visszajöjjön az erő. Innen indultunk. A következő napon már felültettek. Tíz napig voltam az intenzíven, majd kikerültem az osztályra. Ott már egyedül tudtam zuhanyozni. Állandóan mosolyogtam, mert nagyon boldog voltam. Persze a történet nem ennyire kerek, mert a második héten kilökődésem volt, és visszakerültem az intenzívre. Ott magamba zuhantam, de az ápolóimtól olyan fokú biztatást kaptam, amely megerősített. Mindemellett a fejembe vettem, hogy karácsonyra hazamegyek, úgyhogy össze kellett szednem magam.

Végül december elején, hét hét után engedtek haza a kórházból. A rehabilitáción felkészítettek mindenre. Beállíttatták a telefonomon a lépésszámlálót, speciális étrendet kaptam és egy tiltólistát, mit nem szabad ennem. Pörkölt, szalámi, téliszalámi… amit pedig úgy szeretek! És mozogni, mozogni, mozogni! Haza sterilszobába jöttem: maszk, kesztyű, állandó fertőtlenítés, aztán a karácsony is így telt, de boldogan.

Nyolc hónap után kezdtem dolgozni újra, eleinte csak heti egy-két alkalommal. Ma már teljes munkaidőben.

És milyen az élet? Elkaptam a COVID-ot is, egy hétig magas lázzal feküdtem. Azonnal hívtam a kezelőorvosomat, aki azonnal megnyugtatott: már öt szívtranszplantált is túl van rajta enyhe tünetekkel. Most már jól vagyok.

– Foglalkoztatott valaha a kérdés, vajon kié az angyali szív?
– A rendszer anonim módon működik, így nem tudom, kitől kaptam az ajándékot. Az egyik professzor, aki egyben bizottsági tag is volt, bejött hozzám a műtét utáni negyedik napon, és azt mondta, hogy mivel én egy igazi magyar anya vagyok, ezért egy igazi magyar szívet kaptam. A nővérke később még annyit tett hozzá, hogy ez a szív 43 éves, de hogy férfi vagy nő volt a donor, az nem derült ki. Még ma is rendszeresen álmodom vele, és ott mindig nőként jelenik meg. Fut mellettem és biztat, hogy ne adjam fel. Fél évvel a műtét után, 2019 áprilisában jelentkeztem a szervátültetettek Ultrabalatonjára, bevállaltam két kilométert. Ugyanis éjjelente akkor is mindig megjelent a kép a hölgyről, akinek az arcát sose látom, de azt igen, hogy copfban van a haja, és jön mellettem.

– Új szív, új ember?
– Sok mindenben megváltoztam. Már nem pazarlom az időmet konfliktusokra és veszekedésekre, ezeket elintézem egy mondattal. Ha leelőz egy autó, őszintén azt gondolom, remélem, nem megy olyan gyorsan, hogy összeütközik valakivel. Mindennek a pozitív oldalát nézem. Felkértek, hogy legyek a Magyar Szív- és Tüdőátültetettek Egyesületének a társelnöke. Örömmel elvállaltam, mert talán a saját példámon keresztül meg tudok mozgatni másokat. Nemrégiben jelentkeztem egy olyan lelki segítő csoportba, amely a szívre várókat támogatja. Én is végigmentem ezen az úton; ismerem a gondolatok sötét bugyrait, amelyek fogva tartják az embert, és tudom, miképp segítsem a most várakozókat.

De legfőképpen nem telhet el nap, hogy ne mondjak hálaimát a rajtam segítőkért, és azért, hogy egészséges vagyok, van családom, van munkám. Boldog vagyok, mert a Jóisten a tenyerén hordoz.

Gyermekkorom karácsonyai egy kicsit nyugodtabbak, egymásra és befelé figyelőbbek voltak, mint ma. A testvéremmel sokáig erősen hittük, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat. Nagyon vártuk és éreztük, hogy közeledik valami, hogy csoda történik, és ennek a csodavárásnak a hangulata itatta át a nappalainkat és éjszakáinkat. A karácsonyi készülődést már az adventben elkezdtük, és olyankor azt éreztem, mintha lelassulna körülöttünk a világ. Esténként összegyűltünk, mesét hallgattunk, karácsonyi dalokat énekeltünk, és ahogy díszbe öltöztettük az otthonunkat, úgy kelt életre a lelkünkben is a karácsony hangulata és csodája.

Szenteste, miután csengőszóval megérkezett a Jézuska és a karácsonyi angyalkája, elénekeltük a Kiskarácsony, Nagykarácsonyt és a Mennyből az angyalt a fa körül, majd ajándékbontás következett. Hogy nagyobb legyen az örömünk, és az egész család együtt legyen, ezen az estén mindig nálunk voltak a nagyszüleink is. A karácsony esti vacsorának minden időben igazi ünnepi rangot adott az alkalom, s noha a menü hagyományos volt – azaz évről évre ugyanaz került az asztalra – a hangulat, a család és a szobában álló karácsonyfa miatt minden más vacsorától különbözőnek tűnt.

Ma már tudom, a lelkünkben eluralkodó karácsonyi hangulat miatt éreztük úgy, hogy ez az este mindennel együtt – beleértve a vacsorát is – emelkedettebb, ünnepibb a többinél.

Tulajdonképpen semmi komolyabb ajándékot nem kaptunk, de maga az együttlét, a szeretet, a beszélgetések, a feldíszített karácsonyfa, az ott és akkor megtapasztalt meghittség annyira emlékezetes, annyira mélyen belém ivódott, hogy ha becsukom a szemem, még most is magam előtt látom szeretteim mosolyát és érzem a finom ételek és a fenyő illatát. A szívemet átjárja a melegség, úgy képzelem, hogy ma is körülöttem állnak mindazok, akiket szeretek, akik körülállták velem gyermekkorom karácsonyfáját.

Mégis mi változott gyermekkorom óta?

Már nem hiszem, hogy a Jézuska hozza az ajándékot, és nem írok többé levelet neki, hogy milyen ajándékot szeretnék tőle. Míg gyermekkoromban valóban elhittem, hogy a bezárt ajtó mögött apukám tényleg éppen a Jézuskával beszélget, hogy milyen ajándékot érdemelek, most én vagyok az, aki elhintem gyermekem számára a csodát. Bár már 12 éves, azért még hiszi – és remélem, ez így is marad –, hogy nem csak a látható dolgok léteznek az életünkben, és hogy ezekre talán sokkal jobban kell vigyázni, mint bármilyen kézzel fogható tárgyra.

Amíg kisgyerek voltam, senki nem várt tőlem nagy ajándékokat, de minden évben szívem-lelkem tettem bel az ajándékkészítésbe. Gyűjtöttem a zsebpénzem, hogy a rajzok, hímzett zsebkendők mellé mindig kerüljön valami olyasmi is, ami a mindennapi életben is hasznos. De végtelenül hálás voltam érte, hogy a szüleim szeme olyankor fénylett a legjobban, olyankor láttam őket legboldogabbnak, amikor a titokban készített ajándékaim kerültek sorra. Ez a hagyomány tovább él. Mert ma már én vagyok az, aki örül, ha nem egy bolti áru kerül a fa alá, hanem egy saját készítésű jegyzetfüzet – amit gyakran kapok a kislányomtól, hiszen azt látja, állandóan jegyzetelek – vagy bekeretezett rajz.

Szeretném, ha a karácsony nem arról szólna, hogy egyre szebbet, jobbat, drágábbat kell kitalálni, hanem arról, hogy együtt vagyunk, és ebben a pár napban átadjuk magunkat az együttlét örömének.

Mondják, „a szer-etet”. Ennek a szónak a jelentőségét és valódi jelentését csak felnőtt fejjel értettem meg. Gyermekként elég volt csak hátradőlve várni a finomságokat. Néztem, mennyit sürgölődik anyukám, nagymamám a konyhában, azonban komolyabban nem is gondoltam bele, mennyi fáradsággal jár az ünnepi menü elkészítése. Most igazi hősként tekintek minden nőre, anyukára, aki mindezt végigcsinálja. Ugyanakkor azt is tudom, nincs nagyobb boldogság egy szülőnek, mint amikor azt látja, hogy az ételt, amelybe minden törődését és szeretetét belefőzte-sütötte, jó étvággyal eszi a család.

Kép

Kép: Freepik

Gyerekkoromban nagyon vártam a különleges karácsonyi filmeket. Akkoriban még nem volt akkora választék, mint most. Voltak kedvenceim, amelyek mindig elvarázsoltak, és ez a mai napig így van. A hagyományt a nagylányommal folytatjuk: esténként bekuckózunk egy bögre forró csokival vagy valami igazán „bűnös” édességgel, és szinte mindegy is, milyen filmet nézünk meg, beburkolózunk egymás közelségébe.

Bármennyire is hihetetlen, még mindig ugyanúgy várom a karácsonyt, mint gyermekkoromban.

De hiába próbálok meg én is olyan karácsonyt teremteni belül a lelkemben, már soha többet nem érzem azt, amit akkor régen. Mert vannak, akik már soha nem lehetnek velünk, és nem ülhetnek az ünnepi asztalhoz. A nagyszüleim szép sorban mind elmentek, és velük együtt egy izgalmas, mesékkel teli világ is távozott.

Amikor azonban úgy érzem, hogy valahol félúton elveszítettem a varázst, a következő három dolog segít feleleveníteni a gyerekkori karácsonyok szellemét:

A klasszikus karácsonyi fogások ízei

Valószínűleg mindannyiunk családjában megvannak azok a klasszikus karácsonyi ételek, amelyek nem hiányozhatnak az ünnepi asztalról. Nálunk az ököruszály-leves és a diós-mákos bejgli ilyen. Szenteste kitörő lelkesedéssel szedek hatalmas adagokat ezekből a finomságokból, hiszen utána 365 napig nélkülöznöm kell a mennyei falatokat. De van egy másik oka is a lelkesedésemnek. Az ételek elkészítéséhez számtalan kedves emlékem társul. Emlékszem, kislány koromban én kísértem el apukámat a piacra, anyukámmal pedig együtt válogattam a diószemeket és gyúrtuk, nyújtottuk a tésztát, és persze én voltam a fő töltelékkóstoló.

Gyerekkorom kedvenc karácsonyi dalai

Míg egész decemberben pörgős, karácsonyi Michael Bublé-dalok kíséretében jövök-megyek, szenteste mindig ugyanazt az albumot hallgatjuk meg. Az „Ünnepek ünnepén” című válogatás már hosszú ideje minden szenteste felcsendül az otthonunkban, rajta a kedvenc magyar ünnepi dalaimmal. Felnőttként jobban átérzem a dalszövegeket, és képes vagyok értékelni azt a néhány órát, amíg együtt dúdol az egész család.

Régi fotókat nézegetünk

Karácsony másnapján rendszerint előkerülnek a régi fotók és felvételek, amelyeken az egész család jókat szokott nevetni. Vannak köztük igazi gyöngyszemek, mint az első karácsonyi szereplésem,  amelyen zongorán játszom el az ismert karácsonyi dalokat. Azt hiszem, ez a közös nosztalgiázás is olyan dolog, amiért felnőtt fejjel is várom a karácsonyt, mert ez azt jelenti, hogy végre újra együtt a család.

Kicsit megváltozott a viszonyunk az ünnepekhez. Nekem is figyelmeztetnem kell magam, hogy ne akarjak mindig sietni és ne törekedjek folyton a „tökéletesre”, mert néha jó lassítani és időt hagyni magunknak, hogy rácsodálkozhassunk fontos dolgokra. 

Az ünnepek alkalmából mindenkinek azt kívánom, egy pillanatra álljon meg az idő, amikor felcsillannak a fények.  Szívünket töltse el a szeretet érzése. Amikor az éjféli misén felcsendülnek a jól ismert karácsonyi énekek, gondoljunk azokra is, mondjunk értük imát, akik nem lehetnek velünk, és akiknek nem adatik meg, hogy karácsonyuk legyen.

Mátyás király két karácsonya

A magyar történelem egyik legnagyobb uralkodója, I. Mátyás sem tölthetett minden karácsonyt családi körben, terített asztal mellett. Az ifjú, húszéves király 1463 őszén hadjáratot vezetett a Balkán-félszigeten, amelynek fő célja Jajca, a törökök által elfoglalt, „Európa kapujának” tekintett város visszahódítása volt. Az ostrom elhúzódott, a janicsárok hónapokon át tartották a nehezen megközelíthető fellegvárat. A beálló hideg tél próbára tette a harcoló feleket. Elvágva az ivóvíz- és az élelmiszerforrásoktól a várkapitány, Juszuf Haram bég végül kénytelen volt tárgyalásokat kezdeményezni, és éppen december 25-én adta át a várat. Mátyás az ellenség számára nyitva hagyta a lehetőséget a szabad távozásra, és arra is, hogy belépjenek a seregébe. A janicsárok többsége és a bég az utóbbit választotta, a király pedig még azon a télen számos környékbeli várat és várost meghódított.

Egészen más élményekkel gazdagodott Mátyás 33 évesen, az 1476. év karácsonyán. Ekkor házasodott össze Beatrix nápolyi hercegnővel, akit a menyegző előtt tizenkét nappal ismerhetett meg személyesen. A korabeli krónikások részletgazdag beszámolói alapján képet alkothatunk a pompázatos esküvőről és a hozzá kapcsolódó látványos ünnepségekről.

Az eseménysorozat Beatrix székesfehérvári koronázásával kezdődött, amelyet követően az uralkodó pár hatalmas násznéppel vonult Budára. A király és a királyné káprázatos öltözékben, fehér lovakon léptettek, főurak, lovagok, kamarások, apródok és zenészek kíséretében. A hölgyek aranyozott hintókon utaztak. Az elkövetkező napokban a királyi pár és a násznép miséken, látványos lovagi tornákon és táncmulatsággal végződő fényűző lakomákon vett részt. A rendezvényeken elkápráztatták az előkelő külföldi és magyar vendégeket a pompa és a gazdagság mindenütt jelenlévő jegyei. Gyöngyökkel teleszórt, piros selyemkárpit és arany szövésű szőnyegek borították a falakat, arany és ezüst étkészletekből fogyasztották az ételt, a királyi pár szépséges, cobolyprémmel díszített öltözékeket viselt, és a vendégek olyan különleges berendezési tárgyakat láthattak, mint a nagyméretű, ezüst egyszarvú pár és a kétakós ezüsthordó, amelynek négy csapjából más-más bor folyt.

Kép

Petrus Ransanus nápolyi követ beszédet mond Mátyás és Beatrix előtt – miniatúra a Ransanus-corvinában, 1490 k.

A december 22-én megrendezett esküvőre az uralkodói díszbe öltözött Mátyás és Beatrix lóháton, Szilágyi Erzsébet, a király édesanyja és az udvarhölgyek pedig díszkocsikon vonultak a budavári Nagyboldogasszony-templomhoz. Az uralkodó pár magas trónszékei fölé magyar főurak, valamint német és cseh hercegek tartották az aranyozott mennyezetet. Az egyházi szertartást és az esketést Gábor egri püspök végezte. Elsőként Szilágyi Erzsébet köszöntötte a királyi párt. A palotába visszatérve ünnepi lakomára került sor. Ezután a külföldi követek adták át az ajándékaikat, a korabeli források szerint olyan sokat, hogy teljesen megtöltötték a kincstárakat. 
A karácsonyi ünnepek alatt folytatódott a mulatság. Újabb lovagi játékok, vidám rendezvények követték egymás, a budai nép az utcákon ünnepelt. A lovagi tornákat parodizálva kitömött bohócruhákba öltözött fiúk dorongokkal igyekeztek ledönteni egymást lovaik hátáról. További látványosságként szolgáltak az aranyozott lovas szánkók, amelyeken a királyi pár és kísérete közlekedtek Buda havas utcáin. Az ünnepségeket rövid időre megszakította Mátyás egy közeli rokonának, Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajdának váratlan halála. Újév után újrakezdődtek a mulatságok, és egészen vízkeresztig tartottak. A vendégek búcsúzáskor gazdag ajándékokat kaptak a királytól.

Magyar nemesek karácsonya

A régi idők karácsonyainak történetét, egyedi hangulatát Bánó Attila, számos kiváló történelmi ismeretterjesztő könyv szerzőjének műveire támaszkodva idézzük fel. Az író célja, hogy kutatásokra alapuló, de emellett érdekes és szórakoztató műveinek segítségével hidat építsen az olvasók és a történettudománnyal foglalkozók között. Könyvének köszönhetően megismerhetjük a magyar nemes családok huszadik századi leszármazottainak karácsonyi szokásait. Az író 1996-ban készített interjút gróf Festetics Ilona nyugalmazott, gyémántdiplomás énektanárral, aki élete legszebb időszakaként a gyermekkorát jelölte meg: „A szép gyerekkor nem abban áll, hogy millió játékkal vagyunk körülvéve. Édesapám mindig azt mondta, amit a boltban kapni, azt megveheti mindenki, de amit mi csinálunk, azt csinálja utánunk valaki! Nálunk karácsony előtt papírvagdosás, lombfűrészelés, ragasztás volt. Körbeültük az asztalt, és csomagoltuk a karácsonyi cukrokat, mert a Jézuskának nagyon sok dolga van, segíteni kell neki. Igen, nekünk szép gyerekkorunk volt. Én még mindig abból élek, amit akkor magamba szívtam.”

Báró Buttler Klára 2004-ben mesélt a szüleiről és a családi birtokon töltött karácsonyokról az írónak: „A karácsonyokat is a majorbeli családokkal együtt ünnepeltük. A szalonban egy szépen feldíszített, hatalmas karácsonyfa állt. A férfiak az udvaron gyönyörű »szentföldi« lármát csaptak. Volt, aki furulyázott, mások csengőket, kolompokat ráztak, ostorokat pattogtattak, sípoltak vagy kürtöt fújtak. Amikor csend lett, mindenki bejött a kastélyba. A gyerekek karácsonyi énekeket énekeltek, papa pedig boldog ünnepeket kívánt. Ezt a szokásos borkimérés követte, majd a mamám mindenkinek ajándékot adott.”

Gróf Festetics Ilona és báró Buttler Klára sajnos már nincsenek köztünk, de egy letűnt korszakról szóló visszaemlékezéseiket őrzi Bánó Attila Régi magyar családok – mai sorsok című könyve.

Források:
Bánó Attila: Régi magyar családok – mai sorsok
Bánó Attila: 55 meghökkentő eset a magyar történelemből
Wikipédia

Mindent tudni fog, mindent megtanul, mindent átlát… maga lesz a testetlen, átható gondolkodás. Ijesztő egy kicsit, ugye? Amikor ilyesmit olvas, hall az ember, talán az okozza a legnagyobb nehézséget, hogy azt hiszi, tudja, mitől fél. És, hogy valóban oka van rá.

Megszoktuk, hogy a tudástársadalmakban minden ítéletünket információra alapozzuk. Az intuíciónak, ennek a különös tudásnak, ami tanulás nélkül lesz a miénk, nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget. Sőt, elnyomjuk. Pedig az intuíció az a képességünk, amelynek segítségével nem információkat, hanem jeleket fogunk fel, és különös belső szenzorainkkal értelmezzük őket. Felkészülés nélkül figyelünk fel rájuk, sokszor váratlanul „botlunk beléjük.” Néha önmagunkban, máskor gyakoriságukban vagy mennyiségükben válnak ki az információs zajból, azért, hogy ránk nézzenek és mi visszanézzünk rájuk.

Nem, ezúttal nem a mesterséges, egyezményes jelekről van szó, amelyeket megtanulunk, hogy aztán megszabják hétköznapjainkat, normáinkat, ízlésünket és kommunikációnkat.

Ezúttal a nemjel-jelekről van szó. Azokról, amelyek csak az észrevétellel válnak jellé, velünk együtt lesznek üzenetek.

Mint amikor állunk a villamosmegállóban sokadmagunkkal és keserves macskanyávogást hallunk. Keressük a zaj forrását, amit egy hölgy vállán lógó, nagy táskában azonosítunk. Figyeljük, ahogy az asszony benyúl a nagy szatyorba, turkál, majd kiemel… egy mobiltelefont. Ami még mindig nyávog. A mellettem lévő lány azonban sietve válik el kedvesétől: „Jaj, ne haragudj, menj nélkülem, kizártam a cicát a teraszra, vissza kell mennem.”

Vagy amikor a forgalmas délutánon a hömpölygő tömegben, az aluljáróban megszólal a vidám, dél-amerikai zene, sípokkal, csörgőkkel, napos ritmusokkal. Ha odapillantunk, látjuk, hogy az egyszemélyes zenekar most különös helyet választott magának. A falnál áll, előtte a pénzgyűjtő korsó, és felette… egy régi reklámfelirat. Így szól: „Turbo szolárium”… És tényleg, a nap egy pillanatra kisüt az aluljáróban…

Vagy amikor izgatott turisták nyomában sétálunk Oxford egyik utcáján, a jellegzetes egyetemvárosi épületek között, novemberben. Halljuk, amint felcsattan nevetésük, mondván: „lám már több száz éve volt Black Friday!” és egy szép, 17. századi épület kapuja fölött a feliratra mutogatnak. Hihetetlen, de tényleg… Közeledem és olvasom a feliratot: „Black Fri…” Még két lépés. Akkor csönd lesz. „Black Friar” – nevet ránk a régi felirat, azokat a szerzeteseket hirdetve, akik közösséget szolgáltak.

A jelek itt vannak a mindennapjainkban. Néha mellettünk. Néha felettünk. Észrevenni őket képesség, megérteni őket ajándék. Karácsonykor, 10 évvel a szingularitás előtt, különösen.

Megszoktuk, hogy a tudástársadalmakban minden ítéletünket információra alapozzuk. Az intuíciónak, ennek a különös tudásnak, ami tanulás nélkül lesz a miénk, nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget. Sőt, elnyomjuk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Őrizzük a hagyományt!

A gyermekkori karácsonyokhoz kötődő élmények egész életünkre meghatározzák viszonyunkat az ünnephez. A szakemberek szerint, akik pozitív élményeket hoznak magukkal, azok felnőttként boldogabban tudják megélni a karácsonyt. Nem engedik, hogy a családi tradíciók kikopjanak az életükből, továbbadják ezeket gyermekeiknek, unokáiknak.

A „szeretet ünnepeként” is emlegetett karácsony alapjában véve egy keresztény ünnep, Jézus Krisztus születéséhez kapcsolódik, de vallástól függetlenül ünneplik szinte az egész világon. Hazánkban az adventi időszakkal kezdődik és egészen vízkeresztig tart. Advent első vasárnapján gyújtjuk meg az adventi koszorú négy gyertyájából az elsőt, és egészen karácsonyig minden hétvégén így teszünk. Nem mindegy azonban, hogy milyen színű gyertya díszíti a koszorúnkat! A hagyomány szerint az adventhez három lila és egy rózsaszín gyertya dukál, az előbbiek a bűnbánatot, az utóbbi pedig az örömöt jelképezi. Van, amikor négy különböző színű gyertya díszíti a koszorút: az első fehér, amely a békét, a második kék, amely a hitet, a harmadik piros, amely a szeretetet, a negyedik pedig zöld, amely a reményt szimbolizálja. Bár a szokások – például a karácsonyi menüt vagy az ajándékozást tekintve – családonként eltérhetnek, az ünnep üzenete a legtöbb esetben ugyanaz:

Élvezzük, hogy együtt lehetünk azokkal, akik fontosak nekünk, és ajándékozzuk meg egymást szeretettel, odafigyeléssel.

Karácsony a nagyvilágban

Az Egyesült Államokban a karácsonyt egy számukra igen jelentős ünnep előzi meg. Hagyományosan november negyedik csütörtökén tartják a hálaadást, amit 1863-ban Abraham Lincoln elnök nyilvánított ünnepnappá, gyökerei azonban egészen az Újvilágba érkező korai telepesekig, a 17. századba nyúlnak vissza. A modern hálaadásnak már nem sok köze van a telepesek által megült, vallási gyökerű ünnephez. Napjainkban már leginkább a család, az összetartozás, a szeretett személyek társaságában töltött idő áll a középpontjában, amelynek kiemelt eseménye a közösen, családi körben elfogyasztott pulykavacsora. Egyes családok körében divat ilyenkor a jótékonykodás is: a közösségek gyakran főznek együtt, illetve vendégelik meg a rászorulókat. Érdekes hagyomány, hogy minden hálaadáskor az elnök (és egyes államok kormányzói is) megkegyelmez két pulykának, amelyek így megmenekülnek a levágástól, és egy tanyán élvezhetik hátralévő napjaikat.

Ahogy a hálaadásnak, Amerikában a karácsonynak is hatalmas tradíciója van: minden fényárban úszik, és a szomszédok azért versengenek, kinek van a legpompásabban feldíszített és kivilágított otthona. Az amerikaiaknak december 24-én este nem a Jézuska, hanem a Mikulás hozza az ajándékokat, aki a kéményen át érkezik és a kandallóra akasztott színes zoknikat tömi tele meglepetésekkel. A gyerekek tejet és süteményt tesznek ki neki, a szánját húzó rénszarvasoknak pedig répát.

Angliában nem december 24-én, hanem 25-én érkezik meg a Mikulás, aki az amerikai tradícióhoz hasonlóan a kéményen keresztül hozza a kandallóra kikészített zoknikba az ajándékokat. A szigetországban december 25-én az uralkodó mond karácsonyi beszédet, amit a családok közösen néznek és hallgatnak meg. December 26-a a Boxing Day, vagyis az ajándékbontás nagy napja.

Ukrajnában műpókot és műpókhálót tesznek a fára, mivel úgy tartják, hogy, ha karácsony reggelén pókot találnak a fán, az szerencsét hoz. A legenda szerint ugyanis egy asszonynak nem volt pénze díszre, de karácsony reggelére egy pók fonta be ezüstös pókhálóval a fát, amelyet a nap felkelő sugarai arannyá és ezüstté változtattak.

Olaszországban a gyerekek csak vízkeresztkor, január 6-án kapják meg az ajándékot, amit a zoknijukba vagy harisnyájukba tesz a jóságos boszorkány, Befana. Náluk a „rossz gyerek” nem virgácsot, hanem széndarabot kap.

Svédországban a karácsonyi készülődés egyik legfontosabb dátuma december 13., azaz Luca napja (Luciadagen). Ez a fény ünnepe, ilyenkor a kislányok fehér ruhába öltöznek, és fejükön hétgyertyás koszorúval vagy fényekkel idézik fel Szent Luca történetét. A svédek a ruházatukkal is jelzik a karácsony közeledtét: míg Luca napján a lányok fehérbe öltöznek, december végén piros-zöld színekben pompáznak. Szenteste, a vacsora előtt szaunáznak egyet, majd egyszerre bontják ki a karácsonyi ajándékokat. Az ajándékokat a Julklapp hozza; az ő nevét kiabálják, miközben a nyitott ablakon át meglepetéscsomagot hajítanak be szeretteik otthonába. Karácsonykor ezért kötelező egy-egy ablakot nyitva hagyni, hogy a barátok vagy a családtagok bedobálhassák legtöbbször vicces, mosolyra fakasztó ajándékaikat. Vízkeresztkor egy közös karácsonyfa körül járt tánccal zárják le a téli ünnepsorozatot.

Finnország az „igazi” télapó, Joulu Pukki hazája, ahol saját irodájában válogatja szét a világ minden tájáról érkező leveleket. A tradíció szerint minden házhoz bekopog, és belépve hangosan kérdezi meg: „Lakik itt jó gyerek?”

Ezek után átadja az ajándékokat. A Mikulás érkezése előtt a finnek szaunáznak, karácsony napján pedig templomba és elhunyt szeretteik sírjához mennek, hogy gyertyát gyújtsanak az emlékükre. Szokás még, hogy december 24-én délben, a régi fővárosban egy különleges ünnepség keretében kihirdetik a „karácsonyi béke” időszakát (joulurauha), amely húsz napig tart. A finneknél a szülők karácsony előtti éjjel ünnepi díszbe öltöztetik a lakást és elkészítik az ünnepi ételeket, hogy illatuk belengje a reggelt. Az ünnepi reggeli fahéjas tejberizs, amelyben egyetlen szem mandula rejtőzik. Aki ezt megleli, a következő évben nagyon szerencsés lesz, ha pedig eladósorban lévő lánynál landol a mandulaszem, közelgő esküvőt jelez. A finneknél az egész nap karácsonyi hangulatban telik: a háziállatok ünnepi lakomát kapnak, a madaraknak madáretetőket készítenek, sőt, még a manóknak is hagynak vacsorát – a megterített asztalt a mazsolás-mandulás ünnepi forralt borral, a glöggel együtt úgy hagyják éjszakára is, hátha arra jár egy-egy éhes karácsonyi manó.

Kép

Kép: Nick Fewings / Unsplash

Lengyelországban gyönyörű szokással kezdődik a karácsony: 24-én este az egész család az eget kémleli: az első csillagot, a betlehemi csillagot keresik az égen. Aki először meglátja, elkiáltja magát – ezzel a pillanattal köszöntik a családtagok a karácsonyt.

Görögországban nagyon sok legenda és babona kötődik az ünnephez. A görög mítosz szerint a Föld mélyét gonosz manók, a kalikandzaroszok lakják, akik év közben napról napra fűrészelik a Földet tartó fa törzsét. Karácsonykor tartanak csak szünetet, ekkor is csak azért, hogy az emberek közé jöjjenek, és bosszantsák őket. Valóban kártékony kis manókról van szó: ellopják az ünnepi ételt, összetörik a tárgyakat, kalamajkát okoznak mindenhol. Ám a tűztől nagyon félnek, ezért akiknek az otthonában van kandalló, egész éjjel égve hagyják a tüzet, hogy a manók a kéményen keresztül ne tudjanak bejutni a házba. Az is segít, ha disznóállkapcsot akasztanak a kandallóba, mert a kártevők félnek tőle. Mivel a kis lények az ajtón keresztül is be tudnak jutni a házba, a görögök konyhai szűrőt tesznek az ajtó elé. A manók – valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag –, nem tudnak ellenállni a számolásnak, ezért megpróbálják a szűrőben lévő valamennyi lyukat összeszámolni, és mire a művelet végére érnek, elmegy a kedvük a rosszalkodástól.
A görögök úgy tartják, hogy a karácsonykor égő tűz hamuja varázserővel bír, amelyet, ha a földre szórnak, a termés bőségessé válik. Így az ünneplő görögök vigyáznak a tűzre, a hamuját pedig szétszórják. Akárcsak a finneknél, itt is egész éves szerencsét jelez az ételbe rejtett meglepetés a megtalálójának; az ünnepi kenyérbe ezért egy fémpénzt sütnek bele.

Izlandon is van kultusza a manóknak. Itt a hagyományok szerint tizenhárom kismanó volt, akik rendszeresen megtréfálták az embereket, de amióta a Télapó ráncba szedte őket, szorgalmasan készítik a karácsonyi ajándékokat a gyerekeknek. A kicsik már december elején kiteszik az ablakba a cipőcskéjüket, de az ajándékokat csak karácsonykor nézik meg.

Spanyolországban az erkélyen át érkezik a Télapó az ajándékokkal, de január 6-án is kapnak ajándékot a gyerekek, méghozzá a napkeleti bölcsektől.

A XIX. századtól elterjedt hagyomány még a december 22-i lottóhúzás, ahol 4 millió euró a főnyeremény  – az első szelvényeket már július elején elkezdik árusítani.

Szilveszterkor pontban éjfélkor tizenkét szem mazsolát kell megenni, és ekkor teljesül tizenkét kívánságunk.
A spanyoloknak van egy nagyon furcsa, a karácsonyi ünnepkörhöz tartozó szokása is: december 8-án egy festett arcú farönköt (Cagatio) tesznek az asztalra, betakarják és ételekkel hizlalják, mivel a hiedelem szerint ő ,,tojja” az ajándékokat.

A betlehem állítása is nagyon elterjedt, még a karácsonyfánál is népszerűbb az országban. Minden városnak és községnek van saját betleheme, amely akár élő színészekből és állatokból is állhat. A városok gyakran versenyeznek egymással, hogy kié a legszebb betlehem.

Egzotikus karácsonyok

Kis hazánktól messze is ünneplik a karácsonyt. Ausztráliában például sokan strandolnak karácsony napján és a tengerparton fogyasztják el az ünnepi étkeket. A Mikulás szörfön vagy nyolc fehér kenguru húzta szánon érkezik.

Venezuela fővárosában, Caracasban karácsony estéjén lezárják az utcákat, az emberek pedig görkorcsolyával mennek a templomba.

Japánban ugyan a lakosságnak mindössze csak 1%-a keresztény, de a karácsonyt a japánok is megünneplik. Mivel a nagy többség számára ez nem vallási ünnep, így inkább a Valentin naphoz hasonlít, és mindössze egyetlen napon, december 24-én ülik. Ekkor minden a társaságról és az ismerkedésről szól Japánban. Úgy tartják, hogy ha valaki ilyenkor magányos, akkor egyedül fogja tölteni a következő esztendőt.

Egy másik érdekes szokás, hogy a hagyományos karácsonyi vacsora a KFC-s csirke.

 A KFC még 1974-ben találta ki a ,,Karácsonyra Kentuckyt!” szlogent, ami olyan hatalmas sikert aratott, hogy a karácsony és a KFC-s sült csirke teljesen összefonódott egymással. Hogy miért éppen csirke? Mert a japánok nem ismerik a pulykát. A japánoknál még érdekes szokás, hogy nem karácsonykor, hanem év végén ajándékoznak oseibo alkalmával, ami főként a tanárokat, a főnököket és a családi barátokat érinti. Karácsonyi ajándékot általában csak a szerelmespárok, a barátok, valamint családon belül főként a gyerekek kapnak.

– Milyen útravalóval indították el annak idején otthonról?
– Újfehértón, hagyományos értékrendű családban nőttem fel, amelyben édesapám volt a vezéregyéniség. Az öcsémből és belőlem is családcentrikus ember lett, a mai napig mondhatni baráti kapcsolatban állunk a szüleinkkel, akik őszinteségre, felelősségtudatra neveltek. Aszerint terelgettek, hogy minden korosztálynak megvan a maga dolga, van, amit már gyerekként is el kell végezni.

– Mi szeretett volna lenni, amikor nagy lesz?
– Nagyon kicsiként még cowboy, mint mindenki. Később régész vagy orvos. Ám anyai oldalról igen vallásos volt a családunk, a nagyapám testvére és a dédapám is lelkipásztorkodott. 13 évesen konfirmálni készültem, s egy kiváló mentor, Lipták Pali bácsi mellé kerültem. Az ő a mentalitása – nagyapám öccsének az életútjával együtt – úgy hatott rám, hogy eldöntöttem: lelkész leszek.

– Az út állomásai: tanulmányok a Debreceni Református Kollégiumban, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen, majd segédlelkészség Kisvárdán és teológiai ösztöndíj – Chicagóban...
– Kisvárdán Csiszár Ákos esperes úr mellett dolgoztam, Chicagóban pedig a McCormick Akadémián töltöttem fél évet, s onnan hazatérve 2001-ben kerültem a mostani szolgálati helyemre, Nyírtétre. Mindenképp azon a környéken szerettem volna lelkészi állást, ahol felnőttem. Sípos Kund Kötöny esperes szeptember 15-én vasárnap erre a településre irányított szolgálni, amely tőlünk csupán 35 kilométerre volt, de addig a nevét sem hallottam. Az első istentiszteletemtől kezdve itt vagyok, jól összecsiszolódtunk a gyülekezettel, pedig sosem voltam az a hagyományos értelemben vett lelkész.

– Ezt pontosan hogy érti?
– Fiatalon jobban hasonlítottam egy rockerre, mint egy lelkészre. Tetoválásom nincsen, de hosszú hajam volt, gyűrűt viseltem és a hétköznapokban inkább farmerben jártam, mint fekete öltönyben. A mentorom azt tanácsolta, a legjobb, ha az elejétől kezdve őszintén vállalom magam a gyülekezet és a presbiterek előtt, úgy később sem érhet senkit meglepetés.

Elmondtam hát, hogy van egy családi vállalkozásunk meg egy rockzenekarom, amellyel pénteken és szombaton koncertezni szoktunk. Pár perc néma csend után mondták, hogy jó lesz ez a pap nekünk…

Ez is az isteni gondviselés, hiszen ha engem kérdeztek volna, hol állnék szolgálatba, biztosan más helyet mondtam volna, még szerencse, hogy a Jóisten sokkal messzebbre látja a terveket, mint mi. Az én életem ívét is jobban tudta nálam.

Kép

Papp Krisztián Sándor

– Milyen rockzenekarban játszik, honnan jött még ehhez is az indíttatás?
– Édesapám is zenélt fiatalon, otthon Deep Purple, Black Sabbath, Iron Maiden szólt. Ebbe nőttünk bele, így az öcsémmel ’94-ben zenekart alapítottunk: ő dobos és vokalista, van egy basszusgitáros, illetve én mint gitáros-énekes frontember. Dallamos rockzenét játszunk, felerészt feldolgozásokat, felerészt saját dalokat, amiket én szerzek magyar szöveggel. Már nem annyira aktív a Roxan Band, anno hétvégenként egy koncertünk biztosan volt, ma már egy évben körülbelül kettőt vállalunk, akkor kiéljük magunkat. Elmehettem volna ebbe az irányba is, de nem ezt az utat választottam.

– A lelkészség mellé így is bejött egy másik vonal, az üzleté. Ez mennyire volt tervezett?
– Gyerekkorunktól kezdve – nyári szünetekben, hétvégente – besegítettünk a családi vállalkozásba. Eleinte a ruha- és cipőkereskedelembe, majd ’93-tól az élelmiszeripari PA-COMP Kft.-be. Az alapkőletételtől a mi munkánk is benne van a cégben, bár az elképzelés az volt, hogy az öcsém viszi majd tovább. De addig jártam apámmal tárgyalásokra, anyagbeszerzésekre – mert az Amerikában rám ragadt angol jól jött a beszállítók felé –, hogy bő tíz éve azt vettük észre, hozzám került az irányító szerep. Az öcsémnek más a habitusa, jól kiegészítjük egymást, két dudás egy csárdában úgysem férne meg. Én adom a csapásirányt, igyekszem mindent kézben tartani, ő pedig részt vesz a termelésirányításban, a pénzügyekben. Megint az isteni gondviselés, hiába terveztük másként…

– Hogyan egészíti ki egymást a két irány az életében, melyikből mi hasznosítható a másikban?
– A gyülekezeti dolgok az elsők: ha van egy temetés, és ugyanarra a napra lenne egy tárgyalás is, akkor természetesen az utóbbit teszem át máshová.

Az üzleti partnereink tudják, hogy lelkész vezeti a céget. Akivel először találkozunk, az elcsodálkozik rajta, akikkel évek óta együtt dolgozunk, azoknak természetes.

Az egyházi életben hasznos, hogy a világi dolgokban is benne vagyok, tudom, hogyan kell pályázatot írni, templomfelújítást lebonyolítani. A gyülekezetünk a méretéhez képest azért is fejlődhet, haladhat előre minden szempontból, mert egyfajta üzleti látásmódot is beleviszek. A céges tárgyalóasztalnál pedig, úgy érzem, bizalmat áraszt az egyházi munkám, amivel sosem élek vissza.

– Milyen tulajdonságok szükségeltetnek ahhoz, hogy mindkét területen sikeres legyen?
– Szinte ugyanazok. A lelkésznek vezetnie kell a nyáját, a cégvezetőnek a cégét. Ha olyan, mint egy családfő, akkor mennek utána az emberek bizalommal. Nem árt a jó beszélőke a prédikációhoz és a tárgyalásokhoz, a megfelelő helyzetfelismerés, a konfliktusok megelőzése. Ha kell, erélyes vagyok, ha csendesen is megy a dolog, akkor visszafogott. Az igehirdetésben természetesen a mindennapok tapasztalatait is felhasználom. Hétközben a különböző kihívásoktól könnyű felőrlődni, mint egy malomban, ezért jó, hogy vasárnaponként a szószéken egy kicsit ki-, azaz átkapcsolhatom az agyam.

– Üzleti tárgyalásokon is szóba szoktak kerülni hitbeli kérdések?
– Szokták kérni, hogy ha már úgyis találkoztunk, magyarázzam el ezt vagy azt, kérdezősködnek az egyház működéséről. Van olyan is, hogy egy üzleti partnerünk gyermekét én keresztelem, vagy összeadok egy párt, akiket a vállalkozás kapcsán ismertem meg. De jegyesoktatást is tartottam már céges tárgyalóban… Így több fronton, sok helyre el tudom juttatni az üzeneteket, de ez ma már – a koronavírus miatt – az online térben is felpörgött. Egyre többen követik a gyülekezet Facebook-oldalát, ahol minden vasárnap lehet istentiszteletet nézni, a megosztásokkal is terjed az ige.

– Az, hogy a családi vállalkozás apáról fiúra szállt, nagy terhet helyezett a vállára?
– Senki oldaláról nem egyszerű dolog egy ilyen átadás-átvétel – főleg, hogy az apám is karakteres ember –, de ha működik, akkor nagyon jó. Márpedig ő is látja, hogy most is a helyes irányba tartunk. A mai napig megbeszélünk egymással sok mindent, jól jön olyasvalaki véleménye, aki nincs benne mindennap, pár dolgot kívülről jobban láthat. De alapvetően arra megyünk, amerre én szeretném.

– A saját hátországáról, a családjáról mit tudhatunk?
– 22 éve vagyunk együtt a feleségemmel, Nikolettával, 2005-ben házasodtunk össze. A legfontosabb mindegyik életterületem közül a család, ami nekem olyan nyugodt, biztos hátteret jelent, hogy az isteni gondviselés mellett ez viszi előre a dolgaimat. A fiunk, Zente Hunor 13, a kislányunk, Zille Kisó 10 éves, mindketten kis csodák! Érdeklődnek a céges dolgok iránt, idén már a második nyáron álltak be egy kicsit segíteni, pont, ahogy minket is nevelt az apánk. A párom az ELTE jogi karán végzett egyébként, de nem jogászként dolgozik, hanem egyházi berkeken belül egy idősotthont vezet.

Kép

Papp Krisztián Sándor és családja

– Ön pedig még arra is szakít időt, hogy eljárjon vadászni.
– Emiatt szorult az elmúlt hat-hét évben egy kicsit háttérbe a zenélés, mert elvégeztem egy vadásztanfolyamot, ahol olyan jó oktatónk volt, akinek a hatására más szemmel kezdtem nézni a vadgazdálkodásra. Annyira ki tud kapcsolni az erdő zúgása, a vadak figyelése, hogy enélkül nem is tudom, hol tartanék fejben. Úgy tudtam, a családban nem akadt korábban vadász, de amikor hazajöttem az engedélyemmel, apám előhozta a nagyapám vadászigazolványát, akit nem ismertem személyesen, pedig biztosan jókat tudott volna sztorizni nekem… A gének valahol így is előjöttek.

– Édesapaként, üzletemberként, lelkészként hogyan tekint vissza a 2020-as évre, és milyen érzésekkel várja 2021-et?
– Próba alatt áll a világ, de akármilyen próbát is ad nekünk a Jóisten, mindig megadja az elégséges kegyelmet is ahhoz, hogy megoldjuk a feladatot. Amikor a próba indul, már megvan a belőle kivezető út is, csak nem mindig látjuk előre. Azt várom, hogy 2020 tanulságai beépüljenek az életünkbe. Most kiderült, mennyire összetartó egy-egy család, nekem a sajátom mellett van még kettő: a gyülekezet és a cég. A gyülekezetben az összetartás, a cégnél is a családi vállalkozás lelkülete segített állni a próbát, ebben van az erő a változó világban. Sok jó ember egy jó vezető nélkül nem sokra jut, és fordítva. Kiderült az is, kire lehet számítani, és kire nem.

Jegyzeteltem magamnak a „koronavírus-tapasztalataimat”, jó pár oldalt teleírtam velük, hogy a tanulságokat jövőre se feledjem.

Már most jó elővenni, mert már a tavaszi érzések is megkoptak. Gyarló emberek vagyunk, amikor valami sújt, eldöntjük, hogy utána így meg úgy lesz, aztán elfelejtjük. A fő üzenet szerintem: a nehézségek csak egymásra figyeléssel oldhatók meg. 2021-től tehát az emberi kapcsolatok további fejlődését várom.

– Családod görögkatolikus gyökerekkel rendelkezik, és nagyszüleid révén a papné szerepe sem ismeretlen számodra.
– Igen, Seszták László apai nagypapám görögkatolikus pap volt, felesége, Bicsánszky Ilona pedig egy görögkatolikus papcsalád lánya. Kevesen tudják, hogy a görögkatolikusok tulajdonképpen bizánci rítusú katolikusok, papjaiknak a keleti hagyomány szerint nem kötelező a cölibátus. Nagyapám is megnősült, nagyanyámmal együtt nyolc gyermeket neveltek, 30 unokával törődtek. Ezt a számot még kimondani is sok, de nagyanyám igazi, hagyományos papfeleség volt, akinek egész életét a család és a közösség szolgálata töltötte ki. Nekem néha ijesztő is volt, mennyit dolgozik, de neki kiapadhatatlan energiaforrásai voltak.

– Kívülállónak kicsit furcsának vagy belterjesnek tűnhet, hogy a görögkatolikus papok gyakran választanak más görögkatolikus papcsaládból feleséget maguknak. Van emögött valamilyen tudatosság?
– Nem, egyáltalán nem gondolom.

A görögkatolikusok egy viszonylag szűk közösséget alkotnak, és igaz ez a papokra, papcsaládokra is.

Ünnepeken, különböző összejöveteleken találkoznak, nyaranta összejárnak, a gyerekek pedig ismerik egymást, kialakulnak kapcsolatok, szerelmek. Mondjuk nálunk ez nem pont így történt, sőt, pont nem így, de az esetek többségében ez az oka annak, hogy egy papcsaládból származó lány papfeleség lesz.

– Ha már ilyen magasra dobtad a labdát, meg kell kérdeznem: ti hogyan ismerkedtetek meg a férjeddel, Ákossal?
– Az unokatestvéremen keresztül, aki velem egyidős. Nagyon jóban voltunk, ő akkor már kispap volt, Ákos pedig egy barátja a szemináriumról. Nem egy klasszikus családi összejövetelen láttuk meg egymást, teljesen civil környezetben ismerkedtünk meg.

– Ha jól tudom, a görögkatolikus papnak készülő fiúk nem várhatnak nagyon sokáig a házasságkötéssel.
– Igen, az a szabály, hogy a házasságkötésnek a diakónus- és pappá szentelés előtt kell megtörténnie. Ezek után már nem lehet házasságot kötni, ezért szerintem teljesen érthető, hogy minden fiatal pap szeretné már a hatéves szeminárium befejezése előtt tudni, ki lesz az a lány, akivel majd leéli az életét, és igen, az a cél, hogy ez meglegyen. Ha nem sikerül, arra még van lehetőség, hogy a papszentelést a szeminárium elvégzése után halasszák egy kicsit, amíg megtalálják a nekik megfelelő társat.

– Milyen kötelezettségekkel találtad magad szembe mint papné? Egyáltalán mit csinál egy papné? Még ma is jókat mosolygunk azon, hogy amikor megismertelek, akkor azt gondoltam, a te dolgod például az, hogy a templomi irodában rendezd az ügyeket, írd be a temetéseket, számolgasd a perselypénzt…
– Pedig szerintem sosem láttál engem hasonló helyzetben. Egy papnénak nincs előírva, hogy mit kell csinálnia. Mint minden normális kapcsolatban, a görögkatolikus papok házasságában is a feleség és a férj részt vesznek egymás életében.

Egy papnénak az a kötelezettsége, hogy támogassa a férjét abban, amire annak szüksége van. De azt gondolom, ez a legtöbb papcsaládban, csakúgy, mint a civil életben, manapság már kölcsönös.

Senki nem várja el tőlem, hogy alárendeljem a hétköznapjaimat férjem hivatásának, klasszikus kötelezettségem nincs. Természetesen, ha nincs olyan ember a hívek között, aki a templom körül segítsen, kimossa a terítőt vagy díszítse az oltárt, akkor azt én észreveszem és megcsinálom. De mindig akadnak a hívek között olyanok, akik ezt maguktól vállalják, és kedvvel, szívesen csinálják. Én leginkább úgy tudom támogatni Ákos munkáját a hétköznapokban, hogy megkapja tőlem azt az érzelmi hátteret, biztonságot, ami az ő munkájához nagyon fontos. Számíthat rám.

Kép

Kép: Makláryné dr. Seszták Tímea

– Újdonsült papnéként az egyik első állomásotok Anarcson volt. Nagyon fiatal voltál. Komolyan vettek téged?
– Anarcson egy rendkívül jó közösségbe kerültünk. Én voltam ott az első papné, mert az előző papnak nem volt felesége. Ákosnak papi mivoltából eredendően nyilván volt egyfajta vezető szerepe, amely kiemelte őt a közösségből, ám én erre nem vágytam, nem toltam magam az előtérbe. Egy papnénak szerintem nem ez a dolga, ezt pedig az anarcsiak is elfogadták. Szerencsés helyzetben voltam, mert bár mindent szívesen megcsináltak az asszonyok, de nem döntöttek a fejem fölött, hanem fontosnak érezték, hogy döntések előtt kikérjék a véleményemet. Én erre mindig azt mondtam, hogy az a jó, amit ők jónak gondolnak, csinálnak, hiszen ők élnek ott, ők születtek oda, mi pedig csak odakerültünk, ki tudja meddig, vendégként. Szerettünk ott élni.

– Most egy nagyvárosban éltek, teljesen más környezetben. Visszavágyódsz néha?
– A csend olykor hiányzik. Budapesten élni, annak minden kihívásával, nehézségével, nyüzsgésével más dimenzióba helyezi az emberi kapcsolatokat, de az emberekben, a személyes kapcsolatokban nem érzek különbséget. Most határtalannak érezzük a teret, amelyben szabadon kiteljesedhetünk.

Nekem a klinika, Ákosnak a Budai Görögkatolikus Egyházközség vezetése nyújt rengeteg fejlődési lehetőséget hivatásunk gyakorlásában. Gyerekeink jól érzik magukat az iskoláikban, a barátaikkal. Gyökeret vertünk itt.

– Mennyire kellett neked fiatalon vagy akár most alkalmazkodni Ákos munkájához? Jelentett ez valaha számodra terhet?
– Nyilván az egész sok alkalmazkodást igényel, hiszen teljesen más az életritmusunk, mint egy civil családnak. Orvosként én többnyire hétköznap dolgozom, Ákosnak pedig főleg a hétvégék telnek munkával, ez pedig máris egy komoly stressz- és konfliktusforrás. Nehéz ehhez alkalmazkodni, nehéz ezt megszokni, főleg amikor dolgozni kezdesz, amikor kisgyerekeid születnek. De a körülöttünk lévő barátok, családok példáiból okulva tudom, hogy mindent meg lehet oldani, és azt is tudom, hogy nekem is van egy munkám, amihez pedig neki kell alkalmazkodnia. Szeretem a férjemet, és egyensúlyban érzem magam a párkapcsolatunkban, így nem érzem tehernek, hogy alkalmazkodnom kell. Erősnek érzem a kapcsolatunkat, amely sok mindent elbír.

– Fordítva is megvan ez a gondolkodás?
– Persze. Ne gondold, hogy egy papfeleségnek nehezebb, mint egy orvosférjnek.

– Mennyiben befolyásolja az orvosi hivatásodat az, hogy egy paphoz mentél feleségül?
– Az, hogy egy mélyen vallásos, hívő ember vagyok a férjemmel együtt, befolyásolja a munkámat, igen. Nehéz erre válaszolni, hiszen minden lelkiismeretes orvos rendesen elvégzi a munkáját. Én minden reggel imádsággal megyek munkába, és azt kérem Istentől, hogy a munkámat a lehető legjobban tudjam csinálni, a munkahelyemen pedig igyekszem meglátni Isten munkáját minden egyes emberben. Az én istenhitem biztosan összefügg azzal, hogy egy papnak a felesége vagyok, bár nyilván nem tudom elképzelni, mi lenne, ha nem az lennék.

A papné-hivatásom lelkileg támasztja az orvosi hivatásomat. Biztonságot ad.

– Szerinted segíti vagy hátráltatja a papot a hivatása megélésében az, hogy családja van?
– Szeretném azt hinni, hogy segíti. Furcsa is lenne, ha másképpen gondolnám. De gondolj csak bele! A híveknek a többsége, akikkel egy pap kapcsolatba kerül, családban él, és az életük nagy részét, mindennapjait a kapcsolataikból eredő problémák, nehézségek, örömök teszik ki. Ha ezeket Ákos a saját bőrén, a saját életén keresztül érzi, tapasztalja, másképpen tud a hozzáfordulóknak az öröméhez, problémájához viszonyulni. Persze nagyon nehéz mindemellett megtalálni azt a nyugalmat, csendet, ami ahhoz szükséges, hogy az ő hitéletét elmélyítse. Erre külön oda kell figyelnie, figyelnünk, hiszen neki más mélységekben kell a hitét megélnie, mint egy átlagos hívő embernek. Ez sokszor nagyon nehéz egy családos papnak, pláne, ha kisgyerekek veszik körül.

Kép

Kép: Makláryné dr. Seszták Tímea

– Egy papot élete során többször is áthelyezhetnek hosszabb-rövidebb időre, ti is több helyen megfordultatok már. Hogyan viseled a költözésekkel járó változásokat?
– Szeretem a változást, igyekszem úgy megélni, mint egy Istentől kapott új lehetőséget. Technikailag nehéz egy költözés, otthont kialakítani, munkát találni, de a változás jó, nem visel meg. Mintha egy picit mindig újrakezdhetném. Ami komolyabb nehézséget okozhat egyes családokban, az, hogy a gyerekeknek iskolát kell váltaniuk, elveszítik a barátaikat, megszokott környezetüket. Ez természetesen a szülőknek sem jó érzés. Szerencsére nálunk ez sem okozott problémákat, a nagyobbik lányommal eddig könnyen mentek a költözések, nagyon rugalmasan kezelte őket. A kisebbik pedig már ide született Budapestre, az ő élete egyelőre nem ment keresztül ilyen nagy változáson, aminek azért örülök. Nekem további pozitívumot jelentett az életemben az, hogy a költözések megtanítottak minket arra, hogy ne ragaszkodjunk a tárgyakhoz.

Megtanultuk, mi az, amit érdemes magunkkal vagy magunkban vinni tovább, és mi az, amit már hátra kell hagyni. Megtanultunk elengedni.

Mindig újra és újra ráébredek arra, hogy szerencsés vagyok, mert egyik hivatásomat sem élem meg tehernek. Olyan kivételes helyzetben vagyok, hogy én a jó oldalát kaphatom mindig. És nem is vágyom másra.

...mert látja rajtunk, hogy meg lehet velünk csinálni, hát akkor meg is csinálja, úgyhogy a társaim bosszúból kilopják a fát a tetőszerkezetből, ha már ételre alig telik, legalább fűteni tudjanak valamivel, és én megértem őket, mégis képtelen vagyok akár egy aprócska gallyat is elemelni, ugyanis, doktor úr, én imádom, amit csinálok, felemelő érzés húsz méter magasan, biztosítékok nélkül melózni, ráadásul közben úgy lefoglalnak az egyensúlyok és az arányok, a súlypontok és a terhelhetőség, hogy enni és inni is elfelejtek, sokszor csak arra eszmélek fel, hogy rám esteledett, és egyedül vagyok, ilyenkor abbahagyom a munkát, megtámaszkodom egy gerendán,

és bámulom a csillagos eget, elképesztő, hogy már háromemeletes magasságban is mennyivel szélesebb az ég,

nem akarom untatni a doktor urat, de ön is biztosan megfigyelte már, hogy éjszaka sokkal jobban látszik, hogy hol van sötétség, és hol van fény, nemcsak a világűrben, de a fejünkben is, én sötétségnek nevezem például azt is, ha arra gondolok, hogy egész nap gazdag embereknek ácsolom a tetőt, miközben a barátnőmmel hetek óta az utcán élünk, akiket a munkámmal szolgálok, azoknak vízhatlan cserepek védelme jut, nekünk meg szél, eső, tűző nap és hóvihar, sejtheti a doktor úr, hogy mérges leszek ettől, na az ilyen gondolatokat hívom én sötétségnek, és fénynek mondjuk azt, hogy a barátnőmmel egy sátorban valószínűleg többször bújunk össze, mint azok, akik nyolcszáz négyzetméteren élnek, mondhatnám úgy is, hogy minden relatív, de ez sem lenne igaz,

a csillagok például ugyanott állnak emberemlékezet óta, tegnap este mintha elmozdult volna az egyik,

nem voltam józan, szóval lehet, hogy csak egy műhold volt, elnézést kérek, nem akarom a doktor úr drága idejét rabolni, valami olyasmit akartam mondani csupán, hogy most is, ha a barátnőm állapotát nézzük, könnyen mondhatnám, hogy én feddhetetlen vallásos életet élek, megtartom a parancsolatokat, így a házasság előtti szüzességet is, ő meg tessék, megcsal engem és teherbe esik, mert őszintén, gőzöm sincs, kié lehet a gyerek, szóval emiatt simán lehetnék mérges, és tekintve a körülményeket, teljesen jogos lenne a haragom, vagyis válaszolhatnám a doktor úr kérdésére azt, hogy nem, csakhogy ezzel a nemmel egy fényes csillagra borítanám rá az éjfekete sötétséget, talán a doktor úr is érti, hogy ilyet nem tehetek, úgyhogy a válasz igen, megtartjuk. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Mária úgy hitte, hogy ott fog megszülni a betlehemi úton. De nem volt választás, a császár szava szent volt, és el kellett menni a férje szülővárosába, hogy beteljesítsék a császári akaratot. Mária érezte, hogy minden egyes lépéssel a gyermek Jézus lejjebb ereszkedik. A vajúdás már jóval Jeruzsálem előtt megkezdődött. A sivatagban messziről látszódtak a nagytemplom tornyai. A piacon alig tudták átverekedi magukat. Máriát émelyítették az illatok: a nyers hal, fűszerek és olajok, emberek és állatok összeérett, erős szaga. Meg kellett állniuk, mert Máriát az ájulás környékezte. A zsákokon pihent meg, minden átmenet nélkül álomba zuhant. A fájások ébresztették fel. Tovább kellett menniük. Már ment le a nap, amikor kiértek a betlehemi útra. Szinte minden ajtón bekopogtak, de a zárt ajtók mögött zárt szívekre találtak.

Mária tudta, hogy a szülés eltarthat akár reggelig is. Felkészült, hogy a sivatagban töltik az éjszakát, és ott kell megszülnie elsőszülött gyermekét.

József nem szólt egy szót sem. Mária tudta, hogy mély aggodalom és félelem ül a férfi lelkében, azért nem szól egy szót sem. A férfiak nem tudják kifejezni az érzéseiket, ha félnek, inkább nem szólnak. Ha aggódnak, inkább merev arccal kémlelik a látóhatárt. Mária tudta jól, hogy József félti őt, hogy szereti őt, és hogy mellette biztonságban van. Tudta ugyanakkor azt is, hogy ezen az éjszakán egyedül lesz, mert odamegy, ahová férfi nem mehet utána. Oda megy, ahol férfi még sohasem járt. Elmegy a fájdalom és a magány legvégsőbb pontjáig, oda, ahol azt hiszi, már nincs tovább, és akkor mégis továbbmegy. Ez az ismeretlen, a senkiföldje. Dehogy a senkiföldje! Ez az idegen föld az Isten földje! A pont, ahol a fájdalom már átlényegül, misztikus tánccá alakul, a nő hörög, mintha nem is önmaga lenne. Mária csak azért könyörgött, hogy túlélje ezt a pontot, legyen annyi hite és ereje, hogy átérjen az Isten földjén, és megérkezzen arra a pontra, amikor már csak ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy nyomjon – így mondta a bába –, és akkor nyomni kell, olyan természetes ösztönszerű vággyal, amit Mária nem érzett még, de fel fog ismerni, mert ez összetéveszthetetlen jel lesz. És akkor már nincs sok hátra, jönni fog a kisded.

Mária már csak erre tudott gondolni: arra az euforikus pillanatra, mikor meghallja gyermeke első hangjait.

A szamár hátába kapaszkodott. Néha az égre nézett, ahol már pislákoltak a téli napforduló csillagjai.
– Nem bírok tovább menni! – kiáltotta az éjszakába.
Betlehem házainak világait maguk mögött hagyták. Néma csend uralkodott. A csillagok a sivatagban fényesebbek és hatalmasabbak, mint bárhol máshol a világban. Mária ezeket a csillagokat kémlelte, és úgy vélte, hogy néhány csillag fényesebben világít, mint a többi. Úgy érezte, hogy csak a fájdalom láttatja vele ezt a különös égi jelenséget, de éppen három csillag állt egyvonalban, éppen a fejük fölött. Soha nem látott ehhez hasonlót. Pedig ismerte az eget, hány és hány nyáron keresztül kémlelte, hogy kifürkéssze élete sorsát! De ezt a hármas csillagot még soha nem látta. Mária annyira elmerült a fájdalom és az égi jelek tengerében, hogy nem is vette észre, hogy József is megállt, és a szamár is idegesen fújtatott: férfiak közeledtek feléjük.
– Rideg az éjszaka idekint, és bizonytalan a jövő – köszöntötte őket az egyik ismeretlen férfi.
– Idegenek vagyunk e földön, szállást keresünk – válaszolta József.
József fáklyájának fényénél Mária meglátta az ismeretlen férfi nyers vonásait, mélyen ülő sötét szemeit, napcserzette arcát, szakállát és hosszú fekete haját. Találkozott a tekintetük. Mária úgy érezte, hogy a férfi tekintetében ugyanaz a fájdalom tükröződik, amit ő érez a méhében: a világ fájdalma.
– Pásztorok vagyunk, éppen hazafelé menet. Az istállóban meghúzhatják magukat. Megosztjuk magukkal vacsoránkat, szegény emberek vagyunk, mást adni nem tudunk.
Nem volt más választásuk, bízni kellett az idegen pásztorban. Szó nélkül követték őt a sötét betlehemi éjszakában.

– Áldott éjszaka ez - mondta József. – Feleségem szülni fog.
– Áldott ember az, aki ezen az éjjelen születik – felelte a pásztor, és az égre mutatott, a fényes csillagokra. – Ma az Örökkévaló tekintete vigyáz ránk.

A pásztor az istállóban felzavarta az állatokat, friss szalmát terített le. Asszonya a ház előtt tüzet gyújtott, vizet melegített. Gyolcsot tett a meleg vízbe, hogy azzal enyhítse Mária fájásait. A fájások között felvillanó rövid békében Mária ébrenlét és álom között hánykolódott.
Hiába kereste a választóvonalat föld és ég között, nem találta: nem vált el egymástól a sivatag és a fekete égbolt határa. Csak arra lett figyelmes, hogy három köpeny mozog a távolban, mint délibáb a forró pusztában. Hol megjelentek, hol eltűntek, de minden pillanatban közelebb kerültek. Három férfi volt, megviselten, megfáradtan érkeztek, messzi országból. Körbevették Máriát, megérintették domborodó hasát. Se József, se a pásztorok tudomást sem vettek róluk. Mária nem ismerte beszédjüket, mégis minden gondolatukat értette. Az égre mutattak, a különös csillagokra, amelyek megmutatták az útjukat.
– A fiadhoz jöttünk, mert fiad születik. Minden úgy történik, ahogy meg van írva – mondták. – Aranyat hoztunk, mert aki ma megszületik, király lesz – mondta az a férfi, aki Gáspárként mutatkozott be.
– És tömjént, mert az Örökkévaló fia az, aki ma megszületik – hajtotta le a fejét Menyhért.
– És mirhát – mondta a szerecsen Boldizsár –, mert a fiú, aki ma megszületik, emberként fog élni és meghalni.

Nem maradtak sokáig, vissza kellett térniük napkeletre a hírrel, hogy megszületett, akit vártak évszázadok óta.

Mária hiába akart szólni hozzájuk, a mágusok vagy királyok már messze jártak, csak lengedező köpenyük látszódott a sivatag komorságában. Mária is bizonyos volt benne, hogy fiút fog szülni, fiút erre a férfias világra. Ahogy ez a gondolat áthatolt a szívén, megérezte azt a semmivel össze nem téveszthető érzést, ami a fájdalomnak és a boldogságnak egyforma keveréke volt. Érezte, hogy most már nyomni kell. Izzadságban, az út porában és az állatok szalmájában úszó fáradt teste összeszedte utolsó tartalékjait, hogy üvöltve-sírva-nevetve világra hozza elsőszülött gyermekét.
Remegő kézzel ölelte magához a nyálkás, rózsás bőrű kisfiút, aki éppen első lélegzetvételétől sírt fel. Mária, ahogy megpillantotta fiát, megnyugodott: a fiúban nem volt semmi isteni. Olyan volt – éppen olyan isteni –, mint mindannyian vagyunk.