A „Nagymama vesztegzár alatt” című könyv egy trilógia záródarabja (előzmények: „Nőből is megárt a nagymama”, 2012., „És megint nagymama”, 2014.). Ez a rendkívül sokoldalúan tehetséges szerző (egyebek mellett Mészáros Márta filmrendező forgatókönyvírója) ebben a sorozatban azzal bűvöli el olvasóit, hogy nem szemforgató ódákat zeng a nagymamaság szépségéről, hanem bevallja, hogy a nagyszülői örömök bizony sok fáradsággal járnak, hogy egy alkotó értelmiségi nő nem adhat fel mindent az unokáiért. Okos kompromisszumokat kell kötni.

Nos, Pataki Éva nagymamasága remekül zajlik, magányos évei után párra talál a beteg unokába életet lehelő Gyerekdoki személyében, akit szép lassan elfogad az egész család. Az új kötet a tavaszi karantént meséli el egyszerre humorosan, ironikusan és megindítóan.

Kettesben maradnak a Gyerekdokival és az öregedő Maci kutyával. Éva, a nagymama, aki eddig a család védelmezője és irányítója volt, aggódó gyerekei révén hirtelen védelmezett lesz.

Kép

Nehéz ezzel a helyzettel megbirkózni, de rá kell jönnie, hogy a fiatalok nélküle is boldogulnak, sőt. Hirtelen felnőttek lettek. Marad hát a nagymamának az összecsiszolódás a Gyerekdokival, az aggódás Maci kutyáért, a videotelefon, a Zoom. 

Osztovits Ágnes további köteteket ajánl a januári Képmásban, fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A lap több cikke foglalkozik a fake news jelenséggel, például Rosszul kommunikáló tudósok és fehérköpenyes celebek című írásában, körbejárja a hálapénz problémakörét és interjút készített dr. Bálint Balázzsal, aki a szülőszobán liberális, abortuszügyben viszont konzervatív.  A Kettő az egyben rovatban Grecsó Krisztián és Árvai Judit mesél arról, milyen érzés végre „Elénekelni valakinek a Bóbitát”.  A lap legfrissebb számában olvashatunk Herman Ottóról, Amerika Kolumbusz előtti, első felfedezőiről és Noé modern bárkáiról is. 

Fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A leprabetegségről és gyógyításáról
Az emberiség egyik legősibb, baktérium által terjesztett betegségét évezredeken át gyógyíthatatlannak tartották, és egyetlen megoldásként az elkülönítést használták a még egészségesek védelmére. A leprabetegség leggyakoribb tünete korai stádiumban a bőr színének elváltozása, világos foltok megjelenése. A kórokozó (Mycobacterium leprae) először a legfinomabb idegvégződéseket támadja meg: a bőrfelszínhez közeli érzőidegeket. Emiatt a beteg egyszer csak nem érez fájdalmat.
Ha a beteg a korai fázisban gyógyszert kap, akkor még mindenfajta maradandó károsodás nélkül meggyógyulhat.
Később begörbülnek és megmerevednek a kéz és láb ujjai. A beteg nem tudja használni kezét, lábát, munkaképtelenné válik. Lassan csonkulnak a végtagok, s ez már visszafordíthatatlan fogyatékosságot eredményez. Az arcon beesik az orr, a szem pedig a szemhéjidegek bénulása miatt károsodik, a beteg nem tudja nyitni-zárni a szemhéját.
1946-ban készült el az első igazán hatásos gyógyszer, 1981 óta pedig kombinált készítményekkel a lepra gyógyítása felgyorsult. A gyógyszer szedésének elkezdése után 24 órán belül leáll a fertőzés a szervezetben. Az enyhén fertőzötteket nagyjából hat hónapon át két komponenssel kezelik, míg a súlyosabb fertőzötteknek másfél-két éven át mindegyik összetevőt szedniük kell a gyógyuláshoz.
A megelőzést szolgáló vakcina egyelőre nem áll rendelkezésre, a betegség ellenben a neki „kedvező” mélységes nyomor felszámolásával szinte magától eltűnik.
Napjainkban örömteli példa erre Ázsiában Dél-Korea, Bhután és Thaiföld, Európában pedig Ukrajna és Románia. Ezekben az országokban még 20 éve is voltak leprabetegek és működtek leprakórházak. Ma már az emberiség 95%-a immunis a leprabetegség kórokozójával szemben, azonban Mozambikban, Kongóban és Brazíliában sajnos egyre emelkedik az új megbetegedések száma, a világ leprabetegeinek 80%-a pedig Indiában él. A leprabetegség nem tekinthető járványnak, enyhén fertőző csupán, azonban az érintett emberéletekre gyakorolt negatív hatásában rendkívül súlyos.

– Rendkívül szerteágazó problémakötegről van szó a lepra kapcsán. Melyek a fő tényezői?
– Így van, ez egy hatalmas csomag. Sokkal egyszerűbb lenne, ha csak egy fertőzés lenne, hiszen már évtizedek óta van orvosi eszközünk a gyógyítására. Azonban még ma is minden második percben diagnosztizálnak valakit a Földön leprabetegséggel – közülük minden ötödik egy gyermek. Ennek pedig az az oka, hogy az emberiség egy jelentős része napjainkban is az emberlét alatt tengődik, amelyet nem lehet szegénységnek, még csak mélyszegénységnek sem nevezni, csak a mi fogalmaink alapján leírhatatlan nyomornak. A nyomor a melegágya – sok egyéb betegség mellett – a leprának is.

A betegséget kiváltó kórokozó ugyanis csak az alultápláltság és az elégtelen higiénés körülmények miatt már egyébként is legyengült immunrendszerű embert tudja megtámadni.

A problémaköteg másik része, hogy a magán tüneteket észlelő ember nem érdekelt abban, hogy felfedje a betegségét és gyógykezelést kérjen, hiszen az érintett társadalmakban még mindig úgy viszonyulnak a leprabeteg emberhez, mint 4000 évvel ezelőtt: kizárják a családból – akár felnőtt, akár gyerek –, kirekesztik a közösségből, sok helyen az emberi jogaiktól is megfosztják őt. Ez már tehát a következmény: ha valakiről kiderül, hogy beteg, még kilátástalanabb helyzetbe kerül, mint amiben addig volt. Teljesen elmagányosodik, és a koldusok százmilliós táborát tudja csak gyarapítani. Miközben egy kis segítséggel rendbe hozható lenne az élete – ezt a kis segítséget adja a Lepramisszió.

– Csak külső – nemzetközi – segítséggel juthatnak a leprabetegséggel érintett emberek gyógykezeléshez?
– Sajnos igen. Az indiai kasztrendszerben ők nem számítanak, olyan, mintha nem is léteznének, így a problémájukra sem keresnek megoldást. 1874 óta működik a legnagyobb nemzetközi lepraszervezet, amelyet egy ír fiatalember alapított, miután indiai tartózkodása során szembesült az ottani leprabetegek nyomorúságos létével. Ekkor még nem volt gyógyítható a betegség, a cél csak az lehetett, hogy szeretetettel a betegek gondját viseljék. Ma már 32 tagországgal bír a szervezet, ennek fele adománygyűjtő, a másik fele pedig felhasználó ország. Intézményeink olyanok a helyiek számára, mint a világítótornyok: jelet, fényt adnak. A missziós kórházakban éjjel-nappal munka folyik, nemcsak leprabetegeket fogadnak, hanem mindenkit ellátnak, aki hozzájuk fordul. Találkoztam olyan 14 éves leprabeteg lánnyal, akinek a családja 700 km távolságra lakott a kórháztól – ekkora távolságot gyalogoltak a szüleivel azért, hogy a lány segítséget kaphasson.

Kép

Riskóné Fazekas Márta, a Lepramisszió-Magyarország igazgatója

– Melyek a legfontosabb beavatkozási pontok a leprabetegeket ért igazságtalanságok felszámolása érdekében?
– Tudatlanság van a betegek környezetében, de sajnos a civilizált világban is. Ezért a misszió egyik legfontosabb tevékenysége a felvilágosító munka. Misszionáriusaink például utcai színházakat szerveznek, így próbálják feloldani a leprabetegséget övező rengeteg tévhitet és „reklámozni” a gyógyulást.

Ugyanakkor a legjobb „reklámhordozó” a meggyógyult beteg, hiszen a saját közegébe kerül vissza, személyesen tesz tanúságot, így egy falu gondolkodásmódja teljesen átalakulhat.

Ha minél többen ismernék a tényeket a betegség kapcsán, nem babonák alapján ítélnének, a szűrővizsgálatok esélye is sokkal kedvezőbb lenne. Fontos, hogy a visszafordíthatatlan csonkulásokat meg lehessen előzni. A legeldugottabb településeket is igyekeznek felkeresni a kollégáink, ami nemcsak a borzasztó távolságok és körülmények miatt rendkívül nehéz munka, hanem azért is, mert többnyire ellenállással szemben dolgoznak. Afrikában például törzsfőnökök engedélyéért kell esedezni, hogy megvizsgálhassák a falu lakosait, és meg kell harcolniuk a hozzátartozókkal is. Mindenhol addig mennek el, ameddig csak lehet. A leprabetegeket és családjaikat érő jogvesztés pedig már emberi jogi, politikai kérdés: a világ lepraszervezetei szövetségben, együtt harcolnak, rendelkeznek ENSZ-képviselettel. A diszkriminatív törvények száma néhol ezres nagyságrendű – de egyre-másra kapjuk a hírt, hogy most kivettek ezekből hármat, huszonhármat… Van értelme tehát ennek a küzdelemnek.

– Hogyan kísérik a beteget a gyógyulási folyamatában és élete átalakításában?
– Akinek van belátása és csak enyhén fertőzött, rábízzák a gyógyszerét, hazaengedik, aztán fél év múlva az ellenőrző körút során a munkatársak megállapítják, hogy meggyógyult. Van olyan, aki kórházi kezelésre szorul, műteni kell a szemét vagy a betegség miatt megnyomorodott végtagjait. Ugyanakkor ezekben a kórházakban nemcsak gyógyítási tevékenység folyik: komplex intézmények, hiszen a gyógyítás csak egy kicsi része a teljes problémamegoldásnak, és itt kell megoldani a többit is. Vegyünk egy beteg asszonyt: ha más mód nincs rá, a misszió kezdi meg a gyerekei iskoláztatását. Ha a férje eddig csak koldult, akkor kitanulhat valamilyen egyszerű szakmát, például a kerékpárjavítást, a nők és a fiatal lányok pedig a varrást.

Teljesen más státusszal és jövőképpel mennek így haza. A család minden tagjának megadjuk a neki megfelelő segítséget.

De az egyedülálló időseket sem hagyjuk magukra, mindenhol vannak menedékházak, ahol életük végéig gondoskodnak róluk, ugyanakkor számít is rájuk a közösség: tolmácsolásban, könnyebb házimunkákban. Úgynevezett Hágár otthonaink is vannak azoknak a nőknek, akiket a férjük kerget el otthonról, jellemzően éppen a betegségük miatt. Nagy öröm látni, hogy életek rendeződnek így.

Kép

A lepra terjedésének kedvező lakókörnyezet Indiában

– A Lepramisszió-Magyarországnak milyen vállalásai vannak?
– Sok ponton igyekszünk segíteni a terepen dolgozó kollégáink munkáját. Évről évre támogatjuk a kalkuttai lepramissziós kórház működését. Ide számos nagy értékű berendezést, műtéti blokkot, intenzív ágyat is adományoztunk. Kongóban szűrőprogramot és műtéti tevékenységeket finanszírozunk, emellett egy úttörő tevékenységet is támogatunk, amely a szégyenbélyeg, a kirekesztés gyakorlatát kívánja felszámolni a helyiek körében. Ezt nagy tekintélynek örvendő lelkipásztorok felkészítésével, bevonásával érjük el. Természetesen a nyomor megszüntetéséhez is szeretnénk hozzájárulni: egy-egy kút fúrásával több ezer embernek tudjuk biztosítani a tiszta ivóvizet, és a korábbi hosszas, veszélyes gyaloglást lerövidíteni a közeli vízforrással. Új munkaterületünk Mianmar. A Mawlamyine Keresztény Kórházban folyó lepragyógyító, rehabilitáló, fogyatékossági programokat támogatjuk, Etiópiában pedig egészségügyi dolgozók leprológiai ismeretét bővítő továbbképzéseket valósítanak meg támogatásunkkal.

Patana története

A 65 éves észak-thaiföldi Patana története jól szemlélteti a Lepramisszió átfogó segítségnyújtását.
„Hároméves voltam, amikor megfertőzött a lepra. Piros foltok jelentek meg a karomon. Hat vagy hét évesen bukkant rám egy misszionárius, és vitt az otthonunkhoz közeli kórházba. Nagyon kedves volt hozzám. A kórházi kezelés során gyógyszerreakció jelentkezett nálam. Nem tudtam járni, fájt a testem, és csomók jelentek meg rajtam. Így a McKean lepramissziós kórházba küldtek.

A gyógykezelés után a fiúk rehabilitációs központjába kerültem, ott kezdtem el az iskolát, és ott is maradtam, mert otthon nem fogadtak volna vissza. A falubeliek kiközösítettek volna, a szüleim pedig féltek, hogy miattam őket is megbélyegzik.

Emlékszem, egyszer vonaton utazva letakarták az arcomat, hogy a többi utas ne lássa rajtam a leprabetegség jeleit. A családom nem látogatott többé. Tudták, hogy jó helyen vagyok, kezelést kapok. A kedves misszionárius hölgy viszont rendszeresen jött, sőt, odaköltözött a McKean-be, a leprabetegek egyik kis házába. Sokat beszélt arról, hogy Jézus mit tett értem is. Így kisgyermek korom óta hívő vagyok.

Kép

Patana fafaragása

Közben az egyik beteg megtanított a fafaragásra. Bekerültem a McKean kórház által működtetett rehabilitációs közösségbe, ahol a korábbi leprabetegeket segítik beilleszkedni a társadalomba. Mivel nagyon sok fa van a környéken, rengeteget tudtam faragni, és ez biztosította a megélhetésemet. Egy nem-leprabeteg lányt vettem feleségül. Két év múlva leköltöztünk Bangkokba, hogy a bátyámmal együtt építkezzünk, de a kezem érzéketlensége miatt sok sérülés ért. Így visszajöttünk a McKean-be, és a kézműves részlegben kezdtem dolgozni. Kölcsönt kaptam tőlük, hogy házat építsek, amit az eladott faragásokból tudtam visszafizetni. Egy fiunk született, aki 19 éves korában vízbe fulladt.
Később gyógycipőket kezdtem készíteni a leprabetegek számára. Öt éve mentem nyugdíjba. Még mindig ér megkülönböztetés a gyermekkori leprabetegségem miatt, de már kevesebb.
Amikor faragok, nem a majdani eladás motivál, hanem az, hogy a legjobb tudásom szerint dolgozzak. Nagyon örülök annak, hogy a faragásaimon keresztül mások is találkozhatnak Jézussal.”

A nap lenyugodott, és vele együtt nyugovóra tértek a vadak, a madarak, a jó szándékú emberek. Úgy látszik, engem az éjszaka már soha többé nem hagy nyugodni, mágustársaimmal együtt csöndben fürkésszük az égi jelenségeket, az általuk közvetített néma üzeneteket. Várjuk a csodát. A Jupiter, az ég ura jó ideje alacsonyabban jár, nem jósol a közeljövőben királyi uralkodót. A távolban tűz pislákol, valahol áldozatot mutatnak be Kevannak, másik nevén Szaturnusznak. 

Jólesik meghúzódni a folyóparton a gondolataimmal. Az Eufrátesz tükréből köszönnek rám a csillagok. De képzeletemben még mindig azt az egyet látom, a fényesen ragyogót, amelyik húsz évvel ezelőtt hívott Júdea földjére. A Jupiter, a királyi csillag és a Szaturnusz, Szíria csillaga. Nem, én nem hiszem, hogy istenek lennének, hiába mondják a papok. Az lehetetlen. Inkább jelek, üzenetek. Egy gyermek hírnökei, aki az ég szülötte, akinek atyja saját kezével helyezte a csillagokat a végtelen boltozatra, aki maga görgette egybe a Jupitert és a Szaturnuszt. Persze, ezen a vidéken ki hinne nekem? Nevetnek és gúnyolódnak rajtam: „Na, megtaláltad a zsidók királyát? Nyugaton a királyok istállóban születnek és szénában hemperegnek?”  

Jó lehet Júdeában élni, szemtanúként látni a felcseperedő királyt! A zsidóknak könnyű benne hinni. 

Azóta magányos lettem, meg nem értett, már-már kitaszított. Érzik, hogy változtam; mutogatnak rám, hogy elborult az elmém. Valami tényleg megváltozott, de nem elborult, csak kitisztult. Nem a hosszú karavánúton, az új király több hónapig tartó keresése alatt. Nem Heródes palotájában, Jeruzsálemben, ahol újra fölragyogott a remény csillaga. Hanem abban a pillanatban, amikor megállt a csillag a barlangistálló fölött. Ahogy behajoltam, és láttam a fiatal anyát, az erőskezű apát és a pici gyermeket. Az esti csöndben angyalok énekeltek. Békesség, igen, az fogott el. Amit évtizedek alatt próbáltam elérni áldozatokkal, bűbájjal, meditációval, mindhiába. Ott, azon a szent helyen belém költözött a béke, mindörökre. Az állatok leheletével, a friss széna illatával. Tulajdonképpen megértem a babiloni papokat, nevetségesnek tűnhet, ahogy egy öregember istállóról és csecsemőről álmodik. De bárhogy is szeretném, nem tudom kitörölni az emlékezetemből, a sejtjeimből, a holnapomból. 

Vajon két társam, Gathasphar és Beltsaruzur is emlékeznek még?  

Visszatértek Perzsiába? Jó lenne megkérdezni tőlük: ugye nem álmodtam az egészet? Igaz volt, hogy utaink keresztezték egymást Heródes palotája előtt.  
Nagy Heródes, a féltékeny király! Azt beszélik a babiloni zsidók, hogy a hatalomféltés megölette vele saját anyját, feleségét és gyermekeit is. Csak nem ölte meg Őt is? Hogy remegett, amikor az újszülött királyról beszéltünk neki, és amikor az írástudói a tekercsekből felolvasták Mikeás próféta sorait: „És te, Betlehem, Júda földje, semmiképp sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert belőled támad majd a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek.” Sötét volt a tekintete, miközben mézesmázos hangon kérte, hogy számoljunk be majd a látogatásunkról az újszülött királynál, hadd hódoljon neki ő is.  

Vagy tényleg álmodtam az egészet? Az angyalt, aki megtiltotta, hogy visszamenjünk Heródeshez, nehogy a gyermek életére törjön. Kerülőúton tértünk haza, de a ravasz király biztosan észrevette a csalást. Mi van, ha katonáival felkutatta a betlehemi házakat, az útszéli istállókat? A kis királyt meg tudta védeni égi atyja? Lenyúlt a magasságból eget-földet mozgató kezeivel? Él még a csecsemő? Vagy miket is beszélek, hiszen lassan felnőtt lesz!  

Lehet, hogy beteljesültek a próféta szavai, és Izrael pásztora lett? 

Istenem, ha még egyszer útra kelhetnék a tevéimmel, ha bírnám az utat erővel és pénzzel! Hiszen nekem nincsenek kincseim. Én csak egy kis tömjént vittem magammal hódolatom jeléül, amit a babiloni papok adtak. Az aranyat Gathasphar hozta, az illatos mirhát pedig Beltsaruzur. Lehet, hogy egy báránybőr takaróval többet értek volna, vagy egy falás cipóval, egy csupor tejjel. 
Egyetlenegyszer látták szemeim, és most az emlékeimből kell táplálkoznom. Ezért keresem minden éjjel a végtelen kezet, mindenek mozgatóját. Hátha egyszer megpillantom a boltozaton vagy a víztükörben.  

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt! 

– Körülbelül két éve kezdtem követni az Instagram-profilodat,mert nagyon inspirálónak és igazinak láttam a megosztott fotóidat. A legfeltűnőbb a sokoldalúságod. Honnan jön ez?

– Igen, igaz, hogy ha kell, én kapálok, ha kell, estélyi ruhát húzok, és mindkét helyzetben jól érzem magam. Gyerekkoromban nagymamámmal jártunk kapálni, és én erre úgy emlékszem vissza, hogy milyen szép volt. Olyan közegből jövök, ahol mindig csináltunk valamit. A munka és a normális élet szeretete innen ered.

– Te tényleg nem misztifikálod! Hiába provokáltalak, hogy mondd el olyan „magazinosan”, frappánsan, hogy mi is a boldogság receptje, nem voltál hajlandó a valóságodat picit sem megszépíteni azért, hogy valami hangzatosat mondjál.

– Abban hiszek, hogy az életben a dolgokat egyszerűen csinálni kell. Nem nyavalyogni, hanem csinálni. Nekem is voltak, vannak nehézségeim, de ezekből fel kell állni. Ha valami „titok” mégis van, akkor az az, hogy a férjemmel hátországai vagyunk egymásnak. Ő egy harmincfős csapatot vezet, rengeteget dolgozik, de a család mindig számíthat rá. Én maximálisan támogatom őt, és ő adja meg a biztonságot az én munkámhoz.

– A fiatok egyetemista, egyik lányotok nagykamasz, a másik lányotok pedig kiskamasz. Mi az, amit át akartok nekik adni?

– Arra törekszünk, hogy minden gyerekünkben megtaláljuk azt, amiben ő jó, ami őt boldoggá teszi, és azt erősítsük. Itt, Nyíregyházán mindhárman egy református általános iskolába jártak, ami nagyon jó alapokat adott a család mellett. Itthon is vannak feladataik. Ha munka van a kertben, együtt csináljuk. Én ugyan rendmániás vagyok, de átadom például a porszívózást, legfeljebb „utánajavítok”, de mindenkinek meg kell tanulnia, hogy feladatok vannak, és ezekben segítjük egymást.

Kép

Tanyiné dr. Kocsis Anikó és gyermekei

– Ahogy a közösségi médiában mutatni tudsz magadról egy hiteles és vonzó képet, úgy azt látom, hogy a gyerekeitek is követnek benneteket, élik a példátokat.

– Ha gyereknevelésről van szó, mi nem büntetünk, de leülünk megbeszélni, ha valaki hülyeséget csinál. Ettől a gyerekekben is kialakult egy stabil értékrend. A digitális jelenlétben is látják, hogy nem kell értelmetlenül posztolgatni, de lehet az internetet hasznos módon használni. Az offline életben pedig valljuk, hogy a gyerek „beleszokik” abba, amit a szülőtől lát. Ha a szülői példa előrevivő és hiteles, akkor a gyerek azt elfogadja, megéli, sőt még örömét is leli benne. Nálunk például a gyerekek tudják, hogy a nyaralás nem állhat abból, hogy csak fekszünk a tengerparton, és süttetjük a hasunkat. Ha már elutazunk valahova, akkor ott látni akarunk, megismerni a világot. Egy nyaralós reggel úgy kezdődik, hogy a gyerekek már kérdezik: „Na, hova megyünk ma?” A férjem és én is otthonról hozzuk, hogy mindig csinálni kell valami értelmeset. A férjem paraszti családból származik, de ezt a hozzáállást mérnökként, értelmiségiként is jól tudja kamatoztatni.

– Picit beszéljünk a nehézségekről is. Éppen azért, mert belőled annyira sugárzik a derű, az energia, a tettrekészség, hogy a távoli megfigyelő azt hiheti, számodra mindig kerek az élet – tehát könnyű neked…

– Apukám nemrég halt meg, a hagyatéki ügyek, feladatok, a szomorúság nekem is nehéz. De nem lenne könnyebb akkor sem, ha ma reggel nem mentem volna el edzeni. Sőt! Az egyetemen is sok új feladatot, kihívást hozott az idei digitális oktatás. De hálás hallgatóim vannak, akik diploma után is felhívnak, kikérik a véleményem, a tanácsom. Szeretem a munkámat, pedig nem egyszerű terep a felsőoktatás világa. Erre is érvényes: csinálni kell. Beindítottunk egy új szakirányú képzést, coaching-tematikával, és nagy érdeklődés van iránta. Új projektbe is kezdtünk az Intézetünkben, vagyis 2020-ban sem álldogáltunk tétlenül.

– Mi az, ami mostanában elégedettséggel tölt el, amivel kapcsolatban úgy érzed, jó, hogy megcsináltad, végigvitted?

– Bár öt éve elkezdtem futni, és figyelek az alapanyagokra, hogy mit használok a főzéshez, mégis két évvel ezelőtt eljutottam oda, hogy 100 kilót mutatott a mérleg. Összeállítottam magamnak egy étrendet, le is ment 8 kiló, de aztán a tavaszi karantén alatt ebből visszajött 4. Ekkor kezdtem el gyanítani, hogy valami nincs rendben, ha a mozgás és az étrendi odafigyelés mellett is hízok. Orvosi segítséget kértem. A kivizsgálás megállapította, hogy inzulinrezisztens vagyok. Kaptam gyógyszert, és a már régóta űzött edzések és megválogatott étkezés mellett a nyári hónapokban eltűnt 9 kilóm. Így aztán manapság, ha a tükörbe nézek, jólesően kérdezem magamtól: „Ki ez a nő?” Érdemes segítséget kérni! Érdemes odafigyelni!

Kép

Tanyiné dr. Kocsis Anikó

– Mik voltak az eddigi legnagyobb mélypontok az életedben? És mi segített a talpra állásban?

– Amikor anyukám meghalt, úgy éreztem, a másik felemet veszítettem el. Öt évvel ezelőtt pedig a férjem egy hirtelen betegséggel kórházba került. Teljesen kimerült a rengeteg munkától, beigazolódott, hogy a kemény munkát muszáj rendszeresen pozitív impulzusokkal kompenzálni, különben megbetegít. Újra kellett gondolni az életünket, és nekem is azt, hogy hogyan tudom őt segíteni abban, hogy az egészsége érdekében is több ideje legyen feltöltődni, a hobbijával foglalkozni, mozogni, a családdal lenni.

– Hogyan ünnepeltétek a karácsonyt?

– A szentestét itthon ünnepeltük, másnap anyósoméknál ebédeltünk. Karácsony másnapját eddig apukámnál töltöttük, idén már nem ünnepelhettünk vele. A szilvesztert szeretjük bálban tölteni, idén azonban itthon „buliztunk”, de nincs hiányérzet bennünk, mert első a biztonság.

– A 2020-as keveseknek volt a kedvenc éve. Te mit vársz az új évtől?

– Mennek tovább a feladatok, én befejezem a coachképzést. Zsófi lányom érettségizni fog, szeptembertől, reméljük, egyetemista lesz. De a legfontosabb az egészség, a család. 2020 is megmutatta, hogy meg kell becsülnünk azt, amink van. A nyugodt élet, a béke ajándék, amiért mindennap köszönetet mondunk.

– Melyik a legfiatalabb korosztály, akik kapcsolatba kerülnek a droggal? Jellemzően kamaszkorban alakul ki a drogfüggőség?

– Amikor fiatalkorúak drogterápiás intézményének voltam a szakmai vezetője, akkor a legfiatalabb kliensünk 12 éves volt. Ez a fiú tulajdonképpen 9 éves korában kezdett el cigarettázni és kávézni. Innentől szinte egyenes út vezetett nála az alkoholhoz és a kábítószerekhez.
Általánosságban elmondható, hogy a fiatalok leginkább a serdülőkorban, 15-16 évesen próbálják ki a „felnőtt viselkedéshez” kapcsolódó tiltott szereket. Ez az időszak a veszélykeresés és az identitás kialakulásának is az időszaka. Azt is fontos tudnunk, hogy nem minden kipróbáló lesz a későbbiekben függő csak egy nagyon csekély részük. Leginkább azon fiatalok „szorulnak” bele a drogok okozta mámorkeresésbe, akiknél komoly mentális hiányok vannak. Ilyen értelemben nagyon is vannak rizikófaktorok. Ilyen veszélyforrás lehet a szétesett család, a negatív, rossz minták, a függőségre való hajlam, feldolgozatlan traumák, stb. A többi serdülő viszont elmondhatja a kortársainak, hogy kipróbált szereket, és néhány hónap vagy év múlva már feledésbe merül ez az időszak.

Azok a fiatalok, akik benne ragadnak a drogok kipróbálásában, már nem puszta kíváncsiságból vagy beilleszkedési vágyból drogoznak, hanem mert úgy érzik, „választ” találtak érzelmi, mentális problémáikra.

Gyakran mondjuk, hogy a szenvedélybetegség az érzelmi élet zavara. Ezáltal nemcsak az alapproblémájuk marad meg, de még a függőséggel járó problémákat is beemelik az életükbe. Sok esetben tapasztalom, hogy például apa és fia eltávolodnak egymástól, és ez további kihívások elé állítja a fiúkat. Nagyon fontos témának látom, hogy az apák közeledjenek határozottan és szeretettel fiaik felé. Minden hétre jut egy édesapa, akivel erről beszélgetek a praxisomban, hogy mennyire fontos az egyértelmű határok kijelölése és a szeretet kifejezése. Ezt tanulni kell, hiszen nem úgy születtünk, és sokszor gyerekkorunkban sem tanultuk meg, miként fejezzük ki szeretetünket, érzéseinket.

– Munkám során egyre több családdal találkozom, ahol vagy a férj vagy a gyerekek nagyon sok időt töltenek számítógépes játékokkal. A játékfüggőség lehet a szerhasználatnak az előszobája, vagy ennek teljesen más a természete?

– A függőségek skálája többféleképpen felosztható. Lehet legális vagy illegális egy szer, és lehet kémiai vagy viselkedésbeli egy függőség. Jellemzően a kémiai függőségekről több szó esik. Talán a köztudat veszélyesebbnek vagy elítélendőbbnek tekinti ezt a halmazt, és kevesebbet beszélünk a viselkedési függőségekről, mint például a szerencsejáték, az online játék, a munkamánia vagy a vásárlási mánia. Egyéni az, ami igazán veszélyes: mindig az, ami az egyén számára problémát okoz, amire fogékony. Ehhez ismernünk kell az egyén erőforrásait, családi hátterét, genetikai adottságait is. A kontrollvesztő személyiségű emberek fokozottan veszélyeztetettek, számukra okozhat nagy károkat akár a szerencsejáték-függőség is.
Manapság egyre nagyobb teret hódítanak a viselkedési függőségek. Gondoljunk csak a szinte az egész társadalmat érintő telefon- vagy közösségi média-függőségre! Ennek következményeit és az emberi fajra gyakorolt hatását majd húsz-harminc év múlva láthatjuk tisztábban. Az azonban már most látszik, hogy az emberi viselkedésre és szociális kapcsolatainkra negatívan hatnak az okoseszközök, és ez leginkább magányban, depresszióban, negatív énképben jelentkezhet. Viszont a jelen helyzetben, a koronavírus-járvány idején kifejezetten életmentő lehet az online terápia igénybevétele vagy az online segítő lehetőségek megtalálása.

Orsolics Zénó

– Tehet azért a szülő, hogy gyermeke elkerülje az ilyen helyzeteket, és ne legyen függő?

– Csakis a szülő tehet azért, hogy gyermeke jó döntéseket hozzon. A drogprevenció ugyanis a születés előtt kilenc hónappal kezdődik. Érdemes a drogról a fókuszunkat áthelyezni a gyermekre és a gyermekünk személyiségére. Jó esetben mire serdülőkorba ér alapvetően megismerjük őt, és így fel tudjuk készíteni a felnőtt élet kihívásaira.

Nagyon fontos a realitás-kontroll. Ha a gyermekünk ismeri és tiszteli a családi értékrendet, betartja a határokat, terhelve van, tehát részt vesz valamilyen formában a közös háztartási feladatokban, takarítja a szobáját, tanul, mértékkel sportol vagy különórára jár, boldog és kiegyensúlyozott lesz.

Ezt még a kamaszkor előtt el kell érnünk nála, hiszen a serdülőkorban az eddigi rendszer is felborul és lazává válik. Serdülőkorban ugyanis a többszintű változások némileg kibillentik az egyensúlyából, és a szülő „tükröt kap” saját hitelességéről vagy nevelési elveiről. Ezzel nehéz szembesülni és elfogadni, de a serdülő jó tükör tud lenni. Egy újabb életciklusba lép, amelyben más szülői hozzáállást kell tanúsítani, ez a „húzd meg, ereszd meg” időszaka.

– Mit tegyen és mit ne tegyen, ha azt tapasztalja, hogy rendszeresen valamilyen narkotikummal él a gyermek, vagy káros szenvedélyek rabja lett?

– Serdülőkorban olyan változásokon megy keresztül gyermekünk, amelyeket nehéz a szülőknek lekövetni. Újra meg kell ismerni, újra fel kell fedezni őt. Identitást épít, elhelyezi magát a világban. Sok helyzetet meg lehet oldani a családon belül, azonban ha azt tapasztalja a szülő, hogy nem kompetens a témában, akkor érdemes külső szakemberhez fordulni. Amennyiben a gyermek elzárkózik, úgy is van értelme a terápiának. Ilyen esetben érdemes hozzátartozói tanácsadást kérni, de lehet pár- vagy családterápiára is jelentkezni, mert annak is közvetett hatása van a gyerekre. Sokkal többet segít, mint azt elsőre gondolnánk!

A család egy rendszer. Mindenki hat mindenkire. Amikor a szenvedélybeteg családtag nem akar segítséget kérni, akkor érdemes annak eljárnia segítőhöz, akinek problémát jelent a kialakult helyzet.

Amikor elkezdődik a változás az egyénben, az hat a család többi tagjára is, így a függő családtagra is. Érdemes kerülni a szélsőséges megnyilvánulásokat. A túlzottan megengedő vagy kontrolláló szülői attitűd nagyon káros tud lenni, és szélsőséges viselkedéshez vezethet.

– Mit tehet önmagáért az, aki érzi, hogy bajban van?

– Az lenne egy ideális állapot, amikor nem szégyelljük a lelki problémáinkat, hanem segítséget kérünk. Jó hasonlat erre a testi tünet, betegség: hiszen akkor sem érzünk szégyent, amikor megbetegszünk vagy fáj a fogunk, helyette inkább keresünk egy megfelelő szakembert, akiben bízunk, aki segít megoldást találni a problémánkra. Így van ez a lelki betegségekkel is. Mindenképp olyan szakembert válasszunk, akiben megbízunk, aki szimpatikus és hiteles számunkra, és akivel szót értünk. Most különösen fontosnak látom ezt. A világjárvány előhozott sok olyan mentális betegséget, amely „békeidőben” elfogadható szinten maradt vagy még csak lappangott. A járvány okozta globális szorongás, az egyedüllét, a szeparáció, a kiszámíthatatlanság rég nem tapasztalt helyzet elé állít minket. Krízisben minden erőforrásunkat, energiánkat mozgósítjuk a túléléshez. Amikor majd elmúlik a vész, akkor megengedjük magunknak, hogy lazítsunk, akkor fognak leginkább előjönni a vírus lelki következményei és az általa generált lelki betegségek. A válsághelyzetekben a szenvedélybetegség felerősödik, az alkohol és a különböző bódító szerek használata megnyugvást ad és eltereli a figyelmet olyan valós problémákról, mint a félelem, a kiszámíthatatlan jövő, a magány és a frusztráció.

Több olyan oldal is alakult az interneten, ahol segítő foglalkozású emberek díjmentes online segítségüket ajánlják fel a koronavírus-járvány idején.

Ez nemzetközi tendenciává vált. Jelenleg én is, néhány munkatársammal, egy nemzetközi segítő applikáción dolgozom, amely reményeim szerint tavasszal el is indulhat, és óriási segítséget nyújt majd az embereknek, hogy az otthonukból, diszkréten kérhessenek segítséget.

Január hatodika vízkereszt napja. Jeles nap ez, mégis csak kevesen szoktak ünnepelni ilyenkor. 

Receptek a csillag jegyében

„Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk”

Vízkereszt ünnepköréhez kapcsolódik a három napkeleti bölcs látogatásának ünnepe, Jézus megkeresztelése és első csodatétele, amikor a kánai menyegzőn borrá változtatta a vizet. A mediterrán országokban hagyományos süteménye van ennek a napnak, és a gyerekek ajándékot kapnak.

Nálunk a gyerekek régen beöltöztek ilyenkor, és eljátszották a napkeleti bölcsek látogatását, énekkel kísérve – mindezért persze adományt, ételt kaptak, a betlehemezéshez hasonlóan.

A népi és az egyházi tradíció ötvöződött ebben a játékban, amelyről biztosan csak azt tudjuk, hogy az 1500-as években már szokásban volt. Elképzelhető az is, hogy középkori előzménye van. Fontos kelléke volt a gyertyával kivilágított, forgatható szerkezetre erősített csillag. Innen a dramatikus játék neve is: csillagozás. Ha ezt a szokást nem is tartjuk már, csillag alakú süteményekkel azért megemlékezhetünk a nap jeles voltáról. Régi szakácskönyveinkben gyakran találkozunk azzal az ötlettel, hogy süteménykészítéskor a kimaradt tésztából szúrjunk ki csillagokat, és tojással megkenve süssük meg. Idézhetném még a ribizlilekvárral töltött, csillag formára kiszúrt linzertészta klasszikusát is. Vagy a csillag alakba rendezett, töltött, sült palacsintát. Aztán van egy 1909-es recept, birslekvárral megkent, csillag alakú marcipánnal… 

De most egy kevésbé ismert, igazán télies desszertet ajánlok, a Képes pesti szakácskönyvből (1896). Ehhez 8 dl tejszínben grízt főzünk, sűrűre. Az így kapott kását kihűtjük, hozzáadunk 7 dkg vajat, 8 tojássárgáját, 10,5 dkg cukrot és kevés vaníliát. Egy nagyobb hőálló edényt vagy tortaformát kivajazunk, az aljára kandírozott citromszeleteket teszünk, méghozzá csillag alakba rendezve. Erre rákenjük a kása egy részét, majd arra ribizlibefőttet teszünk (de bármilyen befőtt vagy lekvár alkalmas lehet), végül befedjük a kása másik felével. Vízgőzben sütjük össze: egy tepsi háromnegyedéig vizet töltünk, majd beleállítjuk a kásás edényt, és kb. 20 percig sütjük. 

Tojáslepény bencés módra

„Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!”

Január hatodikán történik a vízszentelés, és a pap ezen a napon kezdte meg a házszentelések sorát is, melyre régen a kántor, valamint ministránsok kísérték el őt. A fáradozásért gabonát, sonkát, szalonnát, tojást és babot kaptak a házaknál.

Hogy jól induljon vízkereszt fagyos reggele, és hogy a régiekre is emlékezzünk egy kicsit, készíthetünk tojáslepényt, bencés módra.

Csáky Sándor 1929-ben lejegyzett receptje alapján ehhez egy omlettet kell készíteni (vajjal, személyenként két tojással), majd gombás halraguval megtölteni és fehér halmártással körülönteni. Egy fokkal visszafogottabb Magyar Elek ötlete 1939-ből: 5 dkg vajból és ugyanannyi lisztből rántást készítünk, beleteszünk 1,5 ek reszelt parmezánt, felöntjük 3 dl tejjel. Forrás után levesszük a tűzről, beleteszünk 5 dkg vajat, majd egy kis hőálló edényt kivajazunk, beleöntjük az edény háromnegyedéig a mártást, reszelt sajttal szórjuk és megsütjük. Eközben lágytojást készítünk. Tálaláskor ráütjük a lágytojást a sült mártásra, durva sóval megszórjuk.

Babkotlett, a húspótló finomság 

Ugyancsak Magyarnál találunk a babhoz receptet, méghozzá egy olyat, ami ma is nagyon népszerű lehet. A divatos vegaburgerek előzményeként tekinthetünk a babkotlett elnevezésű ételre. Maradék babfőzelék újrahasznosításaként is jó lehet, de készülhet konzervből is. A főtt babot áttörjük (ma: botmixerrel), tejbe áztatott zsemlével, tojással, pirított hagymával és kevés zsemlemorzsával elkeverjük, sózzuk, borsozzuk (kiegészíthetjük kakukkfűvel vagy rozmaringgal is). Pogácsákat formálunk belőlük, majd kisütjük. A régi recept még panírozást ajánl, de mi használhatunk csak morzsát, vagy akár azt sem, ha sütőben sütjük. Krumplipürével vagy zsemlében, salátával kínálhatjuk. 

S ha már Magyar Eleket idéztem, jó, ha tudjuk, hogy szerinte a fánk illik leginkább a vízkereszti étlapra – ezen a napon kezdődik ugyanis a vidám mulatozások és nagy lakomák ideje, a farsang.  

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

– Több mint huszonötezer követője van az 50es Nők Együtt 40-es Nők Velünk Facebook-oldalnak. Milyen célokkal, motivációkkal indították útjára ezt a virtuális platformot, s honnan az ismeretség?  

– Az egész egy könyvvel kezdődött: Büky Anna író és Ross Andrea fitnesz magyar bajnok, személyi edző „50-es Nők Együtt” című könyvükben hívták fel a figyelmet arra, hogy az ötvenéves és az ötven feletti nők gyakorlatilag „eltűntek”. A média szinte tudomást sem vesz e korosztály valós problémáiról, míg gyakran az érintettek is inkább visszahúzódnak, sőt, legrosszabb esetben lemondanak magukról. Anna és Andi ennek ellenkezőjét vallják: szerintük igenis 40 és 50 éves kor felett is van élet, lehet és kell is nőként létezni, az ötven feletti aktív szellemi és fizikai élet pedig igenis megvalósítható. 

Az 50es Nők Együtt 40es Nők Velünk Facebook-csoport fő célja az többek közt, hogy segítsen a nőknek elfogadni magukat és az idő múlásával együtt járó természetes változásokat, emellett támpontot nyújtson mindazoknak, akik épp magányosak. 

Anna írja és szerkeszti a „Lélek” rovatot, Andi a sportért és az egészséges életmóddal kapcsolatos bejegyzésekért felel, de foglalkoznak divattal, szépségápolással is. 
Két éve rendszeresen edzem a Vasas Sport Klubban – itt keresett meg Andi és Anna azzal, hogy szeretnék a Facebook-oldaluk profilját a negyvenes nőkkel kibővíteni, és arra kértek, legyek én a negyvenes nők arca, képviselője. Örömmel fogadtam el a felkérést; kommunikációs szakemberként és coachként, ötgyermekes, negyvenöt éves édesanyaként testhezállónak éreztem a feladatot. Három teljesen eltérő személyiség vagyunk, mégis tökéletesen kiegészítjük egymást. Az évek során szellemi partnerekké, barátokká váltunk. Fontosnak tartjuk, hogy megértessük a kortársainkkal, hogy mi magunk, negyvenes, ötvenes nők is lehetünk önmagunk példaképei. Ehhez elég, ha csak végignézünk az életünkön, hogy milyen akadályokat küzdöttünk le eddig, hányszor estünk el és álltunk fel. Nem feltétlenül kell tehát Hollywoodban keresgélni az ideálokat, a motivációt! Nálunk a csoportban is rengeteg izgalmas, érdekes személyiséggel találkozhatunk.  

– December elejétől beszélgetéssorozattal bővült a repertoárjuk, az adásokat élő videó formájában rögzítik.  

– Első vendégük Bedő Imre, a „Férfiak Klubja” című honlap és műsor megálmodója volt, akinek nemrégiben könyve is megjelent. Többek között a felcserélődött nemi szerepekről is beszélgettünk. Imre hisz a férfi és nő szövetségében, sőt, szerinte egy házasság enélkül nem is képzelhető el. A következő interjúm Ernyei Bélával lesz, akinek szintén nemrégiben jelent meg új könyve azzal a céllal, hogy erőt adjon azoknak a nőknek, akik belefáradtak az örökös reménykedésbe, akiknek gondjuk van az önbecsülésükkel, és folyamatosan magukat okolják a sikertelenségük miatt. A továbbiakban egy pszichológussal és Gulyás Gusztáv plasztikai sebésszel beszélgetek, aki nem rest elküldeni hölgyeket a rendelőjéből, ha extrémnek tartja a kéréseiket. Jelmondata az önazonosság, és vallja, hogy bár a szépészeti beavatkozások egyre inkább életünk részévé válnak, sosem szabad túlzásokba esni.  

– Manapság unásig hallgathatjuk a „maradj fiatal” és a „vedd fel a harcot a ráncokkal” szlogenű reklámokat. A televíziós csatornák – tisztelet a kivételnek – mintha kifejezetten ügyelnének arra, hogy ne mutassanak túl sok negyven vagy ötven év feletti műsorvezetőt. A média fiatalság-majmolása milyen szorongásokat hozhat elő a nőkből?  

– A médiának valóban nagy a felelőssége, elszoktat az idősebb arcoktól, holott egy érett test és arc is lehet vonzó egy óriásplakáton vagy képernyőn. Tudom, könnyű mondani, de egyszerűen el kell engedni a nyomást! 

Sokkal szebb az a nő, akin látszik, hogy elfogadta az életkorát és nem „erőlködik” saját magán, ugyanakkor mindent megtesz azért, hogy a teste és a lelke harmóniában maradjon.  

– Vannak, akik akkor omlanak össze lelkileg, amikor elhangzik az első „csókolom”, vagy amikor kirepülnek a gyerekek, vagy ha történik egy válás az életükben. Hogyan lehet elkerülni a depressziót és az önhibáztatást? Hogyan töltsük fel a lelkünkben tátongó űrt, s miképp építsük fel újra az önbizalmunkat?  

– Nagyon fontos – és az oldalunkon is erre buzdítunk –, hogy találjunk szívünknek kedves elfoglaltságokat, emellett maradjunk aktívak mind szellemileg, mind fizikailag. Sétáljunk, iratkozzunk be nordic walkingra, járjunk el tornázni, kössünk új (női) ismeretségeket! Először ijesztő lesz az új környezet, az ismeretlen emberek, de pár alkalom után oldódni fog a szorongás; megtaláljuk egymással a közös hangot, az energiák szépen lassan pedig hatni kezdenek egymásra. Tudom, hogy mindent megnehezít most a koronavírus-járvány, de ott az online tér, amit a hasznunkra fordíthatunk. Az általunk vezetett virtuális edzésekre nagyon megnőtt az igény; országszerte alakultak rajongói klubjaink, amelynek köszönhetően megtalálják egymást a közelben élő sorstársak. Reméljük, hogy mielőbb véget ér a pandémia, s onnantól már tervezhetünk személyes találkozókat, eseményeket – egy túrát például Nógrád megyébe, ahol nem mellesleg van egy klub is, amely a csoport nevét viseli.  

– Férfiaknak tilos lesz a belépés?  

– Nem akarunk „férfimentes övezet” lenni, őket is szeretettel várjuk. Elmondhatom, hogy Facebook-oldalunk követői között már vannak szép számmal férfiak is.  

– Milyen tanácsokkal látják el követőiket az oldalon az étkezést illetően? Negyven és ötven év felett hogyan lehet „kicselezni” a lassuló anyagcserét?  

– Azt látom, hogy aki ilyenkor vadul elkezd fogyókúrázni, az pont az ellenkezőjét éri el, hízni kezd. Ebben a korban lassul az anyagcsere, így a mozgás és az elfogyasztott étel mennyiségének csökkentése hozhat eredményt. Ha világéletemben szerettem a csokit, de azt mondom, hogy holnaptól egyetlen kockát sem eszem, akkor az egy teljesen reménytelen vállalás, mert a hiányt a szervezet előbb-utóbb úgyis bepótoltatja: esetleg feszültek leszünk a munkahelyen vagy a párkapcsolatban, de lehet, hogy titokban behabzsolunk egy túrós táskát.  

A jelszavam, a jelszavunk: semmit nem szabad görcsösen! Magam tizenkét kilót fogytam – úgy, hogy nem fogyókúráztam, csak elkezdtem többet mozogni. 

Egyébként már akkor nagy eredményeket érhetünk el, ha mindennap fél vagy egy órát sétálunk. Hiába van tele a hűtő finomságokkal, én csak módjával fogyasztok belőlük; délelőtt eszem szénhidrátot, este viszont már csak szerényebben étkezem.  

Kép

Mikó Krisztina, Büky Anna, Ross Andrea - Kép: Arno Zours

– Ha önre, pontosabban, ha hármójukra nézek, húsz-harmincéveseket megszégyenítő, rendkívül fitt, derűs, energikus nőket látok. Ön lélekben hány évesnek érzi magát?  

– Negyvenöt éves vagyok, de harminc-harmincötnek érzem magam. Nem volt ez azonban mindig így, régebben én is hajlamos voltam bezárkózni. Ötgyermekes édesanyaként folyton a maximumot akartam teljesíteni, meg akartam mutatni, hogy elbírok mindent a háztartástól a munkán át. De minél inkább akartam a legjobb lenni mindenben, annál inkább éreztem, hogy nem vagyok jó semmiben. Aztán ott volt az a bizonyos mondat is az ismerőseimtől: „Ahhoz képest, hogy öt gyereked van, nagyon jól nézel ki!” Engem az „ahhoz képest” rendkívül zavart, némileg meg is csapolta az önbizalmam. Negyvenkét évesen kezdtem el edzeni a Vasasban. Kinyílt számomra a világ, számos új ismeretséget kötöttem, sok mindenben változott a gondolkodásom. Ha elárasztanak a feladatok – például épp vacsorát kellene főzni, a gyerekektől ki kellene kérdezni a leckét, vagy be kellene tenni egy mosást –, akkor már nem esem pánikba. Edzőcipőt húzok, lemegyek egy kicsit kocogni. Mire visszatérek, egy teljesen „más” ember vagyok, és már nem is érzem olyan ijesztőnek az előttem álló feladatokat. Esetleg futás előtt megkérem szépen a férjem, hogy tegye fel ő főni a tésztát, és máris előrébb léptünk eggyel. Ezt minden háztartásban meg lehet próbálni. Jó, ha olyan társunk van, aki segít, aki levesz egy kis terhet a vállunkról. 

Az évek során tudatosítottam magamban, hogy nem szabad túl magasra rakni a lécet. Néha bizony meg kell állni, s vállon kell veregetni magunkat még a legapróbb teljesítményünkért is. 

Az 1880-as években, amikor az elektromos áram megkezdte diadalmenetét, leginkább még csodaszámba menő, izgalmas szenzációnak számított. Még mindig érezhető volt vele kapcsolatban a vásári mutatvány hangulata, ha nem is olyan erősen, mint másfél évszázaddal korábban. Benjamin Franklin, az Amerikai Egyesült Államok egyik alapítója, a pozitív és negatív töltések felfedezője, a villámhárító feltalálója még tudományos és politikai karrierje előtt, 1743-ban találkozott először ezzel a varázslatos jelenséggel. Egy Archibald Spencer nevű utcai mutatványos félig ismeretterjesztő, félig vásári mutatványba hajló bemutatója ragadta meg a figyelmét Bostonban. A statikus elektromosság szikrázó kisülései szinte megbabonázták. Franklin későbbi kísérletein keresztül a világ sokat köszönhet ennek az attrakciónak. 

Száznegyven évvel később a jelenség misztikus felhangjai még mindig nem csengtek le. A levegőben felhalmozódó, láthatatlan energia, a villámok pusztító ereje még mindig valamiféle isteni megnyilvánulásnak tűnt. A korszak haladó szelleme ráadásul kiegészítette még egy vonzerővel: az emberiség tudományos teljesítménye büszkeséggel töltötte el az érdeklődőket. Az elektromosság olyan téma volt, ami óriási lehetőségeket tartogatott a közeli jövőre nézve; olyan terület, ami az isteni szférából fokozatosan átkerülhetett az ember uralma alá, és felmérhetetlen eredményekkel kecsegtetett. 

Ennek megfelelően a tudományos eredmények szűretlenül kerültek át a mindennapi életbe és a kereskedelembe. A hirdetési felületek megteltek mindenféle olyan termékkel és szolgáltatással, amik az elektromosság látszólag csodatévő hatásait igyekeztek kihasználni. Az elektromágneses hajkefe például nemcsak a haj korpásodását és a kopaszodást volt hivatott megakadályozni, hanem mindenféle fejfájás ellen is ajánlották. A hölgyeknek rendelkezésére állt az elektromos fűző, amit idegesség és érzékenység ellen javallottak, szorongó férfiak pedig elektromos talpbetétet vásárolhattak. A Wilson-féle elektromágneses alsóneműkbe az egész testet be lehetett burkolni, és a hirdetés szerint gyakorlatilag minden betegséget megelőzött. 

Mialatt ezek a kisstílű machinációk folytak, a háttérben sokkal nagyobb horderejű események zajlottak. Miután az amerikai Thomas Alva Edison szabadalmaztatta a világ első gyakorlatban is alkalmazható villanykörtéjét és a tömeges áramellátáshoz nélkülözhetetlen elektromos elosztórendszert, megindult a háború a fogyasztókért. A legfontosabb célpont a világítás volt. A nagyvárosi utcák éjszaka éppen olyan veszélyes és félelmetes területek voltak, mint a legmélyebb dzsungel. Az ősi, ösztönös félelem a sötétségtől ezeken a helyeken is teljesen megalapozott volt, ezért a megbízható közvilágítás kiépítése felmérhetetlenül nagy profitlehetőségekkel csábította az üzletembereket. A háztartásokban égő tűzveszélyes petróleumlámpák sem elégíthették már ki sokáig az emberek igényeit. 

Az 1880-as évek végétől kezdve az áramszolgáltatásért két óriáscég küzdött ádázul: Edison cége, az Edison Illuminating Company és a nagy ellenlábas, George Westinghouse cége, a Westinghouse Electric Corporation.  

A villamosszék tulajdonképpen annak a gyilkos küzdelemnek a mellékterméke, amit a két üzletember vívott egymással. Személyes harc volt ez, két hatalmas egójú, nárcisztikus akarnok vetélkedése. 

Edison meg volt győződve róla, hogy a jövőt az alacsony feszültségű egyenáram jelenti, Westinghouse pedig a Nikola Tesla-féle váltóáramra építette a stratégiáját. Az egyenáram sokkal biztonságosabbnak ígérkezett, viszont nem lehetett nagyobb távolságokra eljuttatni, és rövid távolságra is csak karvastagságú, drága rézvezetékeken. Edison viszont gigantikus bevételekre számíthatott a minden utcasarkon felépítendő generátorokból. Westinghouse váltóáramú rendszerével sokkal nagyobb távolságokra, jelentősen gazdaságosabban lehetett elszállítani a veszélyesebb, 110 voltos feszültséget. Westinghouse kilátásai sokkal jobbak voltak, Edison ügynökei egymás után álltak át az ellenséghez. Edison maga is érezte, hogy nem az ő rendszeréé a jövő, ezért kifejezetten aljas gyűlöletkampányt indított a váltóáram ellen. 
Azt akarta bebizonyítani, hogy Westinghouse módszere halálos veszélyeket rejt a lakosság számára. Utcagyerekeknek huszonöt centet fizetett minden kóbor kutyáért, amit elhoztak neki, majd látványos, kegyetlen bemutatókon ölte meg őket váltóárammal. A hatást fokozandó, ugyanígy megölt egy lovat, sőt, egy New York-i állatkert agresszív elefántját is váltóárammal végeztette ki. Topsyt 6600 voltos feszültséggel tíz másodpercig sokkolták, mire füstfelhőben és szikraesőben összerogyott. Ezután a biztonság kedvéért köteleket hurkoltak a nyaka köré, és újabb percekig tartott, mire megfulladt. Eközben Edison emberei a saját maga által kifejlesztett mozgófilm-kamerával rögzítették az eseményeket, majd egy Edison-féle vetítőgéppel, tisztes belépő fejében vetítették a filmet az érdeklődő nagyközönségnek. Az elektromosság tehát továbbra is az élet, a halál és ugyanakkor a megállíthatatlan tudományos haladás szimbóluma volt.  

Ahogy a Mary Shelley-féle Frankenstein-történet szerint az elektromosság keltette életre a halottakból összerótt teremtményt, úgy eljött az az idő, hogy halált is osszon.  

1886-ban New York állam kormányzója összehívta az úgynevezett Gerry-bizottságot, amelynek az volt a feladata, hogy új kivégzési módszert szavazzon meg az addig alkalmazott akasztás helyett. Aggályosnak tartották, hogy ha nem elég magasról ejtik le az áldozatot, akkor hosszú percekig fulladozik, ellenkező esetben viszont a hatalmas rántástól esetleg leszakad a feje. Több emberi jogi szervezet követelte, hogy szüntessék meg ezt a fölöslegesen brutális módszert. A kivégzőosztagot azért vetették el, mert rossz színben tüntette volna fel az amerikaiak milliói számára fontos lőfegyvereket, a guillotine-t pedig azért, mert „túl francia” volt. Mindenkinek kapóra jött az új csodatechnológia, az elektromosság. 1889-ben megszületett az elektromos kivégzésekről szóló törvény. 

Mivel Edison, a zseni, a ravasz és mindentudó üzletember személye addigra már egyfajta nemzeti intézménnyé, orákulummá nemesedett a közvélemény szemében, egyértelmű volt, hogy neki kell megoldania ezt a kérdést is. Újabb egerek, nyulak, kutyák élete árán ki is fejlesztett egy módszert, amivel állítólag gyorsan és tisztán lehetett embert ölni. Természetesen szó sem volt nemzeti felelősségtudatról: a rendszer váltóárammal működött. Kiváló alkalom volt ez, hogy végleg befeketítse George Westinghouse rendszerét, és egyben őt magát is. Edison – kifejezetten arcátlanul – megpróbált vásárolni egy Westinghouse-féle váltóáramú generátort, de mivel nem adtak neki, használtan vett egyet. Így született meg a kivégzések új alapelve.  

Egy ló és egy elefánt után végre egy emberen is bebizonyíthatták a váltóáram gyilkos természetét. 

Kivégzendő bűnözőt is hamar találtak. Egy William Kemmler nevű utcai gyümölcsárus – hároméves kislányuk szeme láttára – fejszével agyonverte a feleségét. Még aznap feladta magát, és beismerte a tettét. A hírverés óriási volt, Kemmler valóságos híresség lett. A börtönben leszokott az alkoholról, filozofikus eszmefuttatásokat tartott, megtanult írni, és nagyvonalúan autogramokat osztogatott. Westinghouse a legdrágább ügyvédeket bérelte föl a hírneve védelmében, szakértőkkel bizonyította, hogy az elektromos sokkolás esetén szó sincs gyors és kíméletes halálról, de hiába volt minden erőfeszítés. Edison szava bármilyen ellenérvnél többet számított. A gyilkost rövid úton halálra ítélték. 

A kivégzés napja 1890 augusztusában jött el. Magát a villamosszéket a New York-i Auburn börtön villanyszerelője tervezte. Edison tervei szerint a neve Westinghouse-szék lett volna, a kivégzés új formáját Westinghouse-olásnak hívta. Az eszköz egy magas támlájú fa szék volt, amelybe az elítéltet a bokájánál, a csuklójánál, a derekánál és a homlokánál szíjazták bele. Az elektródákat a gerince alsó szakaszára, valamint a fejére rögzítették, egy-egy nedves szivacs közbeiktatásával. A szomszédos helyiségekben egy gőzgép, egy generátor és egy kapcsolószoba helyezkedett el. 

Kemmleren először ezer voltos feszültséget vezettek keresztül tizenhét másodpercig. A börtön, a bíróság és a rendőrség jelen lévő képviselői, valamint hivatalos tanúk és riporterek később borzalmas élményekről számoltak be. Az elítélt ruhája, bőre és húsa is megégett, mégis tovább lélegzett. Ekkor újabb kétperces sokk következett, ezúttal kétezer volttal. Mire Kemmler végre meghalt, a teste borzalmas állapotba került, a kamrát elöntötte a füst és az elviselhetetlen szag. A főállamügyész kirohant a helyiségből, és elájult. A holttest három órát hűlt, mire egyáltalán hozzá lehetett nyúlni, hogy a kórboncnokok megvizsgálhassák a villamosszék fiziológiai hatásait. Az elrettentő példa ellenére az új kivégzési módszeren a későbbiekben sem sokat változtattak.  

Hamar a legjobban elterjedt kivégzési módszer lett az Egyesült Államokban, és csak a következő évszázad nyolcvanas éveiben váltotta föl a méreginjekció.  

Edison terve ugyan ideiglenesen bevált, de az egyenáram kegyvesztettségét egyáltalán nem tudta megakadályozni. Öt évvel később Nikola Tesla váltóáramú elvei alapján megépült a Niagara Erőmű, amely hatalmas területeket látott el biztonságos és olcsó energiával. A tények azonnal eldöntötték a vitát. Westinghouse elvesztett egy csatát, de megnyerte a háborút. A villamosszék teljesen fölöslegesen jött létre, a vetélkedés értelmetlen volt.  

A világ országai közül egyedül a Fülöp-szigetek alkalmazta a villamosszéket 1926-tól 1976-ig. Igaz ugyan, hogy 1896-ban Etiópia is megpróbálta bevezetni, de letettek róla, mert nem volt hozzá megfelelő áramszolgáltatásuk. A beszerzett három székből kettőt elajándékoztak kerti bútornak, a harmadikat pedig II. Menelek császár használta trónusként.